Regisztráció  Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Széttéphetetlen kötelék a szeretet, mi köztünk él. Életünk szépség és küzdés, összeköt bennünket a hűség." Gy Marcsi
1954.01.30
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
A nóta
  2012-01-20 15:09:55, péntek
 
  Mihai Eminescu
A nóta

Oly búsan hangzik, sír a nóta,
És én szó nélkül úgy megértem:
Vaj' mi vágya van, aki zengi,
Mily fájdalom van a szivében?

Csitt! Hallga!... Mint a hegytetőről
Völgyekbe szálló langy fuvallat...
Ugyan ki tud még egy dalt, ennél
Édesebbet, fájdalmasabbat.

Nem egy szívnek sírása ez csak,
Nem egy elfutó röpke percnek;
Gyilkos fájdalmát zengi benne
Egy haldokló, egy árva nemzet.

(Dsida Jenő fordítása)


Mihai Eminescu
Nem fontos, hogy mit beszéltek

Nem fontos, hogy mit beszéltek,
Nem dicsérek, nem ócsárlok,
Hencegjetek - tőlem füttyöt
S tapsot is hiába vártok.
Ne kérjétek, hogy a táncot
Másnak sípszavára járjam,
Vagyok, hogy az igazságot
Bent a szívben megtaláljam.

(Ráduly János)

Link





Mihai Eminescu
Ablakomra ha ág hajol...
(Si daca...)

Ablakomra ha ág hajol,
S kint megremeg a nyárfa,
Mintha te járnál valahol,
S én rád gondolok, várva.

Tó mélyén ha csillag kigyúl,
És tündököl a fénye,
Bánatom lassan elcsitul,
S a fájó gond is véle.

Ha fönt az ég felhőtelen,
S a hold lesüt a földre,
Én újból rád emlékezem,
Csak reád, mindörökre.

(Ráduly János)


Mihai Eminescu
Titkon szerettem

Titkon szerettem,
ajkam összezárva,
Úgy véltem én,
ez tetszésedre lehet;
Szemedből olvastam ki:
vad szerelmed
Nekem halálig őrlő kéjek álma.
De nem bírtam ki már.
Beszélni kellett,
A szó gyötrelmem titkait kitárja;
Bár fulladnék az édes láva-árba,
Lelkedbe, mely megérti tán e lelket.
Nem látod?
Ajkam szomjan ég, epedve,
Szememben izzó, lázas fájdalom van,
- Ó, szőke fürtű, kedves gyermekem, te!
Leheletedtől sóhajom kilobban,
S egy halk mosoly már ittassá tehetne,
Elég a kínból. jer szívemre nyomban!


Mihai Eminescu
Vágyakozás

Jöjj az erdő csermelyéhez,
Melyben táncol a porond,
ÉS ahol már a barázdát
Elborítja sűrű lomb.

Iramodva hullj ölembe,
Tárt karomba vesd magad,
Köntösöd hadd oldozom el,
Hadd fölfednem arcodat!

Térdemen elüldögélhetsz,
Kettőnké lesz a világ,
Míg hajad dús sátorára
Hulldogál a hársvirág.

Szőke fürt közt sápadt orcád
Hajtsd vállamra álmatag,
Drága prédául kínálván
Számnak édes ajkadat.

Hadd álmodjunk boldog álmot,
Szenderülvén a dalon,
Melyet titkos csermelyekkel
Dúdol a lágy fuvalom.

S átadván magunk a csendes
Erdei harmóniának,
Ránk kibomlott hársvirágok
Hulldogálnak, hulldogálnak.

(Jékely Zoltán ford.)



Link





Mihai Eminescu
Mért nem jössz?

Lásd, a fecskék messze szállnak,
Hull a lombja a vén fának,
Éket, pompát elvisz az ősz, -
Miért nem jössz, miért nem jössz?
Karjaimba jöjj el megint,
Űzd el tőlem a bút, a kínt,
Árva fejem hadd pihenjen
Kebeleden, kebeleden!
Emlékszel-e, tudod - régen -
Elbolyongtunk künn a réten
S karjaimmal, kedves alak,
Átfogtalak, átfogtalak?!
E világon vannak nék még,
Kiknek szeme lángokban ég,
Bármi szépek, bájlók azok,
Nem olyanok, nem olyanok!
Szemeidnek bájló fénye
Ráhullt lelkem éjjelére,
Estcsillagnál szebb vagy nekem,
Szép kedvesem, szép kedvesem!
Őszi napok egyre szállnak,
Lombja lehullt a vén fának,
Éket, pompát elvitt az ősz...
Miért nem jössz, miért nem jössz?!

