Regisztráció  Belépés
horvathnemagdi.blog.xfree.hu
Mindennek megvan a maga ideje, és ez az idő elmúlik. /Mark Lawrence/ Horváthné Magdi Magdi néni
1945.02.28
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 32 
Tallóztam
  2018-03-16 05:27:31, péntek
 
 
Móricz Zsigmond

Fillentő



Volt az én kis pajtásomnak, ,,Fillentőnek más neve is, de már arra nem is emlékszem. Csak így hívták őt, mert sose mondott iga­zat. Mikor pedig erősen ráripakodtak egy-egy hazugság után, lesü­tötte kis konok fejét, s rendesen azt dunnyogta:
- Én nem hazudok.
- Hát?
- Csak fillentettem.
A sok füllentés után rászáradt a Fillentő név, s még a tanító úr is így szólította:
- No, Fillentő, tudod-e a leckét?
Amire ő rövidesen azt füllentette, hogy:
- Tudom.
Pedig bizony nem tudott ő soha egy leckét sem. Hanem ezért ki­füllentette magát a legnehezebb kérdés után is, mert ehhez aztán úgy értett, hogy mindenki bámult rajta. Még a tanfelügyelő is azzal jött iskolát látogatni, hogy:
- Na, hadd lássam, hol az a híres füllentő!
A mi kis pajtásunk felállott, borzas fején százfelé meredezett a kócos haj, s pisze orrát olyan komikusan rángatta, hogy mi, többiek, rögtön elkezdtünk vihogni. Még a tanító úr is mosolygott a bajusza alatt, de a tanfelügyelő úr nemhiába volt vaskalapos, komoly ma­radt.
- Hát te vagy az? Mért nem fésülködtél ma, fiam?
- Fésülködtem én - füllentett ő egész komolyan, mi pedig vígan lestük, mi fog ebből kisülni.
- Ne hazudj! - szólt a tanfelügyelő úr, ki még nem volt hozzá­szokva, hogy kell a kis Fillentővel beszélni.
- De igen, édesanyám fésült meg, van neki egy aranyfésűje, amit a királytól kapott ajándékba.
A nagy szakállú úrnak egész elnyúlt a képe bámulatában erre a nyilvánvalóan képtelen hazug­ságra. A tanító úr odafordult hozzá, s így szólt mosolyogva:
- Nincs is édesanyja, egész kicsi baba volt, mikor meghalt, most a falu tartja sorkoszton, mindenki szereti, mert különben jó gyerek, és igen mulatságosan tud füllenteni.
A tanfelügyelő úr soká komolyan nézett rá, s így szólt:
- De kisfiam, te már elég nagy vagy ahhoz, hogy belásd, senki sem él hazugságból, sőt az Isten legjobban bünteti azt, aki hazudik. Hát miért nem szoksz le erről a csúnya rossz szokásról? Látod, paj­tásaid sohasem hazudnak, senki sem hazudik, hát te miért teszed? Jobb volna, ha a leckéd megtanulnád, és szorgalmas, okos ember lenne belőled.
- Megtanulok én minden leckét - mondta bűnbánóan Fillentő.
- Igazán? No, hát akkor mondd meg nekem, halottad-e hírét az igazságos Mátyás királynak.
- Hogyne.
- Na, beszélj valamit róla.
Az egész iskola Fillentő felé fordult, úgy lestük ragyogó szemmel a gyönyörű feleletet. Ő pedig elkezdte:
- Tegnapelőtt kimentem az erdőbe (halk kacagás hallatszott, mert a falunk határában nincs is erdő, sehol sincs, csak arra a mádi hegyeken), és ott minden fára fel volt írva krétával, hogy itt járt Mátyás király, és az utolsó fához oda volt kötve a kolozsvári bíró, és Mátyás király egy vastag nádpálcával fenekelte, amiért édesanyám­nak nem engedte, hogy fát szedjen az erdőben.
Dőltünk a kacagástól jobbra-balra. Az iskolai rend teljesen fel­bomlott, hahotáztunk, vison­gattunk, a könyveket csapdostuk, a ta­nító úr is kacagott, a tanfelügyelő úr is kacagott. Csak a kis Fillentő volt komoly, s úgy nézett előre, mintha tiszta színigazságot mondott volna, mikor pedig látta, milyen sikert ért el, szelíden elkezdett mo­solyogni.
De hát, ha mégolyan mulatságos volt is a vizitáció így, a tanfel­ügyelő úr belátta, hogy Fillentővel szemben nem tudja megőrizni a komolyságát.
Ketten nem férnek egy csárdában, hát szépen kiparancsolta a gye­reket az iskolából. Meghagyta neki, hogy iskola után maradjon benn, mert beszélnivalója lesz vele.
Aztán elkövetkezett a vizitáció komoly része, de erről nem beszé­lek, nem volt mulatságos, sőt rám nézve szomorú emlékű, mert ekkor történt velem meg, hogy a krumpliról semmit sem tudtam felelni.
De akármilyen komoly is volt ez a délelőtt, mégis arra voltunk legjobban kíváncsiak, hogy vajon mit akar a tanfelügyelő úr Fillentő­vel iskola után. Szerencsére tanítóné asszony ott fogta Fillentőt vizet merni a kútból, mert most, hogy az egész iskola le volt foglalva, nem volt segítsége, hát így Fillentő uram csakugyan bevárta az iskola vé­gét, s szépen berendeltetett a tanfelügyelő úrhoz. Mi nem bírtunk szétoszlani, a kapu előtt csoportosan vártuk, mi lesz, hogy jön ki Fillentő, biztosra vettük, hogy őt fogják elrakni a mai feleletért. Egyszer jön ki. Komoly volt és csendes, mikor a tornácról lejött.
- No - mondogattuk -, jól kikapott - és nevettünk rajta.
De amikor körülfogtuk, s száz kérdéssel támadtuk meg, vissza­kapta a régi hamis szemű Fillentő arcát, és hozzá fogott mesélni:
- Tudjátok, azért hívott be a tanfelügyelő úr, mert meg akart prezentálni, amiért olyan jól megnevettettem.
- Ne fillents! - kiabáltuk.
- De bizony, azt mondta, hogy máskor is ilyen jó legyek, adott egy narancsot, a tanítóné asszony egy pohár kávét meg kalácsot, azért voltam olyan soká, mert ezt mind meg kellett enni.
A hallgatóság egy része kacagott, más része hitt neki.
- Bizony, akár hiszitek, akár nem, adott egy hatost is emlékül.
- Hol van, hol van? Mutasd meg!
A kis Fillentő elkezdett a zsebében kotorászni, egyszer csak fel­derült az arca:
- Nagyszerű, hisz azt már elkőtöttem a bótba! Kovács Zsuzsi is evett abból a cukorból, amit vettem.
Ezzel aztán be volt fejezve az ügy. Kovács Zsuzsi éppen betegen feküdt odahaza, nem is volt iskolában.
Így beszélt Fillentő koma mindig, még véletlenül sem mondott igazat soha.
De rossz szándékból nem hazudott, csak tréfából. Örökös tréfa volt az egész élete, ezért szerette mindenki. És azért is, mert az is tréfa volt neki, hogy magára vegye akárkinek a hibáját.
Én is hálával és nagy szeretettel emlékszem rá egy jótettéért. Ná­lunk volt egy téli délután. Bent játszottunk a kisszobában. Ott volt a pohárszék is, és hogy, hogy nem, egyszer leütöttem szeleskedésből a nagyanyám legkedvesebb kávéscsészéjét. Úgy szerette azt, hogy sose ivott másból, sőt azt mondta nekünk, gyerekeknek, hogy beteg lenne, ha eltörnék.
És az bizony eltört, négy-öt darabban hevert a földön. Elsápadtam a nagy ijedségtől, és síri csend lett a szobában. Odaát nagyanyám meghallotta a csörömpölést s a hirtelen csendet, és bejött vészjósló arccal.
- Mi az?
Meglátta szegény a cserepeket s az én fakó arcomat, és mindent kitalált.
- Mit tettél? - mondta hangosan.
Ekkor előállt a kis Fillentő.
- Én tettem - mondta csendesen -, meg akartam mutatni, hogy meg tudom az orromon tartani, mint a szerencsi cirkuszban a komé­diás.
Felemelte tömpe kis orrát, s két karjával jelezte, hogy akart egyensúlyozni.
Olyan komikus volt, olyan mulatságos, hogy haragos nagyanyám elkezdett mosolyogni, és barackot nyomott a fejére.
De azért láttam, hogy mindent tud, s uzsonnakor Fillentő kapott kávét, nem én. Mikor pedig ócska, nagy embertől örökölt ködmöné­ben elment, mint egy kis manó, azt mondta nekem nagyanyám:
- Jobb fiú ez a kis Fillentő nálad!
S olyan mélységes szemrehányás volt a hangjában, hogy egész éj­jel sírtam utána. De a kis Fillentőt még jobban szerettem. Az egész falu szerette. Kézről kézre adták, meséltették: kuko­rica­hántáskor, fonóban, dörzsölőben ő volt az első személy. Kifogyhatatlan volt a mulatságos ötlete, kivált mikor beletanult a nagy emberek dolgába, s összevissza füllentett legényekről, lányokról mindenféle badarságot. Jutalmul úgy etették, mint a madarat, ami csak szemének-szájának ízlett. Igyekezett is kedvében járni mindenki, mert ártatlan tréfákkal ugyan, de alaposan ki tudott nevettetni valakit.
Volt a faluban egy szörnyen fösvény asszony: Balogné, ettől rit­kán kapott valamit, legfeljebb sült krumplit, azt is akkor, ha már senkinek se kellett. Egy ilyen ebéd után beállított a fonóba Fillentő pajtás. Beszélget, beszélget, s csak nyalogatja a száját, mint a kis­kutya, ha jóízűen evett. Addig-addig, míg valaki észrevette.
- Eh, be jó ebéden voltál ma!
Fillentő koma:
- Bizony jón.
- Ugyan kinél?
- Balognénál. Három tál ételt ettem, azért nyalogatom a számat.
- No, beszélj már, mi volt.
- Első tál: leves, jó tiszta, friss kútvízből. Második tál: tegnap sült krumpli. Harmadik: pecsenye, harmadnapos sült tök.
Még ma is emlegetik nálunk, ha nincs jó ebéd, hogy:
- Ez után is nyalogatná Fillentő a száját.
Szegény kis Fillentő, nem tudtuk meg, hogy milyen ember lett volna belőle. Jött egy irtózatos hideg tél, s a senki gyermekének át­járta ringy-rongy ruháját. Beteg lett, gyulladást kapott, s kilenc napra már az angyalok között keltett nevetést bizonyosan, mikor betoppant füllentésre kész pisze orrocskájával. Utolsó szava is méltó volt egész életéhez. Nagy lázban, lefogyva, meredező szemmel feküdt, én éppen ott voltam hozzá látogatóban; a bíróné állott mellette, és ápolta a kis beteget.
- Mit érzel, fiacskám? - kérdezte tőle.
Rávetette még egyszer hamiskásan a szemét:
- Édesanyám itt volt az elébb, hozott bíró néninek aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt..., ott van a másik szobában, nézze meg... A bíró néninek könny csordult le az arcán, s kiment a másik szo­bába, megnézni az aranyguzsalyt, aranyorsót, aranyszöszt. Mire bejött, a kis Fillentő nem füllentett többet.
Szegény kis pajtásom, mennyit emlegetjük. Mintha csak élne, s olyan maradt volna, mint akkor volt.
Hányszor mondtuk, ha valamelyik öcsém elbódorgott az igazság útjáról:
- Ne fillents már!
És ha senkinek sincs mit beszélni a fonóban, hányszor mondják:
- Volna csak itt a kis Fillentő!
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-08-10 07:51:52, csütörtök
 
