Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s...
Elveszett a hangulatom
olyan szomorú vagyok,
tegnap este még velem volt
de reggelre elhagyott.
Hívogattam, keresgéltem,
hegyeztem a füleim,
de csak annyit hallottam
hogy beszélnek a szüleim.
Tegnap anya is azt mondta
hogy nincsen hangulatom,
így aztán most mind a kettőt
mindenfelé kutatom.
Benéztem a szekrényekbe,
és apa kocsijába,
nehogy elvigye magával
majd a dolgozójába.
Nem tudom hogy milyen színű,
és azt sem hogy mekkora,
de már nincs időm keresni
vár engem az óvoda.
Mami, hogyha visszajönne
mondd hogy oviba vagyok,
ne a "mókusokhoz" menjen
mert ott vannak a nagyok.
Ugye elküldöd utánam,
a "nyusziknál" keressen,
nagyon fogok vigyázni rá
hogy máskor el ne vesszen.
Már csak az esti csend ül
mindenütt
és a némaság az úr,
a fülembe még visszacsendül
megszólal
a hegedűn a húr.
A zenét csak én hallom
egyedül
nincs itt senki más.
a szívem fáj, bevallom
az a kár
hogy nincsen ráadás.
Ha mégis rám találna
valaki
az emlékek mögül,
egy kedves szóval várna
egyszer még
a barátok közül,
ha egyszer megtalálnám
az utat
amit a fű benőtt,
arany tömlöcbe zárnám
örökre
az elveszett időt.
De csak az esti csend ül,
elmúltak
a vidám szép napok,
a hegedűn a húr sem zendül
többé már,
csak egyedül vagyok.
Néha visszahívnak
suttogó halk szavakkal
az elveszített álmok,
visszavárnak, még
mindig vissza várnak
hogy beszedjék a vámot.
Visszamennék hogy
bocsánatot kérjek
hogy elmondjam
nem az én hibám,
hogy véget ért
egy csoda akkor régen
mit megálmodtunk
azon az éjszakán.
Harcoltam de
kevés volt az erőm,
a vád a szigor
bilincse rám tapadt,
most egyedül járok
a régi utunkon
a hajladozó
gesztenyék alatt.
Tavaszi zápor arcomon patakként csorog.
Házak tövében a lámpák fénye ácsorog.
Csendes a város, víztócsát ölelget a tér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.
Sietve lépek, ruhámon susog már a víz.
Ajkam szegélyén sós nedvet kínálgat az íz.
Ázott hajamba hideg fésűje még befér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.
Tavaszi zápor elillant néhány perc alatt.
Nedves kezével simított sok kis házfalat.
Kerítés alján még egy kíváncsi ér betér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.
Út menti fákon ott csüng, a nedves hajfonat.
Bújócskát játszik az ifjú pajkos alkonyat.
Utca kövénél, meleg szobám most többet ér.
Mikor az este kopott ruhája földet ér.
Melegíts, mert fázom
hideg már az este.
Takaróm felhajtom
lényedet keresve.
Biztatlak, találd meg
esténként az ágyam.
Duruzsolj fülembe
borzongató lágyan.
Szikráidat szórjad
lángoló varázzsal,
izzó szenvedéllyel,
égető parázzsal.
Hozzád bújok akkor!
Ölelem a tested!
Halovány arcomat
rózsaszínre fested.
Levetem ruhámat,
Te vagy már a máglyám.
Melegedre vágyom
csodás cserépkályhám.
Jön már az eső
lassan csoszogva
messziről hallom
a dallamát,
koppan az ágon,
tetőn, esernyőn,
fázón simul
rám a kiskabát
Kipp, kopp, koppan
ott is meg itt is
már hajlik a fű
a vízcsepp alatt,
gyorsul a ritmus
a bádoghoz érve
és lent jár egy ér
már a kertek alatt.
Cuppogva lépdel
maga után húzva
vízfüggönyét,
és a lábamra hág.
visszanéz gonoszul
a szeme is villan
s egy maroknyi vizet
az arcomba vág.
Gyűlöllek - mondom,
míg arcom letörlöm
vigyen el az ördög
vagy szél fújjon el,
lassan odébb áll
mormog magában
hiába szidom,
ő nem felel.
Ha véget ér majd
egyszer a magányom,
vagy így, vagy úgy,
de véget ér tudom,
és eljön majd az idő,
mikor rájövök
hogy a négy fal
rács nélküli börtön,
hol a titkaimat őrzöm,
senki meg ne lássa
eltitkolt könnyemet.
Akkor kérdezz.!
Majd elmondom
mit súgtak
a falak, a bútorok,
miért szorított
úgy a torok,
hogy a hang bent rekedt
a lelkem mélyén,
és mit éreztem
nappalok éjén.
Akkor kérdezz!
A válaszokból
talán kiderül
milyen az élet
mindig egyedül,
és a kérdésemre
senki nem felel.......
Mért mentél el?
Egy magányos ház áll lenn a falu végen,
omladozó falán megbillent a tető,
ajtaját az idő ellopta már régen
korhadt ablakán lóg egy rongyos lepedő.
Időnként csendesen sóhaját ereszti,
nád födte kalapja még megkapaszkodik,
düledező kémény nyakát kimereszti
múló életéhez nagyon ragaszkodik.
Távol az ég alján sötét felhők gyűlnek
szikrázó szemükben harag tüze villan,
madarak a fákon rég elcsendesülnek
fénycsóváját gyújtja a mennyei villany.
Vadul záporozva ostorozó széllel
érkezik az eső, hömpölyögve árad,
egy fekete felhő cseppet sem néz széjjel
ráül a tetőre, mint aki elfárad.
Beleremeg a ház megroggyan a lába,
térdre hull, kalapját magára borítja,
míg a víz utat mos szétnyíló falába',
kancsal ablakának függönyét szorítja.
Megnyugszik a vihar elvégezte dolgát,
útnak indul a szél köpenyét keresve,
otthagyva a házat mint egy síró szolgát
ki térdre borulva a múltját kereste.
xMagazin
Offline
