Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
x
  2012-08-30 07:34:25, csütörtök
 
  Barcsay Ábrahám

1. [Unalom.]
Ez egy kövér gyermek, borzos s nehéz fejű,
Színtelen, szomorú s nagyon csípás szemű,
Míg bírja a testit, sohasem mosolyog,
Mint béka földdel él s szüntelenül vinnyog.
Pataji kunyhómból 29-dik octobris 1771.

2. [Fejtésre való mese.]
Ajándék, ereklye, alamizsna, szentség,
Haszon, titok, újság - s egyszersmind régiség,
Se nem jó, se nem rossz; erőszak, kegyesség;
Ilyen ajándékot küldeni mesterség.
Nyitrán, 9 órakor a reggeli gyakorlás után, 20. Junii 1772.

3. [Koporsóra való jegyzés.]
Orczy Lőrinctől küldött latin sírvers fordítása.
,,Pásztor, szántóvető és katona voltam.
Legeltem, míveltem, győztem, ha harcoltam,
Juhokat, mezőket, erős bajnokokat,
Füvekkel, ekével, karddal mindazokat.
De ámbár nyájimat kövéren legeltem,
Darab földjeimet szépen bévetettem,
És az ellenséget keményen megvertem:
Se tejet, se kévét, sem prédát nem nyertem."
Úgy tetszik, hogyha az ember nem kötné annyira magát a jelentett dolgoknak rendéhez, hamarébb tehetne valami szerencsés fordítást. De mi vitte a mélt. urat oly idején koporsóra való jedzésnek kikeresésére? Ily setét gondolatokkal ne szomorítson engemet...
Hát én temessem el Orczynak múzsáját?
Én írjam bé verssel koporsó-tábláját?
Nyissa meg Apolló1 sokkincsű ládáját
S abból jegyezze meg Múzsák koporsóját.
Elég lészen nékem, ha vélek sírhatok,
S sírjánál holtomig gyászban mulathatok,
S kedves árnyékával a sírban szállhatok...
Radvány, 11. Octobr. 1772.

4. A télnek közelgetése.
Éjtszaki szeleknek süvöltő zúgása,
Halovány erdőknek levele hullása
Jelentik, hogy nincs már ősznek maradása,
És hogy télre hajlik esztendő forgása.
Hideg ködök ülnek bércek tetejére,
Hó-harmatok szállnak rétek zöldségére,
Pán1 siet telelő barlang fenekére
S sziklás tanyájának nyugovó helyére.
Nyögő Driádesek2 bújdosva lézengnek,
Tiszta patakokat mindenütt keresnek,
De múlató helyet sohol sem lelhetnek,
Ők is majd menedék-helyekben rejteznek.
Az ősz búcsút vévén szőlő-hegyeinkről,
Utolsó koszorót fon még kertjeinkről,
S nem lévén mit gyüjtsön meddő mezeinkről,
Könyves szemmel indúl puszta völgyeinkről.
A tél pedig ülvén jeges fellegekre,
Elébb birodalmát terjeszti hegyekre,
Onnét fagyot küldvén lapályos térekre,
Halált látszik hozni egész természetre.
E változás képe rövid életünknek,
Melyben, végét érvén hanyatló őszünknek,
Hó fedi tetejét fonnyadott fejünknek,
S meghűl minden része aggott tetemünknek.
Alig emlékezünk tavasz rózsáiról
S múlt nyáron aratott mezők kalásziról,
Csak álmodunk éltünk legszebb napjairól,
Midőn csókot szedtünk Chlóris3 ajakirúl.
De mely kínos árnyék bágyasztja lelkemet?
Mult idő s jövendők fárasztják elmémet,
Mert ha megvizsgálom valóban szívemet,
Csak a jelen-való tészi életemet.
1774. október 28.

5. Midőn erdődi gróf Pálfi Károly Budán felséges Mária Terézia
hagyásából a tudomány-mindenességnek erősítő levelét hirdetné.
Mit hallok, Magyarok! Pindus1 tetejéről?
Nincs kérdés már Budán Rákos mezejéről,
Eltűnt már Bellóna2 Pannonok3 hegyéről,
S Thalia4 hárfázik szent Gellér[t] bércéről.
Ott, hol rég Attila kegyetlenségében
Mártotta kezeit öccsének vérében,
Hol világ zsákmányát rakván szekrényében,
Bizánc s Róma sorsát tartotta kezében;
Hol Mátyás azután szelídebb időkben,
Békességet hozván kalászos mezőkben,
Pallásnak5 templomot emelt a felhőkben,
Mely csakhamar dűle rút vér-feredőkben;
Hol vad Muzulmánok Mahomet holdjával
Tündökölni kezdtek, s Szulimán kardjával
Atyáinkat ölvén vitette Dunával,
Mely Pontusig6 nyegve folyt véres habjával;
Igaz-e, hogy ott most békesség ölében,
Minerva7 szoptatván kegyes kebelében,
Nevel benneteket Apolló nevében,
S kard helyett tollat ád fiatok kezében?
Ha igaz, küldjetek Gyöngyösi lelkéhez,8
Ki már régen jutott Elis9 mezejéhez,
Térjen onnét vissza megint nemzetéhez,
S adjon kedvet néki született nyelvéhez.
[1777]

6. A magyarországi tudományoknak fő-gyülekezetihez.
Mely szózat hallatik Dunának partjain? -
Szűzek! kik sírtatok Gyöngyösi hamvain,
Kik rég Pindarusnak1 mennyei lantjával
A szót egyeztetvén halandók szavával,
Új útat leltetek szívek rablására,
S a vad indúlatok meghódítására:
Úgy tetszik, oh Múzsák! ha nem csalatkozom,
Titeket hall fülem, tinéktek áldozom.
Gyermekek! Gyermekek! ide siessetek;
Borostyánt szedjetek, koszorút kössetek.
Volt oly idő, mely rég Mársnak2 oltárához
Hívott benneteket pusztító nyilához.
Vérrel festett napok! Népeknek hibáji!
Minden nemzeteknek első nyavalyáji!
Meddig rútították Nílusnak vizeit?
Meddig a persáknak elfajúlt népeit?
Azután a görög és olasz partokat -3
Mely sok öldöklések töltötték azokat!
Elfáradván sokszor Ember dühössége,
Azt vélte már a Föld, lesz tán békessége;
De míg itt pihentek olaj árnyékában,
Amott már öltözött setét páncéljában;
Jelt adott lobogó véres zászlójával,
Albiont kihítta Róma szomszédával;
Tüzet és pusztítást küldvén a kezekben,
Örök gyűlölséget támasztott szívekben.
Így halál és rablás táplálván magokat
E világra szültek új birodalmakat;
Szörnyűbb származások szörnyű kezdeteknél,
Felkeresték egymást a vad-embereknél.
Ártatlan indusok! feláldozott lelkek!
Ím most, egymást ölvén, lakolnak értetek.
Ti is, nemes Scythák, akik Pannóniát
Bírjátok, és azzal a régi Dáciát!4
Tudom, ó fájdalom! tudom, hogy tudjátok,
E kis földet mennyi vérrel áztattátok.
Keserves örökség! drága birodalom!
Ezer veszélyek közt keresett hatalom! -
Elmúlt ez az idő, s már nem Bellónához
Hívlak, hanem Pállás dicső templomához.
Nem kíván ő rablást, sem véres kopjákat,
Hanem tudománynak szentelt éjtszakákat;
Hanem szelídséget, s erkölccsel jóságot,
Nemes indúlatot, igaz jámborságot.
Vesszen el a karddal erőszak munkája,
Melynek ember nyakát nyomja vasigája;
Kegyetlen Törvénynek büszkeség-láncai,
Melyeket forrasztnak világ bálványai,
Olyanok, mint viasz gyermeknek kezében,
Ha nincs az Igazság szabad erejében:
Ha nincs a hatalom és a nemzet között
Oly szövetség, melyet mind a kettő kötött.
Ó szerencsés nemzet! ó boldog Magyarság,
Míg még mezeiden múlat a Szabadság!
Reménylhetsz mindaddig virágzó napokat,
És várhatsz ennél is még boldogabbakat.
A széptudományok, Békesség leányi,
Szabadságnak voltak mindég maradványi.
Ennek áldozzatok, és ezt míveljétek,
Élteteket végig ennek szenteljétek.
A királynak hívek, hívek a hazának,
Őrizzétek díszét legfőbb hatalmának:
Polgárok vagy urak, szolgák vagy nemesek!
Ha király atyátok, őtet szeressétek.
Nem ád a korona nagyobb boldogságot,
Mint, ha védelmezvén az ártatlanságot,
S törvényt szabadsággal tartván a kezében,
Magával ülteti királyi székében. -
Múzsák! ébresszétek, kérlek, nemzetemet,
Mert magam gyengének érzem énekemet;
Ébresszétek immár, hogy királynéjának
Emeljen oszlopot kegyes dajkájának. -
Te pedig, bölcs Klió!5 jegyezd érctáblákra,
Hadd maradjon a legkésőbb onokákra;
Menj fel Mátyás király hajdan-udvarába,
Most pedig nem régen Pállás templomába;
Mesd romolhatatlan hív márványkövébe
Azt, amit rejtettél magyarok szívébe;
Mondjad, hogy, ha régen Nínusnak özvegyét6
Imádta Babilon asszonyfejedelmét:
Volt a magyaroknak nagyobb királynéja,
De talán több nem is - ez volt Terésia.
Budán, 1780.

7. [Gondolatok a békéről.]
Ányos Pálnak.
Szűnjetek már ércből ordító mennykövek,
Királyok játéki, - pusztító eszközök!
Térjen szelíd gazda vissza mezejére,
Vigyen kénkő helyett jó trágyát földjére.
Elűztétek szegényt messze kunyhójából,
Ágyú-színt tettetek búzás pajtájából.
Egyik fiát viszik Cyclopsok1 magokkal,
A mást anyja látja menni lovasokkal,
Leányi, ha szűzek, csuda, mert már vének,
Nincs fi a vidékben, férjet nem lelének.
Ősz hajra szegezték kínos pártájokat,
Meddőség foglalta hült nyoszolyájokat.2
Egész Európa ilyen nyavalyában
Fetreng, és romlását neveli magában,
Több a hadakozó, mint a szántó-vető,
Több a pap és here, mint a kereskedő.
Ez lőn vége büszke királyok dolgának,
Kik önnön-kényöknek mindent áldozának,
Két fortéllyal bírják földnek gyermekeit,
Vasbékóba tették országok kezeit:
A szegénység első, második a rabság,
Azzal tűnt az erő, ezzel a szabadság!
Mindenütt erőszak szörnyű vesszejével
Sétál, s agyarkodik éles fegyverével.
De mikor Jupiter3 nyögő nemzetekre
Teként, porban tapadt kínos emberekre,
Mikor a természet önnön-igazságát
Visszakéri megint ember szabadságát,
Akkor fut Lycaon4 farkas-társaival
S menedéket keres erdők vadaival.
Nagymártoni kunyhómból, sz. Mihály-havának 14-ik napján, 1781.

8. Pest várossának árvizekből származott veszedelmére.
Az örökös hideg napnak ellensége,
Kit fajzott éjjelnek gyászos setétsége,
A fagyos tengelynek holt birodalmából
Hová jött vesztünkre jeges udvarából?
Elhagyván éjszaknak zuzmarás hegyeit,
Mely rút köddel fedé Pannonok kertjeit!
Kegyes Pomónának1 hasznos gyümölcsfáit
Hóval nyomta földhöz szelíd ágacskáit.
Erdőknek vadjait sziklák tetejiről
Pajtákba szorítja Oenus2 hegyeiről:
Meleg forrásoknak eleven vizeit
Megfagylalja sebes Dunának öbleit.
A hajós evezvén könnyű sajkájával
Zaj-darabhoz ragad hideg szigonyával;
Hasztalan küszködik, zsibbadnak kezei,
Jéggé lész csólnakja s egész tetemei,
- Mint midőn történik, hogy földnek gyomrában
Érc érccé változik különös formában.
Más, kunyhója felé húzván köteményét,3
Parthoz fagy hajója, elveszti reményét.
Oh! bár tudták volna Duna szomszédjai,
Mely kárt fognak hozni veszélyes árjai!
Oh! bár míg olvasztó szél fújt hegyeinkre,
Siethettünk volna magas erdeinkre!
A haragos habok roppant tornyaikkal
Midőn megindultak jeges árjaikkal,
El nem lepték volna Pestnek lakosait,
S nem hajtották volna tengerbe barmait,
Ama szigetekes Ister4 zselléreit
Nem nyelték volna el jobbágyok csűreit.
Ah! kegyetlen özön! gyászos jövendölés!
Látásod irtózás, hallásod rémülés.
Mit jelentnek ilyen keserves csapások?
Nagy Isten! Hazámot várják-é romlások?
(1775.)

9. Lengyel, török, moszka háború kezdetén.
Az éjtszaki szelek fújnak süvöltéssel,
Sok posta-legények futnak kürtöléssel,
Félre! ki az útból! kiáltnak mindnyájon,
Az új esztendőnek ki-ki helyt csináljon.
Kéthomlokú Jánus1 csattogtat előtte,
Ki titkos templomát nyitva felejtette.
A harcok istene véres szekerével
A fagyos Februust űzi fegyverével.
Április is várja, hogy első napjára
Érkezzék a török Tanais2 partjára.
A zöldelő Május virágos kertjeit
Kiteríti bátran pázsitos rétjeit.
Az ifiú párok nyegnek szerelmekben,
A hadak gyermeki gyűlnek seregekben.
A töröknél merészb moszka nem vizsgálja,
Mely messze maradott Szibéria tája;
Odasiet nagyon hármas keresztjével,
Hol régen Rómától megvált miséjével.3
A francia félti török birodalmát,
Mellyel gyengítette németek hatalmát.
Ispahánnak4 ura Mahomed lábánál
Mustafával kíván áldozni sírjánál.
Várják Byzantium sérelmes5 leányi,
Hogy kinek lehetnek idővel zsákmányi.
A vizeken bíró nemzetek vigyáznak,
Mi lesz, ha Pontuson moszkák hajókáznak.
Azalatt Júniust görbe kaszájával
Követi Július éles sarlójával.
Császár is megindúl maga holnapjában,
Sok országok sorsát hordozza markában.
Ama kincses váras, Neptúnus mátkája6
Várja, hányra fordúl Genua kockája.
A szegény Sarmata7 feredik vérében,
Hogy idegen királyt ültessen székében,
Dantzka8 is irtózik híres szomszédjától,
Mert többet fizetne terhes hajójától.
Bécs pedig magában keresvén nagyságát
Lassanként csorbítja magyar szabadságát.
Másfelűl tekinti Róma kőfalait,
Szent csontokkal fekvő császárok hamvait.
Ó földnek asszonya! Hitünknek hajléka!
A régi Rómának hogy lettél árnyéka?
Meddig őrizheted sorvadt csontaidat?
S Egyiptom porából emelt oszlopidat?
Írígy Európa! fő-tudományodat
Micsoda népekre veted még jármodat?
A tüzes Etnának kénköves hamvait,
Miért gerjeszted fel elaludt lángjait?
Mit keressz a ligetes Amerikában?
A vad-embert miért űzöd barlangjában?
Viseljed a szegény szerecsen aranyát,
Hordozzad hátadon Asztrakán bárányát,
Töltsed meg torkodat ciprusi borokkal,
Cifrázd asztalidat kínai korsókkal:
Szobáidat pedig nyugovó székekkel,
S perzsáknak módjára készült szőnyegekkel;
Evezz hajóiddal világnak végére,
Találj új betegség halálos mérgére.
Hívságban elmerűlt kényes királyidnak
Tömjénezzél többet, mint szent oltáridnak:
Emelj szegény hátán arany-oszlopokat,
Láncolj lábaidhoz sok-ezer rabokat:
Hirdesd népeidnek kihúzott fegyverrel,
Hogy nem születtetett szabadság emberrel,
Eljön az az idő, hogy világ végéről
Új nemzetek jönnek Pólus hidegéről:
Kik hírt-nevet hoznak világ piarcára,
De ők is elmúlnak többiek módjára.
(1768?)

10. Egy nagy-asszonyságnak halálát siratja.
Siralom az élet, ínség, nyomorúság,
Álom, nem egyéb a legszebb ifiúság,
Bölcsőnket rengetik kín és sanyarúság,
Minden örömünknek vége szomorúság.
Ember, hogy apasszam könyvemnek árjait,
Mondd meg, hogy enyhítsem szívem fájdalmait,
Hogy felejtsem halál kegyetlen fogait,
Kikkel megemészté Forgácsné1 napjait.
Eljött mind a mord szél tavasz közepében,
S béfújván barátom virágos-kertében,
Kedves Liliomát, kit tartott ölében,
Elhervasztá, s veté sírnak mélységében.
Ó! ki nem kesereg? ki nem szánakozik?
Tudom, hogy oly kemény szív nem találkozik.
Nem vitt ő magával semmi méltóságot,
Éltében sem kívánt magának nagyságot,
De most árván hagyá a szelíd jóságot,
S a ritka példájú kegyes jámborságot.
Ne kérdezd, halandó! egyéb jóságait,
Férjét hogy szerette és több rokonait,
Hogy tudta szívelni hazája fiait,
Mindezekért Isten megáldja hamvait.
----------------------------------------------¬
Hanem messed velem ím ezt sírkövére:
Itt nyugszik * * *2 Bottyániak vére,
Ki még alig jutott élte zsengéjére,
S már halál vezette koporsó szélére,
Gyászt hagyván Forgácsra, szerelmes férjére.
Állj meg, ó vándorló! ne szánd könyveidet,
E csendes halomra fordítsd szemeidet,
Melyben halál zárta minden díszeidet,
Itt porban szemlélhetd legszebb reményidet.

 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2012-08-27 09:15:28, hétfő
 
  Barcsay Ábrahám

11. Előbbi lakásától búcsúzik.
Gyalog-fenyőfáknak barna gyümölcsei,
Kiktől kékesednek Beckónak hegyei,
Ti! kiket a napnak szikkasztó tüzei
Úgy érlelnek, mint tél csattagó derei:
Ablakomból sokszor tekintek reátok,
A sovány bérceket mikép borítjátok,
És a vad rigókat mikép hízlaljátok,
Kikkel sültjeinket majd szaporítjátok.
A Nagy Alkotónak bölcs rendeléséből,
Ti-néktek is jutott jó-téteményéből,
És a természetnek titkos törvényéből
Ti is adót adtok földnek terméséből.
Látom, a szűrös tót vas-szegű botjával
Havaknak tetején hogy mász csáklyájával,
S titeket leszedvén kesztyűzött markával,
Hogy hord nagy üstökbe teli tarisznyával.
Megrothaszt és kifőz, noha veszélyére,
Mert e mérges italt öntvén gégéjére,
Fojtó dühösségek forranak szívére,
S késsel támad sokszor maga testvérére.
A Vág, ki sebesen lefut közöttetek,
Csodálja, sziklákon mikép nőhettetek,
Látni szőllő-fát is nyegni mellettetek,
Ki már elszáradott, míg ti zöldűltetek.
Úgy nőnek éjtszaknak végső határain,
Érzéketlen fáknak jégcsapos ágain,
Csodálatos rügyek Nubia1 partjain,
Kiket lelt Dodóna2 Phoebus oltárjain.
Így olvadnak hideg vizeknek öblében,
Gyönyörű klárisok Scylla3 közepében,
Így teremnek gyöngyök Thetis4 kebelében,
Kiket Chlóris felfűz s függeszt kis fülében.
Fenyvesek, patakok, eleven források,
Ti, kik közt Nimpháknak5 volt néha lakások,
S hol szívemből folytak sok mély sóhajtások,
Búcsúzom tőletek - titkomat tartsátok.

