Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Vörös Judit versei 2.
  2021-09-17 13:01:18, péntek
 
 







VÖRÖS JUDIT VERSEI 2.

Vörös Judit ( 1950. április 11. - )


Versei:


Holnap Magazin

Link



Poet.hu

Link









KARANTÉN


Hol van már, hová lett
szabadság világa?
Elsorvad, nem nyílik
rab lélek virága...
Napoknak órái
szomorún ballagnak,
perceknek szirmai
feketén hullanak.

Emberek zárkóznak
kényszerű magányba,
amíg csak nem kerül
más szabály hatályba.
Vágyak szava csendes,
mélán lehangoló,
szív sem válaszolhat,
csend az uralkodó.

Pedig kinn süt a Nap,
dalol a kismadár,
szellő hinti széjjel
orgona illatát.
Ragyog a szép tavasz,
hirdeti varázsát,
csak az ember előtt
zárta le határát.







KARÁCSONY


Felvirrad a hajnal
örömteli pírja,
megérkezik immár
szép karácsony napja.
Eljön a megváltó,
csillag jelzi jöttét,
betlehemi jászol
rejti kicsiny testét.
Legyen áldott ünnep,
amely köszönt reánk,
szeretet fényétől
ragyogjon fenyőfánk!
Tisztítsuk a lelkünk,
fogadjuk az Urat,
mutatja nekünk a
békés, helyes utat.







KARÁCSONYKOR


Néma éjben, csillagfényben,
szikrázóan fehér télben,
szarvasszánon csengő csendül,
havas ágon, bokron rezdül.

Zöld fenyőfán gyertyák gyúlnak,
sápadt lángok meg-megnyúlnak,


melegséget sugároznak,
szíveinken áthatolnak.

Fényes mennyből angyal lebben,
szeretetet kelt lelkekben,
házainkra szent áldást hoz,
ettől lesz szép a karácsony.







KEDVESEMNEK


Te vagy az én életemnek
hőn óhajtott álma,
ha nem lennél, lelkem mindig
csakis reád várna.

Nézzél a két vágytól égő,
csillogó szemembe,
hűségemnek örök titkát
találod meg benne.

Érted élő szerelmemben
Te adsz nékem hitet...
Tiéd vagyok, tiéd leszek,
hidd el, csak ez éltet.

Így jár majd le ez az élet,
itt leszünk egymásnak.
Végére is érjünk együtt
a nagy utazásnak!







KERESEK


Keresek valamit,
talán csak egy álmot...
Megalkuvásmentes,
igaz, szép világot.

Ott, ahol senkinek
nem fájhat az élet,
el nem ejtett könnye
szemében nem éghet.

Nem kell attól félni,
mit hoz majd a holnap,
s gondoknak tengere
feje felett átcsap.

Szívekben szeretet,
tettekben a jóság,
nem ismerni soha,
mi az a gonoszság.

Tudom, hogy csak álom,
az is marad mindig,
de jól esne hinni
s bízni benne kicsit.







KERESLEK


Kereslek, merre vagy...
Kérlek, ülj le mellém,
édes közelséged
oly szívesen venném!
Fáradt nap borúja
ágálva küzd bennem,
jöjj ide, kedvesem,
fogd meg a két kezem.
Erőt kérek én most,
kedvet a holnaphoz,
sok, előttem álló,
szürke hétköznaphoz.
Szemedben pici fény
apró lángra lobban,
s érzem, majd szeretlek
jobban, egyre jobban.
Lelkemből a hideg
így tán messzire száll,
s rohanhat az idő...
Ha soha meg nem áll,
sem számíthat többé,
csak ez a pillanat,
szemedben kigyúló
hajnalfény-virradat,
mely tudom, számomra
mennyi szépet ígér,
s egyszer majd csillagos
végtelenbe kísér.







KERTEK ALATT


Ballagok a mezőn,
köröttem sok virág,
viruló természet,
léttől zsongó világ.
Elmerülök benne,
csodálom a tájat.
Bővizű pataknál
árnyat adó fákat.
Rétnek ezer színét,
daloló madarát,
széltől ringó fűnek
kecses hajlongását...
Aztán gondolatom
tekint a jövőbe,
szomorú képzetek
jutnak az eszembe.
Nem vigyáz az ember,
nem óvja meg kincsét,
áldott természetnek
nem méri értékét.
Lesz-e tiszta forrás
jövő vándorának,
örülhet-e majdan
hűs fa árnyékának,
vagy kopár ösvényen
vezet majd az útja,
milyen is volt régen,
tudni sosem fogja.
Csendben megyek tovább,
immár nehéz szívvel,
gondokkal telítve,
aggódó rosszkedvvel,
mert nem elég erről
mindig csak beszélni,
természet szépségét
most kéne becsülni!







KÉPZELET SZÁRNYÁN


Jó most rád gondolni,
mosolyod idézni,
képzelet lágy ölén
hozzád útra kelni.

Kedvem vad, csapongó,
szívem hozzád bújó,
veled együtt lenni
olyan jó, nagyon jó!

Kezem a kezedben,
fogj át a karoddal,
szárnyalni akarok,
kérlek, vígy` magaddal!

Nincsenek határok
boldogság mezején,
nem lesz ott senki más,
csak ketten, te meg én.







KÉRDÉSEK 2


Ölelsz-e akkor, ha elhagy a szeretet,
magánynak szomorú érzése fenyeget,
mogorva emlékek szaggatják a szépet,
s szívemen zakatol egy régi ígéret...
Ölelsz-e akkor?

Látlak-e majd akkor, ha nem lesz már álmom,
keresem az utam, sehol sem találom,
nem kutathatom azt sem, hogy miért, minek,
s tán ura sem leszek az emlékeimnek...
Látlak-e akkor?

Itt leszel-e akkor, ha nem lesz már remény,
elhagyva kucorgok sorsomnak tenyerén,
egy kis melegségért izzón kigyulladnék,
de számomra többé nem lesz már csillagfény...
Itt leszel akkor?







KI MONDJA MEG...


Ki mondja meg nekem,
ha én már nem leszek,
zöldellnek-e vajon
dombok, erdők, kertek?

Szól-e majd madárdal
harmatos hajnalon,
nyílik-e hóvirág
érkező tavaszon?

Marad-e ereje
a kimondott szónak,
hisznek-e emberek
az igaz valónak?

Lesz-e még szerelem,
érzelem, gyötrelem...
Vagy eltűnik minden?
Ki mondja meg nekem?







KONDULÁS


Hosszan, búsan kondul
lelkemnek harangja,
mélyen szánt szívemben
síró, gyászos hangja.

Akár a tó vize,
partját hogy nyaldossa,
kusza gondolatom
simára mardossa.

Szóljál csak, zúgj nékem,
kicsi lélekharang,
tompa fájdalmamat
nem érinti harag.

Csak a szomorúság,
az ver bennem tanyát...
Szorosan átölel,
nem ereszti foglyát.







KOSZORÚ


Érzésekből fontam
gyönyörű koszorút...
Vidám is van benne,
s lesz ami szomorú.

Homlokodra teszem
én kedves, jó anyám...
Érteni, nem érted,
de rám ismersz talán.

Ott lesz benne minden,
szeretet és hála...
Hunyó csillagodnak
én leszek világa.







KÓRHÁZBAN


Csendes szoba,
fehér falak,
szenvedéstől
torzult ajkak,
a pillantás
sebzett madár,
szárnyaszegett,
nem csapong már.
Felvijjog a
mentő hangja,
lélek lesz a
testnek rabja...
Szürke napok,
szürke órák
idejüket
lassan róják.
Nyögésektől
terhes éjben
veszett remény
csorba létben,
a képzelet
messzire száll,
szebb utakon,
múltban kószál.
Nővér gondos
kedvessége
erőt ad a
betegségben,
élni segít
a munkájuk,
Istenáldás
szálljon rájuk!







A KŐ ÉS A VIRÁG


Távol innen, messze földön,
hegy ormán, hol zord a világ,
kemény kövön, sziklarésből
kinyílott egy kicsiny virág.

Ott a csúcson közel az ég,
Nap tűz le rá, s nyargal a szél,
de nem hull rá az omladék,
s apró teste élni remél.

Kék a virág, s igen szerény,
kőlelkébe érzés oson,
szép a színe, mint az erény...
Szerelem kél a hegyfokon.

Vigyáz nagyon rá az orom,
színt kapott a sivár léte,
bár szívébe féltés honol,
s nem költözik bele béke.

Sorra múlnak el a napok,
éjszakára hajnal ébred,
fent a magas, kopár lapon,
búcsút int a sötét éjnek.

Ám, mint máskor, nincs nyugalom,
megmozdult a Földnek kérge,
és a hegycsúcs, mily` borzalom,
sziklarésben hasadt félbe.

A kis virág aláhullott,
elnyelte a földnek mélye,
csodás idill így elmúlott,
nem maradt már, ki megvédje.







LÁTOGATÁS ANYÁMNÁL


Szomorú a temető,
csendesek a hantok...
Kaviccsal szórt útján át,
anyám, hozzád tartok.

Percbe kövült értelem...
Hisz' anyám hangja hív!
Időtlenség síkja reng,
és vadul ver a szív.

Gondolatom átölel,
oly közel már a sír,
ajkamra mosolyt zárnék,
de az csak sírni bír.







LÉLEKVIRÁGOK


Mosolyod fény nekem,
lágy tavaszi szellő:
szelíden ébreszti
szunnyadó világom...
Elvonul lelkemről
minden fagyos felhő,
s kihajtanak benne
a meghalt virágok.







LÉPTEINK


Lépteink koppannak,
utakat koptatnak,
éltünk szűk irtásán
szorgosan baktatnak.

Van, hogy szinte szállnak,
alig érnek talajt,
máskor elbotolnak
mindenben mi kihajt.

Mocsokban és sárban,
piszokban gázolnak,
nem jelent akadályt,
amit ott láthatnak.

A szennyből kimászva
tisztára mosódnak,
folytatják az utat
melyről elindultak.

Idő, az egyre jár,
fáradnak a léptek,
lassacskán, csosszanva,
tovább alig érnek.

Pihenni vágynak már,
várják az út végét.
stafétát átadni,
s meglelni a békét.







LOCSOLÓVERS


Aranyeső, virágillat,
rigó dalol mindahány,
Húsvét napján jöttem téged
meglocsolni kisleány.

Piros tojás, hímes tojás,
szemem csak úgy káprázik,


Kosárkádban tündökölnek,
egyik szebb, mint a másik.

Ha én abból egyet kapnék,
szaladnék is most rögvest,
egész vödör vizet hoznék,
rád önteném örömest.







MAGÁNYARCÚ REGGEL


Esőcsepp, harmatcsepp
csillog a fűszálon,
álmos reggel kószál
bokrokon és fákon.
Magányarcú reggel
kísér, mint az árnyék,
nem tudom, hogy mi az,
amire most vágynék...

