Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Levél barátomhoz
  2011-06-18 11:18:33, szombat
 
  Simonyi Imre

Levél barátomhoz

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz

mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
anélkül hogy meghasadna a szíve
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
A kettőnk ügye
  2011-06-18 11:09:30, szombat
 
  Simonyi Imre

A KETTŐNK ÜGYE

1

Hozzád kiáltok emberszabású asszony!
A réti farkast hallottad üvöltve
önsebét marni s a vihart dühöngve
önerejét roncsolni a sziklás parton?

A hangra figyelj! Én mindaddig kitartom
(sebzettek jussán) a szabályt letörve,
míg karmester: sors s kötelmek ellen pörbe
a válasz belőled (értem) felszakadjon.

Egy jel! egy hang! egy jaj! egy állati
hörgés! egy halk sóhaj mindegy de fedje
az enyémet! S a kettő keveredve

a világ jajával: megváltani
jog: egymásra s a kortárs ezerekre,
pokolra s a megváltatlan egekre!

2

Úgy mondják tudd meg haldokolva jöttem
a világra. Már akkor mögém szorult
az élet. S már akkor, ott felkomorult
az elmúlás. Húnyt szemmel állt előttem,

Első sivalkodásom már utolsó
szó jogán hasított anyám fülébe.
Szerzett jogon ordítom hát a térbe:
fellebbezek! Az első pillanattól

koholt a vád, s a tanú vesztegetve!
De ki a tanú? S mire vád az érdem?
Ügyész Úr: Sors: s te süketnéma némber!

halljátok?! : ím rávallok az egekre
az Isten, s véle-cinkos emberekre
ez ellenem szőtt torz törvénykezésben.

3

Így volt. Én így láttam meg a világot;
hogy miként egy névtelen feljelentő
mögém lapult az áruló Teremtő,
s a zsandár elmúlás kezére játszott.

A bölcső rácsán már a szörnyű ábra
rajzolódott! Hogy majd szétvertem fejem
a rettenetben. "Ó, milyen szertelen"
mondták s: "az apja volt ilyen..." Hiába:

akkor még nem volt szavam a fogalmat
jelölni. (S ha lett volna?) Hisz a falnak,
a süket, merev falnak (mint a borsót)

vetem ma is tagoltan már a jajszót:
vigyázz rám, míg lehet! s ti mindahányan!
s reátok én ez egy-sorsú világban!

4

"De ki a tanú? S mire vád az érdem?"
Felelj te Lány! A meghasadt anyag
korában, ím a hasadó tudat
(kétfrontos, rettegő felismerésben)

a bonthatatlan, tudatos egészben
keres anyagtalant, s mégis valót,
a reménynek megkapaszkodhatót:
benned egy értem dobbant szívverésben.

Felelj! Tanúskodj! Utolsó szalmaszál:
fogóddz belém! Kiáltsad hát velem;
kiáltsd, hogy: tűz van! végveszély! jön az ár!

Hogy mindnyájatok félelmét reszketem
erről vallj: érdememről! Erről beszélj,
te lány! Tanúm! Te: Enyhítő Körülmény!

5

Nem ismered a szavak vonzatát
Csak mondod: "nem", vagy, "szeretlek" s: "tán
holnap..."
felelőtlen. S amit ebből kivonhat
a felelős kétely (torz szorzatát

felbontva szavad s tettednek s amit
elhallgatsz miért? azt is mérlegelve)
a különbséget már köbre emelve
szenvedem. (Mert hiánnyá alakít
meglévőt is különnemű, s a kétes!)
Ó, értsd meg hát a szó vetületét!
Ha azt mondom mert az vagyok rég "éhes"

nem azt jelenti: "jöhet az ebéd",
még azt sem, hogy: "három napja nem ettem"
de a hiányt, hogy mért nem vagy mellettem!

6

A "kettőnk ügye"...Tán hitte egy percre
hogy van ilyen az alkotó reménység.
"Magánügy" (az enyém) így feleselve
veled, magammal: tövisként a kétség

szívembe tört. S azóta gennyesedve
hurcolom, mint a poklos fekélyét.
(A kártyás rak fel így egy hitvány tercre
utolsó tétet maradék esélyét

a létre: a "kettőnk ügye") A látszat,
hogy van benned méltóság, meg alázat
vállalni sorsom: csalt, miként a kártya.

S most szégyen mar. Miattad. S a: "hiába!?"
Az álmodó mivel oldalba lökte
a valóság így ébred. Szemlesütve.