12. Lakodalom módja az oláhoknál.
Dobzódó Farsangnak álarcás leányi!
Vigadó Bacchusnak1 részeg tanítványi,
Kiket fedd s ápolgat püspök Szentiványi,2
Mit zörögtek annyit hívság maradványi?
Megúntam én immár tótoknak dudáját,
Kik szekérre vetvén Janónak mátkáját,
Plébánushoz viszik szerelmes Ancsáját,
És ott megáldatják Cupido3 munkáját.
Nem így van Erdélyben, hol havas tetején,
Egy szép nap, virágos tavasznak elején,
Mint régen Albának4 vendéglő mezején,
Híres vásár esik Zarándnak megyéjén.
Ó! te, ki nem régen ifjú Florindával,5
Szárnyas lóra szökél vén banya Múzsával,
Ha messzünnen voltál Bacace6 árnyékával,
Szerezz segedelmet ennek hatalmával.
Hagyd, én lefesthessen e szent sokadalmat,
Hol az egész vásár keres lakadalmat,
Hol fáta ficsórnak7 igér oly jutalmat,
Mely két fáradt szívnek nem okoz unalmat.
Fényes nap tüzének első sugárain,
Alig jut kis világ Ojtóz határain,
Még juhász nem sípolt Zsili havasain,
Hogy már zsib kezdődik Bihar kopaszain.
Felül e nagy bércnek kies tetejére
Már ezer szűz nyugodt virágok helyére,
Hol koszorút fonván társának fejére,
Ki-ki Hébé8 maga, vagy tekint Hébére.
Gyengén lengedező zephyr suttogása,
Kivel hasad arany hajnal mosolygása,
Itt van, nincs szűzeknek tőle nyugovása,
Siet, mégis ott van legtöbb mulatása.
Napkeleti völgyek kellős közepéből,
Valamit lophatott Flórának9 kertjéből,
Vagy futva nyerhetett Pomóna kezéből,
Véle van, s itt osztja kedves kebeléből.
Mondják, hogy elhozván ama forrás vizét,
Melyben az Est-csillag mosván fényes fejét,
Virradtra úgy fonja ragyogó üstökét,
Véle fecskendezi szűzeknek seregét.
Melyre majd ha Phébé10 kegyes tekintete
Fénylik, kitől vidúl világ kerűlete,
Keleti gyöngyekké válik új élete,
Kinek halandóknál harmat nevezete.
Mikor világosság éltető tüzével
Fának-fűnek színt ád titkos erejével,
Ez áldott víz múlik ragyogó színével,
Bihar pedig ébred zengő seregével.
Valamit esztendő kedves szakaszával,
S újuló természet hozhat tavaszával,
Itt megtalálhatod szűzek vásárával,
Melyet ki-ki hozott eladni magával.
Egyik jó illatú epret tart kezében,
A más galamb-fiat zárt kis rekeszében,
Ez kosár cseresnyét tett ki elejében,
Amaz pedig gombát mutat tenyerében.
Alól sűrű gyalog-fenyők szomszédjában,
Számtalan ifiak állanak sorjában,
Olyanok, mint Hercul11 volt serdült korában,
Mikor még nem lankadt Omphales12 láncában.
E két szép sereg közt öregek nyugosznak,
Nagy-atyák és anyák sokan találkoznak,
Kik e szent vásárra száz unokát hoznak,
Hol boldogságokért égbe sóhajtoznak.
Azt vélnéd, Filémon van itt Boczisával,
Vagy az öreg Nínon aggott Dámonjával,13
Vagy - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Már ezt beszélje meg Kónyi14 Múzsájával.
Végre e szakálos csoport közepéből,
Mikép szakadt Glaucus15 tenger mélységéből,
Egy ezüst-szín hajú felkelvén helyéből,
Ezt lehet hallani törött beszédéből:
Ó! ti, kik e napon Egek védelmével,
Ez helyre jöttetek Ámornak hírével,
Íme feloldozlak tisztem erejével,
Legyetek boldogok Hymennek16 mívével.
Erre egy tyrusi csigának vérében
Mártott szép keszkenyőt vévén a kezében,
Kiveti, mint labdát, vásár közepében,
S rövid fohászkodást tesz Vénus nevében.
Azután két fehér galambnak véréből,
Kiknek még inai rángódnak testéből,
Áldozatot tévén buzgó szerelméből,
Az ifjakra hinti szentelt medencéből.
Ezzel ezer szózat édes zendűlete,
Mint amellyel hangzik Paphosnak17 szigete,
Midőn már közelget anyánk tisztelete,
Égig hat, s megindul Bihar kerűlete.
A sebesen folyó vizek forrásai,
Kiktől nedvesednek hegynek oldalai,
Kiszökvén, mint Márli ugró patakai,18
Vékony fellegekké változnak habjai.
A Nap ez éltető állat árnyékában
Rejtezvén, kegyesen mosolyog magában,
De hogy részesüljön Vénus munkájában,
Súgárait küldi Íris abroncsában.19
Múzsák! kik rég Homért Trója juhászáról,20
És most legközelebb Pestnek farsangáról
Orczyt sugarlátok Bacchus templomáról,21
Mondjátok a többit Bihar vásáráról.
Én, kit a dicsőség- harcok mezejére,
Régtől fogva szólít Márs tiszteletére,
Myrthus-ágat hintek végső tömjényére,
S vékony fátyolt húzok hívság seregére.

13. Hívság látásakor gerjedett jámbor érzés.
Megromlott világnak szennyes szugoljában,
Mit keres bölcs Múzsád Macsák1 udvarában?
Mely idegen vendég hívság hajlékában
Egy kis kopasz ember kurta dolmánykában.
Látom, hogy vánszorog bástyáról bástyára,
Vélvén, hogy majd talál igaz barátjára,
Könyves szemmel tekint község csoportjára,
Míg jut végre sziget-kertnek kapujára.
Itt, hol a mesterség természet kezéből,
Mint régen vad Tibur2 setét erdejéből,
Nagy fákat kivévén fagyos gyökeréből,
Tündér-kertet csinált Duna ligetéből;
Eltelik itt a szem, szív marad függőben,
Ezer tárgyat szemlél árnyékos erdőben,
Kik, mint a pillangók virágos mezőben,
Repdesnek, vagy fecskék kékes levegőben.
Ide siet Phryné,3 kiszáll szekeréből,
Fő-asszony, kitetszik kendőzött színéből,
Szemtelen bujaság csillámlik szeméből,
Mit kíván, itélhetd lankadt lépéséből.
Ültetett útaknak híves árnyékában
Sétál egy ideig község csoportjában,
Végre szűk ösvénykén esmért barlangjában
Eltűnvén, odadűl Leander4 karjában.
Hagyjuk ott és menjünk titkos ösvényekre,
Hol Cupídó lest áll ártatlan szívekre,
Elsőbb arany-béklót ver ifjú kezekre,
S végre kínos láncot vet szegény fejekre.
Üljünk egy szegletbe zöld borostyán mellé,
Nézzük, hogy sietnek szűzek e tőr felé,
Hogy viszi dajkája, ki Phillist nevelé,
Most már kerítője, s vesztegeti elé.
Ámor myrthus alatt egy rút vén banyával,
Hogy lappang meghódult ifiak hadával,
Hogy lődöz szívekre kegyetlen nyilával,
S hogy veszteget mindent hívság fulánkjával.
Ülj le, de ne keresd itt Cátót, Senecát,5
Ne kívánd te látni itt szűz Lucrétiát,6
Keresd csak Lucullust,7 köszöntsd Aspásiát,8
Kik szokták jelentni birodalmok fogytát.
Így dőlt Corinth, Athén, Róma nagyságával,
Így küszködik Páris hívság kórságával,
Így vész híres London nagy gazdagságával,
Így enyészik Bécs is Szent István-tornyával.
Pozsony nevekedik, Buda roppant lészen,
Belgrád, még úgy lehet, király-széket vészen,
De ha egyszer oda bús kincs fészket tészen,
Ott is lesz romlottság, kit rabság vár készen.
Ilyen fő-végzése Alpha s Omegának,9
Ki tudja titkait természet Urának,
Új-szülöttek, s holtak, ó! bár szólhatnának,
Egyaránt adóznak örök hatalmának.
Elég ha születtem, hogy már meghalhassak,
Elég hogy meghaljak, hogy feltámadhassak,
Életről-halálra így vándorolhassak,
S nagy Teremtőm tagja mindég maradhassak.
Szűnjetek, halandók! hitek szerzésében,
Szűnjetek titkoknak mély keresésében,
Nyugodjatok inkább természet ölében,
Mert bár éltek s haltok, ő tart kebelében.
A fa, ki most dőlt le, gyenge csemetével,
Mely nem rég kele ki vékony tetejével,
A túzok, kit sólyom hasíta melljével,
A víg fülemüle epedt gerlicével;
A cethal, ki döglött habok mélységében,
A pisztráng, mely úszik sebes Inn vizében,
A bárány, kit juhász melegít ölében,
Oroszlány, kit vadász elejtett tőrében;
Vad-kecske, ki szökdös magas kősziklákon,
A béka, mely megfúlt száradt pocsolyákon,
A bika, ki bömböl zanócos10 pusztákon,
Kis légy, ki megfagyott sepretlen rámákon;
Király, ki most sírban szállott trónusából,
Koldús, ki kenyérért kiált furuglyából,
Kis csecsemő, ki sír szoros pólyájából,
Agg, ki földbe vágyik kínos nyoszolából;
Törpe gunyhó, melyet szegény most építe,
Erős vár, kit Vauban11 bástyákkal keríte,
Oltárok, zsámolyok, kit kincs fényesíte,
Egyszóval, valamit természet készíte:
Egyaránt változik formából formában,
Van e föld, levegő, víz, s tűz hatalmában,
Kinek élet lakik örök csatájában,
De nincsen semmiség ezek munkájában.
Semmiség! tűnjél el érthetlen voltoddal,
Bölcs előtt nem találsz helyet hatalmaddal,
Plátó rég elűzött üres árnyékoddal,
Nincs helyed soholt is ijesztő álmoddal.
Bár majd, midőn egyszer fagylalt tetemeim
Hideg földbe szállnak érzékenységeim,
Nem élek köztetek; de minden részeim
E világban lesznek, hol vagynak eleim.
Akkor kigőzölvén vékony párácskában,
Jutván láthatatlan testek csoportjában,
Megyek esméretlen világok számában,
Nem lankadok, csak itt, földünk határában.
Akkor e sár-darab, melyet kedveltetek,
Nem lészen, Barátim! ekképen köztetek,
Hanem sok formában repdesvén veletek,
Füven, fán, virágon lészen előttetek.
Így mikor egy porszem, ki szelek szárnyain
Messze ragadtatott tengerek partjain,
S fagyos fellegek közt éjtszak havasain,
Végre leszáll, s nyugszik Hybla12 virágain;
Így támad hívságos váras omlásából
Kis gunyhó, kit gazda font gyenge fűz-fából,
Így lészen Orczynak örsi lakásából
Szép templom, mely épült Múzsák malasztjából;
Így múlik el Phryné bujaság kertjével,
Halálos cupressus13 gyászos seregével,
Bénövi vad fáknak sűrű gyökerével,
Így hanyatlik Bécs is veszett erkölcsével.
Így - De már elhagyom hosszas verseimet,
Szabad szókban küldöm többi rendeimet...

14. A Békességhez.
Óhajtott Békesség! ki nyájas orcáddal
Nyugalmat parancsolsz dicső koronáddal,
Nemzeteknek intesz olaj-ágacskákkal,
S e földnek pihenést szerzesz szent munkáddal;
Béhunyja szavadra Méduza1 szemeit,
Nem önti világra Cocytus2 vizeit,
S nem nyujtja katlanba kárhozott mérgeit,
Hogy abba márthassuk halál eszközeit.
Az egyenetlenség emberek szívéből
Kitér királyoknak tántorgó székéből,
Nem nyerhet mennykövet Jupiter kezéből,
Sem pusztító hadat poklok fenekéből.
Elűzted régenten Simois3 partjáról,
Azután végezvén nemzetek sorsáról,
Bölcs rendelést tettél Vestának4 lángjáról,
S most myrthusok nőnek Ilion5 hamváról.
De onnét hová tűnt? hol kívánt pusztítást?
Hová taszította a kegyes Éneást?6
Micsoda mezőkön parancsolt vérontást?
Mely vad nemzeteknek igért jó vándorlást?
E föld akkép látta bújdosni fiait,
Valamint tengernek felzúdult habjait,
Kik elhagyván messze Néreus7 partjait,
Egymást űzik, s tolják dagályos halmait.
Végtére elsüllyedt gályáknak kincseit
Kivetvén, terhelik Triton8 fövényeit,
Legeltetik vélek Nazamon9 szemeit,
S mások veszélyével táplálják népeit.
Ennyi ínségek közt, ily nyomorúságon
Sürget maga sorsa kit-kit e világon;
Míg egy nemzet kapdos városi hívságon,
A más nyilat készít fene pusztaságon.
Tudod, ó Békesség! meg nem gátolhattad
Sándor dicsőségét10 nem tartóztathattad,
Mívelt mezeidet héjában mutattad,
S Múzsák templomait hasztalan sirattad.
Elindult, mint egy sas Imaus11 hegyéről,
Vagy éhes oroszlány Lybia12 széllyéről
S még honjában törvényt tett perzsák kincséről
És szegény Dárius temető-helyéről.13
A nagy csillagzatok, kik földünk forgatják,
S adott törvényeket közöttök megtartják,
E kínokat reánk vagy tudva bocsátják,
Vagy ők is szűntelen egyik a mást rontják.
Minket is megszánván, eljöttél végtére,
S csendességet hoztál Duna melljékére,
Malasztodat adtad Scythák nemzetére,14
Ama nagy Árpádnak vitéz seregére.
De mennyi vér folyta új örökséginket!
Mint dúlta Bellona foglalt mezeinket!
Hogy hánytuk Rómára éles tőreinket!
S hogy hagytuk el érte régi isteninket!
Egeknek munkáji! titkos történetek!
Nemzetek sorsáról csuda végezetek!
Testvérink is Kayug15 partjára érkeztek,
Hol jámbor Sinestől19 más tudományt vettek.
Boldogok annyiba, hogy szelíd ég alatt
Lakván, oly sok ínség rájok nem szállhatott,
Ómár buzgó kardja oda nem juthatott,
Sem Szulimán tüze ott nem pusztíthatott.17
Örök tavasz folyja esztendő részeit,
S gazdag harmat szállván Sinesek mezeit,
Nem sujtja igában ott lakos ökreit,
A föld ingyen osztja minden gyümölcseit.
Nékünk is épülnek ugyan városaink,
Változnak falukká régi szállásaink,
Emelkednek sűrűn fényes templomaink,
Szűntelen tömjénnyel égnek oltáraink.
A Bővség18 szarvából önti adományit,
Melyekkel eltöltvén Duna tartományit,
Már hazánkba hívja világ tudományit
S közinkbe szólítja Parnassus19 leányit.
Ajándékid ezek, ó áldott Békesség!
Sőt ha verseinket kedvelli Istenség,
Tied a dícséret, övé a dicsőség,
Csak boldogságunkat ne kövesse ínség.

15. Egy sebes katonának sóhajtása a megtörődött
vitézeknek számokra épült pesti nagy házra.
Nyugodalom-helye csonka Caesároknak,
Rév-partja fa-lábon úszó Sándoroknak,
Oszlopa kis zsoldért megtört mártiroknak,
Bárkája megaggott s romlott bajnokoknak,
Te vagy temetője sok jeles vezérnek,
Kik megáldoztattak hímes Becsületnek,
Hallod-e, mely panaszt mutatnak egeknek,
Mely átkot mondanak a vak-szerencsének.
Ez-e munkájuknak, úgy mond, a jutalma?
Nékünk, akik valánk országok oltalma?
Boldog Isten! mely nagy a sorsnak hatalma,
Ím rajtunk végződik kemény diadalma.
Ah Márs! ah Becsület! ah csalfa reménység!
Mely drágán vétetik a hadi dicsőség:
Melyik, mondd meg, melyik az a nagy erősség,
Kit követ, s el nem hágy a méltó tisztesség.
Mi is, kik vesződünk ruha-darabokkal,
És fizetve vagyunk veres krajcárokkal,
Néha-napján víttunk gyalog- s lovasokkal,
Keményen birkóztunk tündöklő vasakkal.
Érc, acél, bömbölő füstös eszközökkel
Küszködtünk, ütköztünk vitézlő melljekkel,
Mind szárazon s vízen sok-ezer népekkel
Dolgunk volt, s bontottunk bástyát kezeinkkel:
Ellenséget győztünk, tábort széllyelvertünk,
Sáncokat megmásztunk, várakat megvettünk,
Népet hódítottunk, országokat nyertünk,
Szerencsétlenséget, s sebet megvetettünk:
Azért, hogy valaha vitézlő munkánkért
Márs reánk tekintvén jó-viseletünkért,
Tisztben helyheztessen erős tetteinkért,
Igaz bért juttasson kivált hívségünkért.
Ő mégis gondatlan az igaz mértékre,
Feledékeny s fejes méltó érdeminkre,
Laurusát1 feltette gyáva emberekre,
Fűze tisztességet érdemtelenekre.
Sírván emlékezünk, gyors ifiúságban
Midőn erőnk s tagunk voltak virágjában,
Mennyit nem szenvedtünk nehéz igájában,
Mint bíztunk hamisan ígért jó-voltában.
Nem volt akkor veszély, sem szerencsétlenség,
Kit meg nem vettetett a forró dicsőség,
Hol sűrűbb puska-szó, hol több volt ellenség,
Oda-üt2 nyargalva vakmerő vitézség.
Hol kénköves lángot az álgyú okádott,
Széllyelterült ólom rendeket ragadott,
Egész várasakat rejtett tűz elrontott,
Tornyokat forgatott, hegyeket megbontott;
Minket nem rettentett iszonyú dörgése,
Sem apróbb, de éles fegyvernek csörgése,
Jó reménységért volt veszély megvetése,
Nagy szívvel halálos sebek szenvedése.
Mennyiszer, ó Hívság! tűz lobbant szívünkben,
Önként bérohantunk a veszedelemben,
Vér-ontást szomjúzván keltünkben-fektünkben,
Háborút kívántunk egész életünkben.
Most immár, hogy éltünk ősze béérkezett,
A tagok, az elme erőből vetkezett,
Testünk mindenestűl öszvetöredezett,
Régi szolgáiról Márs elfelejtkezett.
És íme sebünkért s vérünkért kegyetlen,
Bérünket fizetni fösvény és kedvetlen,
Szép kérésünkre is eddig engedetlen
Sorsban ejtett, mely majd elszenvedhetetlen.
Ki Széntánál3 török táborban bévágott,
Ki Sziciliában4 legelső béhágott,
Ki igaz hívségért csizma-talpot rágott,
Itt vagyon és visel csak komisz-nadrágot.5
Köztünk van Hochstädtnél6 sebhűlt muskatéros,
Köztünk Pétervárnál7 bénult granatéros,
Mind ez, mind a másik tiszt, de hat-krajcáros,
Ily zsoldért savanyú bort ád a kocsmáros.
Nincsen paszamánnyal dolmányok prémezve,
Görnyedt derekokra kereszt nincs feltűzve,
Mankón sétálgatnak szegények reszketve,
Jajgatnak jámborok mind reggel, mind estve.
Mennyi vitéz legényt Márs köztünk temetett,
Ki épen maradván tábort vezetgetett,
Van itt, kinek tüze Fritzhez8 tétethetett,
Vagyon, Sabaudussal9 ki sorban mehetett.
S mindezeket titkos tudatlan okokból
Szerencse kivette azoknak számokból,
Kiket felső polcra emelt gyakran porból,
Mert ő sem tesz immár generált dobosból.
Vesszen hát sok jajjal bőves szolgálatja,
Azt sok árva s özvegy naponként siratja:
Ha ilyen rendetlen Mársnak a malasztja,
Jöjjön elő régi világ állapatja.
Esmérje meg egész földi ifiúság,
Hogy hadi-szolgálat cifra nyomorúság,
Valamit Márs ígér, az merő bolondság,
Füst és múló árnyék és végre koldússág.
Ha Károly császárnak ezen épülete
Nem volna, mi lenne vén vitéz élete?
Rongyos szűr, vagy kankó10 volna öltözete,
Talám a ganajon volna végezete.
Áldás hát s dicsőség néki s leányának:
Ennek, hogy jó zsoldot fizet a csonkáknak,
Annak, hogy hajlékot csinált katonáknak,
Kik érte s királyi nemért harcolának.

16. Élete módjának változása.
Az én életemet a magánosságnak
Szentelem, nem lészek rabja a világnak,
Áldozatot adtam én már a hívságnak,
Szolgáltam hazámnak, másoknak, királynak.
Az idő változtat ám minden dolgokat...

17. Együgyű életnek dícsérete.
Tündér Ilonának híres országában
Amint Alvincról mész Marosnak folytában,
Szép mező terjedett Erdélynek torkában,
Melyről mit olvashatsz Magyar krónikában.
Keletről a Maros s Kenyér vize folyják,
Kik arany-fövénnyel bőven iszapolják,
Délről a hunyadi bércek árnyékolják,
Nyugatról s éjtszakról nagy bányák árkolják.
Régen Márs mezeje, most Ceres1 tanyája,
Ott tompult vala meg Báthori2 szablyája,
De majd megérkezvén Kinizsi kopjája,
Ott fetrengett porban törökök csalmája.
Tráján arra repült, útját3 ott is hagyta,
E munkáját idő ámbár ostromlotta,
Fenn áll bosszújára s még el nem ronthatta,
József4 minap azon szekerét hajtatta.
Rég nem szállott oly Sas Közép-Dáciára,
S mivel szegényeknek jött volt hallására,
És inkább községnek ügyelt panaszára,
A nép minden-felűl tódult látására.
Egyedűl egy agg pór Tráján útja mellett
Földjét szántogatván Császárra nem nézett,
Hanem némely ember-kaponyákat szedett,
Sisak, kard, tőr-darab, s egyéb a-féléket.
Ezeket rakásban vetvén, szép tulkait
Hajtván, tartogatta ekének szarvait,
S nem is látván József repülő hintait,
Reszkető kezekkel vitte barázdáit.
A Császár ezt látván szekerét állítja,
És a szántó-vetőt magához szólítja,
Ki legyen, röviden őtet megtanítja,
S hogy kérne valami kegyelmet, bíztatja.
Mit kérjek? ó Király! mond a pór Józsefnek,
Jobbá teheted-e gyümölcsét földemnek?
Avagy, megfordítván rendjét természetnek,
Visszahozhatod e hajnalát éltemnek?
Mely földet mívelek, ősim is szántották,
S véreket érette sok ízben ontották,
Íme bizonyítják e néma barázdák,
Bár szóljanak értem e rozsdás kaponyák.
Azért, Császár! ha mi kegyelmet mívelhetsz,
Megköszönöm, ha e csontoktól megmenthetsz,
Hely van szekeredben, belőlök elvihetsz,
Nesze! Isten hozzád! repűlj, míg repűlhetsz.

18. A kávéra.
Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.

19. A jámbor Evező.
Mosolyogva szalad zúgó habok között,
Hol vándor sajkája sziklába ütközött,
A jámbor evező, s csendes fövenyekre
Kiszáll, honnét jut majd boldog ligetekre.
Ott fejszét nem látott magas élő-fákat
Választ szomszédjának, köszöntvén azokat,
Árnyékokban kunyhót emel kastély gyanánt,
Melyben Istent áldván élte foly egyaránt.
Nem vágyik ő vissza gazdag rév-partokra,
Hol Indus vagyonát rakják nagy halmokra,
Sem udvari gőggel fényes palotákba,
S ragyogó rabságot titkoló szobákba:
A jóltévő földet naponként míveli,
Melyben boldogságát és élelmét leli.
Sokszor hajlott fáknak ülvén árnyékában,
Mélyen sóhajtozva csudálja magában,
Hogy vágyhat úgy ember világ kincseire,
Arany-almát termő tündér-kertjeire,
Holott boldogságot lelhet csak szívében,
Nem pedig Krézusnak1 halmozott kincsében.

20. Az iszákos Prókátor.
Mely nagy kár a bornak! itt fekszik Csúz János,
Ki volt életében oly nagyon itkányos,1
Hogy szép tudománya ritkán lőn felderűlt,
S az Igazság vele sokszor borba merűlt.
Szent ügy s prókátori fogás egy korsóban,
Alusznak már benne most a koporsóban.




 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2012-07-28 15:56:50, szombat
 
  Barcsay Ábrahám

21. [Foszlány.]
Kápolnák! templomok! felszentelt oltárok!
Malasztért hozzátok én azért nem járok,
Hogy a Teremtőnek magasb kárpitjában,
Dicsőítést lelkem többet lel magában.