Hűtlen lett a sorsom,
elvitte az álmot.
Ifjúkori vágyak,
vajon merre jártok?
Elindulnék arra,
nyomukba szegődnék,
szegény szívem újra
reménnyel töltődnék.

Félek a zord télnek
dermedt érzésétől,
kihalt érzelmeknek
jeges hidegétől.
Nyárban élnék mindig...
Hideg lesz halálom,
bár a végső nyugtom
biztos ott találom.

Felragyog a napfény,
ébredez a lelkem,
szomorúságomat
fénye alá rejtem.
Felvidulok nyárnak
meleg sugarára,
ez az én szívemnek
örök imádsága.







MÁRTON NAP


Múlik az ősz, szép csendesen,
Márton napja közeleg,
elfogynak a kerti munkák,
napsugár is didereg.

Szőlő leve borrá érett,
csordulhat a pohárba,
itt az idő kóstolásra,
csak ne vigyük túlzásba!

Kislibák is nagyra nőttek,
megértek a vágásra,
pecsenyeként kerülnek fel
háziasszony táljára.

Ha nem akarsz egész évben
korgó hassal koplalni,
tömött lúdnak finom húsát
bizony meg kell kóstolni.

Ünnepeljük meg a termést
evéssel és ivással,
búcsúztassunk gazdaévet
Márton-napi vígsággal!







MERENGÉS


Révedő szemeim
a semmibe néznek
elveszett perceket,
szerelmet idéznek...
Amikor ragyogott
a csodaszép égbolt,
s hittel telt lelkemben
tengernyi csillag volt.

Elmúltak az évek,
fakulnak a napok,
nem fénylik már egem,
s nincsenek csillagok...
Gondolat sodródik.
meg-megakad sután,
s hullanak könnyeim
az emlékek után.







MERENGÉSBEN


Halvány tűzzel ég bennem a lélek,
tavaszom is régen messze jár,
kezeimből kifogyott az erő,
hajam színe szürkülőben már...

De szívemben lángolnak az évek,
mikor madár dalát hallgatom,
kigyúlnak a csodálatos fények,
s újra élem egy-egy hajnalom.

Gondolatok néha visszajárnak,
keresgélnek múltamnak egén,
jó dolgot és árnyakat is látnak,
nem hordott a sorsom tenyerén.

Szeretet volt, ami mindig hajtott,
átsegített gondon, bajokon,
bár lehet, hogy nyomokat tán hagyott
olykor bizony nehéz napokon.

Így, most néha merengésbe hullva,
lebegve a semmi peremén,
emlékeknek dzsungelébe bújva
mosoly rezdül ajkam szegletén.







MENETELÜNK


Telik az élet,
mi menetelünk,
várjuk a szépet,
és reménykedünk.
Múlnak a napok,
múlnak az órák,
nyögjük a sorsnak
igaz valóját.

Hol vár nyugalom,
hol van a béke?
Újuló gondnak
nincs soha vége.
Rohanó létünk
keserves kínja...
Nyugtalan szívünk
még meddig bírja?

Lassul a lépés,
erőtlen a kéz,
szemünk jövőbe
már fáradtan néz.
Kutatnánk egyre,
várnánk még a jót...
Aztán rájövünk:
Vége, ennyi volt.







MERRE ÉS MEDDIG...


Eddig és ne tovább,
súgja a sorsod,
meg kéne értened,
mi is a dolgod.
Körötted pocsolya,
indulj az útra,
kelj már fel a sárból,
próbáld meg újra!
Tudhattad, az élet
nem csupa jóság,
légy nagyon erős, hisz'
fáj a valóság.
Szíved ha megszakad,
ilyen is volt már,
kínszőtte utadon
könnyebbség nem vár.
Ha úgy érzed egyszer,
végére értél,
bár a sok csapásból
sohasem kértél,
nyugodj meg akkor, mert
ez jutott néked,
bánatok özöne
nem kímélt téged.
Utolsó sóhajig
küzdött a lelked,
nem maradhat más, csak
békesség benned.










MERÜLÉS


Behunyom szememet,
mert bánt, amit látok,
túl sok a zaj bennem,
s eltűntek az álmok.
Nem szeretnék sírni,
de kicsordul könnyem,
szorítja a torkom,
nem enged egykönnyen.

Hideg, fájó érzés,
mi mocorog bennem,
összetört valami,
tán éppen a lelkem.
Rab itt a gondolat,
megoldásért kiált,
de csak kínok jönnek,
fájdalmaktól zilált.

Menekülnék messze,
vágynék új reményre,
s csak feszülök némán
saját keresztemre.
Magamra terítem
szomorú magányom,
merülök csendesen,
elnyel a világom...

Halkan zsong a létem,
fény kúszik énfelém,
szelíden átölel,
nyugalmat önt belém.
Elillan a magány,
nem vagyok védtelen,
tiszta ragyogással
fogad a végtelen.







MÉHECSKÉK


Repül a méhecske,
zümmögően száll,
virágról virágra
nektár után jár.

Ragyog a napsugár,
minden oly vidám,
sok kis tarka kehely
mind mézet kínál.

Egyik virág piros,
a másik meg kék,
sárga is van köztük
pompázatos szép.

Boldog a méhecske,
telik már a zsák,
ez a sok finomság
mind őreá vár.

Tele a tarisznya
mire jő az est.
Tudja minden társa,
ő bizony nem rest.

Megjár a dicséret
a kicsi méhnek,
de jön már az éjjel
s pihenni térnek







MÉLYRŐL JÖTT ÜZENET


Megkondult a harang,
vagy tán a szívem szólt?
Emlékeztet arra,
ami csak nemrég volt.
Üresen kong szava,
akár a döbbenet,
soha el nem múló
mélyről jött szeretet.
Minden újabb ütés
felbolydult csendemre,
égő sebet karcol
megviselt lelkemre.
Várnom kell, hogy végre
csitul a fájdalom,
s elfoglalja helyét
törődött nyugalom.










MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NEKÜNK MA...


Aranyszínű búzatábla,
kincset érlel minden szála,
míg határ öle kalászt ringat,
éhséget év ritkán hozhat.

Szemre szem hull aratásban
lisztté őrlik a malomban,
abból sütnek lágy kenyeret,
asztalunkra így kerülhet.

Őseinknek akarata,
új kenyérnek friss illata,
s minden, amit ember alkot,
híven áldjon minden napot.







MONDD KEDVES...


Ha egyszer meghal bennem a csend is,
mondd kedves, akkor mi marad nekem?
Dermedt pillanat, akadozó szó,
békés szép jelent soha nem terem.
Marad a sötét homály-világa,
melyben zavartan merül a tudat


és ami szép volt, azonnal elszáll,
szívemen már csak rossz érzés matat.
Gyere hát, szólalj, várom szavadat,
tiporj el minden, oly bántó csendet!
Duruzsló szó, pusztuló némaság,
ad nekem majd mindörökre hitet.







MÚLÓ IDŐ


Motoz a fejemben
tegnapok zsongása,
monoton óráknak
egykedvű múlása.
Rég elmúlt, megfakult
álmok közt matatón,
csosszan a gondolat
múltamban kutatón,
Emlékek hullanak
feledés bugyrába,
eltünnek, foszlanak,
vesznek a homályba.
Morózus, vén idő
átcammog felettem,
tiki-tak, tiki-tak,
ketyeg az életem...







NAPKELETI BÖLCSEK


Szent estében, tiszta fénnyel,
csillag ragyog fel az égen;
örvendez a három király,
erre vártak nagyon régen.

Mondva volt a jövendölés,
ideje most elérkezett.
Dávid király városában
a Megváltó megszületett.

Napkeleti bölcsek immár,
Gáspár, Menyhért és Boldizsár:
elindultak a kisdedhez,
vezette őket fénysugár.

Ajándékot vittek néki,
tömjént, aranyat és mirhát;
lelkükben mély alázattal,
nem feledve útjuk célját.

Betlehemben térdre hulltak
az isteni gyermek előtt,
átadva az ajándékot,
leborulva imádták őt.







NAPOK


Hogy is mondjam el azt,
halványul a napfény,
derengő világa
lelkemhez alig ér...

Álmok, szép remények
nem társaim többé,
cserben hagytak némán,
eloszlottak köddé.

Nehezen hiszek már
a kimondott szónak,
keresem értelmét
az igaz valónak.

Elfáradt a lábam
sorsom rögös útján,
gondolatom tallóz,
taposva a múltján.

Hogyha Reád nézek,
megremeg a lelkem...
Mennyi még az élet,
meddig maradsz nekem?

Hány év adatik még
boldogságban veled,
meddig foghatom még
szeretetben kezed?

Csend magánya ölel,
válaszok nincsenek,
szürke napjaimon
sóhajok csüngenek.






NE MENJ MÉG


Fényét villantja az este,
nap nyűgét már eltemette.
Nem ragyog a fénylő kékség,
Helyébe lép a sötétség...
Kérlek kedves, ne menj még!

Válladra hajtanám fejem.
Hallod? Érted dobban szívem.
Csábít a meghitt közelség,
forrón elönt a melegség...
Kérlek kedves, ne menj még!

Csendesen ölel át karom,
hogy enyém légy, azt akarom!
Vár reánk a végtelenség,
vadul szép, örvénylő mélység...
Kérlek kedves, ne menj még!

Hevül szívünk izzó lázban,
ringat az est, dajkál lágyan,
esti szellő halkan suttog,
csillag szemén mosoly ragyog...
Maradj még, most boldog vagyok.







A NŐ...


Csodálatos virága a sorsnak,
ajándéka a létnek minden nő,
szerelmet és kedvességet adó,
fáradtságra üdítő, friss szellő.

Gyengédsége hű társad az úton,
ám anyaszívben őserőt hordoz,


problémához, fájdalomhoz érve
megértően, szeretettel gondoz.

Benne találsz mindent, ami fontos,
vele ébred mindig a kikelet,
megújulás, érzelem és vágyak,
ő lehet, ki éltet vagy eltemet.










NYÁRI ÉJ


Forró az éjjel,
tüzes a vágy,
édes a csókod,
finoman lágy.
Sóhajod fakad,
izzó parázs,
kigyúl az éjben,
égő varázs.
Maradj most csendben,
nem kell a szó,
nyújtsd ide ajkad,
gyönyört hozó...
Kacsint a csillag,
nevet a hold,
cinkosan minden
gátlást felold.
Hajlik a fűszál,
simul alánk.
hajnal pirulva
talál majd ránk.







NYÁRI ZÁPOR


Sűrű cseppek, fényes cseppek
az arcomra hulljatok,
elemésztő forróságban
rám enyhülést hozzatok!

Égő testem, izzó lelkem
áhítja a hűvöset,
tikkasztóan nyári napban
ez okozna örömet...

