Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
x
  2013-04-02 20:00:49, kedd
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... .............. 2011-01-08 12:11:08



George Gordon Byron
Ahogy itt jár-kél...

Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szűr arca, szeme, mosolya:
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derű a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot és szivet,
melyben tiszta a szerelem.

Szabó Lőrinc fordítása

 
 
1 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
George By
  2012-01-15 14:00:29, vasárnap
 
  Beppo
szerző: George Byron, fordító: Kosztolányi Dezső



1

Tudjuk, hogy a farsang komor havában
a katolikus népség mint mulat
s míg nem jön Húshagyó Kedd, jó világ van,
emelkedett, pezsgő a hangulat,
és dáridóznak a hivek javában,
szegények és a magas-ranguak,
tánc, hejje-hujja járja és örülnek,
s van maszkabál, ricsaj, ivás meg ünnep.

2

Mikor az éjjel vad-fekete inget
terít az égre (kormos bakacsint),
kezdődnek a gáláns, finom idillek,
még az Álszent se veti meg a csint,
és az Öröm szilaj lábujjon illeg,
kuncog, cicáz s ledéren bekacsint,
zaj, suttogás hangzik, örömbe párzó
víg hangicsálás és fájó gitárszó.

3

Járnak színes, török, zsidó mezekbe,
fényes, bohó ruhákba nincs hiány,
bohóc bolondoz, ügyesen rezegve,
görög, román, yankee és indián.
Csak a papok ruháját föl ne vedd te,
másként válassz, amit szived kiván,
ne ingereld a klérust, ettől óvlak:
tanács minden szabadgondolkodónak.

4

Övezz magadra inkább úti tüskét,
papos-kábát, gyanús nadrág heyett,
nehogy ruhádra véletlen kisüssék,
hogy gúnyolod vele a szerzetet,
mivel leszidnak és megöl a szükség,
pokoli módon alád fűtenek,
s míg nem lakolsz meg duplán, szakadatalan
forralja csontjaid a szörnyű katlan.

5

Másként magadra húzhatsz nagykevélyen
sipkát, kabátot, minden piperét,
ami a Monmouth-Streeten s a Rag Fairen
tréfálva vagy komolyan int feléd.
Ily tér Itáliában is van, kérem,
de dallamosabb, kedvesebb a név.
Mert nincs ,,piazzánk", bármit is s csinálunk,
csak a Convent Garden piazza nálunk.

6

Ez ünnepet nevezik Karneválnak,
mely azt jelenti: ,,ég veled, te hús"
A név talál, mert mind kötélnek állnak,
és sós halat rág a hivő, a bús
De mért van ekkor ideje a bálnak,
rejtély, csak sejtem mint vén fifikus,
hogy búcsúul csendül meg a pohár itt,
mint hogy barát az indóházban válik.

7

Le is kerül asztalról a húsétel,
a fűszeres szelet, a dús falat,
mindenki csak sovány halat ebédel
negyven napig, és nincs lé ezalatt,
sok mondja: ,,juj", a fájdalom hevével,
s káromkodik (leírni nem szabad),
mivel megszokta teljes életében
a lazacot a jó, japáni lében.

8

Ezért ajánlom, hogy vigyen hamarság
szószt a hajóra, a ,,szósz-kedvelő"
megízesíti a csukát s a harcsát,
a parti boltba fusson el a nő.
(Vagy hogyha otthon van, ízes habarcsát
elhozza ám, mert a mérték a fő),
a böjti halhoz gombás szósz, ecet kell,
másképp a koplalástól nem menekszel.

9

Akkor tudnillik, ha vallásod tiszta,
s úgy élsz, mint Rómában a római,
ha más hited, nem kötelez a lista,
bár az Egyház nagyböjtöt róna ki,
a nő, a göthös, vagy a kálomista,
húst is papálhat, ámde a mai
szabály szerint elkárhozik bizonnyal,
ezt állapítsuk meg némi iszonnyal.

10

Farsangba legvidámabb volt Velence
és legvadabbul járta egykoron,
táncolt, dalolt a boldogság kegyence
álarcba, mint valami víg toron.
Mit rejtett még e gyémántos szelence?
Ne várd tőlem, hogy mind elsorolom.
Történetem hogy kezdődik, sugáros,
tökéletes-szép volt a vízi város.

11

A női közt ma is van sok csodás lány,
ívelt szemöld, tűz-szem, fekete tincs,
görög ecset rakott színt ily paráznán,
újabb piktornak hozzá színe nincs.
Mint Vénuszok Tizián buja vásznán
(Firenzében a legszebb ─ drága kincs)
álmodva könyökölnek ki az esti
erkélyen, vagy amint Giorgione festi

12

egy képén, hol báj s hűség összecsendül.
Ha a Manfrini-palotába vagy,
nézd meg (kilép a régholt képkeretbül),
s számomra minden festményt tovahagy.
Megfog bizonnyal, vallom ime szentül,
ha szívedet nem vette meg a fagy:
a piktornak, fiának s asszonyának
arcképe; de mily nő! élő imádat!

13

Maga a szerelem a földi testbe,
nem tódított, varázsolt ideál,
több nála az igaz való lefestve,
igen, ilyen volt e szem és e váll,
megvenni, vagy ellopni titkon, este,
csak erre gondol, aki ide áll:
egy régi arc sajog e nőnek arcán,
mit egyszer láttál s többé soha aztán.

14

Egy drága nő, kit megpillantasz ifjan,
mikor szemed még minden nőre néz,
és jaj! a kedves újra tovaillan,
egy percre itt van, s aztán elenyész,
megrajzolod sovárgó álmaidban,
rózsás kisértet, álom és egész,
és útját látod messzinek, ködösnek,
mint tovatüntét tündér üstökösnek.


15

Szóval Giorgione képéhez hasonló
Velence nője, s mostan is ilyen.
Amint az erkélyen van, nézni oly jó
(a messzeségtől még szebb a szivem).
Mint Goldoni hősnője, lágy, elomló
bájjal kacsint az ablak mélyiben;
igazat szólva bájos, drága fajta,
s mutatja is — de hát a lelke rajta!

16

Mert egy tekintetből lesz mind a sóhaj,
csábos kacsintás, vágy, szó és levél,
mit Mercurral, az égi híradóval
mindjárt a kedves nőhöz küldenél,
s az Isten tudja mennyi ,,ah", meg ,,ó jaj",
pusztán mivel két bús szív összekél —
tilos találka, hitves-ágyi szeplő,
tört szív, sőt tört kobak, megszöktetett nő.

17

Shakespeare leírta, milyen Desdemona,
csodálatos szép, pusztán híre rossz,
és mai napig is ilyen a donna,
akit az ördög kísértésbe hoz.
Én nem hiszem, hogy az a tény levonna
bájából, hogy a férje, a gonosz,
azóta is csak gyilkol néhanapján,
és immár nem merő gyanú alapján.

18

Akad ma féltékeny férj (ámde nem sok),
reájuk a bölcsesség fénye süt,
nem olyanok, mint a kormos Othellók,
kik tollaságyba fojtják kedvesük,
inkább, miként a szép fiú, ki ellóg,
ha már unott a házassági nyüg;
ne búsulj, ad majd újat a csodás ég,
végy másik asszonyt, vagy vedd el a másét.

19

Láttál-e gondolát már? íme lássad,
leírom a hosszúkás csolnakot:
bátor remeke az elgondolásnak,
könnyed, zömök, az orra faragott,
az evezősét hívják ,,gondolás"-nak,
sötét vizén libbenve suhan ott,
mint egy koporsó, mely ladikba lenne,
s nem tudni, mit beszélsz, csinálsz te benne.

20

És siklanak a hosszú, nagy csatornán,
sodorva a Rialtót s más hidat,
éjjel-nappal lebegve, vagy mogorván
a színházak körül valami vad
gyásszal vigyáznak, lesve holmi tort tán,
de el ne fogjon a bús áhítat,
mert az öröm honol ölükbe mélyen,
mint temetés után a gyászszekéren.