(Brán Lőrinc fordítása)


Mihai Eminescu
Álmos, kicsiny madársereg

Álmos, kicsiny madársereg
Fészkébe gyűl, ott ver tanyát,
Megbúva az ágak felett,
Jó éjszakát.

Forrás sóhajtása hallszik,
Sötét erdő hallgat mélyen,
Kertben a virág is alszik,
Aludj szépen.

Víz tükrén át hattyú lebben,
Sás közé húzódik... látod?
Angyal legyen közeledben...
Édes álmot.

Éj fölött az árnyas égbolt
Békét lehel s harmóniát,
Gyönyörűen kél fel a hold,
Jó éjszakát.

(1939/1950)
Páter Ervin fordítása

Link


 
 
0 komment , kategória:   Mihai Eminescu  
Ereszkedjék alá a nap
  2011-12-01 08:45:04, csütörtök
 
  Mihai Eminescu
Ereszkedjék alá a nap
.
Ereszkedjék alá a nap,
És kezdődjék az éjjel;
A hold keljen föl hallgatag,
Vízből felrezgő fénnyel;
.
Az ösvényt szórják be csodás
Szikrák a halk berekben;
S míg szirmokkal esőz a hárs,
Álljunk alatta ketten.
.
S szemed fényében - ó, e szem
Elmondhatatlan édes! -
Karodhoz simuljon fejem,
Mit gondok karma tépdes.
.
Hogy újra jó legyek, derék,
Mert eltölt tiszta lényed,
Miként ha tóba néz az ég
S betölti lent a mélyet.
.
A lelkem járja át a fény,
Hűs fényednek a varázsa:
Örök nyugalmat önts az én
Vágy dúlta éjszakámba.
.
S maradj fölöttem, légy velem,
S tedd, hogy ne kelljen fájnom,
S légy az első szerelmem
És az utolsó álmom.
.
Kiss Jenő fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Mihai Eminescu  
Esthajnalcsillag
  2011-11-23 21:25:14, szerda
 
  Mihai Eminescu
Esthajnalcsillag

Volt, mint mesékben lehetett,
Volt egyszer rég egy drága,
Királyi vérből született
Szépséges-szép leányka.

Apja egyetlen lánya volt,
S tündöklött tiszta fényben,
Mint szentek közt a Szűz,-s a hold
Á csillagok körében.

Kilép az íves bolt alól,
Ha sűrű már homálya,
S az ablak-közbe áll, ahol
Az est csillagja várja.

Elnézi: messzi tengeren
Mint kél fel büszke fénnyel,
És hullámzó ösvényeken
Hajókat mint vezérel.

Elnézi most, el holnap is,
S á szíve megkívánja;
Pár hét után a csillag is
Epedve néz le rája.

Könyökre dőlve, álmodón
Tekint a lány feléje,
És szívét-lelkét áradón
Elönti szenvedélye.

S hogy ég-ha bésötétedett-
A csillag minden este
Az árnyba vont kastély felett,
Á lány jöttére lesve!

*

S kisérve könnyű lépteit,
Besiklik a szobába,
És izzó fény-leplet terít
Hideg sugárból rája.

S mikor lefekszik, hogy szemét
Nyugodt álomra hunyja,
Becézi mellén két kezét,
S a pilláit le csukja.

És tükréből is visszaszáll
Testére rezge fénye,
Elfordult arcára szitál
S vergődő, zárt szemére.

A lány ajkán mosoly dereng,
O reszket tükre mélyén;
Míg alszik is, nyomába leng,
Követi, megigézvén.

S álmában így beszél vele
A lány, sóhajtva, nyögve:
-"Ö, éjek édes hercege
Miért nem jössz te? Jöjj le!

Ö, szállj alá, jő csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmém és látom,
Ragyogd be ifjúságom!"