Csordulj rajtam simogatva,
permetedben elveszek,
lélekben is felfrissülve
érzem, újjáéledek.







NYÁR A HATÁRBAN


Ragyog a nap, kék az ég,
mélán rezgő fülledtség,
távolban egy harang szavát
őrzi még a messzeség.

Fénytől izzó láthatár,
szellő úrfi táncot jár,
fák ágain vígan ugrál
egy kíváncsi kismadár.

Illatos a levegő,
nyár hevétől bizsergő,
virágok közt méhek szállnak,
döngő hangjuk zümmögő.

Pipacs piros mosolya,
szívemet meghódítja,


kivirít a környezetből,
mint a határ csodája.

Szép pillangó, csapongó,
patak, csendben csobogó,
fűszálak közt, bokor alján
néha rikkant a rigó.

Árok partján kupacok,
kaput nyit egy kis pocok...
Nem szeretném megzavarni,
inkább meg sem mozdulok.

Búza sárga aranyát,
kalászok lágy ringását,
csodálom a természetet,
ameddig a szem ellát.







OLYAN JÓ...


Olyan jó a két szemedbe nézni,
elmerülni derűs nyugalmában,
valóságból egy kicsit kilépni,
csatangolni vágyak világában.

Olyan jó a kezeidet fogni,
erőt nyerni egy-egy szorításból,
s úgy érzed, hogy csillagot tudsz lopni,
kéklő égnek fényes hatalmából.

Olyan jó, ha karjaidban tartasz,
lelkünkben él ez az ölelés,
nem kell, hogy az érzelmedet hallasd,
együtt dobban minden szívverés.







OLTALOM


Figyelem a sorsot,
ahogy rohan velem...
Útja oly sietős,
gondolni sem merem,
vajon mit tartogat
számomra a jövő,
melyről azt gondolom,
hogy még távol levő.
Titok és rejtelem
előttem az időm,
végigjárni rajta
vajon lesz-e erőm?
Érzem közeledtem
éltem alkonyához,
Istenem szerető,
békés oltalmához...







ŐSZBEN II


Őszi szél útra kél,
hullik a falevél
köddel szőtt napokon...
Szomorú falevél.

Borús a láthatár,
fázik a kismadár,
fázik a szívem is,
szép nyárba visszajár.

Emlékben csatangol,
de az nem válaszol...
Így hát a lelkem is
hűs őszbe araszol.







ŐSZI GONDOLATOK


Ablakomon zörget,
bekopogtat a szél,
őszi elmúlásról
suttogva szól, mesél...

Nem tudja, hogy lelkem
őrzi még a nyarat,
átélt örömeit
és sok napsugarat.

Haldokló természet
szürkülő bársonya,
nem boríthat fátylat
csodaszép napokra.

Felhőtlen, kék égbolt
tiszta ragyogása,
maradjon szívemnek
örök imádsága.







PARKBAN


Szomorú most a park,
őszi bánat járja,
sárguló, zöld fákon
ködtakaró fátyla.

Lépéseim alatt
nem zördül az avar,
nyirkos, hideg úton
a talpamhoz tapad.

Ismerős, öreg fák,
fáj a szívem nagyon
csak nektek mondom el,
mily szomorú vagyok.

Levelek susognak,
csendesen rezegnek,
lépteim nyomában
könnyeik peregnek.

Ködkönnyeket hullat
minden fa érettem,
azt, hogy velem vannak,
akarják, érezzem.







RÓZSÁT KÉRTEM


Rózsát kértem,
illatosat,
hajnal küldte
harmatosat.
Amelyre várt
az én lelkem,
hittem, olyan
terem nekem.
Nap fényében
megmártózó,
boldog hittel
nyiladozó,
ez volt amit
mindig vártam,
ilyen virág


lett a vágyam.
Ma már tudom,
nem lesz enyém,
akármerre
kereshetném,
más helyeken,
másnak nyílik,
nekem soha
nem tündöklik.
Nem kérem én
már a rózsát,
nem keresem
annak titkát,
elbúcsúztam
illatától,
rózsák tiszta
világától.







SZABAD MADÁR


Szabad lélek,
szabad madár,
előtted már
nincsen határ.
Magasan szállj,
repülj, repülj,
rabságodtól
messze kerülj!
Szárnyalj büszkén
reménységben,
boldogságban,
békességben...
Napfény felé
fordítsd orcád,
tiszta kék ég
legyen hazád!







SZALADNAK A SZÉP NAPOK...


Szaladnak a szép napok...
Arra kérlek, várjatok!
Ne vigyétek oly sietve,
mit úgyis szűken adtatok!

Hagyjatok kis napsütést,
mosolyt, derűs nevetést,
hadd élvezzem még egy kicsit
az emlékekbe merülést.

Újraélni perceket,
a számomra kedveset,
minden rosszat elfeledve,
most nem hullatni könnyeket.

Vagy mégsem... Menjetek!
Álmokat mért kergetek?
Vár talán még sok szép élmény,
melyek nélkül nem élhetek.







SZÁMVETÉS


Indultam, és akkor
üres lett az élet...
Nem tudom, miért fáj,
miért így ért véget.
Láttam magam előtt
múltamnak romjait,
s útjára engedtem
szívemnek vágyait.
Hittem az emberben,
hittem minden jóban,
ez lett hát a sorsom,
ez lettem, valóban?
Az, hogy mennyire fáj,
csupán én tudhatom,
azt is, hogy mennem kell,
nincs miért maradnom...
Ne keseregj immár,
lépj túl az álmokon,
indulj hát, te bolond,
menjél új utakon!







SZEMEK


Ha szemedbe nézek,
elveszek én, érzem.
Tündöklő mélyében
magamat keresem.

Kitágul a világ,
mélységbe zuhanok,
szerelmed kútjában
lehullik magányom.

Gyönyörű homályban,
villanó, halk hangok...
Ne hunyd le a szemed!
Zuhanni akarok!







SZERELMED


Szerelmed, mely tiszta,
őszinte ígéret,
álmokat ringató,
bódító igézet,
múló életemnek
röppenő csodája,
el nem fakíthatja
éjszaka homálya.

Mikor a mosolyod
rám simul melegen,
felgyorsul a szívem,
s érted ver hevesen...
Akár harmatcsepptől
nappalok hajnalán,
úgy frissül a lelkem,
bánatát lerázván.







SZÓLJ HOZZÁM


Úgy lennék valaki,
de ki vagyok én?
Elveszve lebegek
a lét tengerén.
Úszom én az árral,
s kínoz a kérdés,
hogy mi végre bennem
sok meg nem értés.
Jó lenne már bízni,
hinni a jóban,
és megvetni lábam
szilárd valóban.
Tudnom kell és érzem,
nincs minden rendben,
gubbasztok itt mélyen,
homályos csendben.
Szólj hozzám, érj már el,
hisz itt vagyok én!
Magányos világom
elszürkült mélyén.







TALÁLKOZÁS


Sóhajom vágyódó,
egyre csak kereslek...
Nem értem, nem érzed,
mennyire szeretlek?

Finoman felsejtet
tudatom világa,
érzem már, velem vagy,
nem vártam hiába.

Rám hajolsz, érintesz,
s meghajlik a mélység...
Mindenség tárul fel,
végtelen a kékség.

Szemed tiszta tükrén
átragyog a lelked,
tekintetem mélyen,
bénán beledermed.

Hűs ajkad sarkában
kemény lesz mosolyod,
érzések hulláma
vad hévvel gomolyog.

Ujjaink tapadnak,
egymásba fonódnak...
Külvilág neszei
sorra elmosódnak.







TAVASZVÁRÓ


Nem tavasz jött,
újra tél,
havat hord a
büszke szél,
kék ibolya
földágyából
előbújni
nagyon fél.

Kicsi rigó
tekinget,
nem várt újra
hideget,
úgy gondolta
ő már eddig
fagyoskodott
eleget.

Felröppenve
az ágra,
rákiált a
világra:
Napfényt kérek,
kikeletet,
minden fára,
virágra!







TÁNC


Szól a zene,
hív a táncom,
teljes szívvel
neked járom...
Szívemben a
ritmus lobban,
lábaimban
izzón dobban.



Gyere, kedves,
téged várlak,
őrült vágyra,
nászra hívlak!
Együtt térjünk
álomútra,
váljon minden
szép valóra!







TELIHOLDAS ÉJSZAKÁN


Ezüst holdnak fényes arca
pásztázza az éjszakát,
beragyogja halvány fénnyel
sötét házak ablakát.

Édes álom messze tűnik,
gondolatok árja kél,
barangolni támad kedvük,
mesét sző a csodás éj.

Fehér selyme lágyan hullik,
megtelepszik mindenen...
Megcsodálom, látványában
elmerülök csendesen.

Éjszakai, furcsa árnyak
bolyonghatnak céltalan,
nem tudnak a fényre törni,
kísértésük hasztalan.







TEKINTETED


Olyan a szemed, mint
tenger végtelenje...
Csodás kékségében
halk rejtelmek bújnak,
ígéret, kalandok,
szívemen remegve,
vágyódó sóhajjal
a fülembe súgnak.

Szeretnék merülni
hűvös csobbanással,
érezni, mint ölel,
simogatva ringat,
tapasztalni mindezt
édes biztonsággal,
mert szemedben minden
boldogságra biztat.







TEMETÉSEN


Csendes a holtak birodalma,
várja ma legújabb lakóját...
Éhes száját a sír kitátja,
hogy elnyelje élők fájdalmát.
Halál villantja csúf orcáját,
porrá törik szét a büszkeség,
térdre omló, megtört akarat
látni véli, mi a veszteség.
Kósza szél egy utolsót csókol,
törölné a hulló könnyeket,
majd érezve hasztalan tettét,
magára hagyja a lelkeket.







TEMETŐI GONDOLATOK


Libbenő gyertyafény,
elcsendesült álmok.
Gondolat árja közt
szomorúan állok,
orvul megrohannak,
belém kapaszkodnak,
fekete gyászomra
fájdalmakat szórnak.

Emlékek bilincse
fojtogatón szorít,
kedves halottamra
virágözönt borít.
Sóhajom bukdácsol
a lobbanó fényre,
kigördült könnyem hull
csokrom levelére.







TÉLAPÓ
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Csilingelve fut a szán
havas tájban, szaporán,
jégkristályból csillag ragyog
valamennyi fenyőfán.

Rénszarvasok sietnek,
szinte már úgy repülnek,
Télapóval, puttonyával,
idejében érjenek.

Ajándékot rejt a zsák,
gyermekek ma ezt várják,


megtisztított kis csizmákat
jó előre kirakták.

Ha jók voltak, tudják már,
rájuk abban játék vár,
de bizony az engedetlen,
rossz gyereknek virgács jár.