21

De kezdjük el. Volt ennek néhány éve,
harminc, vagy negyven, több vagy kevesebb,
a Karnevál lángolt dévaj tűzébe,
sok víg bohóság, mókaság esett,
egy hölgy is ott volt, gondját félretéve,
igaz nevét hiába keresed:
engedve a rímnek, a vers urának,
nevezzük őt ezennel Laurának.

22

Nem volt öreg, de már ifjú se akkor,
s nem volt, mint mondják: ,,bizonyos korú"
mi mellesleg nagyon bizonytalan kor,
titokzatos és furcsa, szomorú,
ha firtattam, hogy ifjuság-e, aggkor,
nem válaszoltak, s rám szállt a ború,
kérdésem egyszerűen elfeledték,
amit furcsának tartottam felettébb.

23

Hősnőnk virult, bár szebb korát leélte,
és hódított az emberek között,
a kor kegyesen bánt mindenha véle,
még ragyogott, ha kiöltözködött.
Örülnek a szép nőnek, bármiféle,
ő nem ismerte a bút és ködöt,
szeme mosolygott, tündöklő igézet,
s a szíve dobbant annak, kire nézett.

24

Már férje volt: de nálunk a keresztény
földön ilyen a hitves, mindahány.
Sosem sopánkodunk mi az elestén,
ellenben, hogyha vetkezik a lány
(és közbe nem tér meg, férjet keresvén),
a bűne botrány és kinos talány,
mint él meg a szégyenben a szegényke,
kivéve, hogyha csak titok a vétke.

25

Ura a kéklő Ádrián vitorláz,
s a tengeren hoz mindenféle jót,
majd veszteg-zár alatt nyög, hogy az orv láz
ne esse meg (ilyentől magad ódd).
Fönn a magas padlásszobája formás
ablakján várja nője a hajót:
kereskedő volt, városa Aleppo,
neve Giuseppe, rövidítve Beppo.

26

Mint egy spanyol, sötét és furcsa szerzet,
napégetett, hatalmas figura,
a bőre durva, érdes és kicserzett,
okos, vidám és ideges-fura,
jó tengerész, derék nevet is szerzett,
s a nő, bár nem figyelte az ura,
erkölcsös és kemény, szigorú jellem,
és úgy beszélték, majdnem feddhetetlen.

27

De férje nem tért vissza évek óta,
rebesgették, eltűnt hajó s hajós,
fél hazanézni a merész pilóta,
suttogta a nép, mert — szegény — adós,
fogadtak a fejére — régi nóta —
nem jön sosem meg, szónokolt a jós,
mert sok fogad, titokba azt remélve,
hogy vész a tét, és győz a véleménye.

28

Azt is beszélték, válásuk valóban
csupa ború volt, csupa szenvedély,
megérezték, hogy lángjuk elhalóban,
örökre válnak, s véget ér a kéj,
(költői sejtés, melyben sok való van,
éreztem én is, réveteg, de mély)
csak térdepelt az asszony, tudva mit veszt,
s elhagyta a férj a hű, drága hitvest.

29

Laura vár és sírdogál kicsinykét,
a gyásza fájó könnyel elegyül,
nem is igen tudott már enni mindég,
és fél aludni éjjel, egyedül.
Remegve nézi ablakát-kilincsét,
ha tolvaj jönne, vad kisértetül,
és egy pót-férjre gondolt szenvedéllyel,
főképp azért, hogy védelmezze éjjel.

30

És választott (mindég a nőcske választ,
hiába próbálsz ellenkezni te),
amíg Beppója nem küld néki választ,
s nem dobban az örömtől a szive,
egy férfit vett, aki szerelmet áraszt,
kissé bolond, nem kétli senki se:
de gazdag gróf, kit sok tisztel, csodál is,
s a szerelembe roppant liberális.

31

Táncol, zenél, franciául is ért ő,
de toszkán nyelvbe gyengébb daliám,
ami reája egy csöppet se sértő,
mert jól alig beszéli talián,
az operákban roppant nagy szakértő,
és tudja, ebbe-abba mi hiány,
s egész nézőtér hangolódott búra, :
ha fölkiáltott néha: ,,seccatura!"

32

Harsányan éljenzett, és erre félszeg
arccal lapult a ,,smokk"-nép maga is,
a hegedűs félt, hogyha szertenézett,
és arra gondolt, húrja tán hamis.
A primadonna érzett ferde félszet,
mert ,,pisz"-sze nyomban a halálba visz,
soprano, basso azt kívánta, bárcsak
pihenne a mélyben, mit zöld hinár csap.

33

Az improvizátor volt mindig álma,
ő is rögtönzött néha verseket,
dalolt és verselt, rímet rímre váltva,
festményt adott el, táncba lebegett;
olasz ügyesség, ámde itt a pálma
a franciáké mindenekfelett,
szóval gavallér, büszke és babéros,
még inasa előtt is ő a hérosz.

34

Hűsége nagy, habár sok a szerelme,
ilyenről álmodik a női vágy,
ha hébe-hóba zajganak perelve,
ő vissza nem vág, mindent abbahágy,
a szív szelíd, és bölcs a jámbor elme,
márványszilárd és egyben drága lágy,
remek tipus a régi iskolánkból,
ki hogyha hűl a nő, még egyre lángol.

35

Nem is csoda, hogy ennyi sok erényre
a nő szivébe a vágy behatolt.
Reménytelen volt Beppo hazatérte,
oly mélyen hallgatott, akár a holt,
egy szót se írt, nem küldött soha érte,
s az asszony évekig magába volt.
És akiről nem jő hír soha semmi,
az már halott, vagy annak kéne lenni.

36

És túl az Alpokon az asszonyoknak
(az ég Ítélje meg, mily nagy e bűn)
két férjük is van, s ebbe beleszoknak,
mellettük élnek ők szeretve hűn,
e tájon van ilyen lovagja soknak
s a többieknek majdnem fel se tűn.
Ki kezdte ezt el? (Tudja a Teremtő.)
Egy új házasság ez, a száma kettő.

37

A lovagot ügy hívták ,,Cicisbeo",
de pórias és durva lett a szó,
spanyol vidéken a neve ,,Cortejo",
újabban ott is divatos, való,
s szokás amerre foly a Po s a Tejo,
sőt tengeren túl is eljuthat, ó,
csak jaj, ne hozzánk, mert mi lenne végül
a tartásdíjból s házasságtörésbül?

38

Ellenben én ügy vélem, mindhiába
hódít a kedves és szűz hajadon,
a férjes nőnek még nagyobb a bája,
ki tête-á-tête beszélget szabadon,
ez nem vonatkozik épp Angliára, csak általánosságba mondhatom,
mert ismeri az életet, és abban
könnyen mozog és sokkal szabadabban.

39

Kétségtelen, hogy bimbó a Kisasszony,
félénk balog, ügyetlen, csupa láz,
riadt talán, hogy téged megriasszon,
pirul, vihog, duzzog és kacarász,
mindig Mamáját keresi panaszlón,
mit szól ez, az, s mit szól hozzá a ház,
a kis gyerekszoba nyelvén beszél csak,
és érzik rajta a vaj- és kenyér-szag.

40

A ,,Cavalier Servente" tiszte volna
a figyelem, s ő a nő bábuja, a
jobb körökbe számfeletti szolga,
ki úgy simul a nőhöz, mint ruha.
A hölgy parancsol néki, száz a dolga,
állása éppen nem sine cura,
kocsi, inas, gondola jár eszében,
kesztyű, legyező, sál, gallér kezében.

41

Bevallom, nékem kedves Olaszország,
a bűn, a láz, a mámoros igék,
mert kedvelem, Nap, a te fényes orcád,
s ágak közt ringanak a venyigék,
a kép, akárcsak egy díszlet, ragyog rád,
mit daljátékba néz a kandi nép,
tánccal zárult az első felvonása
egy szőlőben, mely Frankföld talmi mása.

42

Szeretek őszi estén lóra ülni,
csak ne felejtse otthon az inas
a köpenyemet a szíjába gyűrni,
mivel az égbolt már nem nyárias,
megállani, zöld útaknak örülni,
szekér inog, remeg a kocsi-kas,
piros gerezddel áldva, tompa zajban, —
jaj, Angliába trágya, por, ganaj van.

