Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Krisztus Pilátus előtt
  2017-07-23 18:15:27, vasárnap
 
  Alföldi Géza

Krisztus Pilátus előtt

A helytartói tanácsházban
átkot üvöltő, röhögő tömeg.
A betlehemi ács lázadó fiát
ma ítéli el a római követ.

Bársony trónusán Pilátus székel
Ma bírói terem az oszlopos csarnok,
hol zene szólt, tánc volt, dévaj mulatás
tegnap, mert mulatott az idegen zsarnok.

Körötte állig fegyveres katonák
Idegen hatalom gyűlölt népe
De ma boldog a gyáva, leigázott tömeg,
mert halál vár Krisztus koronás fejére

Ki értük küzdött, a nyomorultakért,
a nyomorultak ma halálra várnak.
Csapzotthajú, piszkos söpredék
zengi kórusban a tenger hazug vádat.

,,Isten fiának vallotta magát!"
Hogy megváltani jött, ma vádak vádja!
S hogy elesett szegényekért szólott
ezért keresik őrjöngve halálra.

Fehér köntösét szennyes kezek tépik
Tövis korona áldott homlokára,
s ki a legtisztább ész, ma vörösen
ráterül a bolondok palástja.

Pilátus ül. Krisztus ott áll szemben.
Szelíd arca a végtelenbe réved.
A szenny, a bosszú aljas rohamán
nem ér fel hozzá a bűn s a vétek.

Tiszta és szent, de vesznie kell mégis,
mert így kívánja garázda gyűlölet.
Kint őrjöngve készítik százan
a keresztet, kötelet, dárdát, követ .

S a tömeggel ordít, aki tegnap hitte:
ki tegnap még várta, érte fázott.-
mert jól mocskolnak, jól szennyeznek
Az Írástudók és Kajafások.

Krisztus csak áll. Ha halk szava szólal,
az örök rendelés rezdül meg benne,
s mint keselyük közt a sasmadár,
szárnyal az égig tisztán a lelke.

Pilátus szólal: ,,Én most mit csináljak
a te néped vádjai ellenében!?"
-,,Az én atyám az égben lakik,
s ez a nép itt, nem az én népem!"

,,Istenkáromló" -Hördül fel a tömeg!
,,Fajtáját tagadja!...Halálra vele!
A messzi nagy úr, s önnépe ellen tör,
szennyez szava, piszkol tekintete!"

Pilátus ítélt: ,,Kezetekbe adom!"
Ezer arcon a bosszú lángja lobog.
Júdás, a Kufár s az Írástudó győzött.
De Krisztus csak áll, s megértőn mosolyog!

Uram, ha maga az Isten állna itt,
kiben hiszel, s mennyei Atyád,
kár a szóért, az sem tudná ma itt
elhitetni a szavai igazát!

Itt vér kell, Krisztus, a te véred, Uram;
a halálod kell, húsod, harci lelked,
mert egy kufár csaló sem feledte el, hogy
a templomból egyszer korbáccsal kiverted!

S köszönöm Uram, hogy nem rimánkodtál,
Krisztus voltál, jobban, mint előbb.
S hogy Isten Fia vagy, most láttam igazán,
Mikor ott állottál Pilátus előtt!
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Ha nálunk született volna...
  2016-12-20 01:39:45, kedd
 
  Alföldi Géza

Ha nálunk született volna...

Népszámlálás volt Betlehemben, -
így szól a Karácsony története, -
s akkor született meg egy istállóban
az Úr egy Fia, - Mária Gyermeke...

Nem volt, ki szállást adjon nékik.
Barmok lehelték rá a meleget.
Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója,
Meséli a monda... Mert ott született!

De Cegléden, vagy Kecskeméten,
a Hortobágyon ha született volna,
az első Karácsony igaz történetéről
így szólna ma a bibliai monda:

... Rozál épp az udvart seperte.
János meg a jószágnak almozott.
A kis Péterke az öreg kandúrral játszott.
A Puli, az meg hátul kalandozott.