Mire a nap megvirrad,
apó zsákja kiapad,
ablakban a sok kis cipő
ajándékoktól dagad.







TÉLI ÉJ


Téli éj, mely hófehér,
csillag fénye földig ér,
szikrázóan fagyos tájban
gyöngyként csillan meg a dér.

Szívünk legszebb ünnepén,
angyalszárnyon könnyedén,
a szeretet csendben lebben
szép karácsony éjjelén.

Áldást hozva Földünkre,
minden ember üdvére,
a békének mély hitével
szálljon reá lelkünkre.







TÉLI IBOLYA


Kis ibolya, kék ibolya
kinyílott a télben,
nem gondolt rá, hogy nincs tavasz
már ebben az évben.

Megjött a fagy, szép virágát
jeges dérrel marta,
fekszik szegény gémberedve,
Nap sem segít rajta...







TÉLI KÉP


Alszik már az erdő,
alszik a rét is,
szél szava dúdol a
kopár magányban,
hiába keresgél,
csend honol végig,
fehér hó alatt a
téli határban.







TÉPELŐDÉS


Mit tegyek, hogy hinni tudjak
holnapomnak igazában,
s megvetni a lábaimat
sodró létem viharában?

Hogy tudnék én megint bízni,
újra várni kis csodákra,
számítani még a jóra,
nemcsak örökös csatákra.

Lezárni a sok csalódást,
szép terveket szövögetni,
agyonfáradt, bús lelkembe
reményeket csöpögtetni.

Hogy e rongyos, kurta élet
ne lenne már ilyen zordon,
felül kéne emelkedni
minden fájó, gyötrő gondon!

Lesz-e erőm elindulni
új utakon, szebb jövőbe?
Ahol az én megálmodott
vágyam nem megy veszendőbe.

Kell, hogy legyen még boldogság!
Nem élhetek félelemben...
Elhagynak majd a bánatok,
s lesz tán öröm életemben.







TOVÁBB AZ ÚTON
, ,




Hidd el nekem, mit sem számít
megélt évek hosszú sora,
elül annak keserve, bár
nyomokat hagy sara, pora.
Múltad telve emlékekkel,
fájóval, mely szívedbe tép...
Ne hagyd magad, szórd ki mindet,
az maradjon csak, ami szép!
Hisz` sors útja így is nehéz,
lábad gyengül, erőd fogytán,
hiába már a vágyódás
egy boldogabb élet után.
Legyen lelked pihekönnyű
elérve az út végére,
akkor lelsz, ha el kell menned,
erős hittel, szép békére.







A TŰZ


Gyere, nézd csak!
Tiszta varázs,
ahogy izzik,
ég a parázs.
Láttál-e már
ilyen szépet?
Hozzá ne érj,
mert megéget!
Színe amint
sárgán sápad,
táplálni kell,
meleget ad.
Lángra gyúl majd,
ropog a tűz,
hidd el nékem,
hideget űz.







UTAK


Nehéz sorsnak rögös útján,
hol vihar dúl vihar hátán,
meggyötörve testem, lelkem,
vállamon van összes terhem.

Körülöttem szürke mélység,
csábító a messzi kékség,
lábam fáradt, alig mozdul,
gondolatom fel-feljajdul.

Nekifeszülök a szélnek,
kínzó gondok egyre űznek,
szemeimben könnyek égnek...
Szívem mélyén reményképek.










ÚJÉVRE


Elment a karácsony
szikrázó fényével,
odébb állt gazdagon
szívek melegével.
Elsuhant csendesen
némult házak között,
helyére megfakult,
halk közöny költözött.
Talán csak az új év,
az hoz majd jobb kedvet,
csüggeteg sorsokban
teremt újra rendet...
Várjuk reménnyel az
örök visszatérőt,
kívánjunk egymásnak:
BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT!







ÚT AZ ISMERETLENBE


Álmok útja ködbe vész,
az időm lassan lejár...
Mögöttem marad a sors,
a végtelen csendje vár.
Nem lázadoz a lelkem,
tudja már, hogy menni kell.
Kies földi világból
ismeretlen útra kel.

Nem lesz többé szép tavasz,
nem lesz többé kikelet.
Nem dalol a kismadár,
minden olyan idegen.
Elhagy ott a szeretet,
nem kínozhat a kétség,
napfényes álmok helyén
nem marad, csak sötétség.







ÚTON


Szemben a nappal,
utam így járom,
nem kell az árnyék,
napfényre vágyom.

Akár a levél,
szállok a széllel,
sorsom nem üldöz,
mellettem lépdel.

Elbotlom néha,
újra felállok,
kis gondból nagyot
már nem csinálok.

Szívemben piciny
lángocskák égnek,
izzásuk örök,
mennyekig érnek.

Melegük áldás,
segítnek', érzem,
hideg, ha érint,
hevítik létem.

Tudom, hogy eljön
utamnak vége,
és bennem nem lesz
harag, csak béke.

Szeretet hajtott,
amíg csak éltem,
szabadon, csendben
kell hazatérnem.







VAN ÚGY...


Van úgy, hogy nem engedsz
már senkit sem közel,
lelkedet bezárod,
s a magány átölel...
Csendesen ringatod
magadban a múltat,
ahol tűnt világod
holt álmokat bújtat.
Két szemed tiszta tó,
tükre a tegnapnak,
melyen sötét csap át,
majd fények játszanak.
Könnyeid peregnek
elvesztett mosolyért,
fohászt suttogsz halkan
jövendő napokért.







VARÁZSLATOS ÉJ


Varázslatos éj
csodákat ígér,
apró árnyak kicsi hada
álmokba kísér.

Fényes telihold
nyugalmamra ront,
aláhulló ezüst fénye
vágyakat sodor.







VARJÚMADÁR


Kár, kár, kár,
varjúmadár száll,
sárgult réten,
legelőkön
enni nem talál.

Kár, kár, kár,
nincsen erő már,
nap-égette
kopár tájban
tikkad a határ.

Kár, kár, kár,
még szellő sem jár...
Mi lesz veled,
éhen pusztulsz
itt, varjúmadár.







VÁGY AZ ÉJSZAKÁBAN


Fellobban a szikra,
szerelem szikrája,
sóhajoktól terhes
a vágy éjszakája.
Érzelmet mardosva
sistereg a lángja,
Forró tűzkarmait
a lelkekbe mártja...
Mire a hajnalnak
bíbor fénye villan,
elcsitul a vágy is,
szédülten elillan.







VÁGYAK 2


Vitorlát bontanék
távoli vizeken,
szállnék sasálmokkal
végtelen egeken,
kilépnék az árnyból
lángoló vágyakkal...
Töltődni szeretnék
új, s újabb csodákkal!
Buján illatozzon
álmom szép virága,
nem kell a közönynek
szomorú világa.







VIHARBAN


Tombolt ma a vihar,
belém mélyen merült,
minden egyes cseppje
lelkemmel egyesült.
Szórta villámait,
s én velük csapódtam,
érzések, remények,
melyekben csalódtam...
Dühöngjél csak, vihar,
tombold ki magadat,
hadd lássam, érezzem
pusztító arcodat!
Nekem könnyet hoztál,
de talán enyhülést,
veled acsarkodva
egy kis könnyebbülést.
Ha már elvonultál,
leragyog rám a nap,
s fájó, rossz gondolat
már új értelmet kap.







VIHAR ELŐTT


Hallgat az este,
néma a táj,
csendje úgy dermed,
szinte már fáj.
Zörren a bokor,
roppan az ág,
mozdul az avar,
valami rág.
Gyűlnek a felhők,
borul az ég,
eső lesz ebből,
s talán még jég!
Dörren az égbolt,
lobban a fény,
reszket a mezőn
sok kicsi lény.
Távol a légben
szél dala kél,
lapul a nyuszi,
ugrani fél.
Feszül a lába,
pattanna már,
alkalmat lesve,
futásra vár.
Varjú az ágról
tekintget szét,
veszélyben van itt
a biztos lét.
"Ha jön a vihar,
gallyat cibál,
repülök odébb,
meg nem talál".
Mire a vad szél
ádázan fújt,
varjú és nyuszi
régen elbújt.










 
 
0 komment , kategória:  Vörös judit  
Vörös Judit versei 1.
  2021-09-08 21:00:32, szerda
 
 








VÖRÖS JUDIT VERSEI


Vörös Judit ( 1950. április 11. - )


Versei:


Holnap Magazin

Link



Poet.hu

Link








ALKONYÓRÁN


Kínálhat az életem még szépet,
szórhatja dús illatát a nyár,
ringathatok ezer álomképet,
csak a szívem csendesedik már.
Nem kellenek őrült szenvedélyek,
halkan suttog szívemben a vágy,
de vonzanak teliholdas éjek,
meleg fénye simogatón lágy.
Sok-sok csillag fénye bennem ébred
visszatérő szép emlék után,
halványodva, múlt ködébe mélyed...
Illúzió, érzelem csupán.
Elmerengek az idő múlásán,
végtelen az út, amelyen jár.
Nyomdokában, a semmi határán,
tisztahitű béke fénye vár.







AMIKOR NAGYON FÁJ


Amikor nagyon fáj,
bezárul a lélek,
elhagyják a vágyak,
új utakra térnek.
Kifosztott álmokban
a magány kóborol,
nyugtot ő sem talál,
tallózva csatangol.
Letompult csendjében
nincsenek már hangok,
csak szürkén derengő,
elveszett világok.
Megfagy az idő is,
reszketnek a percek,
gondolatok síkján
bénán elvéreznek.
Egyetlen érzés van
ami tán segíthet,
a tisztán befogadott,
önzetlen szeretet.







ANYÁM EMLÉKÉRE


Emlékszem szavára,
arca vonására,
halvány kis mosolyra
a szája sarkában.
Emlékszem a szóra,
hol fedett, hol óvott,
két szeme tükrében
láttam, hogy aggódott...

Emlékek villózva,
ködön át feltűnnek,
kicsit elidőznek,
aztán elrepülnek.
Visszatérnek régmúlt
idők homályába,
csak a szívem őrzi,
tartja oltalmában.







ANYÁM EMLÉKÉRE


Fénnyel telt a
szürke égbolt,
kincset rejt ő,
nincs már, csak volt.
Elszállt, akár
könnyű szellő,
könnyel terhes
súlyos felhő...
Engedd, Uram,
hadd ragyogjon,
bennem bánat
elcsituljon,
lelkem mindig
ne jajduljon,
a sok keserv
lecsorogjon.
Lepje szívem
aranymázzal,
borítsa be
áldásával...
Szép karácsony
adj még erőt,
meleg fénnyel
öleld át őt!







ANYÁK NAPI KÖSZÖNTŐ


Napfényes tavasznak
gyönyörű szép napja,
köszöntsd az anyákat
dicshimnuszt hallatva!
Énekes madárkák
daloljatok szépen,
ültessetek rózsát
mindegyik szívében!



