Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Most tanultam meg, hogy nem arra kérem Istent, hogy teljesítse azt, amit én elterveztem, hanem hogy segítsen megérteni, mi az értelme annak, amit ő tesz velem. ... Ballán Mária
1957.12.09
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XVII
  2013-03-29 08:48:19, péntek
 
  Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

XVII/XVII. rész

Argumentum

A magyar történelmi ismertetők, leírások a kisnyégerfalvi rablógyilkosságokról még kevesebbszer emlékeznek meg, mint a tárkányiról. Pedig a nyégarfalvi események is részei a magyarság történelmének, azon belül a sokat szenvedett Fekete-Körös völgyi magyarság történelmének.

A román történetírók azzal igazolták a nyégerfalvi magyar férfiak lemészárlását, hogy Nyégerfalva irányából valaki lelőtt egy bevonuló román lovas tisztet. Egy-néhány öregebb visszaemlékező igaz, a ló kilövéséről beszél, mások meg cáfolják, hogy ilyen incidens történt volna. A román források csak egy névnélküli tiszt haláláról beszélnek, ami fölöttébb gyanús érvelés, ismerve a közelmúlt román történetírását. Tény az, hogy a kisnyégarfalviak jómódú, magyar gazdáit gyilkolták meg. A gyilkosságokat fenyegetőzés, a magyarok elűzésére irányuló gyűlöletkeltés és uszítás előzte meg. A köröstárkányi és kisnyégerfalvi vérengzéseknek a célja közös volt: a módos, gazdag magyar családok kiirtása, elűzése, kirablása. Csak a később előhozott, bemutatott indokok különböztek.

A kisnyégerfalviak sorsa talán még kegyetlenebb volt, mint a tárkányiaké, mert ők nem vállaltak részt a harcokban a Székely Hadosztály oldalán, és a Tárkányban gyilkolókkal, rabló szolgákkal ellentétben, a kisnyégerfalvi magyarokat még saját falubeli románok sem védték meg - pedig megtehették volna -, sőt sok esetben az atrocitások elkövetői mellé álltak !!!

A majdnem száz évvel ezelőtti történésekből kiemelt emberi sorsok legyenek örök emlékére a meggyilkoltaknak és azoknak, akik elviselték és életükön hordozták a kisnyégerfalvi rablógyilkosságok anyagi és szellemi terhét. Azoknak emlékére, akik továbbvitték és adták az életbe, a magyar sorsba vetett hitet.


Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március


MVSZ Sajtószolgálat
7837/130329



A kisregény összes része itt olvasható:


Link




 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XVI
  2013-03-29 08:42:41, péntek
 
  Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

XVI/XVII. rész

Így kezdték újra a nyégerfai magyarok az életet. Volt, aki elment megkeresni, amit elloptak tőle, megpróbált legalább annyit visszaszerezni, amivel pár hétig túlélhet. Olyan is volt, aki megtalált egyet s mást, nehezen visszakapott néhány holmit, de olyanok is voltak, akik merészségükért majdnem az életükkel fizettek.

Finyi Péter és Bojcu Mihály valakitől meghallották, hogy a házaikat a szomszéd falusiak rabolták ki. A család, a kétségbeesett asszonyok, a riadt gyerekek, a teljesen kifosztott ház látványa elkeseredett tettre sarkalta őket: egyik reggel elindultak, hogy megpróbáljanak valamit visszakérni, visszaszerezni a szomszéd faluból. Persze az utcán ácsingózók hamar felismerték őket, de ők mit sem törődtek a rájuk csúnyán néző emberekkel. Elszántan a községházig meg sem álltak. A jegyző volt csak egyedül odabent, így hát neki adták elő, miért jöttek. Az csak a vállait vonogatta szabadkozva, mint aki nem tud semmit, nem tehet semmiről. A két nyégerfai pedig egyre csak mondta a magáét: legalább az élelemből adnának vissza valamennyit, nehogy éhen haljon a család. Legalább pár szerszámot, edényt, ha van néhány jóravaló ember a faluban. A jegyző kiment és szólt az arra járóknak, mit is akar a két magyar. Jöttek is nemsokára, nem is néhányan, hanem jó sokan, alig fertályóra után ellepték az utcát a községháza előtt; fejszével, puskával felfegyverkezve követelték a jegyzőtől, hogy adja ki nekik a két nyégerfai magyart. Hiába próbálta a jegyző csitítgatni őket, hiába mondta már azt is, hogy nem kell már nekik semmi, csak menjenek haza, hagyják békén őket. Azok annyira felhergelték egymást, hogy kerek perec megmondták, addig el nem mennek, még agyon nem verik a két magyart. Erősködhetett a jegyző, hogy rendelet van, melyet neki be kell tartani és tartatni, hogy az ő területén senkinek semmi bántódása nem eshet, a dühös emberek csak nem tágítottak, egyre a magyarok halálát kívánva. Végül, amikor már látta a jegyző, hogy nem bír velük, abban egyeztek ki, hogy ő elkíséri a két magyart a falu végéig és addig senki a kezét rájuk nem teszi, addig nem eshet bántódásuk. A falu határán túl meg azt csinálnak, amit akarnak, de addig ötven lépés távolságra menjenek, és a falu határáig tartsák is be a távolságot. Ő ennyit tehet, többet nem, hogy a törvényt is betartsa és a falubeliek kívánságát is teljesítse.

Bement, elmondta a két nyégerfainak, miben egyezett meg a kintiekkel. Még szidta is őket, hogy ilyen bajt hoztak a fejére, ám ő azt mégis megígéri, hogy a falu határáig elkíséri őket. Látva, hogy nagy bajba kerültek, Finyi Péternek támadt az a gondolata, hogy csak addig várjon a jegyző, amíg levetik a bocskoraikat, mert ha futásra kerül a sor, ne akadályozza őket a bocskor. Úgy is tettek; a kapcákat a gölöbükbe gyűrték, a bocskorokat a kezükbe fogták, és a szíjat rátekerték a karjukra. Ha megússzák élve, mezítláb nem járhatnak, hiszen egy darab lábbelit sem találtak otthon, azokat is mind ellopták. Elsőre a jegyző ment ki és elküldte az embereket. Hogy azok valamelyest eltávolodtak, szólt a két magyarnak és elindultak. A magyarok elöl, a jegyző közvetlen utánuk, hátrább pedig a fenyegetően ordibáló szitkozódók. Ahogy értek a falu vége felé, egyre jobban hadonásztak puskáikkal és mind közelebb nyomultak. Látta Péter és Mihály is a szeme sarkából, hogy egyre közelednek. Gyorsan, sebes szóval megbeszélték, hogy itt az ideje eliramodni, de cikk-cakkban fussanak, hátha nem találják el őket az utánuk lövők. Hirtelen neki is iramodtak, és sikerült is meglepni az őket követőket, mert azok még arra is kellett vigyázzanak, nehogy az út közepén ragadt jegyzőt találják el. Mire igazán észbe kaptak volna és a jegyző is elugrott a puskacsövek elől, addigra a két magyar már jócska távolságot nyert, hiába lőttek utánuk, mert egyikőjüket sem találták el. A falu szélén futott az országút, azon túl meg a vasúti töltés. A még jó lábú, két fiatal magyar hamar túlszaladt az országúton és a töltést is átugorva, melléfordulva rohantak vissza a falujuk irányába, gondolatban hálát adva Istennek, hogy legalább az életüket meg tudták menteni...

Kevesen és keveset tudtak megtalálni, megkapni elrabolt javaikból. Napokig bútorokkal, ruhákkal megrakott szekerek indultak éjnek idején, vagy még sötét hajnalban Várad irányába, ahol pénzzé tették a kirabolt magyarok dolgait, holmijait.

Abban az évben úgy boldogult mindenki, ahogyan tudott; megkerült tehenet fogott össze ökörrel, kölcsönbe vásárolt jószágokkal. Apát, bátyát pótoló, hamar felnőtté váló fiatalok vetették vállukat a munkának. Idejekorán felcseperedő gyerekek léptek a meggyilkoltak helyébe, nem hagyva parlagon, megmunkálatlan az életet adó földet.

