Regisztráció  Belépés
lilagondolatok.blog.xfree.hu
Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal az arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot.Találd meg azt, akitől s... Papp Györgyné
1944.11.25
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Arany Piroska: A vasorrú bába
  2017-04-19 08:55:28, szerda
 
 





A vasorrú bába
Írta: Arany Piroska



Messziről teljesen azt formázza. A banyát, akitől a mesében annyira féltünk. Hétrét görnyedt, a kezében bot. Ahogy lépked, minden lépésénél előredől, újabbat lép, megint hajlik. Az orrával mindjárt a földet éri. Vasorrú bába?

Másik kezében valami szatyor. Vagy táska? Közeledünk egymáshoz, át fogunk menni, ha a lámpa zöld lesz. Megállunk. Ketten vagyunk, rá-rápillantunk egymásra. Én elcsodálkozva, ő pedig - görnyedtsége miatt lehajtott fejét megemelni képtelen - oldalról sandít fel rám, mosolyog:

- Hideg lett ma reggelre!

Foga alig. Szemhéja vörös a hidegtől, szeme könnyes. A fején szeméig-füléig lehúzott, agyonmosott, rózsaszínű kötött sapka, kabátja divatjamúlt, steppelt, kopott. Lábán tisztára súrolt sportcipő. A ,,cicanadrág" szára ráhajlik a bokájára. Ő is szemügyre vesz engem, és így folytatja:

- Maga igencsak könnyedén öltözött, majd még megfázik! Kesztyűje sincs!?

Hangjában aggodalom. Barátkozni akar. Mondanom kell valamit.

- Bizony nincs melegem - hagyom rá megadóan.

- A csarnokba jön? Mert én odamennék, ha sikerülne, valami jó kis levesnek valót venni. Azt szeretem, a húslevest. Az átmelegít. Sokat fázok, mert nincs nálam elég meleg. Rosszak az ablakok az én régi, öreg házamon. Ha pokrócot teszek rá, akkor meg sötét van. Nem szeretem a sötétet. Ha a csarnokba jön, ne arra menjen, tudok egy rövidebb utat itt a házak között. Egy kicsit spórolunk az erőnkkel, nem igaz?

Kezével mutatja, merre menjünk. A keze fején a bőr ráncos, ám a körme rövidre nyírt, tiszta. Arra megyek, amerre mutatja, azt hallgatom, amit mond, beszéde művelt, hangja lágy - ha így haladunk, még megbabonáz, olyan hihetetlenül mesebeli jelenség: egy kedves boszi.

-Tudja, mit fogok venni? Karajcsontot. Azt mi, öregek csak úgy hívjuk: nyugdíjas karaj. Egy kevés zöldség, egy kis tészta, finom leves van abból. A főtt húst leszedegetem a csontról, kis tört krumplival, paradicsommártással, tudja konzervparadicsomból... Na, csak próbálja ki! Még az illata is! Az anyám főztjét idézi. A régi pompás disznótorok orjalevesének emlékét. Meg a sült kolbász, de arra nem telik. Na látja, már itt is vagyunk. Erre rövidebb. Maga mit vesz? - érdeklődve néz rám, meggörbülve, törékeny öregesen, ám derűsen...

- Ó még nem is tudom - zavartan felelek, magamról elfelejtkeztem, míg őt hallgattam.

- Na, csak ügyesen, mert itt aztán megy a pénz, ha nem vigyázunk! - és nevet. Hja, ebben a témában valószínűleg már régóta egyetértünk.

Odaáll a hentes pultjához. Már nem figyel rám, már csak a vásárlás érdekli. Még visszanézek rá. Olyan kicsike, olyan szánandó.

Nem tudja? De ha tudná is, nem ez a legfontosabb a számára.

Oldalra hajtott fejjel, alulról beszél a henteshez, kellemes izgalommal válogatja, melyik legyen az a leghúsosabb csont, amiből azt a finomat fogja főzni. Örül.

A hentes - régi ismerősök - abbahagyja a fütyörészést:

- Magának, mamikám, a legszebbet!