43

Szeretek szárnyast enni a ligetbe,
mikor a nap bukik a vízbe le,
és hajnalt várni, mely nem ködbe lengve
hunyorg, mint részeg ember bús szeme,
de csupa égbolt, könnyű, tiszta, lenge,
szépséggel és verőfénnyel tele,
nem gyertyaként ég vaksi, rút ezüstbe,
mint ott, hol füstöl London kormos üstje.

44

Szeretlek én, olasz nyelv korcs latinja,
mely olvatag, mint nő száján a csók
s zeng, mintha lágy atlaszra lenne írva,
édes Délről regélnek mind a szók,
símán suhannak a lelkűnkbe, mintha
mindegyik szótag álom volna, bók,
nem mint a mi füttyös és durva nyelvünk,
mit köpni, nyögni kell s torkunkba nyelnünk.

45

Szeretem a nőt is (bocsáss meg nékem),
a póri nőt, kinek az arca bronz
és sortűz alszik fekete szemében,
s tekintetétől boldogan borongsz,
a büszke delnőt, kinek fényes-eben
hajzatja s lankadt mélabúja vonz.
A szíve száján, a szeme sötét folt,
lágy, mint az égalj, s égi mint ez égbolt.

46

Olasz Paradicsomba olasz Éva!
Te ihletted meg egykor Rafaelt,
ki karjaidban halt meg, és a néma
ég szólalt meg, hogy álma szárnyra kelt,
de jaj, hiába izzok, égek én ma,
és ég a szó, a koldus, árva nyelv,
nem festheti le méltóképp az arcod,
amíg e földtekén Canova alkot.

47

,,Szeretem Angliát, bár sok hibája",
mondtam Calais-nél, s nem feledtem el,
szeretek éjszakázni is, hiába,
szeretem a kormányt (mint hű kebel),
sajtószabadságunkat is, mi drága,
a Habeas Corpust (ez fölemel):
a parlamentünk zegzugos vitáit,
ha nem nyúlnak hosszúra, mint idáig.

48

Szeretem az adót, ha nem nagyon sok,
a szén tüzét, ha lángoló a szén,
egy jó pohár sört, habzót, frisset, olcsót,
s a marhasültet, de nem feketén,
a tiszta, szép időt, de nem a loncsot,
egy évből ily két hőt szeretek én:
hát éljen a Király, Herceg s a Papság!
Szóval mindenkit szeretek manapság.

49

Új seregünket s a vén tengerészt is,
adósságomat és az államét,
hetvenkedésünk — adjuk a merészt is —,
a csődöt és minden csetepatét,
fagyos nőink — én jó vagyok e részt is —,
bús égaljunkat — elbájol a lét,
és elragad az új angol dicsőség,
ó csak ne lenne kormánypárti hős-nép.

50

De Laurára térjünk - mert e csélcsap
kalandozás bizony öreg hiba,
unok repülni, ahova a szél csap,
az olvasó se hagyja annyiba,
megkérdi még, az úr miért beszél csak,
s mit is akar hát, kész a galiba.
Nagyon komoly arányokat felöltő
veszély ez ám, melytől remeg a költő.

51

Lennék csak a könnyű vers koszorúsa!
Hogy szállanék a Parnasszusra fent,
hol ihletetten ül az égi Múzsa,
és verseket költ szűz-szeplőtelent.
Oly szép mesét firkálnék (mint a rúzsa),
szírt, görögöt és asszírt, annyi szent.
Nyugati érzés-lével meglocsolni,
és kész a fínum napkeleti holmi.

52

De névtelen vagyok, silány tanítvány,
(letört világfi, tönkremenni kész),
és rímül azt veszem, könyvem kinyitván,
amit a Walker Lexicon idéz.
Ha nem lelek, akad helyette hitvány,
és nem törődöm, mit mond az itész:
a versem majdnem a prózába billen,
de versdivat van — s kötelez az illem.

53

A gróf s Laura igy egymásba botlott,
és mint szokott, tartott ez a viszony.
Hat évig éltek együtt, mint ki boldog,
és olykor hajba is kaptak, bizony.
De ez nem hagy a leiken semmi foltot,
hát el ne fogjon téged az iszony,
mindenki összehorgol kedvesével,
a csőcselék, főúr, nincsen kivétel.

54

Nagyjába boldogul élt mind a kettő,
törvénytelen volt bár szívük frigye,
a nőt szerette a férj, kincse lett ő,
egyik se volt új csókok irigye,
a pletyka nem szólt, pusztán a merengő
jámbor sivított: ,,az ördög vigye!"
Nem vitte őket el: mivel az ördög
sok mindent eltűr és nevetve dörmög.

55

Oly ifjak voltak: Ó, ifjúság nélkül
mi lenne a földön a szerelem,
hozzá öröm, kedély, erő jön ékül,
szív, lélek, amely ritka idelenn.
De jaj szegény öregnek, aki vénül,
tapasztalat, múlt mind érvénytelen,
ez fáj az aggok együgyű szivének,
ezért olyan féltékenyek a vének.

56

A Karnevál lángolt, mint fényes álom,
de ezt megírtam már egy szakba fönt.
Laura készült, kedves ideálom,
mint amikor meghívják néha önt,
és részt vesz egy londoni maszkabálon,
hol táncolók közt víg muzsika döng.
De itt már hat hete, hogy zene harsant,
s ,,kendőzött arccal" hódított a farsang.

57

Mikor selyemmel, édes-puha-langgyal
kiöltözött, szép volt a nőnk nagyon,
friss, mint új vendéglő fölött az Angyal,
avagy a címkép új divatlapon,
mely színnel ékes és divatkalanddal,
s selyempapír takarja hallgatón,
nehogy odább goromba nyomdafesték
mázolja el betűkkel égi testét.

58

A Ridottóba mentek: ─ ez a csarnok,
hol vacsorázik és táncol a nép.
Nevéből is a bál zugása harsog,
de ez a versemnek nem fontos épp,
Vauxhall (kicsinyben), ámde itt a zsarnok
eső nem ömlött a terembe még.
A társaság ,,vegyes" (ez azt jelenti,
hogy nem méltó itt figyelemre senki).

59

Akkor ,,vegyes" tudnillik a közönség,
ha magadon s pár híveden kivül,
nem lelsz urat, kit hódolón köszönts még,
csak népet, mit nem áll az orr, a fül,
és sérti az előkelők özönjét,
hogy sertepertél s a téren kiül.
Pár ember a Világ, a többi nincsen,
hogy mért, magam sem tudnám, bizonyisten.

60

Így Angliában: amikor a dibdáb
piperkőc-fajta élt s uralkodott,
azóta tán elleste más a titkát,
majmolja a majmot. Jaj átkozott
sors, hogy e tipus egyre-egyre ritkább!
Adieu divat szájhőse, hím kokott!
Minden múló s elpusztul sanyarúan
a szerelembe, fagyba, háborúban.

61

Az északi Thor vert Napóleonra,
ki jégpöröllyel zúzta szét, piha,
mint cethalászt a bősz elem s a lomha
kezdőt a francia grammatika,
szerencse, nem hitt benned bizakodva.
De Fortuna — nem tudlak szidni ma.
Minél inkább gondolkozom felőled,
annál inkább istennő lesz belőled.

62

Mert az övé jelen, múlt és jövendő,
a sorsjáték, a házassági frigy,
nem mondhatom, hogy eddig is kegyelt ő,
de nem vagyok se bosszús, sem irigy,
még nem végeztünk, s csókja, az kelendő,
és múltamért tán kárpótol imígy.
Az istennőt nem is zavarom ám én,
csak majd ha azt mondom szavára: ámén.

63

De visszatérni újra: a tatárba,
mesém kisiklik ujjaim közül,
mindég magától ballag más határba,
s én szolgálok neki bús eszközül.
De belekezdtem, üljünk a batárba,
a cél felé, ki hisz, az üdvözül,
ha általrágtam magamat e versen,
majd írhatok szabad mértékbe, nyersen.

