Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 38 
Bella István
  2018-04-22 13:06:07, vasárnap
 
  Bella István

Nyitány


Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégeznek.
Most füléhez tartja, összerázza
- fél arca vén, fél meg gyerek -
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.

Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.

Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.

Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri és változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
- számomra nincs rajtam kívül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.

De adni akarok. Mindent odaadni,
annak akié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.

De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, a kínt, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
. . .
Reggeledik. Babafény kaparássza
A rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzólába.
Füvek emelik - föl, föl - az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.

S a többi föld. Katicaképzelet.
 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-04-21 14:25:18, szombat
 
  Bella István

Veled szemben


Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna,
behúnyja szemét, de csak magába mélyed,
ég és a folyó úgy néz egymásra vissza,
ahogy csak én szoktalak magamban nézni téged,

mikor még nem volt este, csak a sárgaréz kupakos
nagy öngyújtók csattogtak szanaszéjjel,
mert mentek hazafelé a megfáradt nappalok,
vállukon fényesre csiszolt, egyenes nyelű fénnyel,

mikor még nem volt este, csak a neoncséphadarók
surrogtak a város fölött, és - szem a szemre -
úgy perdült ki a homály zsákjából a fény, mint egykor a lazsnakok
szájából a mag: fénytörek, homálypelyva terült a kövezetre,

s még nem volt este bennem, a falnak vetve hátam
még veled szemben ültem, s hallgattam, hogyan reccsen
a fatörzseken a kéreg, s behunyt szemmel is láttam,
hogy vándorol a hold fáradt, kéklő eredben.
 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-04-20 09:14:44, péntek
 
  Bella István

Most csak


Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.
 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-04-20 09:02:43, péntek
 
  Bella István

Nyitány


Egy gyerek gyufásdobozában
kaparásznak völgyek, hegyek,
csillagok, idők összezárva
virágzanak és vérzenek,
világoznak, bevégeznek.
Most füléhez tartja, összerázza
- fél arca vén, fél meg gyerek -
s hallgatja, hogy hemzseg, pezseg,
nyilall az idő muzsikája,
hogy rágja egymást, s hogy danássza
kínját a katicaképzelet.

Mert minden szabad akar lenni.
Az is, ami az emberi
nyelven nem tud szólni, szeretni,
csak nyögni, nyűgni, nyüszíteni,
csak kő-ni, vas-ni, fém-zeni,
mert minden maga akar lenni
szabaddá: szín, fény és süket
csönd, maga akar lehetni,
nem rácsokként rácsokat szeretni,
szabadság helyett képzetet.

Én a más vagyok. A vétlen véletlen,
aki te is lehetnél: élni-egy.
De másként megismételetlen,
és másképp, s másként egyetlenegy.
Mert a más vagyok. Hiába látszom
magadnak, magaddá nem tehetsz,
másikam lehetsz csak, másamnak se másom,
mert mint mind, magaddá egyetlenedsz.

Fönt és lent, belül és kívül
egyszeri s változó, özön
része mindnek, mi megkövül,
s lehel újra örökösön
ugyanegy új és volt körön,
- számomra nincs rajtam kívül
hely az emberi délkörön.
Szabadságom és börtönöm
én vagyok egyesegyedül.

De adni akarok. Mindent odaadni,
annak akié. Csupa másból vagyok.
Vissza a földnek a földet, ragyogni
a fényt a fénynek, haragnak a dacot.
Vissza az énnek az ént, s mert halni
születtem, halálból vagyok,
a halált is vissza kell adni
a halandóságnak, ha meghalok.

De amíg élek, visszalehelem
a levegőt, tágítom az eget,
a föld terhes hasát; számból etetem
a növényt, itatok esőt, tengereket,
fiammá fogadom, s fölnevelem
a munkát, a kínt, s a nevemet
neki adom, szépnek keresztelem,
ami még nincs, ami még szerelem.
. . .
Reggeledik. Babafény kaparássza
a rácsokat, az éjszakafedelet.
Moccanászik a rét rovarzólába.
Füvek emelik - föl, föl - az eget.
Meglátszik körülem a lehelet.
Zászlózik, int, jelez a pára,
hogy itt vagyok, élek és lehetek
egyetlenegyszer és utoljára.

S a többi föld. Katicaképzelet.


 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-04-15 09:04:42, vasárnap
 
  Bella István

Mire meglelnek


A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogysem egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni, ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam,

mire meglelnek - nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változom,
földem, vándorló virágszóm.

 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-04-13 12:54:56, péntek
 
  Bella István

Nézz utánam!


Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim - napvilágpárhuzamosod -
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.


 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-04-12 08:42:16, csütörtök
 
  Bella István

Szeretem benned


az eget,
őszi szél leheletet,
omlatag romnál elszaladt,
zöldgyöngyű gyíkot fű alatt,
selymes sás suttogó fejét,
a lányhangú tücsökzenét,
lenge derekú, ingatag,
fénykoszorús fűszálakat,
bomló orgona illatárt,
a pettyes katicabogárt,
a munka lázas énekét,
kibomlott keblű, selymű rét
illatát, napot az egen,
a teremtésnek szertelen
örömét, ringó réteket,
feslő, bimbózó életet,
viharzó kürtű gyárakat,
felettük égő álmatag
foltjaival a felleget,
a fecskéket, embereket,
arcod tavaszát, nevedet,
szeretlek, s mindent szeretek...


 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-03-26 12:32:45, hétfő
 
  Bella István

Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem

Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek

De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts

El ne zuhanjak
 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2018-01-23 11:18:08, kedd
 
  Bella István

Paralellák

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal - a napot, a holdat -
átkarollak,
s ujjaimat - a világ végén valahol -
a derekadon
összekulcsolom.
 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
Bella István
  2017-12-23 13:55:44, szombat
 
  Bella István

A Lánchídon

Mostanában megint későn jövök
haza, éjfél és egy között,
s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
olcsó cigarettával a Lánchídon,
meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
a víz, végtelenül és közönyösen.

De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
hideglelősen fölrítt egy tücsök,
a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
s honvággyal teutánad.

És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
ha megnő a magány és magának énekel.

De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

Bár az is lehet, nem is a tücsök
jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
egyetlen jajdulással a maga bajait.

Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
bordáim, ereim vasszerkezeteiben
ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
és elindultam lassan, álomra hajtani
valahol a fejem, s aludni hajnalig,
mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.
:

...
 
 
0 komment , kategória:  Bella István  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 38 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 202 db bejegyzés
e év: 1107 db bejegyzés
Összes: 7675 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 997
  • e Hét: 6094
  • e Hónap: 55430
  • e Év: 276224
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.