7

Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt ver az óra
s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére

8

Miként a déli sarkról csak északnak vezet
minden út, cél, irány, vágy, meg az emlékezet:
így űz feléd barátném (képletes délkörök
mentén) az egyirányú kényszer: az ösztönök

mélyéről feltörekvő... S az igény: a tudat
aljáról... Így a szívből: a remény... S hangulat:
a menekvő magányból... Te Jóremény foka!
Te megjelölt Csomópont! Te vonzó Pólusa

a bozzád-kényszerültnek! Te Egyirányúság!
A véled népesített emberlakta világ
felé: feléd rohan már minden út, képzelet,

cél, vágy, hajlam, valóság, s a kényszerképzetek.
Feléd! Te! Északi! Irányodat óhajtón
vagyok már induló. Miként a déli sarkról...

9

S most németet tanulsz, meg franciát.
Nincs más gondod? Míg egy jelző nyomán
botorkál pennám (mely méltó lehet
ámulni erőfeszítésedet;

hogy most már három nyelven ne legyen
szavad, melyben értelmét lelhetem
a tegnap még közösre tervezett
egynyelvű kínnak): az emlékezet

így kéri számon sváb öreganyám!
az együgyű szókincsű unokán:
hogy is volt? "gib mir Brot" adj kenyeret...
meg hogy: "ich will schlafen". Az istened;
karéj kenyerem voltál s vetett ágyam!
Hiányodat, mondd, hány nyelven kiáltsam!

10

Ha elfogynál bennem, mint a remény
Ha elfogynál, akárcsak egy vég vászon
(mi rég többe van, mint amennyit ér)
egy áron aluli végeladáson

Ha elfogynál, miként a türelem
S ahogy ábrándonként fogy a valóság
Mint tébolyultból fogy az értelem
Mint lassan gyógyulóból fogy a kórság

Ha elfogynál, igen, az volna jó.
Mint a vászon... S a torokszorító
tizenkettedik órán a remény...

Vagy mint a tébolyban az értelem
Vagy, mint benned én ahogy jeltelen...
S ahogy e vers elfogy pennám hegyén...

11

Hogy voltál! Hogy lehettél volna drágám!
S hogy mégsem voltál! S hogy mégis lehettél!
(Így számlállak a kétely variánsán.)
Szerethettél volna! S mégsem szerettél!

S hogy szerettél is! De nem szerethettél!
(Megvetett vágyam, ím vetetlen ágyán
fetreng már közönyödnek.) Levetettél.
Engem vetettél le! (Szoknyád hiányán

sem pirulhatnál ilyen meztelen!)
S amid még megmaradt belőlünk: pállott
rongyként most két év emlékét riszálod...

"Emberszabású Asszony" hogy tehetted!
"Te Enyhítő Körülmény" fertelem:
hogy vélem e rangod is levetetted.

12

Az, hogy már megint minden elveszett!
Ezt érezni és elviselni drágám
szüntelen! Sorsom annyi kis hiányán
egyre szenvedni ezt a teljeset!

Újra, s mindig! Így egyre újuló
lenni a kínban! Így egyetleneggyé
fertőzni: égő egyetemes sebbé
annyi volt horzsolást! Fogyatkozó

öröm, fagypontig dermedt remény és a
hasadt öntudat bomló maradéka
a bonthatatlan tudatos egészen:

rajtad kényszerül immár számbavenni:
te vagy a mérték, hogy már megint mennyi
hogy már megint minden a veszteségem.

13

Hogy "már megint" s hogy "minden"... Ez a pánik,
ez a torz katasztrófa hangulat
(mint deportáltat mikor sorbaállít
az önkény) ily gyászos alakulat

módján áll sorba bennem ez a: Minden,
a Már Megint és az a rengeteg
hiány: a Tán Lehetne, s a Mért Nincsen,
a Soha Nem Lesz, s a Rég Elveszett.

De éppúgy, szívem, mint a deportáltak.
Lelkem e sok csontig fogyott hiánynak
gyűjtővagonja. Ablakán kitekint

még a végső remény. Ám búcsút sem int
a közöny (a tiéd) akár egy idegennek
e bennem felsorakozott szörnyű menetnek.

14

Végül is elfeledlek. Éppen úgy
mint annyi mást: fontosat, napi gondot.
(Mert az voltál.) S mint mellékest, bolondost.
Egy nap a kettőnk ügye is avult,

dohos, molyrágta, ronggyáfoszlott múlt
lesz! Még nem tudom: tegnap mért ásított
bennem az unalom s a rég áhított
közöny? Pedig rád gondoltam... Borult

kedvvel ezt-azt rakosgatni kezdtem
a szekrényben aztán. Szellőzetlen
(úgy találtam) a felöltőm... S amott

könyvszag... Kinyitottam az ablakot...
Hiába mert zárt idegzetemben
emléked csak tovább áporodott.