  Wass Albert

Világ remetéje

A városnak azon a részén voltak az örömtanyák és a mulatóhelyek. Csapszékek, csempészlebujok, gyilkos sikátorai a bűnnek. Ma csak romok vannak ott. Romok, amíg ellát a szem. A városnak az a része halott sivatag. Úttalan kőhalmaz, amit messzire elkerülnek az emberek. Hat éve immár.
De a romok között, ahol valamikor az örömtanyák piros lámpái virítottak, ott él ma a remete. Nem szent ember, nem. Csak éppen remete. Egy ember, aki ott él most. Ki tudja azt, hogy mért él ott? Őa remete, és remeték mindég voltak. A romok közül ölesre kinőtt a dudva, olyan már, mint egy őserdő. Rozsdás vasak merednek belőle az ég felé, likas bádoghordók, egy-egy elgörbült színes cégtábla, mely valaha boltot hirdetett, vagy mulatót, s ma ott hever félig betemetve a törmelék között, mint megfejthetetlen írásjele rég letűnt kornak. Ha süt a nap, gyíkok bújnak elő a dudva bozótjából. Csigák mászkálnak, ha esik az eső. Énekesmadár is fészkel ott, cinke, rigó és kövi-fecske sok. Falak repedéseiben, holt ablakok gödrében tanyáznak. S elhagyott, kormos kéményekben néhány bagoly, és ezek a magányos kémények úgy merednek elő a romokból, mint elhagyott sírkövei gazdátlan
temetőnek. Nehány sovány macska is él még ott. És a remete.
Odúja félig beomlott pinceüreg. Talán egy vendéglő tartotta ott hajdan az italait abban a pincelyukban. De az is lehet, hogy kivénhedt örömleányok laktak ott. De lehetett csempészmenedék is, bűnözők tanyája. Azonban mindez eltelt. Ma csak a remete lakik ott, más senki. Egy csontos, szikár ember. Naphosszat ül a pinceodú előtt egy fehér kövön, körülötte hangyák másznak, gyíkok futkosnak, madarak rebbennek. Ő csak ül mozdulatlanul a sok döglött emberi kacat között, és figyeli az élet ezer sok apró moccanását, mellyel a természet győzhetetlenül birtokába veszi rendre a romokat.
Az első ember, aki találkozott vele, egy katona volt a győztesek egyenruhájában. Elfogódva kószált a romok között, talán a saját házára gondolt éppen, mely valahol a tenger másik partján várt reá, midőn meglátta a remetét ülni a kövön.
- Károsult? - kérdezte szánalommal, és pénzt kutatott a zsebében, amivel megnyugtathatta volna a lelkiismeretét.
- Igen - felelte az ember a kövön -, károsult vagyok.
- Melyik ház volt a magáé?
- Az egész világ az én házam volt.
- Mi volt a foglalkozása?
- Szeretet az emberek között. És béke. De ma nem kell béke az embereknek, mert akkor le kellene vessék az egyenruhákat.
"Bolond" - gondolta a katona, és gyorsan tovább ment.
A második ember, aki rátalált, egy rendőr volt.
- Kicsoda ön, és mit keres itt?
- Ember vagyok és várok.
- Mire vár?
- Hogy újra szólhassak az embereknek a jogról. Ma csak a jogtalanság érdekli őket.
A rendőr este jelentette fölötteseinek, hogy a romok között egy bolondot talált, de nem közveszélyes.
A harmadik egy újságíró volt. Olcsó szenzációt szimatolt, és jegyzőfüzettel a kezében kereste föl a romok között élőembert.
- Ön remete?
- Lehetséges. Igen, lehetséges, hogy az vagyok.
- És mi volt azelőtt?
- Azelőtt? Voltam Dante és voltam Shakespeare. Voltam Voltaire, Goethe, Madách... Voltam Szókratész is...
Az újságíró idegesen zsebre vágta a jegyzőkönyvét és sietve odébb állt.
- Ne lépjen a csigáimra! - szólt utána figyelmeztetőleg a remete. - Azoknak talán még sürgősebb az útjok, mint önnek. Le kell rakják a tojásaikat, mert holnap eső lesz, és eső után a kis csigák kibújhatnak a tojásból.
Később jött még egy ember a városból, egy gondtelt polgár. A mulató romjait kereste, mely valamikor az övé volt, és sok pénzt jövedelmezett. Ott találta a remetét a köveken üldögélve. Ránézett és sóhajtott.
- Életem romjain ül.
- Köveken ülök - felelte a remete.
- De azok a kövek valamikor az életemet jelentették.
- Akkor tévedésen épült az élete.
A polgár elgondolkozva nézett rá.
- Miből él itt?
- Isten kegyelméből.
- Abból is lehet élni?
- Csak abból lehet.
Aztán többet nem ment arra senki. Az emberek elkerülik a romokat. Így nevezik őket: a halott város. És azt hiszik, hogy halott ott minden. Puszta sivatagja a múltnak. Temető, amit el kell felejteni.
Csak a remete üldögél türelmesen pincéje előtt a köveken. Mert ő látja a csírákat mozdulni a törmelék alatt, látja a madarakat, ahogy a romok árnyékában fészküket építik. És ő tudja: mulandó minden. Kő, vas, színes cégtábla, piros lámpások, egyenruhák,
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-05-12 15:38:32, péntek
 
