|
2020-07-28 21:00:12, kedd
|
| |
| |
KELLER BOGLÁRKA VERSEI 
AKKOR IS, HA NEM HAGYOM
Nem tudhatok semmit, azt se hogy létezem,
Mondhatok bármit, elnyeli a végtelen.
Tehetek bármit, nem történik semmi sem,
Lehetek bárhol, nem ér el két kezem.
Akarhatok nagyon, megtörik az akarat,
Akkor is, ha nem hagyom, elmúlik a pillanat.
Ígérhetek bármit, hinni akkor szabad,
Ha szemembe néztél, s nincs több kérdő szavad.
Nem vagyok és nem is leszek tökéletes soha,
De vannak percek, miket soha nem adnék oda.
EGYÜTT A HAJNALBAN
Pszt! Fekszem az ágyamon,
S gondolatok sokasága fut át egyszerre agyamon.
Itt most minden sötét, s kihunyt,
Gondolataim űznek belőlem egyedül csak gúnyt.
Mint vak látomás, csalogató délibáb, úgy kerülsz most elém,
Ó igen, gyere kedvesem, feküdj most ide mellém!
Te vagy az egyedüli fény a sötétségben,
Társam lehetsz a sötét éjben.
Gyere ide, s elmondom mennyire szeretlek,
Mindenhol csak Téged kereslek,
Fáj minden perc, mikor nem vagy velem,
Nélküled üres lenne az életem.
Most is gondolatban Veled vagyok,
Mert nélküled máskülönben megfagyok.
Gyere hát, bújj mellém, testeddel melegíts,
Most egy boldogabb világba engem segíts!
Ne szólj semmit, csak ölelj át és szeress mindig nagyon,
Űzd el a sötétséget e gyönyörű szép hajnalon!
ÉGVE LÁNGOLVA, LÁNGOLVA ÉGNI
Sok gondolat foglalkoztat engem ma este,
Egyik közülük: Miért születtem én ebbe a testbe?
Miért nem születtem más tájra,
Hol nem jut élelem millió éhező szájra?
Sok kínja van az emberiségnek,
Talán nincs is annyi csillaga az égnek.
Miért nem vagyok állat vagy növény?
Bár akkor nem kellene sebeimre oly sok gyógyszer, vény,
Mégsem lennék érző lény.
S egyáltalán, miért születtem erre a világra,
Miért itt lobbant lelkem lángra?
Mit s kit keresek én itt,
Miféle szél az, ami erre vitt, hozott,
Égen s földön át hordozott?
Nem a szél volt az, hanem az Isten,
Kinek célja, hogy az emberekbe szeretetet hintsen,
Mindenkit a jóra intsen,
Mert tökéletes ember sajnos nincsen.
Kérlek Isten, adj nekem jelet,
Mutasd meg, merre van a mesés Kelet,
Hol a Nap kel fel, s izzó sugarában a porszemek lángolnak, mégsem égnek el!
Mikor a lélek belészállt a picinyke testbe,
Világosság költözött a sötét estbe,
Mert a test múlandó, halandó anyag,
A lélek viszont örök érték, mely sohasem lehet hanyag.
Egybefonódott test és lélek,
S ez így lesz mindig, ameddig csak élek.
Sötét éjben viszont a tűz is jobban látszik,
Hív, csalogat mindent s mindenkit, ki vele szívesen játszik.
Először lobog, csak aztán ég el,
S hamuja sok drága port ölel fel.
A hamu biztosan nem ég el!
ÉRTETLENSÉG
Minden egyes pillanatot megélsz,
Egyedüli jót csak a holnaptól remélsz,
De pont a holnap az, amitől igazán félsz,
Mert nem tudod, végül hova is érsz.
Kísérnek hangok és fények,
S amit a fejedhez vágnak, az lesz a tények.
Sok okos ember vesz körül,
Ki ha a frankót megmondja, igazán csak akkor örül.
Nincs bennük irgalom,
De van belőlük egy halom.
Mindenhol ott vannak, utadba állnak,
A gőgtől az egekbe szállnak,
Pedig azt mondják, a földön járnak,
Hogy te is ezt tedd, arra várnak.
Létedet elfojtják, megvetnek, lenéznek, gyűlölnek téged,
S úgy érzed, ha köztük kell élned véged,
Ami hajt még, az a véred,
Mi mindig tanácsot ad, ha kéred.
Valahogy úgy érzed, állandóan igazságtalanság ér,
Elkövetetlen bűnöd is elégtételt kér.
Ott állsz az út szélén, porban, sárban,
Vigyázz, el ne vessz a hatalmas árban!
Te csak állj mindig keményen,
De mindig magasan, sohase mélyen,
Hogy a lelked éljen!
