Regisztráció  Belépés
horvathnemagdi.blog.xfree.hu
"Csodálatos, mit művelhet egyetlen napsugár az emberi lélekkel." Dosztojevszkij Horváthné Magdi Magdi néni
1945.02.28
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
Tallóztam
  2017-02-11 12:47:14, szombat
 
 
A BÖLCSELŐ ÉS AZ ALMÁK

A bölcselő almafáján sárga, mesebelien édesízű almák teremtek. Ezeket, papirosba csomagoltan, fel szokta tenni a szekrények tetejére, télre. Egy reggel azonban arra ébredt, hogy az összes almát lelopták a fáról. Szomorúan mesélte el a dolgot barátjának.
- Én visszaszerzem almáidat, mivel még nem adhatták el a piacon! - válaszolta barátja. A bölcselő azonban ebben ugyancsak kételkedett.
Barátja óriási papirosra felírta: a bölcselő nem haragszik azokra, akik tréfából, ördöngős ügyességgel, elcsenték kertjéből az almákat, ha visszahozzák, jutalomban részesülnek. A hirdetményt kifüggesztette a falu főterén.

A falubeliek nem kételkedtek abban, hogy a bölcselő tartja majd adott szavát. Sokan úgy vélték: a gondolatok tudósa úgysem ismeri fel saját almáit. Miért ne vinnének neki más fákról is, jutalomért?!
A bölcselő örült, hogy kedvelt almái visszakerültek hozzá, de igencsak meglepődött: bőven hoztak, hamiskás mosoly kíséretében, az ő fájától idegen almákat is. Ám nem szólt semmit. Mindenkit meg dícsért, mindenkinek fizetett. A végén azonban megjegyezte:
- Hát, sokba kerültek nekem saját almáim! Jóval kevesebbel megúszhattam volna az egészet, ha csak az igazi tolvajok hozzák vissza ezeket a számomra aranyalmáknál is becsesebbeket!
Barátja nevetett:
- Igazi és hamis tolvajokat egyaránt teremt az önérdek! Szegény rokona, a közérdek, viszont nem képes erre, hacsak nem a zsiványok "közérdekéről" van szó...
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-02-01 11:49:18, szerda
 
 
Első repülés

Reggel Férj Gazda disznószagúan jön be az istállóból.
Újabb kocaaljat veszítettünk el ma reggel. - Megmosakszik a mosogatónál, megszárítja egyébként durva kesztyűbe bújtatott, sötét és munkától viseltes kezét a szekrényre akasztott kockás konyharuhával. - Mind halva született.
Gyenge, beletörődő mosolyba fojtom sóhajomat. Azért ő észreveszi.
Igen... - mosolyog ő is lágyan, egyik kezét leengedi, és hosszan a szemembe néz.
Tejet öntök a zabpehelyre. Gazda belehuppan az asztal túlsó végén álló székébe, imára hajtja a fejét. Megköszöni Istennek, hogy megtart minket. Én is ilyesmiért imádkozom.
Nézem, ahogy eszik. Háromnapos borostáján itt-ott darált kukorica-maradvány, emlékeztető, mivel etette a kocákat az előbb. Pólója elöl a nyakánál foltos az izzadságtól. Négy kemény órát dolgozott már az istállóban, mire megetette a több száz kocát, és a nap még csak most kúszott fel az asztal széléig. Nem nyúl a kitöltött narancsléhez. Tudom, amit sosem mondana el: megint kiütések vannak a szájában. Stressz.
Az a baj, hogy ennek a dolognak, ennek a kocákat - és őt - sújtó vésznek nincs neve. Hónapok óta tart. Ételmintát küldött egy nemzetközi laboratóriumnak, többször ellenőrizte a vizet, elhívta az állatorvost, több tesztet is elvégeztetett. Semmi. Nincs diagnózis ezekre a késői vetélésekre, és egyik ráncos almot a másik után veszítjük el.
Mondtam Gregnek, hogy szerintem valami vírus okozza nem a környezet. - Újabb szelet pirítósért nyúl. Gazda és az állatorvos ismerik egymást, még az általános iskola, a focipályák és a Jó Hír bibliaklubok idejéből. - Azt kérdezte, nem tudnánk-e újra csoportosítani a termelési adatokat, hogy a hasonlóság alapján elemezhessük a tüneteket. - Odanyújtom neki a két C-vitamin tablettáját. - Valami furcsa ismétlődés. És tudod, mi a legérthetetlenebb? A vizsgálat vemhesnek mutatja a kocákat, amikor nem is azok. Hallatszik a súrlódó hang az ultrahangon, mégsem vemhesek. Miért?!
Egyre jobban megy nekem a gyenge félmosoly.
Leszedem az asztalt. Ő Bibliát olvas. Minden étkezés után így teszünk. Ma reggel Ámós, a próféta-pásztor könyvéből olvas, akinek a neve azt jelenti: ,,teherhordó".
Késő délután hallom a hátsó ajtó reteszének csukódását, aztán a mosogatónál a víz csobogását. Ez mindig ő; először megmosakszik. Az órára pillantok. Sötétedés előtt bejött? Még oda sem érek az előszobába, elsiet mellettem a dolgozószoba felé.
Azt hiszem, nyomon vagyok!
Már ott is görnyed a billentyűzet fölött, begépel valamit a keresőbe. A konyhában maradok, szeletelem a hagymát, nekem is megvan a magam illata. Hallom, hogy kattint az egérrel, követi a nyomot. Pirítom a hagymát, felöntöm, beleteszem a zöldséget. A nap leoltotta a villanyt, elment aludni. A dolgozószoba sötétjében csak a világháló kék fénye világít az arcába. Lassú tűzön rotyog a leves, bugyognak benne az ízek, én pedig odacsúszom mögé. Válla merev a keresés feszültségétől; lassú, mély mozdulatokkal masszírozom.
-Találtál valamit?
-Ez lesz az... - dörmögi inkább magának, mint nekem. -Ha nem ez, nem tudom, mi lehet. Minden... stimmel.
Hüvelykujjammal köröket nyomkodok az inaiba. Szemem végigfut a kiberszavakon. Felszisszenek a szavak láttán.
-Úgy gondolod?
Tétovázik egy kicsit az egérrel egy bekezdés végén... majd körbefordul a székkel, és az ölébe húz.
-Szerintem igen. Ez a baj neve - mormolja bele a fülembe.
-Ha tényleg ez dúl az istállóban - mutatok a képernyőre, a szóra, ami olyan hosszú, hogy kimondani se lehet -, neked nem lesz bajod?
Érzem, ahogy megkönnyebbül, és ahogy ez a megkönnyebbülés engem is átjár.
-Nem... és igen. Nem örülök neki, hogy erről van szó, vagy hogy szinte lehetetlen kiirtani, de tudod mit?
Megfordulok, hogy lássam a szemét... hogy összetalálkozzunk, megérintsük egymást, ahogy szoktuk. Szorosabbra fonja a karját körülöttem, a remény egybeolvaszt minket.
-Furcsa, de boldog vagyok.
Ez igaz. Eltűnt a mély árok a homlokáról. Tengerkék szemében nyugalom.
-Isten jó. Megvan a neve... Megvan a neve. Amikor nem tudod valaminek a nevét, árnyak üldöznek. Megöregít.
Ráncoktól barázdált homlokomat az övének támasztom.
-De amikor néven tudsz nevezni valamit...
Amikor néven tudsz nevezni valamit.
Az Isten-ajándékokat néven nevező listám ott fekszik nyitva a pulton...
117.Meleg tojások megmosása
118.A kandalló pattogása
119.A még langyos sütik
A néven nevezés édeni.
Néven nevezem az ajándékokat, visszamegyek a Kertbe, és Istenhez, a kezdethez, aki kimondott egy nevet, és ezzel létrehívott mindent. Ez a néven nevezés tölti meg az űr ürességét először: a világosság, a föld és az ég megnevezése. Az első ember első feladata a néven nevezés. Ádám bevégzi a teremtést Alkotójával karöltve azzal, hogy elnevezi a teremtményeket, kiszabadítva ezzel a földet a zűrzavarból, a zsibongó, meghatározhatatlan tömegből. Én is látom a naplóban, Gazda szemében: a megnevezés az elismerés ajándékát nyújtja. Amikor elnevezek pillanatokat, amikor a mosott ruhát akasztgatom és néven imádkozom, köszönöm, Uram, a szélben hullámzó lepedőket, a zsinórra szálló veréb pihéit, a téli nap melegét, és a gyümölcsöskertben megmaradt utolsó falevelet, Ádám vagyok, felfedezem saját értelmemet és Istenét is, és néven nevezni a Paradicsom nyelvének megtanulását jelenti. A néven nevezésnek ez a munkája soha nem ér véget Ádám egyetlen gyermeke számára sem. Néven nevezünk, hogy megtaláljunk egy identitást, a miénket, Istenét.
Késő van, amikor csontjaim végre megpihennek, és a lámpa fényénél lapozok, és váratlanul ezekre a szavakra bukkanok:
A Bibliában a... név egy dolog igaz valóját fedi fel, vagyis inkább lényegét, Isten ajándékaként... Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta, tudjuk, hogy Istentől ered, ismerjük a helyét és szerepét az Isten által teremtett mindenségben. Elnevezni valamit tehát más szóval azt jelenti, hogy Istent áldjuk érte és benne.