22. A Poétákhoz.
Papirosan ugró rendek koholóji,
Addig nem lehettek nemzet tanítóji,
Miglen egy vagy más láb nyűgözvén versetek,
Fülnek tetsző hangtól üres éneketek.
Hát a szív hol vagyon? szökéssel nem nyerik,
Ámbár a battutát1 sorok-ütve verik.
Ha a képzelődés ragyogó tűkörét
Félre-tesszük s a hang hódító műszerét;
Apolló chorusát hijában dícsérjük,
S Parnasszus tetejét haszontalan mérjük,
Mert a természetben ami erőltetett,
Kivált ember előtt kedvet nem nyerhetett.

23. [Válasz Mártonfi József püspök versére.]
Áldott pásztor!1 jól hallottam
Nyájas hangú sípodat,
Álmélkodva magasztaltam
Barátságos lantodat:
Azért én is ide metszem
Neved alá nevemet,
Hogy e völgyben ismértessem
Háládatos szívemet.
1805. május.

24. Midőn B. H. a Dunát és Balatont általúszta volna.
Egy árva hazának kedves jövevénye,
Szabad s azért boldog nemzet szüleménye,
Több vizét megúsztad mostani hazádnak,
Jeles példát adtál polgártársaidnak.
Abban, hogy a szabad, erős s nemes elme
Nehéz dolgokon kap s jóban nincs félelme
S nem lehet előtte lehetetlen dolog
S csak a mehet nagyra, ki veszélyben forog.
Vajha ezen példa a magyart intené,
Elhűlt vérét [. .] s békét serkentené;
Hogy úszna hazája veszélyen keresztül,
Ne nézné romlását s kész bilincsét restül.
1787.

EPISZTOLÁK
25. [Köszöntő.]
Radvánszky Jánosnak.
Valamint a kulacs, János is kétféle.
Vagyon lelki János, van testi sokféle:
Lelki van ugyan négy, mindenik szent János,
Úgymint ama pusztán sáskát evő János,
Van rostélyon sütött, s olajban főtt János,
Van Nepomucenus, ki a mai János.
Mondd meg már, barátom, melyiket innepled,
Talám mind a négyet egyaránt tiszteled?
Vagy talám hírekben ha még nem esmered,
Lássuk, a testik közt melyiket kedvelled?
Van szőke, van barna, vagyon piros János,
Van füles, van fejes, vagyon torkos János,
Van fogas, van hasas, vagyon Kolbász János,
Van boros, van seres, vagyon pipás János,
Van szurkos, van szennyes, vagyon csinos János,
Van borzas, van kopasz, vagyon csicsos1 János,
Van kövér, van száraz, vagyon izmos János,
Van gazdag, van szegény, vagyon Palits2 János.
De ki számlálhatná meg: mennyi a János?
Még - a ló is János, mikor bojtorjános.
Lásd, mennyi druszád van, jó barátom János,
De tudd meg, mily kevés légyen igaz János.
- Igaz vagy, azt tudom, mivel tapasztaltam,
Veled a barátság hívségét kóstoltam.
Minden bánat nélkül naponkint múlattam,
Érzem most a súlyát, midőn eltávoztam.
Ilyen sorsa van az érzékeny szíveknek,
Önnön boldogságok oka keserveknek,
Ilyen a jutalma érzékenységeknek,
Egy kútfőből ered oka örömeknek.
Szerencsétlen, aki ezt még nem kóstolta,
Ámbátor világnak felét meghódolta,
Pilades3 hívsége hajdan megmutatta,
Midőn Orestesét magához kapcsolta.
Nagy-Próna, 16. Máj. 1771.

26. Az Éva almájának eredete s értelme.
Radvánszky Jánosnénak.
Ez már régi kérdés s rendes feszegetés,
Hogy midőn Édenben lőn első teremtés -
Vajjon mi lehetett Évának almája?
Ama híres gyümölcs, természet csudája,
Jónak és gonosznak tanító plántája,
Egyszóval: Istennek titkos almafája.
Ebben botránkoztak világiak s szentek...
Sokan megbotlottak, sokan beléestek;
De én csak így viszem könnyű értelemmel,
Mivel a csudákat nem érem eszemmel,
Hogyha Ádám uram e titkos almára
Vágyván, nem vett volna abból a fogára -
Talán nem írhatnám most Éva napjára,
Hogy sok áldás szálljon Prónay Évára.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezért pálcakötőt1 várok nagyasszonyom,
S addig is kacsóját ezerszer csókolom.
(1772. febr. 7-e előtt.)

27. [Elmélkedés a háborúról.]
Radvánszky Jánosnak.
Igaz ugyan, mondják, hogy a szegény török
Békességet kíván és már lassan zörög,
És hogy Kata1 asszony Friderik bátyánkkal2
Abban megegyeztek a mi vén anyánkkal,3
Azért ha most őszre forrhat a békesség,
Haszontalan lészen talán a vitézség.
Annyi ezer gyilkost miért fizetnének,
Ha embert nem lelnek, kit megöletnének?
Majd nyakunkba vetik a bornyú-tarisznyát,
Mondván: menjetek el és vegyétek hasznát,
Menjetek, királyok kardos tanítványi,
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ha a remeteség nem volna tilalmas,
Ámbár embereknek, úgy látszik, unalmas,
Majd radványi havas hideg erdejében,
A legrengetegebb fenyves tetejében,
Ott, ahol a vackor füge gyanánt terem,
És hol kastély gyanánt jó a fedett verem,
Egy szép forrás mellé választván lakásom,
Ott lenne holtomig csendes mulatásom.
Ott a természetet naponkint vizsgálván
S mindennap valami mélységet találván,
Annak titkaival táplálnám lelkemet
S bátor kimúlásra készítném testemet.
Mennyi gyengeségnek csúfos köteleit,
Kik most szorongatják szívem rejtekeit,
Oldoznám fel akkor? - - - - - - - - - - - - -
Hányszor előzném meg hajnal mosolygását,
A tiszta forrásnak csudálván folyását,
Ki szüntelen eljár kötelességében
És vizeit küldi a tenger öblében;
Szűntelen közelget s szűntelen távozik,
A több társaival újra találkozik;
Forrás, osztán patak, folyóvíz, nagy Duna,
Tenger, eső, felleg s a Balaton-tava.
Hát még az időnek titkos enyészetét
És örökké tartó csuda természetét,
Ki mindent csak elnyél iszonyú torkával
S hirtelen megemészt rettentő gyomrával,
Mivel mérhetnők meg ennek tágasságát?
Réffel-é vagy öllel? - - - - - - - - - - - - - -
Érzem, ó barátom, e szempillantásban,
Midőn veled vagyok kedves mulatásban,
Érzem, mely sebesen múlnak el óráink,
S mely hamar enyésznek legvígabb napjaink.
Ime már a nap is tüzes szekerével
A tengerbe merűl meggyúlt tengelyével,
Az egész természet mély álomban nyugszik,
Egyedűl az idő soha nem aluszik.
E nagy ellenségtől nincs megszabadulás,
Diánna Temploma4 most csak egy kőomlás,
Magos Piramisok büszke tetejeket
A porba takarták emlékezeteket,
Mondd meg hát, barátom, hova folyamodjunk,
E rövid életben mihez ragaszkodjunk?
Nem tudom, megvallom. Az egy barátságot
Míveljük e földön, mint főbb boldogságot.
Pataji kunyhómból, 25. Martii 1772.

28. [Testamentum.]
Barátim! ha egyszer az én Orám eljön
És már nincsen messze; maga Phillis önnön
Okát megmondhatja: O! ne temessétek
Torony alá testem Szerzetes-por közzé
Vagy pedig Hercegek pompás vedre mellé.
Távol nyughatatlan roppant Városoktól,
Egy szűntelen kies, s tölgy-fák árnyékától
Setét völgyben, hamvam messze elvigyétek,1
És legalább néki érni engedjétek,
Azt amit én szívem soha nem érhetett.
Úgyis ő sokáig Sírban ott2 nem lehet:
A por ezerféle formában változik;
Talám enyim3 majd egy rózsában bujdosik,
Melyben midőn őtöt Phillis megcsókolja,
Szívét szomorúság titkoson elfolyja.4
Míg egy Király5 ki csak erőszakot mívelt
S magának koporsót még éltében emelt,
Ércben, márványkőben várja Sorvadását
És száz esztendőkre6 rendelt rothadását,
S akkor is eltölti méreggel udvarát.7
Komjáti, 22. August 1772.

29. [Álomfejtés.]
T. N. Prónay Éva asszonynak.
Múlt éjjel nyugovám csendes nyoszolyámon,
Lassan világosság terjede szobámon,
Hogy egy zsidót láték tanuló-lócámon,
Ki nagyon forgatta Mojsest asztalkámon.
A földöt seprette sok-kapcsú ruhája,
Könyökirül hosszan lenyúlt al-subája,
Borzos fejét fedte karimás sapkája,
Szakáll-mértéke volt köldökének tája.
Nem űzött ily tudóst Urunk a templomból,
Midőn haragosan eljövén Sionból,
Sokat megpofozott farizeusokból
S némelyt bottal űzött galamb-árusokból.
Az én rabbinusom, kit álmomban láttam,
Különb írástudó volt mint tapasztaltam,
Mert a többi között, amit megtarthattam,
Ezen kérdést tevé - fülemmel hallottam:
Hogy van, hogy az Isten legszebb munkájának
Olyan rövid nevet adott volt Évának?
Miért nem nevezte már Magdalénának,
Vagy pedig legalább nagy-betű Sárának.
Mi lehet az oka? ok nélkül nem lehet.
Valaki vélhetné, hogy csúfságból esett.
Ezen a vén zsidó rútúl teprenkedett,
Mojsessel s magával nagyon veszekedett.
Azonban álmomban őtet így szemléltem
És ily kérdésire csaknem felébredtem.
Álom s ébrenlétel között fetrengettem,
A zsidó árnyéknak pedig így feleltem:
Mit tévelygesz annyit Énoch unokája,
Min töröd fejedet Dávidnak szolgája?
Látod, titkos ugyan Istennek munkája,
De minden oly eggyes, mint frigyes-ládája.
Azért nevezte ő Évát oly rövidre,
Hogyha Ádám akar a szentelt helyekre
Menni, vagy feküdni fige-levelekre,
Hamar szólíthassa Évát mindezekre.
E kis dologban is ritka bölcsessége,
Tudta, hogy Ádámnak nagy lészen restsége,
Mivel igen terhes férj kötelessége,
Azért ada rövid nevet ő-felsége.
Serény is volt anyánk, mondják, úr dolgára
És igen figyelmes parancsolatjára,
Ám reá is kapott a tiltott almára.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Tehát ő restsége oka esetünknek,
Azért nincsen vége s hossza sok bűnünknek,
Bár rövid is neve most feleségünknek,
Eleget nem teszünk kötelességünknek.
Eltűnék a zsidó, midőn így szólottam
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
S én álom öléből így kiszabadúltam,
És a barátságnak végre így áldoztam:
Menjetek, ó Múzsák, menjetek Évához,
Menjetek Pilades szerelmes társához,
Vigyétek álmomat Garamnak partjához,
S a nappal szóljatok fényes ablakához,
Midőn elterjeszti kedves sugárait
S arany színre festi hegyek oldalait,
Midőn elvégezvén gyönyörű álmait,
Éva bészólítja titkos szolgálóit,
Múzsák! ez órában őtet köszöntsétek,
Kész szolgálatomat néki jelentsétek,
Örök hívségemet lábához tegyétek
S álmomat ő neki ekképen fejtsétek:
A szakállas zsidó az időt jelenti,
Az írás barátság frigyeit jegyezi,
A kérdés barátnak szívét kisértgeti,
Hogy vajjon - mit ígért, azt el nem felejti?
Bánkesze, 1772. december 23.

30. [Budai zsinat után.]
Radvánszky Jánosnak.
Hát ti lator János elmés gyermekei!1
Kiknek tejet adnak Beszterce hegyei,
Ott, hol sebes Garam Radvánnak falait
Mossa s öntözgeti keskeny határait,
Hol a föld gyomrának hideg érc-köveit
Örök láng emészti vulkán műhelyeit,
Jele szomjúságnak, mellyel a halandók
Aranyat kívánók s kincset imádandók:
Mondjátok meg nékem igazán röviden
Hogy fordúlt kockátok utolsó gyűlésen,
Hogy végre közjóért hazánknak hasznára
Ti is felkapátok az ugorka-fára?
Nyilván szunnyadoztak Róma katonái,2
Nyilván elaludtak őrálló szolgái,
Eltemették Ignác híres bajnokjait.3
Ím, hasznát veszitek, áldjátok hamvait.
De kérlek, csak bölcsen bánjatok ezekkel
S vissza ne éljetek új szerencsétekkel,
Mert ha tűz támadna az egész országban,
Majd megint térnétek a régi fogságban,
Sőt még ami nagyobb, nem merem mondani,
Miklós fiad fognák robotra hajtani,
S Terka leánykádat, mint Ómár házában,
Heréltek kísérnék Császár udvarában.
Elhiszem, mosolyogsz ezen mondásimra,
De bár emlékezzél ily gondolatimra.
Nagy-Szombat, 14. Junii 1775.




 
 
4 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2012-07-24 17:56:46, kedd
 
  Barcsay Ábrahám

61. Újólag való ébresztés a vers-írásra.
Orczy Lőrincnek.
Múzsám! kitől immár Márs biztatására
Elbúcsúztam vala Józsefnek számára;
Te, kit hajdan Orczy babonás lantjával
Olykor ébresz[t]getett tudós pennájával,
Míg én nézem Guibert1 öldöklő fortélyit
S véres győzedelmek elrejtett ösvényit
Éjjel is nyomoztam pislogó gyertyánál,
Vagy szunnyadó mécsnek dohos világánál;
Míg én Minervának szentelt napjaimat
S vadász Diánának adott óráimat
Olykor búmba Vénus nyájas titkaira
Kezdtem tékozlani szívek csínyaira:
Mondd meg, édes Múzsám! addig hol mulattál?
Ily mély-kedvűségbe, s ennyire mért hagytál?
Ébredj fel, és újra jőjj segítségemre,
Hints némely virágot gyászos életemre.
Hagyd, légyen e pusztán vándorló lelkemnek
Bár kis pihenése bágyadott fejemnek.
Szólalj meg, mint régen, Zobor tetejéről,
Midőn hangoskodtál Nyitrának völgyéről.
Menj lapos Tiszának nádas partjaira,
Ott találsz Orczynak kedves nyomaira,
Keresd fel, és köszöntsd, s így szólj ősz fejéhez:
Ó! te dicsőségnek tudós éneklője!
Ki voltál a jónak mindég szeretője:
Emberek barátja, tárgya hív szíveknek,
Lőrinc! gyámítója légy most énekemnek,
Védelmezd írígység mérges fulánkjától,
Ójjad cáfolóknak szurdosó tollától.
Érzem mennyei tűz gerjesztő szikráit,
Kik már gyújtogatják magyarság fáklyáit.
Látom Gyöngyösinek mosolygó árnyékát
Áldani s szeretni Keve maradékát.2
Haller László3 kikél hideg hamvaiból,
És biztató szókat ereszt ajakiból.
A Garam, Vág, Morva, Duna szomszédjai,
Éhezett sváboknak örökös árjai
Hasztalan öntenek Kúnság mezejére:
Gondja lesz Egeknek magyarok nyelvére.
Akár új Rómának tekintsd oltárait,
Akár moszka Cárné rémítő hadait,
Császárnak szüksége lészen nemzetünkre,
Reá szorúl német éles fegyverünkre.
Nemzetek már egymás fülében suttognak,
Mint beteg ágyában, iregnek-forognak.
Igy volt, midőn Filep görögök igáját
Elkészítvén, titkon megrontá hazáját.4
Igy fog még lakolni szegény keresztyénség,
Mert sokáig közte nem múlat békesség.
Elértük már ama szoros mértékünket,
Melyre szabták Egek mulandó létünket.
Valaminthogy a Nap rendelt cirkalmában
Távozik-közelget szabott határában;
Midőn felleg támad Néva partjairól,5
S a havas Tanais vad szomszédságiról,
Dantzkának révjétől Azóv tengeréig,
Régi Mithridates6 országa széléig:
Kegyetlen háborút látok mindenfelől,
Király királyt űz ki ősének székéből;
Mint midőn a sasok anyjoknak fészkéből
Kikelvén szüléjek nevelő-helyéből,
Elébb fellegek közt kívánnak repdesni,
De midőn kezdenek végtére éhezni,
Kegyetlenűl csapnak hattyúk seregére,
Vért fecskendeztetnek vizeknek színére.

62. Táborból irt levélnek az eleje.
Orczy Lőrincnek.
Itt a tompa csehek országa széléről,
A zavaros Eger1 hideg vidékéről,
Hol a szász szél fúván bércek tetejéről,
Éjtszakot jelenget Annának hegyéről.2
Itt, hol setét fenyves vadas erdejében
A nap alig süthet vadásznak szemében,
Nem tudom, Barátom, társad kebelében
Mi támad egyszerre habozó szivében.
Murányi Nimfáknak kedves énekei,
Kiktől lelkesedtek Gyöngyösi versei,
Eszembe jutának Orczy levelei ... sat.

63. Sorsát átkozza, hogy el kellett válni barátjától.
Orczy Lőrincnek.
Nem tudom, mit gondolsz ily hallgatásomról,
Hív Barát! elhiszem, álmodol sorsomról.
Hová lettem osztán, hogy megöleltelek,
S úti szekeredben belé-emeltelek?
Méltó csodálkozni, megvallom magam is,
S hogy így kellett esni, átkozom sorsom is:
Valahányszor oláh hangos tokájával
Szomszédomban zörget liturgiájával:1
Valahányszor fáta pótrás2 pártájával
Batutát jár estve bocskoros lábával.
Valahányszor ficsór gombos tarisznyáját
Előttem vonszolja acélos baltáját:
S elhajtván sarjúra kis-szarvú marháját,
Keserves nótára fújja furuglyáját.
Valahányszor juhász gyapjas bundájában
Ballagván friss tejet viszen sajtárjában:
S megtámasztván magát nagy-csögű3 botjában
Unalmas szerelmét fújja dudájában.
Valahányszor cigány régi sátorából
Kikelvén egy csomót csinál purdéjából:
S egyiket kihagyván tarisznya szájából
Elvezeti házát nyereg kápájából.

64. Farsanggal történt verekedés Pesten.
Orczy Lőrincnek.
Hallám, Hív Társ! pesti Bacchusnak csínjait,
Ki megrészegítvén váras lakosait,
Borral elegy vérrel okádta falait,
S utcán kínoztatta Verbőcznek fiait.1
Rút dolog! nem történt ez hajdan Spártában,
Nem gyűlt ott a község dobzódó pajtában,
Hogy ott, bor gőzölvén szédelgő agyában,
Éjjel lármát vigyen jámbor hajlékában.
Nem vették örömnek ott a dévajságot,
Erkölcs józan szívben lelt ott vigasságot,
A szépek szerettek vitéz ifjúságot,
Mint ezek kedveltek szűz ártatlanságot.
Valamit a szem lát és a szív érezhet,
Hidd el, hogy az elég hívságot szerezhet,
Ember egyebekben bármit is kereshet,
De való örömet azokban nem lelhet.
Miért részegedik szőllőnek levétől?
Miért kezd táncolni húrnak pengésétől?
Gyengeség: mert én hív Chlórisom szemétől
Százszor több hívságot érzek szerelmétől.
Ámbár nincs szükségem ama szép zsebekre,
Kiket Lycurg2 varrott spártai szüzekre:
Hogy szerelem onnét lődözzön szivekre,
Mégis dícséretet hárítok ezekre.
Jól tudom, Vén Após! szívek gyengeségét
Nem tette csészébe azok részegségét,
Szemmel segítette szív érzékenységét,
És úgy készítgette főbb gyönyörűségét.
Boldogok ezerszer! kik nagy várasoktól,
Távúl vígadhatnak ál-arcás báloktól,
Ójhatják magokat Redout-palotáktól,3
S lábok nem hólyagzik Menuet-táncoktól.4

65. Elválása után társától vigasztaltatni akar.
Orczy Lőrincnek.
Mit mívelsz, Boldog Agg! örsi kertecskédben?
Mondd meg, mit forgatsz most angyali elmédben:
Hol jársz? hová sietsz hazánknak térségén?
Talám újra cirkálsz Tisza ligetségén?
Állj meg, ne menj tovább: híjd vissza Múzsádat,
Vesd el gonddal püffedt leveles-táskádat.
Ideje már egyszer Nimfák forrásából
Kóstoltass engemet Línus poharából.1
Mert miolta Jánus kettős homlokával
Új időkre nyitott titkos ajtajával,
S engemet hazámnak édes kebeléből
Hirtelen kiragadt Chlórisnak öléből,
Mikor a Szeretet2 Bellónát átkozta,
És epedt szívemet gyászba borította,
Egyfelől dicsőség borostyán-ágával,
Másfelől kegyesem halavány arcával,
Oly próbára tették érzékeny szívemet,
Mely most is hervasztja bágyadt életemet.
Szörnyű szempillantás! kegyetlen elválás!
Halál ehhez képest csak gyenge rajzolás,
Eljöttem, Barátom! - öledbe siettem -
De nagy keservemet ki sem is önthettem.
Tőled elválásom új sebet készített,
S azolta szép napot rám nem is derített.
Elvittem titkomat világ lármájába,
Ó! bár hagyom vala Orczy hatalmába.
Ő majd enyhítette volna sérelmemet,
Kötözgette volna iszonyú sebemet.
De nem: így hurcoltam egyedül kínomat,
Im tudjad hát, s osszad velem bánatomat.
Az az istenasszony, kit K** tiszteltél,3
És felőlem véle fülbe beszéllettél,
Tudd meg, hogy asszonya barátod sorsának,
Légy hát hív sáfárja legszentebb titkának.

