Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 45 
x
  2012-02-09 17:38:35, csütörtök
 
 


Tatjána levele Anyéginhez.
(Fordította: Bérczy Károly Pesten, március 16. 1866.)

Én írok önnek - e lépéssel
Mondhatok-e egyebet?
Ön - jól tudom - most megvetéssel
Büntethet, sújthat engemet.
De ha irántam kebelében
Csak egyetlen szikrája kel
A szánalomnak: nem hagy el.
Higgyen, hallgattam volna mélyen
S ön szégyenem és mostoha
Sorsom nem tudja meg soha:
Ha van csak legkisebb reményem,
Hogy önt, bár ritkán, láthatom,
Ha csak hetenkint egy napon;
Hogy hangját halljam és szavára
Felelni alkalmam legyen,
S az új találkozásig várva
Gondoljak önre szntelen.
De ön, mint mondják, futva fut
A társaságtól s rejtekében
Unja az egyszer falut...
S mi nem tnünk fel semmiképpen!
Mért is jött látogatni? Én itt
E csendes elvonúlt helyen
Nem tudva önnek létezésit,
Nem tudnám, mi a gyötrelem;
S lecsillapúlván egykoron még
Hullámzó lelkem zajlata:
Jött volna egy más, kit a szent ég
Férjül nekem szánt és leendék
Hű nő s erényes jó anya.
Másé?... Nem, senki e világon
Nem bírta volna e szívet;
Az ég akarta, hogy világom
Te légy - s tied vagyok, tied!
Tudtam, hogy végre feltalállak;
Záloga ennek életem;
A földi lét Őrangyalának
Küldött az isten énnekem...
Meg-megjelentél álmaimban

Kedves, mint ismeretlen már,
Szemedben a varázs sugár
Lebvölt, hangod óh mi gyakran
Csendült meg lelkem anda mélyén...
Nem, ez nem álom volt! - Belépvén,
Reád ismertem s döbben
Szívem titkon súgá: ez !
Te voltál, nemde, a ki vélem
Beszélt sok estnek alkonyán,
Midn felháborult kedélyem
Nyugalmáért imádkozám?
Te voltál, ki a félhomályban
Szobámnak árnyán megjelent,
Kit én körlem sejtve, látva,
Szerettem már mint idegent?
Ki hozzám bereplve éjjel,
Lehajlott vánkosom fölé,
S e szívet földöntúli kéjjel,
Boldog reménynyel ihleté?
Ki vagy te, szólj! Védangyalom,
Kit áldva kelljen áldanom?
Vagy fondor szellem kisértm,
S jövél, hogy fájdalmasan, sértn
Ábrándaimból felriaszsz?
Lehet, hogy mind káprázat az,
Mit zsenge lelkem álma látott,
S csalképbl alkoték világot,
Melly jól tekintve szerte lebben...
Bármint legyen! Kezedbe tettem
Szívem sorsát; ítélj, határozz!
Hozzád, könnyim tanujához
Fordúlok; lásd, olly egyedül
Állok, nincs senkim, a ki értsen,
Értelmem küzdve elmerl
Hallgatva tröm szenvedésem.
Óh jer! szemed tekintetével
Ébreszd fel bennem a reményt,
Vagy vess meg s dre álmom tépd el,
Érdemlett bntetéseként!
Végzem - s átfutva levelem,
Szégyen fog el és félelem...
De bízom ön becsletében,
Kezesem ez s oltalmam nékem.



Tatjána levele Anyéginhoz
(Fordította: Galgóczy Árpád, 1992)

Irok magának - mit tehetnék?
Mit mondhatnék ezenkivül?
Tudom, hogy megvet, és lehet, még
Meg is büntet kegyetlenül.
De hogyha búmra, mit felednék,
Egy csöppnyi részvéttel felel,
Most balsorsomban nem hagy el.
Elször hallgatni akartam,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Ha bizvást hittem volna abban,
Hogy, bár hetente egy napon,
Falunkban mégis láthatom.
Hogy csak magát hallgatva váltig
Egy-egy szót szóljak, azután
Majd egyre gondoljak csupán
Egész' az új találkozásig.
De mondják, únja kis falunk,
Nem hive itt a társaságnak,
Mi meg... túl egyszerk vagyunk,
Bár úgy örültünk mind magának.
Miért jött hozzánk? Halk magányt
Kivánnék, árnyas, néma kertet,
S nem ismerném most sem magát,
Sem ezt a gyötrelmes keservet.
S - ki tudja? - ezt a zsenge lelket
Talán csititná az id:
Más lenne vágyott hitvesemmé,
S én részvev, h társa lennék
És áldozatkész jó szül.

Másé!... Nincs senki a világon,
Ki bírhatná a szívemet,
Az Ég akarta: légy a társam,
Hisz én tied vagyok, tied!
Hittem, hogy egyszer rád találok,
Bizonyság erre életem;

Légy hát rangyalom nekem!
Terólad álmodtam szünetlen
Látatlan is szeretlek,
Bvölt csodás tekinteted,
S a hangod itt zengett szivemben...
Nem volt ez álom, mely vakít!
Alig léptél be, tudva tudtam,
Kvé meredtem, s lángra gyúltan
Rebegtem: itt a társam, itt!
Nem így volt-é? Terád figyeltem
Te szóltál csöndes éjeken,
Mikor szegények gyámja lettem,
Vagy h imámmal könnyitettem
Borús, háborgó lelkemen.
S ez ihletett, szent pillanatban
Te jöttél ismers alakban,
S a félhomályban törve át
Csöndben fejem fölé hajoltál
S szerelmesen, biztatva szóltál,
Búmat reménnyel sztted át!
Angyal vagy-é, ki lelkem óvja,
Vagy álnok, csalfa csábitója:
Szüntesd maró kétségemet!
Talán mindez hazúg igézet,
Mely elvakítja lelkemet,
S egészen másként dönt az élet...
Nos hát, legyen! A végzetem
E naptól két kezedbe téve
Hozzád esengve könnyezem
Védelmedet zokogva kérve...
Gondold csak el: magam vagyok,
Nem érthet itt meg senki engem,
Érzem, kezd elborulni lelkem,
S egy szót sem ejtve sorvadok.
Várlak: csüggedt szivem reményét
Élessze fel tekinteted,
Vagy törd szét álomképemet,
Megérdemlem szavadnak élét!
Az Isten küldött, tudta: várlak,

Végzem! Átfutni nem merem...
Dermeszt a rémület s a szégyen...
De zálog jelleme nekem,
S hiszem, hogy van miért remélnem...
 
 
2 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
p
  2012-02-09 13:29:18, csütörtök
 
  Puskin: Tudom, hogy egyetlen barát

Tudom, hogy egyetlen barát
Széppé teszi Isten világát,
Hogy társtalan öröm nem áld,
Hogy kínos élet útja vár ránk,
Ha meg nem oszthatjuk baját.
De figyelj - más a szív szerelme;
Kényeztet is meg elgyötör,
Munkálkodj, töprengj vagy pihenj le,
Ez nem szunnyad, csak tündököl,
Ez könyörtelen és kegyetlen,
Egész lelkünk pusztul bele,
Ha a mély, nehéz sebeken nem
Segít a remény kenete.
Ezt szenvedem én, ezt a lángot!
Virágkoromban pusztulok,
De felgyógyulni nem kívánok.

Orbán Ottó fordítása

 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
Alekszandr Szergejevics P
  2011-10-31 16:46:37, hétfő
 
  Elégia
szerző: Alekszandr Szergejevics Puskin, fordító: Dsida Jenő

Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhő,
mely holnapom sötét egére feljő.

De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
tudom, a gyászban jő még tűzveres
öröm, a gazdag csók is fölkeres,
vidít összhangok zengő mesebokra,
könny is bugyog még gyűrött verslapokra,

s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsumosolyát rám.

 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
x
  2011-10-25 11:38:04, kedd
 
  Sztanszák
szerző: Alekszandr Szergejevics Puskin, fordító: Szabó Endre

Ha az utczákon mendegélek,
Vagy dőzsölök ifjak között,
Vagy hogyha egy templomba térek:
Egy gondolat, melyet szövök.

Gondolgatom: az évek tünnek,
S bármennyin is vagyunk együtt.
Mind elmegyünk és egyikünknek
Órája már közelben üt.

Erdő tölgyéhez így beszélek:
Te, fák nagyapja, bár idébb
Vagyok: korom csak úgy túléled,
Mint túlélted apáimét.

És így szólok a kis fiúhoz,
Kit térdemen dédelgetek:
Én hervadok, te majd virágozz,
Át kell adnom helyem neked.

Minden napon és minden évben
Átélem ez eszméket én
S találgatom: hol kell megérnem
Halálom? mikor jön felém?

Hol érem egykor meg halálom?
Csatán? habok ölébe' lenn?
Vagy nyugalmam sírban találom,
Kiadván lelkem csöndesen?

S bár mindegy a kihült tetemnek
Akárhol senyved, porladoz,
Szeretném, ha közel temetnek
Szülőföldem határihoz.

Nem bánom oszt': az ifjú élet
Hadd zsibongjon sírom felett,
Hadd ragyogja a szép természet
Közönynyel túl emlékemet.

 
 
2 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
Alekszandr Szergejevics P
  2011-10-13 09:40:16, csütörtök
 
  Exegi monumentum
szerző: Alekszandr Szergejevics Puskin, fordító: Dsida Jenő

Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
a híres Sándor-oszlopot.

Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
egy költő él a földtekén.

Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltünök,
megértenek a lengyelek s a finnek
s a pusztán élő kalmükök.

Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
s hallottam minden jajt, panaszt.

Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolgamancsa
kínál: a babérkoszorút!

 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
p
  2011-08-29 13:59:52, hétfő
 
  Alekszandr Szergejevics Puskin

ANYEGIN

--------------------------------------------------------------------------------



ELSŐ FEJEZET

Siet loholva élni, s érezni is siet.
(VJAZEMSZKIJ HERCEG)

1

Nagybátyám, elvek jámbor őre,
Komoly beteg lett, higgyük el;
Jobb ötlet telhetnék-e tőle?
Most már becsülést érdemel.
Példája másnak is tanulság,
De jaj, már több, mint életuntság
Mellette ülni éjt-napot,
S még egy percig sem hagyni ott!
S mily álnokság agyonbecézni
A félholtat későn-korán,
Igazítgatni vánkosán,
Gyógyszert kínálni, szánva nézni -
S titokban sűrűn nyögni fel:
"Az ördög már mikor visz el?"

2

Egy naplopó szólt így magában,
Kit porban posta-trojka vitt,
S mert pártfogót lelt Zeus atyában,
Megörökli rokonait.
Ruszlán s Ludmíla olvasója,
Mindjárt első találkozóra
Bemutatom hősöm neked,
Ha, olvasóm, megengeded:
Anyegin, kedves jó barátom,
A Néva-parton született,
Te is? Vagy ott fényeskedett
Az ifjúságod? - szinte látom!
Ott rám is sok víg óra várt,
De észak rossz nekem, csak árt.

3

Példásan szolgált apja régen,
S adósságát növelve élt,
Adott három bált minden évben,
S a végén tönkrement ezért.
De sorsa Jevgenyijt kegyelte:
Először egy Madame nevelte,
Majd egy Monsieur kezébe jut;
A kedves, bár pajkos fiut
Szegény Monsieur l'Abbé nem ölte,
A könnyű óra játszva telt,
Így oktatott és így nevelt,
Kemény morállal nem gyötörte,
Ha rossz volt, enyhén szidta le,
S a Nyári-kertbe járt vele.

4

S mikor jött lázas ifjusága,
Sok bús és édes érzelem,
Sok vágy s reménység szomjusága,
Elcsapták Monsieurt hirtelen.
Hősünk szabad. Ez drága napja,
Haját divat szerint nyiratja
És felvesz egy dandys ruhát.
S örül, világ, hogy végre lát.
Tud franciául udvarolni,
Sőt írni is jól megtanult.
Könnyű lábbal táncol mazurt,
S fesztelen tud meghajolni.
Kell több? S jóhíre terjedez:
Értelmes, kedves ifju ez.

5

Így-úgy csak tágul szemhatárunk,
Fel-felszed egyet-mást az ész,
Tanultsággal csillogni nálunk,
Istennek hála, nem nehéz.
Sokan - szigorúak s kimértek -
Anyeginunkról így itéltek:
Tanult fickó, csakhogy pedáns,
Egyébiránt nem érte gáncs,
Mert hozzászólni társaságban
Minden tárgyhoz könnyen tudott,
S szakértő képpel hallgatott
Komoly, nagy gondolat-tusákban;
Epigrammban szikrát csiholt
S gyakran fakasztott nő-mosolyt.

6

A latin most nincsen divatban,
S mégis - tagadni nem lehet -
Egy kis készsége van szavakban
S egy-egy felírást érteget.
Juvenalisról is beszélne,
Búcsúzva Valét ír levélbe,
Az Aeneisből is citál
- Két sort - de pár hibát csinál;
Fel-felturkálni mégsem áhit
Időrendes porréteget,
Dohos világtörténetet,
De múlt idők anekdotáit
Ismerte jól, mind egy sorig,
Romulustól az újkorig.

7

Rossz lábon állt a vers-zenével,
Untig skandálhatunk neki:
Jambus? choreus? botfülével
Meg nem különböztetheti.
Mit ér Theokritos, Homeros?
Ő Adam Smith-szel jut ma célhoz;
A gazdaságtan bölcse lett
S arról mond mély itéletet:
Az állam jólétben s erőben
Hogy nő meg és hogy boldogul,
S hogy még aranyra sem szorul,
Ha van nyerstermelése bőven.
Az apja erre csak legyint,
S földjét zálogba adja mind.

8

Mindent, amit tud Jevgenyijem,
Időm leírni nem jutott,
De van, miben túltesz zseniken,
Mit mindennél jobban tudott,
Mitől öröm volt ifjusága,
De kínt is szerzett szomjúsága,
Mi elfoglalt minden napot,
S a lusta vágynak célt adott;
Tudománya a szenvedély lett,
Melyet Naso megénekelt,
De érte kínnal vezekelt,
S kihúnyt a fényes, lázas élet,
S zord Moldvában kihűlt szive,
Itáliától messzire.

9

...... ........... ........... ......
...... ........... ........... ......

10

Ó, hogy tud tettetőn szeretni,
Reményt titkolni, félteni,
Kijózanítni s elhitetni,
Komor képpel csüggeszteni!
Most büszke volt, majd engedelmes,
Közömbös kedvű vagy figyelmes,
Bágyadt s epedt, ha néma volt,
Lángolt, ha áradozva szólt.
S mily fesztelen titkos levélben!
Egy vágy fakasztja sóhaját,
S hogy elfelejti önmagát!
Gyengéd s futó a fény szemében,
Ma szégyenlős, holnap merész,
S ha kell, könnyet hullatni kész.

11

Hogy tud mindig új színt keresni,
Jámbort tréfával fogni meg,
Ijesztésül kétségbeesni
S szót lelni, mely búg s hízeleg,
Szűz elfogultságot kikémlel,
S legyőzi ésszel s szenvedéllyel,
Kilesve gyenge perceket,
Vár, míg a lány önként szeret,
S vall kérő szóra s biztatóra;
Első szívdobbanást figyel,
Felvert szerelmet űz s terel,
Míg itt a titkos pásztoróra,
Hol négyszemközt marad vele,
S leckét ad, melynek mestere.

12

Hogy tudta izgatni s hevíteni
Híres kacér hölgyek szivét!
S ha célja volt megsemmisítni
Vetélkedő ellenfelét,
Hogy tudta rágalmazni, marni
S furfangosan tőrébe csalni!
De ti, jó férjek, bíztatok
S hősömmel jóban voltatok:
A vén gyanakvó is kegyelte,
S a másik férj, a nagy ravasz,
Kis Faublas-t falt már mint kamasz,
S az is, ki szarvát rég viselte,
És hármat dicsért: önmagát,
A jó ebédet s asszonyát.

13, 14

...... ........... ........... ......
...... ........... ........... ......