Újra elolvasom. A szívem hevesen ver. Nem is hallom az óra ketyegését, vagy a mosogatógép zümmögését. Csak azt látom, csak arra vagyok képes gondolni, hogy ezer hálát összeíró szeszélyem, a pillanatok elnevezése valójában szent munka.
Ez a néven nevezés csakugyan Isten ajándékának nevezi az ajándékokat. Újra elolvasom: ,,Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta." Ránézek egy napra, egy dologra, egy előttem álló eseményre, és esetleg mannásan furcsának tűnik: ,,Mi ez?" De amikor elnevezem, az elnevezés nyilvánvalóvá teszi az értelmét: tudom, hogy Istentől jön. Ez ajándék! A néven nevezés azt jelenti, tudjuk, mi egy dolog rendeltetése a mindenségben; megnevezni valamit tehát egy rejtély megoldását jelenti.
Azzal, hogy néven nevezem, ami ott van előttem, amit különben elszalasztanék, a láthatatlan láthatóvá válik.
A belső ürességemet kitöltő tér megtelik az elnevezéssel.
Nevet adok. És felismerem az előttem felsejlő arcot.
Istené! Isten van ott a részletekben; Isten van ott a pillanatban. Isten van ott mindenben, ami homályos az életben - még abban is, ami fáj az életben.
ISTEN!
Hogyan hagyhatnám abba a néven nevezést? Ha nevet adok ezeknek a pillanatoknak, talán megváltoztathatom a csúnya neveket, amikkel magamat illetem.
Naplót írok a tollammal, hogy neveket oldjak meg, és amikor kiszárad a toll, megrázom, köröket rajzolok, hogy kicsaljam a tintát.(folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-01-30 07:11:36, hétfő
 
 
Halál az iskolában


Davis, a pszichológus arca kivörösödött az indulattól. - Nekem ne mondja senki, hogy így is lehet ölni! Vagy ez valami tréfa netán? Azt akarjátok nekem bemesélni, hogy parapszichológiai módszerrel, fizikai erőszak nélkül is lehet ölni?
- Hát persze. Így működik például az átok is - vont vállat kollégája, a fekete bőrű James. - Afrikai őseim sok praktikát hoztak magukkal. A nagyanyám még vállalkozott arra, hogy elátkoz valakit, aki aztán bele is halt ebbe. Előbb vagy utóbb...
Higgins, a vita harmadik résztvevője makacsul rázta a fejét. Tényleg hihetetlen ez olyannak, aki még nem foglalkozott parapszichológiával. Mindhárman a nyugdíj felé közelednek, öreg rókák a szakmában. De még mindig találkozhatnak meglepetésekkel. Mint most Davis. A bárban, ahol ültek, ilyenkor késő éjszaka már senki sem volt. Kedvükre vitázhattak akár hangosan is:
- Csak azt mondtam, hogy lehet távolról ölni, indulattal, amit a gyilkos az agyából sugároz az áldozatra. Ám ehhez az kell, hogy személyesen legyen érdekelt az ügyben. Nincs és nem is lehet para-bérgyilkos, mert annak soha nincs olyan pszichés ereje, mint az áldozatnak. Igen, jól hallottátok. A sértett, megalázott ember erőt gyűjt, para-képességeket fejleszt ki magában, és végez azzal, aki rosszat tett neki.
- Vagyis az áldozatból gyilkos lesz. - Davis legyintett. - Fiúk, mindhármunknak ez a szakmája, mégis azt hiszitek, megetethetitek velem ezt a maszlagot?
- Éppen mert ez a szakmánk, hát tudjuk, milyen csodákra képes az emberi elme - mondta halkan James. Egy pillanatra csönd lett, a férfi maga elé húzta a poharát. De nem ivott, mert teljesen eluralták az emlékek. Pontosabban csak egy. Az az egy, amire mostanában mind ritkábban gondolt. Bár tudta, hogy sohasem irthatja ki az agyából, már nem.

James akkor kicsi volt, nagyon kicsi. Talán kilencéves. Egyike az elsőknek a városukban, akit már beírathattak a fehérek iskolájába. De az osztályban akkor még ő volt az egyetlen fekete diák. A többiek mind fehérek voltak és utálták őt. Mrs. Jolley pedig, aki matematikát oktatott, nap mint nap közölte vele: "James fiam, te olyan hülye vagy, mint minden fekete. Soha egyetlen fekete sem lesz képes megoldani egy kétismeretlenes egyenletet, ha-ha!" - röhögött teli szájjal és az osztály vele nevetett. James addig csakugyan nem oldott meg egyetlen egyenletet sem, mert gyűlölte a matekot. Nem kis részben éppen Mrs. Jolley miatt. Ha csak meglátta a nő vörös haját, szeplős arcát és a szemében azokat a gúnyos-fenyegető fényeket, már reszketni kezdett...
Csak a nagyanyjának mondta el, senki másnak. Ő pedig habozás nélkül azt felelte: "James, ezt meg kell oldanod. Koncentrálj erősen! Mindennap egy egész órán át csak arra gondolj, hogy Mrs. Jolley nagyon beteg. Mondjuk, legyen beteg a feje... Igen, ez jó lesz. Akinek beteg a feje, azzal bármi megeshet, igaz?"

James sohasem tudta meg, hogy a nagymama segített-e. Kimondott-e valami átkot Mrs. Jolleyre? Ő maga viszont attól kezdve naponta egy órán át csak a tanárnőre gondolt. Annyi rosszat sugárzott a fejére, amennyit csak bírt. Olykor szinte érezte, hogyan gyűl beléje mindaz, amit átsugárzott a lelkéből, az agyából. Nem volt nehéz dolga, mert Mrs. Jolley naponta gúnyolódott rajta, naponta tette nevetségessé az osztály előtt. Olykor szinte már feladta a fiú - de aztán összeszorította a fogát és nagyon, de nagyon akarta, hogy Mrs. Jolleynek valami nagy baja essen.

De sokáig nem történt semmi. Eltelt fél év is, amikor... Év vége volt, az utolsó előtti tanítási óra. James a fejét lehajtva ült a padban és most is csak arra összpontosított, hogy Mrs. Jolley járjon rosszul. A tanárnő éppen feléje fordult, már nyitotta a száját vigyorogva - az osztály is előre örült, hogy megint Jamesszel fog szórakozni és ők talán megússzák a feleltetést -, amikor a kisfiú visszanézett. Most először mert ellensége szemébe nézni. És Mrs. Jolley olyan fekete mélységgel találkozott, mint még soha. Abból a szempárból valami félelmetes fenyegetés áradt feléje, szinte bömbölve, rémisztően. Még soha senki nem nézett rá így, ilyen erősen. Addig sosem tapasztalt remegést érzett a testében, az agyában kattogott valami. Nyitott szájjal bámult a kis fekete gyerekre, ereje elszállt...