Köszönteném én is,
de már nekem nincsen.
Anyámnak virágot
temetőbe viszek...
Ott hullik a könnyem
szeretett porára,
nem szállhat rám többé
szülői áldása.







ANYÁK NAPJA KÖZELEG


Most is előttem vagy,
rád gondolok, anyám.
Hiányod megvisel,
miért is tagadnám?
Vagyok, mint a tenger,
mely néha háborog,
utána csendes lesz,
de mélyen lent morog.
Elmentél e létből
távoli világba
ott, ahol nem borul
orgona virágba.
Nem érzed illatát,
nem dalol a madár,
test és lélek között
meghúzva a határ.
Látom még ajkadnak
rezdülő mosolyát,
aggódó szemedben
könnyek csillogását...
Mondanám, ne hagyj itt,
ne menj el, maradj még,
de némán búcsúzol,
vár reád már az ég.
Onnan nézel le rám,
vigyázod lépteim,
szellővel szárítod
kihulló könnyeim.







ANYÁMHOZ

Anyák napjára


Lélektáncra kél a szél,
elmúlt időkről mesél...
Szívemben sok kedves emlék
lángra gyúlva újra él.
Anyám kedves arcáról,
simogató szaváról,
amelyek már nem hangzanak
elcsendesült ajkáról.
Nincs ő velem, messze ment,
életemből kiröppent,
csillagok közt, ködösvényen
járja már a végtelent.
Szememben a könny ragyog,
mert hiányzik oly nagyon,
nélküle e földi létben
érzem, egyedül vagyok.
Vidd el, szellő, sóhajom,
lelkemből a bánatom,
oda, hol a szeretetét
takarja egy sírhalom.
Tudja meg, hogy szeretem,
mindenhol őt keresem,
amíg élek, gondolok rá,
soha el nem feledem.







ANYÁMNÁL


Talpam alatt megroppan a kavics,
előttem néma a sírhalom...
Gyertyáknak fénye most mennyekig ér,
szorítja torkom a fájdalom.

Kedves, jó anyám sóhaját hallom,
lágy keze érinti arcomat,
emléke izzik, könnyeket indít,
idézve régi, szép napokat.

Virágot hoztam, s temérdek hálát.
Hiányzik nagyon, szeretem én...
Emléke lángja, fájó szívemben
időkön túl is örökké él.







ANYÁM ORGONÁJA


Udvaromban, kis kertemben
virágzik az orgonám,
csodás, lila fürtjeiről
eszembe jut jó anyám.

Meleg szívvel gondozgatta,
szerette az illatát,
hogyha nyílott, sarkig tárta
szobájának ablakát.

Üres most a kicsi szoba,
zárva van az ablaka,
körüllengi virágillat


egész nap és éjszaka.

Hiába vár reménykedve,
nem tárul már ki többet,
szomorú a kedvenc virág,
feleslegesen zörget.

Így hát, egy szép csokrot szedek,
kiballagok hozzája,
könnyem hull az orgonára,
s rászórom a sírjára.







ANYAI KÉZ


Mennyi gyengédség van
az anyai kézben!
Érintését őrzöm
máig a szívemben.
Múlhatnak az évek,
nem tudom feledni,
egyet kívánok csak,
hűs kezét érezni
homlokomon, mikor
tombolnak a gondok...
Csak egy simítás kell,
s elcsitulnak azok,
attól a lágy, selymes,
puha érintéstől,
én kedves jó anyám
drága szép kezétől.







AZT MONDTA AZ APÁM...


Azt mondta az apám,
hogy mindig hinni kell,
ha zordabb lesz éltünk,
akkor sem adjuk fel.

Anyám tanította,
társad legyen remény,
szívedbe ültesd azt,
s maradj, lányom, szerény...

Tallózva emlékben
néha visszajárok
gyermeki múltamba,
hol éltek még álmok.

Milyen szép volt minden,
felhőtlen, súlytalan,
élhettem napjaim
gond nélkül, boldogan.

Elszálltak az évek,
nyugalmat nem hoztak,
mosolygós, víg órák
alig-alig voltak.

Hol van a bizalom,
hová lett a remény?
Rögös lett az utam,
sorsom igen kemény.

Bennem most is izzik
apám, anyám szava...
Megőrzöm magamban,
mert éltet igaza.







ÁLMATLANUL


Kósza álmok
merre jártok,
hozzám miért
nem találtok?
Szívem riadt,
árva madár,
halkan verdes,
vágya sóvár.
Szürke fények
ellustulnak,
feketednek,
lassan múlnak,
aztán végleg
éjbe bújnak,
időrésbe
hosszan nyúlnak.
Gondolatom
csendhatáron,
kapaszkodik
szalmaszálon...
Múló percek
átkarolnak,
zajok, hangok
elnémulnak.







ÁLMOT MARASZTALÓ


Tűnő perceimre
rásóhajtott az est...
Álmodó egemre
ében árnyakat fest.

Takarja színeit
viruló nyárnak,
melynek emlékei
most még visszajárnak.

Szépséges emlékek
ritkuló halmaza,
kérlek, ne hagyjatok
eztán sem magamra!

Szükségem van rátok,
akár levegőre,
hadd legyek még kicsit
álmok élvezője




tenger


ÁLOMHAJÓ


Tudatszintre árnyék lebben,
valóságom tovarebben.
Álomhajóm útra készen
ringatózik csendes vízen.

Elhajózunk messze innen,
Túlontúl a képzeleten.
Keresünk egy szebb világot,
kutatjuk a boldogságot.

Kicsi hajóm lassan úszik,
titkok szirtjei közt kúszik,
utat keres mélységemben...
S elveszik a végtelenben.







ÁLOMSZÖVŐ


Én vagyok az álom,
karomban ringatlak,
mámor édes útján
bánattól megóvlak.

Én leszek a fényed,
tisztán beragyoglak,
az árny is én vagyok,
ha kell betakarlak.

Én vagyok a múltad,
s én leszek a jövő,
virágzó estéken
új álmokat szövő.

Könnyed is én leszek,
mely tisztítja lelked,
csillogva mossa el,
ami fájna benned.

Én leszek a vágy is,
csak téged akarlak,
forró éjszakákon
magadra nem hagylak.

Én vagyok az öröm,
s én leszek a bánat...
Ha eldobod lelkem,
s rád többé nem várhat.










BÍBORALKONY


Bíborarany eget fest
horizontra már az est,
minden csupa rejtelem...
Két karoddal ölelj át,
ringass el, kedvesem!

Szürke árnyban völgy és domb,
álmosan suttog a lomb,
azt üzenik, légy velem,
ezen a szép alkonyon
maradj itt, kedvesem!

Nyári éjnek varázsa,
szívem izzó parazsa...
Minek ide értelem?
Csodát ígér ez a perc,
szeress hát, kedvesem!







BÍZNI KELL


Én lelkem, bús lelkem
oly nagyon ne fájj már,
becsüld a keveset,
mely éltedben rád vár!
Értékelj életet,
sok jó szót, barátot,
a nehéz éveket,
örömet, bánatot!
Ha fájtak is néha
bántón szóló szavak,
felejtsd el, fogd fel úgy,
tán nem is igazak.
Hisz` gyarló az ember,
alkudni képtelen,
sok rossz hatás ellen
gyönge és védtelen.
Meg kell bocsátani
rohanó világnak,
s szabad teret nyitni
lélegző virágnak,
mert amíg kertekben
egy virág is nyílik,
emberek az erőt
reményből merítik.
.






BENI BALLAGÁSÁRA


Eljött hát ez a nap,
a búcsúzás napja,
holnaptól nem vár már
az iskolád padja.
Mentek a folyosón
énekelve, lassan,
zsongva száll, szétterül
egy ballagási dallam...

Ez az út lezárul,
de nyílik majd másik.
Talán nehezebb lesz...
Ki tudja? Elválik.


Még egyszer, utószor
sóhajtom az égbe:
"Segítsd meg őt, Uram,
hogy baj sose érje!"

Lépegess hát bátran
utadon előre,
szeretet kísérjen
időről időre!
Legyen az életed
akadálytól mentes,
s szívemből kívánom,
boldogságtól teljes!







BENI SZÜLETÉSNAPJÁRA




Te vagy a legifjabb,
ötödik unokám,
két lánytestvér mellett
a "kicsi oroszlán".
Jellemed az övé,
bátor és kitartó,
tartalék erővel
sohasem pazarló...
De szíved egy őzé,
mely mindig védtelen,
bár vágtatna mindig,
szilajon, féktelen.
Változik a világ,
megváltoztál Te is,
őzből oroszlán lett,
sőt mondhatnám, tigris.
Feszülő izmokban
acél az akarat,
kemény munka után
sikereket arat.
Maradj is kitartó,
munkádban töretlen,
s az, hogy célhoz érjél,
csak a jó vezessen!
Kívánok én most is,
sok gyönyörű napot,
mely sorsodnak egén
sziporkázva ragyog!
Emlékezzél mindig
óvó, intő szóra,
életedben mindig
ez váljon valóra!







BOLDOG ÚJ ÉVET!


Dolgos órák, szorgos hetek
idő szárnyán elröppentek...
Újak jönnek, talán szebbek,
de lehetnek nehezebbek.

Rója útját, nem áll soha,
így ballag az élet tova,
elmúltat egy másik követ,
várunk mindig egy új évet.

Fohászokat és álmokat,
reményeket hoz, s célokat,
mert bíznunk kell jobb jövőben,
hittel teli esztendőben.

Zárjuk hát le az óévet,
jön már, mi helyébe léphet...
Kívánok boldog új évet,
egészséget, békességet!







BÚCSÚZIK A NYÁR


Arany sugarával
elillan már a nyár,
odébb áll csendesen,
tűnik az illatár,
hallgatom búcsúját,
tücsökhangon szólal,
lassan tovább oson
minden múló nappal.
Átadja majd helyét
a termékeny ősznek,
s az érkező napok
új álmokat szőnek...

Tudom, visszatér, hogy
szívembe költözzön,
s újult ragyogással
fényárba öltözzön.







BÚCSÚZIK A TAVASZ


Csend most van köröttem,
hallgat a tavasz is.
Sóhajtok csendesen:
"Ne menj el, maradj itt!"
Ha tudnád, mily soká
hívtalak, vártalak...
Lelkem télórái
csak lassan hullanak.

Nap után sóvárgok,
melengető fényért,
szeretve, hogy éltet...
Csodálatos érzés.
Kívánnám, ne hagyj itt,
tavaszom, életem!
Egyre jobban kellesz,
ahogyan öregszem.

Nyár tüze perzseli,
égeti világom,
nem hagyja kinyílni
éledő virágom.
Kérdem, hogy lesz-e még
számomra kikelet?
Maradj itt, őrizd meg
enyésző hitemet!







