Regisztráció  Belépés
horvathnemagdi.blog.xfree.hu
"Az akaraterő sajnos olyan, mint a hit: vagy megvan benned, vagy nem is lesz." Moldova György Horváthné Magdi Magdi néni
1945.02.28
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
Tallóztam
  2017-05-12 15:38:32, péntek
 
 
H.Kohut Katalin

Állatkerti pagoda


- Béééla, éppen a bolondok napján hívtál az állatkertbe?
- Igen, drága Vilma, szerettem volna beszélgetni Jónással, a vízilóval.
- Hogyan tudnál vele kommunikálni?
- Szerintem mindent ért. Volt már a pojáca népe közt mókamester, majd ajándékként galamb, utána Titus ión korban. Lám, ennyi maradt belőle.
- Azért hívják Bélám április elsején telefonhoz, mert mókamester volt valaha?
- Igen, azok, akik tudják, mi történt a kör közepén álló teremtőjükkel, meg az elvarázsolt népével. A többiek ki tudja, hol vannak.
- Szerintem Bélám, minden állat egy-egy ország szimbóluma lehet, kivéve a kígyókat, azok a dzsungellel függnek össze. Például a párducban én felismertem a guelfek jelét.
- Igen, drága Vilma, valamennyien egykor élt népeket szimbolizálnak.
-Az Ausztrál-ház King-galléros-gyíkja mi lehetett azelőtt?
- Szerintem özönvízzel elpusztult egykori birodalomból maradt vissza, ezért emeli fel az ernyőjét maga köré, amikor veszélyben van. A King név királyt jelent, vagyis mesebirodalom lehetett régen.
- A kengurukról mi a véleményed?
- Olyan népek éltek ott, amiket kényszerítettek párbajra egymással, a zsebük jelentheti a kisgyermeküket, így védelmezhették. Szerintem egy behódoltatott nép valamennyi ausztrál állat maradvány. Ilyenek a papagájok is. Legendában fenn maradt a négy nyelven beszélő, minden slágert, operettet, népdalt, áriát ismerő papagája a multiknak. Tante Clara akarta megvásárolni egyszer, olvastam a történetét. A papagájok természete megmaradt, barátságosak és kommunikációs tehetségek, mert egykor azok voltak. Annyira jellegzetes a papagáj Ausztráliában, mint a macska Egyiptomban.
- Kutyákat nem is visznek talán az állatkertbe, mert ezek háziállatok, a Jehova Isten népei, szeretik az embereket és a zenét. A vadkutyákat ellenük tenyésztették ki szándékosan, mai napig bántják őket.
- Vannak viszont farkasok, drága Vilma, ezekből rengeteg van, valamennyien egykori Napisten népeiként éltek Ázsiában, akár a rókák, turulmadár, varjú, sas, melynek aranysas jele mai napig fenn maradt, aranykort jelöltek vele. Piroska szintén teremtett szőke kislány volt, ezelőtt tizenöt évvel a médiája Borsodnak magán kívül ismételte az összes Piroska és farkas találkozót, de a Piroska helyett Vénuszt áldozták meg közösen.
- Mi a véleményed az afrikai elefántról, a vastagbőrűekről, Bélám?
- Az, ami látnivaló, hogy zöldellő faágakat és vizet keresnek, amióta a földöntúli hatalom erejével az időjárást befolyásolták, szárazságot műveltek az egykori afrikai emberek kihalatása miatt. Az elvarázsolt afrikai népek farkasa, elefántja adta a jeleket, hogy megtámadták a földrészt a börtönnel. Az afrikai farkasok vezére varázsló volt, sámán erővel bírt. Egy legenda maradt fenn tőlük, a Johanna nevű leányzóé, akit elvarázsolt a farkasok varázslója, hogy addig lesz farkaskutya, míg egy ember rá nem ejti három csepp könnyét, de csak mézédes szeretet-könny lehet, mert a félelem könnye sós, a panaszkodásé keserű.
- Tehát Afrikában már a farkasok varázslója idején is kevés volt az ember...
- Pontosan, drága Vilma! Johanna nagyon sokat kóborolt, míg csapzottan, kimerülten, éhesen egy öreg házaspár házába tévedt, akik ellátták a sebeit és meggyógyították. Johanna átváltozott az öregember szeretet-könnyétől aranyhajú énekessé. Ezek szerint a varázsolt világ mindig ott volt az emberek mellett, együtt számolták fel őket, csak a varázs-és mesevilág népét átváltoztatták.
- A tigris ezek szerint Görögország volt, Bélám?
- Igen, én is ezt sejtem, hogy a görög istenek és népek szimbóluma, akár a hattyú Mercuré, a csillagé. De visszatérve az ausztrál állatokra, érdekesség még a strucc maradványa az egykori politikusoknak, akik a veszély idején homokba dugták a fejüket.
- A medvékről mi a véleményed, Bélám?
- A medve mindig a kommunista kor szimbóluma volt Kata néven, ezért szereti annyira a természetet és a mézet. A méhkirálynő egykori Földanya szimbóluma, így is maradtak fenn a történelemben, hogy nektár volt az istenek eledele. Nektár volt az Istennő testében. A darazsak szintén japán harcosok voltak, az őskígyó ellen támadtak a legenda szerint.
- Tehát a kígyók a sátánnal kezdődtek?
- Pontosan, de rengeteg dzsungel kígyó is létrejött, az egykori törzsek és mágikus népek által. A fekete mágia ezeket az állatokat használja fel rontásra, elevenen megemészteni az ellenségeiket. Ez mindegyikre vonatkozik kivétel nélkül, ezek mai napig titkos praktikák, nem beszélnek róla, mint a halottak világáról, hogy hét fátyol őrzi őket, a halál világ közvetlenül érintkezik az élőkkel, körülöttük vannak.
- A majmok tényleg összefüggnek a darwinizmussal? Mert az iskolában élővilágból azt tanították, hogy mi a majomból származunk.
- Nem, drága Vilma, mindenkinek szinte más az eredete a világon, csak egyszer felül kell vizsgálni. Vannak teremtett népek, karmikus árnyéknépek, kígyófajzatok, viperák, denevérek, döglegyek, felsorolhatatlan állati népek, mint pókok, szörnyek, melyek emberi formában jelennek meg. A majom a világ-könyvtára részeként a Hunnia börtön elme országnak csak egyetlen egy kort jelent a kommunista medve kor után közvetlenül. A majom darwinizmushoz teremtett népek maradványa lehet, mint a jungistáké az aranysas, a freudistáké a róka.
- A mosómedvéről mi a véleményed, Bélám?
- Az, hogy a Józsefváros mosónő elméletét már többször ismételték, mivel Lenin, mint igazság bajnoka már régen benne van kutyaként a kínai horoszkópban. Mindig elölről kezdik ezer éve a szocialista iskolát a világ minden részén a tökéletes magyar nyelvvel, vár ige ragozásával, Vár-hegyekkel, melyeken hiába várják Jézust, még soha nem jött el. Most újra vártak, mint ahogy nem régen volt.
- Az oroszlán indiainak van írva...
- Pedig ó rosszal függ össze, vagyis Szaturnusszal, amikor a földre szállt a kommunizmusával. Király lehetett valamikor az egykori népe az Oroszország előtti birodalomnak.
- A sólyom valóban Egyiptomé?
- Igen, 1971-ben jártak a borsodiakkal az egyiptomi sólyom idejében, ekkor elnémították a hangját az áldozatuknak érthetetlen módon, pedig volt Sólyom Hunnia elme szereplőjük is. Érdekessége a jelen magyar népnek, hogy a honfoglalóknak énekelték meg a sólymot, három hegyen túl.
- A puputeve a sivatagé?
- Igen, ott éltek egykor a szorgalmas népek, melyből a hangya szorgalom maradt fenn és a hegyeket hátukon cipelő állatok, melyek bírják a száraz sárga homoksivatagot, ami fenn maradt az egykori Jehova birodalomból. A hatvanas években a kenyérvégeket pupunak hívták, akkor fejezték be a borsodiakkal az egykori sivatagi időszak korát.
- A lepkék?
- A pillangók és lepkék mind magas szellemiségű mágikus népeket jelentettek abból az időből, amikor tündérek éltek a Földön. De lehet beszélni a tengerek világáról is, mint a cápákról, melyek összefüggnek a bibliai avatárokkal. Nem régi a borsodi apokalipszis, amit egy családon hajtottak végre, s közvetítették a cserépkorát ismételve egykori Jeruzsálemnek Kelet népével, hogy három cápa van a sivatagban, azoknak kellett volna megmentenie az áldozatokat. Nem véletlen, hogy a lepkék bábozódnak, átváltoznak.
- A kagylóról mi a véleményed, Béla?
- Fáj nekik a homokszem szúrása, amiből kifejlődik az igazgyöngy. A kagyló egykori népek földönkívüli üzeneteit közvetítette a népek közül, így maradt fenn a telefonhoz hasonló név, ezért szenvednek örökké.
- Nekem nem is kellene olyan gyöngysor, mely fájdalomból jön létre.
- Így van, drága Vilma, nagyon sok fájdalom van az állatok birodalmában, ellenségekké tették őket örökké, mint elvarázsolt világát régi népeknek, tündéreknek, manóknak, vízi lényeknek.
- Mi a véleményed a medúzáról?
- Egykor a legnagyobb zeneszerző volt a világon, rengeteg háborút megélt, harcolt kegyetlenül az őt leigázó fekete mágusok által. Nagyon kár érte, róla szól mai napig a templomi orgona és valamennyi basszus kulcsos kottája az emberiségnek.
- Egyszer talán a vadállatok egymástól el lesznek választva, hogy ne legyenek ellenségek, senki sem bántja az elvarázsolt világot többé. Érdekes lehet, hogy ugyanazon szokásokat folytatják, ahogyan valamikor éltek, vagy bevégezték a létüket.
- Igen, ugyanott folytatták. Jó kis állatkerti sétánk volt, drága Vilma!
- Igen, folytatjuk otthon az állatok történetét, bár nagyon sajnálom őket, egyszerre fáj nekem az, hogy ők állatok lettek azzal, hogy az emberek világa csak élővilágban maradt fenn. Gyászom kimondhatatlan.