15

Van úgy, hogy ágyában hever még,
S három kártyát hoznak neki.
Meghívások? Fogadni mernék.
Három család tisztelteti
S hívják gyermek-névnapra, bálba.
Ravasz fickónk mit is csinál ma?
Hol kezdje? Mindegy, nem nehéz:
Ő mind a háromhoz benéz.
De délelőtti öltözetben,
Széles bolivarral fején
Még járt egyet korzó-helyén,
A bulvárt tarkító tömegben,
S ha jó breguet-je már jelez,
Indul, ebéd-órája ez.

16

Sötétedik, szánkója várja,
Beül. "Hajts, hajts már!" - sürgeti;
Az est ezüstös zúzmarája
Hódprém gallérját belepi.
A cél Talon, s előre látja,
Kaverin várja ott, barátja.
Belép, dugó durrog, s a hab
Az Üstökös-borból kicsap,
Véres roastbeef a vacsorája
Meg szarvasgomba-csemege,
Francia konyha remeke,
S májpástétom, Strasbourg csodája,
S rá Limbourg sajtja is jöhet
S aranyszín ananász-szelet.

17

Új bort! Locsolni kell a sültet,
Zsíros volt s jó forró szelet.
De cseng az óra s menni sürget:
Megkezdődött az új balett.
A színház zord bírálgatója
S bájos színésznők hódolója,
A csélcsap udvarolgató,
Ki színfalak közt törzslakó:
Hősünk repülve érkezik meg,
Nézőnek ott minden szabad,
Megtapsolhat entrechat-kat,
Phaedrát, Cleopatrát lepisszeg,
Vagy Moinát tapsolja ki,
Hogy lássák: ő is valaki.

18

Bűvös világ! A jog barátja,
Fonvizin ott fényeskedett,
Ki mester-tollát gúnyba mártja;
Szemes Knyazsnyin ott kap nevet;
Ott könny s taps szívből jött adója
Ozerov s ifjú Szemjonova
Megosztható jutalma lett;
Katyenyin új fényt ott vetett
Corneille felséges szellemére;
Csípős, hangos Sahovszkoj ott
Sok víg művel mulattatott,
Didelot babért szerzett nevére;
Ott, ott, a színfalak megett
Töltöttem ifjú éveket.

19

Istennőim! Éltek? De merre?
Bús hangom hozzátok hatott?
Más lányraj jött a régi helyre,
Mely bájban nem pótolhatott?
A kart meghallom újra? Szól-e?
Meglátom, orosz Terpsichore,
Lélek-sugallta röptödet?
Vagy nem lel ismerősöket
Unt színpadon bágyadt szemem már,
S kiábrándult lornyetten át
Más, idegen világba lát,
S a lelkem élvezetre sem vár,
Csak szótlanul ásítozom,
S a múlt időn gondolkozom?

20

Telt ház. A páholyok ragyognak,
A földszint népe forr s lobog,
Fenn tapssal sürgetnek s dobognak,
A függöny gördül már, suhog.
Nagy nympha-raj kíséretében
Isztominánk ott áll középen,
Ragyog s lebeg a könnyü test,
Hegedűszót les, légiest.
A padlót most fél lábbal érve,
Másikkal lassan kört jelez,
Majd szökken, száll és lengedez
- Aeolus szája fújt pihére? -,
Most megperdül s forog tovább,
S lábhoz lendül a fürge láb.

21

Taps csattan. Jön hősünk alakja,
Két széksor közt, sok lábon át,
Látcső mögül sandít s kutatja
Nem-ismert hölgyek páholyát;
A felső sort is látcsövezte,
S nem volt egy fejdísz vagy fejecske,
Amelyben kedve telhetett;
Több férfinak köszöngetett,
Szórakozott és lusta szemmel
Megnézte most a színpadot,
Majd elfordult s ásítgatott:
"Ki kell cserélni. Türelemmel
Bírtam ki eddig. Rossz balett.
Unom, Didelot is szürke lett."

22

Ugrál még ördöggel vegyülve
Sok Ámor- és sárkány-alak;
Feljárónál bundára dűlve
Fáradt lakájok alszanak;
Tart még a lábak tombolása,
Taps, krákogás, fütty, orr fuvása,
Benn s künn még lámpák száza vet
Körös-körül fény-íveket;
Borzong a ló, a hámot unja,
S a lábával havat kapál,
Gazdát szidó kocsisraj áll
Tűznél, kezét csapkodva, fújva:
S Anyegin már indul háza.
Még át akart öltözni ma.

23

Leírjam-e apróra, híven
A nagymagányú kis szobát,
Hol példás, ifjú Jevgenyijem
Naponta többször vált ruhát?
Divatszeszélynek ami tárgyat
A díszműves London kinálhat
S a Baltin át hozzánk elért
Cserébe fáért s faggyuért:
Amit mohó ízlés a szemnek
Párizsban alkot és teremt,
Választékost vagy szertelent,
Új pompának s új kényelemnek:
Tizennyolc éves bölcsem ott
Díszül mindent felhalmozott.

24

Sztambul borostyánkő pipái,
Bronz s porcelán az asztalon,
Finomkodók illat-csodái:
Kristályüveg-sokadalom,
Reszelőcskék, fésűk tömeggel,
Ollók tőrvégű s görbe heggyel,
Harminc kefét látsz szerteszét,
Sőt: fogkefét s körömkefét.
Mellesleg: Rousseau Grimmet érte
Megrója s meg nem érti őt,
Hogy szépszavú különc előtt,
Előtte körmeit kefélte;
A jog s szabadság őre itt
Jogtalanul helytelenit.

25

Derék embernek nem hibája,
Ha körmöt szépít s tisztogat.
A korral mért szállnánk vitába?
Zsarnokká nő minden divat.
Mint Csaadajev - nagy ideálja -,
Hősünk is fél: irígy birálja.
S ezért pedánsul öltözik,
Mondhatjuk: piperkőcködik.
Jó három órát veszt a napja,
Amíg az öltözőben ül,
S ha tükre mellől kikerül:
A csélcsap Venus szép alakja,
Kin maszk van s férfiöltözet
S álarcosbálba érkezett.

26

Piperkőc-ízlést emlitettem,
S az olvasó kíváncsi lett,
Értő szemeknek részletekben
Leírnám, hogy készülgetett;
S bár ez merészség s gondot adna,
A részletrajz el nem maradna;
De nyelvünkben nincs pantalon,
Frac és gilet meg egy halom;
S én nyelvem, mely szegény magában,
Előttetek beismerem,
Idegen szókkal keverem
- Tán túlsággal -, bár hajdanában
Forgattam szótárt, mely tanit:
A nagy Akadémiait.

27

De most nem erről kell beszélnünk:
Siessünk, vár a bálterem,
Anyeginunkat kell elérnünk,
Ott száguld gyors fiákeren,
Házak felé az esthomályba,
Az álmos utca két sorára
Kocsik páros lámpája vet
Derűsen ömlő fényeket
S szivárványt sző az út havára;
Ott pompás épület ragyog,
Körüle mécsláng-csillagok;
Árnyak vetődnek ablakára,
S előre-hátra lengenek
Dandys profilok, nőfejek.

28

De hősünk most beér a hallba,
A portásnak intést se szán,
A márványlépcsőkön nyilallva
Felszáguld, igazít haján
S belép: nyüzsgés a bálteremben,
A zene szól, de csendesebben,
Mazurkát lejt a nagy tömeg;
Zsúfoltság van, zsivaj s meleg;
Testőrsarkantyúk csengve pengnek,
Bájos kis lábak lejtenek,
Bűvölt, heves tekintetek
Kísérik ott, amerre lengnek,
S mit sok féltékeny dáma súg,
Zenébe fúl. A szála zúg.

29

A vígság s vágy korát elérve
Engem vadul vonzott a bál,
Vallomásra s levélcserére
Jobb helyet senki sem talál.
Jaj, tisztelt férjek! azt ajánlom,
Őrködjetek fürgén a bálon,
Szavamra jól figyeljetek,
Mert jó lélekkel intelek.
Tinektek is, kedves mamuskák,
Ilyen tanácsot adhatok:
Lornyetten át vigyázzatok!
Különben, isten ments, a fruskák...
S ha ezt írom, azért teszem,
Mert én már rég nem vétkezem.

30

Sok jó időm veszett el, évek,
Sokféle kedvtelés során!
S ha erkölcsöm nem sínylené meg,
A bál ma is bűvölne tán.
Ma is vonz még a fiatalság,
Tolongás, fény, jókedv, szilajság,
Leleménnyel költött ruha,
Szép láb: csakhogy szerencse, ha
Három pár formást lelsz hazámban.
Ó, jaj, be drága volt nekem
Két kis láb! nem feledhetem.
Most itt, lehűtő, bús magányban
Álmomba bájuk visszatér,
S szívemben megzajdul a vér.

31

Mikor s melyik vadon-vidéken
Felejted el majd, esztelen?
Hol vagy ma, kis láb? Zsenge réten,
Virágokon jársz nesztelen?
Bájad kelet becézte lágyan,
Észak bús és sivár havában
Nyomot te nem hagytál soha,
Szeretted pompás és puha
Szőnyegeid simogatását,
Érted lelkem rég elfeledt
Hírszomjat és dicséretet,
Száműzést, szülőföld varázsát!
Eltűnt a boldogság kora,
Mint réten talpad kis nyoma.

32

Barátaim, Diana keble
És Flora arca szép nagyon,
De táncos Terpsichore lenge
Lábát jobban csodálhatom:
A szemnek, mely utána réved,
A kis láb több gyönyört igérget,
Tündér-szépséggel elragad
S makacs rajjal ver vágyakat.
Szeretem, Elvinám, a lábad,
Ha asztal-abrosz rejti lenn,
Ha tavaszi füvön pihen,
Ha rád kandalló hője árad,
Ha tükrös parketten tipeg
Vagy tenger gránitján remeg.

33

Kelő vihar játszott az árral,
Irigyeltem a sok habot,
Mely szerelmes, szélvert sorával
Kis lábához borulhatott!
Hogy égtem: hullámmal szaladni
S a drága lábra csókot adni!
Soha ily gyötrött-szomjasan
Az ifjú láz óráiban
Csókolni nem vágytam lihegve
Ifjú Armida-ajkakat,
Rózsásra gyulladt arcokat,
Keblet, mely csókot vár epedve;
Nem, láz még így nem égetett
S meg nem gyötörte lelkemet!

34

De más idő is jár eszemben:
Ha néha visszaálmodom,
Egy boldog kengyel van kezemben,
S a drága kis lábat fogom;
A képzelet fellobban újra,
A hervadó szívben kigyúlva
Még tűz fut át a véremen:
Ismét sóvárgás, szerelem...
Elég már, csacska lant! nem illet
Himnusz sok rátartit, kevélyt,
Nem érdemelnek szenvedélyt,
Sem verset, melyet bájuk ihlet;
Szemfényvesztők, s a szem s a szó
S a lábacskájuk is csaló.

35

S Anyegin? Álmos, nyűtt a báltól,
Most indul, hívja vánkosa.
Ébred s mozdul a dob szavától
Pétervár munkás városa.
A boltost, árust várja dolga,
A bérkocsis kihajt a sorba,
Egy ohti asszony visz tejet,
Friss hó ropog, hol elsiet.
Reggel zajától zsong a város,
A táblák nyílnak, száll a füst,
A színe halványkék s ezüst,
A német pék, az akkurátos,
Papírcsákós, többször nyitott
Tolós vazisztasz-ablakot.

36

De bálzsivajtól elgyötörten,
Éjjellé váltva nappalát,
Álom ringatja boldog ölben
A pompa s élvezet fiát.
És délfelé új napra kelve
Kész reggelig megint a terve:
Mindig egyforma tarkaság,
A holnap s tegnap összevág.
De boldog-e legszebb korában
Ő, kit még semmi sem kötött,
Sok tündöklő siker között,
Mindennap égő mámorában?
Vajon egészség, akarat
Sok mulatás közt ép maradt?

37

Nem: már kihült s pihenni vágyik,
Megunta a világ zaját,
A nők sem bűvölték sokáig,
Udvarlásban már célt se lát;
Fárasztja hűtlenség, csalárdság,
Untatja már barát, barátság,
Aztán meg nem mindig lehet
Nyakalni jó pezsgőlevet
Pástétomra, beefsteakére,
Élcelni szikrázón, vigan,
Mikor fejszaggatása van;
S bár könnyen meglobbant a vére,
Izgalmat már affér sem ad,
Sem kard s golyó - hűvös marad.

38

Beteg, nagy baj; tudósa lesz-e,
Ki kóros titkot felfedez?
Az angol nyelv spleen-nek nevezte.
Orosz nyelvünkben handra ez;
Megszállta s ő csak várta: nőjön,
Ám arra, hogy szívébe lőjön,
Hála isten, sor nem került,
De mindennel szemben kihült,
Mint Childe Haroldot, zord tekintet
Jellemzi társaságban őt,
Boston vagy hír, mit pletyka szőtt,
Ravasz sóhaj, szép szem, mely intett -
Meg sem hatotta semmi sem,
Komoran járt s közömbösen.

39,40,41

...... ........... ........... ......
...... ........... ........... ......

42

Előbb, sok kényes női nagyság,
Hátat tinektek forditott,
Az a magas tónus manapság
Unalmas és elkoptatott.
Bár van, ki szócsatára késztet
És Benthamet meg Say-t idézget,
De mit maguk közt mondanak,
Bosszantóan naiv szavak.
Aztán minden hölgy oly hibátlan,
Pontos, fenséges és nemes,
Értelmes, jámbor s istenes,
Óvakodó és makulátlan,
Hogy már közelbe jutni kín;
Elég, ha látod, s itt a spleen.

43

Sok titkos útú, ifju hölgyem,
Kik néha késő esteken
Szálltok merész fiáker-ölben
Pétervári kövezeten,
Ti sem kaptok már hírt se róla,
A vad gyönyör cserbenhagyója
Otthon maradt, ajtót bezárt,
Ásítozott, ihletre várt,
S tollat fogott: de hát utálja
A szívós munkát, nem fakadt
Egyetlen szó a toll alatt,
S nem lett a büszke céh csodája,
Melyet nem bírálgathatok,
Mert benne én is tag vagyok.

44

A tétlenség megint elérte,
Üres volt mondhatatlanul,
S leült azzal - dicsérjük érte -,
Hogy más észtől: könyvből tanul.
Polcát megrakja nagy halommal
S olvas, de hát nem nagy haszonnal:
Ez untató könyv, az csaló,
Ez itt gaz, abban nincs való;
Előítélet szülte őket,
Mi bennük régi, már avult,
S fecseg az új is, mint a mult.
S otthagyta egy nap, mint a nőket,
Por lepte polcát, könyveit,
S ő rájuk gyász-selymet terit.

45

Akkortájt én is elvetettem
A hívságos világ nyügét,
S barátja lettem: megszerettem
Jevgenyijünk természetét;
Tetszett nekem különc-világa,
Természetes fantasztasága
S az éles ész, mely rég kihült,
Komor volt ő, s én ingerült,
Beleuntunk a szenvedélybe,
Az élet jól elbánt velünk,
Szívünkben csak hamut lelünk,
Rossz lelkek s vak Fortuna mérge
Sandítgatott felé s felém
Már életünknek reggelén.

46

Ki élt s gondolkozott, az embert
Lelkében mélyen megveti;
Ki érezett, azt multja felvert
Kísértete kerülgeti,
Nem rabja többé bűvöletnek:
Bűnbánatnak s emlékezetnek
Kígyója marja szüntelen.
S ez néha nem érdektelen
Fűszert vegyít a párbeszédbe.
Előbb a hang furcsán hatott,
De aztán hozzászoktatott
Jevgenyij gúnyja és epéje,
Megszoktam mérgeit hamar,
S a tréfát, akkor is, ha mar.