Az hállj s megremeg belül,
Még izzóbb fényre lobban,
Majd villán egyet s elmerül,
A gyöngyöző habokban.

S ahol lehull a tengeren,
Vízgyűrűket kavarva,
Kikél a mélyből hirtelen
Egy ifjú szép alakja.

Küszöb gyanánt az ablakot
Könnyedén lépi átal,
A fél kezében karcsú bot,
Megkoszorúzva náddal,

Nyakát aranyhaj önti el,
S úgy áll, királyfi módra,
Mezítlen vállán kék lepel,
Felül megkötve bogra.

De arca áttetsző, fakóbb,
Mint a viasz fehére;
Bár szeme szikráz: szép halott,
Nem tűz át rajta vére.

-"Az űrből jöttem én eléd,
Mert hívtál már nemegyszer.
Ápám a véghetetlen ég;
S szülöanyám a tenger.

Hogy kis szobádba lépjek én
S együtt legyünk mi ketten,
Leszálltam, én: a tiszta fény,
Habokból megszülettem.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
Te meg legyél a mátkám.

Koráll-kastély vár ott alánt,
Élnél örökre benne,
És minden lény a víz alatt
Szolgálatodra lenne."

-"Ó, szép vagy, szebb angyalt á szem
Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
Nem áhitom hazádat.

Szavad, ruhád oly idegen,
S fényedben nincsen élet;
Te holt vagy, én meg eleven,
Megdermeszt szenvedélyed."

*

Elmúlt nehány nap, s odafent,
Mikor leszállt az éjjel,
A csillag újra megjelent
Sugárzó tiszta fénnyel.

A lányt új álom készteti
Hogy gondoljon reája,
S vizek uráért ellepi,
Elönti újrá vágya.

-"Ö,szállj alá, jő csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Jöjj, töltsd be elmén és lakom,
Ragyogd be ifjuságom!"

Az esti csillag hallja ezt,
És szenvedőn kilobban,
Helyén az ég forogni kezd,
Örvénylik egyre jobban.

A levegőt tűz önti el,
Vöröslő láng kavarja,
S a káosz mélyéből kikel
Egy ifjú szép alakja.

Sötét haján a koronát
Tán tűz lobogja körbe,
Lebegve jö az ürön át,
Napfényben megfürödve.

Áttűz az éjszín gyolcs-redőn
A kar márványló rajza,
Borúsan és töprengve jön,
S halottfehér az arca.

De két csodás szemén a fény
Meglobban rejtve, mélyen,
Két olthatatlan szenvedély,
Mely felragyog sötéten.

-"Hogy újra meghallgassalak,
Az égről szöktem én el,
Mert tudnod kell: apám a Nap,
S szülőanyám az Éjjel.

Hagyd itt világod, bár ragyog,
S jöjj vélem, drága lánykám,
Nézd: én az Estcsillag vagyok,
Te meg legyél á mátkám.

Jöjj, csillagokkal övezem
Á homlokod egemben;
Ragyogj fel ott a kék égen
Náluknál fényesebben!"

-"Ó, szép vagy, szebb démont a szem
Még álomban se láthat,
De nem lépnék utadra, nem;
Nem áhitom hazádat.

Szivem fáj, húrját tépdesed
E gyötrő szenvedéllyel,
És fáj súlyos tekinteted,
Megéget, hogyha nézel."

-"Azt várnád, én jöjjek le, én?
Ilyent szív hogy remélhet?
Hisz te halandó vagy, szegény,
S én halhatatlan élet!"

-"Az ékes szót nem ismerem,
Nehéz úgy szólni nékem-
Bár érthetőn beszélsz velem,
Hogy mit mondasz, nem értem.

De hogyha azt kéred: szivem
Hűen szeressen szintén,
Úgy szállj a földre, bármilyen,
És légy halandó, mint én."

-"A halhatatlan életem
Egy csókért elcseréljem?
Hát lásd, mi vagy te énnekem,
Mint izzik szenvedélyem:

Bűnösként újra - támadok,
Más törvény lesz a gondom;
Örök lét rabláncán vagyok,
De béklyóit megoldom."

És elszállt...Ment, csak egyre ment.
Egy lányért égve tűzzel,
Helyét elhagyta odafent;
Napokra messze tűnt el.