2017. május 8.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Erdők könyve c. írásából
  2017-04-11 07:43:07, kedd
 
  "Egyszer egy ember nagyon szomorú volt.
És nem tudom, mitől volt szomorú, bizonyára valami olyasmitől, amitől mi emberek rendesen szomorúak leszünk. Lehet, hogy éppen rossz volt a kisfia, s az az ember azért volt szomorú akkor.
Szóval egy ember nagyon szomorú volt. Járt-kelt a házban, az udvaron, az utcán, járt-kelt a maga nagy szomorúságával az emberek között, de senki sem tudta megvigasztalni és az ember sokáig-sokáig szomorú volt.
S ahogy úgy járt-kelt magányosan, valamiképpen odatévedt a tó mellé.
Esteledett éppen s a csend olyan nagy volt és olyan szép, hogy az ember csodálkozva megállt a tó partján és figyelni kezdett.
Akkor ment le a nap, s a tó a maga külön esti életét élte, és az ember soha még olyant nem látott, és soha még olyant nem hallott, és csodálkozott módfelett a dolgokon, amiket látott és hallott.
Egy nádirigó énekelni kezdett, és messzebbről visszadalolt egy nádiposzáta, és Csupafej, a kis jégmadár alacsonyan átrepült az ember feje fölött, és az ember még soha olyan kék madarat nem látott addig.
Szille éppen akkor adta meg a jelt, és a nád mélyében elindult az a legcsöndesebbik szellő, ami van a világon, és a nádas és a szúnyogok és a békák és a tücskök elkezdték zsongító hangversenyüket, és az ember, aki a parton állt, abban percben elfelejtette minden szomorúságát.
Nagyot és mélyet lélegzett, beszívta az este friss szagát, s a feje és a szíve, mintha egyszerre megtisztult volna: nem érezte a szomorúságot többet. És akkor, mert okos és jó ember volt, olyan, amilyen egy igazi ember kell legyen, kiállt a tó partjára, s jó hangosan így szólt:
- Ide hallgasson mindenki, akit érdekel! Én, az ember, ígéretet teszek!
Jó hangosan mondta, meg is hallotta minden madár és minden állat, aki azon az estén a tavon volt. És valamennyi figyelni kezdett, kivéve a vadrucát, aki egyáltalában nem értette meg, hogy miről van szó, és tovább hápogott a maga családjával. És kivéve Szigonycsőrt, a búvárt, akit meg cseppet sem érdekelt, hogy mit akar mondani az ember. És Ravasz urat sem érdekelte a dolog, ő azzal foglalkozott, hogy miképpen közelítsen meg egy vadrucafiút.
Az ember pedig beszélt a tó partján, jó hangosan, hogy mindenki hallhassa.
- Ide figyeljetek - mondotta -, én, az ember, aki szomorú voltam, és most már nem vagyok szomorú, ígéretet teszek nektek a magam és minden utánam következő igaz ember nevében, hogy nem bántalak és nem zavarlak benneteket semmiféle játékaitokban. Ha ti ezzel szemben megígéritek, hogy valahányszor szomorú leszek, vagy bármelyik utánam következő ember szomorú lesz, megvigasztaljátok, mint ahogyan most tettétek velem. Szólottam és az én szavam szerződés. Így teszek én, és így fog tenni utánam is minden igazi ember. Most pedig szóljatok ti!
- Rendben van - mondotta a nádas, aki nagyon jószívű nádas volt és sajnálta a szomorú embert -, én megteszem, amit kívánsz. Neked és minden utánad következő igazi embernek, ha szomorú lesz.
- Rendben van - mondotta Csupafej, a jégmadár, aki nagyon jószívű és bölcs volt, és tudta, hogy az ember barátsága sokat ér -, hasonlóan cselekszem én is.
- Rendben van - mondották a rigók és a poszáták.
- Rendben van - mondották a békák, a szúnyogok és a tücskök.
- Rendben van - mondották a vízimadarak egyenként valamennyien -, ez így nagyon helyes és igazságos dolog.
Csak éppen hárman nem szóltak semmit, és ezt az ember, aki a parton állott, észrevette. Ez a három volt a vadruca, a búvár és a róka. Ezek nem szóltak semmit, és nem kötöttek szerződést az emberrel. És az ember látta ezt, és tudta, és nem szólt semmit.
Hanem az ígéretet, amit tett azon az estén, megtartotta, és megtartja ma is minden igazi ember. És a tó lakói is megtartották az ígéretet szóról szóra, és tartják azt mind a mai napig. És valahány szomorú ember estetájt a tó mellé lemegy, és ott megáll és figyelni kezd: minden nádirigó és minden nádiposzáta és minden, minden, ami csak van ottan, nem tesz egyebet, mint vigasztalja.
Az a három pedig, a vadruca, a búvár és a róka, azok mind a mai napig nem tettek ígéretet az embernek. És ezáltal az embert sem köti semmiféle szerződés velük szemben, és ezt nem is bánja: erre a háromra az ember vadászni szokott. Ez pedig olyan dolog, amit szívesen csinál az ember minden olyan állattal szemben,
amelyikhez nem köti valamiféle szerződés.
Így. És látod, most befejeztem a meséimet. De mielőtt végleg befejezném, még utoljára megkérlek szépen: ne feledkezz meg azokról, amikről meséltem Neked. A tóról és Szilléről, aki a tavirózsában él, és a Kosztrusról, aki a Jóistent keresi, és a nádimanókról és Csupafejről, a kis jégmadárról. A bölömbikáról se feledkezz meg és a többiekről sem, egyetlenegyről sem, akiről szó volt.
Mert te is leszel szomorú az életben. Az élet mindenkinek tartogat szomorúságokat.
S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz.
És meglátod akkor, hogy ez a szerződés, amiről szólottam, több már, mint mese. Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor.
És látni fogod az estét, ahogy leszáll a tóra. És hallani fogod a madarakat és a békákat és a szúnyogokat és a tücsköket egyszerre megszólalni, és tudni fogod akkor, hogy Szille fölemelte a kezét.
Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam.
És akkor, azon a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."