66. Táborból irt levél jóbarátnak.
Orczy Lőrincnek.
Óriás-hegyeknek híves oldalából,
Itt iszom Albisnak1 jeges forrásából,
Hol Anhalt2 lövöldöz füstös álgyújából,
S prédáért sóhajtoz ehes táborából.
Azt vélte Fritz bátyánk,3 hogy egér módjára
Egy sajtnak kerülvén repedt oldalára,
Beléfúrja magát, s ott lesz oly sokára,
Míg túlfelől talál más tömlő lyukára.
Nem így van a dolog: mert a sajt szélében
Mindjárt kerítettük egy szűk kelepcében:
Visszamegy, honnét jött; vagy még vénségében
Madzagon kínlódik gyermekek kezében.
Nagy ringyó volt mindég a tündér-szerencse:
Csalárd, és változó minden adott kincse,
Azon mesterkedik, a büszkét megejtse,
S elhitt kedveseit miképen felejtse.
Nem rég vitéz Denhoff4 kóstolván javait,
Harcra készítette oroszlány-karjait,
Alig éré egy kis súgár szép napjait,
Hogy már itt Arnauban5 temetők csontjait.
Vigyázz te magadra méhes kertecskédbe,
Ne ejtsen téged is valahogy tőrébe:
Gyűjts inkább raj-viaszt ezüst-medencébe,
S küldd a békességnek-szentelt sekrestyébe.

67. [Újabb] válasz.
Orczy Lőrincnek.
Megint nem hagysz békét, ébreszted tüzemet,
Igen jól esméred hajlandó szívemet:
Mely a barátságnak szoros kötelével,
S a kilenc Szűzeknek1 titkos erejével
Egyaránt vonz hozzád, és tiszteletedre
Verset írat velem gyönyörű versedre.2
Irjunk hát, barátom! vígat vagy szomorút,
Anélkül, hogy várnánk borostyán-koszorút.
Nemtelen fűz-fának szegény árnyékában
Többször lakik öröm, mint Nap templomában:
Hol dicsőülteknek szentelt oltárokat
Írígység mardosván fényes oszlopokat,
A legnagyobb lelkek sok századok múlva
Örök háborúk közt vagynak felzúdulva.
Boldogabb ezerszer! ki zab-sípocskával,
Esméretlen lakván völgyében nyájával,
Nem énekelt soha fene-vitézekről,
Se már elenyészett büszke nemzetekről,
Hanem barátjának, vagy hív Phillisének
Szentelte verseit juhász-énekének:
És bik-hajra metszvén pásztori nótáját,
Lassan hajtogatta ugrándozó nyáját;
Míg egyszer, ó Egek! mely szörnyű gondolat,
A Párkák3 elmetszvén e kínos fonalat,
Nem marad itt egyéb hideg árnyékánál,
S Phillisnek könyveit árasztó hamvánál.

68. A táborból.
Orczy Lőrincnek.
Elmúlt Lőrinc napja, s dinnyét még nem ettem,
Se kedves Orczymnak verset nem küldöttem:
Chlóris ajakiról csókot nem szedhettem,
Ily kegyetlen nyarat sohasem töltöttem.
Itt a nedves ősz már hideg harmatjával,
Pomónát cicázza borzas szakállával,
Majd elillant innéd esős palástjával,
S általád a télnek Szent Mihály havával.
Nem látok én itten rozsdás gerezdeket,
Se kertész kezével mívelt körtvélyeket,
Vincellér nem lakta soha e helyeket,
Hideg fenyves lepi a völgyet s hegyeket.
Innét sebes Albis jeges vizeivel
Zúgással hömpölyög síkos köveivel,
S olykor pirosodván kurucok vérével,
Nyegve elegyedik Éjtszak tengerével.
Mi történik, Albis, még te partjaidon!..

69. A fösvénységről a Tiszának méregetésekor.
Orczy Lőrincnek.
Hát már megint indúlsz Neptún szigonyával
Tiszát méregetni Krieger1 zsinórjával?
Neveti szakállas Tríton dudájával,
Hogy aggódik ember vizek folyásával.
A föld nem elég már sok fösvénységének,
Aranyt szomjúhozó rút betegségének:
A gyöngyöt írígyli tenger mélységének,
Az ércet kősziklák hideg kebelének.
Semmi sem áll ellent nyereség árjának,
Örvényére nem hajt ugató Scyllának,
Megfogja deszkáját eltört hajójának,
Általúsz, s bút viszen szelíd gazdájának.
Új gondokat ébreszt ártatlan szívében,
Idegen szükséget okoz életében,
S majd hívság eszközét adván a kezében,
Úgy vonja magával önnön inségében.
Zsibvásárra viszen mindent hajójával,
Partról-partra mégyen csalárd vitorlával,
Ember-társát hajtja piacra marhával,
A szegény szerecsent váltja aranyával.
Kérdezd bár a fecskét, s bujdosó gólyákat,
Ha láttak oly bűnös áruló gályákat,
Melyek Ganges mellől a jámbor gazdákat
Ásni láncon vitték az arany-bányákat.
Halálnál keservesb sorsok volt azoknak,
De még kegyetlenebb amaz indusoknak,
Kik esvén kezében a spanyol papoknak,
Lettek áldozati fösvény oltároknak.
Nincs ott szánakozás, hol Isten nevében
A bűn öltözködik szent hitnek képében,
S pusztító fegyverrel indúlván kezében,
Színes buzgóságot visel címerében.
Mondd meg, mi jót szerzett Columb vitorlája,
Bermudes2 szigeti, s Montezum3 hazája,
Elesett már ott is a hit ál-arcája,
Pénzért egymást rontja keresztyén gályája.
Mégis arany-száznak merjük ezt nevezni,
Hol legnagyobb érdem sok kincset szerezni,
Ilyen értelemben meg lehet engedni,
Mivel csak aranyért szeretünk evezni.
Immár a moszka is hideg országából
Kikelvén hajókon dedergő honjából,
S boldogságát várván Ocean habjából,
Halat hoz magának Hudson blatonjából.4
Felejti nap-kelet, s délnek szomszédságát,
Hol elégíthetné vétkes szomjúságát,
Éjtszaknak írígyli kevés gazdagságát,
Két úton követi romlott kívánságát.
Nem szólok most a több régibb nemzetekről,
Melyek már híresek kereskedésekről,
Majd eleget hallunk gyászos esetekről,
Mint Tyrus s Carthagó5 lett elveszésekről.
Te míg igazítod Tiszának partjait,
Míg csapokra húzod nádas posványait,
Én addig szemlélem nemzetek dolgait,
Melyek véle vonják hazámat s fiait.

70. Az igaz boldogságot hol leli meg az ember.
Orczy Lőrincnek.
Megjárád, megjárád Bácskát s a Bánságot,
Pénzért se kaphattál királytól jószágot,
Feláldoztad ennek karddal ifjúságod,
S hazádnak, mint polgár, egész boldogságod;
Ősz vagy, görbűlt tested esztendők terhével
Már föld fölé hajlik aggott tetemével.
Tekintesz a partra, honnét elindúltál,
Messze van, csak álom minden, mit tanultál.
Eltűntek a napok, megcsalt a reménység,
Bizonyos a halál, keserves a vénség.
De mégis szép lelked küszködvén azokkal,
Csillagokhoz emel fel sebes szárnyakkal,
Szánakodva nézed onnét e világot,
Mely csak ígér, de nem adhat boldogságot.
Indúlj bár utána Japánból Chynában,
Keresd a rest Spanyol kincses országában,
Soholt sem találod - egyedűl szivedben
Lelhetd szerencsédet egész életedben.
Tudomány, dicsőség, nagy név, kincs, méltóság,
Csak füst, álomnál is kevesebb valóság.
 
 
1 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2012-05-27 17:18:55, vasárnap
 
 
Barcsay Ábrahám

31. Szerelmes vitéz egy tudós magyar főasszonyságnak.
Radvánszky Jánosnénak.
Engedd, hogy már egyszer, gyönyörű Évácskám!
Bármit rajzolhasson vers-szerző pennácskám:
Küldhessek kis adót nevednek napjára,
S írhassak valamit Farsang homlokára.
A Farsang, jól tudod, tarka öltözetben,
Sok száz ál-arcával ezer csengetyűben,
Hat szép bonta1-lóval aranyos szánkában
Csattogtatva siet pápához Rómában.
Ez már szent-székéből idők hosszaságát,
Telet, tavaszt, nyárt, őszt, emberek vígságát,
Egy kis hazug könyvben íratván előre,
Áldást ád Farsangra, tánc lesz nyakra-főre.
Azonnal a szűzek lankadt orsójokat
Elvetvén fonásban kopott guzsalyokat,
Tűkörhöz szaladnak, s annak tanácsából
Kenőcsöket lopnak Pándóra2 tokjából.
Egyik kíván lenni Szultánnak ágyasa,
Más Spanyor vagy Anglus hajósoknak társa:
Ez bosztoni rabné, erdők lakosnéja,
Amaz Duna mellől Szent-Endre rácnéja:
Egyik hív indusné, más szelíd juhászné,
Ez lengyel, tót asszony, oláhné, vagy szászné.
Ily cifra udvarral Paphos szigetében
Siet a víg Farsang Vénus elejében.
Pápának levelét vévén Vulcán társa3
Jelt ád, nincs fiának többé maradása.
Vegyes nyilaival dugott puzdérkáját4
Kis vállára vetvén nyomja hátacskáját.
Szárnyát készítgeti, íjján játszadozik,5
Nyakán csüng anyjának, s hé csókkal búcsúzik.
Elindul, s azonnal tündér seregével
Velencébe siet6 anyja levelével.
Ott szent Márk piaca kellős közepében
Vénusnak pecsétjét mutatja nevében.
Szép pecsét! hathatós! kinek erejéről
Nem szükség beszélnem örökös mívéről,
Ádám, Noé, Dávid, Salamon, s több szentek
Bizonyságot tettek, erről énekeltek.
Ez hirdetés után, mint a sebes szelek,
Egész Európán hamar elterjednek.
Szeretik, jól tudom, Garamnak partját is,
Lakták vélem hajdan Radvány kastélyát is.
Jut eszembe, midőn Urbár hirdetésén7
Nálad tánc közt sírtunk hazánknak esésén:
Mint mikor a juhász vén cser-fa tövénél
Kárát felejtgeti sípja énekénél,
A jóllakott farkast ballagva szemléli,
Nincs mivel elejtse, bánatját kíméli.
Jut eszembe... De mit búsítlak ezekkel?8
Hajótörés után mit szólok szelekkel?
Ha van ürmös borod, jó borsos kolbászod,
Elég hecse-pecséd, liszted, szép kalácsod:
Légy víg és ha fázol, társad kebelében
Olykor melegedjél Istennek nevében,
Hagyjad gyermekidnek tennen erkölcsidet,
Hogy majd vigasztalják agg esztendeidet.
Szeressed férjedet, mint önnön9 magadat,
S el ne felejtsd, kérlek, régi barátodat.
Nagy-Szombat, Karácsony havának 23-ik napja, 1775.

32. [Furcsa verseiért bocsánatot kér.]
Radvánszky Jánosnéhoz.
Hódító szép szemek, rabló tekintetek!
Kik által sok szívnek volt örökös vesztek,
Szelíd verseimben, kérlek, mit kerestek?
Ártatlanok! soha fukar nem volt bennek...
Érzékeny szívemnek ők hív tolmácsai.
Mit barátok érez, azt fejtik szavai.
De ha nem tetszettek lantomnak hangjai,
Megbocsáss, kérik szem-könyvhullatásai.
Vígabb sugárai sokszor az elmének
Más színt adnak a szív érzékenységének,
Te is tulajdonítsd farsang kezdetének,
Hogy szegény verseim furcsábbak levének.
Bármit írtam légyen, tudom a tisztelet
Híven maradt mindég nyájas tréfa mellett.
Tudom, kedves Évám, s érzem minden felett,
Hogy hív szolgád téged soha nem felejthet.
Bármely messze tégyen zsoldos állapotom,
Házadhoz szánt szívem meg nem változtatom,
Szent barátságomat örökké megtartom,
Abban van örömöm s minden boldogságom.
Ó, ha hallnád, sokszor miképpen dícsérlek,
Más asszonyok előtt egekig emellek.
Megvallom nékiek, hogy holtig tisztellek,
Mert szent erkölcsűnek hiszlek és esmérlek.
Bár menjek nagyvilág fényes piacára,
Bár tekintsek szépek tündér-csoportjára,
Ámbár nézzek udvar szédítő polcára,
Nem találok sohult Prónay Évára.
Miért kell ti-néktek sebes Garam mellett
Távul lakni tőlem Isten háta megett?
Ott, hol örök tűzzel Vulkán ércet éget,
Hol legszebb napra is füst borít felleget.
Hasztalan ment oda püspök s pap uraság,
Nem lesz azért nagyobb ott soha buzgóság;
Hegyeitek között megmarad a vakság,
Mit használna nékem hát a kanonokság?
Jobb nékem elmenni kietlen pusztára,
Mint János, szert teszek teveszőr-bundára,
Csak sáskával élek apostol módjára,
Majd keresztet vetek Vénusra s fiára.
Elviszem Gánóczit1 szarándok-ruhába,
Légyen kalauzom szent Palaestinába,
Ott ereklyét dugván hazug táskájába,
Rakva küldöm vissza megint hazájába.
Onnét elindulok Jordán partjaira,
Barna szerecsenek híres pusztáira,
Szentelt hamvat hintek Bacchus nyomaira,
S visszagondolkozom Tokaj boraira.
Tovább Afrikának heves fövenyein,
Ammon templomának2 összedőlt kövein
Megnyugszom ott fekvő bálvány-istenein,
Onnét tól-repülök nagy Atlász tetein.
Balra térvén iszom Nilus forrásából,
Halász nemzeteknek gazdálkodásából,
Tarisznyámban tészek halliszt pogácsából,
S megyek meríteni Ganges folyásából.
De már hová juték? - Eufrát zúgását
Hallom, hol vegyíti Tigrissel folyását.
Kinccsel gazdagítja Mahomet vallását,
Gyönggyel ékesíti vad török szállását.
Nem megyek tovább Japponba, Chinába,
Majd megkínoznának Daîr országába,3
Sietek feredni Ammur patakába,4
Onnét lépek Kata nagy birodalmába.
Ott a nagyszakállú fokhagymás pópákat
Tanítani fogom böjtölni moskákat,
Mikép neveljenek vitéz katonákat,
Kikkel majd Bizáncból űzzék a basákat. Sat.
Nagy-Szombat, Szent-György havának 24-ik napja, 1776.

33. Egy nagyságos asszonyságnak intésére.
Vettem, drága Néném! kedves leveledet,
Fogadom tanácsod, csókolom kezedet,
Abból esmérhetem egyenes szívedet,
Hogy jóra intetted tévelygő öcsédet.
Ritka madár vagy te, Phoenix1 e világon,
Nincs párod városban, nincsen pusztaságon,
Csoda, hogy ily virág termett vad Tótságon,
Látszik, hogy eleid nőttek Magyarságon.
Ott, hol hideg havak ködös fellegeit,
Liptónak s Árvának mostoha hegyeit
Örökös tél tartja pásztorok helyeit,
Ki keresné, kérlek, Flóra szekfűveit.
Megbocsáss, jó Néném! én ki Dáciában
Születtem Ilona tündér-országában,
Ámbár szép oláhnék hordoztak pólyában,
Nem vagyok oly rögzött Vénus játékában.
Tudom én zablázni nagy indúlatimat,
Sőt, ha világ bánná nyájas tréfáimat,
Vagy merné cáfolni kis mulatságimat,
Tudnám változtatni hajlandóságimat.
Ezer tárgya vagyon érzékeny szívemnek,
Tetszik a szép, a jó eleven szememnek,
Kedves a dícséret gyenge füleimnek,
Célja dicsőséges habozó lelkemnek.
Sokszor elmerűlvén könyv olvasásában,
Éjtszakákat töltök Minerva karjában,
Sokszor Diánának futván hajlékában,
Napokat múlatok tölgy-fák árnyékában.2
Most egy magas hegyen hajnal hasadását
Társaimmal várván kürtöknek fuvását,
Midőn szarvas futna, kutyák ugatását
Nyughatatlan várom puska ropogását.
Majd a nagy várasak tolongó utcáin
Egyedül sétálván téglázott bástyáin,
Magamban nevetek nagyoknak pompáin,
Kiket hívság hordoz bolond taligáin.
Most udvarhoz menvén pípes3 öltözetben,
Kényesen belépek büszke készületben,
Hercegekre török egyik szegeletben,
Még túl egy nagy-fejű tanács4 fut előmben.
Egymást megölelvén mosolygó orcával,
Harmadiknak intek fejem hajtásával,
A többit üdvözlöm szem hunyorgásával,
S koptatom a márványt csizmámnak talpával.
Képzelj ezer madárt egy nagy kalitkában,
Kikre nap kezd sütni Pünkösdnek havában,
Vagy megannyi majmot kalmárnak boltjában,
Ezek úgy csevegnek Császár udvarában.
Egyik arany-gyapjas, más csillaggal fényes,
Ennek kulcs van zsebjén, más kereszttel kényes,
Ez jól tud számolni, amaz nagy törvényes,
Ki-ki nagyra vágyik, ki-ki szerencsét les.
Egyet toppantanak, sorjában áll minden,
Az udvar érkezik legnagyobb fényében,
Gyémántos kalap5 van királynak fejében,
Béül méltósággal aranyos székében.
Szerencse azonnal csorba kerekével
Melléje férkezik Irígység nénjével,
Az hinti javait királynak kezével,
Míg ez szívekben száll mérges epéjével.
Barát barátjának itt lesz ellensége,
Itt vész sok jámbornak minden reménysége,
Itt nyeletik soknak saját öröksége,
Innét bomlik gyakran hazánk békessége.
Mennyi hires vitéz, ki vérét ontotta,
Szedett borostyánját ingyen odahagyta,
Mennyi igaz polgárt társa megrontotta,
Végre vagyonától s tisztétől fosztotta.
Nincs e szemfény-vesztő helynek írására
Elegendő erőm lerajzolására,
Onnét eltántorgok nézők piacára,6
Hol szememet vetem játszók csoportjára.
Itt ezer gyertyának gyenge világánál,
Nyolcvan hegedűnek babonás hangjánál,
A várasnak színét Mómus7 játékánál
Ájúlásban látom legkisebb tréfánál.
Ott találtam Chloét bársonyos székében,
Lankadtság van szemén, unalom szivében,
Tárgyat néz magának nézők seregében,
Forog legyezője gyűrűzött kezében.
Egy tekintetével Dámont csalogatja,
Mással szép Alexis szivét csábítgatja,
Egynek alabastrom melljét mutogatja.
Míg amannak kezét csókra nyújtogatja.
Más, ki már nyolcadik ötödét éltének
Elérvén végére jutott szépségének,
Hogy eltitkolhassa ragyáit szívének,
Festékkel mázolja ráncait bőrének.
Láttam vén anyóst is kendőzött arcával,
Néző-helyre jőni görbült derekával,
Láttam pípeskedni újmódi búbjával,
S őt is nyájaskodni agg Filémonjával.

34. [Visszaemlékezés.]
Radvánszky Jánosnak.
...Adósod maradok talán mindenben, egyedül a barátságbeli állandóságban... nem esmérem magamat hijánosnak... Serkenget is Musák társaságára -
De messze Parnassus zöldellő hegyétől,
Radván és Muránynak mosolygó völgyétől,
Távul nagy Apolló mennyei tüzétől
El vagyok rekesztve Múzsák seregétől.
Hol vagynak az idők, midőn kebeledben
Nyugodhatott szívem s nézhetett szívedben?
Hol az arany órák, midőn szép kertedben
Örömet találtunk egész természetben?
Meglopott hív társad szedvén virágokat
S ölében hordozván kedves magzatokat,
Közinkbe terjesztett drága illatokat
És tekintetivel tett még szebb napokat.
Álom-é az élet? méltán kérdezhetjük,
A gyönyörűséget hasztalan kergetjük,
Ha futó örömet olykor meglephetjük,
A még keservesebb, hogy nem felejthetjük.
Kolosvár, 22-ik Martii, 1783.