 
H.Kohut Katalin

Állatkerti pagoda


- Béééla, éppen a bolondok napján hívtál az állatkertbe?
- Igen, drága Vilma, szerettem volna beszélgetni Jónással, a vízilóval.
- Hogyan tudnál vele kommunikálni?
- Szerintem mindent ért. Volt már a pojáca népe közt mókamester, majd ajándékként galamb, utána Titus ión korban. Lám, ennyi maradt belőle.
- Azért hívják Bélám április elsején telefonhoz, mert mókamester volt valaha?
- Igen, azok, akik tudják, mi történt a kör közepén álló teremtőjükkel, meg az elvarázsolt népével. A többiek ki tudja, hol vannak.
- Szerintem Bélám, minden állat egy-egy ország szimbóluma lehet, kivéve a kígyókat, azok a dzsungellel függnek össze. Például a párducban én felismertem a guelfek jelét.
- Igen, drága Vilma, valamennyien egykor élt népeket szimbolizálnak.
-Az Ausztrál-ház King-galléros-gyíkja mi lehetett azelőtt?
- Szerintem özönvízzel elpusztult egykori birodalomból maradt vissza, ezért emeli fel az ernyőjét maga köré, amikor veszélyben van. A King név királyt jelent, vagyis mesebirodalom lehetett régen.
- A kengurukról mi a véleményed?
- Olyan népek éltek ott, amiket kényszerítettek párbajra egymással, a zsebük jelentheti a kisgyermeküket, így védelmezhették. Szerintem egy behódoltatott nép valamennyi ausztrál állat maradvány. Ilyenek a papagájok is. Legendában fenn maradt a négy nyelven beszélő, minden slágert, operettet, népdalt, áriát ismerő papagája a multiknak. Tante Clara akarta megvásárolni egyszer, olvastam a történetét. A papagájok természete megmaradt, barátságosak és kommunikációs tehetségek, mert egykor azok voltak. Annyira jellegzetes a papagáj Ausztráliában, mint a macska Egyiptomban.
- Kutyákat nem is visznek talán az állatkertbe, mert ezek háziállatok, a Jehova Isten népei, szeretik az embereket és a zenét. A vadkutyákat ellenük tenyésztették ki szándékosan, mai napig bántják őket.
- Vannak viszont farkasok, drága Vilma, ezekből rengeteg van, valamennyien egykori Napisten népeiként éltek Ázsiában, akár a rókák, turulmadár, varjú, sas, melynek aranysas jele mai napig fenn maradt, aranykort jelöltek vele. Piroska szintén teremtett szőke kislány volt, ezelőtt tizenöt évvel a médiája Borsodnak magán kívül ismételte az összes Piroska és farkas találkozót, de a Piroska helyett Vénuszt áldozták meg közösen.
- Mi a véleményed az afrikai elefántról, a vastagbőrűekről, Bélám?
- Az, ami látnivaló, hogy zöldellő faágakat és vizet keresnek, amióta a földöntúli hatalom erejével az időjárást befolyásolták, szárazságot műveltek az egykori afrikai emberek kihalatása miatt. Az elvarázsolt afrikai népek farkasa, elefántja adta a jeleket, hogy megtámadták a földrészt a börtönnel. Az afrikai farkasok vezére varázsló volt, sámán erővel bírt. Egy legenda maradt fenn tőlük, a Johanna nevű leányzóé, akit elvarázsolt a farkasok varázslója, hogy addig lesz farkaskutya, míg egy ember rá nem ejti három csepp könnyét, de csak mézédes szeretet-könny lehet, mert a félelem könnye sós, a panaszkodásé keserű.
- Tehát Afrikában már a farkasok varázslója idején is kevés volt az ember...
- Pontosan, drága Vilma! Johanna nagyon sokat kóborolt, míg csapzottan, kimerülten, éhesen egy öreg házaspár házába tévedt, akik ellátták a sebeit és meggyógyították. Johanna átváltozott az öregember szeretet-könnyétől aranyhajú énekessé. Ezek szerint a varázsolt világ mindig ott volt az emberek mellett, együtt számolták fel őket, csak a varázs-és mesevilág népét átváltoztatták.
- A tigris ezek szerint Görögország volt, Bélám?
- Igen, én is ezt sejtem, hogy a görög istenek és népek szimbóluma, akár a hattyú Mercuré, a csillagé. De visszatérve az ausztrál állatokra, érdekesség még a strucc maradványa az egykori politikusoknak, akik a veszély idején homokba dugták a fejüket.
- A medvékről mi a véleményed, Bélám?
- A medve mindig a kommunista kor szimbóluma volt Kata néven, ezért szereti annyira a természetet és a mézet. A méhkirálynő egykori Földanya szimbóluma, így is maradtak fenn a történelemben, hogy nektár volt az istenek eledele. Nektár volt az Istennő testében. A darazsak szintén japán harcosok voltak, az őskígyó ellen támadtak a legenda szerint.
- Tehát a kígyók a sátánnal kezdődtek?
- Pontosan, de rengeteg dzsungel kígyó is létrejött, az egykori törzsek és mágikus népek által. A fekete mágia ezeket az állatokat használja fel rontásra, elevenen megemészteni az ellenségeiket. Ez mindegyikre vonatkozik kivétel nélkül, ezek mai napig titkos praktikák, nem beszélnek róla, mint a halottak világáról, hogy hét fátyol őrzi őket, a halál világ közvetlenül érintkezik az élőkkel, körülöttük vannak.
- A majmok tényleg összefüggnek a darwinizmussal? Mert az iskolában élővilágból azt tanították, hogy mi a majomból származunk.
- Nem, drága Vilma, mindenkinek szinte más az eredete a világon, csak egyszer felül kell vizsgálni. Vannak teremtett népek, karmikus árnyéknépek, kígyófajzatok, viperák, denevérek, döglegyek, felsorolhatatlan állati népek, mint pókok, szörnyek, melyek emberi formában jelennek meg. A majom a világ-könyvtára részeként a Hunnia börtön elme országnak csak egyetlen egy kort jelent a kommunista medve kor után közvetlenül. A majom darwinizmushoz teremtett népek maradványa lehet, mint a jungistáké az aranysas, a freudistáké a róka.
- A mosómedvéről mi a véleményed, Bélám?
- Az, hogy a Józsefváros mosónő elméletét már többször ismételték, mivel Lenin, mint igazság bajnoka már régen benne van kutyaként a kínai horoszkópban. Mindig elölről kezdik ezer éve a szocialista iskolát a világ minden részén a tökéletes magyar nyelvvel, vár ige ragozásával, Vár-hegyekkel, melyeken hiába várják Jézust, még soha nem jött el. Most újra vártak, mint ahogy nem régen volt.
- Az oroszlán indiainak van írva...
- Pedig ó rosszal függ össze, vagyis Szaturnusszal, amikor a földre szállt a kommunizmusával. Király lehetett valamikor az egykori népe az Oroszország előtti birodalomnak.
- A sólyom valóban Egyiptomé?
- Igen, 1971-ben jártak a borsodiakkal az egyiptomi sólyom idejében, ekkor elnémították a hangját az áldozatuknak érthetetlen módon, pedig volt Sólyom Hunnia elme szereplőjük is. Érdekessége a jelen magyar népnek, hogy a honfoglalóknak énekelték meg a sólymot, három hegyen túl.
- A puputeve a sivatagé?
- Igen, ott éltek egykor a szorgalmas népek, melyből a hangya szorgalom maradt fenn és a hegyeket hátukon cipelő állatok, melyek bírják a száraz sárga homoksivatagot, ami fenn maradt az egykori Jehova birodalomból. A hatvanas években a kenyérvégeket pupunak hívták, akkor fejezték be a borsodiakkal az egykori sivatagi időszak korát.
- A lepkék?
- A pillangók és lepkék mind magas szellemiségű mágikus népeket jelentettek abból az időből, amikor tündérek éltek a Földön. De lehet beszélni a tengerek világáról is, mint a cápákról, melyek összefüggnek a bibliai avatárokkal. Nem régi a borsodi apokalipszis, amit egy családon hajtottak végre, s közvetítették a cserépkorát ismételve egykori Jeruzsálemnek Kelet népével, hogy három cápa van a sivatagban, azoknak kellett volna megmentenie az áldozatokat. Nem véletlen, hogy a lepkék bábozódnak, átváltoznak.
- A kagylóról mi a véleményed, Béla?
- Fáj nekik a homokszem szúrása, amiből kifejlődik az igazgyöngy. A kagyló egykori népek földönkívüli üzeneteit közvetítette a népek közül, így maradt fenn a telefonhoz hasonló név, ezért szenvednek örökké.
- Nekem nem is kellene olyan gyöngysor, mely fájdalomból jön létre.
- Így van, drága Vilma, nagyon sok fájdalom van az állatok birodalmában, ellenségekké tették őket örökké, mint elvarázsolt világát régi népeknek, tündéreknek, manóknak, vízi lényeknek.
- Mi a véleményed a medúzáról?
- Egykor a legnagyobb zeneszerző volt a világon, rengeteg háborút megélt, harcolt kegyetlenül az őt leigázó fekete mágusok által. Nagyon kár érte, róla szól mai napig a templomi orgona és valamennyi basszus kulcsos kottája az emberiségnek.
- Egyszer talán a vadállatok egymástól el lesznek választva, hogy ne legyenek ellenségek, senki sem bántja az elvarázsolt világot többé. Érdekes lehet, hogy ugyanazon szokásokat folytatják, ahogyan valamikor éltek, vagy bevégezték a létüket.
- Igen, ugyanott folytatták. Jó kis állatkerti sétánk volt, drága Vilma!
- Igen, folytatjuk otthon az állatok történetét, bár nagyon sajnálom őket, egyszerre fáj nekem az, hogy ők állatok lettek azzal, hogy az emberek világa csak élővilágban maradt fenn. Gyászom kimondhatatlan.