Mrs. Jolley ott halt meg az osztályban. Mire valaki kiszaladt segítségért, már nem is rángatózott, vége volt. James bénultan ült a padjában és furcsán érezte magát. Csak hetekkel később mert szembenézni önmagával. Soha többé nem sütötte le a szemét. Abban az iskolában hamarosan osztályelső lett, kitüntetéssel végzett, akárcsak az egyetemen, de Mrs. Jolley utolsó tekintetét sohasem feledhette.

Davis még mindig a fejét ingatta:
- Ne nézzetek hülyének! Ilyen nincs. Pszichével ölni? Akkor milliók halnának meg naponta!
- Milliók halnak meg naponta - somolygott Higgins. Aztán komolyra fordította a szót: - Ez nem tömeges. Nem mindenki képes ilyesmire, csak kevesen. És különben is, honnan tudhatjuk, hányan végzik így? Hiszen ágyban halnak meg, esetleg balesetben. Senki sem tudhatja, hány rosszakaratú agy hatott előzőleg az agyukra.

James nem szólt semmit. Az ablakon át az utcát nézte. Késő volt, alig néhány alakot látott a járdán. Az egyik pont úgy ment, mint Mrs. Jolley... A férfi megrázta a fejét és nagyot húzott a poharából. Ma már ez lesz az utolsó itala, ebben biztos volt.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-01-20 20:44:33, péntek
 
 
Antal Imre: Pami
Részlet

Rio gyönyörű város, de igy november-december táján a klímája nagyon megviseli az olyan Damjanich utcabelieket, mint én magam is vagyok. Csak vánszorogni tudtam. Az első adandó alkalommal el is araszoltam a világhírű Copacabanára, erre a csodás fövenyre. Furcsa, de nincsenek kabinok. Otthon kell fölhúzni a fürdőnadrágot, majd fürdőzés után sós gatyában haza! A perzselő nap elől nem lehet sehova behúzódni, nincs egyetlen nyamvadt pálmafa sem. A homokon nem lehet mezítláb grasszálni, mert hólyagosra ég a talpad. De eme csüggesztő helyzetben enyhet ad az óceán friss vize.

Újdonsült brazil barátaim intettek, legyek óvatos az óceánnal, merthogy az mégse egy lavór lábvíz.
Ugyan már! Mit nekem óceán! A Tisza partján nőttem föl! Jött az első 2-3 méter magas, tarajos hullám. Dübörögve rohant a part felé, s én kacagva dobtam habtestemet a sziporkázó vízgyöngyök közé! Mintha falnak ugrottam volna. A játszi hullám elkapott, s úgy vágott a fenékhez, hogy nyekkentem volna, ha történetesen a szám nincs színig homokkal. Hol a fejem, hol a fenekem volt fölül. Átzúgott fölöttem a roppant víztömeg.

Akkor ebből talán elég is. Elkezdtem a part felé evickélni, de a víz szörcsögve áradt vissza, méghozzá olyan sodrással, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Ekkor csapott rám ordítva, bőgve a kettes számú hullám. Rövidre fogom: hülyére vert az óceán!
Miután valahogy partra vergődtem, jött a következő rémület. Játékos brazil srácok vidáman lóbáltak a kezükben egy 60-70 cm hosszú kis cápababát, amelyet szigonypuskával lőttek. No lám egy cápuka. S ekkor hasított belém egy gondolat, mi van, ha elcsellengett kicsinyét itt, valahol a közelben keresi aggódó anyukája? Aznap már nem mártóztam meg többé...
Meghívást kaptam egy nagyon kedves, és főleg nagyon gazdag családtól, töltsem náluk a hétvégét. Mint mondják, családias lesz a hangulat, mivel a személyzet mindössze nyolc főből áll. Kiautóztunk hát a városból a közeli Jacarepakuába, mivel ott állt a tízszobás vityilló.
Útközben mondtam a háziasszonynak:
-- Milyen érdekes neve van ennek a környéknek (mivel jacare portugálul kajmánt jelent). Netán vannak itt kajmánok?
-- Ó, hogyne! Hemzsegnek a közeli pocsolyákban, mocsarakban, de nem kell tőlük félni. A kajmán különben is nem a pofájával támad, hanem a farkával. Egyszerűen leüti az áldozatát, s akkor viszi le a víz alá.
-- Ezt jó tudni. Jut eszembe a mérges kígyóval mi a helyzet?
-- Vannak azok is. Multkoriban például egy korallkobra napozott a székemben, de a kígyó is, mint minden vadon élő állat, menekül az ember elől! Ha mégis megmarná valami kígyó, nincs vész. Van ugyanis egy speciális mentőszolgálat, akik azonnal jönnek, és beadják a kombinált szérumot. Beállhat ugyan az időszakos bénulás, vakság, de az biztosan elmúlik.
--Jó kis víkendnek nézek elébe!
-- A fő veszélyt nem is ez jelenti - tartott szóval tovább csacsogva figyelmes háziasszonyom -- , hanem a fekete özvegy! Tudja, ez egy pókfajta! A nőstény azonnal megöli a hímet párosodás után, ezért hívják így. Ennek a marása 8-10 percen belül a biztos halál. Ne menjen a bozótos felé!
Megígértem.

Eljött a vacsora ideje. A háziasszony ajkai között bujkáló mosollyal jelentette be, miszerint ma este igazi brazil csemegét szolgálnak föl a messziről jött kedves vendégnek. Ez utóbbi én lettem volna, s a közlés valóban felvillanyozott. Milyen lesz a szóban forgó csemege? Mielőtt ennek ecsetelésébe kezdenénk, elmondom, hogy addig milyen ismeretlen ízeket kóstoltam Brazíliában, annál is inkább, mert korábban erre ígéretet tettem.

Ettem olyan gyümölcsöket, amelyeket Magyarországon nem ismerünk. Ettem párolt pálmarügyet. Nagyon finom. Ittam kókusztejet. Nagy csalódás volt.
Egy öreg négertől vettem a Copacabanán egy hatalmas kókuszdiót. Ügyesen megskalpolta egy hatalmas késsel, s én felkészültem az élményre. Gyerekkoromban sokszor olvastam Verne Gyula könyveiben, hogy a regényhősök kókusztejjel üdítették föl magukat a dzsungel kellős közepén. Nagyon vágytam felüdülni. A dióba nézve vártam a hófehér ital kellemes látványát. Nem fehér. A lé pontosan olyan szinű volt, mint amikor tejforralás után a gondos gazdasszony ,,első léből" kiöblíti a lábast. Szerintem az íze is pont olyan, bár lábasöblítő vizet még nem ittam.
Ittam cukornádszörpöt. Émelyítően édes, zöld színű ital. Halmazállapota sem volt szimpatikus, nem volt igazán folyékony. Hasonlított a gyomorröntgen előtti bizmutkásához, vagy esetleg híg habarcshoz. Hogy is mondjam, löttyékeny volt.