Akkor ért a ház elé József.
Jó tejszagot lehelt a méla csönd.
Mária, fáradtan, alig vonszolta magát
S a kerítésen át József beköszönt.

Rozál fogadta hangos szóval:
- Mi szél sodorta erre kendteket? -
- Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony
s pihenni kéne, mert - ránk esteledett.

Kerestünk födélt a korcsmában.
De szállást a bérlője nem adott.
Hej pedig az asszony az utolsóban van már,
de hiába - nincs pénz, mert szegény vagyok...

Már istálló is elég lenne,
Csak tető legyen már fejünk felett... -
Rozál a seprűjét a falnak támasztotta,
Bodri a kiskapuig settenkedett.


- Takarodsz vissza, beste lelke!
Kerüljenek csak kietek bentébb!
Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál.
Hogy elfáradt, szegény!... Eszem a lelkét!...-

Szélesre tárta a kiskaput.
Mária arca, mint viasz: sápadt.
- Ne ugass már, Bodri!... Hát nem látod, hogy vendég?!
Eredj csak, Péterke s szólj az apádnak!

Jöjjön csak, lelkem, segítek én...
Támaszkodjék rám!... Óvatost lépjen!...
Úgy-úgy, lelkem!... Kend meg csukja be csak a kaput,
de siessen, oszt maga is segéljen!...-

János is sebten előkerült.
Kemény keze még a villát fogta.
- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony...
Behívtam őket...- Mért ne tettek volna?

- Az asszonynak vess tiszta ágyat!
Az ember meg a lócán elalhat.
És valami enni is akad tán a háznál...
Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!...-

A Bodri is odasündörgött.
Péter a butykossal máris kocog.
S ameddig az asszony megvetette az ágyat,
János kolbászt s egy köcsög tejet hozott.

Máriát már a fájdalom rázta.
A párnák között csöndesen feküdt.
S amíg az asszony terít, megnyugodva látja,
Hogy János a szobába épen befűt.

A kemencében lángolt a tűz.
Rozál az ágynál csendesen állt ott
És lelkükre a tiszta ágy friss párna-szaga,
Mint békesség, csendesen leszállott...

Kint az égen holdfény ragyogott.
Házra, tájra ezüstszín-port hintett.
S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában,
ím, megszületett a régenvárt Kisded...

A szomszédságból akadt bölcső...
Nagy Andráséktól csipkés kis paplan.
S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában,
a kis teknő körül szép kör-alakban...

Jaj de szép... s fiú!... Nézd csak, apjuk!...
Ujjongott Rozál, míg óva mosta...

És ígyen született meg az Isten Gyermek...
... Már... hogyha nálunk születhetett volna!.....
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Krisztus lehajolt
  2016-12-08 14:03:59, csütörtök
 
  Alföldi Géza

Krisztus lehajolt

Hulló hó fátylán át igézett a hold
Mosolya ezüst-sugár
s a kopottan is sudár
jegenyékre szerelmesen hajolt.

A havas réten egy árva nyúl mosdott.
Nem figyelt, észre sem vett.
S míg a nyár éneke lett,
messziről egy öreg harang bongott.

Babonás, különös téléjszaka volt.
Álltam egy kereszt tövén,
s fázós, topogós fölém
kitárt karjával Krisztus lehajolt.

Budapest, 1937
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Amíg álmodunk
  2011-07-22 13:32:26, péntek
 
  Alföldy Géza

Amíg álmodunk

Ne keltsétek fel az álmodókat,
amíg álmodnak, addig boldogok.
Foltozott gúnyájuk királyi palást,
aranykalászt
ringat meg-sincs földjük.
Fölgyűlt könnyük gyémánttá válik.
Az égig szikrázik a földöntúli fény,
s az arany nagyot játszik
a kék ég ívén.
Robotos testünk a szépség szobra,
ellopott lelkünk a jóság csokra.
Füsttől mart hangjuk orgonabúgás,
s márvány palotájukban a rabszolgatartó
rongyos koldusként
száraz kenyérért kopog -
Ne keltsétek fel az álmodókat -
amíg álmodnak, addig boldogok!
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Csak a gyökér kitartson
  2011-07-06 14:43:52, szerda
 
  Alföldi Géza

Csak a gyökér kitartson

A fa névtelen gyökereinek ajánlom

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,
Deszka kunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.

Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, -
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió, áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott Diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom, -
Motyogott nagyapám,
S nem lesz baj, gyermek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is kinő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér kitartson!
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Tanár Úr Egyszer . . .
  2011-06-02 16:46:33, csütörtök
 
  Alföldi Géza

Tanár Úr Egyszer . . .

Tanár Úr egyszer verset írtam, -
Még volt rá mentség: 16 éves voltam.
S mert elfogott valami kemény magyar bánat,
Hogy "magyar vagyok" vadul danoltam.

Ön a sárga földig lehordott érte,
Mert azt írtam: magyar az ég, a fű, a mályva,
Magyar a szemek nézése, az állatok hangja
S magyarul kel a kenyér kovásza.

Rámolvasta, hogy a kenyér kelése
Egyszerű, szabályos vegyi folyamat
S a kovász Cegléden is, meg Amerikában
A szeszes erjedéstől egyfélekép dagad.

A kakas is egyformán kukorékol,
Mindenütt egy az ég, a fű, a mályva,
A szemek is egy törvény szerint égnek
S ugyanaz a madárdalok varázsa.

Huszonegy éve! . . . S most innen távol
Idézem s hívom Önt a multak távolából
S átordítom száz kilométereken át,
Hogy belereng az ég, a nap is lángol:

Tanár Úr! Igen is van magyar ég, fák
S magyarul virágzik a magyar virág.
Még a magyar ökör nézése is más
S mások, de mások a magyar bikák!

És más bizony az idegen kenyér,
Más a kelése, más az illata!,
S hiába van egy Göncöl Szekér,
Odahaza mégis más a csillaga.

S ha nem hiszi el, hogy minden, minden
Más odahaza: a virág, illat, avar, -
Legyen csak egyszer, mint ma én,
Hazátlan, árva, bolyongó magyar!
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Fajtám.....
  2011-06-02 16:44:40, csütörtök
 
  Alföldi Géza

FAJTÁM...

Fajtám, te könnyes, űzött, árva,
mi vagy te, mondd meg énnekem,
hogy csak terólad szól sírva, vágyva,
szídva, imádva minden énekem !

Érted minden sírás, könnyek,
teérted szent a fájdalom,
érted a kín is, látod, könnyebb,
s a keresztet is vígan vállalom !

Mi vagy te ?...Ködös képzelet ?
- Mert meg nem foghat ember agy,
sosem láttak s még meg nem mértek,
mert csak lélek, hit, cél és eszme vagy !

Száz mikroszkóp ki nem mutathat,
nics vegyszer, ami rád talál,
és mégis-mégis minden te vagy,
hegy, völgy, ég, föld, száz élet s száz halál.

Semmi sem vagy és mégis minden,
sosem születsz és mégis élsz,
mint láthatatlan, örök Isten
a földből nősz ki és az égig érsz !

Ezrek halnak kínhalált érted.
Egyik sem tudja, hej, miért !...
Csak ködös vággyal űz a végzet,
de nem is férfi, aki nem így élt !

Koldusok lesznek és boldogok,
az utcaseprők hercegek,
mert szívünkben lánggal fellobog,
fajtám, te űzött, az áldott neved !

Otthagynak asszonyt, kis családot,
mindent, ami szép, jó és vagyon,
s büszkén hordják érted a láncot,
vagy úgy hullanak el a vérpadon !

S bár egy jó szót sem kapnak érte,
de te vagy mégis mindenük !
S inkább a poklok fenekére,
mint az égbe, ha ott nem vagy velük !