2017. május 8.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Erdők könyve c. írásából
  2017-04-11 07:43:07, kedd
 
  "Egyszer egy ember nagyon szomorú volt.
És nem tudom, mitől volt szomorú, bizonyára valami olyasmitől, amitől mi emberek rendesen szomorúak leszünk. Lehet, hogy éppen rossz volt a kisfia, s az az ember azért volt szomorú akkor.
Szóval egy ember nagyon szomorú volt. Járt-kelt a házban, az udvaron, az utcán, járt-kelt a maga nagy szomorúságával az emberek között, de senki sem tudta megvigasztalni és az ember sokáig-sokáig szomorú volt.
S ahogy úgy járt-kelt magányosan, valamiképpen odatévedt a tó mellé.
Esteledett éppen s a csend olyan nagy volt és olyan szép, hogy az ember csodálkozva megállt a tó partján és figyelni kezdett.
Akkor ment le a nap, s a tó a maga külön esti életét élte, és az ember soha még olyant nem látott, és soha még olyant nem hallott, és csodálkozott módfelett a dolgokon, amiket látott és hallott.
Egy nádirigó énekelni kezdett, és messzebbről visszadalolt egy nádiposzáta, és Csupafej, a kis jégmadár alacsonyan átrepült az ember feje fölött, és az ember még soha olyan kék madarat nem látott addig.
Szille éppen akkor adta meg a jelt, és a nád mélyében elindult az a legcsöndesebbik szellő, ami van a világon, és a nádas és a szúnyogok és a békák és a tücskök elkezdték zsongító hangversenyüket, és az ember, aki a parton állt, abban percben elfelejtette minden szomorúságát.
Nagyot és mélyet lélegzett, beszívta az este friss szagát, s a feje és a szíve, mintha egyszerre megtisztult volna: nem érezte a szomorúságot többet. És akkor, mert okos és jó ember volt, olyan, amilyen egy igazi ember kell legyen, kiállt a tó partjára, s jó hangosan így szólt:
- Ide hallgasson mindenki, akit érdekel! Én, az ember, ígéretet teszek!
Jó hangosan mondta, meg is hallotta minden madár és minden állat, aki azon az estén a tavon volt. És valamennyi figyelni kezdett, kivéve a vadrucát, aki egyáltalában nem értette meg, hogy miről van szó, és tovább hápogott a maga családjával. És kivéve Szigonycsőrt, a búvárt, akit meg cseppet sem érdekelt, hogy mit akar mondani az ember. És Ravasz urat sem érdekelte a dolog, ő azzal foglalkozott, hogy miképpen közelítsen meg egy vadrucafiút.
Az ember pedig beszélt a tó partján, jó hangosan, hogy mindenki hallhassa.
- Ide figyeljetek - mondotta -, én, az ember, aki szomorú voltam, és most már nem vagyok szomorú, ígéretet teszek nektek a magam és minden utánam következő igaz ember nevében, hogy nem bántalak és nem zavarlak benneteket semmiféle játékaitokban. Ha ti ezzel szemben megígéritek, hogy valahányszor szomorú leszek, vagy bármelyik utánam következő ember szomorú lesz, megvigasztaljátok, mint ahogyan most tettétek velem. Szólottam és az én szavam szerződés. Így teszek én, és így fog tenni utánam is minden igazi ember. Most pedig szóljatok ti!
- Rendben van - mondotta a nádas, aki nagyon jószívű nádas volt és sajnálta a szomorú embert -, én megteszem, amit kívánsz. Neked és minden utánad következő igazi embernek, ha szomorú lesz.
- Rendben van - mondotta Csupafej, a jégmadár, aki nagyon jószívű és bölcs volt, és tudta, hogy az ember barátsága sokat ér -, hasonlóan cselekszem én is.
- Rendben van - mondották a rigók és a poszáták.
- Rendben van - mondották a békák, a szúnyogok és a tücskök.
- Rendben van - mondották a vízimadarak egyenként valamennyien -, ez így nagyon helyes és igazságos dolog.
Csak éppen hárman nem szóltak semmit, és ezt az ember, aki a parton állott, észrevette. Ez a három volt a vadruca, a búvár és a róka. Ezek nem szóltak semmit, és nem kötöttek szerződést az emberrel. És az ember látta ezt, és tudta, és nem szólt semmit.
Hanem az ígéretet, amit tett azon az estén, megtartotta, és megtartja ma is minden igazi ember. És a tó lakói is megtartották az ígéretet szóról szóra, és tartják azt mind a mai napig. És valahány szomorú ember estetájt a tó mellé lemegy, és ott megáll és figyelni kezd: minden nádirigó és minden nádiposzáta és minden, minden, ami csak van ottan, nem tesz egyebet, mint vigasztalja.
Az a három pedig, a vadruca, a búvár és a róka, azok mind a mai napig nem tettek ígéretet az embernek. És ezáltal az embert sem köti semmiféle szerződés velük szemben, és ezt nem is bánja: erre a háromra az ember vadászni szokott. Ez pedig olyan dolog, amit szívesen csinál az ember minden olyan állattal szemben,
amelyikhez nem köti valamiféle szerződés.
Így. És látod, most befejeztem a meséimet. De mielőtt végleg befejezném, még utoljára megkérlek szépen: ne feledkezz meg azokról, amikről meséltem Neked. A tóról és Szilléről, aki a tavirózsában él, és a Kosztrusról, aki a Jóistent keresi, és a nádimanókról és Csupafejről, a kis jégmadárról. A bölömbikáról se feledkezz meg és a többiekről sem, egyetlenegyről sem, akiről szó volt.
Mert te is leszel szomorú az életben. Az élet mindenkinek tartogat szomorúságokat.
S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz.
És meglátod akkor, hogy ez a szerződés, amiről szólottam, több már, mint mese. Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor.
És látni fogod az estét, ahogy leszáll a tóra. És hallani fogod a madarakat és a békákat és a szúnyogokat és a tücsköket egyszerre megszólalni, és tudni fogod akkor, hogy Szille fölemelte a kezét.
Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam.
És akkor, azon a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."