(Részlet Wass Albert Tavak és Erdők könyve c. írásából - Tavak könyve: KILENCEDIK mese )
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-04-05 16:03:23, szerda
 
 
A megátkozott bélyeg

Jó krimiíró voltam, mígnem egy váratlan esemény fel nem dúlta az életemet. Az egyik könyvemnek szokatlanul nagy sikere lett, és igen sok pénzt hozott. Barátaim tanácsára úgy döntöttem, hogy műtárgyakba fektetem a pénzemet.
Aukción nagyon kedvező áron értékes bélyeggyűjteményhez jutottam. Itt ismerkedtem meg Mr. Ryannel, aki nagy szakértője volt a műtárgyaknak, de engem inkább a gazdagságával nyűgözött le. Névjegyet cseréltünk, és úgy terveztem, hogy róla formázom a sikeres ember alakját következő könyvemben. De erre a könyvre sosem került sor, mert a bélyeggyűjteményem teljesen megbabonázott.
Szakkönyvekből tudtam meg, micsoda felbecsülhetetlen érték került a birtokomba. Ám azt is megtudtam, hogy még mennyi fantasztikus bélyeg nem az enyém! Ettől kezdve egyre jobban erőt vett rajtam a gyűjtőszenvedély. Napjaimat, sokszor az éjszakáimat is bélyegeimmel töltöttem. A munkámat elhanyagoltam, a pénzem elfogyott, ám képtelen voltam abbahagyni.

Az autómat egy kő nyomott apróság vitte el, feleségem ékszereit egy múlt századi, különlegességre cseréltem. Értékes bútoraim nagy része három nyomdahibás ritkaság képében nyert új értelmet. Amikor a feleségem elköltözött, éppen New Yorkban voltam bélyegkiállításon.

Egyik nap megjelent nálam a végrehajtó, hogy lefoglalja a házamat a tartozásaim fejében, de megsajnált és adott harminc nap haladékot. Rájöttem, a házat mindenképpen meg kell tartanom, hogy a bélyegeim biztonságban legyenek. Csak azt nem tudtam, hogyan. Hitelem nem volt, a bélyegeim eladásáról pedig szó sem lehetett. Irigykedve gondoltam Mr. Ryanre, aki bezzeg dúsgazdag...
Az utolsó mentsvár
Ahogy Mr. Ryan eszembe jutott, megtaláltam a megoldást is. Elvégre krimiíró volnék, vagy mi? Munkához is láttam. Két hétig figyeltem az életét, minden szokását, még széfjének zárkombinációját is sikerült kilesnem. Feltűnt, hogy csütörtökönként órákra elmegy új sportautójával. Követni persze nem tudtam, mert már autóm sem volt. Éppen idejében állt össze a terv, még egy hét maradt a végrehajtó adta határidőből. Így azon a csütörtök délutánon Mr. Ryan házához mentem.

Felmásztam az erkélyére, és fölfeszítettem az ajtót. Éppen bejutottam volna, amikor Mr. Ryan váratlanul hazajött. Szorongva lapultam az erkélyen, amikor belépett a szobába és kinyitotta a széfet. Egy nagy, fekete táskából bepakolt valamit, biztosra vettem, hogy rengeteg pénzt. Gondosan visszazárta a széfet és a telefonhoz lépett.
- Helló, drágám! - szólt a kagylóba. - Sikerült, ünnepelhetünk. Megyek is érted, elviszlek vacsorázni.

Ez aztán a jó hír! Megvártam, amíg elmegy, és már nyitottam is ki a széfet. Tudtam a kombinációt, a zár engedett. Előre örültem az életemet megmentő óriási pénzösszegnek, ám olyasmit találtam, amitől majdnem elájultam. Egy fekete, bőrkötéses bélyegalbumban az én legdrágább, legértékesebb bélyegeimet! "Kiraboltak!" - ordítottam volna, de csak döbbenten bámultam a perforált szélű papírdarabkákat, amelyekért tönkretettem a házasságomat, elveszítettem mindenemet, és majdnem tolvajjá lettem, mint Mr. Ryan, akinek éppen most jöttem rá gazdagsága titkára.

Ezek a bélyegek meg vannak átkozva, olyanok, mint a legdurvább kábítószer. Mélységes szégyent éreztem. Fogtam az albumot, visszazártam a széfet, majd az anyámhoz mentem, hogy az album biztos helyen legyen.Tudtam, a lakásomra vissza már nem mehetek.

Néhány nap múlva előszedtem a régi számítógépemet és egy mail írásába kezdtem:
"Hello, John! Jó hírem van, újra írok. Nem ugratlak, már a felénél tartok. Két nap, és a tiétek! Igen, előleg, az kellene... Kösz. Ha feljössz, az anyámhoz gyere, és hozd magaddal a fiadat, nekiadom a bélyegeimet...

Visszaültem az írógéphez, hogy folytassam legújabb krimimet az egymást kirabló, két nevetséges alakról. Végleg felhagytam a gyűjtögetéssel is. Írtam, elvére az a dolgok rendje, hogy a suszter maradjon a kaptafájánál... Főleg, ha abból is jól megél.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-04-05 16:01:56, szerda
 
 
H.Kohut Katalin: A varrónő

- Béééla, nem vállalta el a varrónő a ruháimat, mit fogok felvenni?!
- Vilmám, van elég ruhád...
- Bélám, nem tudod, hogy a ruhákat nem lehet felvenni szaladgálósnak, csak időnként, meg színházba, alkalomra?
- A ruha alatt minden ruhádat értem, drága Vilma!
- A nadrág nem ruha, ruhaneműek csoportjába tartozik, mint a szoknya, a blúz, az ing, a farmer, meg a kabát-féle is, a pancsókkal együtt.
- Akkor milyen ruhád nincsen most, Vilmám?
- Nadrágjaim, meg szoknyáim, meg pár felsőm, ami fontos lenne.
- Rengeteg nadrágod van, meg szoknyád...
- Igen, de egyet sem tudok felvenni, mind nagy rám, lötyög rajtam.
- Értem, akkor pakold össze, elvisszük a varrónőnek, hívd fel telefonon!
- Már felhívtam, azt mondta, nem ér rá most, rengeteg munkája van. Egyébként is csak az ismerősöknek vállal, igaz, hogy kétszáz egy nadrág levágás, ötszáz egy átalakítás, talán érdemes lenne várni rá, de nincs időm, itt van a jó idő, kellenek a ruhák.
- De éppen tegnap vásároltál új fehér és keki nadrágot, mi a baj velük?
- Lecsúsznak a derekamon, drága Bélám, ilyen az olcsó kínai, nem akartam sokat fizetni új tavaszi ruhákért. Olcsó húsnak híg a leve, ahogyan szokták mondani.
- Menjünk akkor a varrodába, pakolj össze, drága Vilmám!
- Jó napot kívánunk, hoztunk pár ruhát bevetetni, nadrágokat levágatni, szoknyákba gumikat húzni, kiválogatjuk, ami belefér a költségbe, mutatjuk a legfontosabbakat!
- Meddig mehetek el árban?
- A szoknyák és a nadrágok lennének a legelsők, mennyibe kerülnének?
- 7.600,-Ft, mert mindegyik szoknyának a tetejét meg kell bontani, gyárilag vannak, nem lehet simán gumit fűzni beléjük, a nadrágok közül egyet be kell szűkíteni, egybe cipzár kell...
-Még egy fontos keki blúzom lenne beszűkíteni a két oldalát...
- 1.500,-Ft...
- Jó, akkor azt majd a jövő hónapban...
- Bélám, maradt még pár ruhám, de telefonált a varrónőm, hogy vigyem át, elvállalta őket darabját ötszáz forintért, átvittem hozzá a blúzokat, meg három nadrágot átalakítani, még 3.000,-Ft, talán ez már méltányos ár, nem olyan drága, mint a varrodáé.
- Ráadásul a varroda vidéki áron dolgozik, Pesten sokkal drágább lenne minden.
- Nem is tudom, hogy honnan lehet szert tenni egy baráti ismerősre, aki jól tud varrni, lehetne rá mindig számítani?
- Majd keresgélünk, drága Vilma, meghirdetjük az interneten ott, ahol élünk a környékünkön.
- Tavalyelőtt találtam egy varrónőt, aki házhoz jött, felhívtam telefonon, de már befutott azóta,meg kellene keresni a bonyolult labirintusos utcák között, hol lakik. De a kezdő árait is felemelte azóta.
- Így van ez általában, mindenki kezd egyszer valahol, aztán amikor már nagy igény van rá, elrontja az egészet, csak nem tud róla, hogy már nem szívesen keresik.
- Lánykoromban egészen más volt, akkor a ruházati szövetkezet varrónői vállaltak otthon munkát. Így varatatam Kohárikné Margitkával lila-fehér trapéz aljú nadrágkosztümöt, s mire megvarrta, már ott voltak hozzá a kiegészítőim, a fehér pantonett papucsom, meg a fehér tergál kardigánom. Nem volt sok ruhám, mert nagyon keveset kerestem, de azok harmonizáltak egymással. A sárga-vörös piké ruhámhoz vásároltam egy sárga-vörös holdjárót, a piros mini ruhámhoz piros szandált és táskát, de volt amihez csak szandálcipő illett.
- Milyen az a szandálcipő, drága Vilmám?
- Olyan, mint a szandál, csak elöl zárt az orra, a szandál pedig körben nyitott. A pantonett papucs valójában, elöl zárt az orra, ma is lehet kapni, csak más néven. Régen külön néven volt minden nevezve, hivatalosan, akkor, amikor még lehetett kapni fél méreteket is cipőben. Például fekete trapéznadrághoz fekete parafa szandált hordtam.
- Ahhoz képest most nincsen olyan sok táskád és cipőd, mint amikkel hozzám jöttél, mi történt?
- Nem is tudom, drága Bélám, talán már a drapp, bordó, cseresznye és hasonló színű ruháimat mindig variálom olyanokkal, melyekhez van cipőm és táskám is, meg ritkán lehet kapni ezeket a színeket.
- Akkor most meg volt a tavaszi ruhafelfrissítés, minden rendbe téve, átalakítva, most már igazán van mit felvenni, Vilmám!
- Igen, köszönöm a varrónőmnek, hogy jelentkezett, meg tudtam oldani az összes ruhámat, melyeket félretettem azzal, hogy nincs mit felvenni. Most már bátran nézek szembe a kihívással, hogy minden napra van új ruha, melyekben jól érezhetem magamat.
- Akkor érzi magát előkelően és elegánsan a nő, ha mindig meg tud jelenni...
- Igen, talán így is lehet mondani, fél egészség a fittség, szépség mellett a harmonikus elegancia, drága Bélám! Köszönöm, hogy vagy nekem, támogatsz mindenben!
- Én köszönöm, drága Vilmám, hogy Veled ennyire szépséges és értékes az élet minden pillanata, még a kirándulás, séta is, mindig rácsodálkozom elegáns megjelenésedre.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-04-04 16:23:26, kedd
 