De elkövetkezett a perc, midőn megismerkedhettem az igazi brazil csemegével. Nyílt az ajtó, s a háziasszony sugárzó arccal hozott be egy hatalmas tálat. Rajta apróra tört jég között egy csomó nyitott kagylóval. Megszólalásig hasonlítottak a magyarországi folyami vagy tavi kagylóhoz, de mint tudjuk, de mint tudjuk, a kagyló nem szokott megszólalni.
Mély lélegzetet vettem.
--Ez brazil csemege?
--Bizony, bizony.
-- És tessék mondani, él a kagyló?
-- Reméljük!
Megtántorodtam. - Miért reméljük?
--Tudja, ha nem élne, ebben a trópusi forróságban azonnal oszlani kezdene.
--Na már most, adódik egy probléma. Alföldi gyerek lévén, mondjuk, egy kiscsirkéről csak úgy, ránézéssel megállapítom, hogy él e, vagy sem. Ha csipog, kapirgál, biztosan jól érzi magát. De egy ilyen kagyló? Se csipogás, se kapirga.
--Ne legyen naiv! Régi jó, bevált módszer. Citromlevet kell a kagylóba csöppenteni, s ha pezsdül, moccan, tekeredik egyet, biztosan él. A savas citromlé marja szegényt, mivel a kagyló teljesen pucér.
Üveges szemmel kivettem egy kagylót. Belecsöppentek, a kagyló bólint. na itt a vacsora - mondtam magamban. Figyeltem a háziakat, hogyan kell kagylót enni. Ők valahogy egyszerűen kihörpölték, ki szürcsentették. Próbálom én is, de nem jön. Az a dög bele van nőve a házába. Szégyenszemre kértem egy villát. Ezzel addig piszkáltam, míg kiszakadt. Ott hintázott a kocsonyás brazil csemege. Nagyon hasonlított valamire!...
Farkasszemet néztünk. Egy élő állat. Nagyon hosszan koncentráltam, s egy őrjítő pillanatban eszelős gyorsasággal bekaptam és lenyeltem. Nem is volt különösebb íze, kicsit sós kicsit keserű, mint a tengervíz.
Mondom is a háziasszonynak:
-- Bizony, nálunk egy jó töltött káposzta dagadóval, kolbásszal azért mégiscsak ízletesebb!
-- No de ebből se egyet kell megenni, hanem legalább huszat!
-- Teremtőm! Miért?
-- Mert akkor az ember a szájában érzi az óceán leheletét!
-- Végtelenül költői, de sajnos én nem kedvelem, ha a számba szuszognak!
Így ért véget kalandom a brazil csemegével, de most pironkodva vallom be, hogy azóta nagyon megkedveltem az osztrigát, legutóbb is hatot nyeltem le Párizsban.

De visszatérve a vacsorához, a ,,csemege" mellett egyéb dolgok is fölöttébb nyugtalanítottak. A verandáról s a nyitott ablakon át behatoló természeti zajokra gondolok. Bizonyára hallottál már elektromos transzformátort zúgni, zizegni, kedves Olvasó.
Nos, egyszer csak zúgni kezdett egy ilyen transzformátor odakinn a sötétben. Először csak halkan, finoman, majd erősödni kezdett, s végül valami hihetetlen intenzitással berregett, recsegett.
--Jézusom, mi ez?
-- Á, semmi. Csak egy bizonyos fajta kabóca.
A fene ette rovar még abba se hagyta, mikor a teraszon rázendített valami. Olyan volt, mint egy hisztérikus baritonista kacsa, aki minden dühét beleadja a hápogásba. Ismét megnyugtattak:
--Ez egy teljesen ártalmatlan béka.
Átkozom a percet, amikor elfogadtam ezt a meghívást. Kellett nekem a természet lágy öle! Körülöttem kajmánok, kígyók, pókok, kabócák, békák, titokzatos és ismeretlen zajok, tányéromon élő állatok. Mi jön még? Jött!

Elérkezett a lefekvés ideje. A vacsorát megköszönve, udvariasan jó éjszakát kívántam a háziaknak. Visszavonultam kényelmes szobámba. Az ágy megvetve, azaz egy párna és egy fátyolszerű takaró. Abban a párás hőségben még ez is soknak tünt. Rettegni kezdtem. Van e valami az ágy, a szekrény alatt? Kígyó, netán skorpió? Minden egyes bútordarabba hatalmasat belerúgtam, és vártam a hatást. Hogy közben szegény háziak mit gondoltak rólam, cseppet sem érdekelt. Higgyék azt, hogy egy régi magyar népszokás, a lefekvés előtti esti rugdolózás. Hál' Istennek, nem jött elő semmi.
Figyelmemet eddig a padlóra összpontosítottam, s most ismét megkönnyebbűlve fölnéztem. Isten! Ez nem lehet igaz! A falakon, sőt a mennyezeten is 4-5 igen-igen gusztustalan, piszkosfehér gyík! Olyan 10 cm hosszú! Szó szerint állati pánik tört ki rajtam. Előző életemben talán majom lehettem, mert iszonyodom mindenféle hüllőtől. Ordítva rohantam ki.
-- Segítség! Nem tudom, mi van a szobámban!
Felbolydult a ház. Szaladtak a háziak, meg az egyik néger szobalány. Mikor megtudták riadalmam okát, harsogó nevetésbe törtek ki.
-- De hiszen ezek csak gekkók! Nagyon hasznos állatok, mert összefogdossák a legyeket, szúnyogokat. Tapadókorong van a lábukon, ezért tudnak falon, plafonon vidáman futkározni. Egyetlen esetben valóban kissé zavaróak lehetnek, pláne a hozzá nem szokott ember számára, ha ugyanis véletlenül mégiscsak leesnek, rá az alvó emberre! De ilyenkor az alvó önkéntelenül is odacsap, s mivel az állat gerince rendkívül törékeny, ott azonnal megdöglik!
-- Na nem! Nem és nem! Nem fogok a meztelen hasamon gyíkokat csapdosni! Kérem, zavarják ki ezeket a dögöket!
Nagy nevetéssel partvist, seprőt hoztak, s üggyel-bajjal kizavarták a gekkókat. Én azonnal becsuktam az ablakot, aminek egyenes következménye lett, hogy otthonos kis szobácskámban közel 40 fokra emelkedett a levegő. Mit bántam én! Hőgutát kapok, de nincs gekkó!
A háziak ismét nyugovóra tértek, én pedig verejtéktől lucskosan lerogytam az egyik karosszékbe. Bár ne tettem volna! Az ülőke és a támla közötti résből előugrott egy újabb, jól megtermett gülü szemű légyfogó!

Ha azt hiszed, Kedves Olvasó,hogy eltúlozva, a komikum felé kihegyezve adom elő ennek a hétvégének a történetét, hát tévedsz! Szóról szóra így történt. Három napig nem aludtam. Az üdítő kikapcsolódás után testben és lélekben összetörve tértem vissza Rioba. Egyébként már hazatértem után, a karácsonyi vacsora közben is idegesen rángattam a fejem ide-oda, hol tünik föl egy gekko!
Említettem korábban, hogy szólóesteket adtam Brazíliában. Így aztán egy szép napon repülőre ültem, hogy az ország fővárosába, Brasiliába utazzam. Szép verőfényben szeltük a levegőt. Egyszerre, minden előzmény és átmenet nélkül egy iszonyatos, igazi trópusi vihar kapta el a gépet. Még ma sem értem a személyzetet. Közel négyszázszor repültem már, nem egyszer viharban is, sajnos, de ilyen esetben nyugtatgatni próbálják az utasokat, beszól a kapitány: ,,egy kis turbulencia van, de mindjárt oké lesz" hoznak egy italt, valamit, akármit.