(Részlet Wass Albert Tavak és Erdők könyve c. írásából - Tavak könyve: KILENCEDIK mese )
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-04-05 16:03:23, szerda
 
 
A megátkozott bélyeg

Jó krimiíró voltam, mígnem egy váratlan esemény fel nem dúlta az életemet. Az egyik könyvemnek szokatlanul nagy sikere lett, és igen sok pénzt hozott. Barátaim tanácsára úgy döntöttem, hogy műtárgyakba fektetem a pénzemet.
Aukción nagyon kedvező áron értékes bélyeggyűjteményhez jutottam. Itt ismerkedtem meg Mr. Ryannel, aki nagy szakértője volt a műtárgyaknak, de engem inkább a gazdagságával nyűgözött le. Névjegyet cseréltünk, és úgy terveztem, hogy róla formázom a sikeres ember alakját következő könyvemben. De erre a könyvre sosem került sor, mert a bélyeggyűjteményem teljesen megbabonázott.
Szakkönyvekből tudtam meg, micsoda felbecsülhetetlen érték került a birtokomba. Ám azt is megtudtam, hogy még mennyi fantasztikus bélyeg nem az enyém! Ettől kezdve egyre jobban erőt vett rajtam a gyűjtőszenvedély. Napjaimat, sokszor az éjszakáimat is bélyegeimmel töltöttem. A munkámat elhanyagoltam, a pénzem elfogyott, ám képtelen voltam abbahagyni.

Az autómat egy kő nyomott apróság vitte el, feleségem ékszereit egy múlt századi, különlegességre cseréltem. Értékes bútoraim nagy része három nyomdahibás ritkaság képében nyert új értelmet. Amikor a feleségem elköltözött, éppen New Yorkban voltam bélyegkiállításon.

Egyik nap megjelent nálam a végrehajtó, hogy lefoglalja a házamat a tartozásaim fejében, de megsajnált és adott harminc nap haladékot. Rájöttem, a házat mindenképpen meg kell tartanom, hogy a bélyegeim biztonságban legyenek. Csak azt nem tudtam, hogyan. Hitelem nem volt, a bélyegeim eladásáról pedig szó sem lehetett. Irigykedve gondoltam Mr. Ryanre, aki bezzeg dúsgazdag...
Az utolsó mentsvár
Ahogy Mr. Ryan eszembe jutott, megtaláltam a megoldást is. Elvégre krimiíró volnék, vagy mi? Munkához is láttam. Két hétig figyeltem az életét, minden szokását, még széfjének zárkombinációját is sikerült kilesnem. Feltűnt, hogy csütörtökönként órákra elmegy új sportautójával. Követni persze nem tudtam, mert már autóm sem volt. Éppen idejében állt össze a terv, még egy hét maradt a végrehajtó adta határidőből. Így azon a csütörtök délutánon Mr. Ryan házához mentem.

Felmásztam az erkélyére, és fölfeszítettem az ajtót. Éppen bejutottam volna, amikor Mr. Ryan váratlanul hazajött. Szorongva lapultam az erkélyen, amikor belépett a szobába és kinyitotta a széfet. Egy nagy, fekete táskából bepakolt valamit, biztosra vettem, hogy rengeteg pénzt. Gondosan visszazárta a széfet és a telefonhoz lépett.
- Helló, drágám! - szólt a kagylóba. - Sikerült, ünnepelhetünk. Megyek is érted, elviszlek vacsorázni.

Ez aztán a jó hír! Megvártam, amíg elmegy, és már nyitottam is ki a széfet. Tudtam a kombinációt, a zár engedett. Előre örültem az életemet megmentő óriási pénzösszegnek, ám olyasmit találtam, amitől majdnem elájultam. Egy fekete, bőrkötéses bélyegalbumban az én legdrágább, legértékesebb bélyegeimet! "Kiraboltak!" - ordítottam volna, de csak döbbenten bámultam a perforált szélű papírdarabkákat, amelyekért tönkretettem a házasságomat, elveszítettem mindenemet, és majdnem tolvajjá lettem, mint Mr. Ryan, akinek éppen most jöttem rá gazdagsága titkára.

Ezek a bélyegek meg vannak átkozva, olyanok, mint a legdurvább kábítószer. Mélységes szégyent éreztem. Fogtam az albumot, visszazártam a széfet, majd az anyámhoz mentem, hogy az album biztos helyen legyen.Tudtam, a lakásomra vissza már nem mehetek.

Néhány nap múlva előszedtem a régi számítógépemet és egy mail írásába kezdtem:
"Hello, John! Jó hírem van, újra írok. Nem ugratlak, már a felénél tartok. Két nap, és a tiétek! Igen, előleg, az kellene... Kösz. Ha feljössz, az anyámhoz gyere, és hozd magaddal a fiadat, nekiadom a bélyegeimet...

Visszaültem az írógéphez, hogy folytassam legújabb krimimet az egymást kirabló, két nevetséges alakról. Végleg felhagytam a gyűjtögetéssel is. Írtam, elvére az a dolgok rendje, hogy a suszter maradjon a kaptafájánál... Főleg, ha abból is jól megél.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-04-05 16:01:56, szerda
 