B.U.É.K.!


Lépeget az idő,
mindig csak előre,
megérkezik immár
óévnek végére.
Áldását hozza ő
hitre és reményre,
csendüljön a pohár
újév köszöntésre!








CINTIKÉM SZÜLETÉSNAPJÁRA


Úgy gondolod, Kincsem,
rohannak az évek,
pedig benned élnek,
s csodákról mesélnek...
Boldog gyermekkorról,
egy szép ifjúságról,
ezernyi emlékről,
szívednek álmáról.
Ha kilépsz a múltból,
csak a jelen marad,
hálátlan az idő,
szalad, egyre szalad...
Kívánok Néked sok
örömteli napot,
felhőtlen egeden
sok fényes csillagot!
Legyen élted teljes,
szépségtől viruló,
akadályok előtt
reménytől újuló.
Utolsó szóval is
csak annyit kívánok,
legyél nagyon boldog
ezen a világon!







CINTIKÉM 22. SZÜLETÉSNAPJÁRA


Keresem szemedben
azt a régi mosolyt,
mely gyermekéveidben
gyakran felragyogott...
Körülfonta lelkem
szeretet-varázzsal,
simogatta lágyan
boldogság-csodával.

Önfeledt perceknek
alig látom jelét,
megfontolt tekintet
vette át a helyét.
Elszálltak az évek
örökös izzásban,
keresed már helyed
e felbolydult világban...

Kívánom, hogy rálelj
életed céljára,
s fordítsd, ha teheted,
sorsodnak javára!
Szerencse kísérjen
végig az utadon,
segítsen keresztül
gondokon, bajokon.

Ezen a szép napon
én csak azt kívánom,
legyél boldog nagyon
ezen a világon!







CSAK EGY GONDOLAT


Kedves, hogyha Rád gondolok,
szívemben a nyár felragyog...
Oszolnak az őszi ködök,
és én újra boldog vagyok.
Elfelejtem, hogy hajamat
idő szövi fehér szállal,
megtelik a fáradt lelkem
reményízű szabadsággal.







CSAVARGÓ GONDOLAT


Lomha nap óráján
borong a gondolat,
messze kalandozik,
idéz múlt napokat...

Aztán útnak indul,
elhagyják az árnyak,
lágy szellő társa lesz,
kék ég felé szállnak.
Mezők zöldje felett
tarka lepkék tánca...
gyönyörködnek benne
új élményre vágyva.

Hűs patak vízénél
jólesik pihenni,
elveszve a létben
nyugalomra lelni,
hallgatni haboknak
buzgó csobogását,
érteni természet
csodás gazdagságát.

Utána fordulnak,
erdő felé mennek,
fák hűs árnyékában
vadvilágra lelnek.
Élvezik a lombok
csendes susogását,
madarak trillázó,
ékes dalolását...

Ekkor a gondolat
megrázkódik lassan,
leveti magáról
álmait zavartan,
visszatér a jelen
monoton síkjába,
morzsolódik tovább
idő sodrásában.







CSEND


Csendpercek peregnek
szívemen, hallgatom,
monoton léptüket
magamban ringatom.
Pillanat megnyúlik,
a végtelennek tart,
várja egy más világ,
talán egy másik part.
Távol a horizont,
de nem is figyeli,
letűnt emlékeknek
holt súlyát cipeli...
Elhagynak a percek,
már nem is számolom,
kell most ez a csend,
kell ez a nyugalom.







A CSEND HATALMA


Szeretem a csendet,
elmerülök benne,
könnyű lesz a lelkem,
mintha lepke lenne.
Fáradt napok gondját
elteszem talonba,
álmok világába
osonok titokban.

Elkúszok csendesen
remények földjére...
Ott, a semmi hátán,
ott lelek békére.
Megcsodálom némán
tengerek hatalmát,
beszippantom mélyen
virágok illatát.

Nyugalom hullámán
ringatózom lágyan,
elveszve magamban,
egy elképzelt tájban.
Megtörik, véget ér
a káosz uralma,
eltöröli bennem
a csendnek hatalma.







CSERMELY


Életem folyása
lassacskán csörgedez,
csermellyé szelídült,
árral nem versenyez,
cseppjeivel vágyik
tengerek honához,
megtérni végtelen,
hullámzó habjához...
Békés nyugalommal
nem érlel már panaszt,
csendes örömmel vár
minden újabb tavaszt,
mely reménnyé váltja
szürkülő napokat,
virágba borítva
elhervadt álmokat.







CSERESZNYEFA


Cseresznyefa csendben
álldogál a kertben,
ágai megrakva,
gyümölccsel terhelten.

Ragyognak a szemek,
sorra kibukkannak
zöld levelek mügül,
pirosan villannak.

Nyújtogatja ágát
az arra menőknek:
"Egyél kedves vándor,
jut itt mindenkinek!

Nap meleg sugara
finomra érlelte,
nyárnak édes ízét
húsába rejtette."

Gyümölcsét a fácska
eképpen kínálja,
aki vesz belőle
egytől sem sajnálja.

Gyorsan fogy a termés,
könnyebb lett az ága,
teljesült önzetlen,
apró kívánsága.







CSILLAGFÉNY


Ne félj majd kedvesem,
ha egyszer elmegyek,
mert akkor is, ott is
csak téged szeretlek.

Mély titkok útjára
léphet fáradt lábam,
csodákat élek meg,
melyet sosem láttam.

Békesség vár engem,
az örök szeretet,
s itt hagyom lelkemből
a sok-sok meleget.

Ne félj hát, ha egyszer
többé már leszek,
nem bánt immár semmi
amerre én megyek.

Tudom, nem szomorkodsz
tán még fájni sem fog...
Sötétkék egeden
sok csillag ott ragyog.

Tekints fel az égre,
keress egy halványat,
elhaló világa
téged már nem láthat.

Utolsó fényével
mégis érted kutat,
ha rátalálsz talán
igaz utat mutat...







CSILLAGÚTON


Borongósan sötét az éj...
Veled vagyok kedves, ne félj!
Nézz csillagos két szemembe,
Elviszlek a végtelenbe!

Ott, ahol még ember nem járt,
s minden ború örömre vált,
Göncöl szekerére szállunk,
fénylő Holdig meg sem állunk.

Csillagútnak fényporában,
hiszünk újra nagy csodában.
Ragyog ránk a tiszta égbolt,
ilyen éjünk soha nem volt.

Hosszú útnak élményével,
szívünk minden melegével,
Hold sugarán visszalépünk,
csodák közül hazatérünk.

Csillag pora reánk ragadt,
a lelkünkben fényre fakadt...
Nem olthatják dermedt fagyok,
örök tisztán bennünk ragyog.







CSILLAG VAGY TE...


Csillag vagy te nékem,
létem virágzása,
melyet nem tompíthat
időnek múlása.
Ha felragyogsz nékem
lélek-sugárzásban,
megmártózom benned,
s élek ragyogásban.
Kell ez a melegség,
mely belőled árad,
tégedet szeretni
szívem el nem fárad.
Hideg a külvilág,
fagyot lehel reám,
megdermedek tőle
és megnémul a szám,
de ha itt vagy nékem,
megolvadhat a jég...
Gyere hát, kedvesem,
ölelj át, ölelj még!







DALLAMOK


Valahol az éjszakában,
nem messze egy kis szobában,
megszólal egy furcsa dallam,
fájdalmasan csengő dalban.

Búsan száll a melódia...
Tán nem kéne szólalnia,
a szívembe utat nyitva,
bánatában társul hívna.

Megpendítve lelkem húrját,
felélesztve régmúlt búját,
emlékemben harang kondul,
szememből a könny kicsordul.

Elhallgatott már az ének,
de bennem még mindig élnek,
szomorúan lágy dallamok
időtlenül belém égtek.







EGY ÁLOM AZ ÜNNEPBEN


Szent estének
éjszakája...
Fellobban egy
gyertya lángja,
kicsi gyermek
hosszan nézi,
s múlt emlékét
megidézi.

Arra gondol,
nem is régen,
mikor csillag
gyúlt az égen,
karácsonynak
ünnepében,
fenyő állt itt
talpig díszben.

Nincsen már fa,
nincs ajándék,
hideg az a
zord menedék.
Kályha csendes,
tűz bent nem ég,
fagyos a tél,
hó van és jég.

Csak a szíve
melegedik,
éjfél amint
közeledik,
pici szívét
most kitárja,
Jézuskáját
ahogy várja.

Szempillája
nehezedik,
gyertya leég,
majd elalszik...
Szeme csukva,
már mosolyog,
álmában ő
nagyon boldog.







EGY KUTYA BÚCSÚJA




Elmegyek, jó gazdám,
várnak már engemet,
csak ne fájna nagyon
itt hagynom tégedet.

Messzire indulok,
vissza sosem térek,
kis tálkámba enni
ezután nem kérek.

Gondolj szeretettel
közös sétáinkra,


egyedül eltöltött,
meghitt óráinkra.

Talán semmi nem lesz,
ahová én megyek,
rátok emlékezni
vajon képes leszek?

Nem fáj a gondolat,
útra készen állok,
ettől az élettől
én már mit sem várok.

Egyet kérek tőled,
őrizz meg szívedben,
maradjak meg mindig
szép emlékeidben!










EGY SZEBB VILÁG


Hiszem, van egy szebb világ,
ott lakik a boldogság,
apám, anyám, sok barát,
ledobták az út sarát.

Nincsenek ott határok,
nyílnak a szép virágok,
gonoszságnak helye nincs,
s a tisztaság oly nagy kincs.

Sóhajtáson utazom,
minden terhem itt hagyom.
Jó lesz nekem, minden szép,
lábam innen fénybe lép.

Megfogják majd a kezem,
vigasztalják a szívem...
Előttem a feszület,
körülvesz a szeretet.







EGY SZOMORÚ ÉVFORDULÓRA


Itt vagyok, megjöttem
csendes otthonodhoz,
melynek nincsen köze
rideg valósághoz.
Kezemben orgona,
szeretett virágod,
felidézi Néked
hajdanvolt világod.
Illata megkísért,
visszahozza lelked,
s csodás illatára
a szó belém dermed...
Kutatlak lélekben,
keresem az utad,
melyről az anyai
szereteted árad.
Bennem csak csendes bú,
elmentél, én várlak,
mi végre, nem tudom...
De szívemben áldlak,
emléked burjánzik,
hajtása zöldellik,
szívem rejtekében
virággá fejlődik.
Tiéd ez a virág,
az örök szeretet,
mely minden jó anyát
létével megillet.
Csendesedett lelked
hideg otthonában
illatozzon mindig,
tartson oltalmában!







ELBÚCSÚZOTT A NYÁR


Elbúcsúzik a nyár,
gyengül a ragyogás,
tűnőben a napfény
s bódító illatár.