Mi vagy fajtám ?...Hit ?...Vagy őrület ?
Átok ?...Vagy égi szerelem ?...
Mindegy !...S hozzon bármit a jövő :
csak tied vagyok !... Rendelkezz velem !
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Trágyás János
  2011-06-02 16:42:55, csütörtök
 
  Alföldi Géza

Trágyás János

Ha akad köztetek szentszagú szép lélek,
Ne hallgassa az meg ezt a kis mesémet.
Menjen ki a kertbe, menjen ki a rétre,
Hogy a kényes orrát, lelkét megkímélje.
Akinek a fülét a trágya szó bántja,
hagyja a mesélőt mesélni magára.
Mert amit elmondok, nem lesz ebben szépség,
De aki megvárja e kis mese végét,
Mondjon el magában három Üdvözlégyet
Szegény Trágyás János lelke üdve végett.
Hogy amit a lelke nem talált a földön,
Lelje meg a mennyben végre mindörökkön.
Aki akar, menjen, nem haragszom rája,
Amíg a mesélő rágyújt egy pipára.

Bús paraszti élet írta e mesémet.
S Nagy Jánosnak hívták, akiről mesélek.
De ha így kerested, nem ösmérte senki,
A Trágyás Jánosnak ismerte mindenki.
Zömök kis paraszt volt, igavonó állat,
Akit az Isten is éppen kétszer lát csak:
Először, amikor megáldja az anyját,
Másodszor, amikor koporsóba rakják,
Nehéz barom-sorsát csöndesen úgy éli,
Hogy az Uristen is elfelejt ránézni.
Volt egy kis falucska, közel a Tiszához,
Cegléddel, Szolnokkal, Kőrössel határos.
Megroggyant viskókra, ha a hold világlott,