 
H.Kohut Katalin: A varrónő

- Béééla, nem vállalta el a varrónő a ruháimat, mit fogok felvenni?!
- Vilmám, van elég ruhád...
- Bélám, nem tudod, hogy a ruhákat nem lehet felvenni szaladgálósnak, csak időnként, meg színházba, alkalomra?
- A ruha alatt minden ruhádat értem, drága Vilma!
- A nadrág nem ruha, ruhaneműek csoportjába tartozik, mint a szoknya, a blúz, az ing, a farmer, meg a kabát-féle is, a pancsókkal együtt.
- Akkor milyen ruhád nincsen most, Vilmám?
- Nadrágjaim, meg szoknyáim, meg pár felsőm, ami fontos lenne.
- Rengeteg nadrágod van, meg szoknyád...
- Igen, de egyet sem tudok felvenni, mind nagy rám, lötyög rajtam.
- Értem, akkor pakold össze, elvisszük a varrónőnek, hívd fel telefonon!
- Már felhívtam, azt mondta, nem ér rá most, rengeteg munkája van. Egyébként is csak az ismerősöknek vállal, igaz, hogy kétszáz egy nadrág levágás, ötszáz egy átalakítás, talán érdemes lenne várni rá, de nincs időm, itt van a jó idő, kellenek a ruhák.
- De éppen tegnap vásároltál új fehér és keki nadrágot, mi a baj velük?
- Lecsúsznak a derekamon, drága Bélám, ilyen az olcsó kínai, nem akartam sokat fizetni új tavaszi ruhákért. Olcsó húsnak híg a leve, ahogyan szokták mondani.
- Menjünk akkor a varrodába, pakolj össze, drága Vilmám!
- Jó napot kívánunk, hoztunk pár ruhát bevetetni, nadrágokat levágatni, szoknyákba gumikat húzni, kiválogatjuk, ami belefér a költségbe, mutatjuk a legfontosabbakat!
- Meddig mehetek el árban?
- A szoknyák és a nadrágok lennének a legelsők, mennyibe kerülnének?
- 7.600,-Ft, mert mindegyik szoknyának a tetejét meg kell bontani, gyárilag vannak, nem lehet simán gumit fűzni beléjük, a nadrágok közül egyet be kell szűkíteni, egybe cipzár kell...
-Még egy fontos keki blúzom lenne beszűkíteni a két oldalát...
- 1.500,-Ft...
- Jó, akkor azt majd a jövő hónapban...
- Bélám, maradt még pár ruhám, de telefonált a varrónőm, hogy vigyem át, elvállalta őket darabját ötszáz forintért, átvittem hozzá a blúzokat, meg három nadrágot átalakítani, még 3.000,-Ft, talán ez már méltányos ár, nem olyan drága, mint a varrodáé.
- Ráadásul a varroda vidéki áron dolgozik, Pesten sokkal drágább lenne minden.
- Nem is tudom, hogy honnan lehet szert tenni egy baráti ismerősre, aki jól tud varrni, lehetne rá mindig számítani?
- Majd keresgélünk, drága Vilma, meghirdetjük az interneten ott, ahol élünk a környékünkön.
- Tavalyelőtt találtam egy varrónőt, aki házhoz jött, felhívtam telefonon, de már befutott azóta,meg kellene keresni a bonyolult labirintusos utcák között, hol lakik. De a kezdő árait is felemelte azóta.
- Így van ez általában, mindenki kezd egyszer valahol, aztán amikor már nagy igény van rá, elrontja az egészet, csak nem tud róla, hogy már nem szívesen keresik.
- Lánykoromban egészen más volt, akkor a ruházati szövetkezet varrónői vállaltak otthon munkát. Így varatatam Kohárikné Margitkával lila-fehér trapéz aljú nadrágkosztümöt, s mire megvarrta, már ott voltak hozzá a kiegészítőim, a fehér pantonett papucsom, meg a fehér tergál kardigánom. Nem volt sok ruhám, mert nagyon keveset kerestem, de azok harmonizáltak egymással. A sárga-vörös piké ruhámhoz vásároltam egy sárga-vörös holdjárót, a piros mini ruhámhoz piros szandált és táskát, de volt amihez csak szandálcipő illett.
- Milyen az a szandálcipő, drága Vilmám?
- Olyan, mint a szandál, csak elöl zárt az orra, a szandál pedig körben nyitott. A pantonett papucs valójában, elöl zárt az orra, ma is lehet kapni, csak más néven. Régen külön néven volt minden nevezve, hivatalosan, akkor, amikor még lehetett kapni fél méreteket is cipőben. Például fekete trapéznadrághoz fekete parafa szandált hordtam.
- Ahhoz képest most nincsen olyan sok táskád és cipőd, mint amikkel hozzám jöttél, mi történt?
- Nem is tudom, drága Bélám, talán már a drapp, bordó, cseresznye és hasonló színű ruháimat mindig variálom olyanokkal, melyekhez van cipőm és táskám is, meg ritkán lehet kapni ezeket a színeket.
- Akkor most meg volt a tavaszi ruhafelfrissítés, minden rendbe téve, átalakítva, most már igazán van mit felvenni, Vilmám!
- Igen, köszönöm a varrónőmnek, hogy jelentkezett, meg tudtam oldani az összes ruhámat, melyeket félretettem azzal, hogy nincs mit felvenni. Most már bátran nézek szembe a kihívással, hogy minden napra van új ruha, melyekben jól érezhetem magamat.
- Akkor érzi magát előkelően és elegánsan a nő, ha mindig meg tud jelenni...
- Igen, talán így is lehet mondani, fél egészség a fittség, szépség mellett a harmonikus elegancia, drága Bélám! Köszönöm, hogy vagy nekem, támogatsz mindenben!
- Én köszönöm, drága Vilmám, hogy Veled ennyire szépséges és értékes az élet minden pillanata, még a kirándulás, séta is, mindig rácsodálkozom elegáns megjelenésedre.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-04-04 16:23:26, kedd
 
 
Andersen

"JÓL VAN, APJUK!"

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. Mert a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!

Jártál-e már falun, s láttál-e afféle zsúptetős, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fű, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidőlt-bedőlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyű pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fűzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házőrző is van ott; mindent és mindenkit megugat.

No, hát szakasztott ilyen parasztház állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengődtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?

- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. Eredj hát a vásárra!

Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz ő értett jobban; kettős csokrot kötött rá, ami legényes külsőt adott az öregnek. Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja ő, hogy lesz a legjobb!

Tűzött a nap, egy tenyérnyi felhő sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak gyalogszerrel. Rekkenő hőség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.

Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy tehén.

"Ez biztosan jó tejelő - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!"

- Hallod-e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a tehén jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?

- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.

A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De ő már eltervezte magában, hogy a vásárba megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sűrű gyapjas, jól kihízott.

"Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha tehén helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk."

A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.

- Ez aztán a kövér lúd! - szegődött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: "Ha egy libánk lehetne!" Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!

Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.

Közel volt már a városhoz, egyre sűrűbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbőgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóőr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. "Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:

"Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!"

- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.

- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóőr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.

Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.

- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.

- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.

- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az ősszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!

- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény.

- A tyúkomat!

Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befűtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztől. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, mindjárt megtudjátok.

- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.

- Hát ez meg mi?

Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.

- No megállj csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.

- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: "Jól van, apjuk!"

- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy szorulsz ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. - De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.

- Üsse kő! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.

Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.

- Adjon isten, anyjuk!

- Fogadj isten, apjuk!

- Elcseréltem a lovunkat.

- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törődött se a zsákkal, se az ángliusokkal.

- Egy tehenet adtak érte.

- Istennek hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!

- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!

- Okosan tetted! - szólt az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A tehén nem ad gyapjút, kárba veszejti a szőrét! Jól van, apjuk!

- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!

- Te mindenre gondolsz! Márton-napkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Márton-napig!

- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.

- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!

- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt almáért!

- Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt megcsókollak érte, te kedves! Mert tudod-e, mi történt velem?

Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: hagymás rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tőlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy örömében.

- Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!

S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a feleségétől - nem szidást, hanem csókot!

Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.

Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tőlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-02-11 12:47:14, szombat
 
 
A BÖLCSELŐ ÉS AZ ALMÁK

A bölcselő almafáján sárga, mesebelien édesízű almák teremtek. Ezeket, papirosba csomagoltan, fel szokta tenni a szekrények tetejére, télre. Egy reggel azonban arra ébredt, hogy az összes almát lelopták a fáról. Szomorúan mesélte el a dolgot barátjának.
- Én visszaszerzem almáidat, mivel még nem adhatták el a piacon! - válaszolta barátja. A bölcselő azonban ebben ugyancsak kételkedett.
Barátja óriási papirosra felírta: a bölcselő nem haragszik azokra, akik tréfából, ördöngős ügyességgel, elcsenték kertjéből az almákat, ha visszahozzák, jutalomban részesülnek. A hirdetményt kifüggesztette a falu főterén.