Csomagolja, megméri, kacsint, majd egy villanásnyi idő alatt még odacsap a karajcsont mellé néhány csirkelábat.

A boszi rám néz, cinkosan mosolyogva int a hentes felé:

- Látta, milyen huncut?



Holnap is azon a rövidebb úton megyek a csarnokba. Hátha találkozunk!







 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Gősi Vali : A fonott kenyérkosár
  2017-04-18 09:37:47, kedd
 
 





Gősi Vali : A fonott kenyérkosár



Abban az évben is, ahogy majd' minden Húsvétkor, már nagypénteken elutaztunk szüleimhez, a családi fészekben együtt tölteni ezt a gyönyörű, új reményt ígérő ünnepet.
Ragyogó napsütéses délutánon érkeztünk. A kapu - várakozóan - tárva-nyitva, a ház előtti öreg járdán szüleim álltak, megint hajlottabb háttal, távolba révedő tekintettel az utat fürkészve, ahogy minden érkezésünkkor. Mellettük öreg Csibész kutyánk csóválta türelmetlenül a farkát, jelezve féktelen örömét. Évek óta így álltak ott, így vártak minket minden érkezésünkkor, ők hárman.

Boldog, megnyugtató mosolyok, hosszú, szelíd ölelések után már a házban voltunk. Újra itthon, ahol a nyugodt változatlanság, a hívogató, csábító süteményillat, az ismerős bútorok ódon meghittsége fogadott most is. Koccintottunk, mint ilyenkor mindig, és mire a Papa megfontolt, lassú mozdulataival készített kávé ismerős ízét éreztem a számban, a Mama tekintete lassan megnyugodott rajtam... Szeme megpihent az arcomon, s az enyém ekkor titokban vizslatni kezdte az övét, kutatva elhallgatott bánata, eltitkolt fájdalma után, amit egyre mélyebben rejtegetett a lelkében, csak hogy megóvjon minden aggodalomtól. Szívem összeszorult, látva egyre fehérebb haját, mélyülő, sokasodó barázdáit az arcán, és a kezén is, és bizonytalan mozdulatait. Istenem! Megint öregedett, mióta nem láttam, és soványabb is talán... de milyen boldog, hogy itthon vagyunk! S mire szemeim megteltek volna a lelkiismeret-furdalás könnyeivel, a Mama már új erőre kapva tessékelte kifelé a férfiakat a konyhából, mert hát nagy napra készülünk, mindjárt itt van a Húsvét vasárnap, és rengeteg még a dolog! Pedig mindent előkészített már: nagy fazékban főtt a húsvéti sonka, kis láboskában aranysárga tojások mozgolódtak a békésen fortyogó víz ütemére, csészében duzzadó, friss kovász várta, hogy a gondosan átszitált liszthez keveredve illatos kalácsot hizlaljon. Büszke, de figyelő tekintete követte a kezem nyomán formásra tekeredő fonott kalács készítésének minden mozzanatát. Mert hát a kalácsot én sütöm, már évek óta. Tőle tanultam, a Mamától, mint annyi mindent... És a kalács ilyenkor a szent ételek egyike. Gyönyörűnek kell lennie.
Másnap aztán minden készen állt az ünnepre. Ragyogott az udvar, a kert, a ház, aranyszínű tyúkleves gőzölgött a tűzhelyen, illatos sütemények sorakoztak a polcokon, minden előkészítve várt a legszentebb ünnepre. Estefelé fáradtan, de a várakozás csodájával ültünk mindannyian együtt, abban a szobában, ahol valamikor a régi, kecskelábú asztalt ültük körbe kisgyermekként, szüleinkkel, nagyszüleinkkel. Most már a mi gyermekeink, és unokáink - a dédunokák is itt ültek körben, a szőnyegen, és hallgatták a felnőttek beszélgetését.
Vasárnap hajnalban a kakas kukorékolása már mindannyiunkat a parányi konyhában ért utol. Az ünnep legmeghittebb órájára készültünk, a nagy, közös húsvét vasárnapi reggelire, amely a család, de különösen a Mama számára a legszentebb volt minden ünnep közül. Ezen a friss tavasz illatát hordozó hajnalon Ő már pirkadat előtt serényen készülődött, zizegő zsírpapírba csomagolta a főtt sonkát, a fonott kalácsot - melyből az ünnepi asztalnál majd mindenki tör egy darabkát - a mosolygó hímes tojásokat, a friss tormát, és az asztalra kerülő sót is. A templomba igyekezett a drága Mama, hogy ezen a gyönyörű ünnepen a hagyomány szerint megszentelt étel kerüljön a nagy családi asztalra.
Ám valami hiányzott az asztalról... igen, a kenyérkosár! Hol lehet az öreg, fonott kenyérkosár?
- Már legutóbb is olyan kopott volt, de hát ki érti ma már ezt a mesterséget, hogy megjavítaná? - panaszkodott a Mama akkor is. Átkutattam a konyhát, a kamrát, tűvé tettem a házat, de a kenyérkosár sehol. Sem a régi, sem új. Majd a Mama, ő biztosan talál megoldást, mert hát a megszentelt kalácsot és cipót mégsem tehetjük csak úgy, oda nem illő tálon az asztalra.
Végre megérkezett a templomból, s míg elmesélte sorban a falu népét, asztalra került a megszentelt étel, és előkerült a kosár is a szekrény mélyéről. Kívül több réteg újságpapírból, belül fehér csomagoló papírból előbújtatva, magához ölelve hozta a Mama a kopott kenyérkosarat. Szemét könnyfátyol borította, és szinte csak magának suttogta: jól eltettem, nehogy tönkremenjen, amíg én élek. Ez az egyetlen emlékem édes jó apámtól. Maga készítette nekem, a saját két kezével fonta... Velem volt egész életemben, suttogta, és megeredtek a könnyei.

