Regisztráció  Belépés
cserhat3.blog.xfree.hu
" Nem az a fontos a külsőd mit takar, hanem az, hogy a bensőd miről árulkodik, mert a lélek elől nem lehet szép külsőbe bújni!" Lovag Bornemisza Attila
1956.06.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Dezső Ilona Anna: Festett melankólia
  2014-12-01 12:32:18, hétfő
 
  Plakáton festett melankólia,
neon fényénél gyötrődő magány.
Elveszett az idő, hiába várja
jégbe fagyva sok megtévesztett árny.
Hajnalra kifehéredik a hold;
leveti moháját elnyűtt fa kérge,
gyantát sírnak kivágott cédrusok,
megcsillan a kert... az ősznek is vége;
tőzegillatba temetkezik minden...
Koldust űzhetnek így utcai hősök,
kik leszámolni készek félelmükkel...
Dérlepte tájba veszett gondolatok,
mint meszelt gerendában lyukat fúró
vándorló férgek csak az évszakok.



 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Lilike
  2012-08-08 17:39:46, szerda
 
  Dezső Ilona Anna:

Olyan sokáig vártam rád, simogatja piciny fejecskéjét az ölében. - Lilikém -, suttogja, miközben megpuszilja. A gyermek érti becézgetését, már megszokta, még jobban belesi-mítja barna fejecskéjét a kedves asszony ölébe.
A kertben pompáznak a liliomok, fehérlenek a muskátlik a vékony párkányon. Zseb-kendőnyi belső udvar, tele virágokkal. Lilike tudja, labdázni csakis az előszobában szabad, nehogy letörje nevelőanyja féltett kincseit. Eltűri rigolyáit, de mint minden egészséges négyéves, zizegne, mozogna, játszana kedvére. Ahogy feláll, kiesik a kezéből, gurul a szép piros labda nagy fehér pettyekkel egyenesen az udvar közepén kialakított kerek, óraszerű virágágyás közepéig. Ott megáll egy apró virágú kékes növény tövében.
- Istenem! A Lubéliám! - siránkozik Sári, rosszallóan nézve a gyermekre. Az félve be-húzza fejecskéjét egészen a vállába. Csöndes szipogása egyre hangosabb sírásba megy át. Olyannyira meg akar felelni, s valahogyan még sem sikerül. Zsenge kora ellenére is tudja, fél attól, ami már bekövetkezett egyszer élete folyamán. Mire megszerette korábbi nevelő-anyját, már vissza is dobta oda, ahonnan minden gyermek menekülne, még egy ilyen apró is, az árvaházba.
- Csudába a virágaimmal...- sajnálja meg a szipogó kislányt, gyorsan ölbe veszi a csöppséget. - Hiszen akartam őt -, vívódik régi énje, frissen kapott boldogságával. - Meg-szokom...megszeretem...akarom...
- Segítsen, kérem. Olyan nagy bajban vagyok. Szeretem ezt a nyakigláb kislányt. Any-nyira aranyos, évek óta erre a napra vártam. Most meg a virágaim és a kislány közötti osz-tozás teljesen tönkreteszi minden álmom - mondja a telefonos lelkisegély-szolgálat isme-retlen munkatársának.
- Türelem, adjon időt magának. Ne kapkodjon el semmit sem - jön a megszokott vá-lasz, mire Sári mérgesen lecsapja a telefonkagylót. Estére belefárad az egész napos nyűg-lődésbe. Megfürdeti a kislányt, felolvassa a három kismalac történetét. A gyermek kerekre nyitott szemmel hallgatja, egyre erősebben szorítja kezét szájához, majd egy hirtelen moz-dulattal megcsókolja. Sári ösztönösen elkapja. Ekkor valami megmagyarázhatatlan meleg-ség önti el mellkasát. Furcsa kényszert érez arra, hogy melléfeküdjön. Hát szépen behúzó-dik a kicsinyke testhez. Ej, mit számít, hogy szőke, vagy barna a lányka, végre az övé le-het. Éveken át járt tanfolyamra, kilincselt a gyámhatóságnál, most itt van mellette. Igaz, kicsit barnább, mint amit szeretett volna... de az övé. Kit érdekel, mások mit mondanak majd? Talán, ha befestené szőke tincseit ő is... fut át agyán a hirtelen jött ötlet. Baj csak azzal a rejtett énjével van, ott mélyen az agyában, az minduntalan aggódni kezd. Úgy vi-tázik benne pro- és kontra, mint két rossz testvér. Félti tearózsáit talán? Elvégre kevés em-bernek adatik meg egy ilyen betondzsungelben virágos udvar?! A zsebkendőnyi telket három oldalról magas tűzfalak óvják az avatatlan tekintetektől. Igaz, a Péteriék