 
Andersen

"JÓL VAN, APJUK!"

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!

Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.

No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?

- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!

Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!

Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.

Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.

"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"

- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?

- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.

A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.

"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk."

A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.

- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!" Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!

Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.

Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:

"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"

- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.

- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.

Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.

- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.

- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.

- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!

- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény.

- A tyúkomat!

Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.

- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.

- Hát ez meg mi?

Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.

- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.

- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: "Jól van, apjuk!"

- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.

- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.

Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.

- Adjon isten, anyjuk!

- Fogadj isten, apjuk!

- Elcseréltem a lovunkat.

- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.

- Egy tehenet adtak érte.

- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!

- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!

- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!

- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!

- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!

- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.

- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!

- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!

- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?

Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.

- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!

S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!

Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.

Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-02-11 12:47:14, szombat
 
 
A BÖLCSELŐ ÉS AZ ALMÁK

A bölcselő almafáján sárga, mesebelien édesízű almák teremtek. Ezeket, papirosba csomagoltan, fel szokta tenni a szekrények tetejére, télre. Egy reggel azonban arra ébredt, hogy az összes almát lelopták a fáról. Szomorúan mesélte el a dolgot barátjának.
- Én visszaszerzem almáidat, mivel még nem adhatták el a piacon! - válaszolta barátja. A bölcselő azonban ebben ugyancsak kételkedett.
Barátja óriási papirosra felírta: a bölcselő nem haragszik azokra, akik tréfából, ördöngős ügyességgel, elcsenték kertjéből az almákat, ha visszahozzák, jutalomban részesülnek. A hirdetményt kifüggesztette a falu főterén.

A falubeliek nem kételkedtek abban, hogy a bölcselő tartja majd adott szavát. Sokan úgy vélték: a gondolatok tudósa úgysem ismeri fel saját almáit. Miért ne vinnének neki más fákról is, jutalomért?!
A bölcselő örült, hogy kedvelt almái visszakerültek hozzá, de igencsak meglepődött: bőven hoztak, hamiskás mosoly kíséretében, az ő fájától idegen almákat is. Ám nem szólt semmit. Mindenkit meg dícsért, mindenkinek fizetett. A végén azonban megjegyezte:
- Hát, sokba kerültek nekem saját almáim! Jóval kevesebbel megúszhattam volna az egészet, ha csak az igazi tolvajok hozzák vissza ezeket a számomra aranyalmáknál is becsesebbeket!
Barátja nevetett:
- Igazi és hamis tolvajokat egyaránt teremt az önérdek! Szegény rokona, a közérdek, viszont nem képes erre, hacsak nem a zsiványok "közérdekéről" van szó...
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-02-01 11:49:18, szerda
 