Nem sok idő, csak pár év múlva a nyégerfai emberek, asszonyok a tárkányiak mellett újra ott voltak a vásárban, a piacon. Újra az övék lett a legszebb portéka, a legszebb áru. Magyar pénz, román pénz egyre ment, a földvásárlásnak csak a második világháború és az azt követő kommunizmus, kollektivizálás vetett véget.

(folytatjuk)



Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március


MVSZ Sajtószolgálat
7831/130328
 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XV
  2013-03-28 07:54:34, csütörtök
 
  Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

XV/XVII. rész

Hogy vége lett az ,,ünnepi" gyilkolásoknak, rablásoknak, lassanként elkezdtek hazaszállingózni az emberek. Kit a kétségbeesés, kit a remény, mást pedig az övéi utáni vágy hozott haza. A rémület, a kilátástalan reménytelenség úrrá lett mindenkin, de az élni akarás mindennél erősebb volt. Az üresen tátongó házak, a csupasz falak, a temetőben csomóra dobott halottak szavak nélkül ordítottak, szétszaggatva a fejeket, szíveket és mégis jöttek egymás után a nyégerfai magyarok. Céltalanul, alvajáróként járkáltak a hazatértek. Semmibe néző szemekkel, beesett vállakkal, megroggyant térdekkel járták be a kifosztott szobákat, az üres pajtákat, csűröket. A hirtelen özveggyé lett asszonyok gyerekeiket kézen fogva támolyogtak a hirtelen nagyon idegenné, ismeretlenné lett házukban, udvarukban. Vissza nem akartak menni, ahonnan hazajöttek, látták, tudták, hogy máshol is szegény világ van. Nem mehettek senki nyakára, kegyelemkenyerére. Ha más nem is maradt, de a csupasz falak, az üres pajták, az udvar, a felettük lévő tető csak az övék, ha ideig-óráig is. Belegyőződtek: ha meg kell halni, ha el kell menni a meggyilkoltak után, inkább itt történjen, ahol megszülettek, élték életüket az övéikkel...

Estére egymást segítve szalmát hordtak be valamelyik szoba tapasztott földjére. Úgy bújtak egymás mellé, mint riadt madarak, ha fergeteg vert végig rajtuk.

Másnap reggel falatoztak a rokonoktól kapott szalonnából, kenyérből, de inkább csak a gyerekeknek, kicsiknek adtak, a felnőtteknek épp csak annyit, hogy éhen ne haljanak. Összeszedték a szemétre kidobott, lyukas bádog tányért, az ellopni sem érdemes szerszámokat, a pinceföldjén maradt pár szem krumplit, elszórt tengerit, búzát. Néhány nap múlva, amikor már visszatért valamennyi ember, kimentek és eltemették halottaikat. Akkorra már kiszáradtak a szemek, a jajszavakat is eltemették a testvérekkel, apákkal, férjekkel. A falut csend, gyászos csend ülte meg. A magyarok csak lézengtek, mint akik nem találják a helyüket valamikori hajlékukban. Volt, aki igazán nem találta: az elmenekült Jakóék házát elfoglalták, beleköltözött egy román család. Mikor Jakóék visszajöttek, zárt kapu állta el az útjukat. Hiába kérték, hogy engedjék be őket, a bitorlók nagy orcátlansággal még zavarták is őket: - most már a miénk a ház, ti magyarok menjetek Magyarországra, itt most már Románia van! Hívjuk a román csendőröket, katonákat, ha nem takarodtok el innen, fenyegetőztek. Mit tehettek, a rokonságnál húzták meg magukat. Nem sokáig, mert nem éppen úgy volt az, ahogy ígérték annak idején. Egyik nap jött a román hatóságtól a rendelet, hogy a magyaroknak vissza kell adni, ami az övék, amit eloroztak tőlük.

Jólelkű román szomszéd hozott a gyerekeknek egy kis zsírt, lekvárt, valamennyi málé- és búzalisztet. Volt, aki kölcsönkért belényesi, fenesi, jánosfalvi vagy sonkolyosi rokonoktól. Nem sokat, mert a háború mindent szűkön mért, csak annyit kértek és kaptak, hogy a nyárig éhen ne halljanak. Élelmet, pénzt, kölcsönjószágot, hogy szánthassanak, vethessenek.


(folytatjuk)


Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március


MVSZ Sajtószolgálat
7830/130327
 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XIV
  2013-03-27 05:55:37, szerda
 
  Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés

XIV/XVII. rész

Finyi Péterre már az utolsók között került sor, de az ő ideje is eljött. Durva kezek ragadták meg és állították a malom árkának háttal. Behunyt szemmel, hangtalanul imádkozva várta a halált hozó golyókat. Imádkozott... nem magáért, hanem a feleségéért, négy gyerekéért. Legalább őket tartsa meg az Isten, ha neki meg is kell halnia. Hallotta, amikor eldördültek a fegyverek, érezte, hogy melegség önti el a fejét és valami láthatatlan erő a földön fekvő társai mellé dobja. Érezte, hogy a feje úgy sajog, mintha karóval, vagy kővel kapott volna ütést. Elesett a többi mellé. Várta, hogy meghaljon, de a halál még váratta. Hallotta a következő sortüzet is, érezte, hogy egy élettelen test esik rá, még fájt is, ahogy a lábára zuhant. Majdnem elordította magát a fájdalomtól, amikor a halott test teljes súlyával reáesett.

Ha fáj a lábam, ha még hallok és látok is, ha kinyitom a szemem, eszmélt rá; akkor nem vagyok meghallva. Lassan, észrevétlenül megmozgatta a fejét. Sajgott, nyilallt, de összeszorította a fogait, hogy ne árulja el magát. Hátha nem veszik észre, hogy még él, hátha élve marad, hátha túléli. Feküdt mozdulatlanul, abban bízva, hogy mégis túléli.

Egyszer, egy idő után végeszakadt a lövöldözésnek, hallotta, amint a román tiszt parancsot ad a katonáknak a sorakozásra. Már kezdte remélni, hogy megmenekült. Csakhogy alig mentek el a katonák, máris sáros, piszkos bocskorok közeledtek. Széjjelcibálták a halottakat, leszedték egyiket a másikról. Érezte, mint ráncigálják, cibálják le róla a kuzsókot. Behunyt szemmel halottnak tetetve magát, tűrte. Az egyik román észrevehetett valamit, mert odaszólt a társának: te, ez nem hiszem, hogy meg van halva. Hagyjad, ismerem, nem volt rossz ember, mondta amaz. Gyere, siessünk a többiek után. Békén hagyták, hamar továbbálltak, más aztán nem nyúlt hozzá. Úgy zakatolt a szíve egész idő alatt, hogy majd kiugrott a melléből, de teljes erejéből megpróbált halottnak tűnni. Tudta, még sok ideig kell helyben maradjon. Érezte, hogy megfagynak a lábai, a kezei megmerevednek, de várt, egyre csak várt. A bámészkodók, a hullafosztogatók már több ideje elmentek, de ő nem mert felállni. Élni akart, ha már nem ölték meg a golyók, nem okozza saját maga halálát. Látta délelőtt a falut, a környéket elözönlő katonákat, a fegyveres rablásra vágyó civileket, és nem akarta, hogy útjukba kerüljön, még véletlenül sem. Elhatározta, hogy megvárja a sötétedést, bármi is történik addig. Csak sötétben lehet biztos a dolgában. Csak bírja ki, meg ne fagyjon addig. Egy idő után annyira elkezdett fájni a feje is, hogy azt hitte, menten széjjelreped, de veszteg maradt, várt, csak várt mozdulatlanul.

