Oh , ne fukarkodj szíved melegével
S amennyit adhatsz , adj a
szeretetnek !
Az évek - mint egy tüneményes álom
Árnyékcsoportja - gyorsan
el - lebegnek ,
S mit adsz , ha majd csak hűlt hamuja reszket
Egykor vidáman
égő tűzhelyednek ?
Elhidegül az ifjúság , az élet ,
És nem lesz nálad
senkisem szegényebb .
Mert, oh , romok között borongni némán
És emlékezni - gazdagság - e
hát ?
Láthatsz - e mást a legragyogóbb multban ,
Mint földeríthetetlen
éjszakát ?
Nem azt , nem azt látod , mit elvesztettél :
Csak a dúlt édent , a
romot magát ,
S mint hogyha szörnyű terhek súlya nyomna :
Zúzott lélekkel
hullsz a drága romra .
Szeresd , szeresd , ki szivét hozza hozzád
S öleld szívedre , aki hőn
szeret !
Tudod , mi tartja fenn a nagy világot ?
A szeretet , csupán a
szeretet !
Ha ez nem élne , ez nem járna köztünk :
Mi sem járnánk - csak
örvény s rom felett .
A gyűlölet az örök éj maga ,
Villáma van , de nincsen
csillaga .
Szeress , szeress nagyon ! s ha látod is , hogy
Milyen sok álság , bűn van a
világba
Ne csüggedj ! nézz csak fölfelé , a fénybe ,
És törj a porból
tisztább ideálra .
Annak , ki másokért él , amíg élhet ,
A sírban sem
lesz zord az éjszakája :
Úgy látja : mélyén egy - egy csillag ég
S mintha az árnyon át - hajnallanék ...
Kuchta Csilla küldte az IWIW-en...... ........... ..........#7621. . 2013.december 13.
...... .....
Endrődi Sándor. - Fergeteg
.Fekete fellegek nyomulnak előre
Villám-lobogóval, haragos csatára.
Eget érő bércek vasfala megcsattan,
Ahogy a magasság mennyköve csap rája.
Rohanó árnyékok - mindannyi kisértet -
Zajlanak, omlanak, egymásba szakadva;
A rengő levegő megdobban alattuk
S megdobban a föld is a szörnyű zavarba.
Mintha nekivadult paripákat látnék:
Ragyogó tajték hull a fekete árnyból;
Sok ezer paizs döng, - kard, lándzsa csörömpöl,
S az éjből az ágyúk tűznyelve kilángol.
Rikolt a zivatar: "Hajrá! csak előre!"
És messze sirámlik élesszavu füttye;
Megrázza sörényét, szárnyát suhogatja
S a rengeteg éjre szilaj dühvel üt le.
Itélet! Itélet! - Mindenki menekszik,
S jaj mindennek, mit a vész útba talál most.
Döngeti, vagdalja, lerontja, lezúzza,
Mindegy neki: szikla, torony, falu, város.
Felhőszakadásos, rettentő kedvében
Büszke sudarfákat szaggat ki tövestül,
S hullámos ekéjét órjás temetőkert
Síri barázdáin forgatja keresztül.
Hasztalanul kongnak a lármaharangok,
A kikötő partok fáklyái - hiába!
Csak egy urat ismer a tenger a vészben:
A vészt! Hódol neki, kél-száll a csatába;
Reszketve, robogva szakad fel a hullám
S zúgó fodraival messzire fehérlik;
Tajtéka hegyekből ormokká magasul
S inogva, kerengve fölzajlik az égig.
A végtelen ár a végtelen éggel küzd
S feltör a mélységből minden csodaszörnye;
Vitorla, hajóroncs, kormányrudak, árboc, -
Kísérteti táncot járnak körülötte.
Haragos hullámban, zord fellegek árnyán,
Irtózatos arccal száll s pusztít Beliál;
Messze világig: a földön, vízen, égen
Nincs más, csak a romlás, csak a gyász s a halál.
Oh! természet! Örök hatalom! Nem kérdem:
Mi célod a vésszel, a bősz gyűlölettel!
Messzeható terved' hiába kutatnám,
Te tudod legjobban: mi célra törekszel!
Ami bennem tűnő indulatok heve,
Halhatatlan erő tűzlángja te nálad!
Lelkem vésze nem több: habod egy rengése!
Nagy vagy! Egyetlen vagy! Fenséges! Imádlak!