 
Első repülés

Reggel Férj Gazda disznószagúan jön be az istállóból.
Újabb kocaaljat veszítettünk el ma reggel. - Megmosakszik a mosogatónál, megszárítja egyébként durva kesztyűbe bújtatott, sötét és munkától viseltes kezét a szekrényre akasztott kockás konyharuhával. - Mind halva született.
Gyenge, beletörődő mosolyba fojtom sóhajomat. Azért ő észreveszi.
Igen... - mosolyog ő is lágyan, egyik kezét leengedi, és hosszan a szemembe néz.
Tejet öntök a zabpehelyre. Gazda belehuppan az asztal túlsó végén álló székébe, imára hajtja a fejét. Megköszöni Istennek, hogy megtart minket. Én is ilyesmiért imádkozom.
Nézem, ahogy eszik. Háromnapos borostáján itt-ott darált kukorica-maradvány, emlékeztető, mivel etette a kocákat az előbb. Pólója elöl a nyakánál foltos az izzadságtól. Négy kemény órát dolgozott már az istállóban, mire megetette a több száz kocát, és a nap még csak most kúszott fel az asztal széléig. Nem nyúl a kitöltött narancsléhez. Tudom, amit sosem mondana el: megint kiütések vannak a szájában. Stressz.
Az a baj, hogy ennek a dolognak, ennek a kocákat - és őt - sújtó vésznek nincs neve. Hónapok óta tart. Ételmintát küldött egy nemzetközi laboratóriumnak, többször ellenőrizte a vizet, elhívta az állatorvost, több tesztet is elvégeztetett. Semmi. Nincs diagnózis ezekre a késői vetélésekre, és egyik ráncos almot a másik után veszítjük el.
Mondtam Gregnek, hogy szerintem valami vírus okozza nem a környezet. - Újabb szelet pirítósért nyúl. Gazda és az állatorvos ismerik egymást, még az általános iskola, a focipályák és a Jó Hír bibliaklubok idejéből. - Azt kérdezte, nem tudnánk-e újra csoportosítani a termelési adatokat, hogy a hasonlóság alapján elemezhessük a tüneteket. - Odanyújtom neki a két C-vitamin tablettáját. - Valami furcsa ismétlődés. És tudod, mi a legérthetetlenebb? A vizsgálat vemhesnek mutatja a kocákat, amikor nem is azok. Hallatszik a súrlódó hang az ultrahangon, mégsem vemhesek. Miért?!
Egyre jobban megy nekem a gyenge félmosoly.
Leszedem az asztalt. Ő Bibliát olvas. Minden étkezés után így teszünk. Ma reggel Ámós, a próféta-pásztor könyvéből olvas, akinek a neve azt jelenti: ,,teherhordó".
Késő délután hallom a hátsó ajtó reteszének csukódását, aztán a mosogatónál a víz csobogását. Ez mindig ő; először megmosakszik. Az órára pillantok. Sötétedés előtt bejött? Még oda sem érek az előszobába, elsiet mellettem a dolgozószoba felé.
Azt hiszem, nyomon vagyok!
Már ott is görnyed a billentyűzet fölött, begépel valamit a keresőbe. A konyhában maradok, szeletelem a hagymát, nekem is megvan a magam illata. Hallom, hogy kattint az egérrel, követi a nyomot. Pirítom a hagymát, felöntöm, beleteszem a zöldséget. A nap leoltotta a villanyt, elment aludni. A dolgozószoba sötétjében csak a világháló kék fénye világít az arcába. Lassú tűzön rotyog a leves, bugyognak benne az ízek, én pedig odacsúszom mögé. Válla merev a keresés feszültségétől; lassú, mély mozdulatokkal masszírozom.
-Találtál valamit?
-Ez lesz az... - dörmögi inkább magának, mint nekem. -Ha nem ez, nem tudom, mi lehet. Minden... stimmel.
Hüvelykujjammal köröket nyomkodok az inaiba. Szemem végigfut a kiberszavakon. Felszisszenek a szavak láttán.
-Úgy gondolod?
Tétovázik egy kicsit az egérrel egy bekezdés végén... majd körbefordul a székkel, és az ölébe húz.
-Szerintem igen. Ez a baj neve - mormolja bele a fülembe.
-Ha tényleg ez dúl az istállóban - mutatok a képernyőre, a szóra, ami olyan hosszú, hogy kimondani se lehet -, neked nem lesz bajod?
Érzem, ahogy megkönnyebbül, és ahogy ez a megkönnyebbülés engem is átjár.
-Nem... és igen. Nem örülök neki, hogy erről van szó, vagy hogy szinte lehetetlen kiirtani, de tudod mit?
Megfordulok, hogy lássam a szemét... hogy összetalálkozzunk, megérintsük egymást, ahogy szoktuk. Szorosabbra fonja a karját körülöttem, a remény egybeolvaszt minket.
-Furcsa, de boldog vagyok.
Ez igaz. Eltűnt a mély árok a homlokáról. Tengerkék szemében nyugalom.
-Isten jó. Megvan a neve... Megvan a neve. Amikor nem tudod valaminek a nevét, árnyak üldöznek. Megöregít.
Ráncoktól barázdált homlokomat az övének támasztom.
-De amikor néven tudsz nevezni valamit...
Amikor néven tudsz nevezni valamit.
Az Isten-ajándékokat néven nevező listám ott fekszik nyitva a pulton...
117.Meleg tojások megmosása
118.A kandalló pattogása
119.A még langyos sütik
A néven nevezés édeni.
Néven nevezem az ajándékokat, visszamegyek a Kertbe, és Istenhez, a kezdethez, aki kimondott egy nevet, és ezzel létrehívott mindent. Ez a néven nevezés tölti meg az űr ürességét először: a világosság, a föld és az ég megnevezése. Az első ember első feladata a néven nevezés. Ádám bevégzi a teremtést Alkotójával karöltve azzal, hogy elnevezi a teremtményeket, kiszabadítva ezzel a földet a zűrzavarból, a zsibongó, meghatározhatatlan tömegből. Én is látom a naplóban, Gazda szemében: a megnevezés az elismerés ajándékát nyújtja. Amikor elnevezek pillanatokat, amikor a mosott ruhát akasztgatom és néven imádkozom, köszönöm, Uram, a szélben hullámzó lepedőket, a zsinórra szálló veréb pihéit, a téli nap melegét, és a gyümölcsöskertben megmaradt utolsó falevelet, Ádám vagyok, felfedezem saját értelmemet és Istenét is, és néven nevezni a Paradicsom nyelvének megtanulását jelenti. A néven nevezésnek ez a munkája soha nem ér véget Ádám egyetlen gyermeke számára sem. Néven nevezünk, hogy megtaláljunk egy identitást, a miénket, Istenét.
Késő van, amikor csontjaim végre megpihennek, és a lámpa fényénél lapozok, és váratlanul ezekre a szavakra bukkanok:
A Bibliában a... név egy dolog igaz valóját fedi fel, vagyis inkább lényegét, Isten ajándékaként... Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta, tudjuk, hogy Istentől ered, ismerjük a helyét és szerepét az Isten által teremtett mindenségben. Elnevezni valamit tehát más szóval azt jelenti, hogy Istent áldjuk érte és benne.

Újra elolvasom. A szívem hevesen ver. Nem is hallom az óra ketyegését, vagy a mosogatógép zümmögését. Csak azt látom, csak arra vagyok képes gondolni, hogy ezer hálát összeíró szeszélyem, a pillanatok elnevezése valójában szent munka.
Ez a néven nevezés csakugyan Isten ajándékának nevezi az ajándékokat. Újra elolvasom: ,,Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta." Ránézek egy napra, egy dologra, egy előttem álló eseményre, és esetleg mannásan furcsának tűnik: ,,Mi ez?" De amikor elnevezem, az elnevezés nyilvánvalóvá teszi az értelmét: tudom, hogy Istentől jön. Ez ajándék! A néven nevezés azt jelenti, tudjuk, mi egy dolog rendeltetése a mindenségben; megnevezni valamit tehát egy rejtély megoldását jelenti.
Azzal, hogy néven nevezem, ami ott van előttem, amit különben elszalasztanék, a láthatatlan láthatóvá válik.
A belső ürességemet kitöltő tér megtelik az elnevezéssel.
Nevet adok. És felismerem az előttem felsejlő arcot.
Istené! Isten van ott a részletekben; Isten van ott a pillanatban. Isten van ott mindenben, ami homályos az életben - még abban is, ami fáj az életben.
ISTEN!
Hogyan hagyhatnám abba a néven nevezést? Ha nevet adok ezeknek a pillanatoknak, talán megváltoztathatom a csúnya neveket, amikkel magamat illetem.
Naplót írok a tollammal, hogy neveket oldjak meg, és amikor kiszárad a toll, megrázom, köröket rajzolok, hogy kicsaljam a tintát.(folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-01-30 07:11:36, hétfő
 
 
Halál az iskolában


Davis, a pszichológus arca kivörösödött az indulattól. - Nekem ne mondja senki, hogy így is lehet ölni! Vagy ez valami tréfa netán? Azt akarjátok nekem bemesélni, hogy parapszichológiai módszerrel, fizikai erőszak nélkül is lehet ölni?
- Hát persze. Így működik például az átok is - vont vállat kollégája, a fekete bőrű James. - Afrikai őseim sok praktikát hoztak magukkal. A nagyanyám még vállalkozott arra, hogy elátkoz valakit, aki aztán bele is halt ebbe. Előbb vagy utóbb...
Higgins, a vita harmadik résztvevője makacsul rázta a fejét. Tényleg hihetetlen ez olyannak, aki még nem foglalkozott parapszichológiával. Mindhárman a nyugdíj felé közelednek, öreg rókák a szakmában. De még mindig találkozhatnak meglepetésekkel. Mint most Davis. A bárban, ahol ültek, ilyenkor késő éjszaka már senki sem volt. Kedvükre vitázhattak akár hangosan is:
- Csak azt mondtam, hogy lehet távolról ölni, indulattal, amit a gyilkos az agyából sugároz az áldozatra. Ám ehhez az kell, hogy személyesen legyen érdekelt az ügyben. Nincs és nem is lehet para-bérgyilkos, mert annak soha nincs olyan pszichés ereje, mint az áldozatnak. Igen, jól hallottátok. A sértett, megalázott ember erőt gyűjt, para-képességeket fejleszt ki magában, és végez azzal, aki rosszat tett neki.
- Vagyis az áldozatból gyilkos lesz. - Davis legyintett. - Fiúk, mindhármunknak ez a szakmája, mégis azt hiszitek, megetethetitek velem ezt a maszlagot?
- Éppen mert ez a szakmánk, hát tudjuk, milyen csodákra képes az emberi elme - mondta halkan James. Egy pillanatra csönd lett, a férfi maga elé húzta a poharát. De nem ivott, mert teljesen eluralták az emlékek. Pontosabban csak egy. Az az egy, amire mostanában mind ritkábban gondolt. Bár tudta, hogy sohasem irthatja ki az agyából, már nem.