47

Hányszor tanúnk a nyári éjjel,
Mikor Névánk felett dereng
Világos, áttetsző egével,
S üvegszín hab, mely lengve reng.
Lunának nem ringatja fényét,
S mi múlt idők édes regényét,
Szerelmét éljük át megint,
A régi érzés meglegyint,
S a dús, áldott fuvalmu éjben
Ittas szívünk szótlan marad!
Mint rab, kit álma elragad
S zöld erdőket lát börtönében,
Álmodva úgy lebegtük át
A zsenge ifjúság korát.

48

A part gránitfalára dűlve
Multsirató szívvel pihent
Jevgenyij búsan elmerülve -
Volt már költő, ki írt ilyent.
Csend van. Csak egy-egy éji strázsa
Kiált, ha őr-jelt küld a társa;
Kocsizörgés száll messziről
A Milljonnaja út felől;
Megcsobbanó lapátu csónak
Lebeg szendergő, halk vizen;
Távolból kürtszó fog sziven
S jó hangja egy dalolgatónak.
De éjben van báj édesebb:
Torquato ottavája szebb.

49

Ó, Adriám és Brenta tája!
Meglátlak-e, csodás habok?
Dalolva hív a tenger árja,
S én ismét oly lelkes vagyok!
Phoebus-fiaknak szent e dallam,
A büszke albioni dalban
Rokon lélekre leltem én.
Olaszhon arany éjjelén,
A vágy játékos mámorában
Velencei szép lány karolt,
Hol csacska volt, hol néma volt,
Lebegve titkos gondolában -
S ajkáról vette ajkam át
Amor s Petrarca szép szavát.

50

Várlak, szabadság drága napja!
Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem.
A parton kószálok kutatva
S vitorlásoknak int kezem.
Szabad hullám-útján az árnak,
Hol hab s vihar veszélye várnak,
Mikor futok távolba már?
Ideje itt hagynom sivár,
Ellenséges vizem s világom.
S elérve dél kék tengerét,
Meglátni Afrikám egét,
S bánkódni zord orosz hazámon,
Hol szívem sajgott, szeretett,
Hol eltemettem szívemet.

51

Anyegin indult volna végre
Megjárni külföldet velem.
De közbeszólt a sors: sok évre
Elválasztott nagy hirtelen.
Meghalt az apja. S jött a gondja,
Uzsorás-had tört rá tolongva.
Mindenki belátás szerint
Dönt, hogyha baj van: Anyegint
Jobb sors nem csalta, nem kivánta
S a per gyűlöltebb, mint a gond:
Az apjától rászállt vagyont
Átadta s vesztét meg se bánta,
Vagy tán érezte messziről,
Hogy vén nagybátyja is kidől.

52

S valóban hír futott kezéhez,
A gazdatisztje írt neki:
Nagybátyja gyengül, rosszat érez
És búcsúzásra kéreti.
Hamar tisztába jött a szóval,
S száguldott váltott postatóval,
De unta jó előre már
A helyzetet, mely rája vár:
A sóhajt és hazug meséket,
S hogy majd jussáért bút mimel
(Regényem ezzel kezdtem el);
S megérkezett, de lám, lekésett:
Kinyujtóztatták már. Lerótt
A földnek minden bús adót.

53

Csapatba gyűlt ki sok cseléde
És megtöltötte udvarát,
Jött temetések kandi népe,
Jött ellenség és jó barát.
A sír mellől torhoz siettek,
Papok, vendégek ittak-ettek,
S a raj nagy képpel szétoszolt,
Mint kiknek fontos dolga volt.
Így lett hősöm vidék lakója,
Szeszgyár, víz, erdő s föld ura -
S ki rendetlen volt és fura
S a pénz híres pocsékolója,
Örült, hogy most új útra tért
S valami cél-féléhez ért.

54

Nagy, hallgató erdők varázsa,
Hűvös homályú tölgyvadon,
Patakhabok halk csobbanása
Új volt az első két napon.
Harmadnap már a táj s a berke
S a domb s mező nem érdekelte;
Aztán untatta rémesen;
Aztán meglátta élesen,
Hogy a faluját is csak unja,
Bár nincs körút, palota-sor,
Bál, kártyajáték, verscsokor;
Itt is csak les rá mélabúja,
Mely mint árnyék kíséri rég,
Vagy mint hűséges feleség.

55

Mindig békés életre vágyom,
Falunkban áldott csend fogad,
Rejtett helyen termőbb az álom
S a lant is zengőbb hangot ad.
Kószálok tétlen nyugalomban
Tó néma tükrén csónakomban,
Törvényem far niente lett.
Öröm s szabadság integet,
S köszönti minden ébredésem,
Többet alszom, mint olvasok,
Hiú hírnéven nem kapok.
Hát régen nem semmittevésben,
Rejtőzve töltöttem napom,
Legboldogítóbb korszakom?

56

Tied vagyok, szabad világom,
Szerelem, rét, virágözön!
Mindig megörvendek, ha látom,
Hogy hősömtől különbözöm;
Különben gúnyos olvasónak
Vagy körmönfont rágalmazónak
- S ez kiadó-csel is lehet -
Eszébe jutna: összevet
Hősömmel, önző célt követve,
Magam-portréja, hirdeti,
Mint büszke Byron hősei.
Mintha nekünk nem is lehetne
Mást megrajzolni, csak magunk,
S mindig csak önportrét adunk.

57

Igaz: álommal, szerelemmel
Minden poéta-szív rokon,
És én is csüggtem ifju szemmel
Bűbájos, édes arcokon,
Őrzött lelkem sok drága képet;
Majd Múzsa-szóra mind feléledt,
S verssé fonódott egynehány,
És hősnőm lett a hegyi lány
S a Szalgir-part két női rabja.
De ti titkát nem értitek,
Barátaim, s azt kérditek:
"Ki volt a versed nőalakja?
A sok szép féltékeny közül
Dalodnak, mondd, melyik örül?

58

Ki szerzett szép szemmel jutalmat
Merengő versedért neked?
Kitől jött mámoros sugallat?
Kit istenitett éneked?"
Senkit sem, istenemre mondom!
Én esztelen szerelmi gondon
Öröm nélkül vergődtem át.
Boldog, ki szíve nagy baját
Tüzes versben kizenditette,
Fokozta szent révületét.
S csitítva kínját és hevét,
Petrarca nyomdokát követte,
S dicsőség fénye gyúlt nevén;
Némán s bután szerettem én.

59

Elmúlt. A Múzsa jött helyette,
S világosult sötét eszem.
Szabad vagyok, s eszmét követve
Megint rímmel szövetkezem;
Írok, de már nem búba-veszve;
Tollam nem rajzol tévedezve
Be nem végzett versek felett
Kis női lábat, lányfejet.
Hamuból lobbanást ki várna?
Van búm, de nincs könnyem soha,
S lelkemben a vihar nyoma
Végképp eltűnik nemsokára,
S elkezdhetem regényemet,
S írok huszonöt éneket.

60

Átgondoltam tervét egészen,
Találtam hősömnek nevet,
S már itt is van, leírva, készen
Az első regényfejezet.
Át is néztem bírálva nyomban,
Ellentmondás egész halom van,
De én jogtisztelő vagyok,
S a cenzúrának is hagyok;
Munkám gyümölcsét átadom ma,
Sajtó, bíráld tetszés szerint,
Menj, újszülött, a Néva int,
Menj Néva-parti városomba,
S mert vád kísér magasztalást,
Hozz félreértést, gáncsolást.


 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
p
  2011-08-29 13:58:46, hétfő
 
  MÁSODIK FEJEZET

O rus!
(HORATIUS)
O Rusz!

1

Hősünk unalmának tanyája
Falu volt, bájos környezet,
Ártatlan élvezet barátja
Csak áldaná, hogy ott lehet.
Öreg kastély állt egymagában
Szelet fogó hegy oldalában,
Folyó felett. Szemben vele
Zöld rét s arany rög tengere
Tarkállt-virult a messzeségben,
Faluk villogtak, itt-amott
A réteken nyáj ballagott,
Bozótos kert sűrűn, sötéten
Vetette mély árnyékait:
Dryadok álmodoztak itt.

2

Komoly kastély, a törzse régi,
Időt állót rakott a mult,
Csendjét tömör fal féltve védi,
Stílust a bölcs multtól tanult.
Magas terem minden szobája,
Bennük sokszínű csempekályha,
Cárok képmása több falon,
Selyemtapétás, vén szalon.
Ma már ez mind halott kor őre,
Avult, s nem is tudom, miért.
Anyeginnak sokat nem ért,
Neki nem sok kellett belőle,
Mindegy volt, hogy hová nyitott:
Újban s óban csak ásitott.

3

Hol kulcsárnéjával előde
Pörölt jó negyven éven át,
És ablakán a legyet ölte,
Magának ott fogott szobát.
Szerény, tölgypadlós otthonában
Két szekrény, egy asztal s divány van,
Tintának nincsen foltja itt.
Anyegin a szekrénybe nyit:
Itt költségnaplót rejt a polca,
Ott pálinkákból hosszú sort,
Több korsó édes almabort,
Ott naptárt - ezernyolcszáznyolcra -;
A bácsi sűrű gondban élt,
Más könyvbe nézni rá sem ért.

4

Így földesúrkodott magában,
S csak időtöltésszámba ment,
Hogy eltervezte: birtokában
Reformál, új rendet teremt.
S a puszta bölcs gondolkodója
A robot-súlyt könnyebb adóra,
Obrokra változtatja át,
A jobbágy áldja jobb sorát.
Úri fészkén dúl-fúl miatta
S romlást orront a nagyokos,
Számító szomszéd birtokos,
Másutt a hírt mosoly fogadta.
S minden szomszédja súgja már:
Veszedelmes csodabogár.

5

Kezdetben jöttek nyakra-főre,
De a hátsó lépcső bevált,
Lovásza felkészült előre,
S a doni mén nyergelten állt,
Ha úti porban, úti sárban
Jöttek családi nagy batárban -
Ez már önérzetükbe mar,
S a barátság meghal hamar,
"Bolond szomszéd, nem ért a szóból.
Szabadkőmíves. Bajt akar.
Szólóban vörös bort nyakal,
Asszonynépnek kezet se csókol,
Igen-t mond pusztán és nem-et,
És nem tesz hozzá kérem-et."

6

Atájt Jevgenyij falujába
Új földesúr is érkezett,
A szomszédok rosszmájusága
Kemény bírálgatója lett.
Neve: Vlagyimir Lenszkij, lelke
Göttingai szellem neveltje,
Az ifjúság virága volt,
Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németalföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent álmodást,
Tűz-lelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját.

7

Hideg világ rontó hatása
Hervasztva el nem érheti,
Lelkét leánymosoly varázsa
S baráti szó melengeti;
Kamaszbáj árad még belőle,
Remény az eldédelgetője,
Az új zaj, új fény, új vidék
Ifjú figyelmét fogja még.
Kétségeit nemes szivének
Rózsás álmokba rengeti,
Az életcél rejtély neki,
Körül csábító titkok élnek,
Töprengve nem hat rajtuk át
S csodát sejt mindenütt, csodát.

8

Hitte: van egy bús lelki párja,
Rokon vágyú s érzületű,
Ki csüggedt szívvel várja-várja;
Hitte: minden barátja hű,
S rabságra készen és halálra,
Becsületéért síkra szállna,
Nem fogja félelem kezét,
A rágalmat úgy zúzza szét;

...... ........... ........... ......
...... ........... ........... ......

9

Vágy, mely a jóért harcra kelne,
Harag jogsértések nyomán,
Részvét s a hír gyötrő szerelme
Megrezgették szívét korán,
Lanttal kószált be sok vidéket,
Hol Schiller s Goethe napja égett,
Lelkét, mely lázasan liheg,
Költő-tüzük gyujtotta meg.
A Múzsák tiszta hírnevére
Ő szégyent nem hozott sosem,
Őrizte önérzetesen
A fennkölt érzést költeménye,
A zsenge kor szép álmait
S az egyszerű szó-bájait.

10

Szerelemről dalolt, s az ének,
A hódoló vers tiszta volt,
Mint gyermek álma, lányka-lélek
S felhőtlen ég-pusztán a hold,
Szép istennője szűz titoknak,
Szerelmes földi sóhajoknak.
Bánatról s búcsúról dalol,
A lenge köd, a valahol
S romantikus rózsák a tárgya,
Sok messzi föld, hol utazott,
S hol annyi könnyet hullatott
A mélabút rejtő magányba,
Az élet ősze - istenem! -,
Tizennyolc éves. Annyi sem.

11

Zsenijét Anyegin becsülte
Ebben a pusztában csupán,
Szomszédait Lenszkij kerülte
Az első dáridók után.
Zsivajuk kín finom fülének,
S az is, ha magvas szót cserélnek,
S a téma: széna, vizsla, bor,
Meg a rokonság: hosszu sor;
Érzéstelen szók végtelenje,
Amelyben szellem nincs jelen,
Unalmas, költészettelen,
Nincsen társas rutin se benne;
S abban, mit asszonyuk beszél,
Még tompultabb az elmeél.

12

Szép s gazdag. Kérőként fogadná
Minden család, csak vallana.
Lányával máris összeadná
A fél-oroszt a jó mama.
Vidéken ebben nincs kimélet,
Mihelyt belép, a nőtlen élet
Bajára fordítják a szót.
Valaki a látogatót
A szamovárhoz invitálja.
Dunya teát tölt, az anya
Odasúg: "Ügyeskedj, Dunya!"
Aztán előkerül gitárja,
S visít a dal (szegény gitár!):
Arany kastélyom várva vár!...

13

De Lenszkijünknek semmi kedve
Felvenni ezt a szép igát,
Ő csak Anyeginhoz szeretne
Közel kerülni, mint barát.
Találkoztak. Hullám a kőtől,
Prózától vers, jégtábla hőtől
Ily élesen nem üthet el.
A különbséget szokni kell,
Unják is egymást egyelőre;
Majd tűrik és megkedvelik,
A nap lovaglással telik,
Majd együtt vannak sülve-főve,
Tétlenségből - beismerem -
A jó barátság így terem.

14

De ilyen is ki tudja, hány van,
Nem kell az ósdi felfogás,
Mi egyesek vagyunk a számban
S nulla nekünk mindenki más.
Gőgös napóleoni módra
Nézünk kétlábú milliókra,
Melyek csak eszközök nekünk,
S az érezőkön nevetünk.
Anyegin nem ilyen egészen,
S bár átlát minden emberen
S lelkében megvetés terem,
Nem általánosít merészen,
A kivételt is megleli
S az érzést - másban - tiszteli.

15

Mosolygott, hogyha Lenszkijének
Lángolt s hevült a szelleme,
Lengése gyors ítéletének,
Lelkendező költő-szeme:
Anyeginnak mind érdekesség;
Fagyos szavát, mely rosszul esnék,
Megfogja, bár száján lebeg,
Gondolja: mért zavarja meg
Lelkességét hűtő vitákban,
Lehűti majd a gyors idő,
Hadd higgyen, míg az óra jő,
Egy jobb s tökéletes világban;
Láz fűti s álom rengeti -
Ifjú, bocsássuk meg neki.

16

Sok mindenről eszmét cseréltek,
Miben volt gondolkoztató:
Mozgalma elmúlt nemzedéknek,
A tudomány, a rossz s a jó,
Sokszázados előitélet,
Sír, sors-rejtélye, végzet, élet -
Vitájuk mindent sorra vett.
Olykor meg is feledkezett
Lenszkij az érvelés hevében,
S Jevgenyijnek el-elszavalt
Egy-egy szép, észak-ízü dalt,
S ő, bár nem sok maradt fejében,
S vershez nem volt türelme sem,
Hallgatta illedelmesen.

17

Két remeténk a szenvedélyről
Nagyon sűrűn vitatkozott,
Jevgenyij, biztos rév öléből,
Részvéttel csak sóhajtozott:
Jól jár, ki boldog ízlelője,
S korán kijózanul belőle,
Jobban, ki nem hódol neki,
Vágyát válásban hűti ki
S haragját megszólásba ölte,
Barátokért nem lelkesült,
Asszony mellett ásítva ült,
A féltékenység nem gyötörte,
És nem lett kártyatét soha
Ősöktől rászállt birtoka!