64

A Ridottóba mentek (mulatóhely,
hová holnap magam is elmegyek,
mert mélakórom igy altatható el,
mely fekszi lelkem, mint a bús hegyek,
s találgatom, kié ez a bohó fej
a maszk mögött és osztogat kegyet:
igy oszladoz a bánat, s felvidulva
mást kezdek el megint, félóra múlva.)

65

Laura most a víg tömegbe rebben,
mosollyal és mű-jókedvvel fizet,
fennen beszél, suttog még édesebben,
itt hajbókol, ott boldogít tizet,
melege van — s nincs semmi csoda ebben —
babája hoz friss citromosvizet,
körötte nők, néz szánakozva rájuk,
sajnálja őket, oly rossz a ruhájuk.

66

E haj hamis — az festett s mint a spárga,
a harmadik — micsoda ronda konty,
a negyedik — sápadt nagyon az árva,
az ötödik — kültelki, kis poronty,
a hatodik — fehér ruhája sárga,
a hetedik — ruhája cifra rongy,
a nyolcadik - de tollam visszadöbben!
Mint Banquo szellemei, egyre többen.

67

Most a közönséget szemléli hosszan,
s a férfi a szemét ráemeli.
Sugdosva dicsérik őt, meg se moccan,
hallgatja, zsongó álmokkal teli,
a nők tekintete ijedve koccan,
mert tetszik ám, varázsos és deli,
igen, igen: cudar a férfi népség,
őnéki mindig imponál a szépség.

68

Mi engem illet, semmiképp sem értem,
a céda nőt - de hagyjuk a vitát,
botrány kutatni, hogy miért, miért nem,
minden maradjon itt a régi hát.
De verné csak komoly talár a térdem,
úgy prédikálnék, nézne a világ,
s beszédem Wilberforce-ok és Romillyk
idézgetnék, mi illik és nem illik.

69

Míg Laura pillantgatott, mosolygott
és csacsogott, csicsergett és szavalt,
a nők figyelték irigyen a boldog
seregletet s a forró diadalt,
pípes hímek álltak katonasort ott,
hallgatták a szavát, akár a dalt,
főképp egy férfi, aki csupa láng volt,
s szokatlan áhítattal egyre lángolt.

70

Ez egy török volt, színe, mint a kávé,
nőnk látta, s nem volt nála boldogabb,
mert a török így szólt a nőhöz, ávé,
bár hozzá otthon csöppet sem lovag.
Értéke annyi ott, mint a kutyáé,
adják-veszik, akárcsak a lovat:
négy törvényes hitves ─ sok van belőlük ─
s tetszés szerinti számba szeretőjük.

71

Elfátyolozva élnek ők, bezárva
és férfi nélkül, fogságuk örök,
nem is lakoznak vígan e bazárba,
amint hiszik az északibb körök,
elkókad itt az orcájuk, az árva,
s mert nem szeret csevegni a török,
semmit se tesznek — mindegyik eretnek —,
csak fürdenek, szoptatnak és szeretnek.

72

Nem olvasnak, nem írnak, mind tudatlan,
vershez se értenek a kicsikék,
az éle, a gúny színvonaluk alatt van,
és nincs regény, színház és semmi kép,
a hárem alszik álmos kábulatban,
nem él köztük tudós harisnya — ,,kék",
a széplélek nem fuvolázza: ,,Íme
mily megható e verssor anda ríme".

73

Nincs ósdi rímelő itt, nyegle, balga,
ki a hírnévre pécéz szüntelen,
s bár nem akadt horgán se hal, se alga,
tovább halász, sekély vizekbe lenn;
,,potykák Tritonja", ki feszít hivalgva,
középszerű, üres és szemtelen,
visszhang visszhangja, fruskának bohóca,
kölyök-poéta - őrült bice-bóca!

74

Nagyképű bölcs sincs, ki kaján örömből
biccent: Ez jó! (nem jó egyáltalán)
s mint éji légy az új lángnál zörömböl
és karikáz a lámpások falán.
Hamis a gáncs, bók, mely belőle föltör,
ha hírt zabái, még éhesebb talán.
Nyelvet nem ért, és fordít, darabot szab,
izzadt-unalmast, bárcsak lenne rosszabb.

75

Utáljuk az írót, ki minden-író
s tintás papír-kényszerzubbonyba jár,
finom, okos, gondos, mindent kibíró,
nem is tudod, mit szólj hozzája már,
torkold le őt és légy fölötte bíró,
mert többet ér őnála a szamár.
A hetyke golyhó inkább alkot és él,
ő bűzölög és füstöl, mint a mécsbél.

76

Van több belőle, ismerünk néhányat,
világfiak, a lelkűk lágy szirom,
S-t, R-s, M-re s a többi úri ványadt,
az ő eszük nem jár a papiron,
mert ihletést nekik a társaság ad,
,,Akarnék" úr s a cukros ,,Nem-Birom",
én nem haragszom erre a sok úrra,
csak járjanak a nőkhöz téa-zsúrra.

77

A moszlim nő nem tudja, hogy mily nép ez,
sohase látott ily boldogtalant,
ha egy kerülne pusztán a szeméhez,
oly furcsa lenne néki, mint harang
török toronyba. Ember tervez, Isten végez,
de úgy hiszem elkelne itt alant
egy hittérítő író, aki már ma
e nőknek az új versről prédikálna.

78

A vegytan nem fejleszt számukra gázat,
a bölcselet nekik köd, semmi más,
nincs kölcsönkönyvtáruk — ugye gyalázat? ─
se illemtan, se káté, mely vitás
erkölcsünket lebírja, hogyha lázad,
és nincs évente képkiállítás,
a csillagászatért csöppet se égnek,
számtant sose bifláznak (hála égnek).

79

Hogy mért adok hálát ezért, ne kérdezd,
mint sejtheted, megvan rá az okom;
s mivel talán önérzetedbe sért, ezt
elhallgatom, kérlek, ne vedd zokon.
Le is nyelem a szatírát, az érdest,
pedig ha vénülsz, drága, jó rokon,
inkább nevetsz, mint gúnyolsz, és utána
a szájadon mélyebb a bánat árnya.

80

Ó Ártatlanság és Derű! Víz és Tej!
Boldog napokba boldog keverék,
a század telve bűnnel és ölessel,
s a szörnyű Ember már nem e derék
itallal oltja szomját. Ám azért hely
akad tinektek a szívembe még:
Saturn korát vágyom áhítva vissza,
míg szám a brandy cukros nedvit issza.

81

A törökünk még Laurára nézett,
nem mint muzulmán, inkább mint gyaur,
mint hogyha szólna: ,,Hadd szedem a mézet,
várj, drága hölgy, bájad szivembe szúr".
Az ily tekintettől a nőcske részeg,
de Lauránkon nem lett mégse úr.
Már sok tüzet látott, erkölcse mintás,
és meg se kottyant e pogány kacsintás.

82

Pitymallni kezdett, épp percent a hajnal.
Bölcsen teszi ekkor a hölgy-csapat,
mely táncba szédült-forgott vad robajjal
s a hosszú torna múltán lankatag,
ha készülődik, hazamenni halkkal,
s elpályázik, míg föl nem tűn a nap,
mert hogyha a lámpát, gyertyát lebírja,
az arcokat is elsápasztja pírja.

83

Részt vettem bálokon, estélyeken hűn,
s dacolva hősen álltam a sarat,
bámultam a szép hölgyet (ugye nem bűn?),
ki az idénybe győztesen maradt.
Ezret láttam, ki a bálákba feltűn,
s ma is csinos és diadalt arat,
de egy van csak, kinek (ha húny a csillag)
rózsái tánc után is egyre nyílnak.

84

Nem mondom el, ki volt ez az Auróra,
bár lelkemet sosem bűvölte meg.
Több mint Isten patentje, pontos óra,
egy drága nő, kit nézni szeretek.
Mért haragudjon hát egy szíre-szóra?
Ha látni vágyód rózsás szépemet,
ismerd fel az arcáról ─ ezt ajánlom ─
a londoni, vagy a párizsi bálon.

85

Laura, az okos, sietve ment el,
hogy meg ne lepje a vad fényözön,
hisz hét órája, háromezer ember
közt vigadott, illő, hogy elköszön.
A gróf a sálját tartja, komplimenttel,
kiérnek és ott járnak a közön.
De merre van az adta gondolása,
pont most siet a túloldalra, lássa.