Nehezen, de csak elkezdett szürkülni, hamarabban, mint máskor. A mocskos, sötét fellegek lassan mindent betakartak. Hallotta a nagy zsivajt a falu felől, tudta, hogy arra nem mehet. Biztos volt benne, mi folyik a faluban és Tárkányban is. Csak egy irány maradt a menekülésre: a malom árkában lefele, Belényes irányába. Megemelte lassan a fejét és széjjelnézett. Sehol semmi mozgás a közelben. Négykézlábra ereszkedett, és mászva, kúszva, pár méter után már a megduzzadt malomárokban volt. Sodortatta magát a vízzel lefele, a város irányába. Meglehetősen messze a falutól, mielőtt még a Kerezsbe ömlött a malomárok vize, kikászpálódott belőle. Kezét a mind jobban fájó fejére fogva, a város irányába kezdett futni. Jól ismerte az utat, hiszen sokszor megtette már, hol szekérrel, hol meg gyalog. Vizes, latyakos ruhái mázsás súlyként húzták volna le a földre, de ő egyre csak futott, hogy meg ne fagyjon vizes ruháiban. Néhol megcsúszva a latyakos, sáros földön, néhol bukdácsolva, de valahogy elérte a város szélét. A vasúti töltés szélén megállt. Tanakodott, gondolkodott magában, mit csináljon, merre menjen? Lépjen rá a vasútra és Fenes irányába meneküljön tovább, vagy mind jobban sajgó, fájó fejével inkább próbáljon meg bemenni a vasút mellett, tőle pár méterre lévő belényesi kórházba? A kórházat választotta. Lesz, ami lesz alapon. Ismerte az orvosokat is, azok biztos nem hagyták el a kórházat. Ha Fenesre menekül, ki tudja, mi lesz vele. A kórházban, ha gondját viselik jó, ha meg nem, hát továbbmegy.

Szerencséje volt, a kórházban jó kezekbe került, ott nem kereste senki, pár nap múlva sebesülten, de élve került haza.



(folytatjuk)


Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március


MVSZ Sajtószolgálat
7828/130326



Az előző részeket itt olvashatják :


Link




 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XIII
  2013-03-27 05:51:42, szerda
 
  XIII/XVII. rész

Balaskó papó mindenről elfelejtkezve nézte a történéseket. Látta, mint állítják ki az embereket, mint buknak el, vágódnak a latyakos földre élettelenül. Látta Kispeti Jánost, hogy nem dől el, amikor rálőnek, pedig csak alig pár lépésre álltak fel a katonák. Látta, amint egy barna bőrű, alacsony katona ugrik ki a többi közül, és kérte, hagyják, majd ő lövi le. Golyót tett a puskájába, és amikor eldördült a lövés, a dum-dum golyó teljesen széjjelverte a János fejét. Darabokban szakította le a testről... Nem volt kegyelem senkinek sem, addig lődözték őket, míg egy sem maradt. Ott feküdtek mind véresen, élettelenül, egymás mellett vagy épp egymásra esve. Amint a katonák befejezték, a tiszt parancsot adott az indulásra. Egykettőre felsorakoztak, és elindultak vissza a faluba. A bámészkodók még maradtak, nézték a lelődözött embereket, de nem sokáig. Ahogy elmentek, a katonák közelebb merészkedtek az agyonlőtt magyarokhoz. Az első lépéseket lassan tették meg, de szemvillanás alatt felgyorsult minden. Egyik egy leesett kalapot kapott fel, egy másik egy jó kuzsókot ráncigált le valamelyik halottról, addig-addig, hogy egymással versengve szedték le a jobb ruhákat a magyarokról. Sietve, kapkodva, mert mind többen húzódtak be, szinte futva a faluba, mintha nem akarnának valamiről lemaradni, mert a házak között egyszeriben olyan zsivaj, zűrzavar támadt, mint zsibvásárban szokott lenni. Emberek kiabáltak, ökrök, tehenek bőgtek és disznók, malacok visítottak. Ki mit tudott, azt hordott ki a magyarok házaiból. Asszonyok rohantak dunyhával a hónuk alatt, emberek cibáltak láncuktól fogva teheneket, borjakat. Voltak, akik az ökröket az udvarra kihúzott szekér elé fogták és arra pakoltak, hangos szóval, mérgesen fenyegetve, vagy biztatva egymást. A szomszédok többször is fordultak, hiszen ők tudták, mit, hol találnak, mi a nagyobb érték. Egymást félrelökve vittek mindent, amire rátehették a kezüket, csak azt sajnálták, amit más kaparintott meg. Olyan ideges nyüzsgés, sürgölődés volt a faluban, mint amikor hangyaboly nagy prédára talál. A sok, zsákmányra kiéhezett betolakodó végre szabad kezet kapott, azt tehette, amire már jó ideje várt.
Rabolhattak, mert nem tiltotta senki, gyilkolhattak is, mert minden meg volt ígérve jó előre. Nem hiába beszéltek a papok, az ügyvédek, tanítók, végül csak beteljesedett.

A magyarok elmenekülve, megfélelmítve, elűzve. És egyre csak folyt a lázas rablás, a fosztogatás éjjel-nappal. Amit nem tudtak elvinni Nagyszombaton, azt vitték Húsvét első és másodnapján, mind többen gyűlve a szabad prédára. Akkor már az ajtókat, ablakokat is kifeszítették. Olyan üresen, csupaszon tátongtak a magyarok házai, mintha kísértetek laknának bennük. Húsvét után már nem volt mit elvinni belőlük, már nem volt miért visszajöjjenek volt gazdáik.

Kedden aztán Belényesből jött a hír, a parancs, hogy a szabad rablást le kell állítani. Valami városi uraság eszközölte ki, hogy vége legyen a nagy fosztogatásnak. Mire elfogyott a rabolnivaló, akkor szedték össze a halottakat is, szekérre rakták mindet és elvitték a temetőbe. Hogy nem volt ki eltemesse őket, csak egymásra dobálták és mésszel leöntötték a halottakat. Egy hiányzott! Hiába számolták meg újra és újra, mert nem tizenkilenc volt, hanem tizennyolc.




(folytatjuk)



Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március



MVSZ Sajtószolgálat
7825/130325
 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XII
  2013-03-27 05:47:17, szerda
 
  MERT MAGYAR VAGY!