No, itt nem! A gép billent jobbra, balra, orra bukott, ágaskodott, s minden eresztékében recsegett-ropogott. Úgy hánykolódtunk az ülésekben, mintha nagyon erős földrengés lenne. Ömlött rólam a veríték, bár nem sírtam, csorogtak a könnyeim. Öt perc. Tíz perc. Pokolian hosszú idő ilyen szituációban. Meddig még? Tudtam, nincs alattunk egyetlen repülőtér sem, ahova szükség esetén le lehetne szállni. Csak a dzsungel. Egy légy mászkált előttem. Iszonyúan irigyeltem, hogy nem tud semmiről. S ekkor a mellettem ülő brazil úr hangosan rákezdett a Miatyánkra...
Húsz kemény percig tartott a pokol, a halálfélelem, s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul megszűnt. Leszállás után előrementem a pilótához.
--Hogy érezte magát? Mire gondolt közben?
Azt vártam, olyasmit mondom hogy á, ez semmi, mindennapos ügy, múló kellemetlenség.
Ehelyett ezt mondta:
--Arra gondoltam, hogy a kislányom még csak két éves. Hogyan neveli majd föl az asszony?
Ekkor telt meg tökéletesen a gatyám, s visszafelé - akár hiszed, akár nem, Kedves Olvasó - autóbusszal tettem meg az utat, pedig két napig tartott.
1968
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2016-04-25 08:55:22, hétfő
 
  Furcsa lények vagyunk mi, emberek. Próbáljuk megszerezni a legjobb dolgokat, elérni új célokat, magunkénak tudni mindent, amire vágyunk - és ez így is van rendjén, hiszen ez a fejlődés útja. A furcsa ellentmondás mégis az, hogy törekvéseink során két esetben okozunk problémát önmagunknak: az egyik az, ha nem sikerül elérnünk azt, amire vágyunk, a másik pedig az, ha sikerül.
Micsoda? A siker probléma lenne? Igen, probléma - ha mindaz, amit elértél, öncélú marad. Erről szól Ági meséje. Megtiszteltetés számomra, hogy én tehetem közzé ezt a nagyon szép történetet.


Huan Peng gyakran imádkozott az istenekhez, kérve őket, hogy vezessék el az Élet forrásához. Szerette volna megismerni azt a szent helyet, ahonnan az Élet fakad... Minden létező könyvben utána olvasott, minden legendát kívülről tudott, elzarándokolt a legmagasabb és legveszedelmesebb hegyek közé keresve azt a völgyet, ami rejti a forrást. Álmokat látott, vágyakat kergetett... egy olyan helyet képzelt el, ahol arany oszlopok öveznek egy kis tavat, melyben hajnalonként tündérek mossák az arcukat.

Egy napon aztán Tupanaké megunta a folyamatos esdeklést és egyszer, mikor Huan Peng egy szurdok mélyén járt elé sietett, és megérintve egy százéves fa gyökerei között a talajt: vizet fakasztott. A megfáradt vándor elsőre nem ismerte fel a helyet, ez ugyanis egyszerű kis forrás volt, nem tartozott hozzá tó, egy hatalmas platán tövében fakadt és apró csermelyként futott bele a tájba... nem táncoltak a partján tündérek, nem rejtett aranyhalakat sem, nem volt benne semmi rendkívüli.
forras

Huan Peng leguggolt és megmosta az arcát és a kezét, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a bőrén a ráncok kisimultak, amint víz érintette őket. Belekortyolt a hűvös vízbe, és az mintha öröm lenne, szétáradt a testében.
- Ilyen a tökéletes víz. - sóhajtotta maga elé.
- Ilyen ízű az Élet. - zsongta vissza az erdő.
A férfi pedig abban a pillanatban felfogta a csodát, ami történt vele, leborult és hálát adott az isteneknek, hogy elvezették e helyre.

Néhány órával később, mikor útnak indult, tele töltötte a flaskáját a forrás vizével, ami azonban, mikor kicsit eltávolodott a forrástól nyomban zöldülni és poshadni kezdett, így kénytelen volt azt kiönteni. Mégis végtelen örömmel - bár szomjasan - tért meg a falujába. Többeknek feltűnt, hogy mennyire megfiatalodott és megszépült, de ő nem árulta el senkinek, mit talált. Félt, hogy az emberek oda özönlenének és széttaposnák, tönkre tennék a forrást.

Évtizedek teltek el. Huan Peng pedig folyton csak újabb és újabb falvakba költözött, hiszen ha nem vált, feltűnt volna az embereknek, hogy nem öregszik, feltűnt volna nekik, hogy sosem betegszik meg... A férfi magányosan élt, mert nem akarta, hogy bárki rákérdezzen a titokzatos útjaira, mikor napokra eltűnik a hegyekben.
Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre zárkózottabbá, úgy tűnt el belőle az öröm, minden nap, amikor nem a forrás vizét itta: szürkévé és egyhangúvá csupaszodott. Végül egyáltalán nem vágyta az emberek társaságát és kiköltözött az erdőbe és minden idejét azzal töltötte, hogy a forrás mellett ücsörgött és figyelte a vizét, néha-néha kortyolva abból.
Egy nap egy idős vándor tévedt arra. Huan Peng távolságtartóan méregette.
- Megfáradtam, megpihennék itt. Megengeded? - kérdezte az öreg.
- Keress más helyet! Ez a forrás az enyém. Az istenek teremtették... - vágott vissza a férfi.
- Nem az ,,istenek", hanem én, Tupanaké. - szólt a másik és már sem vándornak sem öregnek nem látszott.
- Hát, ha te teremtetted, akkor köszönöm az ajándékod. - hajolt meg Huan Peng immár sokkal nyájasabban.
- Ajándék - ismételte meg szomorúan az isten - száz évvel ezelőtt annak szántam, de mára már csak te hiszed ezt.
Kezével lassan végigsimította a fa törzsét és a víz elapadt.
- Eltékozoltad, pedig meg is oszthattad volna. - sóhajtotta Tupanaké, miközben felállt és visszasétált az erdőbe, ahonnan érkezett.


Ez a történet azért áll nagyon közel hozzám, mert a mondanivalója éppen az, ami az életem során kapott egyik legfontosabb tanítás. Megosztani mindazt, amid van, egyrészt jó cselekedet, mellyel Te is visszaadsz legalább egy keveset abból a rengeteg csodából, amit kaptál. Ezeket a csodákat sokszor észre sem vesszük, pedig már az is egy csoda, hogy reggel kinyithatjuk a szemünket, élvezhetjük a napsütést vagy az esőt, és vehetünk egy újabb lélegzetet.
De a megosztás magánál a jó cselekedetnél sokkal többet jelent: ez maga az Élet. Aki megérti azt, hogy nem uralkodója, hanem része vagyunk a természetnek, az rájön, hogy semmi sem lehet a minénk kizárólagosan. Hiába próbálunk meg bármit is kisajátítani önmagunknak, nem fog sikerülni. Hosszútávon biztosan nem. Nem azért, mert félni kellene mások igazságérzetétől - bár sokaknak már ez is elég motivációt jelent -, hanem egészen egyszerűen azért, mert a kisajátítás természetellenes. A természet soha nem egy-egy élőlény javát keresi, mert az élővilág csak közösen képes fejlődni. És ami ebből kilóg, azt a természet eltakarítja.
A mesét a facebook-on itt találjátok: Mese az élet vizéről. Nagy köszönet Áginak, egyrészt azért, hogy elküldte ezt a gyönyörű történetet, de legfőképpen azért, hogy meséin keresztül tanítja és segíti az embereket, hogy boldogabban, egészségesebben és tudatosabban használják az élet láthatatlan forrását.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2015-12-24 23:34:24, csütörtök
 
 
Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:
- Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.
A második fa is elmondta vágyát:
- Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!
A harmadik fa is beszélni kezdett:
- Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.
Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:
- Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos -, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.
A második fánál is megszólalt egy favágó:
- Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.
Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:
- Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.
Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istálóba és megtöltötték szénával.
A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.
A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.
Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istálóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.
Ismét elmúlott sok sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: ,,Béke veled!". A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.
Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került istenhez mert Jézus testét hordja magán.
Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.
Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.






 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2015-07-16 09:20:26, csütörtök
 
  Réges-régen állt egy hatalmas almafa egy házikó kertjében. A kisfiú, aki itt élt a szüleivel, minden nap kijött, hogy játszhasson alatta, körbe-körbe szaladgált, felmászott rá, letépett egy almát róla, megette és lefeküdt a fa árnyékában pihenni.
Nagyon szerette ezt a fát, szeretett vele játszani. Telt-múlt az idő, a kisfiú felcseperedett. Többé már nem rohangált, nem játszott a fa körül, nem mászott fel rá.
Egy napon a fiú visszatért a fához és látta, hogy az szomorú.