Magos Isten-háza pléh-tornya vigyázott.
Mélyen ülő ablak minden vályogházon,
Hogy a nyomorúság könnyebben belásson.
Térdig sár az utca. Csupa csatak minden.
Aki itt él, annak rendes neve sincsen.
Kis Józsefből itt lesz dülledtszemű Jóska,
Akinek a száját nem cifrázza nóta.
Kovács István itt lesz Sánta Kovács Pista,
Akire az öröm sosem kacsint vissza.
Akik itten élnek, bánat-földön élnek.
Ok sem hallgatnák meg ezt a kis mesémet.
Ha meg meghallgatnák, azt mondanák csendben:
Ez sem lesz mar bolond! Hát az nem már, lelkem!
Itt élt Trágyás János árván és szegényen.
Apró kölyök voltam s hírből már ösmértem.
Úgy ragadt a neve mint a bogáncs rája,
Hogy az eltartója maga volt a trágya.
Az biz az, a trágya! Büdös mint az átok.
Kenyeret magának mégis abból vágott.
Minden apró házból, ismerték a hírét,
Akármilyen büdös, ő hordta ki mindég.
Tízéves korában, éhezve és búsan,
Úgy maradt magára mint ez a kis ujjam.
Attól kezdve aztán ő vállalta sorra,
Hogy a trágyát, ha kell, a földekre hordja.
Húszéves korára büdös is lett tőle.
Trágyaszagot lehelt ruhája s a bőre.
Nem is akadt asszony, aki raja nézzen.
Kikerülték szegényt nevetve, kevélyen.
Mint az ázott varjú gubbasztott magában.
Ötvenéves volt már, hogy először láttam.
Borostás az álla, rongyos a ruhája,
Nem telt néki többre, csak egy kis kutyára.
Csak egy puli ugrált körülötte mindég,
Amikor a trágyát a földekre vitték.
Az volt a barátja, hű beszélgetőse.
Adó mián azt is majd elvették tőle.
Akkor ösmértem meg. Eljött, hogy elmondja,
Kutyaadó mián mi a bája, gondja.
Elsírta az utcán szörnyű nagy keservét
Hogy ő embert öl, ha kutyáját elvennék.
Vele a kutyája, bánatosan nézett,
Mintha értené csak az ember-beszédet.
Elintéztem néki. S akkortájtól kezdve
Kutyaadóját a jegyzőség fizette.
Ki-kijártam hozzá, mi a búja, gondja.
S meg-meghívtam néha egy-egy pohár borra.
Először szabódott. Aztán elfogadta,
S lehúzódott mellém a kemény fapadra.
Kitárta a lelkét, tisztán, mint a hajnal
A rét minden titkát zsendülő tavasszal.
Olyan tiszta volt az, mint a gyereklélek,
Trágyabűzbe rakta bele csak az élet.
Fölszedelőzködtünk. Hazafelé jöttem.
Kalapját lengetve száz búcsút vett tőlem.
Öt évre rá történt, vagy talán tíz évre,
Autóval jött egy dáma a vidékre,
Megvadult a bika a motor zajától,
S kirohant az útra bőszen a csordából.
Hogyha János nincsen, hát a nóta vége
Betorkollott volna úri temetésbe.
Nagy viaskodás volt. Mondta, aki látta.
Rá is ment a János szegény kis kutyája.
Nem is búsult János, csakis csak evégett,
Noha ő maga is kilenc sebtől vérzett.
Hat nap múlva, mintha mi sem történt volna,
János már a trágyát dudorászva hordta,
Maga-csinált dallam, olyan mint a rétek
Nyári szárazságban: komor és kiégett.
Nézett maga elé, bánatosan, árván.
Húzta a ballábát. Mintha ma is látnám.
Ezt hagyta emléknek a vad bika szarva.
Szeme fölött mély seb. Azt is akkor kapta.
Három hétre? Négyre? Egyszer aztán délbe
Becitálták Jánost, be a jegyzőségre.
Kapott egy nagy ordót es az úri dáma
Húszezer forintot küldött egy tanyára.
Nem akarta hinni, őt illeti minden,
Hogy egyszer már rá is ránevet az Isten.
Eljött hozzám másnap. Kérje a tanácsom,
Ordóval s a pénzzel már most mit csináljon.
Vegye fel. Mondottam. Teljesüljön álma
S költse az egészet egy csinos kis házra.
Építsél egy viskót. Kis kertet eléje.
Rezedát vess bele, s Estikét estére.
Rózsákat a kertbe. Mindég erre vágytál.
S pihenj meg esténkint a rózsák szagánál.
Trágyás János nézett, szomorúan nézett.
Gyanús csillogása volt a kék szemének.
Későn van már minden! Kísérőm a bánat.
Nem tudnék örülni én mán a virágnak.
Rózsa fejét nézném, trágyadombot látnék.
Trágya nékem már az egész messzi tájék.
Trágya már az öröm. A virág is. Lássa,
Kiölt énbelőlem mindent mán a trágya!
Minek nékem viskó? Minek vóna kertem?
Úgy se látnék mást mint trágyát a szememben.
Rózsabimbó szaga trágyabűze lenne...
Saját kemény sorsát keserűn nevette.
Megevett mán engem réges-rég a trágya,
Nem születtem es csak trágyakihordásra!
Mi van még előttem? Az a pár év? Nézze,
Annyi sok pénz értem húsz évre se érne!
Ezt a papírt adták. Pöcsét rajta s billog.
Erre aggyák ki a húszezer forintot.
Odadom magának. S arra kérem kendet,
Aggya oda szótlan egy árva gyereknek.
Nevelje belőle! Legyen gongya rája,
Ne egye meg őt is, mint engem a trágya!
Isten álgya kendet! Elballagott szótlan.
Nem is nézett vissza, akármit is szóltam.
Kimentem utána később egy-két szóra.
Azt hittem, hogy mégis hátha meggondolta.
Nem gondolt meg semmit. Villázta a trágyát.
Bűzlő trágya-szaga ülte a ruháját.
Megmondta, a pénzzel magam mit csináljak.
Oda kellett adjam egy szegény árvának.
******
Röpültek az évek. Jó pár év eltellett.
Irt egyszer a jegyző, ahogy tudok, menjek.
Trágyahordás közben összeesett János.
Nem értem én már csak szegényes sírjához.
Kemény sorsa még a sírba is kísérte.
Trágyás Jánost írtak fel a keresztjére.
Szóltam a jegyzőnek, hozzák a sírt rendbe.
Sír-virágja árát a község fizette.
Három évvel később a jegyző megírta,
Mint a mesék kertje Trágyás János sírja.
Mintha Isten keze, mintha csoda volna,
Trágyás János sírján a legszebb a rózsa.
Nemrégiben aztán álmot láttam véle.
Úgy jött elém, mintha éppen most is élne.
Köszöntött nevetve. Sántított mint régen.
S elmondta, hogy most is tárgyát hord az égben.
Hogy az Örök Isten közvetlen szolgája,
S hogy az Álmok Rétjét egy maga trágyázza.
Csak hát hogy a lelkét valami úgy nyomja.
Megmondja, a sírján, miért szép a rózsa,
Hogy egy-két villával, ha az Úr sem látja,
Sírján azt a rózsát ő maga trágyázza.
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
Én tovább nem hazudok!
  2011-06-02 16:40:52, csütörtök
 