86

Mint kocsisaink, mert itt szintén folyton
tolong a nép és öklei és tipog,
káromkodás záporzik, zúgva fojtón,
ordítozás és számtalan szitok.
Nálunk a poszt áll a Bow-Streeten, otthon,
itt őr siet hozzád, mihelyt hivod:
de egyre káromkodnak, mint a kocsmán,
szavak cafatja röpköd itt is, ocsmány.

87

Reátaláltak a csónakra végül
s a nyájas áron lágyan ring tova,
beszélnek a táncokról és zenéről,
a táncosokról s egy-két tétova
kis botránykáról: a hölgy elfehérül
(épp házukhoz simult a gondola),
remegve látja, a grófhoz simulván,
előtte áll megint a bús muzulmán.

88

,,Uram" szólt zordan a gróf, s hangja ingott,
,,ittléte oly váratlan és merész,
hogy meg kell kérdenem, miféle indok
vezette. Azt kell hinni, tévedés.
Remélem, az, de hagyjuk el az undok
bókot, az érdekébe kérem, és
ha most se érti meg, tüstént megérti".
,,Dehogy is tévedés" felelt a férfi.

89

,,E hölgy a feleségem!" A fehérnép
ilyenkor sápadoz, az angol az
elájul, vagy mindent dühöngve széttép,
de nem heves és nem vad az olasz.
Ők szentjeiket hívják, a szegénykék,
s mikor ocsúdnak, csitul a panasz.
Fűzőt se tépnek föl és nincs üvegcse,
só, repülőzsír, gyógyszer, szesz se, csepp se.

90

És szólt a nő — no mit? Kukkot se mondott.
A gróf behívta most az idegent,
és nem kezelte már, mint a bolondot!
,,Ezt megbeszéljük, kérem, idebent,"
szólt: ,,látni tetszik, mennyi nép tolong ott,
és tudja, hogy a botrány mit jelent,
mert a tömeg kajánkodik örökkön,
csak arra les, hogy untalan röhögjön."

91

Bementek, kávét kértek: jött azonnal,
kereszténynek, töröknek szent ital,
mit mind a kettő más-más módon forral.
Most Laura begyesen rárivall:
,,Pogányul hogy hívtak?" szól sunyi orral:
,,Szakállad is mily óriási, jaj!
Huh, hogy maradhattál el ily sokáig?
Rózsákba jártál, hűtelen, bokáig."

92

,,Hát igazán török vagy, életem, nézd?
Csíptél új asszonyt, csapodár legény?
Evésnél nem használnak sohasem kést?
Remek egy sál — ugyi ez az enyém?
S miért nem eszi a török a sertést?
Hát évekig se néztél énfelém.
Jézus segíts! Az orcád jaj de sárga!
Be hóka lettél! Csak nem ment a májra?"

93

,,Ez a szakáll nem áll neked jól, lelkem,
Beppo, nyirasd le, mégpedig hamar:
mért viseled? Ó majdnem elfeledtem —
Ugye hűs itten, a szél foga mar?
Milyen vagyok? No ha ily öltözetben
meglát a nép, még botrányt is kavar.
Maradj. Ilyet se ért meg az, kit nő szült.
Hajad rövid s — ó szentatyám — megőszült."

94

Hogy mit felelt Beppo, talán lerója
más krónikás. A tenger roncsa lett
vitorlása, hol állt hajdanta Trója,
rabszolgának vitték el, éhezett,
verték, amig kalózok orv hajója
a szomszédos öbölbe érkezett,
majd renegadónak, beállt kalóznak,
S barátjai ővele elhajóztak.

95

Aztán megtollasult, s a vágya kínzón
égette lelkét, látni otthonát.
Azt hitte, tartozik még ezzel itthon,
és nem rabol a tengeren tovább.
Oly egyedül volt olykor, mint Robinson,
hát egy hajót bérelt föl, jókorát:
dohányvivő remek, spanyol dereglyét,
s tizenkét evezővel fölszerelték.

96

Volt pénze is (a jó ég tudja, honnan),
fölvitte a hajóra hallgatag,
és megszökött, veszéllyel küzdve, nyomban,
szerinte Isten védte ezalatt.
Egy árva szót se mernék szólni, hogy van
ez a dolog. De a hajó haladt,
a sziklafoknál három nap botorkált,
de azután szél nyomta a vitorlát.

97

Szigetre értek, itt a sok cókmókot
s magát egy más hajóra tette ő,
és lett belőle egy bús, elfogódott,
öreg, török arany-kereskedő.
De végül mégiscsak kikászolódott,
nem lőtt rá a nép, a pereskedő
Velencében kiszállt — szilárd az elve-
nejét, hitét és házát követelve.

98

Nejét átvette szépen, s újra bölcsen
megkeresztelkedik (jutalmat ád),
a gróf térdnadrágját elkérte kölcsön,
lerúgta a bolondos maskarát,
hogy visszatérte ünnepi színt öltsön,
dús lakomára hívta a barát,
gyakran nevették évelődve aztán —
de kötve hinném, fele se igaz tán.

99

Zaj-baj után az aggkorára írnak
maradt aranyja s a terefere.
A nő miatt még sok bús napra virradt,
a gróffal is volt néhanap pere.
De fogyatékán ez a kis papírlap,
mesénk lepergett, végezzünk vele,
históriánk, ha megkezdjük, kinyúlik,
de vége van, nem késik, ami múlik.

 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
George B
  2012-01-10 18:23:54, kedd
 
  Az álom
szerző: George Byron, fordító: Komjáthy Jenő

Kettős a lét: külön világ az Álom,
A mezsgye ő élet s halál között,
Balul nevezve így külön világ,
Szilaj valóság téres birodalma;
Lehelnek, sírnak és kéjcsókban égnek
Mélységes rejtekükben álmaink;
Ránehezülnek éber képzetinkre,
Levéve máskor éber óra gondját,
Kétfele osztják életünk; kivenni
A részük minmagunk- s életszakunkból,
[...]

 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
b
  2011-12-13 08:47:50, kedd
 
  Byron, George: Az új görög dalnok (A ,,Don Juan"-ból) (From Don Juan Magyar nyelven)

From Don Juan (Angol)
The isles of Greece! the isles of Greece
Where burning Sappho loved and sung,
Where grew the arts of war and peace,
Where Delos rose, and Phoebus sprung!
Eternal summer gilds them yet,
But all, except their sun, is set.

The Scian and the Teian muse,
The hero's harp, the lover's lute,
Have found the fame your shores refuse:
Their place of birth alone is mute
To sounds which echo further west
Than your sires' ,,Islands of the Blest".

The mountains look on Marathon -
And Marathon looks on the sea;
And musing there an hour alone,
I dream'd that Greece might still be free;
For, standing on the Persians' grave,
I could not deem myself a slave.

A king sate on the rocky brow
Which looks o'er sea-born Salamis;
And ships, by thousands, lay below,
And men in nations; - all were his!
He counted them at break of day -
And when the sun set, where were they?

And where are they? and where art thou,
My country? On thy voiceless shore
The heroic lay is tuneless now -
The heroic bosom beats no more!
And must thy lyre, so long divine,
Degenerate into hands like mine?

'Tis something in the dearth of fame,
Though link'd among a fetter'd race,
To feel at least a patriot's shame,
Even as I sing, suffuse my face;
For what is left the poet here?
For Greeks a blush -for Greece a tear.

Must we but weep o'er days more blest?
Must we but blush? - Our fathers bled.
Earth! render back from out thy breast
A remnant of our Spartan dead!
Of the three hundred grant but three,
To make a new Thermopylae!

What, silent still? and silent all?
Ah! no; - the voices of the dead
Sound like a distant torrent's fall,
And answer, ,,Let one living head,
But one, arise, - we come, we come!"
'Tis but the living who are dumb.

In vain - in vain: strike other chords;
Fill high the cup with Samian wine!
Leave battles to the Turkish hordes,
And shed the blood of Scio's vine!
Hark! rising to the ignoble call -
How answers each bold Bacchanal!