*
S amíg ö messze kóborolt,
Egy szép s ravasz legényke,
Ki étkezéseknél a bort
A serlegekbe mérte,

Egy apród, úrnője remek
Uszályát hordó szolga,
Egy fattyú, egy talált gyerek,
De vakmerő gyakorta,

S orcáin-mily jól áll neki!-
Pirosló rózsa szirma,
Szemét titokban ráveti,
Rá-ránéz Katalinra.

Be szép lány lett, tűz vesse fel!
S egyúttal mily kevély lett!
Fiú, ha most merész leszel,
A célod tán eléred!

És egy sarokban hirtelen
Csak átkarolja csendben.
-"Ej, mit akarsz, te szemtelen?
Indulj dolgodra menten!"

-"Mit? Azt szeretném, hogy szemed
Ne mélázzék örökké,
Kacagj, s csókolj meg engemet,
Csak most és soha többé."

-"Azt sem tudom, az mi dolog,
Kotródj, hagyj nyugton engem-
Az esti csillagért lobog
Halálos vágy szivemben."

-"Ha nem tudod, leírhatom
Apróra a szerelmet,
Csak meg ne sértodj, angyalom,
Csak örizd meg türelmed.

Miként a madarász teszen,
Ha hurkot vet ki lopva,
Mikor, kinyújtom bal kezem,
Fogj at, simulj karomba,

És igy merülj szememben el,
Ne pillogj zavarodban...
S ha két kezem hozzám emel,
Állj lábujjhegyre nyomban;

Mikor rád hajtom arcomat,
Légy arccal felfelé te,
Hadd nézzük egymást így sokat,
Emésztő tűzben égve;

S hogy tisztában légy teljesen
Minden szerelmi jókkal,
Ha megcsókollak kedvesen,
Te válaszolj rá csókkal."

Ö csak hallgatá a fiut,
Ámulva és habozva,
S kis édes arca elpirult;
Engedne s tiltakozna.

Majd kalkan szól:-"Ismerlek én,
Már rég ez vagy te: pajzán
És csacska szájú kis legény.
Jól illenél te hozzám...

De egy szép csillag, messze fent,
Kikelvén a homályból,
Magányos tengerek felett
Utat mutatva lángol.

Lezárom titkon két szemem,
Mert könnybe lábad, könnybe,
Ha hullám kél a tengeren,
S Feléje tart görögve.

Szerelmesen ragyog felém,
Ha látjá szenvedésem,
De mind fönnebb száll kék egén,
Hogy soha el ne érjem.

Hideg fényével búsan int
Felém egy más világból...
Én vágyom rá örökre itt,
S Ö mindörökre távol...

Ezért a nappal szürke lett,
Nagy pusztaságba vész el,
De éjem csupa bűvölet,
Hogy fel sem érem ésszel."

-"Gyerek vagy, ennyi az egész...
Jöjj, keljünk messze útra,
Nevünk majd feledésbe vész,
Nem lelnek majd nyomunkra;

Könnyed meg víg leszel legott,
Eltelve testi jókkal;
Szülőid elfelejted ott,
S nem álmodsz csillagokkal."

*

Megy, száll a csillag. Szárnyá nő
Ott fent a bő egekben,
Sok ezredévet jár be ö
Épp annyi röpke percben,

Alatta, sűrűn, csillagok,
És csillagok felette-
Nem szünö villámként ragyog
Közöttük fény-ecsetje.

És látja - míg száll villanón-:
Homályán át a mélynek,
Miként az első szent napon,
Mint törnek fel a fények,

S feltörve, mint veszik körül
Lágy tengerként, szelíden...
De vágytól űzve csak röpül,
Mig elvész körbe minden.

Hová elér, ott nincs határ,
Se szem felmérni, semmi;
A tér s idő vajúdna már,
De nem tud megszületni.

Nincs semmi, s mégis van: az éj
Nagy szomja issza öt be,
S egy mélység tátong, mint á mély.
A vak felejtés öble.

-"Atyám, oldozz fel engemet,
Nyomaszt a zord öröklét,
S én áldom érte szent neved,
És tisztellek fölöttébb.

Ó, bármit kérj, Uram,csak adj
Nekem más, földi sorsot,
Hisz lét s halál forrása vagy,
Hisz mindkettőt te osztod.