- Gyere és játssz velem! - kérte őt a fa.
- Nem vagyok én már gyerek, nem játszok már a fák alatt. - válaszolta. Szükségem van játékokra, hogy a gyerekeim tudjanak mivel játszani. Ehhez pénzre van szükségem, hogy megvehessem őket.
- Sajnálom, de pénzem az nincs. Viszont leszedheted az almáimat és eladhatod őket a piacon. Így szerezhetsz pénzt a játékokra.
A fiú nagyon izgatott lett. Felkapkodta a földről a gyümölcsöket, leszedte az ágakról is mind. A fa boldog volt, hogy segíthetett neki, viszont a fiút nagyon sokáig nem látta ezután. Elszomorodott. Egy kis idő elteltével a fiú visszatért hozzá.

- Gyere, játssz velem! - kérlelte a fa.
- Nincs időm rá. Mennem kell dolgozni, hogy eltartsam a családom. Szükségünk van egy házra. Tudsz nekem segíteni?
- Sajnálom, de nekem nincs házam. De, ha úgy gondolod, vágd le az ágaimat és építsd fel a házad belőle. - próbált segíteni neki.
A fiú így is tett. Levágta a fa összes ágát, hazavitte és felépítette a saját házikóját. Az almafa nagyon boldog volt, hogy segíthetett a fiúnak, és, hogy boldognak látta őt. Telt múlt az idő és megint csak magányos maradt. A fiú nem látogatta őt.
Egy meleg nyári napon aztán, a férfi visszatért. A fa borzasztóan el volt ragadtatva, és örült neki, hogy újra láthatja őt.

- Gyere és játssz velem! - kérlelte.
- Öreg vagyok már én a játékhoz. Hajókázni szeretnék már a családommal, nyugodtan pihenni velük és kikapcsolódni. Tudsz nekem adni hajót? - kérdezte.
- Használd a vastagabb ágaimat, készíts belőle hajót magadnak. El tudsz hajózni bárhová majd, boldog lehetsz.
Így is tett a férfi. Levágta a fa vastagabb ágait is és elkészítette a saját hajóját. Nagyon hosszú útra indult, kikapcsolódni a családjával.

Végül, amikor a fához visszatért a férfi, több év elteltével:
- Sajnálom fiam. Nincs már semmim a számodra. Nincsenek almáim. - mondta.
- Semmi baj. Nincsenek már fogaim, amivel meg tudnám őket rágni. - reagált a férfi.
- Nincsenek már ágaim, hogy fel tudj rám mászni.
- Túl öreg lennék én már ahhoz!
- Tényleg nem tudok semmit adni neked fiú, csak a törzsem maradt meg. - mondta könnyezve a fa.
- Nincs is többre most szükségem, csak egy helyre, ahol lepihenhetek. Elfáradtam a hosszú évek során. - mondta a férfi.
- Tökéletes! Az öreg törzsem a legjobb hely, ahhoz, hogy lepihenj az árnyékában. Gyere és ülj ide mellém. - ezzel a férfi leült. A fa boldog volt, és immáron örömében könnyezett.

Ez a történet mindenkinek szól. A fa jelképezi a szüleinket. Amikor fiatalok vagyunk, szeretünk velük játszani. Amikor felnövünk, elhagyjuk őket, csak akkor látogatjuk meg, megyünk ,,haza" hozzájuk, amikor szükségünk van rájuk, vagy amikor bajban vagyunk. Nem számít, mi történik, a szüleink örökké velünk lesznek, mindent megadnak nekünk, amit tudnak, hogy boldogak lehessünk!
Lehet, úgy gondolod, hogy a fiú kegyetlen a fával, de így viselkedünk mi a szüleinkkel. Nem értékeljük azokat a dolgokat, amiket tesznek értünk, csak akkor, amikor már túl késő!

Tanulság: Kezeljük a szüleinket szerető gondoskodással! Mert csak akkor fogod megérteni az értékét annak az üres széknek, ami ott áll a nappaliban, ha már nem lesznek. Nem tudhatjuk, hogy mekkora szeretetet adnak nekünk ők, addig, amíg nem leszünk mi magunk is szülők!
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Nem akarok páncélt, karriert, munkaközpontú életet!
  2015-07-16 06:29:23, csütörtök
 
  Bihari Viktória

Nem akarok férfi lenni!

Pár nappal ezelőtt, amikor javában tombolt a negyven fokos hőség, épp egy bevásárlóközpontból jöttem kifelé.

Mindkét kezemben szatyor, gyakorlatilag még a fülemen is, a hónom alatt 24 tekercs vécé papír, vállamon táska.
Természetesen, ahogy kiléptem a tűző napra, mindkét zacskó elszakadt, a zsemlék és a paradicsomok vidáman gurultak szerteszét a földön, én pedig magatehetetlenül próbáltam összeszedni a cuccokat, miközben a helyzet egyre reménytelenebbnek tűnt és egyre kisebbnek és elveszettebbnek éreztem magam a vállamról lecsúszó és kiboruló táska, az éppen megcsörrenő mobil és a ,,kurva életbe, hogy miért nincs több kezem?!" szituációban.

És egyszer csak elszakadt a cérna.

Elég lett mindenből!

Rongybábúként huppantam le a forró aszfaltra és zokogni kezdtem.

Normális dolog, hogy mindig mindent egyedül kell csinálnom? Hogy 6-kor kelek, bemegyek a városba dolgozni, hogy bevásárolok, hogy mellékállásaim vannak, hogy cipekedem, hogy egyedül irányítom az életemet, egyedül döntök segítség nélkül, hogy minden szarra egyedül vagyok? Ez így tök okés? És az is rendben van, hogy ugyanezeket a terheket olyan anyák is cipelik, akik mindemellett 2-3 gyereket is nevelnek?

Valami eltört bennem és felkerestem a terapeuta barátnőmet, hogy ugyan mondja már meg, én megyek a forgalommal szemben, vagy manapság tényleg minden nő férfi szerepeket vállal?

Azt mondta, hogy teljesen igazam van.
Ez, amit mi, a 21. században művelünk, abszolút nem normális. Annyi teher van a nőkön, hogy ilyen sok talán sohasem volt még. És igen, ez a világ amazonokat képez, nőket, akik az autópálya mellett kereket cserélnek, akik felsővezetői pozícióban vannak, akik az egész családot a hátukon cipelik, akik megtanultak a jég hátán is megélni.

Persze vannak nők, akik ezt kimondottan imádják és remekül boldogulnak egyedül is, de Isten látja lelkem, én azt érzem, hogy ez nem az az út, ami a boldogsághoz vezet, mármint nekem biztosan nem.

Nem akarok ennyi terhet, és ezt úgy mondom, hogy nincs gyerekem, nincs rajtam felelősség és még így is túl soknak érzem a batyumat.

Amikor ott sírtam az áruház előtt, semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy jöjjön oda valaki, hozzon nekem egy zacskót, segítsen összeszedni a holmimat, fogja meg a kezem és vigyen haza. Nem azt vártam, hogy fizessen helyettem a kasszánál, tankolja tele a kocsimat (ami nincs is), hozza ágyba a reggelit, kényeztessen, csak annyit, hogy osztozzon velem a terheimben, mert basszameg, nem arra vagyok teremtve, hogy erős harcos legyek, aki minden nap csatába indul, hanem arra, hogy kedvességet, lágyságot és puhaságot, meg szeretetet árasszak magamból!

De látsz ilyen nőt manapság?

Nagyon keveset.

Mert akiket ismerek, mind-mind ugyanezt csinálják. Túlvállalják magukat, szétesnek lélekben, fejben, érzelmileg, megkeményednek, túlnőnek a férfiakon.

És jön az első randi, és beszélgetni kezdünk.

Elmondom egy napomat.