15

S ha mégsem feledhetlek? Mint a seb
ha rámvarasodsz? Előbb gennyesedve,
aztán felfakadva s rámheggesedve
újra s végleg! (Ily kényszerképzetek

forrása vagy.) Ez rettenetesebb
még annál is, ha nyom nélkül, örökre
múlnál belőlem el. Rámüszkösödve
hogy egy életen át viseljelek!?

Nyílt seb vagy rajtam! Nyílt szégyen! Szégyenünk,
mint vágytalan párzás e nem leplezett
egymáson hentergés: beteg és a seb

nyílt viszonya. Hát nekünk is sikerült
elfertőznünk egymást? Hát ez maradt;
hogy felfakadj s én elvakarjalak?

16

S egy napon végül mégis elfeledlek.
De éppen úgy, mint annyi mást, mi fontos
volt egykor (vagy annak tűnt), mint a bolondos
Bundát, a kis pulit. S majd eltemetlek

(mint őt a kertben) a lélek valamely
zugában. Ott a léckerítés mellett...
S tavaszra majd (mint egykor őt) kivetlek
ásás közben, mivelhogy kell a hely

földben, lélekben. Ott új krumpliágyak
zöldelnek majd. S rögeszmék ostoba
helyén (helyetted) földközelibb vágyak.

Hát elfeledlek. Csak egy forradás
tűnődik néha: az a kiskutya
mart volna meg, vagy tán valami más?
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
Ha jössz, szívem
  2011-06-18 10:56:09, szombat
 
  Simonyi Imre

Ha jössz, szívem

Ha jössz, szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég egünk s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák..
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányu ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán immár nélküled
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. Lásd, az vagyok.
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem jó ízed hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal rögeszmébe az eszelős

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
s én elhiszlek. S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. - Szelidebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
Miféle tájakról
  2011-06-18 10:51:50, szombat
 
  SIMONYI IMRE

MIFÉLE TÁJAKRÓL

miféle tájakról indultál
miféle ágyakon keresztül
miféle vágyakon keresztül
miféle ágyakba jutottál

miféle ágyakból indultál
miféle vágyakon keresztül
miféle tájakra jutottál
miféle ágyak tájékára
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
Belőled, belőlem
  2011-06-18 10:50:58, szombat
 
  SIMONYI IMRE

BELŐLED, BELŐLEM

Belőled valamim mégis megmaradt:
én maradtál meg belőled szivem.
Belőlem valamid neked is maradt:
te maradtam meg belőlem - tenéked
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
Tizenkét vallomás, utószóval
  2011-06-18 10:42:10, szombat
 
  Simonyi Imre

Tizenkét vallomás, utószóval

1.
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.
Csak épp nem érdemes.

2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.

3.
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.

4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
mint a dürgő fajdkakas
tollammal bűvölöm a nőstényt?

5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?

6.
Olyan vagy amilyen. De én is.
Így hát ne várd az égre ,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.

7.
Ki nékem mondja: ,,csak te" azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)

8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.

9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.

10.
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.

11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a ,,mi" s a ,,miért" amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.

12.
őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.

UTÓSZÓ
Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki akár jutalmul, akár büntetésül
de megérdemli egymást.
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
A Körös
  2011-06-18 10:40:37, szombat
 
  Simonyi Imre

A KÖRÖS

Ha majd egy napon elfáradtam úszni
az ár ellen - s torkig lettem a fúlni,
a vérbe fúlni készülő világgal
-fogam közt az utolsó szalmaszállal:

(Ó, lélekzetvételnyi jóremény!
- van táj- költőhöz méltó költemény
ahol megírható s emberként élhető
a méltóságos élet- és tető
alá jutsz végre, meglelvén honod
e hazában s illőn sirathatod
az arra érdemes bút - s az öröm
jussként száll rád, apai örökön?)

egy véraláfutásos alkonyon
legyalogolok gyepes partodon
s ott túl a remetei kanyaron
a vízbe lépek és dőlök hanyatt
s még látom, ahogy lassan elmarad
balról a város s a gyalázatok,
jobbról az emberséges állatok,
felettem az ábrándok és a nóták
s hátam megett a fertelmes valóság.
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
Vers
  2011-06-18 10:39:46, szombat
 
  Simonyi Imre

VERS

A világba belemegyek,
közepébe belemegyek,
ottan lelkét kutatom
reménykedő utakon.

A világot megkerülöm,
köröskörül hegedűlöm,
lengjék körül jó zenék
a világok peremét.

A világot kikerülöm
Erdőntúli nagy kerülőn
botot vágok, somosat,
azzal üssék nyomomat...
 
 
0 komment , kategória:  Simonyi Imre versei  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 965 db bejegyzés
Összes: 7432 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2220
  • e Hét: 14748
  • e Hónap: 60178
  • e Év: 352472
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.