Nagy isten, kit e gyáva, kéjelgő kor
Bálványai közt immár elfeled:
Dicső, felséges, százszor szent szabadság!
Hadd emeljem föl hozzád lelkemet.
Bár vésztől űzve, megrabolt erővel -
Nem nyomorultan lépek még eléd!
Vágyam szomjazza tűznapod sugárit,
Szivem világod égi melegét.
Hozzád jövök a végső fájdalommal,
Melyet nevezni nem tud ajakam,
Hozzád jövök, hogy büszke lángjaidnak
Tüzében ujjáteremtsen magam.
Hozzád, hogy gondolatok ős - forrása,
Mindent betöltő, védő szeretet,
S ha lenne hangom, mely örök maradna,
Azzal nevezném áldott nevedet!
Szabadság! Hősök, vértanúk virága!
Vakító tűzzel égő tiszta nap!
Ki tündöklővé csókolod az eszmét
S hamuvá perzseled a trónokat.
Ki mindent nagygyá, teremtővé varázsolsz,
Hova csak fényed egy lengése jut
Kiért meghalni minden életnél szebb
S ki nélkül élni - nincsen iszonyúbb!
Oh szent szabadság! még csak most tudom, hogy
Mi vagy te, milyen drága vagy nekem,
Csak most, midőn reményem üszkén állva,
Kivüled mindent el kell vesztenem!
S szégyen reám, hogy volt idő a melyben
- Vergődő árny! - lázongtam ellened,
Azoknak adva szívem egész teljét,
a kik nem értettek meg engemet!
Szégyen reám, hogy leghűbb lángjaimmal
Hitvány romokká égettem magam,
S a szenvedélyek árján elmerűlve,
Álmot szőttem az üdvről - hasztalan!
Hogy égi lánggal rabságért esengtem
S hagytam láncokra verni szívemet...
De most szétzúzlak áldatlan bilincsek,
És rabszolgátok többé nem leszek.
Kitéplek lelkemből ti gyászemlékek,
Első, utolsó gyötrő szerelem!
Hideg éj helyett forró világosság,
Tűz, élet, lelkesedés kell nekem!
Im! m i n d e n e m e t adom e bilincscsel
Mely most vérző szivemtől elszakad,
Hadd legyen éltem tiszta, mint a napfény
S halálom egykor büszke, és szabad!
Hogyan? Ti szabályozni jöttök
Lelkem folyóját , édes jó urak?
Hogy el ne késsem, hát előre
Köszönöm szíves fáradtságotokat.
Bizony bolondúl éltem eddig,
Rendetlen nap volt mindegyik napom.
Ássuk meg hát a rendes árkot,
Melyben ezután pályám' folytatom.
A rakoncátlan vad folyóbul
Mely még mindegyre cél nélkül rohan:
Legyen áldásos, nyugodalmas,
Embert és árut szolgáló folyam.
Tanuljanak meg ,,folydogálni"
A szeszélyes szökdelő habok:
Mit ér a végtelenbe törni
S nagy vágyainkkal elenyészni ott?
Aztán: kicsapni minden lépten
Színes füvek, és virágok miatt:
Vagy bús dalokat énekelni
Magányos partok jégszikláinak.
Biz' ezek őrült kedvtelések,
Két kézzel lopják az időt, erőt:
A bölcs folyamzaj nélkül omlik
S jól ásott medre biztosítja őt.
Hiába! dalból, álmodásból
Mai napság már élni nem lehet,
Álmodni szép, ah! szép valóban -
Mégis! Használni szebb és üdvösebb.
Lelkem folyója, csillapodj' hát!
(Meglássátok, hogy rögtön szót fogad.)
Szilaj, regényes, szép vizem, te!
Hurcolj hajót, és forgass malmokat.
Mi ez? A csacska, fodros hullám
Szirt - ágyból rémülten felszökik?
A próbamalom összezúzva?
A hajó dirib - darabbá törik?
Az égre! Legyetek irántam
Kissé elnézők, édes jó urak!
Lelkem hibás, hogy hűbb eredmény
Nem jutalmazza fáradtságtokat!
Lelkem hibás, mely - míg ti bölcsen
Kenyérrel, békével beéritek -
Örök bújával tovazajlik
S nem ismert tengerek felé siet.
Hideg szabályt, jégbölcsességet
Nem tűrnek büszke szenvedélyei:
Nektek egy zug és nyugalom kell:
Örök harc, és végtelenség kell neki!
xMagazin
Offline