18

Ha már a józan bölcseségnek
Lobogója alá futunk,
Ha szenvedélyeink nem égnek,
S nyugodtan mosolyoghatunk
Makacs vágyon, mely - bár csak emlék -
Elkésetten visszaremeg még,
S csendjét kivívta életünk:
Hallgatni jólesik nekünk,
Ha lázukról mások beszélnek,
Szívünk rá visszhanggal felel;
Rokkant hadastyán így figyel,
S az ifjú szó kedves fülének,
Ha néhány bajszos, jó vitéz
Házába néhanap benéz.

19

De a meglobbant ifju lélek
Nem titkolózik semmiben,
Öröm, harag, bú, szenvedélyek -
Mindent kimond közlékenyen.
Szerelem rokkantját mimelve,
Anyegin komolyan figyelve
Hallgatta a költő-barát
Szívből jövő gyónó szavát;
Őszinte, bízó lelke mélyét
Mutatni meztelen meri,
Jevgenyij máris ismeri
Szerelme fiatal regényét;
Érzékeny tárgy, s bár új a hős,
Meséje régen ismerős.

20

Ó, szeretett, ahogy ma senki
Nem tud szeretni, lánggal ég,
Bolond költő tud így szeretni,
Kit szerelemmel sujt az ég.
Mindig, mindenhol egy az álom,
Egy kép sugárzik át a vágyon
És egy a bú, mely rágja rég!
Sem a vágyhűtő messzeség,
A távollétek végtelenje,
Sem Múzsáknak szentelt idő,
Sem sok csinos külföldi nő,
Mulatság s könyvek méla csendje,
Lelkét, mely szűz lángtól liheg,
Mind, mind nem változtatta meg.

21

Már lelkesült mint gyermek érte,
Kit gyötró vágy még nem hevit,
Hű s érzékeny szemmel kisérte
Kislányos kedvteléseit.
A tölgyes őrző hűvösében
Játékait megosztja szépen,
S már sejtik szomszédok, szülők,
Hogy egymáséi lesznek ők.
Szülői gond alatt a drága
Rejtekhelyen nőtt kényesen,
Ártatlan bájjal ékesen,
Akár az erdők gyöngyvirága,
Mely rejtve, fű között terem,
S nem sejti méh sem, lepke sem.

22

Első szerelme s férfi-álma
Költő-szívének Olga volt,
Első dalát ő inspirálja,
A sóhajt, melyben vágya szólt.
Elfutsz, aranykor, gyermek-élet!
Erdőt keres már, sűrüséget,
Magány kell s hallgató helyek,
Csillagos, holdas éjjelek,
A hold, az égi lámpa fénye,
Mely sok szép sétánkon kigyúlt,
Míg édes kínunk könnye hullt
A rejtelmes, homályos éjbe.
Hová lett régi ingere?
Csak utcalámpák pótszere.

23

Szófogadó lány volt, szerény volt,
S nyílt, mint a költő élete,
Vidám, mint hajnaltájt az égbolt,
S kedves, mint csók lehellete;
Mosoly, hang, termet, égi-kék szem,
Len-fürt, mozgás olyan egészen...
De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Bájos leány-arckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam szörnyüképpen.
Engedd meg, kedves olvasóm,
Hadd fordítsam nénjére szóm.

24

Tatjana volt Olgácska nénje...
Versben szokatlan név lehet,
Először én oltom regénybe
Itt ezt az egyszerű nevet.
S miért ne? Báj van ebben, dallam,
Bár érzem: elválaszthatatlan
A névtől régi mult szaga
S cselédszobák hangulata.
Valljuk be, nincs ízlés minálunk,
S ízlés nélkül adunk nevet
(Ne is említsünk verseket);
S a műveltségben rosszul állunk.
Mit kaptunk tőle? Rossz szokást:
Finnyáskodást és semmi mást.

25

Tatjana volt tehát. Hugával
Szépségben nem mérkőzhetett:
Ő frisseséggel, rózsabájjal
Nem fogta meg figyelmedet.
Vadóc, bús, félénk, zajra rebben,
Mint szarvasgím a rengetegben,
Családi körből is kiüt,
Idegen ott is, mindenütt.
Szülőinek nem hízelegne,
Nincs nyájaskodó mosolya;
Mint kislány sem vegyült soha
Ugráló, víg gyermekseregbe,
Ablaksarokban elvonul,
S elül egész nap szótlanul.

26

Merengés - ez volt néma társa,
Merengett már mint kisgyerek,
Vidéki életét varázsa
Álmokkal szépítette meg.
Tűvel nem volt egy percre dolga,
Dobráma vásznához hajolva
Kényes keze nem hímezett
Selyemmel cifra díszeket.
Babás kislányban jó előjel
A sok mamás parancsadás:
Játékkal formáló hatás,
Illemtudássá nő idővel;
Azzal, mit anyja mond neki,
Babuskáját dédelgeti.

27

Ilyenhez nem vonzotta kedve,
Babát kezébe nem fogott,
Divatról, városról fecsegve
Babával nem társalkodott.
Kedvét a csínyekben se lelte,
A rémtörténet érdekelte;
Ha tél volt, éj volt és sötét,
Az fogta meg jobban szivét.
Mikor dajkájuk összeszedte
Olgusnak künn a társakat,
Széles mezőn nem játszogat,
A kergetősdit nem szerette,
Untatta lárma és zsivaj,
Szilaj játék, csengő kacaj.

28

Szeretett az erkélyen állva
Felvillanó fényt várni meg,
Ha foszlik az ég homálya,
S halványul a csillagsereg,
Szín játszik már a földszegélyen,
Szél jön, hajnalfutár, s a szélben
Lassan megnő a virradat.
Télen, mikor homály alatt
A fél föld hódol még a csendnek,
S a renyhe csendben idelenn
Még napkelet lustán pihen
S ködös holdfény-foltok derengnek,
Ő mozdul már, órája ez,
Gyertyája lángja lengedez.

29

Az érzelmes regényt imádja,
Mindent pótolt a könyv neki,
Richardson képzeletvilága
És Rousseau gyönyörködteti.
Jámbor s lágylelkű volt az apja,
Ízlése: múlt század divatja,
Könyvet kezébe sose vett,
S nem tudta, hogy kárt is tehet;
Játék, gondolta, fiatal lány -
S gondot belőle nem csinált,
Melyik titkos kötetke hált
Mellette kispárnája alján.
Felesége, nem tudja, mért,
Szinte hevült Richardsonért.

30

Richardsonért ég reggel, este,
Nem mintha olvasná is őt
S gondolná: Grandisont szeresse
Vagy tán Lovelace-t, a vakmerőt.
De hajdan Moszkvában kuzínja
(Hercegkisasszony volt: Alína)
Róluk szavalt, imádta rég.
Akkortájt vőlegénye még
A férje, ámde kedve ellen,
Menyasszony volt, s másért hevült,
S ész helyeselt, szív lelkesült
Ebben a titkos érzelemben.
Új Grandison volt, de a whist
S más kártya rabja: gárdatiszt.

31

S divatnő lesz, arszlánja párja,
Cicoma vonzza s toalett.
S oltárhoz vitték nemsokára,
S nem kérdezték, mit érezett.
S hogy bánatától elterelje,
Jóllátó férje útra kelve
Tüstént vidékre költözött,
S itt, isten tudja, kik között,
Vergődik és szenved sokáig,
Válásra gondol, könnyet ont,
De jő a háztartási gond,
S a sorsa megszokásra válik.
A megszokás mennyből való,
Boldogságunkat pótoló.

32

A megszokás ír bánatára,
Melyet nem enyhít semmi más,
De egyet meglát nemsokára,
S az lesz teljes vigasztalás.
Munkája s tétlensége közben
Rájött, férjét hogy tudja könnyen
Vezetni nő-kormány alatt,
S azóta minden jól haladt.
Kihajtat minden munkahelyre,
Gombát sóz, számnaplót vezet,
Borotvál is - jobbágyfejet -,
Megfürdik szombatnapra kelve,
Nyakon vág egy-egy lányt, legényt,
S férjétől nem kér véleményt.

33

Érzelmes lányok albumába
Vérével írt volt verseket,
Éneklő hangot vitt szavába,
S így hívta Praszkovját: Paulette.
Fűzőjét szűkre fűzve hordta,
S olyan n-et ejtett az orra,
Akár a kényes franciák.
Egyszerre más lett a világ,
Minden, minden letűnt a multba:
Alína, fűző, versfüzet,
Album s érzékeny élvezet,
S Séline-je már megint: Akulka.
A köntöst újrabéleli,
S a főkötőt is megleli.

34

Szerette s bízott benne férje,
Mit bánta ő, hogy lesz a rend,
Hálókabátban ült henyélve,
Evett, ivott s megint pihent;
Így folyt az élet halk folyója,
Olykor benézett esti szóra
Egy-egy kedves szomszéd család,
Pár fesztelen, nyílt jó barát;
Panasz, megszólás, tréfa járja,
Nevettető szó, víg s hamis,
Az este nő, zaklatja is
A teáért Olgát mamája.
Vacsora. Majd az óra int,
S szétmennek álmosan megint.

35

Sok jót őriztek életükben
A kedves mult szentségeként,
Hagyományos farsang-hetükben
Blint sütnek: jó orosz lepényt;
Náluk két böjtje volt az évnek,
A körtánc és varázsos ének,
Körhinta - ez tetszett nekik,
S pünkösd-napon, ha híveik
Ásítnak, míg miséz a pópa,
Csokrukra, mely kézben remeg,
Három könnycseppet ejtenek,
A jó kvasz állandó itóka;
Cselédük tudta a szabályt,
S vendéget rang szerint kinált.

36

Így vénültek meg mind a ketten,
De jött egy nap, s a férj halott,
Koporsóban feküdt meredten,
És ott új koszorút kapott.
Ebéd előtt halt meg. Siratta
Minden szomszédja. Sírt miatta,
Ahogy még nem gyászolt soha,
Két lánya és hű asszonya.
Jó volt, jámborság mintaképe,
S ahol porai nyugszanak,
Ezt hirdetik vésett szavak:
Dmitrij Larin, az Úr cseléde,
Esendő vétkező, ki hitt,
Volt brigadéros nyugszik itt.

37

Mikor Lenszkij megtért a házhoz,
Egyik legelső dolga volt:
A jó szomszéd haló porához
Sóhajtva elzarándokolt.
Sokáig állt ott néma búban.
"Poor Yorick! - mondta szomorúan. -
Karjára vett, emlékezem,
Az Ocsakov-renddel kezem
Milyen sokszor játszott vidáman!
Ő szánta Olguskát nekem,
És szólt: - Vajon megérhetem?"
És elmerülve bánatában,
És el sem hagyva még a sírt,
Vlagyimirunk sírverset írt.

38

Odább holt apja s anyja várja,
S hamvukra is verset szerez,
Hamvukra és az ős porára...
Jaj! nemzedékek útja ez;
Vetések sorsából tanulnak:
Kelnek, érnek s aratva hullnak,
Egy titkos kéz akarja ezt,
Kel már a másik, érni kezd...
Így jár majd csélcsap nemzedékünk,
Megnő, erőre kap, virul
S az ősök mély sírjába hull,
Az óra üt s elhozza végünk;
Esendők sorsa vár reánk,
S kituszkol innen unokánk.

39

Pajtás, az élet jó borából
Habzsoljatok hát, míg lehet!
Kevés szál fűz sok régi szálból
Hiúsághoz engemet.
Szemem csukott a csalfa fénynek,
De távolt sejtető remények
Rezzentik lelkem húrjait,
Bús sors: nyomot sem hagyva itt
Az elmúlás útját követni.
Nem hírt űz életem s dalom,
De szeretnék túl síromon
Olyan fényt bús sorsomra vetni,
Hogy bár egyetlen hang legyen,
Mely néven emleget hiven.

40

Tán végigrezeg egy drága lelken,
S a sors, lehet, hogy őrzi már
A strófát, melyet énekeltem,
S el nem meríti Lethe-ár;
Lehet, hogy (így becéz reményem)
Egy-egy tudatlan úr kevélyen
Híres képemnél majd megáll,
S "Poéta volt!", így deklamál.
Fogadd tehát hálám, ki hűen
Figyelsz a Múzsa-szóra, te,
Akinek emlékezete
Megőrzi múló sorsu művem,
S megveregeted könnyedén
A babért az öreg fején.


 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
Nincs Cím
  2011-08-29 13:57:40, hétfő
 
  HARMADIK FEJEZET

Elle était, fille, elle était amoureuse.
(MALFILÁTRE)

1

"Hová? Ej, ej, poéta-lélek!"
- Szervusz, nekem már menni kell. -
"Én nem tartóztatlak, de kérlek:
Az estédet hol töltöd el?"
- Larinéknál. - "Hát ezt csodálom,
S nem terhes társadalmi járom,
Hogy náluk teljék minden est?"
- Cseppet sem az. - "Nem értem ezt.
Elképzellek (hű kép? figyeld meg),
Szemem a társaságba lát:
Jó s egyszerű orosz család,
Agyonkínálnak, úgy szivelnek -
Befőtt, beszéd, sok, végtelen,
S a tárgy: esőzés, marha, len."

2

- Hisz ez még nem baj, úgy találom. -
"Az unalom baj, nemdenem?"
- Ahogy ti éltek, én utálom,
A házias kört kedvelem,
A kört, ahol... - "Megint eklóga?
Elég ebből, hagyd a manóba!
Mi az? Hát úgy sietsz ma? Kár.
Mondd, Lenszkij, láthatnám-e már
Phyllisedet vonzó körében,
Ki álmod s versed sugara,
Megrikatód, et caetera?...
Mutass be." - Tréfálsz. - "Semmiképpen."
- Örömmel. - "S mikor?" - Most, gyerünk.
Meglásd, örülnek majd nekünk.

3

Indulhatunk. - S már droskin ülnek
S robognak. Már a cél is int.
Sok már a jóból, úgy örülnek
Larinék ős szokás szerint.
Vendéglátásra is szabály van.
Befőttet hoznak kicsi tálban,
Az asztalon korsó bor áll
És áfonyalevet kinál

...... ........... ........... ......
...... ........... ........... ......

És hazahajtattak galoppban
A legrövidebb úton át,
Mi meg most lessük el titokban
Két ifjú hősünk pár szavát.
- Ásítasz, Anyegin? - "Szokásból."
- Ily szörnyen unatkozni máshol
Nem láttalak. - "Mindegy nekem.
Nézd, éj van már a réteken.
Andrjuska, jó lesz hazatérni!
Milyen sivár táj! Apropó:
Larinné szimpla s csacsogó,
De kedves és jólelkü néni.
De az az áfonyás zamat...
Féltettem tőle gyomromat.

5

És mondd csak, melyik volt Tatjana?"
- Az a borús, ki szót került,
S némán s merengve, mint Szvetlana,
Az ablak szegletébe ült. -
"S húgához húz szíved szerelme?"
- S ha hozzá? - "Nénje érdekelne,
Ha költő volnék, Olga nem,
Az arc üres, lélektelen,
Mint egy Van Dyck-madonna képe,
Kerek s pirosló színű, mint
Amott a hold, mely bárgyun int
A bárgyu horizonton égve."
Vlagyimir kurtán válaszolt,
S egész úton egy szót se szólt.

6

Anyeginunk látogatása
Larinékra mélyen hatott,
De másoknál is volt hatása,
Minden szomszédot izgatott.
S nincs vége célzó tréfaszónak
S a suttyomban találgatónak,
Mely pletykát célt hibázva szőtt,
És Tatjanának szánta őt.
Akadt, ki váltig hajtogatta:
Kitűzték már a nagy napot,
De Anyegin nem juthatott
Új gyűrűkhöz, s késnek miatta.
Hogy Vlagyimir és Olga pár,
A hír rég eldöntötte már.