A kenyérkosár szerencsére még évekig előkerült minden nagy ünnepen. Egyre kopottabb volt, de ott állt az asztalon.
A papa és Csibész kutya sajnos, már nem vár ránk farkát csóválva a kapuban, és eggyel kevesebb unoka érkezik sok éve már a mamához: egyiket közülük, a drága fiamat - már örökké gyászoljuk.
Ám Húsvét hajnalán minden ugyanúgy történik, ahogy azelőtt. Talán így lesz az idén, és azután is, még nagyon sokáig...
De vajon hol vár majd megszentelt kalácsra az öreg kenyérkosár, ha egyszer nagypénteken a régi ház előtt nem vár többé haza senki már?





 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Már tudom ki volt Róbert bácsi....
  2017-01-28 18:22:31, szombat
 
  Már tudom ki volt Róbert bácsi....


1925 elején hiába álltak hosszú sorok a budapesti szegényeknek meleg ételt biztosító ínségkonyhák előtt: a Székesfőváros vezetése beszüntette a működésüket. A helyzet óriási szociális feszültségekkel fenyegetett, hiszen addig naponta 60-70 ezer ember kapott ingyen kosztot a fővárostól. Sipőcz Jenő polgármesternek kapóra jött, hogy egy különös üzletember felajánlotta, hogy a város helyett ő maga fog ingyenes népkonyhát felállítani. A hollandiai vagyonára hivatkozó, török állampolgárságú, de oroszos ruhát viselő öregúr megkapta a város kihasználatlan tábori konyhai eszközeit, s nem sokkal később már az ő Kálvin téri ingyenkonyhája előtt álltak sorba a budapesti nincstelenek. Robert Feinsilber, vagy ahogy hamarosan nevezték, Róbert bácsi, rövid idő alatt megkerülhetetlen szociális intézménnyé nőtte ki magát. A szegények apostolaként írt róla a sajtó mindaddig, amíg 1930-ban tiltott uzsoratevékenység gyanúja miatt ki nem utasították az országból. Önzetlen népbarát volt vagy szélhámos kalandor? A jelek szerint mind a kettő.