Felkelek, dolgozom, ügyet intézek, karriert építek, írok, tanítok, szervezkedem, takarítok, bevásárolok, agyalok, ambícióim vannak, megyek előre. És a pasi-teljesen jogosan!- megijed. Mert keresné a helyét ebben a történetben. És hiába mondom neki, hogy jól esne, ha egy csokor virággal elémjönnél a munkahelyemre, jó lenne, ha nem kéne egyedül ennem, egyedül vásárolnom, egyedül filmet néznem, egyedül sétálnom, megijed attól, hogy önálló vagyok, hogy határozott vagyok, hogy nem megmenteni kell engem kérem, hanem érdemben velem és mellettem lenni, miközben én is az ő támasza akarok lenni.

És nincs második randi. Mert ez a nő túl sok, túl sokat érez, túl sokat filózik, túl sok mindent csinál és mindemellett még ideje is lenne egy párkapcsolatra, és beszélgetést akar és közös programot és intenzív, minőségi időt. Ja és persze bolond. Hát mitől Ne lenne az?! Ki nem az?

És ezer és ezer ilyen történetet hallok a barátnőimtől.

Hogy a férfiak megijednek. Mert ők a nőt keresik, a klasszikus nőt, az esendőt, a szendét, a család melegét őrzőt, nem a managert, a gyerekeit egyedül nevelő anyát, aki álló nap rohan, nem az értelmiségi szinglit, hanem a királylánykát.

Soha, egyetlen egy posztomban sem bántottam a férfiakat, mert nem vagyok az a fajta, aki a saját magányát úgy magyarázza meg, hogy ,,minden férfi szar szemét és úgyis csak azt akarja." Vannak nagyon rendes pasik. Tudom.

Viszont a terapeutámnak igaza volt abban, hogy manapság a férfiak nagyrészt-mondom, vannak kivételek!- gyávák és tutyimutyik. Kényelmesek. Annyira beelőztük őket, hogy csak kapkodják a fejüket, illetve van az a fajta is, aki inkább megdöglik egy boldogtalan és szexmentes házasságban, egy langyos, híg fosban, minthogy kiálljon magáért, a boldogságáért és olyan nőt válasszon, akivel mondjuk testi és szellemi partner lehet.

Az elmúlt években az összes randim kudarcba fulladt.

És nem azért, mert ronda vagyok, kövérvagyok, senki sem szeret, hanem mert folyamatosan ki akartam rugdosni a srácokat a komfortzónájukból. Felvázoltam, mire lenne szükségem, mi tenne engem boldoggá, cserébe mit tudok nyújtani, és te, hallod, látnod kellett volna azokat a riadt arcokat! Hogy atyaúristen! Hát ez totál őrült! Ez ennyi figyelmet és időt és érzelmet igényel? Így nem gondolkodik senki! Mi ez? Ufó?

De nem tudok másmilyen lenni! Nem tudok gyengébb, gyámoltalanabb és életképtelenebb lenni, nem elégszem meg hétvégi otthon punnyadással, sorozatnézéssel, négy falbámulással, érzelmileg intenzíven szeretnék élni és tanulni, fejlődni, tapasztalni egy kapcsolatban! És körbenézek, és gyakorlatilag az összes helyes és okos barátnőm pontosan ugyanettől szenved!

Popper Péter írta valahol, hogy kimegyek az utcára és azt látom, hogy felnőtt ruhába bújt kisfiúk mászkálnak mindenhol. Anyuci pici kedvencei. Nagy gyerekek, akik eljátsszák a főnököt, a melóst, az ügyvédet, de közben érzelmileg és fejben gyerekek maradtak, a nők pedig toronymagasan kenterbe verik őket.

És nyilván nem akarok általánosítani, és sok érzelmileg éretlen nő is van, és sok érzelmileg érett férfi is, de valahogy egyre többen vagyunk boldogtalanok és egyre jobban megszokjuk azt, hogy totál normális mindent önállóan, segítség nélkül csinálnunk, hogy a boldog párkapcsolat az valami elit klub, ami csak a kiváltságosoknak jár, akinek nincs ide V.I.P belépője, az csak tegye a dolgát egyedül.

Szétesik a világ, szétesik a világunk, a férfi ellenség lesz, valami hülye kis eszköz, a szükséges rossz, a nő férfi lesz, aki megkeményedik, aki küzd, aki saját magának szül gyereket és majd megoldja valahogy önállóan, a kapcsolatok ellaposodnak, a problémák a szőnyeg alá kerülnek, mert már mindenki pattanásig feszült, mert ha egy nő végre talál egy férfit, akkor foggal-körömmel meg akarja tartani, olyan nagy a férfi ínség és olyan nagy a társadalmi nyomás, hogy menj férjhez, szülj gyereket, építs karriert!

De hogyan?

És miért van ez így? Mindenki megőrült? Én is? Te is? Normális dolog, hogy semmire és senkire nincs idő? Hogy mindenki rohan, stresszel, küzd, pénzt keres és idegbajos? Normális dolog, hogy egyre több a válás, a magányos fiatal, az egyedülálló anyuka és az összezavarodott tini? Mi ez az egész? Hol rontottuk el? Miért frusztráljuk egymást?

Nem akarok kemény nő lenni! Nem akarok páncélt, karriert, munkaközpontú életet!

Én még nem is olyan rég egy tündéri kislány voltam, és mint mindenki más, én is arról álmodtam, hogy a hercegemmel fogok boldogan élni a saját kis világomban. De ez a világ kiírtja belőlünk a kislányt és lovagokká üt minket, akik nap mint nap kimennek a csatatérre.

Nagyon elveszettnek érzem magam és őszintén megmondva, egyáltalán nem látom a kiutat. Sem az én életemből, sem a többi, hasonló érzésekkel küszködő nő életéből. Nem tudom, hogyan lehetne visszafordítani ezt a folyamatot. De jó lenne, ha a helyemen lennék és a világ is, a férfiak és a nők is a helyükön lennének. Mert ez most egy eszeveszett küzdelem, amiben mindenki össze van zavarodva, és amiben én magatehetetlenül sírok az aszfalton és senki sem fogja meg a kezem.

Pedig szentül hiszem, hogy egy nő csak akkor boldog, ha van mellette egy szerető társ, aki az ő támasza és védelmezője.
De ki véd meg minket ha már túl erősek vagyunk? Milyen szerep marad akkor a férfiaknak?

Köszönöm a figyelmet.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2015-07-16 06:22:30, csütörtök
 