35. Magyar vers-írásra való ösztönzés.
A Comminge fordítójának.
Vettem, Piladesem! Múzsádnak zsengéjét,
Tudd meg hát iránta Barátod elméjét.
Comminge keservét németűl olvastam,
Hogy magyarul nem szól, azon csodálkoztam,
Avagy nem lehet-e nyelvünkön jajgatni,
Vagy pedig szeretőt szívesen siratni?
Mi van szebb a sógor1 csikorgó nyelvében,
Mintsem komám-uram2 édes beszédében?
A régi vad szászok rút erres szavai
Sértik füleinket idétlen hangjai.
Hidegebb országok durcás nemzeteit
Hagyjuk el, Barátom! hagyjuk el verseit.
Szedjük ki közűlök a drága-köveket,
S ékesítsük véle, ha lehet, nyelvünket.
Ha nap-kelet felől származtak eleink,
Apollóhoz közel szebbek hát verseink.
Sirassuk meg szabad Gyöngyösi Múzsáját,
Hogy most nem írhatta bús Carichliáját.3
Az akkori hadak félelmes zászlói
Mindenütt lobogtak, mint Márs jelt-adói.
A Nimfák rejteztek kő-sziklák odvában,
Gyöngyösit elhagyván murányi várában.
De még is olvasván éretlen munkáját,
Ha nem szivelnők is magyaros nótáját,
Látszik, hogy kóstolt volt Pegazus4 vizéből,
Hogy szeretet érzett Kemény szerelméből.5
S ahol szabadosan folytatta meséjét,
Látszik, mennyei tűz táplálta elméjét.
De mely nehéz légyen vitézi versekben
Írni, megvallották sokan életekben.
Megmutatta Máró, ki sok esztendőkig
Faragta Dídóját, míg vitte felhőkig.
Akkor is Homérus roppant forgácsai
Lettek munkájának legszebb oszlopai.
Mennyi szélvészektől hányatott sajkája
Tassusnak, míg partra jutott Armindája.
A szerelmes versek, úgy tetszik, könnyebbek,
S a megterhelt szívnek olykor kedvesebbek.
Ezekkel hirdette kerített völgyében
Petrárka6 szerelmét hajdani időben.
Ily versekkel hajtja Lázár7 szép bikáját
A szűz elejében, kezdvén Florindáját:
S téged is ültetvén a nyájas marhára
Költség nélkül viszen Madrid látására.
E kopasz Homérus olykor szunnyadozik,
De mégis elméje most sem fogyatkozik.
Sőt, ha gyalakúti híres forrásából
Iszik, vagy drassai rózsa-szín borából,
Látszik ugyan, hogy kezd őszülni Múzsája,
De még azért kedves és vídám arcája.
A szegény Kohári8 setét tömlöcében
Szép verseket koholt képzelt szentségében.
Ha egyebet nem nyert könyörgő lantjával,
Legalább ösztönöz jeles példájával.
Illei9 Torquatus szép fordításában
Megmutatta, hogy van ész magyar agyában,
És hogy nem kell élni kölcsönözött szókkal;
Igaz, hogy sok helyen magyar erőszakkal,
És az értelemtől olykor elcseppenvén
A papokkal útaz sebesen ügetvén.
Mondják, hogy Orczynak titkos szekrényében
A Múzsák rejtettek kincset szegletében.
A vitézi versek ösvénye nehezebb,
S a szók méltósága sokkal szükségesebb.
Itt a folyó-vizek távúl büszkélkedvén,
S mások mélységével titkon nevekedvén,
Lassan hömpölygetik arany-fövenyeket,
Vagy pedig zúgással forgatják köveket.
A szónak ereje változik ellenben,
És szerelmet jelent minden e versekben.
A kis patakocskák lassú suttogással,
Hol nyögnek, hol pedig vagynak sóhajtással,
Hol pedig föld alá rejtezvén hallgatnak.
Itt már a Nimfák is örömest múlatnak,
És olykor öblökben rekesztvén vizeket,
E gyönyörű szűzek itt mossák testeket.
A titkos mirtus-fák ott körül bénőnek,
E magános helyre pásztorok sem jőnek.
A szerelem anyja10 magának szentelte,
Tiszta szeretetét Dámon ott nevelte,
Tovább az erdőnek árnyékos völgyében
Ki felel oly bátran mások személyében?
Echo11 ez, a szegény Dámont csalogatja,
Ki már szeretőjét rég nem találhatja.
A fákra leírta okát keservének,
Kérvén, hogy tüzével betűi nőnének.
Ha Chloris kegyetlen: ide hozd sétálni,
Meglátod, hogy tőled nem kíván elválni.
De térjünk, Barátom! vissza Commingére,
És a sírban szegzett ritka szerelmére.
Lássuk, hogy áztatja könyvekkel hamvait,
Halljuk, hogy bocsátja Istenhez szavait:
Hogy viszi fájdalmát fényes zsámolyához,
És hogy esik vissza koporsó lábához.
Tudod, hogy németűl többet nem tanultam:
Mint amennyi kevés, arra is szorúltam:
Mégis verseidet midőn elolvastam,
Ilyen esméretlen szavakra fakadtam.

36. [Gazdálkodva éljünk.]
Bessenyei Györgynek.
Azért, kedves Gyurim, ne vegyed rossz néven,
Hogyha azt javaslom, hogy határod légyen;
Ezt az igazságot magam tapasztaltam,
Midőn határ nélkül tágon kóboroltam.
Jó néha Lorenzo1 társaival lenni,
Jó olykor szép szűzzel lenni s táncba menni.
Jó gyakran a lelket földre szállítani,
S mint a kis gyermeket vezetve jártatni,
Jó néki ártatlan játékokat adni,
Melyektől végtére meg szokott fáradni
S egykevés ideig bölcsőbe kérezvén
Nyugszik, játékain álmában nevetvén.
Ha nyilodnak tegzét csak felhúzva tartod,
Rúgó erejének hamar kárát vallod.
Az elmének tüzét kémélleni is kell.
Tüzet hogy gerjesztne a szolgáló reggel,
Ha azt vigyázással estve el nem rejtné
S más-nap friss szikráit hamuban nem lelné?
Gazdálkodva éljünk azon kis szikrával,
Melyet Prometheus lopott2 nagy munkával,
S még máig is fizet szaggatott májával,
Mert ha nagyon meggyúl, kárt tész a lángjával.
Patai kunyhómban, 15. Febr. 1772.

37. [Kedvezzenek mások a Múzsának...]
Bessenyei Györgynek.
Fortissimus ille est
Qui promptus metuenda pati, si cominus instent,
Et differre potest. Lucanus.
Nem tudom, mit gondolsz, Gyuri, levelemről,
S ítéleted szerint küldött törvényemről.
Nem szabok én törvényt; hanem a barátság
Azt írá, hogy olykor hasznos a mulatság.
A szegény madarász félte nevekedik,
Ha a sólyom-madár égig emelkedik,
Mivel prédájáról könnyen felejtkezik
S a magas felhőkben el is tévelyedik;
Társait elhagyván oda jut tollával,
Hol szép Hajnal nyugszik aggott Titánjával,1
Onnét az Estvének nagy tartományain,
Délnek és Északnak roppant országain
Repít, és olyan fenn viszi repülését,
Hogy nem végezhetvén magas tévelygését
Szárnyát öszvehúzza s annyi hegyek közzül,
Kiket a fellegből szemlélt onnan fellyül,
Egy kis dombocskára száll le véletlenül,
Hol nagy fáradságán bánkódik egyedül.
A léleknek, hidd el, ilyen az ínsége,
Mély vizsgálásának csak ilyen a vége;
Messze esik ő is többnyire céljától,
Valamint a sebes sólyom prédájától.
Lock2 is így járt sokszor, azért volt szomorú;
De ha néked tetszik borostyán-koszorú,
Mivel bölcsődet is a Múzsák rengették
És első póládat Nimfák kötözgették;
Ha szolgálni kívánsz szegény nemzetednek,
Kérlek, temjénezzél egyedül ezeknek.
Kövesd munkáidban Linus3 testvéreit,
Kik lanttal fogták el emberek szíveit.
Tudod a syrének4 titkos énekeit,
Mivel csalogatták földnek gyermekeit;
Ezek azt hirdették gyáva evezőknek,
Hogy ők tanítói minden jövendőknek.
Így kell nemzetünket elébb hitegetni,
És szép ének-szónál haszonra vezetni.
Ha a lelkek egyszer haszonban úszkálnak
És a hívság között már untig sétálnak,
Eljön hívatlan is ez a szomorúság,
Kit követni szokott állandóbb boldogság.
Addig magyaroknak hirdessék munkáji,
Hogy ők a scytháknak vitéz unokáji.
E szegelet-kövön fekszik szabadságunk,
Különben bizonyos, higyjük el, rabságunk.
Sajnovits5 jármától ójjuk nemzetünket,
Ki Lapponiából hurcolja nyelvünket.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
E légyen lelkünknek tárgya s hánykódása,
E volt barátodnak hív tanács-adása:
Félt, nehogy elmerűlj vese-vizsgálásban,
És elfelejtkezvén a sok ájúlásban,
Eleven koporsót csinálnál magadból,
Mint tapasztalhatjuk a szomorú Jungból.6
Kár volna, barátom, így eltemetkezni
S hazádnak hasznáról úgy elfelejtkezni.
Ám a magyar Lőrinc7 többet tud Jungénál,
Többet tud igazán Jungnál is magánál;
De azért ő vidám s kedves társaságú,
Változó, szerelmes, s kedves nyájasságú.
Ha Áttila s Búda szomorú-játékát8
Már elkészítetted, Comusok9 hajlékát
Olykor örvendeztesd Thália10 kedvével
S a tréfás gyermekek szép nevetésével.
Megládd majd Tiszának bundás szomszédait
Hogy fogják nevetni világ bolondjait;
És a kis mesterek furcsa majmosságát,
Kik követni szokták franciák hívságát.
Oh szegény úr-fiak, kik azt gondoljátok,
Hogy boldogtalan volt üstökös atyátok!
És imádván cifra poros fejeteket,
Hívságra költitek minden pénzeteket!
Hová visz vakságtok, oh ti szabad majmok!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Én, ki napjaimat harcok Istenének
Feláldozván, lettem rabja nagy nevének,
Ezért meleg vérem, ezért tengek-lengek:
De nem képzem, hogy én fő-halandó légyek.
Szűnjél hát, barátom, azt velem hitetni;
De ne szűnjél azért lelkemet szeretni.
Ne lankaszd tüzemet apró hibáimért,
Hadd buzogjon vérem de jó barátimért.
Eljön úgyis hamar a szomorú vénség,
Akkor tagjaimat foglalván hidegség,
Amaz ajándék is a vékony reménység
Elaggott testemben nem lész csak betegség.
Patay kunyhómból. 24. Marty 772.

38. [Az igazság sorsáról.]
Bessenyei György hadnagynak
Hol Máró,1 Tassus,2 Póp3 koszorút kötöttek,
S dicsőség szárnyain égig emelkedtek,
Nézzük, ha találunk Gyöngyösit közöttek,
Vagy más magyarokat, kik verset szerzettek.
Futtassuk elménket Trójának hamvain,
Szerencsétlen Didó4 puszta kőfalain,
Menjünk elbámulni Herkul oszlopain5
S istenfélő Numa8 gazdag bálványain.
Szemfényvesztőséghez hasonló életünk,
Melyet elméinkkel míg fel nem érhetünk,
Kedves titok, de ha reá esmérhetünk,
Elesik azonnal hozzá minden kedvünk.
A nyitrai mustra-piacról, 1773. május 10.

39. [Eltelik az idő...]
Bessenyei Györgynek.
Ugyan György mit mívelsz, mibe töröd fejed,
Hogy jó barátidat így elfelejtheted?
Mit csinálsz egyedül pacsirták mezein,
Bécs kül-városának szoros ösvényein?
Jobb lész, töltsd meg zsebed hernáltzi fügékkel,2
S megtömvén tarisznyád nyájas versecskékkel,
Siess ide jőni barátod ölébe,
Ki sokszor emleget erdők közepébe;
Itt majd telepedvén sebes Vág partjára,
Kardunkat függesszük szelíd juhar-fára,
S áldozatot nyújtván versek istenének
Küldjünk ajándékot Múzsák seregének;
Hadd hallják Szajnának tudós nemzetei,
Minket is szivelnek Párnássus szűzei.
Hadd lássák, hogy nemcsak habos Rubikonnál2
Van oly boldog öreg, ki volt Hélikonnál.3
Innét Gömör felé Murányba repülvén
S Gyöngyösi lelkével titkon egyesülvén,
Menjünk Tarna fele Orczy kunyhójába,
Gyönyörű Nimfáknak múlató házába;4
Emeljük vállunkra Gráciák gazdáját,
Vigyük, mint Aeneas atyját s fijacskáját;
Emeljük fel őtet magyarok láttára,
Hogy figyelmezzenek mennyei szavára;
Mint mikor rég Délós5 szentelt templomába
Isten fújt szózatot Sibilla6 szájába,
Vagy aggott Sofokles7 koporsó széllyéről
Sírva írt nemzete feslett erkölcséről;
Hadd lássák legalább vétkes unokáink
Mire céloztanak mostani munkáink.
De te míg elmerülsz bécsi palotákban
S országlást tanító titkos zugolyákban,
Eltelik az idő, - - - - - - - - - - - - - - - -
És így majdég füstbe megy igyekezetünk.
Illik, hogy Thrésia legfőbb dicsősége
Légyen magyaroknak első fényessége.
Kunyhómból, Szent György havának utolsó napján. 1774.

40. A fordítóhoz.
Báróczy Sándor Marmontel-fordítása elé.
Barátim! ti, kiket bölcs Minerva szível,
Kiket paizsával védelmez és kedvel;
Kik elhagyván hazánk termékeny mezeit,
Velem őriztétek Császár küszöbeit.1
Itt, hol a zuhogó Duna partjaira
Új erő, új város épült habjaira;
Hol egy birodalom, midőn más enyészett,
Annak árnyékától nevet kölcsönezett:
Nem jöttetek ennek tündér-piacára,
Hogy itt hívság venne kárhozott karjára;
Hanem ifjúságtok arany-esztendeit
Jóra fordítátok elmétek zsengéit.
Ím eljött, Barátim, az idő, az áldás,
Gazdag mezeinken vár a bőv aratás.
Miolta Görögség bujdokló hajóval
Az Olosz tengerbe jutott Apollóval,
Valamit Támisztól2 Tiberisz széllyéig
Újíthatott, s onnét Hémusz3 vidékéig:
A vad nemzeteket öldöklő mezőkről
Városokba hívta fegyver-zörgésekről;
Hol arany szabadság-, hol kínos igával
Változott a sorsa nemzetek sorsával.
Oh! szép tudományak, kikről gondolkozom,
Ti-rólatok szólok, most néktek áldozom!
Mely setétes ködök között tartottátok
Kedves nemzetemet, meddig elhagytátok!
Idegen nyelveken szólottatok hozzánk,
Gyönyörűségteket nem esmérte hazánk:
De múljanak immár ilyen panaszaim!
Többé nem halljátok kesergő szavaim.
Miolta beszélvén nyájos Sztatirával,4
Eufrátnak partján valék Kasszandrával;5
Ez ékesen szóló titkos erejével,
És sziveket rabló vitéz erkölcsével,
Mint a tiszta forrás, mely szomjú réteket
Öntözget, ellepte örömmel szívemet.
Elvitt nagy lelkeknek szentelt rejtekéhez,
S nemes indúlatok dicső kút-fejéhez.
Mit mondok? már imé, Mármontelt is látom,
Dicsőség ösvényén véle megy barátom;
Párisi erkölcsök tudós festékével
Mely bátran tud bánni magyar ecsetjével.
A Fekete-ügytől6 Morva folyásáig,
Mármontel fog élni időknek fogytáig.
Látom, hogy köszöni Báróczi tollának,
Hogy ilyen nemzetet tőn csudálójának.
De vajjon még tovább kit látnak szemeim?
Mely zokogó szókkal telnek el füleim?
Gyászos Melpoméné,7 hallom nyögésidet,
Ágis8 panasziból érzem keservidet.
Leomlott Spártának szomorú hamvain
Mely setétes napot mutatsz kőfalain.
Hanyatló nemzetek! ennek példájából
Vegyetek tanácsot Spárta romlásából!
Örömnek könnyei folyják el szememet,
Midőn virágozni látom nemzetemet.
Már eleget éltem! Styx setét vizein9
Jó kedvvel költözöm által fövényein.
Hirt viszek majd Murány szerelmes urának,10
És özvegy Calypso11 magyar tolmácsának.12
Ti pedig, Barátim, kik a magyarságnak
Szeretői vagytok, s a szép tanulságnak,
Kedveljétek, kérlek, ezen verseimet,
Kik gyengén festhették érzékenységimet.
Bécs, 1775.


































 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2012-02-04 11:30:50, szombat
 
  Barcsay Ábrahám

41. [Üdvözlet.]
Ányos Pálnak.
Honod kiességét festő verseidből,
Melyet múzsád küldött szíved méhelyéből,
Látom, ki nem estem emlékezetéből, -
Ámbár eltávoztál Szombat vidékéből!
Boldog vagy, sejdítem, szüleid ölében,
Hol atyád karjából nimfák seregében
Repülsz, s onnét kedves vérid kebelében,
Arany napok ezek Bakony erdejében!
Nagy-Szombat, 23. szept. 1777.

42. [Harcba indul.]
Ányos Pálnak.
Havas Dáciának egyik falujában
Vettem leveledet Szent Mihály havában,
Alig ízlelhetém lantodnak hangzását,
Hogy ott éré sorsom ezer változását.
Tarisznyámba tevém múzsám s verseidet,
De elébb áldottam érzékenységidet.
Lovat nyergelteték, felkötém kardomat,
Zöld ággal tetőzém hegyes kalapomat,
Moldvát, Radna-völgyét, ménesek tanyáját,
Tátos mag-lovaknak híresebb pajtáját,
Megkerülém Erdélyt bérces határával,
Most Márs ide híva hadi trombitával.
Lásd, ezekért nem írhattam néked. Élj s légy híve a muzsáknak és a szép-tudományoknak, rólam pedig, kérlek, ne felejtkezzél el. Bécs, 24. febr. 1778. Futva.

43. [Hallgatnak a Múzsák.]
Ányos Pálnak.
Él még az, kinek te szép verset küldöttél!
Örvendez, hogy róla el nem felejtkeztél!
Szereti múzsákkal mint megesmérkedtél
S kedveli, hogy vélek szövetségbe estél.
Hasztalan nyúl ő most üres tarsolyába,
Vagy, úgy mint te véled, pisztolya tokjába,
Nincsen olyan szent tűz egész hatalmába,
Mellyel áldozhatna múzsák templomába!
Miolta Bellóna véres szekerével
E helyekre rohant kegyetlen tőrével,
Eltűnt innét a nap Nimfák seregével
S setét éj borult ránk Fúriák1 képével.
Ne kérdezd, Barátom! ez iszonyúságba
Ki holt meg? Ki sebes? Ki esett rabságba?
Keresd e képeket a régi vadságba,
Mikor ember embert emésztett gyomrába!
Miolta nemzetek szelídebbek lettek,
S úgy, mint ők nevezik, pallérozást2 vettek,
Még öldöklésnek is törvényeket tettek,
Móddal lehet ölni s meghalni közöttek!
Én most ezt tanulom. Ez a fő tudomány a mái százban. Te addig is folytasd a kegyes mú¬zsák-kal való esmeretségedet, - szeretik ők a békességet és az édes nyugodalmat. Ilyen az em¬beri álla¬potnak viszálkodása! a békességért hadakozni kell, a halálért születni kell, - s a feltáma-dásért megint halni kell! Én mindenre kész vagyok, - miért? mert tudom, hogy valaki teremtett és nem magamtól lettem, - az gondot fog viselni rám. Forsti erdőkben, egy fenyőfa alól, 11-ik napján szt. Mihály-havának 1778.

44. Felelet.
Ányos Pálnak.
Elhagytam már régen Elbe forrásait,
S ide lakni jöttem Odera partjait.
Így vezeti messze a Sas is fijait,
Mikor már szelekre bízhatja tollait.
Így vitte rég Róma Albion széllyéről
Repűlő hadait Thamis1 melljékéről;
Így Cézár Farzalnak2 véres mezejéről,
Mikor Pompéjt űzte Nílus vidékéről.
Csakhogy mi Fárosi3 Dídónak szemeit,
Melyek hódították Róma vitézeit,
S végre láncba tették Szabadság kezeit:
Úgy, mint ő, nem féljük babonás erejit.
Boldog Kleopátra!4 míg tartott szépséged,
Míg Ámor nyílában vala reménységed!
De mely rövid, s múló lőn gyönyörűséged,
Mely gyászos életed, s únalmas vénséged!
De hagyjuk e régi nagy történeteket,
Melyek megaláztak fényes nemzeteket;
Páfus templomában láthatni ezeket,
Hol ércbe metszette Vénus eseteket.
Más kút-feje van a mi dicsőségünknek,
Különb rugó-tolla vitézkedésünknek;
Mert, ha Föld érzi is súlyát fegyverünknek,
Most majd hasznát veszi sok szenvedésünknek.
Igy a szegény lakos, kit szántó-földéről
Rút égi háború elűz szérűjéről,
Vagy kén-köves lángak Etna tetejéről,
Reszket, s szívdobogva szalad mezejéről.
De ha Fébus megínt kegyes arcájával
Másnap arra teként fényes súgarával,
Szántó-vető visszatér csoroszlyájával,
És a kereskedő indúl hajójával.
Így a galambok is setét fellegektől
Messzehányattatván zúgó szélvészektől,
Távol esnek ugyan menedék-helyektől,
De visszahozatnak csendesebb szelektől.
Igy egy tartományba, hol dühösségével
Márs mindent dúl, s pusztít kegyetlenségével,
Ha egyszer eltűnik rontó fegyverével,
Megtér a békesség olaj-vesszejével,
Oh! bár a kegyesebb örök Végezések,
Melyektől függenek minden teremtések,
Adnák, hogy mostani véres versengések
Hoznának malasztot, s lennénk szerencsések!
Bár én, letehetvén fáradt sisakomat,
Kucikba5 vethetném rozsdás pallosomat;
S Múzsáknak szentelvén hanyatló napomat,
Lassan nyújtogatnák Párkák6 fonalamat.
Vajjon! mikor érem azt a boldogságot,
Hogy, letévén minden világi rabságot,
Egyedűl míveljem a szent barátságot,
Mely ád nyájasságért viszont-nyájasságot?
Szerencsés, ezerszer szerencsés Ányos Pál!
Ki a szent forrásból már annyit ihattál,
Hogy a borostyánnak tövében nyughattál,
S a kilenc Szűzektől zöld ágot kaphattál.
Azok, akik isszák Marosnak vizeit,7
Azokkal, kik lakják Mátrának völgyeit,8
Örömmel olvassák Ányosnak verseit,
S várják elméjének jövő gyümölcseit.
Élj boldogúl! - Én mindenkor különös vígasztalással olvasom verseidet. - Szeress! Költ a sziléziai hideg fenyvesek között Karács. hav. 1-ső napj. 1778.

45. [Üzenet.]
Ányos Pálnak.
Pali! ha kívánod látni barátodat,
Végy pálcát kezedbe, öltsd fel palástodat,
Siess - itt találod vers-szerző társodat,
Ki szereti muzsád s minden írásodat.
De siess, mert regvel harcok mezejére
Megint indulnom kell Odera széllyére;
Azért muzsáidat hozd el ma estvére,
Hadd lehess azzal is teljes örömére.
Ezt futva az aranysas fogadónál. Pest 21-ik martius 1779.