A falubeliek nem kételkedtek abban, hogy a bölcselő tartja majd adott szavát. Sokan úgy vélték: a gondolatok tudósa úgysem ismeri fel saját almáit. Miért ne vinnének neki más fákról is, jutalomért?!
A bölcselő örült, hogy kedvelt almái visszakerültek hozzá, de igencsak meglepődött: bőven hoztak, hamiskás mosoly kíséretében, az ő fájától idegen almákat is. Ám nem szólt semmit. Mindenkit meg dícsért, mindenkinek fizetett. A végén azonban megjegyezte:
- Hát, sokba kerültek nekem saját almáim! Jóval kevesebbel megúszhattam volna az egészet, ha csak az igazi tolvajok hozzák vissza ezeket a számomra aranyalmáknál is becsesebbeket!
Barátja nevetett:
- Igazi és hamis tolvajokat egyaránt teremt az önérdek! Szegény rokona, a közérdek, viszont nem képes erre, hacsak nem a zsiványok "közérdekéről" van szó...
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-02-01 11:49:18, szerda
 
 
Első repülés

Reggel Férj Gazda disznószagúan jön be az istállóból.
Újabb kocaaljat veszítettünk el ma reggel. - Megmosakszik a mosogatónál, megszárítja egyébként durva kesztyűbe bújtatott, sötét és munkától viseltes kezét a szekrényre akasztott kockás konyharuhával. - Mind halva született.
Gyenge, beletörődő mosolyba fojtom sóhajomat. Azért ő észreveszi.
Igen... - mosolyog ő is lágyan, egyik kezét leengedi, és hosszan a szemembe néz.
Tejet öntök a zabpehelyre. Gazda belehuppan az asztal túlsó végén álló székébe, imára hajtja a fejét. Megköszöni Istennek, hogy megtart minket. Én is ilyesmiért imádkozom.
Nézem, ahogy eszik. Háromnapos borostáján itt-ott darált kukorica-maradvány, emlékeztető, mivel etette a kocákat az előbb. Pólója elöl a nyakánál foltos az izzadságtól. Négy kemény órát dolgozott már az istállóban, mire megetette a több száz kocát, és a nap még csak most kúszott fel az asztal széléig. Nem nyúl a kitöltött narancsléhez. Tudom, amit sosem mondana el: megint kiütések vannak a szájában. Stressz.
Az a baj, hogy ennek a dolognak, ennek a kocákat - és őt - sújtó vésznek nincs neve. Hónapok óta tart. Ételmintát küldött egy nemzetközi laboratóriumnak, többször ellenőrizte a vizet, elhívta az állatorvost, több tesztet is elvégeztetett. Semmi. Nincs diagnózis ezekre a késői vetélésekre, és egyik ráncos almot a másik után veszítjük el.
Mondtam Gregnek, hogy szerintem valami vírus okozza nem a környezet. - Újabb szelet pirítósért nyúl. Gazda és az állatorvos ismerik egymást, még az általános iskola, a focipályák és a Jó Hír bibliaklubok idejéből. - Azt kérdezte, nem tudnánk-e újra csoportosítani a termelési adatokat, hogy a hasonlóság alapján elemezhessük a tüneteket. - Odanyújtom neki a két C-vitamin tablettáját. - Valami furcsa ismétlődés. És tudod, mi a legérthetetlenebb? A vizsgálat vemhesnek mutatja a kocákat, amikor nem is azok. Hallatszik a súrlódó hang az ultrahangon, mégsem vemhesek. Miért?!
Egyre jobban megy nekem a gyenge félmosoly.
Leszedem az asztalt. Ő Bibliát olvas. Minden étkezés után így teszünk. Ma reggel Ámós, a próféta-pásztor könyvéből olvas, akinek a neve azt jelenti: ,,teherhordó".
Késő délután hallom a hátsó ajtó reteszének csukódását, aztán a mosogatónál a víz csobogását. Ez mindig ő; először megmosakszik. Az órára pillantok. Sötétedés előtt bejött? Még oda sem érek az előszobába, elsiet mellettem a dolgozószoba felé.
Azt hiszem, nyomon vagyok!
Már ott is görnyed a billentyűzet fölött, begépel valamit a keresőbe. A konyhában maradok, szeletelem a hagymát, nekem is megvan a magam illata. Hallom, hogy kattint az egérrel, követi a nyomot. Pirítom a hagymát, felöntöm, beleteszem a zöldséget. A nap leoltotta a villanyt, elment aludni. A dolgozószoba sötétjében csak a világháló kék fénye világít az arcába. Lassú tűzön rotyog a leves, bugyognak benne az ízek, én pedig odacsúszom mögé. Válla merev a keresés feszültségétől; lassú, mély mozdulatokkal masszírozom.
-Találtál valamit?
-Ez lesz az... - dörmögi inkább magának, mint nekem. -Ha nem ez, nem tudom, mi lehet. Minden... stimmel.
Hüvelykujjammal köröket nyomkodok az inaiba. Szemem végigfut a kiberszavakon. Felszisszenek a szavak láttán.
-Úgy gondolod?
Tétovázik egy kicsit az egérrel egy bekezdés végén... majd körbefordul a székkel, és az ölébe húz.
-Szerintem igen. Ez a baj neve - mormolja bele a fülembe.
-Ha tényleg ez dúl az istállóban - mutatok a képernyőre, a szóra, ami olyan hosszú, hogy kimondani se lehet -, neked nem lesz bajod?
Érzem, ahogy megkönnyebbül, és ahogy ez a megkönnyebbülés engem is átjár.
-Nem... és igen. Nem örülök neki, hogy erről van szó, vagy hogy szinte lehetetlen kiirtani, de tudod mit?
Megfordulok, hogy lássam a szemét... hogy összetalálkozzunk, megérintsük egymást, ahogy szoktuk. Szorosabbra fonja a karját körülöttem, a remény egybeolvaszt minket.
-Furcsa, de boldog vagyok.
Ez igaz. Eltűnt a mély árok a homlokáról. Tengerkék szemében nyugalom.
-Isten jó. Megvan a neve... Megvan a neve. Amikor nem tudod valaminek a nevét, árnyak üldöznek. Megöregít.
Ráncoktól barázdált homlokomat az övének támasztom.
-De amikor néven tudsz nevezni valamit...
Amikor néven tudsz nevezni valamit.
Az Isten-ajándékokat néven nevező listám ott fekszik nyitva a pulton...
117.Meleg tojások megmosása
118.A kandalló pattogása
119.A még langyos sütik
A néven nevezés édeni.
Néven nevezem az ajándékokat, visszamegyek a Kertbe, és Istenhez, a kezdethez, aki kimondott egy nevet, és ezzel létrehívott mindent. Ez a néven nevezés tölti meg az űr ürességét először: a világosság, a föld és az ég megnevezése. Az első ember első feladata a néven nevezés. Ádám bevégzi a teremtést Alkotójával karöltve azzal, hogy elnevezi a teremtményeket, kiszabadítva ezzel a földet a zűrzavarból, a zsibongó, meghatározhatatlan tömegből. Én is látom a naplóban, Gazda szemében: a megnevezés az elismerés ajándékát nyújtja. Amikor elnevezek pillanatokat, amikor a mosott ruhát akasztgatom és néven imádkozom, köszönöm, Uram, a szélben hullámzó lepedőket, a zsinórra szálló veréb pihéit, a téli nap melegét, és a gyümölcsöskertben megmaradt utolsó falevelet, Ádám vagyok, felfedezem saját értelmemet és Istenét is, és néven nevezni a Paradicsom nyelvének megtanulását jelenti. A néven nevezésnek ez a munkája soha nem ér véget Ádám egyetlen gyermeke számára sem. Néven nevezünk, hogy megtaláljunk egy identitást, a miénket, Istenét.
Késő van, amikor csontjaim végre megpihennek, és a lámpa fényénél lapozok, és váratlanul ezekre a szavakra bukkanok:
A Bibliában a... név egy dolog igaz valóját fedi fel, vagyis inkább lényegét, Isten ajándékaként... Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta, tudjuk, hogy Istentől ered, ismerjük a helyét és szerepét az Isten által teremtett mindenségben. Elnevezni valamit tehát más szóval azt jelenti, hogy Istent áldjuk érte és benne.