You have the Pyrrhic dance as yet;
Where is the Pyrrhic phalanx gone?
Of two such lessons, why forget
The nobler and the manlier one?
You have the letters Cadmus gave -
Think ye he meant them for a slave?

Fill high the bowl with Samian wine!
We will not think of themes like these!
It made Anacreon's song divine:
He served - but served Polycrates -
A tyrant; but our masters then
Were still, at least, our countrymen.

The tyrant of the Chersonese
Was freedom's best and bravest friend;
That tyrant was Miltiades!
O that the present hour would lend
Another despot of the kind
Such chains as his were sure to bind.

Fill high the bowl with Simian wine!
On Suli's rock, and Parga's shore,
Exists the remnant of a line
Such as the Doric mothers bore;
And there, perhaps, some seed is sown,
The Heracleidan blood might own.

Trust not for freedom to the Franks -
They have a king who buys and sells:
In native swords and native ranks
The only hope of courage dwells;
But Turkish force and Latin fraud
Would break your shield, however broad.

Fill high the bowl with Samian wine!
Our virgins dance beneath the shade -
I see their glorious black eyes shine;
But, gazing on each glowing maid,
My own the burning tear-drop laves,
To think such breasts must suckle slaves.

Place me on Sunium's marbled steep,
Where nothing, save the waves and I,
May hear our mutual murmurs sweep;
There, swan-like, let me sing and die:
A land of slaves shall ne'er be mine -
Dash down yon cup of Samian wine!



Az új görög dalnok (A ,,Don Juan"-ból) (Magyar)
Szigethazám, szigethazám!
Hol Sappho égett s énekelt,
Hol terme harc és bék' müve, -
Delos megállt és Phoebus kelt!
Örök nyár hint még rá sugárt,
De, napján kűl, minden leszállt.

Skios múzsája s Teiosé
A hőskoboz, szerelmi lant,
Más parton.él hírben, nem itt;
A hang szülőföldén kihalt,
Bár Eccho távolabb veti
Mint ősink ,,Boldog Szigeti".

Néznek Marathonra a hegyek -
S Marathon a tengerre néz;
Ott álmadoztam egykor én,
Hogy még Göröghon szabad lész:
Mert, állva perzsa sír felett,
Nem hittem szolga létemet.

Ült a király bérchomlokon,
Mely néz le Salamis fölé;
Ezrével ott lenn a hajók,
Had, nemzet számra: - mind övé!
Megolvasá nap költekor -
De hol valának este, hol?

Hol vannak ők? s hol vagy te is,
Hazám? Partod némán hever;
Nem zendül itt a hős koboz -
Nem dobban itt már hős kebel!
S lantod, az oly soká remek,
Ily kézre száll-e, mint ezek?

Még valami - ha nincs babér -
Bár szolganép közt, láncokon -
Pirulni honfi módra, mint
E dalra most is homlokom;
Mert, haj! mi itt költői bér?
Pír a népér' - könny a honér'.

Hát csak sirassuk jobb napunk?
S pirúljunk? - Haltak őseink.
Add vissza, föld, kebeledből
Spartai elhunyt hőseink!
A háromszázból hármat adj:
És Thermopylaenk ujra nagy!

Mit? csend tovább? csend mindenütt?
Ah! nem; - a holtak hangja kél,
Mint távol omló zúgatag,
Felelvén: ,,egy kezdjen, ki él -
S megyünk, megyünk, vezessetek!"
Élőn kivűl, nincs más siket.

Mind hasztalan; verj másik húrt;
Kelyhedre tölts Samos borát!
Harcot török csordákra bizz,
Vért néked ontson a borág!
Hah! lám, alig hogy szólalál -
Mint érti sok vad bacchanál!

Még dívik pyrrhi táncotok,
De hol a pyrrhi harcirend?
Feledségbe e kettő közűl
Mért a nemesbik lecke ment?
Kadmos betűje fenvagyon -
De rabnak szánta-e, vajon?

Samos borával tölts kehelyt!
Kedvetlen e tárgy, hagyjuk ezt!
Az ihleté Anakreont,
Ki szolgált - de Polykratest -
Térdünk ha szint' akkor hajolt,
A zsarnok mégis honfi volt.

Lám, Chersonéz' tyrannja is
Szabadságnak hő bajnoka;
E tyrann Miltiades volt!
Oh! bár efféle zsarnoka
Volna a jelennek! Láncai
Soká fognának oldani.

Samos borával tölts kehelyt!
Bérces Sulin, s a pargai
Parton, van még egy faj, minőt
Szültek a dórok anyjai;
S van hintve mag, ott valahol,
Kikben Herakles vére foly.

Szabadságot franktól ne várj -
Ezek királya vesz, meg ad;
Miben süker reménye él,
Csak honfi kard, csak honfi had;
Ozmán erő, latín cselek,
Megrontanák hős vértetek.

Samos borával tölts kehelyt!
Árnyékba' lejtnek szűzeink -
Im, mint ragyog dicső szemök;
De, nézve lángzó szépeink,
Enyém forró könyekben ég:
E kebleket rab szopja még!

Tégy Sunium párkányira,
Hol senki, mint én, s a habok,
Hallgassuk egymást búgni, míg
Dallal, mint hattyu elhalok:
Hon nem hazám, mely láncot hord -
Csapd földhöz a samosi bort!


Arany János


 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
b
  2011-12-13 08:41:35, kedd
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......... 2011-02-06 10:48:56

TÖBBÉ NEM
CSATANGOLUNK

Byron

Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább,
s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl,
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.

(Devecseri Gábor)


 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
b
  2011-12-13 08:37:21, kedd
 
  George Noel Gordon Byron

AZ ÓCEÁN
RÉSZLET A CHILDE HAROLD IV. ÉNEKÉBŐL
Gyönyörű az uttalan rengeteg,
ujjong lelkem a parton egyedül;
egy társaság van, hol nem szenvedek:
a mély tenger, hol az ár hegedűl.
Megvetlek, ember! Természet, te hű,
meghitt barátom, benned rejtezem:
fogadj be hát Mindenség, lelkemen
a mondhatatlan űl, kiáltó rejtelem.

Gördülj sötétkék Tenger, hömpölyögj!
Tízezer flotta siklik balgatag
fölötted; ember dúl a föld fölött,
de itt megtorpan: roncs hajódarab
víz-pusztaságod műve, nem marad
árnyéka sem dühének, teste még
esőcseppként villan - egy pillanat -
s mély kebledbe zuhan, mint bugyborék,
sír, koporsó, harang, emlék mind - puszta lég.

Nincs lépte ösvényeden, réteid
nem hullnak zsákmányként kezébe. Állj!
s leráztad már... Rút dühe mérgeit
a földbe robbantja, s te mint király,
feldobod s a felhőket sepri már:
borzongatja játékos permeted
és isteneihez üvölt, sivár
reménye ott pislog a part felett,
lesújtod hát ismét a földre, mint ebet.

Kővárosok bástyáit menny köve
gyanánt sujtó néprázó fegyverek,
császárok tornyainak pőrölye,
roppant bordáju tölgy-szörnyetegek,
- sár-alkotójuk igy szól gyermeteg:
"Én a tenger Lordja és béke Ura..." -
ez mind csak játékod s mint hó pereg
pezsgő hullámod olvasztóiba
mind az Armada gőg s Trafalgar bosszuja.

Partjaid: tünt birodalmak, Te nem!
Asszir, görög, római, pún: mi most?
Szabadok voltak s nyögtek végtelen
vizedtől és még sok más zsarnok ott.
Partjaik szolgák, rablók rabja; sok
ország bukott velük: te nem, örök!
Csak vad vizek játéka változott,
a perc lehull kék homlokod fölött,
vized, mint az Első Napon, ugy hömpölyög.

Dicső tükör, hol a Mindenható
villámlik a viharban; szűntelen,
- dereng, borong bár, szél leng, vágtató
orkán, jégsarkon s vak fojtó delen -
határtalan, fenséges, végtelen,
örökélet képmása, trónusa
a Láthatatlannak, bár szörny terem
mélységed iszapjából; Föld Ura
s magános új utak szörnyű kolosszusa!