Már gyermekkora is kalandok sorozata volt. Zsidó aranyműves családban született 1865-ben az Oszmán Birodalomhoz tartozó Jemenben. Édesanyja mindössze 12 éves volt, amikor teherbe esett egy 13 éves fiútól. A két kiskamasz elhatározta, hogy megszöknek otthonról. Egy Jaffába induló gőzhajóhoz eveztek éppen, amikor beindult a szülés, és a csónakban megszületett kisfiuk. Ha a kis Robert később, nemzetközi vizeken születik, valószínűleg nem kapja meg a török állampolgárságot, ami később megmentette az életét.

A szülők Jaffában ékszerészként dolgoztak, majd amikor kis vagyont gyűjtöttek, Hollandiába költöztek tovább, ahol foglalkozásuk után az anya felvette a Feingold, az apa pedig a Feinsilber nevet. A család amszterdami gyémántkereskedőkkel kezdett üzletelni, és hamarosan maguk is tekintélyes vagyont gyűjtöttek. A cseperedő Robert nem érzett kedvet az aranyművességhez, de az aranyifjak életéhez igen, így szülei pénzén utazgatott a világban. Sorsát oroszországi utazása pecsételte meg: eljutott Lev Tolsztoj Jasznaja Poljana-i birtokára, ahol teljesen az író hatása alá került. Európai ruháját orosz ingre, zsidó vallását pedig egyfajta tolsztojánus kereszténységre cserélte.

Innentől kezdve a szegények és elesettek támogatását tekintette fő céljának. Oroszország után az Osztrák-Magyar Monarchiában telepedett le.

Nem tudjuk, mikor került Budapestre, mindenesetre már a 10-es években találkozunk a nevével.

Szó szerint embermentő munkával kezdte: a budapesti rendőrfőkapitány alkalmazásában öngyilkosjelölteket kellett lebeszélnie szándékukról. 1916-ban már saját otthont hozott létre öngyilkossági kísérletet túlélt nők számára, a világháború után pedig magyar hadifoglyok felkutatását és hazautazását szervezte Oroszországból. A 20-as évek gazdasági válsága óriási munkanélküliséget és szegénységet hozott országszerte, Budapestre özönlöttek a rászorulók, és mindennapossá váltak a fővárosi ingyen konyhák előtt kígyózó sorok. Amikor 1925-ben a városvezetés bejelentette, hogy nem tudja tovább finanszírozni az ételosztást, Feinsilber Róbert jelentkezett a polgármesternél, hogy átvenné a népkonyhák üzemeltetését. A Főváros pénzt nem biztosított ehhez, de engedélyt adott szeretetadományok gyűjtésére.
Azonnal megmutatkozott Róbert bácsi zseniális szervezőkészsége. Sorban megállapodott a budapesti piacok üzemeltetőivel és a vendéglősökkel, hogy zárás után összegyűjti az el nem adott, romlandó árut. Később a laktanyák ételmaradékát is ő szállíttatta el. A sorban álló rászorulók közül jó beszédű fiatalokat választott ki, akiket adománygyűjtő ügynökökké képzett ki. Ők jártak támogatásért a Róbert bácsi címlistájából megadott gazdagokhoz, méghozzá előre tervezett stratégia mentén. Amikor Horthy Miklósné ezer pengőt adományozott, az ügynökök azonnal az arisztokratákat keresték fel a hírrel, akik mind túl akartak tenni a kormányzónén. Amikor egy gyáros nyúlt mélyebben a zsebébe, akkor a nagypolgárok között indított adományozói versenyt. A nem szívesen jótékonykodó, de úrhatnám vendéglősöknek és kereskedőknek pedig azt ígérte, hogy elintézi: beírják nevüket Budapest Aranykönyvébe. Hamarosan már négy helyen mérte a meleg ételt Róbert bácsi, aki néhány év múlva újabb jótékonysági programot indított el. Létrehozta az "Öngyilkosokat Az Életnek Megmentő Irodát", amely egyfajta ingyenes lelkisegély szolgálatként működött. Tíz embere foglalkozott a Turul-madárról lehozott vagy gyomormosáson átesett öngyilkosjelöltekkel, akiket megpróbáltak eltéríteni szándékukról. A sajtó imádta Róbert bácsit, a Magyarság című lap még az életrajzát is megjelentette 1929-ben. Évekig nem kérdezett rá senki, miből tartja fenn az irodát, miből fizeti a szakácsokat, fuvarosokat és ételosztókat, ahogy arra sem, miből telik neki rendszeres külföldi utazásokra és négyszobás lakásra a New York palotában.