XII/XVII. rész


Nagyszombat reggelre már többen is elmentek Nyégerfáról is, akik féltették a maguk és családjuk életét, akik hittek a románok fenyegetéseinek. Hogy az övéi is elmentek és egyedül maradt, egyre csak ismételgette gondolatban, hogy neki már mindegy, ő már sok mindenen keresztülment a földi életben, legyen, ami lesz vele. És mégsem, mert azért nagyon figyelt mindenre, ami körülötte történik. Reggel kileskelve a résnyire nyitott kapun, látta a lassan, sunyin közeledő, a falut körbevevő környékbelieket. Tárkány felől már nem csak a lövések, de az ordibálások is áthallatszottak. Amikor az ő falujuk felső vége felől is meghallotta a nagy zsivajt, már tudta, hogy Nyégerfalva sem kerülheti el a sorsát. Pedig még abban is bízott titkon, hogy Húsvét Nagyhetében csak nem vetemednek valami nagy gonoszságra az emberek, különösképp a románok nem, mert sokkal vallásosabbnak tartották magukat, mint a magyarok. A közelgő nagy ricsaj, kiabálás, sírás épp az ellenkezőjét mutatta. A kapuhoz ment és bezárta. Tudta ő nagyon jól, hogy akik most jönnek, azokat nem állíthatja meg a bezárt kapu, de addig is időt nyer, amíg betörik majd. Nehézkesen felmászott a padlásra, és miután felhúzta maga után a létrát, leengedte a csapóajtót. Az utca és a templom felé néző oldalon félrehúzott egy cserepet, csak éppen annyira, hogy ő kiláthasson, de más észre ne vegye. Mire kész volt, a zaj már nagyon közeledett. Már látta is, hogy a templom előtti istrázsára fegyveres román katonák véres ruhájú magyar embereket kísérnek, síró asszonyok, gyerekek is velük vannak. Látta, hogy a templom melletti magyar házak kapuit rendre sarokig kinyitják, amelyiket nem találják nyitva, azt dühödten, vad erővel betörik. Egyszeriben megtelt az utca katonákkal és környékbeli románokkal, és mind közelebb kerültek az ő házukhoz is. Itt már nincs mit tenni, gondolta magában, itt már nincs mit védeni, csak az életet, mást semmit, mert ezek azt visznek el, amit akarnak. Úgy látszik, nincs ki és nincs mi megállítsa őket. Hogy lemenjen a padlásról, már késő volt, tudta, öreg lábai már nem bírnák elmenekíteni. Csak egy esély maradt, az elbújás. Széjjelnézett, hova tudna elrejtőzni, de úgy, ha keresik se találjanak rá? Nem volt a padláson sok dolog; pár lim-lom, régi bölcső, törött lóca, fonószék. A szeme hirtelen a kéményen akadt meg. A búbos kemence kéménye jó széles volt, mert füstölőnek is használták. Most üres volt, hiszen a szalonnákat, sonkákat már rég levitték a kamrába. Eldöntötte, hogy a kémény lesz a búvóhelye. A rés, amin a füstölnivalót akasztották be, elég nagy volt, hogy bebújjon. Jó pár évvel ezelőtt még biztos szűk lett volna, de most már öregségére biztos átfér rajta, gondolta. Még előtte keresett két deszkadarabot, amire állhat vagy ülhet, ha elfáradnak a lábai, mert abban biztos volt, hogy nem kevés ideig kell a kéményben legyen, ha nem akadnak véletlenül rá. Igyekezett úgy keresgélni, kutatni, hogy nehogy nyomot hagyjon maga után. Hogy megtalálta a két megfelelő hosszúságú deszkadarabot, rátette őket a szalonnatartó rudakra, csak annyi helyet hagyva, hogy feléjük tudjon mászni valahogyan. Nem volt nehéz átbújni a résen, de felmászni a rudak között a két deszkára már sokkal több időbe került, ám valahogy csak sikerült. A sok korom, amit a ruhájával lesúrolt a kémény oldaláról, mind a szemébe, orrába szállt, de most nem törődött vele. Tudta, hogy nemcsak a ruhája, de ő maga is csupa fekete korom, de most ez a kisebb baja volt. Örült annak, amikor már a deszkákat érezte a lába alatt, és hogy a kémény felső részén lehetett. Még le is ülhetett, hogy kifújja magát, megtörölje valamennyire az arcát. Nem sok idő múlva, ahogy csendben hallgatózott, hallja, hogy nagy kiabálással, zajjal az ő kapujukat is döngetik, de olyan erővel, hogy még a ház is rezgett bele. Nem sokáig bírta, mert nagy zuhanással bedőlt, és a nagy ordibálás már bentről, a szobákból hallatszott fel hozzá. Hallotta, románul kiabálnak egymásnak, hogy nincs senki a házban, biztos elfutottak a gaz magyarok! Nem moccant, hallgatott, pedig még abban is biztos volt, hogy úgysem fogják meghallani, olyan nagy zsivajjal voltak. Vihetnek, amit csak akarnak, gondolta magában, nincs ki megvédje, de még ha akarná sem tudná, ennyi martalóc elől. Jó, hogy csak magába maradt, és ez a tudat valamelyest megnyugtatta. Jó, hogy az ő családját nem hurcolhatják a templom elé. Ki tudja, mi lesz azokkal, akiket odavittek? Mikor rájuk gondolt, eszébe jutott, hogy hát, ha akarja, még rá is nézhet az utcára, mi több, még a templomig is ellát. Vigyázva, óvatosan kapart a tapasztáson egy lyukat, amin egész jól kiláthatott az utcára, egészen a templomig. Mindent látott és hallott, ami odakint történt. Látta az összeterelt magyarokat, a körülöttük lévő katonákat, és a fekete hollókként gyülekező környékbeli és falubeli románokat. Hallotta a lövéseket, amikor Bunta Peti elszaladt. Akkor jutott eszébe Tárkány; vajon ott mi van, vajon ott még mindig lőnek? Arra az oldalra is kapart egy lyukat, de hogy Tárkány messzebb volt, oda egy nagyobbat, hogy jobban halljon abba az irányba. Hát ott nem változott semmi, a puskalövések mintha nem akartak volna szűnni. Tudta, odaát most nagy a baj, de ha megfordult, látta, hogy náluk se sokkal kisebb, mert a bekerített, közrefogott magyarok száma egyre csak nőtt, de az idegen és a falubeli románok is mind többen voltak. Nem takarták, nem rejtegették az összegyűjtött magyarok iránti megvetésüket, gyűlöletüket. Látszott rajtuk, hogy nem is annyira a kíváncsiság az, amiért ott vannak, hanem várnak valamire, ami már a levegőben lóg, ami számukra minél hamarabb be kell következzen. Úgy dél körül felerősödött a kiabálás, a sírás, káromkodás a templom előtt. Már délutánra járt a szürkén mocskos idő, amikor megjött a tiszt, és parancsot adott az asszonyok és gyerekek elzavarására. El is kezdték a katonák azonnal különválogatni a férfiakat, a tiszt lovaglóostorával mindegyikre rámutatott külön- külön. A katonák egy kisebb csoportba választották el az embereket, szuronyt szegezve nekik. A síró, jajveszékelő asszonyokat, gyerekeket dühösen, vérbeforgó szemekkel kergették, lökdösték el, azzal fenyegetve őket, hogy ha nem akarnak meghalni, akkor tűnjenek el, mert ha még egy percet is maradnak, őket is agyonlövik. Még a civilek is habzó szájjal szidták, átkozták őket. És elindultak, vissza-visszanéző könnyes arccal, jajveszékelve, gyerekeikkel egymásba kapaszkodva mentek az asszonyok, szinte öntudatlanul, felfele az utcán. Minden magyar érezte, hogy a vérüket, az életüket kívánják; a román tiszt, a katonák, a sunyin néző falubeliek. Izsák János váratlanul a tiszt felé fordulva kérdezte tőle: miért akartok megölni bennünket? Ebben a faluban soha semmi baj nem volt magyarok meg románok közt. Soha senkinek nem tettünk semmi rosszat és mégis meg akartok ölni bennünket. A tiszt úgy tett, mintha nem hallaná, elfordította lova fejét más irányba. Hogy a szétválasztáson túl voltak a katonák, a tiszt parancsára elkezdték az embereket a falu vége felé terelni. Ki a malomárok irányába, a partjára. Elöl a román tiszt a lován, utána a szuronyok közé szorított emberek, hátul pedig a nyégerfai románok egy csoportja, idegenekkel vegyesen. A tiszt büszkén kihúzva magát, mintha díszszemlén léptetne a lovával, a magyarok lehajtott fejjel, sáros, véres ruhájukban nehéz, súlyos lépteikkel mintha életük terhét cipelnék. A menet után lépdelő idegenek most hallgattak, csak egymást bökdösték, izgatott idegességgel követve a magyarokat kísérő katonákat.
Az öreg Balaskó papó átfordult a kémény másik nyílásához, amikor látta, hogy házuk előtt elhaladva a menet a faluvégi malomárok partja felé tart. Megszámolta az összegyűjtött embereket. Tizennyolcan voltak nyégerfaiak, meg egy tárkányi, Oláh Ferenc. Hogy hol fogták el a tárkányit, nem tudhatta, de ő is ott volt közöttük. Mikor kiértek a faluból, a tiszt megállt, megfordult a lovával és parancsba adta a katonáinak, hogy hármasával álljanak fel a kivégzéshez. Még megkérdezte a magyarokat, van-e valami mondanivalójuk?
Kispeti Mihály állt egyenes, kihúzott derékkel a tiszt elé. - Mi senkinek semmi rosszat nem tettünk, nem harcoltunk senki ellen, akkor miért akarnak megölni bennünket? Kérdezze meg őket, mutatott a nyégerfai románokra, csináltunk valakinek valami rosszat? A tiszt mintha megenyhült volna, közelebb léptetett a románokhoz: na, jótáll valaki közületek ezekért a magyarokért? Most azok hajtották le a fejüket, ám egy szót sem engedtek ki a szájukon. A tisztnek mintha tetszett volna a helyzet. Végignézett a bámészkodó, várakozó falubeli románokon. Ha van köztetek, románok között száz, aki kezeskedik ezekért a magyarokért, elengedem őket, mondta. Egyszerre nagy csend lett úrrá mindenen, mintha hosszú percekig zúgott volna a tiszt kérdése a lehajtott fejek felett. Csak a ló horkantása volt a válasz. Mint sebesen lecsapó villám, sújtott újra a tiszt kérdése: van tíz köztetek, aki jótáll a magyarokért? Egy! Egy ember van köztetek, aki jótáll értük? A tiszt lova körbetáncolt, messze fröccsentve, felverve a sáros latyakot a körülálló emberekre. A nyomasztó, nehéz csendet Izsák János törte meg, a nyégerfai románok felé nézve, akik között a bíró Mirony állt legelöl, mellette a szomszéd Vaszile. Románul kérdezte: - Mirony, Vaszile nem kezeskedtek értünk? Mirony, nem állsz jót értünk? Mennyi pénzem van nálad kölcsönben? Hányszor kisegítettelek? Tekintetével a másik szemét kereste. Az nem emelte fel a fejét, románul vetette oda félvállról: - mit mondhatok, magyarok vagytok! Mintha szürke, ólomszínű, súlyos fellegek egy pillanat alatt, egyszerre zuhantak volna a nyégerfai magyarokra. Egyed Mihály többet egy szót sem ejtett ki a száján, odafordult az övéihez és a többiekkel együtt megadóan várta sorsa beteljesülését.
Szót kaptatok, mondta a tiszt a magyarokra nézve, én most már nincs mit tegyek, és parancsot adott a kivégzés elkezdéséhez.
A bámészkodók egyszerre megélénkültek, mint darázsraj, úgy elkezdtek mozgolódni, helyeslően mormogni, még közelebb nyomulva a maroknyi magyar emberhez.
Kispeti János furcsamód megnyugodott, amikor meghallotta a rájuk kimért szentenciát. Belátta, ellene nincs mit tenni, ezek a románok vért, magyar vért akarnak. Hátha megelégszenek ennyivel, hátha elég lesz ennyi nekik. Talán az ő haláluk megváltja a fiatalok életét. Jó, hogy elengedték a fiait, legalább az ő fiatal életük maradjon meg. Eszébe jutott a hóna alatt szorongatott tarisznya, amire senki sem figyelt fel, igaz, ő is úgy forgolódott, hogy ha lehet, ne tűnjön fel senkinek az ő tarisznyája. Mitévő legyen, mit csináljon vele? Széjjelnézett a körötte álló halálvárókon. Kinek adhatná oda a pénzt, kire bízhatná? Mindenhol rosszakaratú, gyűlölködő arcok. Körös-körül csak olyanok, akik alig várják, hogy elveszejtsék őket. Egy szempillantás erejéig Mironnyal találkozott a tekintete. Intett neki, de az úgy tett, mintha nem látná. Még egyszer megpróbálta, de most már a tarisznyát is megemelte, hadd lássa, miért akarja magához hívni.