GULYÁS PÁL


 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
b
  2011-12-13 08:28:12, kedd
 
  Byron, George: Sénakherib pusztulása (The Destruction of Sennacherib Magyar nyelven)

The Destruction of Sennacherib (Angol)
The Assyrian came down like the wolf on the fold,

And his cohorts were gleaming in purple and gold;

And the sheen of their spears was like stars on the sea,

When the blue wave rolls nightly on the Galilee.



Like the leaves of the forest when summer is green,

That host with their banners at sunset were seen:

Like the leaves of the forest when autumn hath blown,

That host on the morrow lay withered and strown.



For the Angel of Death spread his wings on the blast,

And breathed in the face of the foe as he passed;

And the eyes of the sleepers waxed deadly and chill,

And their hearts but once heaved, and forever grew still!



And there lay the steed with his nostril all wide,

But through it there rolled not the breath of his pride;

And the foam of his gasping lay white on the turf,

And cold as the spray of the rock-beating surf.



And there lay the rider distorted and pale,

With the dew on his brow, and the rust on his mail:

And the tents were all silent, the banners alone,

The lances unlifted, the trumpets unblown.



And the widows of Ashur are load in thier wail,

And the idols are broke in the temple of Baal;

And the might of the Gentile, unsmote by the sword,

Hath melted like snow in the glance of the Lord!



Sénakherib pusztulása (Magyar)

Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad
asszír had arany, bibor ékek alatt;
s csillagzik a dárda, akár ha a mély
Galiléa egén kivirágzik az éj.

Mint erdei lomb kora nyár derekán,
a had úgy zizegett a nap alkonyatán,
s mint erdei lomb, ha leverte az ősz,
hajnalra leverve hevert az erős.

Mert jött a Halál komor angyala, várt,
s arcukba lehelt feketén s tovaszállt;
nem mozdul a férfi, az éjbe mered,
páncélja se rezzen a szíve felett.

És fekszik a mén, leütötte a vész,
veres orrlikain elakadt lihegés,
tajtéka fehéren a fűre fagyott,
tenger se taszítja ki így a habot.

És fekszik a harcos alatta, haját
harmat lepi s rozsda a vértje vasát,
kókadt lobogója is elfeketült,
nem villog a lándzsa se, hallgat a kürt.

Bús asszonyi nép zokog özvegyi jajt,
Baál szobra sem állta a néma vihart;
kard sem suhogott s a pogány hatalom
szétolvad akárcsak a hó a napon.

Radnóti Miklós


 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
b
  2011-12-13 08:21:09, kedd
 
  George Noel Gordon Byron


DON JUAN
AJÁNLÁS
1.

Költő vagy, Bob, mégpedig udvari,
e fajta költők híres minta-képe.
Torykhoz álltál - no de sok mai
poéta tért a kormány kebelébe.
Dalos Júdásom, hogy vagy? Jól-e, mi?
s a "tópart" éhes és telt gyomru népe?
Remek kis fészek! Úgy föst, szó mi szó,
mint "pástétomban két tucat rigó".

2.

"Pástétom nyílik és mind dalra kel"
- jó uj hasonlat itt e régi nóta -
"királyt elbájol ily tál eledel",
Régenset szintén. - (Kedves táp az óda.)
Lám, lám, Coleridge is szárnyal égre fel,
kalappal mint a sólyom, amióta
bölcselmet fejt ki. (Bámul a tömeg!)
De megfejtését vajj' ki fejti meg?

3.

Bob, szemtelen vagy! Azzá tőn a vad
dühösködés. Rosszúl agyarkodál.
Kitúrtál volna minden madarat,
hogy más rigóé ne legyen a tál.
De az a sors, mely röpülő halat
mindíg elér, ha túl-magasra száll,
s födélre pottyan és vergődik ott, Bob:
az sujtott téged! Szuflád elfogyott, Bob!

4.

Hát Wordsworth rengeteg
"Kirándulás"-a!
(Ötszáz lap kvartban!) Meggyőz,
kitünőbben
mindennél, hogy az uj rendszernek mása
nincs is talán. Eszünk ámulva döbben.
Ez is poézis (ő megmagyarázza,
s lehet hogy az - örjítő nyári hőben.)
Egy emelettel megtoldhatja tornyát
Bábelnek az, ki érti e cikornyát.

5.

Tisztelt urak! Elzárván magatok
jobb társaságok érintésitől,
egymásba szinte átolvadtatok.
Csak egymást bujva és dicsérve föl,
azt vélitek, hogy valamennyi jog
s minden borostyán számotokra nől.
Mily szűk kör ez! Óhajtanám valóban:
lubickolnátok tengerben, ne tóban.

6.

Én nem tennék így, nem vihetne rája
önösség túlzó hiusága sem,
s Pál-fordulástok összes glóriája.
(Mert nem csupán pénz volt az ok, hiszem.)
Van kegydíjad - ily véget ér e "pálya"? -
s vámhivatalban űl Wordsworth! - Hiszen
bitang nép vagytok, ámde mégis költők,
Parnasszon Múzsát joggal üdvözöltök.

7.

Borúljon a merész homlokra - tán
kevéske szégyenpírra is - babér:
lombját, gyümölcsét nem irígylem! Ám
a hír szabad. Közös mező e tér,
nem a ti bér-jószágotok csupán.
Kit géniusz hajt, rajta célhoz ér.
Rogers, Scott, Campbell, Moore elétek vágnak
ösvényein a halhatatlanságnak.

8.

Múzsám gyalog jár és nem versenyez
Pegázustokkal. Sors adjon tinéktek
nagyobb tökélyt - mert most hiányzik ez -
s mindazt a hírt, melyért irígyen égtek!
De irjátok föl: - költő egy se lesz
törpébb azért, mert más költőt dicsér meg.
És a panasz, mely a jelen kort szidja,
jövendők tapsát még nem biztosítja.

9.

Aki babért jövőnek tartogat
- mely ily lomot nagy ritkán húz elő -
az e növényből nem kapott sokat,
s a vád nyilával csak magára lő.
Dicső kivétel egy-egy tán akad,
idők árjából napként fölkelő.
De hogy hová jut e fölebbezők
nagy része - Isten tudja csak, meg ők!

10.

Ha Milton egykor, csúful megtiporva,
a "bosszuló időt" fölhívta, hát
bosszút is állt az és a mai korba
fenséggé tette neve hangzatát.
De ő hazug dalt nem költött; a porba
le nem hasalt s nem adta el magát.
Apát nem gáncsolt, hogy fiút dicsérjen:
a zsarnokot sírig gyülölte, mélyen!

11.

Vagy azt hiszed, ha most támadna fel
a "vén vak ember", Sámuel gyanánt,
hogy trónokat jövendölésivel
megrázzon ujra; - s lelne ujra lányt
kinek nincs szíve, sujtaná ezer
csapás, kór, inség, minden ami bánt:
hiszed, hogy ő szultán-imádó volna?
Hogy szörny-szülött Castlereaghnek dalolna?

12.

Halvérü, síma, álnok nyafogó!
Erin vérében pacskolt ifju kézzel,
hogy Angliában, mint tanult bakó,
nagyobbat merjen. (Mert mindent merészel!)
Legaljasabb szerszáma nép-rugó
gőgös tyrannak, éppen annyi ésszel,
hogy föltehet más-készitette jármot,
s itathat mérget, mint első pohárnok.

13.

Orációja oly szó-keverék,
oly legitím pancs, torz ész-ficamat,
hogy talpnyalója sem dicsérte még,
s az ellenfél - minden nép - nem kacag,
mert alszik tőle. Ixion-kerék,
mely szikrát - egy kis baklövést - sem ad.
Berreg, forog, példázva hogy milyen
a végtelen mozgás és gyötrelem.

14.

Kontár még ocsmány szakmájában is!
Toldoz, ragaszt, pepecsgél, tákol és
a mesterek számára némi kis
munkát mindig hagy: összeesküvés,
kongresszus, börtön, bot, cenzúra, friss
hóhérkodás vár rájuk; ha kevés
az új bilincs, ócskákat fold ki szépen
s ég-föld utálja jutalom fejében.