konyhaab-laka az elsőről épp ránézz a színes ágyásokra, de másnak senkinek sincsen rálátása, erre a hátsó cselédlakásból kialakított paradicsomra. Mennyországa egy magányos szőkeségnek. Rég túl fiatalsága bimbódzó korszakán, két férjen, akik meddősége végett hagyták cserben. Most itt van élete értelme is, egy kislány, akiért annyi csatát megvívott. Oly sokat küzdött, minden álma beteljesülni látszik. Biztos állás, megalapozott anyagi háttér, édesanyját is tisztességgel helyezte végső nyughelyére. Magányából ez a picit sötét bőrű, amúgy rendkívül aranyos és szép kislány menthetné meg. Azt mondták az otthonban, már a kórházban lemondott róla az anyja, így semmilyen gond nem lesz az örökbefogadással. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nehezére fog esni. Teljesen megváltozott eddigi kényelmes élete. Pedig még csak négy hónapja van nála a törékeny teremtés. Hajnalban kel, hogy elkészüljön mindennel munkába menet előtt. Majd ébreszti a kislányt, gyors mosakodás, öltözködés, reggeli, és irány az ovi. Ott büszkén öltözteti át a benti ruhácskáiba. A legfodrosabbat választotta a boltban. Nem semmi ára volt, de látva a magát illegető gyermeket a többi között, nem bánta meg. Elvégre az ő lánya, neki illene lenni a legszebbnek, a legelegánsabbnak, a legügyesebbnek az egész világon. Futás az irodába. Szinte ideje sem maradt felocsúdni, amikor már kapkodva rohan is a pici lányért. A dajka fejét rázogatva adja tudtára, többet ilyen sokat nem fog túlórázni. Már megint elmúlt hat óra is, mire odaért. Öt órát beszéltek meg, már az is fél órával több, mint a hivatalos idő. Változtatni kell a megszokott munkaritmusán. Ebéd után fel sem áll az íróasztalától, csak amikor végez az aznapi könyvelésekkel. Ezen is változtatni kell, ezentúl ő is beáll azoknak az asszonyoknak a sorába, akik hazahordják az aktákat, s miután a gyerkőc elaludt, folytatják ott, ahol délután abbahagyták. Megszokom... gondolja, meg én, az anyaság mindennél többet ér. Csak a kertjét nem bírja feláldozni még mindég. A sok virág helyett, füvesíteni kellene. Tudja, érti, a gyermek fontosabb a muskátlinál, de még egy kicsit hadd örüljön mindkettőnek. Majd augusztusban megejti a füvesítést is. Elvégre a kertész azt mondta, úgy is késő lenne, kiégetné a nap a magot a földben. Az apróság mindenben alkalmazkodik, vénkisasszonyi rigolyáihoz. Olyan világban élt eddig, ahol neki semmije sem volt, mindég nagyon jónak kellett lenni. Itt sincsen ez másként, mindenért rászólnak, igyekszik hát meghúzni magát, amennyire csak lehet. Még nem merte kicsomagolni a nagybabát. Ott kerülgeti a polcon, nehogy rászóljanak, mint azon a másik helyen, ahová kivitték egy hosszú hétvégére. Zsenge kora ellenére tudja, ha hibát követ, újra ott találhatja magát abban a nagy teremben, ahol végtelen magasan van a mennyezet, és ahol minden kong az óriás légtér miatt. Apró heverőkön több tucat sorstársa, sugdolózni kell, mert ha a nevelő meghallja, nem rest jókorát csapni a hálóinges fenekére. VISELKEDJ Lili! Bocsánat, hallja magát. Nézi a babát. Haja szőke, dereka karcsú, magas sarkú cipőcske a lábán. Jaj, ha egyszer... gondolja. Sárika nem érti,talán rosszul választott, nem szőke babát kellett volna?! Azt a tanácsot kapta, hagyja a gyermeket magától kibontakozni. Ne erőltessen rá semmit, akkor majd szépen összeszoknak. Van rá fél éve kedves, hallja az érces hangot agyában, s látja is maga előtt, a lefittyenő tokájú éltes asszonyt. Biztosan igaza van, elvégre ő a pszic-hológus, a szakember már csak jobban tudja, mint ő. Lágy zene szól ablaka alatt, a nyári forgatagban odakint a sétálóutcában még mindég muzsikál egy utcai zenész. De szép is a nyár... gondolja, s szinte belebújik a lassan, egyenletesen szuszogó lánykába. Olyan szép, amikor alszik. Nem is olyan fekete... gondolja, miközben a levegőben rajzolja végig ar-cocskájának