A tarisznya azért megtette a hatását. Mirony megkérdezte a tisztet, hogy odamehet a magyarokhoz? Az igent intett a fejével. Közben elkezdődött. Találomra egymás után cibálták ki a magyarokat a malomárok mellé és lőtték le őket. Odaadta a tarisznya pénzt Mironynak. Felit megtarthatod magadnak, a másik felit meg a jányamnak, Erzsinek aggyad, hagy nevejje fee az árvákat! Egy szót sem szólt Mirony, elvitte a tarisznyát és befúrta magát a várakozók közé. (Soha semmit nem adott Kispeti János lányának, Erzsinek, az összes pénzt megtartotta magának.) Még, hogy kezet fogjanak egymással, arra is alig volt idő, olyan sietősen, gyorsan tették a dolgukat a katonák. Mintha nagyon hamar túl akartak volna lenni mindenen, mintha még sok teendőjük lenne Húsvét Nagyszombatján. Közben Tárkány felől sem szűnt egy percre se a puskaropogás, mintha azokra akartak volna felelni a nyégerfai lövések...



(folytatjuk)



Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március



MVSZ Sajtószolgálat
7823/130322
 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés XI
  2013-03-22 07:16:04, péntek
 
 




Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés


XI/XVII. rész


Balaskó papó már reggel óta leste, figyelte, mi történik az istrázsán, a templom előtt. Az övéi mind elmenekültek már akkor, amikor az első lövéseket hallották Tárkány felől. A megáradt, hólével tele Kerezs zúgása sem tudta elnyomni a szomszéd falu felől jövő lövések pukkanását. Igaz, nem is nyomhatta el annyira, hiszen a falu Tárkány felőli végében laktak, a malommal majdnem szemben, szinte a malomárok partján. Szinte csak a folyó választotta el őket a másik falutól.

Ő itthon maradt, már öreg ahhoz, mondta, hogy elmenjen hazulról, inkább bevárja a történéseket, vele is az lesz, ami mással. Az ő élete nem ér már annyit, mint a fiataloké. Valakinek csak maradni kell, nem lehet üresen hagyni a házat. Azért annyira öreg még nem volt, hogy ne féltse az életét. Nem volt félős ember sohasem, de az óvatosságot tette mindig minden elé. Ha nem is értette már a világot annyira, mint a fiatalok, de azt észrevette ő is, hogy a nagy felfordulás csak nagy bajjal végződhet. Egész életét a faluban élte le. Ismert mindenkit, magyart, románt, öreget, fiatalt, jó és rossz embert egyaránt. Tapasztalt már jót is, rosszat is, úgy magyartól, mint romántól. Mondogatta is mindig, hogy a rossz és a jó nem lehet se román, se magyar. Nem azért rossz valaki, mert románnak vagy magyarnak született. Azért rossz, mert olyan a szíve. Hogy most a román falubeliek a rossz mellé társultak, azon sem csodálkozott. Látta ő, hogy merre halad a világ. A magyarok, nem csak a nyégerfalviak, a tárkányiak még inkább, már úgy meggazdagodtak, hogy gátat szabni gyarapodásuknak már nem igen lehetett. Igaz, dolgoztak inaszakadtukból, látástól vakulásig, nem kímélve sem magukat, sem családjukat. Aki nem bírta, beleroppant, belebetegedett, de a többiek vitték, húzták tovább az igát. A sok pénz még többet hozott, az embereknek minél több volt, annál többet akartak. Ha nem jött volna a háború, a medence szinte minden földje már a magyarok kezére került volna, kiváltképpen a tárkányiakéra, akikre mindenki irigykedett. De mint az lenni szokott, a szomszéd nyégerfalviak sem hagyták magukat, éltek a jó példával. Ők is egyre csak gyarapodtak, gazdagodtak. A környékbeli románok meg olyan földhözragadtak voltak, hogy sokszor még ennivalóra sem futotta nekik. Csak legeltetésből nagyon nehezen lehetett megélni. Ez itt a nagy baj, dörmögte sokszor Balaskó papó. Az irigységnél rosszabb dolog nincs a világon. A szegény nem csak irigyel, de vágyik is a máséra, kiváltképp, ha a gazdag nem az ő népe. Most aztán, ha jönnek a román király katonái, a falubeli románok és a környékbeliek azt gondolják majd, szabad a préda, azt csinálhatnak a magyarokkal, amit akarnak. A pópák meg a belényesi tanítók, ügyvédek még biztatják is őket. Csak egyre dörmögött magának az öreg, mást nem tehetett. Érezte a bajt, de abban bízott, mint más falubeli magyar ember is, hogy ha Tárkányt le is rohanják, a nyégerfalvi magyarokat nincs miért bántsák. A tárkányiak azok mindig kitartóbbak, büszkébbek voltak mindenkinél. Tehették, mert magyar volt az egész falu, nem keveredtek másokkal, saját magukat mindenkinél többre becsülték. Tehették, mert a tárkányi szegény ember a románok gazdagabbjával vetekedett. Ők még harcoltak is, hiába jöttek a hírek, hogy Magyarország elbukta a háborút és a franciák mindenben a románokat támogatják, a tárkányiak mégsem akartak meghajolni. Újra beálltak katonának a székelyek közé, annál is inkább, mert látták, hogy a románok már nem csak fenyegetőznek, hanem fegyverkeznek is. Megpróbáltak helytállni, de hiába, ha a székelyeknek menni kellett, akkor nekik meg muszáj volt letenni a fegyvert. Sebesen jöttek-mentek a hírek a napokban, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Hogy hallotta a Tárkány felől jövő lövéseket, az öreg Balaskó papó már tudta, hogy nagy baj szakadt a szomszéd falura. Akkora már az övéi is úgy látták, menni kell, menekülni minél hamarabb, és amilyen gyorsan csak lehet.