7

Tatjana hallotta s figyelte,
S bántotta minden szóbeszéd,
De titkon örvendett a lelke,
A hír megfogta lányeszét.
A szíve meglobbant utána,
Órája üt s szeret Tatjana.
A földbe hullt mag is kikel,
Ha a tavasz reá lehel.
Vágytól rég búra vált a kedve,
Már rég hevült s ábrándozott,
Végzetes italt szomjazott;
Fiatal keble rég epedve
Hordozta gyötrő vágyait,
S várt, várt a lelke... valakit.

8

S kivárta... Nagyra nyílt szemével
Meglátta végre: Ő az! Ő!
Jaj, most a nappal és az éjjel
És fűtött álma bővülő
Képpel telik meg. Lányszivének
A tárgyak is róla beszélnek
Varázsosan, szünetlenül,
Még kedves szót is un s kerül,
S teher, ha szolgáló becézi.
Bánatnak adja át magát,
Nem hallja vendégük szavát,
Átkozza, hogy ráér benézni,
S váratlanul is látogat,
Náluk ragad, s fecseg sokat.

9

Regényben most hogy áhitotta
Az édesbús költői szót!
S mily életes varázzsal itta
A csábító illúziót.
Lélek-tüzén életre kelnek
Regényhősök, regény-szerelmek.
Linar s Malek-Adhel mese
És Julie Volmar kedvese,
S a szenvedély bús vértanúja.
Werther s a pompás Grandison
- Meséjétől elaluszom -,
Álmodva mind-mind látja újra,
S mind egy alakká egyesül,
S mind Anyeginná testesül.

10

S amíg az édes mérget issza,
Magát hősnőnek képzeli,
S Delphine lesz, Julia, Clarissa;
S ártó könyvében megleli,
Kószálva halk erdőmagányban,
Vágyuk titkos tüzét a vágyban,
Mely túlfeszült szívében ég,
Sóhajt, s e más gyönyörüség,
Más bú övé lesz révületben
Egész lelkén áradva szét,
S hősének szóló levelét
Könyv nélkül mondja s önfeledten...
De - ne csodálkozzunk azon -
Anyegin nem volt Grandison.

11

A hőst az alkotója régen,
Tisztes, komoly húrt ütve meg,
Úgy ábrázolta példaképpen,
Hogy eszmény volt, ember-remek.
Csupa kedvesség és nemesség,
S a rosszak űzik, hogy elessék;
Jólelkű, érzékeny s eszes,
Az arca vonzó, kellemes,
Bűn nem győz tiszta szenvedélyén,
Nem-lankadó, lelkes vitéz,
Ki életét áldozni kész -
S a mű utolsó része végén
Mindig a bűn az elbukó,
És koszorúsan győz a jó.

12

De a lelkek ma ködben élnek,
Ma álmosít a vén morál,
Regényben is kedvelt a vétek,
S a jó legyőzve félreáll.
A süldőlány brit rémmesével
Fekszik le, s az riasztja éjjel,
Töprengő Vampirért remeg,
Csavargó Melmoth fogta meg
S Ahasver, bolygó végzetével,
Sőt a kalóz is hőse már.
Vagy a titokzatos Sbogar.
Lord Byron szerencsés szeszéllyel
Ad zord önzésnek álruhát:
Bús és borús romantikát.

13

Barátaim, van célja ennek?
Ha isten úgy akarja, hát
Búcsút mondok költő-hitemnek,
S új ördög üt bennem tanyát.
Phoebus dühének ellenállok,
A csendes prózához leszállok,
S egy régimódi nagy román
Foglal le sorsom alkonyán.
Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen
S nem mondok nektek rémmesét:
Orosz családok életét
S multját festem le egyszerűen,
Szerelmet, édes álmodást,
Régi világot, ó szokást.

14

Írom, ami apák szavából
S nagyapákéból rám maradt,
Leírom, hogy sétált a pár, hol
Patak futott vén hárs alatt;
A féltés kínját és a válást,
Békülést, könnyes megtalálást,
Új meghasonlást, új borút
S végül: menyasszony-koszorút...
Hült szenvedély éled fel újra
Sok forró, szép szóban, melyet
A nyelvem régen rebegett
Gyönyörűszép lábhoz borulva,
Hódolva bús-szerelmesen -
Elszoktam tőlük teljesen.

15

Kedves Tatjana, szánva szánlak!
Együtt sírok veled, sokat;
Az új idők tirannusának
Kezébe adtad sorsodat.
Véged van, kedves; vak reményed,
Bús boldogsággal csalva téged,
Kínálja majd édes borát,
A gyönyörűség mámorát
S varázslatos mérgét a vágynak.
Álmodsz, ámít a képzelet,
Lányálmaid rejtő-helyet
S boldog találkozást kivánnak,
S ahol csak jár tekinteted,
Ott a kísértő: végzeted.

16

S Tatjanát vágya űzni kezdi,
Gyümölcsösükbe elvonul,
Szemét révülten földre szegzi,
Lassít s áll mozdulatlanul;
Melle hullámzik izgatottan,
Arcán hevültség lángja lobban,
Lélegzete sűrűn vesz el.
A füle zúg, szeme tüzel...
Éj lesz, a hold, az éji strázsa,
A messzi égbolton halad.
Fülemile a lomb alatt
Dalt zeng, megejt a dal varázsa.
Tatjana álmatlan remeg,
S dajkáját így szólítja meg:

17

"Nem alszom, szellőztesd szobámat,
Megfúlok! Ülj mellém, nyanyám."
- Mi bánt? - "Az unalom s a bánat.
Múlt dolgokról mesélj talán."
- Mit? Nem tudok mesélni, nem, nem,
Régen sok minden volt eszemben,
Történetek s mesék, de hány!
Gonosz szellem s tündérleány;
De most immár, Tanjám, felejtem,
Lásd, nemrég még tudtam s ma nem.
A vénség tréfát űz velem!
Eszem kihagy. - "Beszélj ma, lelkem,
Multadról, s egyre válaszolj:
Szerelmes is voltál te, szólj!"

18

- Ugyan! Fiatallány-koromban,
Nem is hallottuk: szerelem;
Napam ki is vert volna nyomban,
Ha csak kérdezni is merem. -
"Akkor mondd, hogy mentél te férjhez?"
- Bizony, az isten vitte véghez.
Ő volt fiatalabb: Vanyám,
Én meg tizenhárom talán.
A szerző-nő meglátogatja
A sok rokont egymás után.
Két hétig tart, s megáld apám.
Torkom szorongás fojtogatja,
Hajam kifonják, sírni kell,
S énekkel paphoz visznek el.

19

S elvittek máshoz, más családba...
Nem is hallgatsz rám, kedvesem... -
"Nyanyám, a bú... minden hiába,
Elepedek, émelyedem:
Csak sírni és zokogni vágyom!"
- Kórságos baj lehet, leányom;
Az Úr őrizze életed!
Bármit kérsz, megteszem neked.
Milyen forró vagy! - "Nem betegség."
- Szentelt víz meggyógyítana... -
"Én... szerelmes... vagyok... nyanya..."
- Ó, könyörülő égi szentség! -
Imát mondott és reszketett
S a lányra keresztet vetett.

20

"Szerelmes" - súgta gyenge hangon
Öreg dajkájának. - Pihenj,
Beteg vagy, úgy látom, galambom. -
"Szerelmes - hagyj magamra, menj."
És künn a telehold világa
Bágyadt fényt szórt a lányszobába,
Csillant a halvány arcú lány
Éjjelre kibontott haján
S könnyén; előtte kicsi széken
A vénasszony gubbaszt helyén,
Kendővel kedves, ősz fején,
Bokáig érő köntösében.
Csend van, holdfény bűvölte meg
A tájat, minden szendereg.

21

S távolba vonja szenvedélye,
Amíg a holdvilágba néz...
S egy gondolat cikáz eszébe...
"Hagyj itt, jobb, ha aludni mész.
Tollat, papírt - ne félj, igyekszem,
Idébb az asztalt, így, lefekszem.
Jó éjt." És egyedül maradt.
Csend. Csak a hold vet sugarat.
Tatjana ír könyökre dűlve.
S lelkében csak Jevgenyij él,
S a meggondolatlan levél
Szűz érzéséről szól hevülve.
Kész. Összehajtja, révedez...
Tatjana! Kihez szól? Kihez?

22

Láttam sok nőt, ki szép s kegyetlen
És tiszta, mint a tél, s hideg,
Makacs, megvesztegethetetlen -
Az én eszem nem érti meg.
A gőg előtt bámulva álltam,
A született erényt csodáltam,
Ilyentől futni volt okom,
Borzadva láttam homlokon
A pokol rettentő igéit:
Minden reményről mondj le itt!
Ilyennek baj, ha felhevit,
S öröm, ha elriasztva rémit.
A Néva-parton, meglehet,
Láttál hasonló hölgyeket.

23

Hizelgő hódolók körében
Ismertem más szeszélyü nőt,
Hiún fogadta és kevélyen
A sóhajtót s dicsérgetőt.
S mit láttam nagy csodálkozással?
Szigorúan, de számitással
Félénk szerelmet elriaszt,
Hogy aztán visszacsalja azt.
Elég egy résztvevő tekintet,
Elég egy halk, sajnálkozó,
Gyengédnek mímelt röpke szó,
S az ifjú, kit szíven legyintett,
Hiszékenyen, vakon, bután
Szalad a délibáb után.

24

Tatjanának nagyobb-e bűne?
Mert egyszerűen, naivan,
Gyanútlanul hisz s lelkesülve
Eszményében s álmaiban?
Mert fortély nélkül tud szeretni
S mert vágyait tudná követni?
Mert oly hiszékeny lelkü még,
Mert megáldotta őt az ég
Csapongó, lázas képzelettel,
S van benne bátorság, erő,
Makacssággal szövetkező,
És szív, mely telve van tüzekkel?
A szenvedélyt, mely lengeti,
Meg nem bocsátjátok neki?

25

Kacér nők hűvösen figyelnek,
Tatjana úgy szeret s hevül
S úgy adja szívét, mint a gyermek,
Egészen és feltétlenül.
Nem mondja: lassan, csak beosztva,
Szerelmünk árát ez fokozza,
S hálónk könnyebben fogja meg:
Előbb remény, mely hízeleg
Önérzetének is titokban;
Majd kétséggel gyötörjük el
S féltéssel szítjuk újra fel,
Másként gyönyörtől jóllakottan,
Ravasz rabunk, könnyen lehet,
Széttörné a bilincseket.

26

Hanem van itt még egy nehézség:
Becsületünk nem hagyhatom,
S levelét, nincsen benne kétség,
Le is kell majd fordítanom.
Oroszul hősnőm nem tudott jól,
Nem olvas hazai lapokból,
Édes anyanyelvén tehát
Küzdve fejezi ki magát,
Franciául tud írni szépen...
De mit tegyünk? Ismételem:
Nálunk a női szerelem
Oroszul nem szólt még levélben.
Mert büszke nyelvünk, bár tanult,
Levélprózához nem simult.

27

Tudom, biztatják már a nőket,
Hogy oroszul olvassanak.
Rendben van! Máris látom őket:
Kezükben a "Jámbor Szavak"!
Poétáim, válaszra várok:
Vajjon a kedves ideálok,
Kiket, hogy vezekeljetek,
Titokban megverseltetek
S imádtatok rajongva s égve,
Nem ejtettek sok-sok hibát,
S nyelvünket - nem a franciát -
Nem törték bájosan kerékbe?
S az ajkukon az eltanult
Nem anyanyelvvé alakult?

28

Isten ments: tudóst látni bálban,
Akin szalag van s főkötő,
Vagy bölcsészfélét sárga sálban
A lépcsőházban - rémitő!
Mosoly nélkül lány málna-szája
S az orosz szó, ha nincs hibája,
Nem ízlésem, nem szeretem.
Lehet, hogy jönnek, jaj nekem,
Új szép lányok, kiket megintett
Sok esdeklő folyóirat,
S a vers, a vers lesz nagy divat,
S ők oktatnak nyelvtanra minket;
De én?... bizony, már így van ez:
Ragaszkodom a régihez.

29

Mert egy-egy helytelen, hanyag szó,
Mely lompos és hamis lehet,
Vagy pontatlan s gügyögve hangzó,
Ma is rezzenti szívemet.
Bűnt nem bánok, ha kedves emlék,
S a gallicizmust szeretem még,
Mint ifjúságom vétkeit,
Mint Bogdanovics verseit.
Elég. Jobb lesz előremenni,
S drágám írását adni már,
Szavamat adtam erre; kár:
Most már szeretném visszavenni.
Parny, az érzelmes, finom,
Kiment divatból, jól tudom.

30

Lakomák s bú költője, hívlak.
Elképzelem: itt vagy velem
S én egy kéréssel háborítlak,
Amely talán szerénytelen:
Amit más nyelven írt a drága,
Hangold a versed dallamára,
Hadd szóljon bűvös hangokon.
Hol vagy? Jöjj hozzám. Lásd, jogom
Mély bókolással átadom ma...
De messze ment ő, messze, s ott
Dicséretektől elszokott,
Bús finn sziklák között bolyongva,
S a lelke nem hallhatja most
A hívó szót, a bánatost.

31

Tatjana levele. Ha nézem,
A lelkem búval lesz tele,
Szentségként őrizem, becézem,
S betelni nem tudok vele.
Ki súgta édes vallomását,
Bájos-hanyag fogalmazását,
A megható és kusza szót,
A balga szívből fakadót,
Melynek veszélyt rejt áradása?
Nem érthetem. De itt adom
Gyarlón fordítva s szabadon:
Élő kép halvány színű mása:
Mint mikor Freischützt hegedül
Egy kezdő kéz ügyetlenül.


...... ........... ........



TATJANA LEVELE ANYEGINHOZ

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Miért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek,
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
Majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rád ismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy-egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban,
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisértőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bízom: a sorsom van kezében...

Link

32

Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörű vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.

33

Nem lát napkeltét, friss vidéket,
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjovna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom.
Az arcod: mint a mákszirom. -

34

"Ó, nyanya, tedd meg, drága lélek..."
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
"Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!"
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
"Küldd el titokban unokádat
Any... Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez..."
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -

35

"Milyen értetlen vagy ma, néne!"
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy fél szavára... -
"Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz." - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
"Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?"

36

Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
"Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen."
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?

37

Szürkül. Az asztal szamovárja
Meg-megragyog s zümmögve szól,
Gomolyog már a könnyű pára
Az áthevült fedő alól.
S már osztja is kezével Olga
Sötét sugárral csésze-sorba,
Párája illatozva száll,
Apró inas tejszínt kinál;
Tatjana az ablakhoz állva
A hűs üvegre rálehel,
S a drágám gondba mélyed el
És bájos ujjal a homályba
Két szent betűt jegyez keze,
Nagy névbetűk: az O s az E.

38

A könnye fátylat von szemére,
Sóvárgó lelke fáj nagyon.
Lódobogás!... Elhül a vére.
Itt csattog már az udvaron!
Jevgenyij! Ah! - S kifut remegve,
Könnyebb az árnyék sem lehetne,
Lépcsőn és udvaron suhan,
Vissza se néz, repül, rohan,
Gázol virágban, díszbokorban,
Fut pallókon s ágyáson át,
Letördös cserjét, orgonát.
Fut réten, tó mellett, fasorban,
A patakpartig menekül,
S egy padra ott erőtlenül

39

Lerogy... "Jevgenyij! Végre! Végre!
Úristen, mit gondolhatott?"
S vergődő szívében reménye,
Ha halk is, el nem hallgatott.
Ott ül borzongva és zihálva.
Jön már? Vár és figyel. Hiába.
A sűrű kert málnás-során
Szolgálók szednek szaporán,
Buzgón dalolgat valamennyi.
(Az uraság parancsa volt,
Mert aki kórusban dalolt,
Az nem tudott aközben enni,
Foglalt a száj, míg zengedez -
Ravasz vidéki ötlet ez!)