A botrány 1930-ban tört ki, amikor egy kereskedő testvérpár feljelentést tett Róbert bácsi ellen azért, mert uzsorakamatra adott nekik nagy összegű hiteleket. A feljelentés szerint Feinsilber Róbert - Londonban élő lánya nevében - 25%-os kamatra adott kölcsön 25 ezer pengőt. Amikor a kölcsönt nem adták meg időre, elárvereztette a testvérek Klauzál téri bérházát. A feljelentés nyomán kiderült, hogy a szegények jótevője a kevésbé szegényekkel nem volt annyira lágyszívű. Rendszeresen adott kölcsön nagyobb összeget, és tiltott hitelezési tevékenységből úgy meggazdagodott, hogy 1930-as vagyonvizsgálata szerint hét budapesti bérház és két családi ház mellett Bécsben 150 ezer pengős, Londonban pedig egymillió pengős megtakarítással rendelkezett. A nyomozás a legnagyobb diszkréció mellett folyt, hiszen egyelten jómódú adós sem akart a lapokban szerepelni. A pletykák így is elindultak: egyesek szerint az adományként felajánlott friss élelmiszer egy részét vendéglősök vették meg, és sokan panaszolták, hogy felajánlásaikért cserébe Róbert bácsi a nem létező Aranykönyvvel és más szívességekkel hitegette őket. Végül vádemelés nélkül zárult az ügy, azzal a nyakatekert indokkal, hogy Feinsilber Róbert török állampolgárként nem vonható felelősségre. Így csak kiutasították az országból.

A szegények maradtak, a "szegények apostola" távozott. Róbert bácsi azonban nem ment messzire, Bécsben telepedett le. Hamarosan Onkel Robert néven nyitott öngyilkosokat segítő irodát, az osztrák rendőrség is együttműködött vele. Egy idő után itt is kitört a botrány: kiderült, hogy pénzzavarba került gazdag kereskedőknek nyújtott magas kamatra hitelt. A botrány nyomán őt felkereső magyar újságíróknak ekkor nyilatkozott budapesti éveiről: "nem a szegényektől loptam, mert nekik mindig megadtam, ami kellett, csak okosan gazdálkodtam azokkal a morzsákkal, amiket a gazdagok juttattak."


Róbert bácsi további életéről keveset tudunk. Török állampolgársága segített neki túlélni a zsidóüldözést, de ekkor már nyoma sem volt egykori vagyonának. 1945 után hajléktalanként keresett szállást, végül egy bécsi asszonynál kapott egy kis szobát. Több mint tíz évet élt még teljes magányban. 92 évesen halt meg egy elmeotthonban. Nem tudhatta, hogy a budapesti szegények, akiknek egykor enni adott, még sokáig emlegették jótevőjükként.




 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Megvakult, és nem nevetett többé.
  2017-01-24 12:50:18, kedd
 
  Megvakult, és nem nevetett többé. A férje csodálatos dolgot tett, hogy visszacsalja a mosolyt az arcára!







A tragédia után jött a depresszió. Aztán a férjnek zseniáis ötlete támadt. Munkához látott!






A Kuroki házaspár tagjait családjaik adták egymáshoz 1956-ban, de hamar rájöttek, hogy a jóisten is egymásnak teremtette őket. Az életük a kis gazdaságukban kemény volt, de Yasuko vidámsága minden nehézséget azonnal elsöpört, az otthonuk mindig tele nevetéssel. Miután megszületett három gyermekük, teheneket is vásároltak, hogy nagyobb jövedelemre tegyenek szert.