Vedd vissza örök életem,
Szemen tüzét is elvedd,
S cserébe értük adj nekem
Egy órányi szerelmet...

Uram, a Káosz szült, a jó,
Hadd éljek újra benne...
A csend hozott világra- ó,
Úgy szomjazom a csendre."

-"Hyperion, kit szült a mély,
Mint új külön világot,
Te képtelen csodát ne kérj,
Oly jelt, mit ki se látott.

Ember szeretnél lenni te?
Hozzá hasonló árva?
Hisz elpusztul mindegyike,
És más lép majd nyomába.

Csak légvár az, mit raknak ök
Hiú eszményeikből-
Ha egyik hullám sírba dőlt,
Más hullám tör megint föl.

S mig egyikük jó sorsot ér,
A másiké kegyetlen-
Számunkra nincs idő, se tér,
S a halál ismeretlen.

Az örök tegnap méhe szül
Új mát, meghalni újra,
Ha messze fönt egy nap kihűl,
Már új támad kigyúlva,

Létük örök-mind úgy veszik,
De jö a zord, üres vég;
Minden meghalni születik,
S meghal, hogy megszülessek.

Hyperion, te megmaradsz,
Bárhol tűnik le fényed...
Nos kérj: elsőnek mit akarsz?
Adjak tán bölcsességet?

Vagy adjak oly hangot neked,
Hogy dallamát sietve
Kövesse hegy, völgy, rengeteg,
S a tenger száz szigetje?

Vagy tettel vívnál ki talán
Igazságot s hatalmat?
Nézd, ott a föld, megosztva áll,
Vedd, s fogja át uralmad.

Ha árboc és had kellene,
Amennyit kérsz te, annyi
Indulhat földre, vízre. -De
Halált nincs módom adni...

S kiért halnál meg, mondd, kiért?
Térj vissza; ha sugárod
Megint a bolygó földre ért,
Majd meglátod, mi vár ott."

*

És visszatért Hyperion
A megszábott helyére,
S mint annyi szép esthajnalon,
Kigyúlt megint a fénye,

Mert alkonyatból este lett,
S közelgett már az éjjel;
A hold á tengerből kikelt,
Megrezgő, enyhe fénnyel,

S most berket, ösvényt, fát beszór
Szelíd sugára lágyan.
Hol hosszú, büszke hársfasor,
Két ifjú ül magában.

-"Ó, hadd, hogy arcom melleden
Nyugodjék, én szerelmem,
Kimondhatatlan kedvesen
Csak nézz, csak nézz te engem.

Tűzzön elmémbe szellemed
Hideg varázsú fénye,
Sok szenvedély dúlt fejemet
Ó, csendesítsd le végre.

Maradjál igy, maradj velem,
S tedd, hogy ne kéne fájnom;
Elsö szerelmem vagy nekem,
És az utolsó álmom..."

A csillag fentről látja jól:
Az arcuk ég lobogva;
Az ifjú épp csék ráhajol,
S á lány már átkarolja...

Esöz, mint édes permeteg,
A hárs ezüst virága
A szökefürtű gyermekek
Leomló, dús hajára.

A lány gyönyörtől részegen
Felnéz. Meglátja menten
Szép csillagát a kék égen,
S igy esd hozzája csendben:

-"Ó, szállj alá, jó csillagom,
Lebegj le egy sugáron,
Hatolj át lombon, illaton,
Ragyogd be boldogságom!"

És ö, mint rég, erdőn-hegyen
Fényt áraszt szét, világot,
S befényli kint a tengeren
A hullám-pusztaságot.

De nem veti magát le már,
Mint hajdanán, a mélybe.
-"Agyag-báb, mit bánod: ki vár,
Hogy én vagy más becéz-e!

A földi élet szűk terén
Üdv, mámor állhatatlan.
Az én köröm tág, s benne én:
Hideg és halhatatlan."


Kiss Jenő fordítása
 
 
0 komment , kategória:   Mihai Eminescu  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 64 db bejegyzés
e év: 331 db bejegyzés
Összes: 8856 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1887
  • e Hét: 1887
  • e Hónap: 53791
  • e Év: 229642
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.