 
- Kopp,kopp! - kopogott a Szeretet a Harag szívkapuján.
- Ki az? - kérdezte a Harag.
- Én vagyok a Szeretet! - hangzott kintről a válasz.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte nem túl barátságosan a Harag.
- Tűnj innen, nincs szükségem rád! - rivallt a Szeretetre.
- Kérlek, ne küldj el, beszélgessünk! - kérte Szeretet a Haragot.
- Nekem semmi beszélni valóm veled, hagyj békén! - mordult Szeretetre a Harag.
- Ki bántott, kire haragszol ennyire? - érdeklődött kedvesen a Szeretet.
- Nem mindegy az neked! - förmedt a Harag a Szeretetre.
- Talán segíthetek, de kérlek csak egy kicsit engedj magadhoz közelebb! - kérlelte a Szeretet a Haragot.
- Hát, nem érted!? Senkivel sem akarok beszélgetni, s nincs szükségem senkire, hagyjál végre békén! - ordított most már a Harag.
- Jól van! Nem kérdezlek többet arról, hogy ki bántott, s mi szomorúságodnak, haragodnak oka, de szeretnék kérni tőled valamit! - mondta a Szeretet.
- Rendben, de ígérd meg, hogy utána békén hagysz, s elmész! - válaszolta a Harag, remélve, hogy végre lerázza magáról a hívatlan vendégét.
- Ígérem! - hangzott a felelet, miközben Harag egy lépéssel közelebb engedte magához a Szeretetet, aki így beléphetett szívkapuján.
Szeretet érezte a Harag lelkének mélységes fájdalmát, csalódottságát, de bízott abban, nem hiába kopogtatott be a Haraghoz.
- Nos! Amit kérnék tőled Kedves Harag, az nem más lenne, mint hogy bocsáss meg azoknak, akik ellened vétettek, akár szóval, vagy cselekedettel, s lépj tovább sérelmeiden!
- Miért kellene megbocsájtanom? Nem én okoztam a sok fájdalmat másoknak, hanem éppen fordítva történt! - értetlenkedett a Harag.
- Ennek több oka is van! Először is, mert Te jobb vagy azoknál, akik megbántottak! Másodszor, nem élhetsz örök életedben haraggal szívedben! S azért is, mert ha megbocsájtasz, akkor lelkedben újra lesz helye a szeretetnek, s képes leszel tovább menni az Úton, amit a Jóisten neked szánt. Tudom, nem könnyű! De ki ígérte, hogy az lesz? Hidd el, Mindenkinek megvan a maga keresztje, kinek ilyen, s kinek olyan! Még azoknak is, akik nem mutatják, s mosolyuk mögé bújnak. Hát, vegyél magadon erőt, bocsáss meg, merj változni, s változtatni gondolataidon, életeden! Hidd, hogy vannak, s történhetnek csodák, tárd ki szíved kapuját, s engedd a Fényt lelkedbe! Te döntesz, hogy kulcsra zárod szívkapudat, vagy tovább lépsz, s esélyt adsz az újrakezdéshez! Senki nem dönthet helyetted! Ehhez kívánok neked erőt, és tisztánlátást! - mondta a Szeretet kedvesen, majd egy lélekölelés után kilépett a Harag szívkapuján.

A Harag még jó ideig maga elé bámulva ült kedvenc foteljában, s csak töprengett az elhangzottakról, miközben mintha valami különös érzés kerítette volna hatalmába. Ő maga sem értette még, de érezte ahogy melegség árad szét lelkében.
Másnap reggel kinyitotta szívkapuját, engedte, hogy a Remény legfényesebb sugarai lelkébe hatoljanak, s újra mosolygott, míg a Szeretet előző este ott hagyott üzenetét olvasta, melyben ez állt : "Szeress, hogy mások is szerethessenek! "


 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2015-06-26 07:39:25, péntek
 
  Élt egyszer egy hatalmas, bátor harcos, aki az erdőt járva védelmezte a gyengéket és segítette a rászorultakat. Szívének egyetlen kívánsága volt csupán, mindenek felett szerette volna megtalálni igaz szerelmét. Sokat csalódott már, és igen régóta kutatott, mikor hírét vette egy helynek, ahol egy öregasszony kívánságokat teljesít. Bár nem hitt az ilyen mesékben, mégis úgy érezte, hogy el kell mennie oda, és szerencsét kell próbálnia.
Meg is találta a csodálatos képességekkel rendelkező asszonyt egy mély, sötét barlang gyomrában. Ősz haja alól bölcsességet sugárzó, világoskék szemei elő-elővillantak. Sejtelmes mosolya alig volt észlelhető a ráncai között. A férfi magabiztosan lépett be a félhomályba. Lassan magába szívta a levegőt, és ajkait szóra nyitotta, ám az öregasszony felemelte jobb kezét, s így szólt:
- Várj, édes fiam! Valamit tudnod kell, még mielőtt kívánsz! Jól gondold meg, mit kérsz, és hogyan, mert én csak a kérésedet tudom teljesíteni, nem a szíved mélyén rejlő kívánságot! Nem látok a fejedbe, csak a szavaid alapján ítélhetek. Csak egy kívánságot teljesítek! Egyet, s visszafordíthatatlant!
A férfi elmosolyodott, hisz már jó pár éve ugyanaz a gondolat jár a fejében, s ezt a gondolatot többször megfogalmazta magában.
- Meg akarom találni az igaz szerelmemet! - jelentette ki magabiztosan, s kérdően nézett az asszonyra.
- Jól van hát! - nevetett amaz, s a férfihez lépett. - Add a véred, s kérésed hamarosan teljesül!
Egy ütött-kopott ócska tőrrel megvágta a férfi tenyerét, s a kicsorduló vért egy maréknyi kőre csöpögtette.
A férfi egy holdtöltével később visszatért az öregasszonyhoz. Szemei zokogtak, öklei görcsösen választ követelve rángatóztak teste mellett. Az asszony nem tűnt meglepettnek, mikor meglátta őt.
- Mi bánt, édes fiam? Mondd!
- Megtaláltam őt! Az én szerelmemet, az egyetlenemet, de elveszítettem! A karjaim közt halt meg, egy vadászbalesetben!
- Hmm... - gondolkozott mélyen az öregasszony, majd mint aki megvilágosodott felkapta a fejét, és így szólt: - Ha valóban így történt, akkor nem az igaz szerelmedet találtad meg, s a szíved becsapott!
- Hogy lehet ez? - kérdezte csodálkozva, és reménnyel telve a férfi.
- Amikor a szíved becsap, úgy érzed szerelmes vagy, de csak elvesztegeted az érzést egy olyan emberre, akit valójában, egészen mélyen nem szerelemből szeretsz! Ebben az esetben egy holdtöltén belül meghal a kedvesed! S ha ez megtörténik, tudhatod, hogy nem ő volt, akit kerestél!
A férfi bár sajnálta halott kedvesét, de örült is, mert így még maradt esélye, hogy megtalálja igaz szerelmét. Új életre kelve sietős léptekkel távozott a barlangból. Ám egy hónap múlva visszatért. Szemei kérdően csillogtak, kezei reménytvesztve, fáradtan remegtek a teste mellett.
- Mi bánt, édes fiam? Mondd! - kezdte az öregasszony, bár már jól tudta a választ kérdésére.
- Megtaláltam őt, biztosan érzem! Ő volt az, kit szívemből szerettem, s mégis elragadta tőlem a halál! Megbetegedett, és meghalt, de ő volt az, te is tudod, igaz?
- Meghalt? - nevetett fel az asszony. - Ha meghalt, nem ő volt az, kit keresel. Majd megérted, ha megtalálod őt!
A férfi szomorúan távozott a barlangból. Napokon keresztül sétált az erdőben gondolkodva. Úgy érezte, két kedvese halála az ő lelkén szárad. Miatta haltak meg, s már bánta azt is, hogy kívánt az öregasszonytól.
Nem sokkal később újra találkozott egy nővel, akibe beleszeretett. Boldog volt, és reménnyel teli. Mégis állandóan eszébe jutott, az előző két kedvese. Érezte ugyan, hogy ez most más, ennél hatalmasabb, erősebb érzést elképzelni sem tudott. Mégis rettegett attól, hogy őt is elveszíti, s a holdtölte előtt egy nappal arra kérte kedvesét, hogy soha többé ne találkozzanak. A lány zokogott, a férfi szíve megszakadt, de így érezte helyesnek.
Ismét elment az öregasszonyhoz a harcos. Szemei könnyben úsztak, kezei remegtek a dühtől.
- Tudod, miért jöttem! - mondta az asszonynak, aki elégedetten mosolygott, s így válaszolt:
- Tudom, édes fiam! De még mindig nem érted! Nincsen már dolgom veled, menj! A kérésed teljesült!
A férfi otthagyta az öregasszonyt. Tudta. Már tudta, hogy megtalálta azt, akit keresett. Az igaz szerelmét, akit ellökött magától, csak azért, hogy az élhessen. S haragja lassan elszállt, szívébe béke költözött. Napjait ezek után úgy élte, hogy tudta megtalálta, akit egész életében keresett és pusztán az, hogy a szerelme van, hogy létezik, boldoggá tette őt.

/Ismeretlen/
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 25 
2017.02 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 208 db bejegyzés
e év: 599 db bejegyzés
Összes: 37466 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1638
  • e Hét: 1638
  • e Hónap: 147134
  • e Év: 366365
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.