James akkor kicsi volt, nagyon kicsi. Talán kilencéves. Egyike az elsőknek a városukban, akit már beírathattak a fehérek iskolájába. De az osztályban akkor még ő volt az egyetlen fekete diák. A többiek mind fehérek voltak és utálták őt. Mrs. Jolley pedig, aki matematikát oktatott, nap mint nap közölte vele: "James fiam, te olyan hülye vagy, mint minden fekete. Soha egyetlen fekete sem lesz képes megoldani egy kétismeretlenes egyenletet, ha-ha!" - röhögött teli szájjal és az osztály vele nevetett. James addig csakugyan nem oldott meg egyetlen egyenletet sem, mert gyűlölte a matekot. Nem kis részben éppen Mrs. Jolley miatt. Ha csak meglátta a nő vörös haját, szeplős arcát és a szemében azokat a gúnyos-fenyegető fényeket, már reszketni kezdett...
Csak a nagyanyjának mondta el, senki másnak. Ő pedig habozás nélkül azt felelte: "James, ezt meg kell oldanod. Koncentrálj erősen! Mindennap egy egész órán át csak arra gondolj, hogy Mrs. Jolley nagyon beteg. Mondjuk, legyen beteg a feje... Igen, ez jó lesz. Akinek beteg a feje, azzal bármi megeshet, igaz?"

James sohasem tudta meg, hogy a nagymama segített-e. Kimondott-e valami átkot Mrs. Jolleyre? Ő maga viszont attól kezdve naponta egy órán át csak a tanárnőre gondolt. Annyi rosszat sugárzott a fejére, amennyit csak bírt. Olykor szinte érezte, hogyan gyűl beléje mindaz, amit átsugárzott a lelkéből, az agyából. Nem volt nehéz dolga, mert Mrs. Jolley naponta gúnyolódott rajta, naponta tette nevetségessé az osztály előtt. Olykor szinte már feladta a fiú - de aztán összeszorította a fogát és nagyon, de nagyon akarta, hogy Mrs. Jolleynek valami nagy baja essen.

De sokáig nem történt semmi. Eltelt fél év is, amikor... Év vége volt, az utolsó előtti tanítási óra. James a fejét lehajtva ült a padban és most is csak arra összpontosított, hogy Mrs. Jolley járjon rosszul. A tanárnő éppen feléje fordult, már nyitotta a száját vigyorogva - az osztály is előre örült, hogy megint Jamesszel fog szórakozni és ők talán megússzák a feleltetést -, amikor a kisfiú visszanézett. Most először mert ellensége szemébe nézni. És Mrs. Jolley olyan fekete mélységgel találkozott, mint még soha. Abból a szempárból valami félelmetes fenyegetés áradt feléje, szinte bömbölve, rémisztően. Még soha senki nem nézett rá így, ilyen erősen. Addig sosem tapasztalt remegést érzett a testében, az agyában kattogott valami. Nyitott szájjal bámult a kis fekete gyerekre, ereje elszállt...

Mrs. Jolley ott halt meg az osztályban. Mire valaki kiszaladt segítségért, már nem is rángatózott, vége volt. James bénultan ült a padjában és furcsán érezte magát. Csak hetekkel később mert szembenézni önmagával. Soha többé nem sütötte le a szemét. Abban az iskolában hamarosan osztályelső lett, kitüntetéssel végzett, akárcsak az egyetemen, de Mrs. Jolley utolsó tekintetét sohasem feledhette.

Davis még mindig a fejét ingatta:
- Ne nézzetek hülyének! Ilyen nincs. Pszichével ölni? Akkor milliók halnának meg naponta!
- Milliók halnak meg naponta - somolygott Higgins. Aztán komolyra fordította a szót: - Ez nem tömeges. Nem mindenki képes ilyesmire, csak kevesen. És különben is, honnan tudhatjuk, hányan végzik így? Hiszen ágyban halnak meg, esetleg balesetben. Senki sem tudhatja, hány rosszakaratú agy hatott előzőleg az agyukra.

James nem szólt semmit. Az ablakon át az utcát nézte. Késő volt, alig néhány alakot látott a járdán. Az egyik pont úgy ment, mint Mrs. Jolley... A férfi megrázta a fejét és nagyot húzott a poharából. Ma már ez lesz az utolsó itala, ebben biztos volt.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-01-20 20:44:33, péntek
 
 
Antal Imre: Pami
Részlet

Rio gyönyörű város, de igy november-december táján a klímája nagyon megviseli az olyan Damjanich utcabelieket, mint én magam is vagyok. Csak vánszorogni tudtam. Az első adandó alkalommal el is araszoltam a világhírű Copacabanára, erre a csodás fövenyre. Furcsa, de nincsenek kabinok. Otthon kell fölhúzni a fürdőnadrágot, majd fürdőzés után sós gatyában haza! A perzselő nap elől nem lehet sehova behúzódni, nincs egyetlen nyamvadt pálmafa sem. A homokon nem lehet mezítláb grasszálni, mert hólyagosra ég a talpad. De eme csüggesztő helyzetben enyhet ad az óceán friss vize.

Újdonsült brazil barátaim intettek, legyek óvatos az óceánnal, merthogy az mégse egy lavór lábvíz.
Ugyan már! Mit nekem óceán! A Tisza partján nőttem föl! Jött az első 2-3 méter magas, tarajos hullám. Dübörögve rohant a part felé, s én kacagva dobtam habtestemet a sziporkázó vízgyöngyök közé! Mintha falnak ugrottam volna. A játszi hullám elkapott, s úgy vágott a fenékhez, hogy nyekkentem volna, ha történetesen a szám nincs színig homokkal. Hol a fejem, hol a fenekem volt fölül. Átzúgott fölöttem a roppant víztömeg.

Akkor ebből talán elég is. Elkezdtem a part felé evickélni, de a víz szörcsögve áradt vissza, méghozzá olyan sodrással, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Ekkor csapott rám ordítva, bőgve a kettes számú hullám. Rövidre fogom: hülyére vert az óceán!
Miután valahogy partra vergődtem, jött a következő rémület. Játékos brazil srácok vidáman lóbáltak a kezükben egy 60-70 cm hosszú kis cápababát, amelyet szigonypuskával lőttek. No lám egy cápuka. S ekkor hasított belém egy gondolat, mi van, ha elcsellengett kicsinyét itt, valahol a közelben keresi aggódó anyukája? Aznap már nem mártóztam meg többé...
Meghívást kaptam egy nagyon kedves, és főleg nagyon gazdag családtól, töltsem náluk a hétvégét. Mint mondják, családias lesz a hangulat, mivel a személyzet mindössze nyolc főből áll. Kiautóztunk hát a városból a közeli Jacarepakuába, mivel ott állt a tízszobás vityilló.
Útközben mondtam a háziasszonynak:
-- Milyen érdekes neve van ennek a környéknek (mivel jacare portugálul kajmánt jelent). Netán vannak itt kajmánok?
-- Ó, hogyne! Hemzsegnek a közeli pocsolyákban, mocsarakban, de nem kell tőlük félni. A kajmán különben is nem a pofájával támad, hanem a farkával. Egyszerűen leüti az áldozatát, s akkor viszi le a víz alá.
-- Ezt jó tudni. Jut eszembe a mérges kígyóval mi a helyzet?
-- Vannak azok is. Multkoriban például egy korallkobra napozott a székemben, de a kígyó is, mint minden vadon élő állat, menekül az ember elől! Ha mégis megmarná valami kígyó, nincs vész. Van ugyanis egy speciális mentőszolgálat, akik azonnal jönnek, és beadják a kombinált szérumot. Beállhat ugyan az időszakos bénulás, vakság, de az biztosan elmúlik.
--Jó kis víkendnek nézek elébe!
-- A fő veszélyt nem is ez jelenti - tartott szóval tovább csacsogva figyelmes háziasszonyom -- , hanem a fekete özvegy! Tudja, ez egy pókfajta! A nőstény azonnal megöli a hímet párosodás után, ezért hívják így. Ennek a marása 8-10 percen belül a biztos halál. Ne menjen a bozótos felé!
Megígértem.

Eljött a vacsora ideje. A háziasszony ajkai között bujkáló mosollyal jelentette be, miszerint ma este igazi brazil csemegét szolgálnak föl a messziről jött kedves vendégnek. Ez utóbbi én lettem volna, s a közlés valóban felvillanyozott. Milyen lesz a szóban forgó csemege? Mielőtt ennek ecsetelésébe kezdenénk, elmondom, hogy addig milyen ismeretlen ízeket kóstoltam Brazíliában, annál is inkább, mert korábban erre ígéretet tettem.