A LÁNYOK ÉNEKE

Szép leányok, társaink,
Kedves lánypajtásaink,
Táncban fürgék legyetek,
Vígan serénykedjetek!
Fújjatok csak éneket,
Régieket, szépeket,
S hogyha legényszem figyel,
Csaljátok csak jó közel.
És ha aztán lépre ment,
Szedjük rá a szemtelent:
Fussunk szét, meg ne várjuk,
Marék meggyel dobáljuk,
Málnával is, édessel,
Ribizlivel, veressel.
Ide ne járj fülelni,
Régi nótát figyelni,
Játéklesni itt ne járj,
Utánunk ne kóricálj.

40

De Tatjanát nem érdekelte
Sok csengő hang mit énekel,
Csak reszkető szívét figyelte:
Jaj, bárcsak csendesülne el,
Bár orcáján a láng lohadna -
De szíve csak remeg dobogva,
S arcán a tűz csak nem lohad,
Növekvő forróságot ad...
A lepke is vergődik árván,
Szivárványos szárnnyal, vadul,
Ha fiúkézbe jut rabul;
A nyúl az őszi búzatáblán
Így reszket meg, ha hirtelen
Lesből a puskás magjelen.

41

Felállt és sóhajtozva végre
Kis padjától tovább haladt;
De mihelyt a fasorba tért be
És feltekintett - pillanat:
Jevgenyij ott áll, fény szemében,
Mint egy félelmes árny az éjben.
A lány, amint meglátja őt,
Megtorpan, mint a tűz előtt.
A váratlan találkozáson
Mi történt, most nem mondom el,
Barátaim, pihenni kell;
Frissülni jó kiránduláson
Sok szó után erő s öröm.
A verset majd végigszövöm.


 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
p
  2011-08-29 13:56:23, hétfő
 
  NEGYEDIK FEJEZET

La morale est dans la nature des choses.
(NECKER)

1, 2, 3, 4, 5, 6, 7

Minél hűvösebben szeretjük,
A nő annál jobban szeret,
S ha hálónkat reá kivetjük,
Fogásunk csak biztos lehet.
Ez így van. Ezelőtt sok évvel
A szeretés művészetével
Hideg ledérség kérkedett,
S szív nélkül szerelmeskedett.
Ez a szép mulatság avult ma,
Tán vén majomnak megfelelt,
Kit régi, szép idő kegyelt:
A sok Lovelace letűnt a multba,
Mint a szép vendéghaj s a sok
Kecses, piros cipősarok.

8

Kit nem fáraszt képmutatása?
A százszor ismételt mesék?
Nagy buzgón plántálgatni másba,
Miről az meg van győzve rég?
Vitázni mindig egy vak érvvel,
S olyan tévelygést zúzni széjjel,
Amilyen már szellemtelen
Kamaszlány-fejben sem terem!
Kit nem merít ki eskü, átok,
Színlelt félsz, hatlapos levél,
Két síró szem, mely kér s remél,
Sok pletyka, gyűrűk, ámitások,
Míg néni les, mamácska lát,
S a férj: unt és nehéz barát?

9

Így látott Jevgenyij. De régen,
Viharos évek hajnalán,
Vak szenvedély forgószelében
Loholt sok balga cél után.
Az élet bő kézzel becézte:
Most egyik szerelem igézte,
Majd más. Megunja s másra vár,
Csélcsap siker fárasztja már,
Kalandra sem vágy, mindig-újra;
Hallgatja lármán s csenden át
Dúlt lelke örök moraját,
S az ásítást átjátssza gúnyba.
Nyolc fékevesztett éve volt:
A legszebb korból tékozolt.

10

Szerelem már rabul nem ejti,
De udvarol, ha vonz a nő.
Kosár? Egy perc és elfelejti.
Csalás? Örvend, ha pauza jő.
Kereste, s láz el nem ragadta,
Otthagyta, s nem búsult miatta,
Gyönyört, bántást meg nem jegyez.
Sok whist-kártyással így van ez:
Megjön hidegvérrel s unottan,
Leül s játszik, s játék után
Az udvaron vár már a szán,
Hazahajtat s alszik nyugodtan,
S reggel nem is gondol vele,
Hol lesz estére partnere.

11

De a Tatjana vallomása
Jevgenyijre mélyen hatott,
S a szűzi álmok szóvarázsa
Sok képet felrajoztatott;
S a kedves arcot látta búban,
Haloványan és elborultan,
S szelíd lett lelke és meleg,
S ártatlan álom lepte meg.
Egy percre régi vágy hatalmát
Érezte szenvedélyesen -
De hát nem csalná meg sosem
Egy szűzies lélek bizalmát.
Hanem fussunk a kertbe már,
Ott most találkozott a pár.

12

Egy percig álltak megriadva,
Anyegin lelte fel magát:
Hozzálép: "Írt, ne is tagadja.
Olvastam sok meleg szavát,
Bízó szerelme vallomását,
Az ártatlan szív áradását;
Őszintesége jólesett,
Rég elnémult érzéseket
Ébresztett vallomása bennem.
De itt most nem dicsérgetem,
A nyíltságáért kell nekem
Hasonló nyíltsággal fizetnem.
És most jól hallgasson reám:
Én is gyónok, legyen birám.

13

Ha én családi körbe zárva
Akarnám élni életem,
S apák, férjek jó sorsa várna
S jelölne jobb utat nekem,
Ha érdekelne s megragadna
Családi kép csak pillanatra,
Menyasszonyom, szentül hiszem,
Maga lenne, más senki sem.
Nincs költő-szépelgés szavamban,
Lány-eszményem néz vissza rám:
Maga - s párul választanám,
Legyen velem borús napomban,
S hozzon gyönyörűségeket -
S boldog volnék... ha még lehet.

14

De boldogságra nem születtem,
Nézem, mint idegen csodát.
Hiába szép és feddhetetlen:
Én meg nem érdemlem magát.
Sejtésem itt aligha téved,
Kínt hozna ránk a házasélet.
Szerelmem bárhogy égne ma,
Szokás kijózanítana;
S ilyenből bú és könny eredhet,
S nem fogná meg szánalmamat:
Dühöngenék a könny miatt.
Lám, ilyen rózsa is teremhet
Hymen kertjében, s meglehet,
Így élnénk hosszú éveket.

15

Milyen rút ott a házasélet,
Ahol méltatlan férj a pár,
S szegény asszony, kit búja éget,
Éjjel-nappal hiába vár.
Értékes lélek, férje tudja,
De sorsát átkozódva szidja,
Szótlan, komor, kedélytelen
S féltékeny - morcos-ridegen!
Arcképem. Ilyen járt eszében,
Mikor lángolva, lelkesen,
Közvetlenül s értelmesen
A levelét megírta szépen?
Magát az álmodás után
Ilyen kemény sors várja tán?

16

Nem térnek vissza álmok, évek,
Lelkem meg nem újíthatom...
Szeretem, mint testvéri lélek,
Tán jobban is, bevallhatom.
De - meg ne bántódjék miatta -:
A lányszív gyakran váltogatja
Álmokkal könnyű álmait,
A fa is változást tanit,
Lombot cserél, ha új nap érte,
Ez égből rendelt végzete.
Maga még fog szeretni, de...
Kérem, tegyen féket szivére,
Jöhetne más, ki drága bért
Fizettet a naiv hitért."

17

Így hangzott prédikációja.
Tatjana nem lát, könnye hull,
Lélegzetét is visszafojtva
Hallgatta, mit mond, szótlanul.
Majd Jevgenyij karját kinálja,
Búsan támaszkodik reája
(Gépiesen - szólás ma ez),
Feje bágyadtan csüggedez.
A konyhakert mögött haladva
Együtt a házhoz értek; ott
Meg senki sem botránkozott:
Jogát a jó vidék se hagyja,
S tisztel szabad szokásokat,
Mint büszke Moszkvában divat.

18

Úgy látom, egyezünk mi abban,
Jó olvasóm: Jevgenyijem
A bús Tanjához bölcs szavakban
Jólelkű volt. Volt ő ilyen.
Nagylelkűvé nevelte multja,
Bár sok gonosz nyelv csak szapulja,
S kíméletet sehol se lát,
Csepüli ellenség s barát
(A kettő egy, ez bús valóság);
Ellenségünk van mindenütt,
De baráttól, ki szíven üt,
Őrizz meg minket, égi jóság!
Barát, barátok - jaj nekem!
Nem ok nélkül emlegetem.

19

Így volna? Így. Fekete gondom
Magamban most altatgatom,
De - csak zárójelben - kimondom
Barátodról: nincs rágalom
(Mit hazug fej koholt titokban
Úri mobnak padlás-vacokban),
Nincs oly rikító bárgyuság,
Goromba gúnyvers, zagyvaság,
Melyet szánó mosolyt hazudva,
Jó társaságban, konokul,
Elszólásként, ártatlanul
Pletykálni százszor is ne tudna.
Különben melléd áll vakon
S dicsér, szeret... mint jó rokon.

20

Hm! Versem nyájas pártolója:
Jól van s virul a sok rokon?
De meglehet, több haszna volna,
Ha a szót meghatározom.
Rokonnak, olvasóm, jegyezd meg,
Olyan embertársat neveznek,
Ki sok becézést követel,
Kit tisztelni s szeretni kell;
Karácsonykor, orosz szokásból,
Meg is kell látogatnod őt,
Vagy írásban kivánsz erőt,
S esztendeig sem ott, se máshol
Utánad nem kívánkozik...
Éltesse Isten vén korig!

21

Barát s rokon hűsége: látszat,
Kedvesben jobban bízhatunk;
Vihar zúghat, villám cikázhat,
Ezt fel nem adjuk, ez jogunk.
Így van. De a divat szeszélye,
A társaságok véleménye,
A makacsság, mely bajt terem...
S pehellyé lesz a női nem.
S bár jó asszonytól jár a férjnek
A házastársi tisztelet,
Ha véleményt mond - meglehet,
Hogy hű asszonyt is megkisértnek,
S elkapja egy rossz pillanat:
A szívvel sátán játszogat.

22

Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.

23

És a találkozás hatása?
Jaj, nem nehéz megsejteni!
Tanjánk szívét a kín csak ássa,
S nem tudja csendesíteni.
Lánylelkében, mely búra vágyott,
A kín szította még a lángot
Nagy, szertelen tűzzel kigyúl;
Eped szegény álmatlanul.
Egészségének friss virága,
Szűzi nyugalma, mosolya,
Mint puszta hang, tűnik tova,
Homályosul szép ifjusága;
Most virradt hajnalt így fed el
A vad vihar, felhőivel.

24

Jaj, hervadoz már teste-lelke,
Halovány, szótlan, fogy: beteg?
Teher, mi eddig érdekelte,
Nem élénkíti semmi meg.
Szomszédék aggódást hazudnak,
S nagy-fejcsóválva összesúgnak:
Férjhezmenés - más nem segít!...
Elég lesz. Hangot váltok itt:
A boldog szerelem szavától
Derüljön most a képzelet,
Bár érzem bús részvétemet,
Búcsúzva drága Tatjanától.
Bocsássátok meg ezt nekem:
Tatjanát nagyon szeretem.

25

Vlagyimirt a kis Olga bája
Mindjobban fogja, mást se lát,
Rab már, s teljes lélekkel áldja
Az édesen gyötrő igát.
Náluk van mindig. Félsötétben
Ülnek szobája szögletében,
Vagy, kézen fogva, már korán
Sétálnak künn a fák során.
S aztán? Ha mámor elborítja,
Zavartan és szemérmesen
Fürtjét simítja édesen,
Mosolyától felbátorítva -
Vagy megcsókolgat néha tán
Egy kis szegélyt a szép ruhán.

26

Vagy felolvas színezve, szépen
Egy jóra oktató románt,
Lefőzne ez sokszínüségben
Egy tájfestő Chateaubriand-t.
S ahol a könyv kalandregényes,
Hatása lányszívekre kényes,
Ott átlapozza szótlanul,
S míg átugorja, elpirul.
Majd egy sarokba elvonulva
A pár a sakktáblához ül,
S felkönyökölve elmerül
S egymásra gondol ott is újra:
Lenszkij parasztja lép, s vele
Saját bástyáját csapja le.

27

Hazamegy, s ott is Olga, Olga -
Lelkében más kép nem lehet.
Kis emlékkönyv fölé hajolva
Finom lapokra festeget.
Fest sírkövet s idylli képet,
Cypris-szentélyt, szelíd vidéket,
Lantot, melyen galamb pihen,
Finom színekkel, könnyeden;
Alján sok bölcs emlékszövegnek,
Ahol nevekkel van tele,
Érzelmes verset ír bele,
Néma jelül emlékezetnek;
Perc műve, mely sokáig él,
S némán is mind egyről beszél.

28

Kisasszonykézben hébe-korba
Láttál ilyent faluhelyen,
Barátnők mázolták be sorra
Elül s hátul is teljesen.
A helyesírás szégyenére
S szokás szerint rossz versre mérve
Sok lelkes kívánság van ott,
Vesztik s toldják a szótagot.
Első lapján rímet találhatsz:
"Qu' écrirez-vous sur ces tablettes?"
S alatta: t. à v. Annette;
S a végső lapnál is megállhatsz:
"Aki téged jobban szeret,
Írjon nevem alá nevet."

29

De van más képnek is divatja:
Látsz fáklyát, csokrot, két szivet;
Valaki itt szentül fogadja,
Hogy "koporsójáig szeret";
Amott egy költő-tiszt köszönt be,
S gonosz verset firkant a könyvbe.
Barátaim, bevallhatom,
Írnék én is ilyen lapon,
Mert meg volnék győződve róla,
Hogy ott minden badar szavam
Jó szívvel nézik s nyájasan,
Nem lesz, ki fitymálón leszólja
S szétszedje versem: nem hamis?
S ha az, van benne szellem is?

30

De titeket, díszes-kevélyek,
Sátáni könyvtár átkai,
Melyektől meggyötörve félnek
Az új kor rímkovácsai,
Melyek díszét Tolsztoj ecsetje
Csodás tudással festegette
S versük Baratinszkij-remek -
Bár villámtűz égetne meg!
Ha egy nagy nő kezembe adja
Negyedrétes díszalbumát,
Düh s borzongás fut rajtam át,
Feszül a gúnyvers indulatja,
S epigrammává forrna ki,
S így írjak madrigált neki?

31

Ha Lenszkijtől kér verset Olga,
Nem madrigált farag neki,
Nem vet hideg szikrát a tolla:
A szenvedély remegteti;
Amit lát, hall és róla érez,
Abból mind egy-egy költemény lesz,
Elégiája úgy fakad,
Mint egy természetes patak.
Lelkes Jazikov! Ittasulva
Te így dalolsz, s nem tudja más,
Kihez beszél a vallomás.
Elégiáid koszorúja
Megőrzi emlékül neked
Poéta-sorsod, életed.

32

Csitt! Zord bírálók hangja búsit,
Kemény szavakkal intenek:
Elégiáink koszorúit
Hajítsuk el. S így feddenek:
"Mit ér, ha mindig keseregtek,
Mindig csak egy nótát brekegtek,
Mit érnek régi bánatok?
Elég volt! Mást daloljatok!"
- Tőr, álarc, harsonák tehát, mi?
Értjük, mit feddésed tanít:
Te holt világ holt tárgyait
Szeretnéd feltámasztva látni. -
"Dehogy! - bírálónk így felel. -
Uraim, óda, óda kell!

33

Nagy évek tettre biztatója,
Múlt kort idéző alkotás..."
- Mindig csak ünnepélyes óda!
Hagyjuk. Mi itt a változás?
Szatiraköltőnk joggal írja:
Az a ravasz, külföldi líra
Tán elviselhetőbb nekünk,
Mint bús és csüggedt énekünk? -
"Nincs cél a bús elégiában,
Ríkatni csak nem érdemes,
Az óda célja meg nemes,
Magasztos..." Cáfolnám vitában;
De mért veszítsek össze itt
Két tábort: régit és mait?