  Alföldi Géza

ÉN TOVÁBB NEM HAZUDOK!

Ülök a magyar éjszakában,
Fölöttem fénylő csillagok.
A hold fényében túl a réten
Ezernyi virágszín ragyog.
Balzsamos szellő táncol a réten,
Lelkem az égen andalog.
Nincs boldogabb nép a világon,
Mint mink vagyunk, a magyarok!

Előttünk gazdag, szép jövő áll,
A múltunk büszke óriás,
Az életünkre Isten lelke,
Óva, féltve jól vigyáz!
Pihenj csak népem, áldott az álmod,
Te érted, véled szép a lét,
Tiéd az égen minden csillag,
S csak neked szép ott fent az ég...

Nem! Tovább nem folytatom!
Nem ámítom magam és másokat
De beleordítom a hallgató éjbe
A sötétségbe, a feketeségbe,
Hogy hazugság minden csend és béke,
A kertek alatt a halál leskel.
Álmodnék, jaj, de nem tudok.
Ha elátkoznak, megölnek érte,
Felordítom a magas égre:
- Én tovább nem hazudok!

Nem festem rózsaszínnel a jövőt,
Mert fekete és gondokkal tele.
És nem szellő száll a magyar réten,
De az elmúlás lehelete!
Nem virágillat, amit érzek,
De felbomló testek bűze kísért az éjben,
Látom az égő házak lángját,
Megölt magyarok tenger hulláját
A gyilkos csizmák feltúrta réten,
Látom a nyomort, ami ránk szakad,
Hogy nem lesz magyar, csak szolga, vágott,
Hogy megölnek a mérgezett álmok,
Hogy beér a halál, hiába futok,
Ha nem ébredünk, mindennek vége,
S ha megöltök is, eluztök érte ­
Beleordítom a magyar éjbe:
- Én tovább nem hazudok!

Nincsenek fölöttünk fénylő csillagok,
De fekete felhők szántják az eget,
Nem hold fénylik az égről a rétre,
De égő házak, városok fénye
Vetődik fel a felleges égre
S táncol lidércként a fejünk felett.
Nem vár ránk boldog, szent jövő,
De küzdelem lesz, nyomor és átok,
Hontalan százezreket látok,
Bilincset, börtönt, bitót, korbácsot,
Síró anyákat, árva gyereket,
Hogy gyűlölet a megjátszott szeretet,
Hogy hazug, álnok rablók a barátok,
Hogy csalás az imát mormoló kegyelet,
Nem igaz, hogy a fellegek felett
Isten szeme vigyázza léptünk,
Hogy harcol a Jog, az Igazság értünk.
Halálra ítéltek! Ez amit tudok.
Emberek, magyarok, árva népem,
Ébredj a hazug, hallgatag éjben,
A végzet leskel ránk, tudom, érzem!
S minden hiába, amiért éltem.
- Én tovább nem hazudok!