Hálót sző az ősz már,
ökörnyálat lenget
deres reggelekkel,
sárgult levelekkel.

Hozzám is ideért,
lelkembe költözött,
kedvem is amolyan
rőt színbe öltözött.

Bukdácsolok némán
lehullott avaron,
fagyos gondolattal
köd-lepte utakon.

Álmaimmal csendben
megvárom a tavaszt,
mikor a természet
új színeket fakaszt.







ELJÖN AZ IDŐ


Eljön majd az idő, bár soha nem várod,
hogy fájdalmadon sírás már nem segít...
Könnytelen közönnyel nézel a világba,
s nincsen már semmi, mi jókedvre derít.

Nem kergetsz majd akkor tarka délibábot,
lelked kapuját örökre bezárod,
kínzó, feltörekvő álmokat tiporva
felszínes örömöt többé nem vágyod.

Szemed ragyogása elveszíti fényét,
szíved rejtekén nem nevelsz virágot,
és a múló idő sem hozván enyhülést,
elhagyni készülsz e fájó világot.

Hosszú lesz az az út, amelyen elindulsz,
érzések közben némán elmaradnak,
és fáradtan bár, de bánattól mentesen
célod előtt állsz tisztán, egymagadban.







ELJÖN A PERC...


Eljön a perc mikor
azt mondod majd, elég.
Két szemedben a fény
soha többé nem ég.
Csendes lesz a szíved,
nem dobban vágyakért,
nem remeg boldogan
egy újabb mosolyért.
Ha rágondolsz mégis,
mert hiszed, hogy muszáj,
nem érzel majd mást, mint
hogy fáj még, nagyon fáj.







ELMENT EZ AZ ÉV IS


Elment ez az év is,
ballagott békében,
itt hagyott számomra
ezernyi emléket.

Elhamvadó múltam
és a fakó jelen...
Lelkemben a jövő
még tettekért remeg!

Álmoknak serege
most megpihenni tér,
bántja tél hidege,
dermedt lesz, csupa dér.

Aztán jön az új év
reményekkel telve,
felenged, lehullik
a zimankó leple.

Felébredő álmom
újabb tavaszt remél,
hol nyílik a virág,
és zöld lesz a levél.










EMLÉKEK


Elszállt évek tiszta fénye
múltamból néha átragyog,
mint pataknak hűs forrása,
fáradt lelkemen átcsorog.

Gondolatom kusza síkján
kis emléklángok villannak,
s hunyó tűznek parazsaként
lassacskán ki is alszanak.

Egy azonban velem marad,
izzik mélyen a szívemben,
makacs vággyal érted égő,
el nem múló szerelmemben.







EMLÉKEK A MÚLTBÓL


Magány homályából
feldereng az arcod,
a fájdalom ekkor
a szívembe markol.
A végtelen csendben,
ott leltél békére,
nem maradt nékem, csak
mosolyod emléke,
szemednek szomorú,
végtelen mélysége,
akár a tengerek
hullámzó kéksége.

Érzem, hogy onnan is
irányítod léptem,
tetteimben ott vagy...
talán aggódsz értem.
Pedig már őszülök,
nyomnak az éveim,
néha ködbe vesznek
múltam emlékei.
Egy azért nem múlik,
el sosem engedem,
az irántad érzett,
örök szeretetem.







EMLÉKEZÉS


Rátok gondolok most,
kik már elmentetek,
végtelen időben
utat kerestetek.
Mögöttetek hagyva
nyugtalan világot,
a csend hazájában
békére találtok.
Gondok és bánatok
itt már elkerülnek,
kínzó fájdalmatok
semmibe merülnek.

Hallom még szavatok
fülembe csengését,
s látom reményeknek
elvesztett emlékét.
Szememben könny csillog,
arcokat keresek...
Szomorú szívemben
örökké itt lesztek.







EMLÉKSZEM...


Emlékszem milyen volt
az, mikor szerettél...
Hosszú, csendes estén
álomba öleltél,
hangodnak lágy selyme
árnyékokba olvadt,
külső világ lassan
éjszakába roskadt.

Emlékszem, milyen volt
szemed pillantása,
két karod szerelmes,
óvó szorítása,
sóhajod feltörő,
forró fuvallata,
röppenő boldogság
igaz pillanata.

Emlékszem még ajkad
huncut mosolyára,
szívünknek ezernyi,
apró kis titkára...
Örökszép emlékek,
soha nem felejtem,
s hogy el ne hagyjanak,
lelkemben elrejtem.







ESIK A HÓ


Fehér pelyhek,
sűrű pelyhek,
keringőzve szállnak,
hideg, fagyos
levegőben
kecses táncot járnak.

Leérve ott
egymás hátán
takarót alkotnak,
minden szennyet,
csúnya foltot
vastagon bevonnak.

Tisztaságtól
ragyog minden,
hó-sereg gomolyog,
Télapó a
bajsza alól
jókedvvel mosolyog.







ESTE


Szeretem az este
csendes suttogását,
erőtlen fényeknek
sápadt imbolygását.
Megpihen a város,
elülnek zajai,
lustán szétterülnek
szürkülő árnyai.
Elhagyott utcákon
egy-egy lépés koppan,
fák alatt az avar
néha picit roppan...
Lassan, keringőzve
közelít az álom,
enyhén megborzongok,
pedig nem is fázom,
puha selyemszárnyon
oson a fák között,
s a megfáradt létre
nyugalom költözött.







ESTI HANGULT


Alászáll már a nap,
és érkezik az est,
fáradt sugarakkal
sötét árnyakat fest,
sejtelmesre fordul,
csapong a hangulat,
könnyű szárnyon röppen
tova a gondolat.
Álmodó képzelet
végtelen csendje vár,
repülnek a percek,
s az óra körbejár,
nyugalom tengerén
ringatózik lelked,
békésen csitulnak
gyötrő gondok benned...
Az éj rád teríti
csillagos palástját,
s elengeded lassan
nap minden fájdalmát.







ÉJSZAKA-DAL


Alszik az éjszaka,
alszik a város,
csillagok halmaza
gyengén opálos.

Sápadt az utcafény,
sápadt a lámpa,
alantról visszanéz
a fáknak árnya.

Hallgat a sötétség,
hallgat az álom,
benne a reménység
lóg cérnaszálon.

Pihen a mindenség,
pihen a lárma,
idilli tétlenség
ráül a tájra.







ÉJSZAKÁBAN


Esti hangok alkonyában,
feketén szőtt éjszakában,
gondolatom hozzád szárnyal,
álmon ringó édes vággyal.

Átsuhan a sötét csenden,
megpihenő, alvó renden...
Csodát él meg a szabadban,
megfürdik a hűs harmatban.

Immár tisztán hozzád repül,
minden gátat messze kerül.
Hajnalpír ha elővillan,
fények útján hazaillan.







ÉRKEZIK A TÉLAPÓ


Fák ágán
szél perdül,
jégcsapon
megzendül,
csillag is
felizzik,
hó hátán
szán siklik.

Csengőszó,
kacagó,
szarvas fut,
hó-ha-hó!
Száguldás,
dobogás,
érkezik
Mikulás.

Sok gyerek


várva vár,
Télapó
jön-e már?
Zsákjában
van játék,
szebbnél szebb
ajándék.

Két szemük
felragyog,
boldogan
mosolyog...
Holdfényes
éjszakát
szeretet
járja át.







ÉRZELEM NÉLKÜL


Eltöprengek néha az élet mivoltán,
mely számomra titok és csupa rejtelem.
Vajon mi formálja létünket ilyenné,
kik uralkodnak az eltévedt lelkeken?

Eldurvult világunk alig hordoz szépet,
mindenki csak rohan jólétet hajszolva.
Két táborra oszlik lassan így az élet,
nem maradhat itt más, mint úr és rabszolga.

Ember miért válik emberi farkassá,
elnyomva magában a tiszta érzelmet?
Eldobálva mindent, mi benne még szép volt...
Félek, őket soha én meg nem érthetem.

Mielőtt történne egy nagy tragédia,
felébredni, lépni, talán még nem késő.
Át kéne gondolni, hogy éljük a jövőt,
s ne veszítsünk mindent, ami ma meglévő.







FARSANG


Itt van már a farsang
tánccal és zenével,
csínján sosem bánik
széles jókedvével.

Elő a maskarát,
úgy menjünk a bálba,
még ha banyaként is
indulunk a táncba.

Nem szabad ilyenkor
zöldséget árulni,
ha paphoz szeretnénk
párunkkal járulni.

Vigyünk egy kis jó bort,
ne menjen már kárba,
hátha a jelöltet
ez hozza majd lázba.

Teljenek a napok
örömmel, vígsággal,
gondunk most ne legyen
semmilyen aggsággal!

Búcsút int a Farsang,
lépjünk a "farkára",
reménnyel tekintve
év többi napjára!







FARSANG IDEJÉN


Kopogtat a farsang,
jókedvvel érkezik,
szürke napjainkra
vidámságot terít.

Mulatság, karnevál,
eszem-iszom, bálok...
Ki lesz a vőlegény?
Jelöljetek, lányok!

Aki bokrétát tűz


párja kalapjára,
nem marad pártában,
őt menyegző várja.

Egykettőre itt lesz
torkos farsang farka...
Azért a jókedvből
jusson minden napra!







FÁJ...


Múltam szava éjben
még átölel engem,
gyúl a fáklya bennem,
mily sok a vesztem...
Csavargó érzelmek,
üvöltő magány,
nem maradt énnékem,
nem maradt anyám!
Nincs, aki átölel,
ki letörli könnyem,
hol van sok jó tanács,
mely körülvett bölcsen?
Szorul a jelenkor,
megnyílik a mélység,
elveszett világ ez,
hol a remélt kékség?
Egyedül vagyok itt,
velem a félelem,
árva a reszketeg,
megcsonkult életem.
Jer, anyám, jer hozzám,
csitítsd a lelkemet,
zavarj el egemről
minden zord felleget!







FÉNYED VAGYOK


Holt egeden
fényed vagyok,
csillag-szemem
reád ragyog,
pillantásom
izzó szikra,
érted gyúl ki,
lobban lángra.

Tüzet csihol
éjszakában,
szerelmednek
alkonyában,
fagy és sötét
ellent nem áll,
szürke magány
oszlik, elszáll.







FÉNY NÉLKÜL


Lépteim elvesztek
a szivárvány alatt,
ködössé vált az út,
amelyen haladtam.

Remények és célok
csak kallódnak bennem...
Hová lett a fény?
Nem találom helyem.

Színek ragyogását
oly nagyon szeretném!
Sötét álmok léptét
visszhangozza elmém.

Nehéz évek terhét
már régóta viszem.
Kérlek téged, Uram,
erősítsd meg hitem!

Ne kelljen csalódnom
ma emberében,
legyen végre béke
népek jövőjében!