34

Hír és szabadság álmodója:
Lenszkij is lobbant s lázadott,
S írt volna ódát is, de Olga
Ódákat el sem olvasott.
Volt már könnyes poéta-lélek,
Ki olvashatta kedvesének,
Mit róla írt? Mondják, s lehet,
Nincs ennél égibb élvezet.
Boldog költő! Szerény a vágya:
Az álmát szólaltatja meg,
S mellette boldogan piheg
Szerelme s verse drága tárgya!
S míg ő boldog, tán azalatt
A lányész másfelé szaladt.

35

De én, ha versekké fonódnak
Lelkemben álmok s ritmusok,
Csak kedves, régi gondozómnak,
Öreg nyanyámnak olvasok.
Vagy: végzem már az unt ebédet,
S egy jó szomszédom erre téved,
Kabátszárnyánál elkapom,
S drámáimmal nyomorgatom.
Vagy (tréfán kivül): hogyha bánat
És rím már elcsigáz nagyon,
EI-elkószálok csónakon
S riasztgatom a vadrucákat;
Strófám édes zenéje hat,
S felrebben egy-egy nagy csapat.

36, 37

S Anyegin? Versem olvasója,
Várj, percnyi türelem nem árt,
Elmondom én apróra róla,
Reggeltől estig mit csinált.
Remete módra él magában,
Nyáron felkel hét óra tájban,
S pongyolában vízhez siet,
Mely hegy tövéből integet,
S Gulnara költőjét követve,
Átússza Hellespontusát,
Kávézik, unva lapoz át
Egy rossz újságot s félrevetve
Felöltözik...

38, 39

Könyv, séta, alvás, fák homálya,
Vizek, csobogva altatók,
Fekete szemű, szőke lányka
Ajkáról pár friss ízü csók;
Zablázott ló, mely fékre kényes,
Ebédelés, elég igényes,
Aranyszín bor az asztalon,
Magányosság, nagy nyugalom:
Nembánomság elvét követve,
Így élt aszkéta-életet,
A nyári szép nap telhetett,
Nem is számolta - elfeledte
A várost és barátait,
Zaj s ünnepély unalmait.

40

De itt, észak felé, a kis nyár
Mint egy torz déli tél, olyan.
Egyet-kettőt villan s fut is már,
Bár ezt be sem vallják sokan.
Ősz leng a szellő hűvösében,
Ritkábban van részünk a fényben,
Kurtul a nap, zordul az ég,
A titkos erdő-sűrüség
Vetkőzik már búsan zizegve,
Hervadt mezőkre köd borul,
Kiáltó vadlúd-raj vonul
Délibáb vidékre, más vizekre,
Nehéz évszak jön, unalom,
November áll az udvaron.

41

Hűs ködből kelt a nap sugára,
A szántóföld is néma már,
Az éhes farkas és a párja
Az út mentén utasra vár;
Vadat sejdít a ló szimatja
S horkan - gazdája megriadva,
Hajszolva hajt a hegyre fel;
Hajnalban csordát nem terel
A pásztor, s többé nem legeltet,
Tülökszó már nem hívogat
Delelni szomjas barmokat;
Parasztházban lány énekelget
S fon, míg a téli jó barát:
Szilácstűz hinti sugarát.

42

Az ősz csikorgó fagyba fordul,
A dér ezüstös takaró...
(Most azt várod rímemre: zordul;
Itt van, ni, kapd el, olvasó!)
Modern parkettnél is simábban
Ragyog a patak jégruhában,
Csáklyás fiúhad fut s nevet,
S hersegtet villogó jeget.
Nagy, piros lábú lúd biceg be,
Nehéz testével úszna még,
Vigyázva lép, de sík a jég,
S elcsúszik s félredűl. Zizegve
Száll már az első, szűzi hó,
Örvénylő csillag-millió.

43

Mit tudnál tenni téli zugban?
Séta? A megszűkült világ
Unalmas látvány kis falukban,
Egyhangú, pőre pusztaság,
Lovagolnál a zord vidéken?
Kopott patkójú ló a jégen
Tétován jár s ügyetlenül,
És egykettőre elterül.
Bús házban ülj, s vigaszt keresve
Olvasgasd Pradtot, Scottodat,
Vagy nézz át számadásokat,
Zsémbelj s igyál, s a hosszu este
Elmúlik, mint a tegnapod,
S remek tél - elmondhatod.

44

Mint Childe Harold, ő is magányba
S tűnődő renyheségbe hull.
Az ágy után friss kádja várja,
Aztán egész nap szótlanul
A biliárdnál kalkulálva,
Egy tompa dákóval megállva
Két csontgolyót lök és figyel,
Van úgy, hogy reggel kezdi el.
Száll a falusi este fátyla,
Már a dákózás is sivár,
Kandallónál terítve vár
Az asztal. Jön Lenszkij, barátja,
A szürke trojka hozta el.
A vacsorát! Sietni kell!

45

Áldott italt kínál az asztal:
Mihelyt a költő is leül,
Elébük jégben hült palackkal
Moët vagy Veuve Cliquot kerül,
Fényben Hipokrené a társa:
Játékos, gyöngyös csillogása
(S a pezsgés más márkák borán)
Megejtett s rabbá tett korán,
Minden pénzem rá vesztegettem.
Emlékeztek, sok cimborám?
Varázs csillant a sugarán,
S belőle forrt sok balga tettem,
Vitatkozás, tréfálkozás,
Vers, álom is, derűs, csodás!

46

De pezsgő, sustorgó hab-árja
Ma már gyomromhoz hűtelen,
Az íny a csendes bort kivánja:
A jó bordeaux-it kedvelem.
Aď? Már nem való erőmhöz,
Hasonlít fényes szeretőhöz:
Eleven, csélcsap és hamis,
Lélektelen s makrancos is.
Te, Bordeaux, hű társ vagy, dicsérünk,
Gondban vigasztalást hozol,
Nem hagysz minket cserben sehol,
S mindig segítesz, hogyha kérünk,
Tétlenségben te vagy velünk.
Vivat, bordeaux-i! Tisztelünk!

47

Kihült a láng. Arany parázsra
Leplet finom hamu terit,
S halkan leheli hamvadása
A gőz lengő szalagjait.
A hő fogy. Füstölgő pipából
A kéménylyukba húz a fátyol,
Pezseg még a borospohár,
Leszállt az este ködje már.
(Be jó meghitt szó félsötétben,
Barátságos pohár előtt.
Úgy hívjuk ezt az est-időt:
Eb s ordas közt. Miért, nem értem.)
S most olvasóm hallgassa meg,
A két barát miről cseveg.

48

"S ott túl világukat hogy élik?
Hogy érzi Tatjanánk magát?
És pajkos Olgád?" - Tölts, de félig..
Elég... Tiszteltet a család.
Megvan, betegség gondja nélkül,
Olgácskám napról napra szépül,
Micsoda váll, milyen kebel!
S a lelke!... Jöjj csak egyszer el,
Meglásd, öröm lesz érkezésed;
Mert hát, gondolkozz rajta tán:
Kétszer benéztél, s azután
Meg sem mutattad volna képed.
Ej... szép eszem van, mondhatom:
Meghívtak, jöjj el szombaton. -

49

"Én?" - Persze. Tanja napja volna,
Ünnepjük lesz a szombat-est,
Meghív reá az anyja s Olga,
Kibúvó nincs, ne is keresd. -
"A sok vendég ... nem bírom őket,
Az innen-onnan csődülőket..."
- Ne hidd! Én biztosítalak:
Családi kör ünnepli csak.
Tedd meg! Igent mondj, felderítne.
Felelj! - "Rendben van." - Jössz tehát?
S kiitta megmaradt borát,
Poharát Olgáért ürítve,
S tovább dicsérte szüntelen,
De hát: ilyen a szerelem!

50

Vidám. A menny előtte nyitva:
Két kurta hét hamar lejár,
S a nászágy édes ízű titka,
Az üdvösségek csúcsa vár.
Hymen sok gondja, búja, nyűge,
A házasélet keserűje,
Az unt napok rideg sora
Eszébe nem jutott soha.
Nekünk, kik küzdünk Hymen ellen,
A házasélet mit jelent?
Fárasztó képsort, végtelent,
Lafontaine-es regény-keretben...
Szegény Lenszkij mást nem tehet:
Ő ilyen sorsra született.

51

Akit szeret, viszontszerette!...
Így hitte s boldog volt vele;
Boldog, ki bízását követve
S a józan észt szerelve le,
Úgy szunnyad édes érzelemben,
Mint részeg utas éji csendben,
Vagy (szebb így:) lepke, mely leszáll
S virágölhöz tapadva hál.
Szánd, ki nem szédül, sose rezdül,
S mindent előre láthatott,
S emberszót és mozdulatot
Gyűlöletén bocsát keresztül,
S kihűti a tapasztalat
S a tiltó, józan öntudat.


 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
p
  2011-08-29 13:55:18, hétfő
 
  ÖTÖDIK FEJEZET

Ó, ne láss le, Szvetlanám,
Ily félelmes álmot!
(ZSUKOVSZKIJ)

1

Különös őszük volt: sokáig
Késett a tél, az altató.
Várta a föld, várt januárig,
S harmadnap éjjel jött a hó.
Tatjana korán kelt s kinézett,
Fehér az udvar, hó tetézett
Virágágyást, épületet,
Palánkokat, sövényeket,
Ablakát finom jég himezte,
Ezüstös-pelyhes künn a gally,
Az udvaron víg szarka-zaj,
Az ormokat beszőnyegezte
A szikrázó, hideg lepel,
Minden fehér, távol, közel.

2

A tél!... A pór szánját kitolja
S ujjong, hogy új utat tehet,
Gebéje friss havat szagolva
Még így is jámborul üget;
Pihés barázdákat hasítva
Száguld a vakmerő kibitka,
Veres övű bundában ül
S hajt a kocsis kegyetlenül.
Zsellérgyerek szalad vidulva,
S lónak képzelve önmagát,
Utast húz szánkóban: kutyát,
A huncutnak fagy már az ujja,
Sírna s nevet. Ablak megett
Az anyja feddőn integet.

3

De meglehet, szerény szinekkel
Figyelmetek meg nem fogom,
Ilyen természet arca nem kell:
Miért nem ékes és finom?
Van egy költő, ki gazdagabban
Festette s ihletett szavakban
Az első hó szépségeit
S a tél gyönyörűségeit.
Hogy tud szánútról énekelni
S titkukról! Élveznéd mohón
A lázas verset, olvasóm.
Vele nem mernék harcra kelni,
S veled, ki messze kóborolsz
S fiatal finn lányról dalolsz.

4

Tanjánk orosz volt ösztönében,
S nem tudva, mit miért szeret,
Zord szépségét élvezve, mélyen
Szerette az orosz telet;
A zúzmarát napos határban,
A szánt, az esti fénysugárban
A friss hó rózsás köntösét,
A vízkereszti est ködét.
Ők aznap ünnepelni szoktak,
S ha megvolt már az estebéd,
Begyűlt a sok fehércseléd,
S jósolt a szép kisasszonyoknak
Tisztférjet, háborús jövőt,
Mint esztendővel ezelőtt.

5

Hitt ő sok régi népszokásban,
Mely a jövendőt sejteti,
Kártyában és álom-csodákban
S jós volt a hold arc is neki.
Balsorsos jelre szíve rebben,
A tárgyban is, titkos jegyekben
Babonás értelem beszél,
S Tatjana sejt s szorongva fél.
Ha macskájuk kemence hátán
Dorombolgatva s mosdva ül,
Vendégük jön feltétlenül;
Az újhold fénysarlója láttán,
Ha bal felől pillantja meg,
Amint a két szarvval lebeg,

6

Belesápad a félelembe,
S mikor sötétkék éjjelen
Csillag futott a végtelenbe,
És eltűnt benne hirtelen:
Tatjana lázasan repesve
A kívánság szavát kereste,
Hogy elsuttogja, mig lehull.
S ha valahol váratlanul
Fekete pap bukkant elébe,
Vagy egy nyúl másodperc alatt
A mezsgye úton átszaladt,
Vak rémület csapott szivébe,
Azt hitte: baljós híradás,
És félt: jön majd a sorscsapás.

7

S úgy érzi néha: félelembe
Titkos kéz vonzót is vegyít,
A lélek így van már teremtve:
Két ellentétest egyesít.
Jön a szent ünnepsor, remények,
Jósolnak víg lányok, legények:
Az ifjúság, mely csak legyint,
S melynek jövendő élet int
Beláthatatlan messzeségben;
S jósolgat okuláron át,
Ki mindent vesztve vár csodát,
A sírnál tántorogva, vénen:
A jóremény, bár int a vég,
Gügyögve áltatgatja még.

8

Az olvasztott viaszt Tatjana
Mohó szemmel figyelgeti,
Az öntött jós-alak csodája
Csodálatost hirdet neki.
Tál vízbe gyűrűcskék merülnek,
Majd sorra mind előkerülnek;
Tanjáé is jön víz alól,
S az ó dallam bús verse szól:
"Ott dúsgazdag parasztok élnek,
Lapátolják a kincseket!
Kinek dalunk szól, tisztelet
S dicsőség annak!" Gyászos ének;
A vers, mely cirmost emleget,
Lányszívnek kedvesebb lehet.

9

Éj van, fagy; fenn a tiszta íven
A felséges csillagsereg
Áldott összhangban ring, szelíden...
Tanjánk az udvaron szepeg,
Be sem gombolva leng ruhája,
A holdnak tükröt tart. Hiába:
Sötét a tükör és rideg,
Lapján csupán a hold remeg...
Hó roppan... Jönnek... Férfi... Rebben
És arra fut lábujjhegyen
S hangja megcsendül kedvesen,
Furulyaszónál édesebben:
"Hogy hívják?" Az csak néz s fülel
És "Agafon" szóval felel.

10

Nyanya tanácsa még segíthet,
Az éji jóslás hátra van.
Tatjana kettőnek teríttet
A fürdőházban titkosan.
Egyszerre megborzong a csendben...
Nekem Szvetlana jár eszemben,
S borzongva rémest gondolok...
Tatjanával nem jósolok.
Selyemövét már oldja: várja
A puha ágy. Levetkezett
S belebújt. Tükröt helyezett
A vánkos-aljba éjszakára.
Lel-isten ott ólálkodik.
Csend. Alszik már és álmodik.

11

Különös álmot lát Tatjana:
Havas mező körös-körül,
Megy a havon, s amerre látna,
Mindenfelé komor köd ül.
Előtte hóhalmok közében
Patak rohan s zuhog merészen,
Az ár sötéten forr s hereg,
A tél sem béklyózhatta meg.
Pallója két rossz, karcsu szálfa,
Jég fogja össze s ingatag,
S ott lent a habzó forgatag
Fenyeget zúgva és zihálva.
Örvényt, pallót hökkenve lát,
Tanácstalan most: hogy megy át?

12

Szorong s már-már hitét veszítve
A gátló vízárral pöröl,
S nincs kéz, amely baján segítne
A hívó túlsó part felől.
De test mozdult a hóhalomban
S ami kibújt sötéten onnan,
Egy nagy, bozontos medve volt;
Tatjana jajjal felsikolt,
A medve bőg, két mancs kinyúlva
Kínálkozik, hogy fogja meg,
S ő félve lépve áttipeg
Rátámaszkodva, rászorulva.
S aztán? A karmos medveláb
Követi pallón túl tovább.

13

Nem nézne vissza semmi áron.
Sietve és loholva lép,
De a makacs, lompos lakájon
Nem tud kifogni semmiképp.
Jön, jön s nyög is: kibírhatatlan,
Már itt az erdő, mozdulatlan,
Komor-szép fenyves-rengeteg,
Gallyát hó-súly terhelte meg;
Hárs, nyírfa, nyárfa áll a szélen,
A puszta ághegyek között
A csillagfény átütközött;
A szurdok és cserjése mélyen
Szélfútta hó alá került,
Út nincs, az út is elmerült.