HOMÁLY
Bizonytalan homály födte el réges-rég szememet,
Nem látok semmit, csak a szerelmemet,
Hozzá vezet az összes fény,
Mert ő számomra a legigazabb lény.
Vele lenni mindig élmény,
Hogy szeretjük egymást, az tény,
Mindig szeretni fogsz, él bennem a remény,
S ha így lesz, hatalmas nyeremény.
De addig is mellettem maradj,
Csókot, álmot, érzést és világot nekem adj!
HOZZÁD
Képed, ha nézem, elmerengek némán,
Két gyönyörű szemed miért nézett pont énrám?
Mért engem dicsér a szád,
Mért nálam leled otthonod, hazád?
Mért hallja meg füled a szóm,
Mért akarsz lenni támaszom, vigasztalóm?
Mért én élvezhetem a közelséged,
Mért én lehetek, ki átölel téged?
Veled az élet mesés és édes;
Adni, mit te adsz, senki más nem képes.
Mert oly sok minden vagy te nekem,
Annyi mindent jelent, hogy fogod a kezem,
S én fogom a kezed!
NAGYOK
Piciny, sötét szobákban éltem életem napjait,
Mikor még nem ismertem a világ nagyjait.
Piciny voltam én is,
S bár volt körülöttem millió sokat látott vén is,
Tudatlan voltam mégis.
Kérdeztem sokat,
Gyakran lealáztam másokat,
De sohasem voltam másolat.
Másolat az csupán,
Kit egyszerre ezer dolog vágott kupán,
S ha nemes is volt belül,
A gonoszság az, mi most lelkében megül.
Hisz ahogy ráébredt a cudar világra,
Úgy került be rögtön az alvilágba.
De nemes emberből a jót teljesen kiirtani nem lehet,
Ilyet földi ember akárhogy is próbál, nem tehet.
Hidd el, van sok nagy,
Ki eltapossa azt, aki valójában te vagy.
Mert akit két szemeddel a tükörben látsz, az ugyan te leszel,
A tányérodból is te eszel,
Mert a nagy ember csak a lelkedből vesz el,
Más ember klón-majma leszel.
Ezt csinálják a nagyok,
Ők a földi angyalok.
Maguk a tökély,
Csupa hatalomvágy és kéj.
Üres agyukat azzal próbálják betömni,
Hogy másokat próbálnak betörni,
Fáról a rügyet letörni.
Nem csinálnak semmit, életük buli csupán,
Őket bezzeg nem vágja semmi kupán.
Ha a Földbe csapna egy aszteroida,
Ők akkor is csak azt kérdeznék: Hol van Florida?
Gondolkodni nem szoktak,
Anyatejből bölcsességet nem szoptak.
Miket beszélek? Hisz én sem anyatejből szoptam bölcsességet,
Mindig is bennem volt a tűz, ami éget,
Éltemnek mégsem vet véget.
Mikor már ismertem a világ nagyjait,
Dobozba gyűjtöttem lelkem darabjainak élő hamvait,
Értékes port
Ebből írtam ezt a pár sort,
Mikor a szél idesodort.
Ide, hol most vagyok,
Hol vannak tisztán látók s vakok.
Tovább én már okosodni nem akarok,
Hiszen vannak felém nyújtott ölelő karok.
Eleget kaptam a világból,
Most kérek a le nem szakított rügyből és virágból!
PUHA PAPLAN
Minden percben Veled élek,
Veled együtt porrá égek,
Veled éjszakám, Veled nappalom,
Idebenn őrizlek, Te vagy puha paplanom.
Betakarsz, hogyha fázom,
Lelkemet teljes egészében Rád ruházom.
Nem vagyok én semmi más,
Csak egy múló látomás,
Egy csepp a szikrázó tengerből, s mint mikor a tenger elnyeli a szikrát,
Úgy mondom majd én is egy szép napon: Te gyarló világ, viszlát!
Akkor majd nem marad semmi ebből a világból, csak az örök szeretet,
Kicsiny paplanom, hozz hát örökre meleget!
TÁVLATOKBAN
Testem erőtlen, lépteim semmivé válnak,
Csak akkor jutok valahová, ha tudom hogy várnak.
Kimerített a nagy semmi,
Ha melletted vagyok, csak akkor nem vagyok senki.
Kereslek mindenhol, de sehol sem talállak,
Nem adom meg magam a halálnak!
Csak kóválygok időtlen,
Most is csak fekszem, ágyamra kidőlten.
Szemem előtt mindig ott lebeg a cél,
Fegyverem a szívem, kemény acél.
Nem törheti át erős vas, sem más fegyver,
Mert az örökké érted ver.
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Keller Boglárka |
|
|
|
|
|
Offline