Ettem olyan gyümölcsöket, amelyeket Magyarországon nem ismerünk. Ettem párolt pálmarügyet. Nagyon finom. Ittam kókusztejet. Nagy csalódás volt.
Egy öreg négertől vettem a Copacabanán egy hatalmas kókuszdiót. Ügyesen megskalpolta egy hatalmas késsel, s én felkészültem az élményre. Gyerekkoromban sokszor olvastam Verne Gyula könyveiben, hogy a regényhősök kókusztejjel üdítették föl magukat a dzsungel kellős közepén. Nagyon vágytam felüdülni. A dióba nézve vártam a hófehér ital kellemes látványát. Nem fehér. A lé pontosan olyan szinű volt, mint amikor tejforralás után a gondos gazdasszony ,,első léből" kiöblíti a lábast. Szerintem az íze is pont olyan, bár lábasöblítő vizet még nem ittam.
Ittam cukornádszörpöt. Émelyítően édes, zöld színű ital. Halmazállapota sem volt szimpatikus, nem volt igazán folyékony. Hasonlított a gyomorröntgen előtti bizmutkásához, vagy esetleg híg habarcshoz. Hogy is mondjam, löttyékeny volt.

De elkövetkezett a perc, midőn megismerkedhettem az igazi brazil csemegével. Nyílt az ajtó, s a háziasszony sugárzó arccal hozott be egy hatalmas tálat. Rajta apróra tört jég között egy csomó nyitott kagylóval. Megszólalásig hasonlítottak a magyarországi folyami vagy tavi kagylóhoz, de mint tudjuk, de mint tudjuk, a kagyló nem szokott megszólalni.
Mély lélegzetet vettem.
--Ez brazil csemege?
--Bizony, bizony.
-- És tessék mondani, él a kagyló?
-- Reméljük!
Megtántorodtam. - Miért reméljük?
--Tudja, ha nem élne, ebben a trópusi forróságban azonnal oszlani kezdene.
--Na már most, adódik egy probléma. Alföldi gyerek lévén, mondjuk, egy kiscsirkéről csak úgy, ránézéssel megállapítom, hogy él e, vagy sem. Ha csipog, kapirgál, biztosan jól érzi magát. De egy ilyen kagyló? Se csipogás, se kapirga.
--Ne legyen naiv! Régi jó, bevált módszer. Citromlevet kell a kagylóba csöppenteni, s ha pezsdül, moccan, tekeredik egyet, biztosan él. A savas citromlé marja szegényt, mivel a kagyló teljesen pucér.
Üveges szemmel kivettem egy kagylót. Belecsöppentek, a kagyló bólint. na itt a vacsora - mondtam magamban. Figyeltem a háziakat, hogyan kell kagylót enni. Ők valahogy egyszerűen kihörpölték, ki szürcsentették. Próbálom én is, de nem jön. Az a dög bele van nőve a házába. Szégyenszemre kértem egy villát. Ezzel addig piszkáltam, míg kiszakadt. Ott hintázott a kocsonyás brazil csemege. Nagyon hasonlított valamire!...
Farkasszemet néztünk. Egy élő állat. Nagyon hosszan koncentráltam, s egy őrjítő pillanatban eszelős gyorsasággal bekaptam és lenyeltem. Nem is volt különösebb íze, kicsit sós kicsit keserű, mint a tengervíz.
Mondom is a háziasszonynak:
-- Bizony, nálunk egy jó töltött káposzta dagadóval, kolbásszal azért mégiscsak ízletesebb!
-- No de ebből se egyet kell megenni, hanem legalább huszat!
-- Teremtőm! Miért?
-- Mert akkor az ember a szájában érzi az óceán leheletét!
-- Végtelenül költői, de sajnos én nem kedvelem, ha a számba szuszognak!
Így ért véget kalandom a brazil csemegével, de most pironkodva vallom be, hogy azóta nagyon megkedveltem az osztrigát, legutóbb is hatot nyeltem le Párizsban.

De visszatérve a vacsorához, a ,,csemege" mellett egyéb dolgok is fölöttébb nyugtalanítottak. A verandáról s a nyitott ablakon át behatoló természeti zajokra gondolok. Bizonyára hallottál már elektromos transzformátort zúgni, zizegni, kedves Olvasó.
Nos, egyszer csak zúgni kezdett egy ilyen transzformátor odakinn a sötétben. Először csak halkan, finoman, majd erősödni kezdett, s végül valami hihetetlen intenzitással berregett, recsegett.
--Jézusom, mi ez?
-- Á, semmi. Csak egy bizonyos fajta kabóca.
A fene ette rovar még abba se hagyta, mikor a teraszon rázendített valami. Olyan volt, mint egy hisztérikus baritonista kacsa, aki minden dühét beleadja a hápogásba. Ismét megnyugtattak:
--Ez egy teljesen ártalmatlan béka.
Átkozom a percet, amikor elfogadtam ezt a meghívást. Kellett nekem a természet lágy öle! Körülöttem kajmánok, kígyók, pókok, kabócák, békák, titokzatos és ismeretlen zajok, tányéromon élő állatok. Mi jön még? Jött!

Elérkezett a lefekvés ideje. A vacsorát megköszönve, udvariasan jó éjszakát kívántam a háziaknak. Visszavonultam kényelmes szobámba. Az ágy megvetve, azaz egy párna és egy fátyolszerű takaró. Abban a párás hőségben még ez is soknak tünt. Rettegni kezdtem. Van e valami az ágy, a szekrény alatt? Kígyó, netán skorpió? Minden egyes bútordarabba hatalmasat belerúgtam, és vártam a hatást. Hogy közben szegény háziak mit gondoltak rólam, cseppet sem érdekelt. Higgyék azt, hogy egy régi magyar népszokás, a lefekvés előtti esti rugdolózás. Hál' Istennek, nem jött elő semmi.
Figyelmemet eddig a padlóra összpontosítottam, s most ismét megkönnyebbűlve fölnéztem. Isten! Ez nem lehet igaz! A falakon, sőt a mennyezeten is 4-5 igen-igen gusztustalan, piszkosfehér gyík! Olyan 10 cm hosszú! Szó szerint állati pánik tört ki rajtam. Előző életemben talán majom lehettem, mert iszonyodom mindenféle hüllőtől. Ordítva rohantam ki.
-- Segítség! Nem tudom, mi van a szobámban!
Felbolydult a ház. Szaladtak a háziak, meg az egyik néger szobalány. Mikor megtudták riadalmam okát, harsogó nevetésbe törtek ki.
-- De hiszen ezek csak gekkók! Nagyon hasznos állatok, mert összefogdossák a legyeket, szúnyogokat. Tapadókorong van a lábukon, ezért tudnak falon, plafonon vidáman futkározni. Egyetlen esetben valóban kissé zavaróak lehetnek, pláne a hozzá nem szokott ember számára, ha ugyanis véletlenül mégiscsak leesnek, rá az alvó emberre! De ilyenkor az alvó önkéntelenül is odacsap, s mivel az állat gerince rendkívül törékeny, ott azonnal megdöglik!
-- Na nem! Nem és nem! Nem fogok a meztelen hasamon gyíkokat csapdosni! Kérem, zavarják ki ezeket a dögöket!
Nagy nevetéssel partvist, seprőt hoztak, s üggyel-bajjal kizavarták a gekkókat. Én azonnal becsuktam az ablakot, aminek egyenes következménye lett, hogy otthonos kis szobácskámban közel 40 fokra emelkedett a levegő. Mit bántam én! Hőgutát kapok, de nincs gekkó!
A háziak ismét nyugovóra tértek, én pedig verejtéktől lucskosan lerogytam az egyik karosszékbe. Bár ne tettem volna! Az ülőke és a támla közötti résből előugrott egy újabb, jól megtermett gülü szemű légyfogó!

Ha azt hiszed, Kedves Olvasó,hogy eltúlozva, a komikum felé kihegyezve adom elő ennek a hétvégének a történetét, hát tévedsz! Szóról szóra így történt. Három napig nem aludtam. Az üdítő kikapcsolódás után testben és lélekben összetörve tértem vissza Rioba. Egyébként már hazatértem után, a karácsonyi vacsora közben is idegesen rángattam a fejem ide-oda, hol tünik föl egy gekko!
Említettem korábban, hogy szólóesteket adtam Brazíliában. Így aztán egy szép napon repülőre ültem, hogy az ország fővárosába, Brasiliába utazzam. Szép verőfényben szeltük a levegőt. Egyszerre, minden előzmény és átmenet nélkül egy iszonyatos, igazi trópusi vihar kapta el a gépet. Még ma sem értem a személyzetet. Közel négyszázszor repültem már, nem egyszer viharban is, sajnos, de ilyen esetben nyugtatgatni próbálják az utasokat, beszól a kapitány: ,,egy kis turbulencia van, de mindjárt oké lesz" hoznak egy italt, valamit, akármit.