Tiszta tudat fénye
világítson bennünk,
mert csak így találhat
nyugalmat a lelkünk.







GYÁSZ


Megszólal a harang,
bánatosan kondul,
félrevert zúgása
lassacskán letompul.

Valahol egy szívben
mozdul a döbbenet,
kúszva foglalja el
helyét a rettenet.

Szélesre kitárul
fájdalom kapuja,
már nem érintheti
buzgó "alleluja"...

Elhallgat a harang,
szava vész homályba,
könnyek indulnak el
sűrűn, a nyomába.







A GYERMEK MOSOLYA


Gyermek mosolyában
ott az egész világ,
tündöklő, zöld mezők
és rengeteg virág.

Napfény melegsége,
szellő suhanása,
tiszta éjszakában
csillag ragyogása.

Nincsenek még árnyak,
súlyos, nehéz dolgok,
ártatlan kacaját
nem felhőzik gondok.

Hogyha rád mosolyog,
felvidul a lelked,
meghaltnak hitt álmok
újra élnek benned.







GYERTYAFÉNY

Halottak napjára


Gyertya lángja, égj,
mennyekig felérj,
az én kedves, jó anyámhoz
meleg fénnyel térj!

Üzenetem vidd,
őszinte, ezt hidd!
Szeretetem, köszönetem
veled küldöm mind...

Hiányzik nagyon
üres napokon,
hálás imám hozzá szálljon
minden hajnalon.







HAJNAL


Harmatfényű
gyöngyhajnalon,
felderengő
domboldalon,
rigó ébred
vidám dallal,
kezdi napját
énekszóval.
Álom elszáll,
ébred minden,
élet mozdul
frissen, zölden,
mire a nap
felmosolyog,
kelő világ
reá ragyog.







HANGULATKÉPEK


Plafonon táncoló
gyertyafény hiánya,
szomorú estéknek
borzadó magánya...

Megtépett álmok közt
sorvadó gondolat,
semmibe markoló,
elvetélt mozdulat.

Meggörbült kínomnak
hatalma csikorgó,
gyötrődő álmomban
vad arca vigyorgó.

Kitágult szememnek
éjszínű vaksága,
reszkető pillanat
fekete rabsága.

Szívembe markoló,
emléket kioltó
érzések fájdalma,
holt űrbe sikoltó..

Lázadó értelmem
józanságban kutat,
viháncolva visít,
csalódáson mulat.

Széteső bizalmam
keresi önmagát,
próbálja érteni
jelennek zavarát.

Szétrongyolt jó szándék
kevésbé foszladó...
Kallodó hangulat
csapdája mulandó.







HAZA CSAK EGY VAN


Hajdani tüzek ereje éget,
üzen a múlt, s izzik a jelen...
Apáink szavát hallani vélem,
intelmük szívem húrjain remeg.

Haza csak egy van, óvjátok nagyon!
Hontalan az, ki nem érzi mindezt...
Nincs nektek más hely, itt vagytok otthon,
küzdjetek érte ésszel és szívvel!







HIÁNYOD


Hol jár a boldogság,
hová tűnt a remény?
Nem hull rám szemedből
a piciny csillagfény,
napfényes, szép egem
bealkonyult már rég...
Szeretsz-e, kedvesem,
mondd hát, szeretsz-e még?

Mint apró pillangó
tovaszáll a hitem,
követi az álmom,
melyet veled szőttem...
Úgy kapnék utána,
hogy markomba rejtsem,
de szétnyílt ujjam közt
kiröppen, elvesztem.

Megfakult perceket
hozott ez az élet,
kínoz a bántalma,
egyre jobban éget,
gondolatok árja
hideg, akár a jég...
Szeretsz-e, kedvesem,
mondd hát, szeretsz-e még?

Szükségem van reád,
kérlek, fogd a kezem,
göröngyös utakon
legyél mindig velem,
add vissza a hitem,
tudjak újra élni,
rózsaszín álmokat
merészen remélni.







HINNI KELL?


Azt mondják, hinni kell,
hinni az emberben...
Mért' van, hogy csalódom
százszor és ezerszer?

Felépítem újra
magam kis világát,
nevelgetem ismét
vágyaim virágát.

Bimbója nem fakad,
nincsen reá módja,
mindig van valaki,
aki letiporja.

Százszor is leverten,
durván megtaposva,
remények élednek
szívemben titokban...

Mert remények nélkül
nem tudok én élni,
bajjal, kihívással
bátran szembenézni.







HISZEK


Hiszek az életben,
és hiszek Tebenned,
hiszek fellobbanó,
égő szerelemben.
Hiszek minden jóban,
az igaz valóban,
úgy, ahogy hinni kell
a kimondott szóban.

Áldom a sorsot, és
áldom a szerencsét,
őrizem értékét,
mint becses ereklyét...

Egyszer majd kialszik
életemnek lángja,
s mindezt az adományt
fényszikrára váltja,
mely szóródik lassan
szét a végtelenbe,
felgyújtva lelkeket,
szólít szeretetre.







HOLDAS ÉJ
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .




Kúszva csusszan estnek árnya,
nem lebben már madár szárnya...
Sárga ruhás, kerek kobold,
előbújik lassan a Hold.

Pásztorként, szép nyája között,
lopakodik felhők mögött,
sok-sok csillag apró foltja,
halvány fényét lassan bontja.

Úgy ragyognak, mint igazgyöngy,
őrzi kincsét az öreg hölgy,
ezüst mosoly mindre hullik,
míg éjszaka el nem múlik.

Kelő hajnal megcsodálja...
Nicsak, a Hold, fuss utána!
De mire a nap is felkel,
rádöbben, hogy nem éri el.







HOLDVARÁZS


Telihold, mely csodaszép,
álmaimból előlép,
csalogat az éjszakába,
vágyaimba beletép.
Ne hívj, ne várj égi fény,
nem éltet már a remény,
sok szép kép az emlékemben
mára már csak tünemény.
Valamikor nagyon rég,
reám ragyogott az ég,
hittem én a boldogságban,
társam volt a békesség.
Megváltozott a világ,
másnak nyílik a virág,
te maradtál meg csak nékem
ezüstlelkű holdvilág.
Hová lettek álmaim?
Elkallódtak vágyaim,
szürke órák özönében
telnek már a napjaim.
Lassan úgy gondolom én,
ott az égbolt közepén
nem vagy más, csak illúzió...
Szépen kérlek, hagyj békén!









HŐSÉG




Pipacs virít árok partján,
harsány színben ég a határ,
ragyog a nap égi trónján,
tűzerővel tombol a nyár.

Nem ring most a búzatábla,
áhítja a lenge szellőt,
jól esne a felhő fátyla,
tompítaná talán a hőt.

Árván csendes fa és bokor,
nem hallatszik madárének,
megrezzennek olykor-olykor,
kis hűvösnek örülnének.

Távolabbra eltekintve
előttünk a kép lebegő,
lustán kúszva, ténferegve,
tompán remegő levegő.

Eltikkadva minden várja
az enyhítő pillanatot,
amikor majd rájuk fonja
az árnnyal hűs alkonyatot.







HÚSVÉTI TOJÁS


Zsenge fűben
nyuszi fészek,
benne tojás,
nagyon szépek.

Sok-sok piros
lila, sárga,
megvolt vele
Füles dolga.

Jut belőle
mindenkinek,


sok kislánynak,
sok legénynek.

Mert ha eljő
Húsvét napja,
fiú a lányt
meglocsolja.

Még ha ő ezt
nem is kérte,
piros tojás
jár majd érte.







HÚSVÉTI TOJÁSOK


Hűvös reggel, húsvét reggel,
nyuszicsalád korán felkel,
vár a munka, régi szokás,
festésre vár minden tojás.

Piros, sárga, lila és kék...
Kell-e ennél szebb ajándék?
Színes, hímes akad közte,
nyuszimama díszítette.



Felhúzzák az úti sarut,
bejárják a várost, falut.
Sietnek, így nem tart soká,
jut is tojás mindenhová.

Fészek itt is, ott is akad,
üresen ma egy sem marad,
szép ünnepünk reggelére,
sok kisgyermek örömére.







IGÉZŐ


Édes lesz az éjed,
édes, mint egy dallam,
betölti az érzés,
hömpölyög, mint folyam,
bódító szavakkal
suttogom füledbe,
szeretsz-e, akarsz-e,
nézz jól a szemembe!
Vágyamnak méz ízét
akarod-e, mondd hát?
Megnyitom előtted
csodáknak kapuját...
Tiéd lesz a lelkem,
neked adom testem,
s álmod mély zugában
megtalálsz majd engem.







ISTEN HOZOTT


Elköszönt az óév,
letette a gondját,
fáradtan átadja
végre stafétáját.
Álmok égnek azon,
remények szövődnek,
benne nemzedékek
vágyai gyűrűznek.
Ettől szépül minden,
érkező új évben,
felragyog, tündököl,
élni kezd szívünkben...
Hozzon hát örömet
eljövendő élet,
kívánok Nektek is
szép, BOLDOG ÚJ ÉVET!







JÓ, HOGY VAGY NEKEM


Ha átölelsz engem,
forogni kezd a föld,
színes lesz a világ,
s a rét is újra zöld.
Kezed, mint a szellő,
szelíden simogat,
szemed izzó tüze
vágyakra gyújtogat.

Szédítő lesz minden,
akár egy kavalkád,
elmerülök benne,
simulok tehozzád.
Forró csókjaiddal
szerelemre biztatsz,
s megnyugodva végül
csendesen elringatsz.







JÖN A TÉLAPÓ


Hullik a hó,
siet a szán,
fehér tájban
siklik puhán,
csengettyűszó
messze hallik,
bokor ága
hótól hajlik.

Szarvaspaták
dobbanása,
gyermekszívek
kacagása
szövi át most
az éjszakát,
szeretetnek
pillanatát.

Télapónak
sok a dolga,
teendői
átgondolva...
Minden gyermek
várva várja,
s útját mindig
végigjárja.

Lejár az éj,
minden csendes,
eltelt idő
csak így teljes,
kis csizmákban
lett ajándék,
csokoládé
és sok játék.







JÚLIUS


Mint sárga tenger,
ring a búzatábla,
dajkálja gyermekét,
éltető kalászát.

Tudja, hogy elveszti,
csak azért nevelte,
nem hallani mégsem
fájdalmas panaszát.

Nap fénye érlelte,
szellő simogatta,


ők lettek Földanya
legdrágább kincsei,

ha jön az aratás
kíméletlen napja,
akkor peregnek majd
búzaszem-könnyei.








 
 
0 komment , kategória:  Vörös judit  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2021.11 2021. December 2022.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 311 db bejegyzés
Összes: 4289 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1976
  • e Hét: 8353
  • e Hónap: 1976
  • e Év: 556303
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.