46. [Ültess jázmint...]
Ányos Pálnak.
Jól van, ültess jázmint s borostyánt rózsával,
Eredj Parnassusra Gyöngyösi lantjával -
Tapasztalom könnyen hangzó verseidből,
Hogy ittál Helikon édes vizeiből.
Gyönyörű mulatság szóknak festékével
Képeket rajzolni Phoebus ecsetjével.
Kedves időtöltés békesség ölében
Ki úgy enyeleghet Múzsák kebelében;
Ezer napot adnék egy oly éjtszakáért,
Ezer éles pallost egy olyan nótáért!
Voltam dicsőségnek szomorú mezején:
Láttam mennyi vér foly koszorúk tetején.
Látom, nem abban áll az igaz dicsőség,
Aminek a neve minálunk vitézség.
Mely szégyenre vál ez emberi nemünknek,
Mily vad indulatja vagyon még szívünknek!
Im nincsen békesség Londontól Rómáig;
Nincs innét Chinának roppant kőfaláig,
Gyenge gát volt ez is pusztítás árjának,
Ellent nem állhatott Gengis1 táborának.
Mit használt az erkölcs, - Confutz2 tudománya?
Felfordult Pekinnel,3 lett török zsákmánya.
Igy bánt Áttila is egész Európával;
Azután második Szulimán Budával:
Török s magyar vérrel festett kőfalakon
Ülsz most atyáidat gyászoló halmokon.
Ó, bár kedvelhetnék Múzsák e helyeket!
Bár ne irtóztatná annyi vér szíveket!
Én, ki Császáromnak fogadott zsoldosa
Vagyok, elajánlott örök4 dragonyosa. -
Tudományok sorsát csak távol szemlélem,
Őket a rabsággal reménylem és félem!
Mert hidd el, hogy ők is több mesterségekkel,
Valamit emberek koholtak eszekkel,
Hidd el, titkos mérget rejtenek magokban,
Nemzeteket vesztő kovász van azokban.
Igy mentek Delphosba5 Marathon térjéről,
Igy a Capitolba6 Pharsál mezejéről -
Alcibiád,7 Caesár vas-láncokat vertek,
Míg Cato s Cicero könyvek közt hevertek.
Ó, te véres Rákos szomorú térsége!...
Nagy-Marton, Sopron vm. 3. dec. 1779.

47. [Scytháknak védelmök.]
Ányos Pálnak.
Ha jól megvizsgálod ember boldogságát,
Nem fogod feddeni Scytháknak vadságát;
Mi volt irtóztató pásztorok éltében?
Kik nyájat legeltek, szabadság kertjében.
Ezerszer több romlás van nagy városokban,
Mint a sással fedett törpe kis kunyhókban.
Két öl vastagságú szörnyű kőfalaktól
Fél az ártatlanság, s távozik azoktól.
Száz rostélyon által nyögve sóhajtozik,
Sövénnyel font kertek közé kívánkozik.
Ne dícsérd te nékem a szép palotákat,
Folyosókban művelt szegény violákat,
Parlagokon szedik a legszebb rózsákat,
Erdőkben tisztelik a kegyes nimfákat.
Láttam én Racinnak Ifigéniáját,1
De inkább szeretem Tassus Armidáját,2
Sokkal inkább annál Chloris3 kalyibáját,
Hol ketten kötöttük Vénus bokrétáját.
Távol tőlem, távol tündér-mulatságok,
Pénzzel vett örömök, ámító hívságok!
Szédítő innepek, drága bolondságok, -
Más völgyekben laknak a víg nyájasságok!...
1779. december 29

48. [Barátja fölszentelésére.]
Ányos Pálnak.
Mire kényszerítettél Barátom verseddel,
Mely bánatot vettem már két leveleddel.1
Sok volt - s ily próbára tett hív barátságom
Ezerszer átkozta mostani rabságom.
Ó bár a fájdalom, mely birta szívemet,
Hogy a sors oly távol szakasztott engemet,
Bár ő lefesthetné búmnak szörnyűségét,
S elédbe tehetné minden nehézségét.
Miért az-időben, midőn Istenednek
Első áldozatot nyujtottál Egeknek,
Nem engedték nékem azon oltár mellett
Repdesve szent lelket látni fejed felett;
Egyfelől atyádat leborult orcával,
Egekre felemelt reszkető karjával,
Másfelől anyádat templom közepében
Némult testvéridnek gyászos seregében
Áldani rettegve s félni az atyától,
Ki megfosztva házok legszebb virágjától;
Lakodalmi pompa néked és idvesség,
De nékik áldozat s örök keserűség.
Nem látnak ők soha tőled unokákat!...
Ó, jaj nem számlálom többi keserveket,
Melyek ostromlották szülői szíveket,
Elegyes volt, tudom, fájdalom örömmel
S érzem is, ha számot vetek jól szívemmel.
Dicső dolog és szép Istennek szolgálni,
De keserves, midőn világtól kell válni.
Jobb volt hát énnekem a szomorú pompát
Nem látni, barátom lelki lakodalmát.
Ó ti, kik régenten Ceres templomába2
Voltatok avatva szentelt titkaiba,
Kik a régiségnek mesés árnyékában
Felejtve nyugosztok idők homályában,
Az örökké fénylő napnak szent tüzétől
Már most tisztult lelkek testetek tüzétől,
Mondjátok meg nékem Ceresnek szentségét
És ő papjainak főbb kötelességét.
Vagy nem - hallgassátok halandók munkáit!..
Ezek mindazonáltal hivatalodtól el ne irtóztassanak, szolgálhatsz azért hazádnak, nemzeted-nek s barátaidnak is. Élj boldogul és azok számában tarts meg engemet is.
Nagy-Marton, 1780. Ápril 25.

49. [Biztatja bús barátját.]
Ányos Pálnak.
Elhagytad hát immár Minerva szállását,1
Mátyus-földin2 ülöd szerzeted lakását?
Ott, hol én régenten Zobor tetejéről
Lantomat pengettem Chlóris szerelméről.
Nem tudtam, hogy te most Elefánt völgyében
Majorkodol szent Pál remete nevében.
Ó gyönyörű mezők, kies mulatások!
Boldog remeteség! Szerencsés lakások!
Csavargó Nyitrának csendes szigetjei,
Szelíd Pomonának termékeny kertjei!
Ott ül egy halandó nádas forrás mellett,
Borostyán-koszorú lebeg feje felett.
Im jön egy istenség, látom járásáról,
Mennyei mosolygás repűl ajakáról.
Megnémul az ifjú, borul tiszteletben,
Sípját lábaihoz teszi rémületben.
Mely méltóság ragyog szent tekintetében,
Mely dicső alkotás egész termetében!
Ki vagy? - így szól végre - kinek éneklése
Sípjával epedez, s idehív nyögése?
Kelj fel, bátran folytasd tovább panaszodat,
Kedveljük hazádért hangzó hív szavadat.
Ezzel az Istenasszony eltűnvén, a bajmóczi völgynek minden patakjai, melyek a Nyitrába sietve hömpölyögnek, siralmas könnyekké változnak. Az erdők és kősziklák láthatatlan lakosa fájdalmas szózattal tölté el a szomszéd völgyeket, az ifjúnak szíve mély gyötrelembe borult, akkor szent ájulás s elragadtatásai között Ányos így kezdett énekelni, így jövendölt:
Magyar birodalom felsőbb oszlopai,
Püspökök, nemesek, ország csillagai,
Mely rettentő gyászban látom szíveteket,
Bírja hát fájdalom nemesb nemzeteket.
Vagynak olyan népek, kik még királyokat
Valóban siratni tudják hazájokat!
Nyilván még azokat rabság undoksága
Meg nem fertéztette udvar álnoksága,
De még nem tudjátok egész árvaságtok,
Nem érzitek lassan érkező rabságtok,
Mostoha szülöttje kedves anyátoknak
Lesz, ha nem vigyáztok, váza hazátoknak.
Mit használ szabadság lelkiismeretben,
Ha lábunk s kezünket verik vas-perecben.
Ó ti, kiket Luther s Kálvin pártolása
Elvitt, ne legyetek hazátok romlása!
Jertek és szabadság dicső oltáránál
Öleljük meg egymást István oszlopánál.
Akkor a magyarok felkiáltván, maguk közt olaj ágat emelének, Ányosnak pedig borostyán-koszorút küldének. Isten veled, édes barátom!... Bécs, 17. jan. 1782

50. [A háborúskodás ellen.]
Ányos Pálnak.
Alig indultanak el hozzád rendeim,
Hogy már önként kezdtek szökdösni verseim,
Levevék fejemről Múzsák sisakomat
És kezembe nyujták szomorú lantomat.
Gyászos sikoltással töltvén el szívemet
Véres tengerekre fordítták szememet.
Ó! mely szörnyű képek eveztek előttem!
Mely rettentő gyilkos partokra vetődtem!
Láttam Afrikának égő fövényeit
Hol szomjú szerecsen Zayra vizeit1
Hörpöli, s árnyékot keresvén magának
Rabja lesz erősebb fene szomszédjának.
Szerencsétlen zsellér, boldogtalan nemzet,
Kit zsidó vásárol, és járomba vezet
Száz ölnyi kötelen, fa-guzs a nyakokon,
Hátra-kötött kézzel vas-béklyó karokon,
Egymás után sorba hajtván hajójáig
Nyereségre hozza Gibraltár partjáig.
Ott a fösvény Anglus, Hollandus társával
Vetekedik szegény foglyoknak árával.
Megveszik, s elosztják messze szigetekre
Dohány- vagy mézt adó nád-mívelésekre.
Kegyetlen gazdagság! iszonyú hívságok
Ezek, kit követnek ily szörnyű rabságok.
Fordítsd el szemedet e kínos képekről
S ezeket okozó bűnös nemzetekről.
Reánk jut, meglátod, még e sors idővel,
Ne legyünk hát büszkék e kicsin erővel.
Elébb Nílus mellett kezdte birodalmát,
Onnan tovább vivén erőszak hatalmát
Immár megkerűlte földnek kerekségét.
Ó! bár itt érhetné mindörökre végét!
Bár itt a nemzetek eltörvén vesszejét
Lábokkal tapodnák örökösen fejét!
De míg e történnék, kérjük a Múzsákot,
Intsék a világot és a koronákot,
Mutassák meg nékik e föld kicsinségét
S ily rövid élettel halandók ínségét.
Mert nyilván Teremtőnk oly kevés napokat
Adott, hogy legalább élnénk boldogokat.
Mely dühösség tehát fegyverben öltözni,
S anyánkat, e földet vérünkkel öntözni,
Büszke fejedelmek bűnös kivánságát
Ingyen védelmezni királyok hívságát!
Szerencsés tolvajok régenten prédára
Szoktatták társokat világ romlására,
A bátor és serény várhatta jutalmát
S legalább oszthatta bajnoki hatalmát.
Nem így tolvajkodnak már most a királyok,
Sok száz-ezer embert fenyeget pálcájok,
Szemfény-vesztő titkos erőnek láncával
Megkötvén, játszanak jobbágyok sorsával.
E fegyveres rabok annak intésére
Kirohanni készek országok széllyére,
Halálra sietnek, nem tudják, mi okból,
Szegények kikelnek házokból, honjokból.
Készek arra vinni rontó mennyköveket,
Melyre utasítják szegődött kezeket.
Ily had nem esméri másról ellenségét,
Nem is ébresztheti egyéb dicsőségét,
Hanem, hogy más színe vagyon ruhájának
Vagy tetején más sas lobog zászlójának.
Amott míg királyok együtt vacsorálnak
És puhaság karján kényekre sétálnak,
Húsz-ezer érettek lesz halál prédája,
Melyet midőn megvisz a hír trombitája,
A fene méltóság büszke palotába
Ezer gyertyák között villog trónusába.
Láttalak ilyenkor, udvari cselédek,
Mint régen Susába2 szoktak a heréltek,
Meghajlani s porban szegezett homlokkal
Templomban a királyt áldani papokkal,
Tömjént gyujtogatni földi bálványoknak,
S szentségét így törni a szent oltároknak sat.
Isten veled, kedves barátom, verset kívántál, verset küldök - talán illenek az apponyi fedetlen ó-kastély tetejére - többet most nem írhatok. - Élj boldogul! -
Nagy-Marton, Sz. György havának 20. napján. 1782.

51. Barcsay báró Orczynak, midőn a vizek
folyásának egyengetésére rendeltetett volt.
O! Cives, cives, quaerenda pecunia primum est,
Et virtus post. (Horat.)
Midőn havas Kárpát jeges fellegein
A tél szállván lakik Tokajnak hegyein,
Szakállas Neptunus1 nedves udvarában
Nevetik, mi forog magyarok agyában,
Hogy az esméretlen sáros patakokat
Hajóssá akarják tenni nagy lápokat.
Csudát írsz, Barátom, Bodrognak partjáról,
Hol tanácsot tartál vizek folyásáról.
Soha tehén-fejű Gangesnek habjait
Ennyire nem vitték Nilusnak gátjait.
Soha sebes Tigris, Eufrát társával,
Ennyi gonddal nem folyt Perzsák hajójával.
Soha Pactolusnak2 sárga fövényeit
Igy nem vizsgáltatták aranyos vizeit:
Mint ti büdös Bodrog s Tisza csavargását,
Homályos kezdetét, hasonló folyását.
Jó-szívű polgárok ugyan elmélkednek,
De az igaz céltól mely hamar elesnek.
Igy van; mert gazdagság van csak becsületben,
És csak kincsre vágyunk e rövid életben.
Eredj odvas fáddal, szántsad a vizeket,
Baharim3 partjain halássz szép gyöngyöket;
Pégu4 bányáiban áss drága-köveket,
Szedj ízlést ingerlő illatos füveket.
Rakd meg hajócskádat, térj vissza honyodban
Megládd, hogy mírigyet hoztál városodban.
Mely sok portéka van Korinthus révében,
Melyre nincs szükségem! mond Sokrát5 szivében.
A Görög igazat szólott; de társai
Érzékenységeknek levének rabjai...
Lássátok! Majd én is Hátszeg vidékéről
A zuhogó Sztrigynek golocás6 vizéről,
Megrakván sajkámat szilva-pálinkával,
Szegednél felváltom Mokkának habjával.7
Asztrakán tájáról vészem kosaimat
Vélek berregtetem borzas juhaimat.
Bassorai basa8 táltos méneséből
Mag-lovat hozatok Szelek mezejéből,
Rontó fejszét küldök bükkes erdeimre,
Tölgy helyett ültetek eprest hegyeimre.
Drága hernyóimnak házakat készítek,
Selyem-nyalábimnak csűreket építek.
Alma, dió, körtvély, mogyoró, gesztenye,
Ez csak medve, majom, sertés eledele;
Cócós,9 fige, narancs töltse kertjeimet,
Rozs helyett bors, s sáfrány lepje mezeimet.
Mit használnak nékem számtalan rajaim,
Ha nincsenek közel mézt adó nádjaim?
Kegyetlen természet, miktül fosztottál meg!
De bosszúdra lészek - - - - - - - - - - - - -
Selyembe takarom gyenge tetemimet,
Számtalanná tészem kényes izlésimet,
S sokkal kedvesebbé a levegő-eget,
Fű-szerszámmal űzvén a büdös felleget;
Ott, hol múlatok, lész hívságok gyűlése...
[1774.]

52. Egy hadi ember jó barátjának.
Orczy Lőrincnek
Nem tudom, Moecenas!1 Kilenc Szűzek közűl,
Kik táncokat járnak a Parnassus körűl,
Midőn fáradt testem munkában majd eldűl,
Melyik jelenik meg nékem onnan felűl.
Nem tudom, én kinek köszönjem kedvemet,
Hogy a harcokról elfordítván elmémet,
És sugallásával élesztvén lelkemet,
Fűzött szókban küldöm hozzád levelemet.
Miolta Császárnak napszámosa lettem,
És fényes sisakját homlokomra tettem,
Attól, amit régen oly nagyon szerettem,
A vers-csinálástól kedvem elvesztettem.
Esméretlen nékem a szóknak mértéke,
Nincs itt a gyönyörű Múzsáknak rejteke,
Nem látszik e tájon Murány s Örs melljéke:
Hanem a szomorú tábornak környéke.
Rettentő munkákra készítnek bennünket,
Most megkeményítik egészlen testünket,
Hogy könnyen hordozván vasas-tekenyőnket,
Majd messze vihessük hírünket-nevünket.
Róma katonái így nem gyakoroltak,
Mikor száz nemzetet erővel hódoltak,
Sem mikor bolondúl két-felé pártúltak,
S önnön-rabságokért dühösen harcoltak.
A szép hajnal alig rubintos ágyából
Kél fel mosolyogva szerelmes álmából,
S csak annyit részesűl napnak súgárából,
Hogy szőke fürtöket fodorhat hajából:
Midőn már én-nékem egy trombita-szóra
Mint erős bajnoknak kell ugranom lóra,
S egyaránt ügetvén ugarról tallóra
Csakhamar érkeznem Nyitráról Jatóra.2
Mikor habos lovam ott megállapodik,
Elmém gondolkozni ugyan iparkodik,
De testemben lelkem hasztalan hánykódik,
Mert csak úti-társa baján szomorkodik.
Nem jut itt ő szegény olyan magasságra,
Melytől tekinthetne bátran igazságra,
Mert őtet az Isten kemény szolgaságra
Ítélte e földön, míg jut szabadságra.
Szabadság! Szabadság! lelkem urasága
Nyilván nem lesz egyéb, hanem boldogsága,
Midőn elomladoz mulandó rabsága,
Melyből elfogadja mennyeknek országa.
A testi miben áll, hol van, s hol bujdosik,
Könyörgök, Barátom! írd meg, hol lakozik:
Én azt tartom, hogy csak pusztán mulatozik,
Árnyék, higyd el, ami másutt találkozik.
Kérdezd bár Corsica3 és Lengyelországtól,4
Kik sírva búcsúznak még a szabadságtól,
Hogy ki menti majd meg kegyetlen rabságtól,
Ha megvakíttatnak fényes jobbágyságtól.
Úgy tetszik, az ember olyan mint a madár,
Ki csak azért fütyöl kalickában, hogy vár
Egy társat magának, de általa mely kár
Lesz, midőn madarász sok ezeret bézár.
Így van épen a mi dolgunk királyokkal,
Úgy bánnak ők velünk, mint a madarakkal,
Sőt kedv szerínt tésznek szépekké tollakkal,
Vagy írtóztatókká körmekkel s orrokkal.
Talám azért vagyon annyi sas címerben:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nem régen kérdezte egy chinai pogány,
Hogy van, hogy nálatok annyi sas, oroszlány,
Párduc, tigris, sólyom, belénd,5 bika, sárkány
Vagyon címerekben, és oly kevés bárány?

53. Egy jó barát beteg barátjának.
Orczy Lőrincnek.
Múzsák! az árnyékos Zobor tetejéről,
A néma szenteknek túnyogó1 helyéről,
Hová távoztatok Nyitra vidékéről?
Nyilván hallottatok Orczy hidegéről.2
Menjetek, ó Szűzek! lehajtott fejekkel,
Menjetek a síkra kibomlott fürtökkel,
Kedves Orczytoknak vigyetek versekkel
Álmot, ételt, kedvet gyógyító-füvekkel.
Vigyetek, ha lehet, engem is veletek,
Tudom ugyan, hogy Örs egy tanya-helyetek,
De míg sebes Garam vizén általkeltek,
Addig talám hasznos kalaúz lehetek.
Az álmos Ipoly is útatokban esik,
Lappang, és többire nádak között fekszik,
S ezerféleképen gödörben rejtezik,
Míg végre Dunában kedvetlen érkezik.
Unalmas vizeit, kérlek, kerüljétek,
Szomorú réveit méltó, hogy féljétek,
Hogy pedig az útat el ne veszessétek,
Kettő ott a révész, el ne felejtsétek.
Egyiknek valamint fényes a ruhája,
Úgy rúdjával együtt aranyos sajkája,
A másnak csak fából vagyon hajócskája,
Öreg, s fejét födi sásból font sapkája.
Sokszor szántotta ez Tiszának vizeit,
S csodálva hordozta Orczy leveleit,
Hogy hátukon látta őseink neveit,
Kik szaporították magyarok tetteit.
Ez fogadta régen Álmusnak szavait,
S elhagyván Meótis3 végtelen sarait,
Pontusba mártotta csolnak-oldalait,
S Dunának vetette fáradt lapátjait.
Vélvén, hogy munkája nagyobb erejénél,
Egyszer ki is kötött Hémusnak tövénél,
És már vizát sütött pattogó tüzénél,
Midőn ily szót hallott víz túlsó szélénél:
Napkeleti népnek evező követje!
Ki tudod, hol fakad Tánais4 kút-feje,
Hogy van, hogy tartóztat Dunának ereje
És a magas Hémus felleges teteje?
Old fel hajód, siess Duna forrására,
S mivel itt mulattál, e lesz utóljára
Álmus5 országának sokáig határa.
Szólott: Hémus pedig meghajlott szavára.
Elindúl a hajós, s habos lapátjával
Vagdalván vizeit, küszködik Dunával,
Csakhamar kezet ád a sebes Szávával,
S a pusztákat mosó sok-halú Tiszával.
Vitték már, ó magyar! határod csóváját,
De, ki vizsgálhatja Istennek munkáját,
Miért forgatta meg Neptúnus villáját,
Hogy elboríthassa követed sajkáját?
Nyilván nem áldoztál soha oltárjánál,
Hogy bátran evezvén csendes vitorlánál,
Kincseket gyűjthetnél tengerek partjánál,
Vagy nagy folyó-vizek tágasabb torkánál.
Nem jutott te-néked ő birodalmából,
Jutott ugyan kevés a földnek javából,
De nem viszik híred Pekin[g]be Rómából,
Sem szegény Sajnovits költött hazájából.
Nem messze juthatott követed sajkája,
Hogy habokba borúlt kisded vitorlája,
Mondják, hogy oly nagy volt Neptúnus munkája,
Mint mikor porrá lett Priamus hazája.6
Már követed Morva vizét is haladta,
S Petronella7 várát háta megett hagyta,
És a sebes Dunát lassanként fodrotta,
Midőn hív szolgáját Eol8 bocsátotta.
Úgy rohantak ezek régi fogságokból,
Mint az oroszlányok, midőn barlangjokból
Kölkök veszedelmét értvén rívásokból,
Áldozatot tesznek szegény vadászokból.
Így ezek megjárván tengerek partjait,
Öszveháborítják nyugovó habjait,
Felzavarják vizek csendes forrásait,
Nagy zúgással víják hegyek oldalait.
Hasznos Nilus! akkor te is megváltoztál,
S gazdag szomszédidnak károkat okoztál,
Tágus!9 akkor te is aranyat nem hoztál,
Barátoddal, Volga! te sem találkoztál.
Ilyen nagy szélvészek, s ennyi csodák között,
Népek bújdosása Virradtról kezdődött,
De, Álmus! míg néped csoportba verődött,
Céljától hajósod mely messze vetődött.
Más nemzet érkezett Duna forrására,
S onnét unokáid örökös kárára,
Megromlott vizeket küld néped számára,
Még megrészegíti véle utóljára.
Ez vége Neptúnus kemény haragjának,
E volt akadálya Scythák munkájának,
Ezért nem lőn haszna Attila karjának,
Ezért rendes sorsa Álmus hajósának.
Mert megelégítvén Thétis szeretőjét,
Hogy meghúzta Eol szeleknek gyeplőjét,
Megszánván Scytháknak szegény Evezőjét,
Kérlelte érette világ Teremtőjét.
Légyen révész, úgymond, ti pedig, leányok!10
Míg e földön lésznek Scytha-maradványok,
Nyújtsátok fonalát s ő légyen kormányok,
Míg nagyobbra terjed újra tartományok.
Múzsák! ha valaha földünkön bújdostok,
S ha szent hegyetekről közünkbe szállatok,
Jóllehet, hogy engem ritkán sugallatok,
De könyörgök, hogy e légyen hajósotok.