No, itt nem! A gép billent jobbra, balra, orra bukott, ágaskodott, s minden eresztékében recsegett-ropogott. Úgy hánykolódtunk az ülésekben, mintha nagyon erős földrengés lenne. Ömlött rólam a veríték, bár nem sírtam, csorogtak a könnyeim. Öt perc. Tíz perc. Pokolian hosszú idő ilyen szituációban. Meddig még? Tudtam, nincs alattunk egyetlen repülőtér sem, ahova szükség esetén le lehetne szállni. Csak a dzsungel. Egy légy mászkált előttem. Iszonyúan irigyeltem, hogy nem tud semmiről. S ekkor a mellettem ülő brazil úr hangosan rákezdett a Miatyánkra...
Húsz kemény percig tartott a pokol, a halálfélelem, s amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul megszűnt. Leszállás után előrementem a pilótához.
--Hogy érezte magát? Mire gondolt közben?
Azt vártam, olyasmit mondom hogy á, ez semmi, mindennapos ügy, múló kellemetlenség.
Ehelyett ezt mondta:
--Arra gondoltam, hogy a kislányom még csak két éves. Hogyan neveli majd föl az asszony?
Ekkor telt meg tökéletesen a gatyám, s visszafelé - akár hiszed, akár nem, Kedves Olvasó - autóbusszal tettem meg az utat, pedig két napig tartott.
1968
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2016-04-25 08:55:22, hétfő
 
  Furcsa lények vagyunk mi, emberek. Próbáljuk megszerezni a legjobb dolgokat, elérni új célokat, magunkénak tudni mindent, amire vágyunk - és ez így is van rendjén, hiszen ez a fejlődés útja. A furcsa ellentmondás mégis az, hogy törekvéseink során két esetben okozunk problémát önmagunknak: az egyik az, ha nem sikerül elérnünk azt, amire vágyunk, a másik pedig az, ha sikerül.
Micsoda? A siker probléma lenne? Igen, probléma - ha mindaz, amit elértél, öncélú marad. Erről szól Ági meséje. Megtiszteltetés számomra, hogy én tehetem közzé ezt a nagyon szép történetet.


Huan Peng gyakran imádkozott az istenekhez, kérve őket, hogy vezessék el az Élet forrásához. Szerette volna megismerni azt a szent helyet, ahonnan az Élet fakad... Minden létező könyvben utána olvasott, minden legendát kívülről tudott, elzarándokolt a legmagasabb és legveszedelmesebb hegyek közé keresve azt a völgyet, ami rejti a forrást. Álmokat látott, vágyakat kergetett... egy olyan helyet képzelt el, ahol arany oszlopok öveznek egy kis tavat, melyben hajnalonként tündérek mossák az arcukat.

Egy napon aztán Tupanaké megunta a folyamatos esdeklést és egyszer, mikor Huan Peng egy szurdok mélyén járt elé sietett, és megérintve egy százéves fa gyökerei között a talajt: vizet fakasztott. A megfáradt vándor elsőre nem ismerte fel a helyet, ez ugyanis egyszerű kis forrás volt, nem tartozott hozzá tó, egy hatalmas platán tövében fakadt és apró csermelyként futott bele a tájba... nem táncoltak a partján tündérek, nem rejtett aranyhalakat sem, nem volt benne semmi rendkívüli.
forras

Huan Peng leguggolt és megmosta az arcát és a kezét, anélkül, hogy észrevette volna, hogy a bőrén a ráncok kisimultak, amint víz érintette őket. Belekortyolt a hűvös vízbe, és az mintha öröm lenne, szétáradt a testében.
- Ilyen a tökéletes víz. - sóhajtotta maga elé.
- Ilyen ízű az Élet. - zsongta vissza az erdő.
A férfi pedig abban a pillanatban felfogta a csodát, ami történt vele, leborult és hálát adott az isteneknek, hogy elvezették e helyre.

Néhány órával később, mikor útnak indult, tele töltötte a flaskáját a forrás vizével, ami azonban, mikor kicsit eltávolodott a forrástól nyomban zöldülni és poshadni kezdett, így kénytelen volt azt kiönteni. Mégis végtelen örömmel - bár szomjasan - tért meg a falujába. Többeknek feltűnt, hogy mennyire megfiatalodott és megszépült, de ő nem árulta el senkinek, mit talált. Félt, hogy az emberek oda özönlenének és széttaposnák, tönkre tennék a forrást.

Évtizedek teltek el. Huan Peng pedig folyton csak újabb és újabb falvakba költözött, hiszen ha nem vált, feltűnt volna az embereknek, hogy nem öregszik, feltűnt volna nekik, hogy sosem betegszik meg... A férfi magányosan élt, mert nem akarta, hogy bárki rákérdezzen a titokzatos útjaira, mikor napokra eltűnik a hegyekben.
Ahogy múlt az idő, úgy vált egyre zárkózottabbá, úgy tűnt el belőle az öröm, minden nap, amikor nem a forrás vizét itta: szürkévé és egyhangúvá csupaszodott. Végül egyáltalán nem vágyta az emberek társaságát és kiköltözött az erdőbe és minden idejét azzal töltötte, hogy a forrás mellett ücsörgött és figyelte a vizét, néha-néha kortyolva abból.
Egy nap egy idős vándor tévedt arra. Huan Peng távolságtartóan méregette.
- Megfáradtam, megpihennék itt. Megengeded? - kérdezte az öreg.
- Keress más helyet! Ez a forrás az enyém. Az istenek teremtették... - vágott vissza a férfi.
- Nem az ,,istenek", hanem én, Tupanaké. - szólt a másik és már sem vándornak sem öregnek nem látszott.
- Hát, ha te teremtetted, akkor köszönöm az ajándékod. - hajolt meg Huan Peng immár sokkal nyájasabban.
- Ajándék - ismételte meg szomorúan az isten - száz évvel ezelőtt annak szántam, de mára már csak te hiszed ezt.
Kezével lassan végigsimította a fa törzsét és a víz elapadt.
- Eltékozoltad, pedig meg is oszthattad volna. - sóhajtotta Tupanaké, miközben felállt és visszasétált az erdőbe, ahonnan érkezett.


Ez a történet azért áll nagyon közel hozzám, mert a mondanivalója éppen az, ami az életem során kapott egyik legfontosabb tanítás. Megosztani mindazt, amid van, egyrészt jó cselekedet, mellyel Te is visszaadsz legalább egy keveset abból a rengeteg csodából, amit kaptál. Ezeket a csodákat sokszor észre sem vesszük, pedig már az is egy csoda, hogy reggel kinyithatjuk a szemünket, élvezhetjük a napsütést vagy az esőt, és vehetünk egy újabb lélegzetet.
De a megosztás magánál a jó cselekedetnél sokkal többet jelent: ez maga az Élet. Aki megérti azt, hogy nem uralkodója, hanem része vagyunk a természetnek, az rájön, hogy semmi sem lehet a minénk kizárólagosan. Hiába próbálunk meg bármit is kisajátítani önmagunknak, nem fog sikerülni. Hosszútávon biztosan nem. Nem azért, mert félni kellene mások igazságérzetétől - bár sokaknak már ez is elég motivációt jelent -, hanem egészen egyszerűen azért, mert a kisajátítás természetellenes. A természet soha nem egy-egy élőlény javát keresi, mert az élővilág csak közösen képes fejlődni. És ami ebből kilóg, azt a természet eltakarítja.
A mesét a facebook-on itt találjátok: Mese az élet vizéről. Nagy köszönet Áginak, egyrészt azért, hogy elküldte ezt a gyönyörű történetet, de legfőképpen azért, hogy meséin keresztül tanítja és segíti az embereket, hogy boldogabban, egészségesebben és tudatosabban használják az élet láthatatlan forrását.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 30 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 210 db bejegyzés
e év: 1622 db bejegyzés
Összes: 38489 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1085
  • e Hét: 35253
  • e Hónap: 189626
  • e Év: 1124756
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.