Újra elolvasom. A szívem hevesen ver. Nem is hallom az óra ketyegését, vagy a mosogatógép zümmögését. Csak azt látom, csak arra vagyok képes gondolni, hogy ezer hálát összeíró szeszélyem, a pillanatok elnevezése valójában szent munka.
Ez a néven nevezés csakugyan Isten ajándékának nevezi az ajándékokat. Újra elolvasom: ,,Néven nevezni valamit azt jelenti, hogy kinyilvánítjuk azt az értelmet és értéket, amivel Isten felruházta." Ránézek egy napra, egy dologra, egy előttem álló eseményre, és esetleg mannásan furcsának tűnik: ,,Mi ez?" De amikor elnevezem, az elnevezés nyilvánvalóvá teszi az értelmét: tudom, hogy Istentől jön. Ez ajándék! A néven nevezés azt jelenti, tudjuk, mi egy dolog rendeltetése a mindenségben; megnevezni valamit tehát egy rejtély megoldását jelenti.
Azzal, hogy néven nevezem, ami ott van előttem, amit különben elszalasztanék, a láthatatlan láthatóvá válik.
A belső ürességemet kitöltő tér megtelik az elnevezéssel.
Nevet adok. És felismerem az előttem felsejlő arcot.
Istené! Isten van ott a részletekben; Isten van ott a pillanatban. Isten van ott mindenben, ami homályos az életben - még abban is, ami fáj az életben.
ISTEN!
Hogyan hagyhatnám abba a néven nevezést? Ha nevet adok ezeknek a pillanatoknak, talán megváltoztathatom a csúnya neveket, amikkel magamat illetem.
Naplót írok a tollammal, hogy neveket oldjak meg, és amikor kiszárad a toll, megrázom, köröket rajzolok, hogy kicsaljam a tintát.(folyt. köv.)


Ann Voskamp
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
Tallóztam
  2017-01-30 07:11:36, hétfő
 
 
Halál az iskolában


Davis, a pszichológus arca kivörösödött az indulattól. - Nekem ne mondja senki, hogy így is lehet ölni! Vagy ez valami tréfa netán? Azt akarjátok nekem bemesélni, hogy parapszichológiai módszerrel, fizikai erőszak nélkül is lehet ölni?
- Hát persze. Így működik például az átok is - vont vállat kollégája, a fekete bőrű James. - Afrikai őseim sok praktikát hoztak magukkal. A nagyanyám még vállalkozott arra, hogy elátkoz valakit, aki aztán bele is halt ebbe. Előbb vagy utóbb...
Higgins, a vita harmadik résztvevője makacsul rázta a fejét. Tényleg hihetetlen ez olyannak, aki még nem foglalkozott parapszichológiával. Mindhárman a nyugdíj felé közelednek, öreg rókák a szakmában. De még mindig találkozhatnak meglepetésekkel. Mint most Davis. A bárban, ahol ültek, ilyenkor késő éjszaka már senki sem volt. Kedvükre vitázhattak akár hangosan is:
- Csak azt mondtam, hogy lehet távolról ölni, indulattal, amit a gyilkos az agyából sugároz az áldozatra. Ám ehhez az kell, hogy személyesen legyen érdekelt az ügyben. Nincs és nem is lehet para-bérgyilkos, mert annak soha nincs olyan pszichés ereje, mint az áldozatnak. Igen, jól hallottátok. A sértett, megalázott ember erőt gyűjt, para-képességeket fejleszt ki magában, és végez azzal, aki rosszat tett neki.
- Vagyis az áldozatból gyilkos lesz. - Davis legyintett. - Fiúk, mindhármunknak ez a szakmája, mégis azt hiszitek, megetethetitek velem ezt a maszlagot?
- Éppen mert ez a szakmánk, hát tudjuk, milyen csodákra képes az emberi elme - mondta halkan James. Egy pillanatra csönd lett, a férfi maga elé húzta a poharát. De nem ivott, mert teljesen eluralták az emlékek. Pontosabban csak egy. Az az egy, amire mostanában mind ritkábban gondolt. Bár tudta, hogy sohasem irthatja ki az agyából, már nem.

James akkor kicsi volt, nagyon kicsi. Talán kilencéves. Egyike az elsőknek a városukban, akit már beírathattak a fehérek iskolájába. De az osztályban akkor még ő volt az egyetlen fekete diák. A többiek mind fehérek voltak és utálták őt. Mrs. Jolley pedig, aki matematikát oktatott, nap mint nap közölte vele: "James fiam, te olyan hülye vagy, mint minden fekete. Soha egyetlen fekete sem lesz képes megoldani egy kétismeretlenes egyenletet, ha-ha!" - röhögött teli szájjal és az osztály vele nevetett. James addig csakugyan nem oldott meg egyetlen egyenletet sem, mert gyűlölte a matekot. Nem kis részben éppen Mrs. Jolley miatt. Ha csak meglátta a nő vörös haját, szeplős arcát és a szemében azokat a gúnyos-fenyegető fényeket, már reszketni kezdett...
Csak a nagyanyjának mondta el, senki másnak. Ő pedig habozás nélkül azt felelte: "James, ezt meg kell oldanod. Koncentrálj erősen! Mindennap egy egész órán át csak arra gondolj, hogy Mrs. Jolley nagyon beteg. Mondjuk, legyen beteg a feje... Igen, ez jó lesz. Akinek beteg a feje, azzal bármi megeshet, igaz?"

James sohasem tudta meg, hogy a nagymama segített-e. Kimondott-e valami átkot Mrs. Jolleyre? Ő maga viszont attól kezdve naponta egy órán át csak a tanárnőre gondolt. Annyi rosszat sugárzott a fejére, amennyit csak bírt. Olykor szinte érezte, hogyan gyűl beléje mindaz, amit átsugárzott a lelkéből, az agyából. Nem volt nehéz dolga, mert Mrs. Jolley naponta gúnyolódott rajta, naponta tette nevetségessé az osztály előtt. Olykor szinte már feladta a fiú - de aztán összeszorította a fogát és nagyon, de nagyon akarta, hogy Mrs. Jolleynek valami nagy baja essen.

De sokáig nem történt semmi. Eltelt fél év is, amikor... Év vége volt, az utolsó előtti tanítási óra. James a fejét lehajtva ült a padban és most is csak arra összpontosított, hogy Mrs. Jolley járjon rosszul. A tanárnő éppen feléje fordult, már nyitotta a száját vigyorogva - az osztály is előre örült, hogy megint Jamesszel fog szórakozni és ők talán megússzák a feleltetést -, amikor a kisfiú visszanézett. Most először mert ellensége szemébe nézni. És Mrs. Jolley olyan fekete mélységgel találkozott, mint még soha. Abból a szempárból valami félelmetes fenyegetés áradt feléje, szinte bömbölve, rémisztően. Még soha senki nem nézett rá így, ilyen erősen. Addig sosem tapasztalt remegést érzett a testében, az agyában kattogott valami. Nyitott szájjal bámult a kis fekete gyerekre, ereje elszállt...

Mrs. Jolley ott halt meg az osztályban. Mire valaki kiszaladt segítségért, már nem is rángatózott, vége volt. James bénultan ült a padjában és furcsán érezte magát. Csak hetekkel később mert szembenézni önmagával. Soha többé nem sütötte le a szemét. Abban az iskolában hamarosan osztályelső lett, kitüntetéssel végzett, akárcsak az egyetemen, de Mrs. Jolley utolsó tekintetét sohasem feledhette.

Davis még mindig a fejét ingatta:
- Ne nézzetek hülyének! Ilyen nincs. Pszichével ölni? Akkor milliók halnának meg naponta!
- Milliók halnak meg naponta - somolygott Higgins. Aztán komolyra fordította a szót: - Ez nem tömeges. Nem mindenki képes ilyesmire, csak kevesen. És különben is, honnan tudhatjuk, hányan végzik így? Hiszen ágyban halnak meg, esetleg balesetben. Senki sem tudhatja, hány rosszakaratú agy hatott előzőleg az agyukra.

James nem szólt semmit. Az ablakon át az utcát nézte. Késő volt, alig néhány alakot látott a járdán. Az egyik pont úgy ment, mint Mrs. Jolley... A férfi megrázta a fejét és nagyot húzott a poharából. Ma már ez lesz az utolsó itala, ebben biztos volt.
 
 
0 komment , kategória:  Elbeszélések  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 32 
2018.07 2018. Augusztus 2018.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 5 db bejegyzés
e hónap: 49 db bejegyzés
e év: 1292 db bejegyzés
Összes: 40733 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1647
  • e Hét: 8549
  • e Hónap: 36768
  • e Év: 1210547
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.