14

Bozótba jut s a rém mögötte,
Az omladó hó térdig ér,
Nyakát most cserjegally ütötte,
Füléből is serkent a vér:
Kitépte függőjét fa ága,
Most hóba roppan drága lába,
S ázott cipője ott akad,
Most keszkenője elmarad,
Hóból kiszedni rá hogy érne?
Most hallja: jön! Nyomába ért!
Emelné tán a szoknyaszélt,
De tiltja ezt leány-szemérme;
Még futna, ám a szörnyü jő,
És futni többé nincs erő.

15

A hóba rogy. De ott a medve,
Felkapja s futni kezd vele;
S ő hagyja, félig megmeredve,
S eláll lélegzetvétele.
Most ösvényen hurcolja éppen,
Kis kunyhó áll a sűrüségben,
A hóban szinte elmerül,
Hófúvás rakta úgy körül;
Az ablak fénnyel int az éjben,
De benn zaj és ricsaj van ám,
S a medve szól: "Ez jó komám,
Itt megmelegszel nála szépen!"
S a kis pitvarba cammogott,
S terhét küszöbre tette ott.

16

Feleszmél s hát egy pitvaron van,
S a medve nincs a pitvaron;
Benn pohár cseng vad vigalomban,
Mint nagy halott után toron.
Elképed és elhül egészen,
Titkon bekandikál a résen.
És mit lát ott?... Asztal körül
Szörnyetegek csoportja ül:
Kutyafejen két szarv, be rémes,
Boszorkány, állán bakszakáll,
Ott egy kakasfej kiabál,
Ott egy csontváz, groteszk, negédes,
Amott farkincás törpe fú,
Itt kandúr, mely félig daru.

17

S ez a vad képsor egyre torzul:
Egy ronda rák pókháton ül,
A lúdnyakon koponya fordul,
Csontján veres süveg feszül,
Egy szélmalom guggolva járja,
Csikordul és lendül a szárnya,
Ének, röhej, fütty, ugatás,
Emberhang s lóláb-dobbanás!
S egy arcba botlik, ismerősbe -
A vendégek közt hogy lehet,
Akitől fél s akit szeret:
Verses regényünk ifju hőse?
Asztalnál ül a többivel,
S az ajtórés felé figyel.

18

Jelt ad, s egyszerre mind nyüzsögnek,
Iszik, s isznak, s megnő a zaj,
Nevet, s egyszerre mind röhögnek,
Egy zordat pillant, s nincs ricsaj.
Nyilvánvaló: ő itt a gazda,
S ez most Tatjanát sem riasztja,
Inkább kíváncsiskodva áll,
S ajtót nyit és bekandikál,
De hirtelen szél tör be mélyen,
Lámpákat oltó, vad vihar,
S a bandában zavart kavar,
Anyegin, villogás szemében,
Zajjal feláll, s feláll a had,
S nyomán az ajtóig halad.

19

Megrémül, testét megfeszítve
Elfutna s meg sem állana,
S nem tud; türelmét elveszítve
Vergődik és rikoltana:
Nincs hang; s az ajtót most kivágja
Jevgenyij, s hát ott áll Tatjana,
S szemben sok ádáz, torz alak:
Ormányok, szarvak, agyarak,
Véres nyelvek, hosszan kinyúlva,
Dülledt szemek, bajszos pofák,
Bojtos farkak, sötét paták
S a csontvázak borzalmas ujja -
S ránéz, rámutat mind a rém,
S ordítja mind: "Enyém! enyém!"

20

"Enyém!" - szól Jevgenyij keményen,
S eltűnik rá az éji had,
S a lány jeges, nagy téli éjben
Hősünkkel kettesben marad;
Most már Tatjana lett a gondja,
Szelíden egy sarokba vonja,
Rozzant lócára ülteti,
S fejét vállára fekteti.
De Olga hirtelen betoppan,
Utána Lenszkij, fény cikáz,
Anyegin vadul hadonász,
A pár ellen haragra lobban,
Hogy ily hívatlan jönni mer;
Tatjana félholtan hever.

21

A szóharc hangosabbra vált még,
Jevgenyij hosszú kést ragad,
Lenszkij lerogy; sűrűbb az árnyék,
Velőtrázó jajszó riad...
Megreng a borzalom tanyája...
S rémülten felriad Tatjana...
Fényt lát körül a tárgyakon.
A fagy-hímezte ablakon
Bíboros már a jég-erecske.
Jön Olga, s jókedv jön vele,
Rózsás, mint észak reggele,
S könnyebben lebben, mint a fecske.
"Álmodban kit láttál? Ej, ej!
- Vallatja nénjét. - Nos, felelj!"

22

Nem hallja, mintha ott se lenne,
Az ágyon kedves könyve van,
Lapozgat révedezve benne,
S fekszik tovább is hangtalan.
Könyvének nincs költői bája,
Szép metszetekkel sem kinálja,
Nincs benne bölcs mondás se szín,
De sem Scott, Byron vagy Racine,
Sem Vergilius, sem Seneca,
Sőt a Divatlap cikke sem
Vonzhat ily szenvedélyesen:
Nagyhírű könyv: Martin Zadéka,
Fő-fő chaldaeus bölcselő,
Álomfejtő s jövendölő.

23

Ez a mély mű a nagy magányba
Vándorkupec-kézből került,
Még alkudott is rá Tatjana,
S megvenni végre sikerült;
Három s fél rubel volt az ára,
Cottin - hiányos - Malvinája
S pár ponyva-könyv a ráadás,
Egy elkopott nyelvkönyv, hibás,
A Petriád, két ócska példány,
Marmontel, harmadik kötet.
Aztán Martin Zadéka lett
Legvonzóbb olvasmánya... Méltán:
Bánatban gyógyítószere,
Együtt van, együtt hál vele.

24

Aggasztja és izgatja álma:
Milyen rejtelmes és csodás;
Kutatja, mit rejthet homályba
A szörnyűséges látomás.
Az álomfejtő csízióban
Ábécé-rendben annyi szó van:
Banya, bozót, híd, hó, karom,
Ló, medve, rák, szél, vigalom,
Satöbbi. Nyugtot válaszában
Zadéka bölcs sem adhatott,
S Tanja csak bajt sejt, bánatot
A baljós álom képsorában;
Miatta annyi gondja van
És annyi napja nyugtalan.

25

A szép hajnal bíbor kezével
A völgy ködét oszlatva szét,
Felhozza rózsaszínü fénnyel
Tatjana víg névünnepét.
Alighogy felvirradt a reggel,
Tódul a sok vendég sereggel,
Szomszéd család család után:
Szekér, kibitka, bricska, szán.
Előszobában sűrü zsongás,
Szalonban zaj, bemutatás,
Mopsz-koncert, lánycsók-csattanás,
Küszöbnél is kacaj, tolongás,
Lábcsoszogás, hajolgatás,
Dada-zsivaj, gyerek-rivás.

26

Jön Pusztyakov, rezeg pocakja,
Nagytestű párja is szuszog;
Jön Gvozgyin, elsőrangu gazda,
S muzsikjai mind koldusok;
Az ősz Szkotyinyin-pár s családja,
Orgonasípszerű a skála
A két év s harminc év között;
Majd Petuskov, a dandy jött.
Majd cousinom, díszben, Bujanov:
Bőrellenzős sapkát visel
(Jól ismerik távol s közel);
A környék pletyka-gyára, Fljanov,
A volt tanácsos, gáncsvető,
Falánk s megvesztegethető.

27

Most Panfil Harlikov családja
S monsieur Triquet következett,
Parókája van s okulárja,
Tambovból nemrég érkezett.
Modorban franciás egészen:
Tanjának verset hoz zsebében,
Gyereknek ismert, otthoni:
"Réveillez-vous, belle endormie!"
Vén almanachba bújva lelte
Vers-lom között a versikét,
Költő-láz lepte meg Triquet-t,
Porából szépen kiemelte,
S merész ötlettel "belle Niná"-t
"Belle Tatjaná"-re írta át.

28

S most a kisváros büszkesége,
Nagylányok álma, mintakép,
Lányos mamák gyönyörüsége,
A századparancsnok belép.
Örömhír! Vígság napja van ma!
Ah! Itt lesz a katonabanda!
Óbester úr igérte meg.
Ma bál lesz! Nagyszerű! Remek!
S már ugrál sok leány csoportban.
Asztalhoz! Pár párral vonul,
Pár lány Tatjanáig nyomul,
Szemben velük meg férfisor van.
A társaság csacsog, derül,
Keresztet vet, zsong és leül.

29

És most a víg beszélgetésbe
Szünet lép. Fal mindenki már,
Tányér- s kés-villa-csörrenésbe
Csendül a koccanó pohár.
De mozdul már a zaj s a lárma,
Zsivajjá duzzad nemsokára,
Szót senki sem hall, csak vitáz,
Sivít, kiáltoz, hahotáz.
Az ajtó nyílt, s Lenszkij belépett,
S Anyegin is jön... "Szentatyám!
- Kiált Larinné. - Végre, lám!"
Összébb tolják a teritéket,
A székeket rendezgetik,
Hívják őket s leültetik.

30

Tanjával szembe. Néz ijedve,
S mint hajnal holdja, sápad el,
S űzött gímnél jobban remegve
Sötét szemmel nem nézne fel;
Piheg, tűz árad szét erében,
Fullad, könny ül borús szemében,
Köszöntik, s észre sem veszi,
Az ájulás környékezi;
Már-már erőt is vesz szegényen,
De lelke még éber marad:
Megtántorodni nem szabad,
S ő győz a testi gyengeségen,
Halkan néhány tört szót rebeg,
De helyt ül s nem mozdulna meg.

31

Ideg-drámát, bús női képet,
Sírást és ájulásokat
Jevgenyij nem bírt és nem értett,
Látott ilyent elég sokat.
Különc, s dühíti már a bankett,
S Tanja miatt is nyugtalan lett:
Mit borzong s bágyadoz megint; -
Rosszkedvében fel sem tekint,
Aztán duzzogva megfogadja,
Hogy Lenszkijt megbosszantja jól,
A rosszkedvért majd ő lakol,
S már látja is, hogy győz haragja;
Minden vendéget megfigyel
És torzképekben gondol el.

32

Különöst más szem is találhat
Tanjában, úgy elváltozott;
De most minden szem és birálat
A piroggal foglalkozott
(Sajnos, nagyon sok szó van ebben);
Most meg leszurkozott üvegben,
Sült s blanc-manger közt tartva sort,
Hozzák a jó cimljanszki bort,
S jön a sok hosszúkás pohárka,
Olyan karcsúk, mint Zizi, te,
Lelkemnek kristályserlege,
Ártatlan versek ideálja,
Kehely, mely csalt s itatgatott
És mámorokba ringatott!

33

Nedves dugójától bucsúzva
Durrog a sok butélia,
Pezseg a bor. Magát kihúzza
Komolyan most a francia
S feláll, izgatja rég az ének,
Csend lesz, suttogva sem beszélnek.
Tanja félholt; a verselő
Papírlapot vesz most elő
S odafordul, s rákezd, de falsul.
Taps, üdvözlés, zúgó terem,
S Tanja köszönni kénytelen,
S a nagy költő szerényre halkul,
Aztán elsőnek élteti,
S átadja kis versét neki.

34

Gratulálás. Nincs hossza-vége,
S mindenkinek jut hálaszó,
S mikor Jevgenyij lép elébe
S meglátja, hogy mily hervadó,
S arcán zavar van s néma szégyen -
Szánakozás fakad szivében,
Meghajlik Tatjanánk előtt,
S egy pillantásig nézi őt
Csuda-gyengéden, szót se szólva.
Vajon valóban meghatott?
Vagy játszott és kacérkodott,
Akarva vagy nem tudva róla?
De gyengédsége drága jel,
S a lányszív új életre kel.

35

Széksor robajlik hátratolva,
Mindenki a szalonba gyűl,
Mintha mézes kas népe volna,
Mely zsongva rét felé repül.
A nagy bankettől jóllakottan
Szundítnak is már itten-ottan,
A hölgyraj kályhához kerül,
A lányhad suttog s félreül;
A kártyást zöld asztalka várja,
A régi l'hombre vonz nagyon,
S van whistben is még izgalom,
S a hites boston-láz a párja:
Háromfiús familia,
S mind szomjas unalom fia.

36

A nyolcadik robberhez értek
A whist-vitézek hevesen,
Helyet most nyolcadszor cseréltek,
Már teát hoznak. Szeretem,
Ha időt ebéddel, teával
Jelölhetek meg s vacsorával.
Falun breguet-re mért tekints?
A gyomrodnál jobb óra nincs.
Megjegyzem itt zárójelekben,
Hogy versem sűrűn emleget
Lakomát, bort, banketteket -
Akár te ősi énekedben,
Harminc századja héroszunk,
Te, isteni Homerosunk!

37, 38, 39

A lányok kéztartása bájol,
Oly csínnal isszák a teát.
De most a szomszéd nagyszobából
Flóta- s fagottszó hallik át.
Öröm csiklandja szíve táját,
Otthagyja jó rumos teáját,
S Olgához lebben Parisunk,
Akit Petuskovnak hivunk;
Lenszkij Tanjával, Harlikova,
A túlért lány is táncra kel,
Tambov költője kéri fel,
Bujanovval ring Pusztyakova,
Párral benépesül a tér,
S a bál teljes fényéhez ér.

40

Úgy volt, mikor regénybe kezdtem
(Első rész, bárki rátalál),
Albani-színekkel lefestem,
Milyen egy pétervári bál.
De álom ejtett meg s igézet,
S a lelkem emléksort becézett:
Kis, kedves női lábakat.
De már nem vesztek célt s utat,
Kis láb, nyomod követve újra!
Már itt a férfikor-határ,
Ideje józanodni már,
Tettben, stílusban megjavulva;
Most ötödik fejezetem
Kitérés nélkül vezetem.

41

Mint ifjúságunk fergetegje,
Megszállottan s egyhanguan
Örvénylik még a valcer egyre,
Pár pár után villan, suhan.
Anyegin mosolyog magában,
A bosszú már kiforrt agyában:
Olgához lép. S a pár repül
S kering a vendégek körül.
Megállnak most. Székkel kinálja,
Élénken s kedvesen cseveg.
Egy perc, s a pár megint lebeg
S kering a valcer ritmusára.
Ámulás. Lenszkij hüledez,
Nem hisz szemének. Álom ez?

42

Most más tánc jön: mazurka. Régen
Ha megzendült a hangszeren,
Ropogott sarkaktól keményen
S rengett a parkettes terem,
Ablak csörrent a tánc-zenébe.
Most? Mint a dámák, csúszva-lépve
Siklunk tükör-padlón tovább.
Örülhetünk, hogy legalább
Kisvárosban, falun, vidéken
Él még a régi szép szokás:
Ugrás, bajusz, lábdobbanás -
Nincs változás az ősi képen,
Idáig zsarnokunk se hat:
A kóros, új orosz divat.

43, 44

Tanját s húgát lihegve hozza
Bujanov, s hősünknél terem,
S Anyeginunk nem ingadozva,
Olgát választja hirtelen;
Hanyag fölénnyel átkarolja,
S míg siklanak, hozzáhajolva
Pár bók-szót súg ízetlenül,
S kezét szorítja. Felhevül,
S hiú lányarcát láng borítja.
Lenszkij lobban, szédülve lát,
Alig zablázza már magát,
Dühét féltékenység szítja,
A tánc végére vár s figyel,
S a cotillonra kéri fel.

45

Már nem lehet. S mi tiltja, kérdi.
Anyeginnak Lenszkij előtt
Már elígérte. Ezt nem érti:
Úristen! Olga... Olga őt...
A pólya csak most hullt le róla,
S máris kacér kis fruska volna?
Cselhez, ravaszkodáshoz ért,
S a hűtlenség útjára tért!
Ilyen bántást tovább nem állhat:
Nők átkos csínyét megveti,
Kimegy, lovát nyergelteti
S elnyargal. Egy választ találhat:
Ilyenre két pisztoly felel,
Golyó - sorsát az döntse el.


 
 
0 komment , kategória:  A Szergejevics Puskin 1.  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 45 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1462
  • e Hét: 3566
  • e Hónap: 94666
  • e Év: 1790551
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.