(folytatjuk)


Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március



MVSZ Sajtószolgálat
7821/130321



Az előző részeket itt lehet elolvasni :


Link
 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés X
  2013-03-21 07:13:54, csütörtök
 
 




MERT MAGYAR VAGY!

X/XVII. rész


Éppen akkor jelent meg egy román tiszt lovon, dölyfösen nézve az egybegyűjtött magyarokra. Ezek mind? - kérdezte, lovaglóostorával a rettegő, összevert emberek felé mutatva. Ezek - jelentette az egyik altiszt. Ki kell végezni őket, mindet, mondta a tiszt, megvetően villantva szemét a nyégerfalvi magyarok felé. Az idegen románok közül akkor váratlanul, hirtelen, egy román ember tört magának utat a tiszt elé, és kérlelve szólt hozzá. Ne bántsák ezeket az embereket, nem csináltak ezek senkinek semmi rosszat, miért ölnének meg ennyi embert? Engedjék el őket, jó emberek ezek mind, ismerem őket, sokat dolgoztam náluk. Az ott - mutatott Kispeti Jánosra - tartott kenyérrel bennünket egész télen. Engedjék el, fogta meg a tiszt lovának kantárszárát, látva, hogy az menni akar, szóra sem méltatva kérését. Az mérgesen felemelte lovaglóostorát, és nagyot csapott az ember fejére. Az mégsem engedte el a kantárt. A tiszt lova toporzékolva körbejárt a kantárt szorongató ember körül. A tiszt szinte magán kívül újra az emberre ütött, aki a második ostorcsapásra elengedte a kantárt és a földre esett. Onnan kérlelte kinyújtott kézzel a tisztet: legalább az asszonyokat és a gyerekeket engedje el, az Isten nem veri meg érte, Nagyhét van. A tiszt visszafogta a lovát egy pillanatra, lenézett az emberre és csak úgy foghegyről odavetette: csak a férfiak maradjanak, a többit engedjétek el. Mindjárt visszajövök, addig válogassátok ki őket, kiáltotta a katonái felé. Már ott sem volt, az utca másik vége felé ügetett lovával. A katonák hallgattak, látszott, hogy parancshoz szokott emberek, ám azért annyira nem siettek a parancs teljesítésével. Mintha a kétségbeesetten síró, jajgató asszonyoknak és a rokolyájukba kapaszkodó gyerekeknek sem akaródzott volna otthagyni az embereiket. Zokogtak, kezüket tördelték és vártak, hátha történik valami csoda, és csak megszabadulnak az emberek is a most már biztosnak látszó halálból. A katonák nem igyekeztek, nekik nem volt sietős, tudták, ha visszajön a tisztjük, az majd eldönti, mi lesz, ki mehet, ki marad? Még viccelődtek is a magyarok sorsán, az asszonyokat kérdezve, hogy ők is meg akarnak halni, hogy nem mennek el?

Peti soha életében nem ijedt még meg, nem volt miért, sose adódott rá alkalom, hogy a félelem erőt vett volna rajta. Néhanapján megtörtént, hogy elgondolkodott valamin, fejtörést okozott egy hirtelen jött baj, rossz eset, de sose olyan, hogy megijedt volna. Mindenre volt megoldás, sose történt olyasmi, amit ésszel vagy erővel ne lehetett volna helyrerakni. Most más volt a helyzet, most nagyobb volt a baj annál, hogy csak úgy, mint máskor, meg lehetne oldani. Hallotta az irtózatos román átkokat, szitkokat. Látta az összevert embereket, a síró asszonyokat, a riadt gyerekeket. A rájuk meredő szuronyos puskáktól, az azokat szorongató katonáktól, a dühödten ordibáló, káromkodó környékbeli románoktól látta, semmi jót nem lehet várni. Vajon a tiszt mit dönt majd, a férfiak vagy a gyerekek közé kerül majd? Vajon elküldi vagy agyonlöveti? Tudta, akiről eldöntik, hogy agyonlövik, annak könyörület nem lesz. Látta a nimajesti román ember őszinte, emberséges kérését, könyörgését, ami egyáltalán nem hatotta meg a tisztet, de még a katonákat, meg most már tudta, a rabolni jövő környékbelieket sem. Látni lehetett rajtuk, hogy ezek gyilkolni, rabolni jöttek a faluba, és biztos volt benne, hogy addig nem is tágítanak, amíg gyűlöletüket, rablási vágyukat ki nem élik. Nézte, figyelte a körülötte zajló eseményeket, történéseket, közben sebesen forgott az agya. Innen akárhogyan is, de szabadulni, menekülni kell, de addig, amíg lehet, amíg nem késő. Lehajtotta fejét, és a szeme sarkából mérte fel a helyzetét. Tudta, az utcán a házak felé semmi esélye, mert mindenütt katonák, fegyveres, fejszés civilek, így csak egy irányba menekülhet, a sikátoron keresztül a füzes felé. Lassan megpróbált abba az irányba húzódni, a baj csak az volt, hogy nem lehetett észrevétlenül csinálni. Amúgy lehetett volna, mert az ő növésével nem lett volna nehéz, de a csikó, tapodtat sem engedve, egyre csak a nyomában volt. Mérges volt rá, mert tudta, bármit csinál, úgysem tud szabadulni tőle. És ez volt a szerencséje; a sikátor irányában álló egyik barna bőrű katona intett neki, hogy menjen már közelebb a csikóval. Hogyne ment volna, hisz épp abba az irányba szeretett volna kerülni. Rátette a csikó nyakára a kezét, és odavezette a katonához. Az puskáját leengedve, jólesően elkezdte simogatni, lapogatni a farát. Akaratlanul a többi katona is a csikóra figyelt. Még más idegenek is közelebb jöttek, hogy szemügyre vegyék a csikót, mintha csak a belényesi vásárban lennének. Peti ezt a pillanatot használta ki; észrevette a rést a katonák és az emberek között. Hirtelen elhatározással, kikerülve mindenkit, nekilódult a sikátornak és rohant, ahogy csak a lábai bírták. Lett nagy ordibálás, szitkozódás, mert ahogy a csikó meglátta, hogy a gazdája elszalad, ő is utána vetette magát, félrelökve mindenkit, aki csak az útjába került. Na, de a lövöldözés is elkezdődött, az észbekapó katonák nem sajnálták a lőszert. A bajuk csak az volt, hogy a csikó is zavarta őket, mert az embert igen, de az állatot nem akarták eltalálni. Hogy nem érte golyó és továbbszaladt, többen is utána vetették magukat, de arra, hogy utolérjék, nem volt semmi esélyük. Tudta Peti, hogy az életéért rohan. Amikor belevetette magát a bokrok közé, még lőttek párat utána, de már csak méregből, dühből, csak úgy vaktában. Lőtték volna akkor már a csikót is, de a gazdája nyomában az is eltűnt.


(folytatjuk)



Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március



MVSZ Sajtószolgálat
7820/130320


Az eddigi részek itt elolvashatóak :


Link


 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés IX
  2013-03-21 07:08:18, csütörtök
 
  Mert magyar vagy!