Hajnali kettőkor kezdték a munkát az év 365 napján, de egymást támogatva jól bírták a munkát. Azt tervezték, ha a gyermekeik már felnőtt korba lépnek, pihennek majd egy kicsit. Körbeutazzák Japánt, és megnézik annak nevezetességeit.

Egyikük sem számított arra, hogy tragédia fog történni. Egy nap, Yasuko arra panaszkodott, hogy homályodik körülötte a világ, nem látja a teheneket rendesen. Yoshiyuki azonnal elvitte szemorvoshoz, aki nem találtam semmit rendellenességet. Egy héttel később, Yasuko teljesen vak volt. Kiderült, a vaksága a cukorbetegség szövődménye volt. Az 52 éves asszonyt sokkolta a hír. Az egykor oly` aktív nő elcsendesedett, a mosolya eltűnt. Férje is megtört, magát okolta, úgy érezte, minden azért van, mert a rengeteg munka miatt elhanyagolta felesége egészségét. Álmaik utazása már nem volt lehetséges. Toshiyuki próbálta felvidítani a feleségét, de ő egyre mélyebbre süllyedt a depresszió bugyraiba és antiszociálissá vát. Egyre több és több időt töltött egyedül a házban. Úgy tűnt, mintha a vaksötétben elvesztette volna a reményt.

A tragédia utáni első tavaszon Toshiyuki kinézett az ablakon, és azon tűnődött, miért gyűlt össze annyi ember a kertjében. Aztán rájött, hogy a rózsaszín virágait csodálják, amiket tavaly ültetett.







Ekkor támadt az óriási ötlete. Rengeteg virágot ültet! Beletelt 2 évbe hogy előkészítse a talajt. Nyáron gyomlált, őssze táplálta a talajt. Aztán a gyökerek szép sorjában megkapaszkodtak, és a rózsaszín foltok terjedni kezdtek. Úgy gondolta, ha a felesége nem megy emberek közé, akkor idehozza ő az embereket. Dolgozott fáradhatatlanul, hogy rózsaszínbe borítsa birtokukat és az életüket.







Az elkövetkező 10 évben elterjedt a hír, hogy létezik egy rózsaszín szőnyeggel borított kert, és egyre több ember érkezett. Yasuko kijött a házból, mindig a tömeg közepén állt, s csevegett a látogatókkal. Majd újra elkezdett mosolyogni.







Ma 3000 négyzetméternyi rózsaszín virág veszik körül a Kuroki-házat. 3000-5000 látogató érkezik minden hétvégén. Toshiyuki is épített járdákat, korlátokat és padokat, így a felesége biztonságban érzi magát, amikor kimegy a reggeli sétájára. Toshiyuki pedig nap mint nap a dolgozik kertjében. Azt mondja, a mosolya nélkül az egész nem érne semmit.




 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Anyjuk pocakjában fogja meg ikertestvére kezét a kisfiú
  2017-01-24 12:04:00, kedd
 
 



Ez a fotó megrendíti a szíveket! Anyjuk pocakjában fogja meg ikertestvére kezét a kisfiú






A szívszorító ultrahangfelvételt örökre elteszi a család, ha megtudod miért elképedsz.



Ian és Brittani McIntire boldogan várták harmadik gyermeküket. Akkor voltak a legboldogabbak, amikor kiderült ikrek érkeznek. Aztán megtudták hatalmas a baj. Kimutatták a kisfiú, aki a Manson nevet viseli majd, nem egészséges. Lyuk tátong a szívén és az agya sem fejlődik megfelelően.

A szülők megrendültek. A szülés előtt nem lehet semmit tenni Mansonért, sajnos annak a veszélye is fennáll, hogy a kisfiú még az anyaméhben meghal. A legutóbbi ultrahangfelvételen az is kiderült a fiú sokkal kisebb, mint megfelelően fejlődő ikernővére Madilyn.