54. A hadi gyakorlás végén.
Orczy Lőrincnek.
Vége van, Barátom! már a gyakorlásnak,
Eljött az ideje kunyhóba-lakásnak,
Hol mezeje vagyon mély gondolkozásnak,
S olykor, ha kitelik, magyar vers-írásnak.
Múlt héten fáradtan, hogy hazaérkeztem,
Vasamat azonnal falra függesztettem,
Viaszkos sarumat1 kaptára verettem,
Sarkantyústól együtt melléje tétettem.
János uramékat2 haza bocsátottam,
Azaz, kvártélyokban hizlalóban adtam,
Gazdával egyesség légyen, ajánlottam,
És jó gombócákot3 egyenek, meghagytam.
Hagyd légyen erejek a jövő tavaszra,
Ha pallost kell húzni a szomszéd kopaszra,
Vagy pedig éjtszaki koronás ravaszra,
Ki még vízre viszen, vigyázz bár szavamra.
A franciát hívság ámbár megrontotta,
De más egyebekben természet pótolta,
Ezer mesterséggel őtet megáldotta,
Íme Svecusoknál4 nemrég megmutatta.
Szép dolog, az igaz, a mostani osztás,
Ha valahogy vége nem lészen ágyúzás:
Szép dolog, megvallom, az ilyen nyíl-húzás,
Testvérek közt sem volt soha szebb osztozás.5
De vajjon, ha török nem akar békélni,
Fogjuk-e moskákat magunk is segélni?
Vajjon a francia meg fog-e kémélni?
S turíni szomszéddal nem fog-e beszélni?
Nem könnyen tágítjuk mi Olaszországot,
Mert onnét bírták volt az egész világot,
Bécs nem adhat nékünk oly roppant nagyságot,
Más partra kell vinni német császárságot.
Rómaival korcsos hivatal magában,6
De még csak név-szerint vagyunk bírásában,
Igaz császár már rég ős-hivataljában
Fő-papnak kengyelét nem tartja Rómában.
Mindezek így lévén, franciák ez okból
Tőnek jobbágyokat Corsicanusokból,7
Majd csipkét kívánnak a gazdag Belgáktól,
Selyem keszkenyőket a Lombardusoktól.
És akármely kegyes legyen is asszonyunk,
Nem kell azt gondolni, hogy legkönnyebb jármunk,
Ezen két országban sok változást tudunk,
Kivált olaszoknak nehéz hitelt adnunk.
Ha lengyelnél örök lészen a királyság,
Akármely kicsiny is, de mégis szomszédság,
Vajjon kivel lészen örökös barátság?
Cárnénak adhatja a hál-adatosság.
Ha Moskának lészen ily hasznos frigyese,
Ámbár megrövidül Lengyelek békese,
De lehet tartani, vissza ne véttesse
Azt, mit most nékünk ád Hadik esketése.8
Lehet ugyan az is, hogy módját találják,
S a három foglalók egymást evincálják,9
De vajjon törököt majd mivel táplálják,
Mivel frigyeseit mellőle elcsalják?
Vagy már azon vannak, hogy Mekkát elrontsák!
Különben a kormányt akárhogy forgassák,
És harc nélkül a just akármint mutassák,
De módját nem látom, azt hogy megtarthassák.
Azért majd az erő síkra fog szállani,
Ki előtt a világ meg szokott hajlani,
És kit büntetésűl Isten szokott adni,
Midőn nemzeteket akar megdorgálni.

55. Válasz.
Orczy Lőrincnek.
Társ! újra gerjeszted pislogó tüzemet,
Verseiddel bírod egészen szívemet,
Azért lúd-tollához eresztem kezemet,
Hagyd, fesse1 előtted vándorló eszemet.
Jól mondod, hogy nékem a Múzsák csevegnek,
De korántsem azért, hogy talám szeretnek,
Hanem mivel mint vak szeretőt vezetnek,
S néha botlásomon magok is nevetnek.
Olyanok ők, hidd el, mint ama szép Szűzek,
Kiknek mesterséggel lobog kényes tüzek,
Soknak incselkednek, de kevésnek hívek,
Mely sokaknak vész el óhajtások s mívek.
Nehéz az én vasam, nehezek sarúim,
Szent hegy mászására rosszak sarkantyúim,
Inkább víjására szegezem álgyúim,
Arra találkoznak, tudom, több társaim.
Fritz bátyánk is addig fújta furuglyáját,
Míg Márs nem kívánta síkra katonáját,
De mihelyt hallotta vitézek dudáját,
Álgyúkkal basszusra süttette nótáját.
Csak így vagyon dolga hadak gyermekinek,
Tövére sem érnek Parnassus hegyének,
Ízét sem kóstolják Múzsák szerelmének,
S már keresztért küldik Rákos mezejének.
Hová visz vakságod telhetetlen világ!
Mely ezelőtt fénylett, hol van a sok ország?
Látod, nagyobb része szomorú pusztaság,
És hogy ez életben minden mulandóság.
Mondjátok meg nékem, udvari polgárok!
S ti, fényes nagyságban elmerűlt királyok!
Cadmus2 fiainak hová dűlt szép várok,
S szegény lengyeleknek hol van most határok.
Nem tudom, Barátom! magam mit óhajtsak,
Muftival-e, vagyis Kat' asszonnyal tartsak:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Bár ülhetnék véled, mint írod, sajkára,
S érhetnék Hercules híres szorosára,
Vagy hol Atlás vette a földet vállára,
Tám még ott csíphetnénk mit magyar számára.
Hátha meglelhetnők eleink lakását?
Mivel már esméred szivem vágyódását,
Ám légyen! kormányozd kettőnk vándorlását,
Menjünk, és írjuk fel Salamon mondását.
Voltérhoz,3 nem bánom, igazítsd útunkat,
Ott úgy, mint Jordánban, mossuk meg magunkat,
Plátó formájára üssünk kalapunkat,4
S hosszú tág köntösben végezzük búcsúnkat.
Jövet tekintsük meg a Jankó Jakabot,5
Ki neveltetésnek külön törvényt szabott,
Mellyel tudósoknak nem kis dolgot adott,
S párisi érsekkel üstökben is kapott.
Ha honyunkba térünk, éljünk csak figével,
Téjjel és ártatlan rajoknak mézével,
Juhász mendencébe6 forralt sentyicével,7
A vizet hörpöljük kézzel, nem csészével.
Keressünk, ha lehet, olyan szegeletet,
Hová még Commissár s Mérő8 nem mehetett,
Légyen bár éjtszakra hóban helyheztetett,
Emeljünk magunknak ott egy kis fedelet.

56. Bacchus, s a tokaji bor eredete.
Orczy Lőrincnek.
Ott hagyád hát Örsön görbe csoroszlyádat,
S két-szarvú kertészi kicsiny kapácskádat,
Szórásról szüretre hívád víg Múzsádat,
Hagyd, hallja dongatni a sok mustos-kádat.
Számtalan hordódat előre küldetted,
Pince-mestereddel mind számba-vétetted,
S ha egynek vagy másnak penészét érzetted,
Dió virágjával jól kifüstöltetted.
Közelítsz, nem vagy már messze Hegy-aljától,
Jókedvű Bacchusnak legfőbb tanyájától,
Füstöl a hegy távúl sok zsíros konyhától,
Szól a völgy még üres hordóknak hangjától.
Nyerítő lovaid húzzák szekeredet,
Természet titkai foglalják lelkedet,
Hegyről síkra veted bujdosó szemedet,
Szűntelen neveled érzékenységedet.
Hasonló szép elméd a magas fecskéhez,
Ki játszodva csapván vizeknek színéhez,
Onnét lövi magát csillagok székéhez,
S úgy visz nedvességet szomjazó fészkéhez.
Igy te is megjárván e föld kerekségét,
Magadban szemléled világ csekélységét,
S földhez-ragadt szegény ember kicsinységét,
Igy éred szőllődnél osztán útad végét.
Elérvén már ott vár bundában, gatyában
A vidám vincellér szennyes ruhájában,
Mondja, mely szerencsés légyen munkájában,
S hány száz akó nectár lehet hatalmában.
Megjárod a szőllőt, szemeddel vizsgálod,
Hol Tokaj gyümölcsét szárazon találod,
Egyet leszakasztván szemeit próbálod,
Melyből majd királyok italát csinálod.
Reggel a szedőknek szabod a pászmákat,1
Kik rendben elállván a kis barázdákat,
Elkezdik fosztani gyenge szőllő-fákat,
S édes terheikkel töltnek kádba zsákat.
Ireg-forog ki-ki, dolgot adsz mindennek,
Nagy puttont Jankónak, kis csebret Petinek,
Aszú-szőllő mívét adod a szűzeknek,
Kik érdemét tudják az édes szemeknek.
Tudom, híttál arra nyájas gyermekeket,
Kiknek ha szőllő-méz ragasztja kezeket,
Hívsággal lehessen szopni ujj-begyeket,
S ártatlanúl kezdni más enyelgéseket.
Ily helyen meg szokott Vénus is jelenni,
És hamis fiával olykor sok csínt tenni,
Szeret a szedők közt lopva lézengeni,
S sokszor gerezd gyanánt szíveket metszeni.
Sőt mondják, hogy néha szép veres csuporban,
Szerelmet elegyít titkon az új borban,
Melyet ráköszönvén a szedőkre sorban,
Mosolyog, s eltűnik hirtelen Paphosban.
E szüretre régen, midőn Indiákból
Bacchus megtért volna, s a több országokból,
Hozott volt magával ama leányokból,
Kik seprőt kötöztek a nyírfa-ágakból.2
Kötöztek, s előtte azokkal táncoltak,
Sokféle fajtalan bor-nótát danoltak,
Éjjel pendel nélkül széllyel kóborlottak,
Mások szőllőjében erővel sajtoltak,
Semele3 gyermeke ebben gyönyörködött,
De Vénus azonban nagyon megütődött,
Azért bosszú-állást ő magában főzött,
S hamar szerecsenné-bőrben öltözködött.
Szép berke-kondorság4 fodrotta szőreit,
Körül nagy fehérség foglalta szemeit,
Kibigyesztés húzta ajaka széleit,
Megtartván egyébben ékes tetemeit.
Nem írom le néked ama szép helyeket,
Kik testén okoztak gyönyörű gödröket,
Sem pediglen ama kis lencse-szemeket,
Kik megvakítottak már némely bölcseket.
Elég, hogy Vénus volt szerecsen-ruhában,
Ő így megjelenik reggel a pászmában,
Mint a több szedőknek, kosár van karjában,
Másfelől csebrecskét szorít kis markában.
Véle volt Cupídó, ő is szüretezett,
Hogy le ne hajúljék anyja, figyelmezett,
Törpe gerezdeket serényen lemetszett,
S tölt edénykéjével ő is büszkélkedett.
Nyír-seprűs leányok csodálják szépségét,
Ily kisded korában oly nagy fürgeségét,
Látják az anyjának szemérmetességét,
Mely inkább nevelte nyájas kegyességét.
Bacchus is felébredt gőzölgő álmából,
Szőllő-levelekből terített ágyából
Felkél, nagy bor-ködök támadnak agyából,
Ásítozva kijön mustos sátorából.
E volt, amit Vénus soha sem szeretett,
Mert hívságot mindég józanon kedvellett,
Azért szigetében aki részegedett,
Soha templomába többé nem mehetett.
Bacchus kornyodozva5 midőn elérkezik,
S önként a szedőnék közé elegyedik,
Cupidó csakhamar nyilához férkezik,
Mely szegény borosnak szívében lövetik.
Ily nyillal sebhette Ulissesnek fiát,6
Midőn tenger partján látta Calipsóját,
Ezzel kínszeríté Indiák királyát
Arra, hogy tisztelné Szeretetnek Anyját.
Lankad szegény Bacchus, láng gyullad szívében,
Tétováz, nem tudja, mit tesz szerelmében,
Esméretlen tüzet érez kebelében,
Melynek eredete van Vénus szemében.
Kérleli: de Anyánk gőgösen fogadja,
Kis Cupidócskáját ölében ragadja,
Arany-fellegek közt eltűnik s ott hagyja
Bacchust, kinek szívét ezer kín szaggatja.
Nehéz gerezdekből kötött koronáját
Elveti, s eltöri királyi pálcáját,
Elűzi leányok csúfos muzsikáját,
S józanon most látja először hibáját.
Megszűnt a dobzódás az egész hegyeken,
Nem ordítnak többet éjjel a völgyeken,
Keresi Vénusát magános helyeken,
A szüret megszűnik az egész vidéken.
Igy volt, amíg egyszer Szent András havában,7
Setét gondolatok közt lévén magában,
Ama szőllő felé elindúl bújában,
Hol isten-asszonyát szemlélte pászmában.
De mely nagy bámulás fogta tetemeit,
Midőn, akármerre fordítsa szemeit,
Mindenfelől látja szőllők gerezdeit,
Kik magokban rejtik arany fövenyeit.
A Nap is nevelte ezeknek szépségét,
Mert sütvén közlötte vélek fényességét,
S ami több, meghagyta levelek zöldségét,
Eltiltván hó-harmat mérges hidegségét.
Csoda volt-e, vagy nem? Bacchus annak vette,
Azért e gyümölcsöt egy kádban megszedte,
Szerelmes kínjának italává tette,
Mondják, ez tokaji bornak eredete.
Azt tartom, ha abból adnál a papoknak,
Kik Pócsban szolgálnak régi oltároknak,8
Majd nyelvünkön fújnák a misét rácoknak,
S több gyűrűjek lenne búcsús leányoknak.
Csak pálinkát isznak, úgy vélem, e szentek,
Mely természet szerint rácra oldja nyelvek,
Ez moska-italtól zsibbadnak az erek,
Tótoknak is azért ízetlen beszédek.
Nem úgy vagyon dolga Keve fiainak,
Kik urai lettek Tokaj máljainak,9
Kedves hangja vagyon magyar szavainak,
Ellenben idétlen Éjtszak lakosinak.
Szűrj hát s sajtolj, kérlek, töltsd meg pincéidet,
Merítsd mély kádakba úntig csebreidet,
Árpával, búzával dugd meg vermeidet,
Csak én olvashassam magyar verseidet.
Hagyd, lássam, hogy folynak Bőség kebeléből,
Érezzem, hogy kelnek Bölcseség kezéből,
Sőt, ami még szentebb, Barátom szívéből,
Nem valami felfútt tudós elméjéből.

57. Ártatlan gyönyörködés s igaz barátok.
Orczy Lőrincnek.
Bezzeg! láttam én is a rigó-sereget,
Hallám, kis Cupidó miképen kerepelt,
Látám, a Faunusok1 hogy vitték a lepelt,
S hogy köték fel útnak Szűzek is a pendelt.
Láttam, hogy fetrengett Bacchus is vérében,
Hogy dugtak ruhákat iszonyú sebjében,
Néztem, mikép hága Vénus szekerében,
S hogy vivék galambok Erdély közepében.
Egész székelységet véle megsétáltam,
Hol jó magyarságra örömmel találtam,
Kótyászó2 szerelmű szép fátákat láttam,
S Tráján jobbágyival batutát is jártam.
Hívságra ragadák mindezek lelkemet,
El is űzék hamar borongó kedvemet,
Barátság öröme meglepé szívemet,
Kinyitá, s felosztá érzékenységemet.
Ezen szempillantást ó! kik esméritek,
Ti, kik egy barátnak lelkét szeretitek,
S a több boldogságot érte megvetitek,
Tudom, csak egyedül velem ti érzitek.
Nem szállott ő soha királyok szívében,
Sem ama Cromvelek3 páncélos melljében,
Csoda volt Pilades arany-idejében,
S most csak ritkán tér bé szegény kebelében.
Engemet igazán most csak e vigasztal, sat.

58. A szerző élete módját változtatja.
Orczy Lőrincnek.
Hasztalan ébreszgetsz, Társ! vígabb nótára,
Mert hogy telepedtem Vág zúgó partjára,
Lantom függesztettem fekete szil-fára,
S lassanként igyekszem más élet módjára.
Nem a nagy buzgóság tészen ily változást,
Tudod, hogy az idő ront minden alkotást,
Ő hoz tagjainkra vénséget, rothadást,
Ő szerez lelkünknek különb okoskodást.
Ha vénűl a kertész, nem mível rózsákat,
Nem épít hívságos tornác-házacskákat,
Hanem inkább ültet hasznos gyümölcs-fákat,
S fony aszalójában füstölő-lészákat.1
Többnyire párákhoz kapnak a halandók,
Melyek, mint az álom, könnyen elmulandók,
Olyanok, mint magunk, nem megmaradandók,
Az örökös jóra kevesen hajlandók.
Egyik oltárokhoz lapúl vénségében,
A más pénzt bálványoz korosb idejében,
Ez belébetegszik sok építésében,
Amaz gyönyörködik számtalan pénzében.
Mennyi boldogságok várnak utóljára,
Melyekkel érkezünk halálnak partjára?
S alig írhatjuk ezt egymásnak sírjára:
Itt fekszik, ki nem lőn senkinek kárára.
Harminc esztendeje, hogy anyám méhéből
E világra sírva jöttem hírem nélkől,
Ezt minap olvasám atyám egy könyvéből;
Ideje, ébredjek álmom mélységéből.
Eleget álmodtam hazámnak javára,
Sőt ha széllyelnézek világ piacára,
Úgy tetszik, álmaim lennének hasznára,
De - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Vagyon krimieknek egy roppant ládája,
Mely azon országnak legnagyobb csodája,
Neve tatár nyelven a ,,Napnak bárkája",
Vas annak oldala, vas teteje, s zárja.
Nincsen anya-levél abban, se tudomány,
Nincsen nemzetektől oda rejtett zsákmány,
Nincsen imádságra benne fekvő bálvány,
Üres, mégis féli az egész tartomány.
Nehéz vas-rudakon őrzik hét lakatok,
Kik úgy függnek rajta, mint nagy verő-kosok,
Mondják, készítették a mennykő-kovácsok,
Egyéb részeiről én most csak hallgatok.
Erről azt hirdetik az egész szigetben,
Hogy rég, még emberek éltek egyességben,
E láda nyitva volt egész esztendőben,
S ki-ki mindent talál[t] benne szükségében.
Az éh közeledvén, talált bő asztalra,
A szomjú csakhamar akadt jó italra,
Halálos betegek leltek orvosságra,
És a meztelenek kaptak jó bundákra.
Egy-képen töltötte szívek kívánságát,
S lankadó lelkeknek titkos vágyódását,
Ott találta Dídó kedves Éneását,
Ott lelte Pilades gyengéltető társát.
A bölcs oda-jövén mély tudományával,
Valóban egyesűlt természet titkával,
A tudós könnyebben fért meg csimbókjával,4
Melyet maga csinált szédelgő agyával.
Anacharsis,5 Socrát jártak e ládánál,
Plátó tovább akart menni több társánál,
De szinte hagymázban6 esék barátjánál,
Midőn világokat koholt vacsoránál.
Boldog idők voltak, de hamar múlának,
Mert hogy a nemzetek megszaporodának,
És majd királyokat külön választának,
Ezek a ládára tüstént rohanának.
Egyik követeket küldött látására,
A más katonákat elfoglalására,
Harmadik álgyúkat öszverontására,
De bézárá magát szemeknek láttára.
Nem is nyílik meg már, mondják a tatárok,
Míg e földön lesznek hatalmas császárok,
S bika-csög7 címerű irtóztató cárok,8
Kiktől szomszédoknak nem bátor határok.