1919. Nagyszombat: A kisnyégerfalvi vérengzés


IX/XVII. rész

Bunta Peti nem ment el az anyjával, apjával, pedig hívták, ne maradjon, hiszen szombat reggelre már kiderült, hogy a magyarok már vissza nem jönnek, a románok meg egyre csak gyülekeztek, jöttek a katonák után, de annyian, hogy már tele volt az utca, de még a falu környéke is. Voltak, akik csak álltak, mások meg izgatottan jöttek-mentek, nézelődtek, mint akiknek nagyon sietős dolguk lenne és csak egy jelre várnak, hogy elkezdjék, amiért eljöttek otthonaikból. Arcukról lerítt a rosszindulat, szemük gyűlölettől szikrázott.

Peti akaratos gyerek volt, pedig még alig nőtt legénysorba, de azért annyira benne volt már a tenni akarás, a bizonyítás vágya, hogy sokszor haragította már meg anyját, apját makacsságával, vakmerőségig is elmenő kitartásával. Növésre nem volt magas, még mindig gyereknek látszott, csak az esze és viselkedése vitte mindegyre a felnőttek, jobban mondva az öregebb legények közzé. Leste, figyelte minden mozdulatukat, mintha nagyon fontos lett volna számára, hogy őt is legényszámba vegyék. Az apja nem győzte visszafogni, fékezni a nagy igyekezetben, mert ő már mindent akart, amit a felnőttek. Nem volt elég neki, ami a családnak volt, mert ő azt is akarta, hogy neki is legyen valami, ami csak az övé, senki másé. Mintha már külön családot akart volna. Már jó ideje csikóra fájt a foga; mert neki kell, mert ő felneveli, mert neki lova kell legyen, tud ő már annyi füvet kaszálni, hogy eltartsa a télen. Hiába mondogatták neki, hogy ökör kell a családnak, nem csikó, vegyen magának egy tinót, ha annyira akar valamit. Ökrökkel lehet a földet jól megdolgozni, nem pedig lovakkal. Felesleges volt minden beszéd, nem bírtak vele, addig rimánkodott, rakta élire a pénzt, amit néha apjától, nagyapjától kapott, hogy egyik nap azzal állt elő, hogy jövő csütörtökön ő aztán megy az apjával, hogy vegyenek egy csikót Belényesben, a piacon. Amit ő elhatározott, abból aztán nem engedett, és úgy is lett, másik héten megvették a csikót, olyat, amilyenre pénze volt. Soványat, vékonyat, görbe lábút, de az nem számított, az övé volt. Olyan büszkén fogta a kötőfékét az egyéves csikónak, amikor bevezette a faluba, mintha toporzékoló huszárlovat tartana féken. Mit sem törődött vele, hogy a falubeli öregek viccelődve megszólják, vagy a csúfondárosabb legények még meg is kérdezték, hogy mennyiért vette azt a szamarat? Nem bánta, mondjon ki mit akar, neki már volt az, ami más legényeknek nem. Gondját is viselte, etette, abrakolta, takarította, vakargatta és úgy viselkedett vele, mintha nem is állat, hanem a barátja vagy legénytársa lenne. Annyira magához szokatta, hogy egy év múlva már úgy követte Petit mindenhova, hogy néha el kellett szökjön tőle, ha nem akarta, hogy vele menjen. Meghízott, kidomborodott, olyan kerek fara lett, hogy öröm volt rácsapni, a lábai megegyenesedtek, megizmosodtak, fényes szőrén csillogott a napfény - öröm volt ránézni. Büszke is volt rá Peti nagyon, nem tudta még, mit kezd vele, de nem adta volna el semennyi kincsért sem. Most a nagy bajban is csak azért maradt otthon, mert attól félt, ha elmegy az egyre rimánkodó anyjával, apjával, hogy nem lenne hova vigye a csikóját, meg ki tudja, meglehet, el is lopnák tőle idegen helyen, idegen emberek. Eldöntötte, hogy ő nem megy sehova, menjenek csak az övéi, majd utánuk szökik ő is, ha valami baj lesz. Máskülönben neki annyi román barátja van, hogy biztosan nem fogják bántani, bármi is történik. Mit lehetett tenni, nem lehetett a végtelenségig könyörögni Petinek, szombat reggel csak ő maradt a házban, a többiek mind elmentek.

Látta ő, mert buta gyerek nem volt, hogy nem úgy viselkednek az emberek, mint azelőtt, de gondolta, csak megpróbálja, hátha vele nem kötözködik senki. Nincs is miért, nyugtatgatta magát. Úgy volt ezzel is, mint sok más mindennel. Amit akart, meghallott, amit akart, nem! Valakiktől azt hallotta, hogy ha megjönnek a katonák, nem óbégatnak többet a civilek, a nagy szájhősök, azok a rend oldalán állnak majd. Eddig mindenki azt csinált, amit akart, mert se csendőr, se zsandár, de ha bejön a katonaság, más lesz minden, mondogatták többen is. Ő inkább ezeknek adott igazat. Mondjon, ki mit akar, van ő olyan fiatal és ügyes, hogy el tudjon futni, ha mégis úgy esik. A katonák nincs miért bántsák, hiszen sose volt fegyver a kezében, mint a tárkányiaknak. Igaz, irigyelte a tárkányi legényeket nagyon, amikor azok a székelyek mellé álltak. Ment volna, fegyvert fogott volna ő is, de látva, hogy a nyégerfalviak jobbnak tartják otthon maradni, hát inkább maradt ő is. Kiváltképp, hogy az anyja, apja is nagyon figyelték, fenyegették, nehogy eszébe jusson átmenni a Kerezsen, és beleavatkozzon olyasmibe, ami nem rá tartozik. Maradt hát, és most se ment sehova, pedig hát most Nagyszombat reggel semmi jót nem látott ki az utcán gyülekezőkből. Nem ment ki a házból, bezárta a kaput, felmászott a padlásra és onnan lesett le a hirtelen keletkezett nagy utcai zajra. Hirtelen megbánta, hogy nem hagyta itt a falut. Látta, hogy viszik, ráncigálják ki az utcára Csurik Jánost, hogy ütik-verik, ahol csak érik. Ennyi elég volt, hogy rádöbbenjen nagy hibájára. Lassan leengedte a cserepet, hogy észre ne vegyék és ugrott is le a padlásról, és lélekszakadva futott keresztül az udvaron, be a pajtába, hogy eleressze a csikót. Reszkető kézzel oldotta le a láncot a kötőfékről. Már megvolt, amikor meghallotta, hogy nagy robajjal bedöntik a kapujukat. Késő, nem volt hová menekülni. Katonák és idegenek tódultak be a kapun, hangosan biztatva, bátorítva egymást. Voltak, akik a házba ugrottak be, keresgéltek, de páran egyenesen a pajta felé vették az irányt. Meglátták a csikója mellett szinte kővé meredt Petit. Kiráncigálták az udvarra, a csikót még hívni, vezetni sem kellett, jött az magától is. Durva kezek ragadták meg Petit, habzó szájú szitkok árasztották el, de bántani nem bántották. Mi több, hogy látták, a csikó mit sem törődve a kiabálással, ordibálással, úgy ment Peti után, mintha annak sorsával akarna osztozni, mintha valahogy engedett volna az indulatuk. Az állat viselkedése valamennyire lecsillapította a betolakodókat. Ketten megpróbálták elkapni a kötőfékét, ám amint rátették volna a kezüket, elugrott, elkapta a fejét, úgyhogy jobbnak látták békén hagyni. Az egyik katona szólt is; hagyják csak, majd megszelídül, ha új gazdája lesz. Így indultak el kifelé az utcára, a templom irányába, elöl Peti szuronyos katonák között, utánuk pedig a csikó vigyázva, hogy le ne maradjon a gazdájától. Még a templom előtt is a gazdája mellé állt, mintha támasza akarna lenni. Horkantott, fújt, idegesen kapálta első lábával a földet a sok ember láttára, a vér szagára, de a gazdáját akkor sem hagyta. Pár katona újfent megpróbálta elkapni a kötőfékét, de hiába próbálkoztak, semmire sem mentek vele, hiába fogták közre, hiába kerítették be, alig vitték pár métert, mindig kitört és pár ugrással megint Peti mellett termett. Majd megáll ő, hagyjátok csak, mondta dühösen az egyik öregebb katona, úgyis a miénk lesz nemsokára.