Az egyik ilyen felvétel azonban hatalmas erőt ad a családnak. Manson egyszerűen megfogta testvére kezét. A szülők úgy értékelik Manson evvel üzent nekik, hogy ne aggódjanak, hiszen nincs egyedül, testvére vele lesz, ha a legnagyobb tragédia bekövetkezne. Az édesanya hálás a sornak ezért a gyönyörű képért, hiszen ez ad majd erőt egész életében, ha kisfiára Mansonra gondol.






Eredet: https://www.facebook.com/kiskegyed/
 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Engem nagyon meghatott.
  2017-01-23 13:17:36, hétfő
 
 




Hát igen! Szívszorító! Nem a gazdagok, á nem! Mindig a nyomorultak segítenek a még nyomorultabbakon. Engem nagyon meghatott.

Link



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
A saját gyerekeimet nem tudtam megmenteni – a hős test
  2017-01-23 08:24:17, hétfő
 
 



A baleset előtti kép:

Link

A saját gyerekeimet nem tudtam megmenteni - a hős testnevelő tanár a Corriere della Serának nyilatkozott

Vígh György egész családja a buszon volt: a két szülő és a két gyerek. Mindenki jó hangulatban. Az úton szinte senki sem volt: nyugodtan vághattak neki az utolsó szakasznak Magyarország felé.A testnevelő tanár és felesége, Erika valamint két gyerekük, Balázs és Laura a busz első részében ült. Mindenki aludt: egy csattanásra ébredtek. A busz egy oszlopnak ütközött Verona mellett. Azonnal tűz ütött ki a busz hátsó részében.

Megpróbáltam kihúzni a lányomat, Laurát az ablakon, melyet a férjem kitört, de nem tudtam. A lányom aludt, nem mozdult. Olyan gyorsan jött a tűz, hogy nem tudtam megmenteni - mondta Erika asszony a Corriere della Sera tudósítójának. A legnagyobb olasz lap kiemelt helyen foglalkozik a magyar autóbusz tragédiájával. Meginterjúvolta a hős testnevelő tanárt, aki kirepült a buszból, de visszament és a lángok között próbálta menteni a gyerekeket. Sokat sikerült is, de két saját gyerekét nem! Imádkoztam, hogy legalább Balázs élje túl - mondta az apa, aki maga is súlyos égési sérülésekkel van kórházban Olaszországban.

Sok elégett holttestet nem sikerült azonosítani. Ezért sokáig élt a remény, de végül Timaffy Judit milánói magyar főkonzul közölte: a testnevelőtanár másik gyereke, Balázs is a halottak között van. A busztragédia okát még mindig vizsgálják. Egyelőre senki sem tudja megmondani: miért ütközött egy oszlopnak Verona közelében a magyar iskolásokat szállító busz? Arra sincsen válasz, hogy miért borult oly gyorsan lángba a jármű, ahonnan igen nehéz volt kimenekülni.

vigh-gyorgy

Fotó: ezt a szelfit közölte az olasz lap. A forrása szinyeigimibp.hu





 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Kölnei Lívia: Buszban égett remények
  2017-01-22 21:47:57, vasárnap
 
 