59. Tábori gyakorlás Rákos mezején.
Orczy Lőrincnek.
Rákos mezejére küldött leveledet
Vettem, jaj! s olvastam bal-történetedet.
Melpomene1 tüstént setét fátyolával,
Előmben toppana zokogó szavával,
Sírásra kísztetvén gyenge szemeimet,
Már súgta fülemben gyászos verseimet.
Már ama szomorú dombokat átkoztam,
Kiken Márs istennek naponként áldoztam.
Majd megint Dunának habjaira nézvén,
Vélek beszélgettem rólad értekezvén.
Mint midőn Orpheus Strymon vize mellett2
Erdőket, vadakat nyegni kényszerített.
De hasztalan, mert Márs búmat írígyelvén
Keservembe gátolt kínomat nevelvén,
Mezejére hajtott öldöklést tanúlni,
Mintha úgyis e föld nem tudna pusztúlni.
Ott láttam Bellóna kendőzött fiait,
Hogy vitték előre császárok sasait,
Mikép indúltak el középről, szárnyakról,
S kígyóknak látszatván sok csavargásokról,
Százfelé nyújtották fulánkos fejeket,
S hol kellett, egy helyre húzták erejeket.
Itt egy hosszú csorda álgyús gyalogokkal
Vegyesen elindúl számos lovasokkal:
Maga völgyen útaz, kémjeit dombokra
Küldözi, s a szomszéd nagy ország-utakra.
Amott egy választott sereg zászlóival,
Erdőbe rejtezik Plútó3 fiaival.
Itt egy síma mezőn mozog a derék-had,
Midőn piros hajnal még csak alig hasad;
Ellenséget keres, útat kér magának,
Vagy jobb fekvő-helyet kíván táborának.
A kémek véletlen kübörre4 botlanak,
Kik egymáshoz hamar pistollyal szóllanak;
Lárma lesz, az altiszt jelenti tisztjének,
E pedig tudtára adja vezérének.
Túl az ellenség is, kiszökvén ágyából
Fegyverben öltözik, siet táborából:
Előre kiküldi a készen állókat,
Hogy távúl mutassák ők is zászlójokat,
Hírt adjanak arról egész erejével,
Ellenség hová vágy rontó mennykövével.
Azonban a nagy had nyomúl, mesterkedik,
Homloka hol szorúl, hol kiterjeszkedik.
Valamint Oceán dühös gyermekei,
Kiket hajtogatnak Éjtszaknak szelei,
Zúgással ütköznek kősziklák lábához,
Vagy lassan érkeznek Nereus5 partjához.
De mivel erőnek asszonya mesterség:
Itt válik meg, kiben van elme s vitézség.
Egyik magát szedvén kancsali formában,
Ellenségnek akar csapni oldalában.
A más elindúlván hegyes ék módjára,
Mint egy mérges vad-kan rohan derekára.
Harmadik a völgyből vegyes csordájával
Kinyúlik, s bal-szárnyát lepi lovasával.
E második sorját előre vezeti,
És mankó módjára elejében veti.
Itt a fegyver-zörgés, lovak dobogása,
Péterkés villogás,6 s álgyúk ropogása
Lelkemet ragadván dicsőség szárnyára,
Poklokig szállottam Márs biztatására.
Ott Sándor s Scipiók7 vitéz árnyékával,
Pompéjus, és ennek nagy írígy társával
Mertem beszélgetni, s vélek tanácskozni,
Hogy kell embert ölni, hogy kell hadakozni.
Mert ember, Istennek képe s teremtése,
Nyilván dühösb, mind vad fenék kölkezése:
Dühösb: mert a vadak magok fegyvereket
Természettől vették rontó eszközöket.
Mi pedig a földnek elrejtett gyomrában
Leszállván, keressük hideg kő-sziklában.
De mit szomorítom ezekkel szívedet?
Tudom, hogy átkozod te is fegyveredet:
Tudom, győzedelmed nem egyszer sirattad,8
S véres koszorúdat könnyeddel áztattad.
Tudom; de, Barátom! ínségre születtünk,
Istentől jót rosszal elegyesen vettünk.

60. Hamvazószerdára.
Orczy Lőrincnek.
Mely szent csipet hamu szállott homlokodra?
Lőrinc! jöjjön áldás, kivánom, papodra:
Ki oly nótát adott ciberés1 torkodra,
És oly szent beszédet fűzött ajakodra.
Felmetszem, barátom! leckédet szivembe,
Hagyd, ébresszen jóra sok gyengeségembe,
Elviszem magammal temető-helyembe,
A hív tanács-adás ritka ez életbe.
De ne véld, hogy Bécsnek ál-arcás piacán
Én buján hevertem hívság puha karján,
S ülvén incselkedő szépeknek lócáján,
Vélek tolakodtam táncolók pajtáján.
Ha néha világnak árja ragadott is,
Ha a gyönyörűség ölében hívott is,
És ha gyenge szívem szinte habozott is,
Még soha rabjává nem téve Sybaris.2
Ezer érzékenység lakja e szívemet,
Mely szűntelen osztja rövid életemet,
Igaz, de meg ezer kín rágja szívemet,
És így miben leljem gyönyörüségemet?
Nem tudom, Társ! nálad talám feltalálnám,
Ha veled az örsi kerteket kapálnám,
S ott a gyümölcs-fákat sorjába plántálnám,
Vagy hasznos veteményt burjántól gyomlálnám.
Ha töviset tépnék, ama rossz nyelveket
Képzelném, kik öntik éltünkre mérgeket,
Ha bojtorjánt, vélném ama rest lelkeket,
Kik más munkájával hízlalják testeket.
De azonban még te új zöldellő ágat
Mezgésen3 lefejtvén fújod víg nótádat,
És csendes akolba hajtod nyájacskádat,
Én csak messze hallom fűzfa-furuglyádat.
Minap is előbbször kivivén nyájamat,
Hogy szép nap-fény érte legelő-tájamat,
És szökdösni láttam víg báránykáimat,
Csernek vetvén hátam, próbáltam sípomat.
Azt véltem, hogy talám öröm lesz szólása,
Azonban a szomszéd kő-szikla hangzása
Szomorún tért vissza, mert bús volt hallása,
S mint nékem, néki is panaszos mondása.
A fák levelei, hallván keservemet,
Ők is kettőztették gyászos énekemet,
A patakok vélek vitték nyegésemet,
Hogy még a vizek is tudják esetemet.
Ha Chlóris valaha Neptúnus ölében
Hitetlenül menne habok közepében,
Hagyd, jusson panaszom Thétisnek fülében,
S küldje Chlórist vissza kunyhóm küszöbében.
Azonban a nap is égő Lybiának
Érvén határira meleg Afrikának,
Hegyekről vastagabb árnyékok hullának,
Az én kecskéim is haza ballagának.
Magam, Isten hozzád, pedig az erdőknek,
Isten hozzád, mondék kies legelőknek,
És a virágok közt mulató szellőknek,
S a harmatos égen bujdosó felhőknek.
De akár est-csillag ragyogó fényével,
Akár világos hold éjjeli díszével
Tűnt légyen szememben hódító színével,
Útamat mulatám4 csak Chlóris képével.
Mindenütt ő bírja egyedűl lelkemet,
S midőn éjjel álom enyhitné testemet,
Akkor is árnyéka foglalja szívemet,
És jelen-létével csalja reményemet.
Hánykódásim között sokszor álmaimban
Azt vélem, hogy őtet tartom karjaimban,
S hogy lábait mosván könyv-hullatásimban,
Végtére kegyelmet nyerek kínaimban.
Számtalanszor látom komor tekintetben,
Hogy előttem állván gyászos öltözetben,
Panaszos szavakkal juttatja eszemben,
Mely keserve légyen most távúl-létemben.
Kegyetlen árnyékok! tündéres látások!
Kik csendes elmémet így háborítjátok,
És szabad szívemet újra raboljátok,
Nehéz fogságomat, kérlek, tágítsátok.
De már újra virrad, keljetek, zsellérek!
Izmos tulkaitok igában vessétek,
Pásztorok! az éhes nyájat vezessétek,
S délre e sövénybe fejni térítsétek.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx
 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2011-12-29 16:54:38, csütörtök
 
  Barcsay Ábrahám

71. A boldog vénség.
Orczy Lőrincnek.
Hallom Aquilónak1 fagyos süvöltését,
Fázom, s várom gróf Nord2 Bécsben érkezését,
Míg te, hitt Barátom, nyilván Hegy-aljánál
Víg nótát énekelsz Bacchus oszlopánál.
Távúl az aranyos tündér-kárpitoktól,
Hívságban fetrengő udvari raboktól,
Másnál boldogabban töltöd napjaidat,
Számlálod gőbölyöd s avúlt asztagidat.
Most sajtolsz - és talám Chlóris sem hitetlen,
Érzékeny szívedhez ő sem érzéketlen.
Kedvesebb és ritkább, ha télben szedhetünk
Virágot, s akkor is édest ízlelhetünk;
Örülnek a Párkák Philemon nevének,
Kedvvel hosszabbítják fonalát éltének.
Az idő, mely siet sebes szárnyaival,
Nem hoz bút fejére tűnő napjaival.
Betegítő gondok setét fellegei
Nem terhelik szívét kínok seregei.
Örömmel néz vissza már múlt tavaszára,
S ősszel felváltozott hevesebb nyarára.
Múlt idő, s jövendő, ijesztő jelekkel,
Nem furdalja szívét mardosó képekkel.
Csendesen él, s várja végét pályájának,
Bátran lép szélére nyugovó-sírjának.
Ilyen a jámbornak mindenkor jutalma,
És ha ellenkező történet hatalma
Olykor megfosztja is érdemelt bérétől,
Holta után veszi nyilván Istenétől.

72. Tudományok nevelkedéséről, budai ferdőben.
Orczy Lőrincnek.
Itt vagyok, hol hajdant zokogó Múzsával
Vén kopasz verselő nemzetek sorsával
Játszott, s öszvevetvén királyt jobbágyával,
Szabadságról mesélt s firkált pennájával.1
Ó! múlt s következő időknek homálya,
Halandó titkodat hasztalan vizsgálja,
Mert a történetet akármint csodálja,
Eseteknek rendit mégis nem találja.
Hol dühös Ibrahim2 szeg-paripájával,
Fekete Musztafa3 tíz-fontos baltával,
Csuporly4 fél-mázsát nyomó buzgányával
Dőzsöltek, ott Phoebus mulat Minervával.
Hol haragos Ali Despóti5 pompával
Divánt tartott ezer keresztyén kárával,
Véres törvényt szabott éles pallosával,
Ott áll az Igazság mérséklő fontjával.
Ahol kényes Kadi6 keresztyén rabokat
Sarcra vetett, s lóért cserélt sok foglyokat:
Ott immár bölcseség formál tanítókat,
Természet-vizsgálók adnak orvosokat.
Gondviselő Felség! hát így volt végezve,
Ezerhétszázhetvenhét lenne jegyezve,
Mikor tudományok bujdosván rettegve,
Budára szálljanak fejek-felemelve?
Úgy van! így hozta ezt időnek forgása,
Országoknak, szükség, légyen változása:
Nem lehet világnak egy módon állása,
Ebben áll nemzetek fő-boldogulása.
Jer tehát, jó Barát! szent Gellért hegyére,
Nézzünk Mátyás király palota-helyére,
Vessük szemünk csonka-torony tetejére,
Küldjünk ezer áldást Mária7 fejére.
Ne sirassuk többé nemzet romlottságát,
Nézzük fiainknak pallérozottságát,
Csodáljuk rokonink sebes okosságát,
Várjuk csendes szívvel bajunk orvosságát.
Pozson nevekedik, Buda roppant lészen,
Prófétának szava most tudom mit tészen,
Magyar haza megnő, szent, szép lesz egészen,
Fiaink jók lesznek Szencen és Cseklészen.8
Ó Buda! te játszó szerencse labdája,
Gyászos eseteknek gyakori példája,
Ki régenten valál törökök prédája,
Te légy tudományok tündöklő fáklyája.
Igy dúdoljunk mohos kő-szikla tövében,
Tekintvén leendő dolgok örvényében,
Várjuk nemzetünknek aggott idejében,
Tudomány mit szül majd magyarok szívében.
Látok már hegyeken acélos nyársakat,
Hogy mennykő ne érjen bádogos tornyokat,
Tűzi pára hajtja a terhes hajókat,
Sodrott szél gyógyítja a romlott tagokat.
Ne készülj hát, Jó Társ, kérlek, a halálra,
Látd, szép század nyílik nemzetünk hasznára,
Nem szorúlunk többé szomszéd tárházára,
Mert bölcsnek szüksége nincs más aranyára.
Elmúlik veszendő kincsnek áhítása,
Igazságnak megtér sebesebb járása,
Kit hová sors rendel, ott lesz maradása,
Nem lészen iramló jó polgár állása.
Faluról az erkölcs béjön városokra,
Egyűgyű áldozat lobban oltárokra,
Elaludt szeretet leszáll jobbágyokra,
Gőgös szív meghajlik erőtlen tagokra.
Harag és írígység több apró hibákkal
Eltűnik, megegyez Bellóna Múzsákkal,
Öszvekeveredik csoroszlya dzsidákkal,
Együtt fog recsegni duda trombitákkal.
Többet mit fog szülni tudomány hazánkban,
Istennél van, ő lát setét kamarákban,
Hol jövendők függvén kúcsolt zacskócskákban,
Kedvére omolnak halandók nyakában.
(1777.)

73. Arkadia leiratása.
Orczy Lőrincnek.
Jól mondod, Kenyeres! én is azt állítom,
Hogy csak herék vagyunk, már régen tanítom,
Ezen igazságot most is bizonyítom,
Confuc mestert1 azért én meg nem szólítom.
Nagyobb most az örsi bölcsnek oskolája,
Mint régen Plátónak Akadémiája:2
S különben táplálja lelkemet Múzsája,
Mint császárnak egész könyves-palotája.
Ádám uram3 ugyan néha jó-kedvéből
Sok könyvet kihúzván régi penészéből,
És lopva kirántván réz-poros zsebjéből,
Kezem közé nyomott tudós szerelméből.
Láttam ott nagy Mautschont4 és Fient5 képekben,
Ceres asszonyt néztem titkos szentségekben,6
Olvastam Mahomet zsoltárit versekben,7
S Ómár imádságit8 apró cikkelyekben.
Tanúltam kezdetét egész régiségnek,
Mesés eredetét annyi istenségnek,
Kit vagy a gazdagok adtak szegénységnek,
Vagy pedig a papok balgatag községnek.
Láttam Minos, Solon, s Lycurg uramékat,9
Hogy akartak tenni boldog maradékat,
Kivált ez hogy adott kedves ajándékat,
Midőn osztogatta a szép lakosnékat.
Celéus fiának10 édes hagyománya,
Tudom, hasznosabb volt, mint Márs buzogánya,
S talám mint sok bölcsnek ritka találmánya,
Ápisnak11 is azért lőn becsben bálványa.
Azt jegyzi egy régi csodálatos írás:
Hogy van e világon egy bizonyos forrás,
Melyet nem vesz körűl emberi boltozás,
Hanem van környűle mennyei alkotás.
A szép Arkádia gyönyörű völgyében,
Kő-sziklák hasadtak egy hegy közepében:
Hová nap nem süthet tavasz melegében,
Sem pedig a nyárnak gyullasztó hevében.
E kő-sziklák között sok mohos helyeken
Tiszta víz csergedez apró kövecseken,
Mely eltévelyedvén számtalan ereken,
Újra találkozik virágos réteken.
Éjtszaki szeleknek fagylaló fúvása
Nem jut oda, hol van e víznek folyása:
Ott vagyon a fáknak örök virágzása,
Ott van Pomónának kedves mulatása.
Ezer madaracskák fáknak tetejéről
Szűntelen csevegnek párjok hívségéről,
Az egyik énekel új szeretőjéről,
A más emlékezik régi szerelméről.
A levegő-égnek és helynek szépsége,
Úgy az állatoknak ritka szelídsége,
S az egész vidéknek örök csendessége
Jelentik, a helynek hogy vagyon szentsége.
Demiurgos12 véget vetvén munkájának,
S részeit elosztván föld golyóbisának,
E vizet békesség csendes forrásának
Nevezte, hogy lenne hasznos világának.
A királyok ide vezetik népeket,
A már láncok között nyögő nemzeteket,
Kik, ha megkóstolják ez édes vizeket,
Azonnal elvesztik ott kemény szíveket.
Látnál, ha sétálnál e kies helyeken,
Sok vizest meztelen a puha gyepeken,
Kiknek már koszorú nincsen a fejeken,
Sem pántlika nem függ vitézi melljeken.
Ott mossák némelyek véres köntösöket,
Mások pedig fogván gyilkos fegyvereket,
Azokból készítnek szántó-eszközöket,
Mások ló helyében cserélnek ökröket.
Azok, kik tábori föld-mérést értettek,
Meredek bástyákat s sáncot építettek,
E babonás vízből alég merítettek,
S immár mulatozó-házat méregettek.
Sokan azok közül, kik perben borúltak,
S Verbőcz homályiban már meg is vakúltak,
Ez édes forrásnál midőn megtisztúltak,
Még onnét Parnassus felé elindúltak.
Látnád ott módinak13 első eredetét,
Mert hamar megúnván maga öltözetét,
Ki-ki megkivánja szomszédja köntösét,
S leibelért ád dolmányt és plundráért mentét.14
Nem szólok arca, fő s haj míveléséről,
Egyik hogy veti el kalpagját fejéről,
Hogy oldja csimbókját15 a más üstökéről,
S hogy metszi bajuszát ajaka széléről.
Hát még az asszonyok sok-féle ruháját
Egyik a másiknak hogy adja szoknyáját,
Ez nyakába veti másnak verdigályát,16
Amaz kis papucsért elrúgja csizmáját.
Nagy titok e forrás: de hidd el, Barátom!
Hogy már nemzetemet ahhoz közel látom,
Én addig levetvén császári kabátom,
Lassanként puttonnak készítem a hátom.
Abban vetem tőled vett leveleimet,
Mint bujdosásomban szerzett kincseimet,
S az ég felé vetvén könyves szemeimet,
Lángnak adom eddig firkált verseimet.




 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
Barcsay Ábrahám
  2011-11-27 21:45:55, vasárnap
 
  BARCSAY ÁBRAHÁM versei :

......



...... ........... .....



.Itt a beírt versek címe van.A versei című lap kommentjeiben elolvashatod a verseket!
Kérlek oda a kommentbe, írd be a verset, amit hoztál!...... .............. Előre is köszönöm!


...... ........... .....







CÍMEK...... ........... ........... .......HÁNYADIK KOMMENTBEN TALÁLOD?......KI GYŰJTÖTTE?

A kávéra____________________________________(#)- Gizella Lapu
A Poétákhoz______________________________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
A télnek közelgetése____________________________________(#)- Gizella Lapu
Az Éva almájának eredete s értelme_____________________(#)- Gizella Lapu
Egy nagyságos asszonyságnak intésére_______________________(#)- Gizella Lapu
Egy sebes katonának sóhajtása____________________________________(#)- Gizella Lapu
Fejtésre való mese______________________________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Furcsa verseiért bocsánatot kér____________________________________(#)- Gizella Lapu
Gazdálkodva éljünk____________________________________(#)- Gizella Lapu
Gondolatok a békéről____________________________________(#)- Gizella Lapu
Hívság látásakor gerjedett jámbor érzés____________________(#)- Gizella Lapu
Lakodalom módja az oláhoknál____________________________________(#)- Gizella Lapu
Testamentum____________________________________(#)- Gizella Lapu
Tudományok nevelkedéséről, budai ferdőben_______________(#)- Gizella Lapu
Unalom______________________________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Visszaemlékezés____________________________________(#)- Gizella Lapu
.


Gyűjtők névsora

Juhászné Szunyogh Mária
Gizella Lapu - Ausztráliából
 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2011-11-27 20:35:00, vasárnap
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 07:52:20

Barcsay Ábrahám
Furcsa verseiért bocsánatot kér*

Radvánszky Jánosnéhoz

Hódító szép szemek, rabló tekintetek!
Kik által sok szívnek volt örökös vesztek,
Szelíd verseimben, kérlek mit kerestek?
Ártatlanok! soha fukar nem volt bennek...
Érzékeny szívemnek ők hív tolmácsai.
Mit barátok érez, azt fejtik szavai.
De ha nem tetszettek lantomnak hangjai,
Megbocsáss, kérik szem-könyvhullatásai.
Vígabb sugárai sokszor az elmének
Más színt adnak a szív érzékenységének,
Te is tulajdonítsd farsang kezdetének,
Hogy szegény verseim furcsábbak levének.
Bármit írtam légyen, tudom a tisztelet
Híven maradt mindég nyájas tréfa mellett.
Tudom, kedves Évám, s érzem minden felett,
Hogy hív szolgád téged soha nem felejthet.
Bármely messze tégyen zsoldos állapotom,
Házadhoz szánt szívem meg nem változtatom,
Szent barátságomat őrökké megtartom,
Abban van örömöm s minden boldogságom.
Ó, ha hallnád, sokszor miképpen dicsérlek,
Más asszonyok előtt egekig emellek.
Megvallom nékiek, hogy holtig tisztellek,
Mert szent erkölcsűnek hiszlek és esmérlek.
Bár menjek nagyvilág fényes piacára,
Bár tekintsek szépek tündér-csoportjára,
Ámbár nézzek udvar szédítő polcára,
Nem találok sohult Prónay Évára.
Miért kell tinéktek sebes Garam mellett
Távol lakni tőlem Isten háta megett?
Ott, hol örök tűzzel Vulkán ércet éget,
Hol legszebb napra is füst borít felleget.
Hasztalan ment oda püspök s pap uraság,
Nem lesz azért nagyobb ott soha buzgóság;
Hegyeitek között megmarad a vakság,
Mit használna nékem hát a kanonokság?
Jobb nékem elmenni kietlen pusztára,
Mint János, szert teszek teveszőr-bundára,
Csak sáskával élek apostol módjára,
Majd keresztet vetek Vénusra s fiára.
Elviszem Gánóczit zarándok-ruhába,
Légyen kalauzom szent Palesztinába,
Ott ereklyét dugván hazug táskájába,
Rakva küldöm vissza megint hazájába.
Onnét elindulok Jordán partjaira,
Barna szerecsenek híres pusztáira,
Szentelt hamvat hintek Bacchus nyomaira,
S visszagondolkozom Tokaj boraira.
Tovább Afrikának heves fövenyein,
Ammon templomának összedőlt kövein
Megnyugszom ott fekvő bálvány-istenein,
Onnéttól-repülök nagy Atlász tetein.
Balra térvén iszom Nilus forrásából,
Halász nemzeteknek gazdálkodásából,
Tarisznyámban tészek halliszt pogácsából,
S megyek meríteni Ganges folyásából.
De már hová juték? - Eufrát zúgását
Hallom, hol vegyíti Tigrissel folyását.
Kinccsel gazdagítja Mahomed vallását,
Gyönggyel ékesíti vad török szállását.
Nem megyek tovább Japánba, Kínába,
Majd megkínoznának Dair országába,
Sietek feredni Ammur patakába,
Onnét lépek Kata nagy birodalmába.
Ott a nagyszakállú fokhagymás pópákat
Tanítani fogom böjtölni moskákat,
Miképp neveljenek vitéz katonákat,
Kikkel majd Bizáncból űzzék a basákat. Sat.


 
 
0 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
x
  2011-11-24 21:24:16, csütörtök
 
  Barcsay Ábrahám -
Fejtésre való mese.
Ajándék, ereklye, alamizsna, szentség,
Haszon, titok, újság - s egyszersmind régiség,
Se nem jó, se nem rossz; erőszak, kegyesség;
Ilyen ajándékot küldeni mesterség.
Barcsay Ábrahám
(Nyitrán, 9 órakor a reggeli gyakorlás után, 20. Junii 1772.)


 
 
1 komment , kategória:  Barcsay Ábrahám 1.  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 10 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 7558
  • e Hét: 65781
  • e Hónap: 200000
  • e Év: 990864
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.