(folytatjuk)


Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március


MVSZ Sajtószolgálat
7818/130319
 
 
1 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
1919., Nagyszombat: a kisnyégerfalvi vérengzés VIII
  2013-03-21 07:01:02, csütörtök
 
  VIII/XVII. rész

Fájdalmas volt újra búcsúzni, de mást nem lehetett tenni, mint siettetni a menekülőket és biztatni őket, hogy ő is utánuk megy, ha nagy lesz a baj. Ment Eszter, pakolt a szekérre, amit csak lehetett, megszokta ő már, hogy gondoskodjon magáról és a kicsikről. Járt ő eleget az ökrök előtt, de azért most nagyon bántotta, hogy újra el kell váljon az urától. Azt szerette volna leginkább, ha mind együtt mennek el a faluból, az Istenre bízva sorsukat, életüket, ám azt is belátta, hogy ha a ház magára marad, akkor nagyon könnyen kirabolják. Látott ő sok mindent az utóbbi időben; embereket, akikről sose hitte volna, hogy annyira meg tudnak változni, ha a fejükbe ültetik a pópák, az urak az irigységet és a kapzsiságot. Falubelieket, akik olyan sóvárogva, szemükben gyűlölettel tudtak nézni a magyar házakra, mintha már holnap az övék lenne. Jönnek a testvérek, mondták, pedig eddig igazán nem számított, magyar vagy román a bajban és jóban is egymás mellett voltak, és most mégis, mintha mindent elfelejtettek volna. Mintha maga az ördög rontotta volna meg őket, vagy egyenesen beléjük bújt volna. Sehogy sem fért a fejébe, hogy honnan jött elő annyi rosszindulat, sőt gyűlölet onnan, ahol eladdig a jó szomszéd, a jó barát, a jó falubeli lakott. Igaz, voltak kivételek is, hiszen a szomszéd román ember, mint mindig, tele volt jóindulattal, őszinteséggel irányukba, de nemcsak irányukba, hanem a többi ember iránt is, legyen az román vagy magyar. Számtalanszor mondta a napokban is, hogy menjenek, meneküljenek, mert minden nagyon rosszra fog fordulni, az emberek nagyon gonoszak, kegyetlenek lettek. Mindig rászólt Istvánra, amikor az a katonaság fegyelmére, oltalmára hivatkozott. Nem tudod te, mit beszélsz István, mondogatta. Nem látod saját szemeddel, mi készül ellenetek? Te is hallod, hogy fenyegetőznek, te látod, mennyire gyűlölnek benneteket. Addig mondogatta, addig ismételgette, hogy csak lett a szavainak foganatja.

Hogy magára maradt, Istvánt megszállta az aggodalom, nem is maga miatt, hanem az övéi, a falu magyarjainak a sorsa iránt. A román szomszéd még estefelé is átjött hozzá beszámolva, hogy a székelyek elmentek, a tárkányiak meg letették a fegyvert. Holnap csak a Jóisten a megmondhatója, mi lesz ebben a faluban. Menjen, még nem késő. István egyre csak a fejét rázta; nem megy, nem hagyhatja, hogy csak úgy kirabolják a házát, igaz, már nem olyan magabiztosan, de még bízik a katonaságban. Végül is abban egyeztek meg a szomszéddal, hogy ha úgy látja, veszélyben van az élete, azonnal ugorjon át hozzájuk, mert náluk elbújhat, román házba csak nem fognak betörni.

Valahogy nagy nehezen eltelt az éjszaka, eljött a reggel és a román katonaság is, de nem csak ők. Töméntelen civil lepte el a falut, fejszével, puskával a kézben. István a zsalugáter résén keresztül leste a vérszomjas, ígéreteit beteljesíteni akaró falubeli és idegen emberáradatot. Látta, hogy a katonák nemhogy elkergetnék őket, hanem együtt tanakodnak, tanácskoznak. Többet nem akart látni, kiszaladt a kertbe és átlépve a kerítést, bement a román szomszéd csűrjébe, ám ott sem állt meg, hanem felmászott a padlásra. Alig ért fel, már hallotta, hogy a túlsó szomszédban, Gáspáréknál nagy a zsivaj, ordibálás. Román káromkodások közül Gáspár papó jajgatása hallatszik. Ne bántsatok, hagyjatok, kiabálta románul szegény öreg, közben minden ütésre szívszaggatóan jajgatott. Istvánnak megállt a szívverése egy pillanatra. Kik bánhatnak ilyen könyörtelenül szegény öreggel? Már betöltötte a hetvenhat évet, becsületben őszült meg szegény öregember, és mégis, most valakik bántják. Félelmét a felháborodás, az igazságtalanság gyűlölete váltotta fel. Gáspár papó mindenkinek segített, akinek csak tudott, sose nézte szegény vagy gazdag, román vagy magyar, most meg mégis valakik képesek bántani. Még a református templom karzatának építésére is ő adta a pénzt. Szempillantás alatt lent volt a csűr földjén, kiszaladt újra a kertbe és beugrott a Gáspárék portájára. Nem tudja, hogyan ért az udvarra, ahol a román katonák között az öreg Gáspár papó a földön volt elnyúlva, keservesen jajgatva. Azok még mindig úgy ütötték, mintha a kedvüket lelték volna benne. Közéjük ugrott és félrelökte őket. Nem látjátok, apátok lehetne, miért bántjátok szegény öreget, nem tett ez senkinek semmi rosszat! Hagyjátok békén szegényt - förmedt románul a meglepetten bámuló fegyveresekre. Csak egy pillanatig lepődtek azok meg, mert az egyikőjük úgy vágta fejbe a puskatussal, hogy azonnal elterült az öreg mellé a latyakos földön. Hogy meddig ütötték, azt nem tudta, nem érezte, csak azt, amikor felcibálták és véresen, összeverve, összetörve az öreg Gáspár papó mellett, szuronyok között terelték őket a templom elé. Szótlanul meneteltek a káromkodó, átkozódó katonák között, csak Gáspár papó jajgatott egyre csendesen, alig húzva öreg lábait maga után. István átfogta a vállát, segített neki, amennyiben sajgó, vérző sebei engedték. Nem kellett volna beleavatkozzál, magadat kellett volna mentsed, dadogta szegény öreg fájdalmasan, két jajgatás között. István nem szólt, nem tudott, nem akart, nem volt mit mondjon. Ha rájuk is ütöttek, hogy gyorsabban menjenek, már nem érzett semmit, mint aki nem is ezen a világon van. Olyan zsibbadt volt mindene, mintha nem is ő maga lenne, hanem valami idegen, súlyos terhet cipelnének rogyadozó lábai. Homlokáról a bedagadt szemébe folyt a vér, ha valamennyire látni akart, minduntalan ki kellett törölje a kezével. Még így is azt látta, mit soha életében a háború egyik frontján sem. A templom előtt az istrázsán összevert, véres ruhájú falubeli magyarok, emberek, asszonyok, még gyerekek is. Közibük lökték őket is. És hozták, egyre csak hozták az összevert, véres ruhájú magyarokat, terelték őket, mint állatokat a vágóhídra.



(folytatjuk)


Gábor Ferenc
Köröstárkány, 2013. március



MVSZ Sajtószolgálat
7815/130318





 
 
0 komment , kategória:  Gábor Ferenc:Mert magyar vagy!  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2017.07 2017. Augusztus 2017.09
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 67 db bejegyzés
e év: 1011 db bejegyzés
Összes: 22459 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2424
  • e Hét: 2424
  • e Hónap: 133687
  • e Év: 1391865
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.