Kölnei Lívia: Buszban égett remények



Bekövetkezett az, amitől mindig a legjobban félünk. Nem, nem nálunk, hanem másoknál, hozzánk közel álló családokban történt a tragédia. A budapesti Szinyei Merse Pál Gimnázium osztályaiban és családjaiban.
Amire előre felkészülhetünk, az nem olyan borzalmas, mint ami kivédhetetlen, váratlan. Ilyen az utazás közben bekövetkező baleset. Milyen könnyű dolguk van a szülőknek, amíg a totyogó kis gyerekeik kezét foghatják! Amikor a nagy kamasz útra kel: osztálykirándulásra megy, vagy barátokkal kirándul, csavarog, nyaralni megy, és egyre többször éjszaka jön haza - akkor érzi csak meg igazán a szülő a várakozás gyötrelmét: Vajon minden rendben van-e vele? Hazaér épségben?
Az ember persze ,,felvilágosult", tudja, hogy aggódni nemcsak nem illik (még a végén hisztérikus, rátelepedős anyának néznék ki), hanem nem is célravezető. Ezért igyekszem elfoglalni magam, hogy ne mindig a gyerekeimen járjon az eszem, és ez egészen jól sikerül, sok szellemi kihívást kell megoldanom házon kívül, ami kellően leköti a figyelmemet. Próbálok nyugodtan aludni, amikor hajnalban jönnek haza. De azért valahol szól legbelül egy halk hang folyamatosan, mint egy állandóan elharapott kérdés: Mi lenne, ha...?
Nemrég a három gyermekem együtt ment kocsival valahová, a legidősebb vezetett. Büszkén néztem utánuk, de a büszkeség nyomában azonnal felhangzott bennem: Mi lenne, ha mind a hárman, egyszerre...? Elfojtottam a kérdést, ahogy a parázsra dobnék földet, ha el akarnám fojtani az izzását.
Istenhitét elvesztett rokonom - mintegy indokolva szembefordulását mindennel és mindenkivel, aki magát kereszténynek vallja - a haláltáborok példáján kérte számon, hogyan engedhette meg Isten azt a katasztrófát. Miért nem akadályozta meg? Mert kegyetlen vagy érzéketlen, tehát méltatlan az imádatra. Ha pedig nem tudta megakadályozni, akkor nincs is - adta meg magának a választ. Egy ilyen buszbalesetnél, amiben meghal 16-18 fiatal, és megég még több, ugyanezek a kérdések jöhetnének elő. De minek tenném fel? Tudom, hogy a keresztény Isten nem az a régen hitt büntető, akinek az ítéletétől félnünk kellene. Tudom, hogy tiszteletben tartja az emberek döntéseit, nem bábként irányít. Tudom, hogy nem ígérte, hogy híveit kiveszi a világ materialista törvényszerűségei alól. Tudom, hogy nem pénzbedobós automata, aki teljesíti követői - és az ötletszerűen hozzá fohászkodók - kéréseit, sóhajait. A keresztények viszont tudják azt is, hogy Istenük ismeri és átéli az ő örömeiket és fájdalmukat egyaránt, nem csak felülről és kívülről szemléli azt. A vétlen áldozatokkal és azok hozzátartozóival együtt szenved. Sőt, minden bizonnyal a vétő áldozatokkal is. Akik pedig nagy fájdalmat élnek át éppen, azoktól még a vádaskodást, szemrehányást is elviseli, elfogadja. Mert tudja, mi a veszteség. A saját bőrén tapasztalta.
A köztévében a nemzeti gyásznapra tekintettel megváltoztatták a szombat esti műsort: a Dal vetélkedő-show helyett a "Hét év Tibetben"-t vetítették. Szeretem ezt a filmet. Ebben hangzott el a számomra mindig tanulságos intés: "Ha egy probléma megoldhatatlan, hiába aggódunk. Ha pedig megoldható, szintén felesleges az aggódás." Milyen jó lenne néha - úgy, mint a tibeti buddhisták - visszavonulni énünk legbelsejébe, végül lemondani önmagunkról, szenvedélytelenné és sebezhetetlenné válni... De a nyugati embernek ez nem megy. Mi inkább kiterjesztjük az énünket, inkább átéljük mások fájdalmát és örömét, kitéve magunkat is a sérülés veszélyének. Nem mondanánk le soha a hegyre mászás, utazás, síelés, repülés képességéről, csak mert le is zuhanhatunk. Mindig akarunk, teszünk, törtetünk - és időnként hatalmasakat bukunk. A gyerekeinkben is nagyra törő álmaink testesülnek meg - pedig csak ajándékok, akiket bármikor elveszíthetünk.

 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 55 db bejegyzés
e év: 435 db bejegyzés
Összes: 6301 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 7433
  • e Hónap: 28115
  • e Év: 150551
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.