Ébredjetek, tanyák és városok,
Istállók és apró kis műhelyek,
Hivatalok, gyárak, tanyák, üzemek,
Itt az éjben a szörnyű üzenet,
Hogy jaj a magyarnak, végünk, végünk,
Ha tovább álmodunk, ha alszik a vérünk,
Ha nem látjuk, hogy mi fenyeget,
Ha nem védjük a magyar gyerekek,
A magyar anyák, és mi férfiak
Csak vicsorgunk egymásra semmiség miatt!
Ha nem találjuk meg egymás kezét,
Nem holnap, nem holnap, de ma még,
S nem állunk a gátra testtel, vérrel,
Ősök, hősök alkotó hitével,
Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,
Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!
Végünk! Végünk! Úgy írtanak ki aljas gazok,
Álcázott barátok, álcázott magyarok,
Hogy az Isten se leli egyetlen porunk,
Ha tovább alszunk, ha tovább álmodunk!
Mert részünkre az égben csak pusztulás jutott,
Ébredjetek, tanyák és városok!
Felébredtem, tovább nem álmodok.
De minden álmodót, szívből átkozok.
Ordítok, ahogy csak tudok:
Hallgassatok rám! Árva népem,
Halál les ránk e szörnyű éjben,
Háztól házig jajgatva futok!
Itt a vég! Itt a végzet!
Lássátok, hogy mit rejt az élet!
Az igazat mondom, ifjúnak, vénnek:
- Én tovább nem hazudok!
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
A veréb, az itt marad
  2011-06-02 16:38:59, csütörtök
 
  Alföldi Géza

A veréb, az itt marad

Veréb, idétlen szürke állat.
Lépni sem tud,- fél talán a földre hágni,-
csak ugrál rajta. Aprókat,
sűrűn, mint aki tüzes vaslemezre hágott,
de ittmarad a legvadabb télben is,
s őrzi a téli, kietlen világot!

Ez a szürke bolond állat,
akit rúgnak, parittyáznak,
akinek tisztességes élelem se jut,
ha nem piszkol a röges magyar út,
ez, aki nem tud dallal hízelegni,
fényes tollal henyén cicázni,
akinek úgy kell minden falatot
szekerek nyomán összekapirgálni,
ez, akinek ez a föld csak szemetet ad:
a veréb ittmarad!

Mikor a többi füttyös madár
megtagad Istent, Hazát, Házat,
elröpül arra, ahol könnyebb az élet,
puhább a kenyér, s tunya népek
csicsergésért is adnak kenyeret:
ez akkor is szeret!
Ez, aki az utca porán át
láthat csak földet, virágot,
rétet,jómódot, s hozsannák
helyett csak szidalmat kap
itt marad!

Ittmarad, ha százszor elűzik is,
szétverik fészkét. Vérző csipaszok,
szétszórt fészkek fájó tetemével
gazdagabb naponta az utca sora.
Ez mindent újrakezd;
új kedvvel rohan a mindennapiért,
küzd, dolgozik, s akinek nem jut
csak más asztaláról lehullott falat,
a veréb: marad!...

Mert van itt madár elég a magyar földön,
hemzsegnek a madarak aranykalászt ringató
búzatáblánk fölött. Felhőtlen ég alatt
dalol bizony tenger madár,
s amíg a vetés bőségben megterem,
dologtalan madársereg fecsérli esztelen.
S amíg benne tart, pacsirta füttyével,
cinege szavával, pitypalaty zenével
kárpótolják a korgó gyomrú,
istenfélő, madárimádó éhes parasztot.
él itt madár, amíg a föld kincses kamrája teli kézzel
szórja a potya falatokat. Dalol, szárnyal,
fütyül a holdnak, trillázik az arany nap alatt,
de ha a tél ránkszakad,
mind elrepül, csak a veréb: marad!...

Marad, ma még marad: egyedül!...

De mi lesz velünk, ha egyszer
ez a rongyos madár is könnyezve elrepül!?...
 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza versei  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2017.06 2017. Július 2017.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 24 db bejegyzés
e hónap: 289 db bejegyzés
e év: 1303 db bejegyzés
Összes: 7739 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2856
  • e Hét: 2856
  • e Hónap: 64482
  • e Év: 436577
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.