15.

Herélt, rongy lelke csak kettőt szeret:
a láncot, amit önmagán visel
s a mit másokra buzgón ráveret,
vélvén, hogy férfi épp úgy hordja el.
Golyhó Eutrop! Ész, jog, becsület,
szabadság díszét nem foghatja fel.
Rettenthetetlen - mert a jég nem érez;
oly hitvány, hogy erénye is bűnné lesz.

16.

Hová bolyongjak, hogy jármát ne lássam?
(Érezni nem fogom!) Nagy Róma lelke
támadt imént föl szép Itáliában,
de rálehelt e státus-dög s leverte.
Ah! lánca sír dühében, bánatában,
s jajgat felém sebzett Erin keserve!
Még mindig vannak rabszolgák, királyok,
hadsergek - és Bob ír rossz verset rájok!

17.

Fogadd e kis dalt, koszorús nagyom!
Ha túl-őszinte és nyers íze van,
zokon ne vedd: a Whig-színt nem hagyom,
s politikám naiv még. (Komolyan!)
Köpenyt forgatni ma divat s nagyon
nehéz maradni egy hiten; olyan
nehéz, hogy szinte abszurdnak találom.
Igy van-e, Tórym, ultra-Júliánom?

ÁBRÁNYI EMIL



 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
b
  2011-12-13 08:17:58, kedd
 
  HARMINCHATODIK SZÜLETÉSNAPOMON
Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
te csak lobogjál!

Nagy lombhullásban állnak napjaim.
A szerelem virága és gyümölcse
elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:
az maradt őszre!

Magányos, messze tüzhányó sziget
a láng már, keblem lankadatlan lángja;
nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -
halotti máglya.

A féltés, féltékenység, a remény,
a fájdalom gondját, emésztő gondom:
a szerelmet nem oszthatom meg én,
csak láncát hordom.

De itt, de most, de bántani tovább
ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,
hol babér fedi a hős homlokát
s borítja sirját.

Kard, lobogó és körül, lelkesen,
tábor övez, dicsőség, Görögország.
Nem volt szabadabb a spártai sem,
ha pajzson hordták.

Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -
ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek
során csörgött át eredbe a vér.
Hozzájuk térj meg!

Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,
hisz férfi voltál s az is keserű harc!
Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet
a gyönyörű arc.

Ha bánod ifjuságod, mért is élj?
A szép halál hazája - várva máris -
előtted áll. Előre. Sose félj,
egy a halál is.

Keress - lel itt az is, ki nem keres -
katonasírnak való gödröt, dombot.
Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes
és tedd a dolgod.

ILLYÉS GYULA


 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
George B
  2011-12-12 21:12:32, hétfő
 
  Childe Harold indulása
szerző: George Byron, fordító: Tóth Árpád

1

Oh, Múzsa, szent hellászi hajadon,
Ég-szűlte, lant-regélte szép alak,
Kopván neved sok kontár ajakon,
Dicső halmodról most hogy hívjalak?
Bár láttam, hogy fut a híres patak,
És megsirattam Delphi dőlt diszét,
Hol a csendet halk hab csendíti csak,
Feverjem-é most bús Kilenc Szüzét,
Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?

2

Élt Albion partján egy ifju úr,
Kinek nem volt kenyere az erény,
Duhaj volt nappal, s felveré vadul
Az Éj álmos fülét: ─ nem volt merény,
Bizony, amelyre nem lett vón serény,
Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,
Kevés dolgot becsült e föld terén,
Lotyókat persze s céda cimborát,
Minden rendű hires léhűtők cenk sorát.

3

A neve: Childe Harold: ─ s tovább mi még:
Mily vérség s származás, elmondani
Nem illik; jó nevük volt, ez elég,
Mely egykor tudott fényt is ontani.
De hajh! egy korcs sarj el tud rontani
Mindent, s a régi nagyság tovatűn!
S az ősök hír-bolygatta csintjai
S dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,
Nem tesz szebbé rútat, s nem lesz erény a bűn.

4

E Childe Harold csak lebzselt a verőn,
Sütkérezett, mint más finom legyek,
Mit sem törődve, hogy az óra jön,
S a metsző szél sziszegve szór jeget.
Ám éltéből alig egy negyed
Pergett le, rosszabb balsors érte el:
Csömör tölté el a kéjenc-begyet,
S utálni kezdé ős honát, amely
Mint cella tűnt elé, rideg, remete-hely.

5

Így ért a bűnök útvesztőin át,
De bűnbánón magába mégse tért,
Nagy nővadász volt, ám csak egy leányt
Imádott, akit, hajh, hiába kért.
Boldog szűz! elkerülte e ledért,
Ki vad csókkal befente vón buján,
S elhagyta volna durva kéjekért,
Elverve kincsét új hejehuján,
S nem vágyva percre sem családi csend után.

6

Most, végre, Childe Haroldnak szíve fájt,
S úgy érzé: céda társiból elég!
Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,
Bár visszapréselé a Büszkeség:
Bús sétáit borús gondok lesék,
S úgy tervezé, honát elhagyja már,
S megy tengeren túl, hol tüzes az ég ─,
A kéjjel eltelt, most kínokra vár,
Fut, ─ oh, más tájra csak! ─ bús alvilágba bár!

7

Atyái várát elhagyá Harold,
Tág csarnok volt az, tisztes, ősi lak,
Bár agg tetőin rég romlás tarolt,
Daccal dagadtak a tömör falak,
Ős zárda-tömb! ─ s ma szennyezi salak!
Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,
Vénusz lányserge zeng most, mintha csak
Újulna víg csuhások tűnt kora,
Kikről szapulva szól adomák dús sora.

8

Gyakran Harold, bár víg volt még s duhaj,
Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,
Emlékek fájtak tán, holt mérgű jaj,
Kijátszott bú, mely karmot mereszt?
Nem tudta senki, nem sejthette ezt:
Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,
Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,
Nem is vágyott baráti, szép szavú
Vigaszra Vénusz hagyta csak: fájjon a furcsa bú!

9

S nem is szerették ─ bár csarnok s szalon
Ölén körülfogták a léhütők,
S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón,
A víg ,,má"-n könnyű szívvel tort ülők, ─
Egy sem szerette ─ s hát a drága nők?
Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,
Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,
Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,
S Mammonnal szemben egy szeráf is rút s szegény!

10

Jó anyja élt még ─ gondolt rá Harold,
De távozóban elkerülte őt,
Hő érzelme egy nővért is karolt,
Őt sem köszönté bús útja előtt,
S pár híve sem látta az elmenőt:
Ám mégse volt a szíve érc, hideg,
Oh, ti, akiknek lelke odanőtt
Pár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:
Nem enyhít a bucsú, csak szívünk vérzi meg.

11

Házát, honát, minden jussát s javát,
Nők drága hangját, nagy szemükbe kék
Tüzet, hajuk selymét, kezük havát,
Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,
S mik ifjú vágyát rég torkig telék,
Nemes nedűt kupák habzó ölén,
S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!
Ment, könnytelen, túl tenger tükörén
Pogány partok felé, túl ekvátor körén!

12

Telt a vitorla, táncolt lenge szél,
Mint aki, hogy viheti őt, örül,
Gyorsan fakult a parti szikla-él,
S már habba süllyedt el köröskörül ─,
S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,
Már bánta útját ─ ám a gondolat
Elszunnyadt benne, s mely az ajkra gyűl:
A jajt lenyomta: társi azalatt
Sírtak mint a gyerek, s a szél fütyült, szaladt.

13

De amidőn a nap tengerbe halt,
Harold, mint néha rég, hárfához ül,
S bár nem tanult, kipenget némi dalt,
Tudván, hivatlan nem lesi ki fül:
Veri bús ujjal, titkos-egyedül
A barna éjben a búcsú szavát,
S míg a hajó hószín szárnyon repül,
S hanyatló partok ködbe múlnak át,
Az elemek közé sóhajt: ,,Jó éjszakát!"...

 
 
0 komment , kategória:  George Gordon Byron 1.  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 24 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 10 db bejegyzés
Összes: 68304 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6754
  • e Hét: 42277
  • e Hónap: 273421
  • e Év: 1064285
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.