vonásait. Amikor először meglátta, tudta, hogy ez a sötét bőrű kis lányka kell neki, szíve hatalmasat dobbant, egyszerűen azonnal szimpatikus volt. Szeretem, mondja ki hangosan, elvégre akár ilyen is lehetett volna saját lánya is, ha Pistával együtt maradhatott volna. Ő is ilyen szép fekete ember volt, hatalmas nagy kávészínű szemmel. Milyen szép pár voltak ők együtt... na, mindegy. Ma már ez sem számít. Elvégre negyven éves, ideje megalapoznia jövőjét. Mindent sikerült, csak a gyerekprojekt lett sikertelen mostanáig. Ha időben szült volna, talán már nagymama is lehetne, de még nem késő ebben a korban sem. Ugyan, cuppant egyet szája sarkából, hiszen épp jó korban áldotta meg vele az Isten. Más asszonyok sem szánják harmincöt éves koruk előtt el a gyermekvállalásra magukat. Ha ő is akkor tervezte volna be ezt a gyermeket, épp ennyi idős lenne, mint Lilike. Istenem, fut végig egy hideg borzongás a testén, teljesen megbolondultam... hiszen ő már az enyém... senki sem tudhatja meg, hogy örökbe fogadtam. Talán, ha elköltözne innen, akkor egészen az övé lehetne, és soha senki sem mondaná el a kislánynak származásnak történetét. Így sem, nyugtatja meg a belső énje, hiszen nem barátkozik senkivel sem, ugyan ki tudhatná? Talán azok ott az emeleten? Majd felfuttatok borostyánt, Lila akácot, és akkor többet nem látnak ide le. Lilike csendben szuszog, Sárika belefeledkezik gondolataiba, elpihen. Üresen marad vetett ágya, most először alszik a kisszobában, amióta ezt a lakást megvette. Olyan jól eső érzés átölelni ezt az apróságot, eszébe sem jut átmenni a saját helyére. Reggel ösztönösen cselekszik, gyorsan jár a keze, a pirítós is hamarább pattan ki a gépből, a kakaós kávé is sokkal ízletesebb, mint a korábbi napokon volt. Lilike cserfes kislányhoz méltó módon számol be éjszakai álmáról, miszerint egy jó tündér tartotta őt karjai között és vigyázta, nehogy bántani merészelje a farkas. Gyors mosakodás, öltözködés az előző nap vásárolt pöttyös biciklis nadrágba, apró fehér pólóba, csipkés szélű szandálba. A gyermek nem győzi csodálni hirtelen jött jó sorsát, alig mer leülni az óvoda öltözőszekrényének lá-dájára. Félti a szép ruhát, amit hamar lekap róla újonnan kapott anyukája, és már rajta is a fodros szoknya ismételten. Csak a többi gyerek nem akar megbarátkozni sötétebb bőrével. Ő a legbarnább az egész csoportban.
- Hol nyaraltál Lili? - kérdi egy kényes szőkeség.
- Nem tudom - válaszolja vállát megvonva, mert bár érti a célzást, de azt mondta neki Sári, hogy nem érdemes vitába elegyedni butuska kislányokkal. Szót fogad. Csendesen tűri a többiek élcelődéseit. Szerencsére, a felnőttek már nem ennyire gonoszak egymással.
Sári küzd berögözött életével, akarja ezt a kislányt, de nagyon. A gyermek is egyre fe-szültebb, nem találja helyét, bár felfogja, őt itt szeretik, neki itt mindene meg van, úgy kel viselkedni, hogy nélkülözhetetlenné váljon a sokszor hisztérikus kirohanásokba menekülő asszony számára. Minden nap hatalmas kihívás, Sári szeretni tanul, Lilike szerettetni. Épp a violát gyomlálja a hátsó sarokban, amikor valaki megráncigálja a bejárati ajtóra felszerelt csengőjét. Szokatlan dallam, így eleinte nem is érzékeli. Csak Lilikét fogja el valamiféle idegesség, meghúzza szoknyája szegélyét, amint a virágágyás előtt térdel.
- Valami baj van? - kérdi értetlenül. Ekkor újra, megszólal a csengő - még ilyet?! - cso-dálkozik el rajta - ki lehet? Nem szokott ide már ily késői órán senki sem jönni vizitbe. A gyámügyes nem szokott túlórázni, este nyolckor ki csenget? - kényszeredetten áll fel, ki-megy a kapuhoz, hogy a kémlelőn megszemlélje a furcsa órában érkezőt. Nagy bajuszos ember áll az ajtó előtt, rendületlenül ráncigálva a kapuba kihelyezett csengőcske madzag-ját.
- Mi kéne? - szól ki Sári ingerülten.
- Beszélni illenék! - szól be hasonló hangnemben az ember.
- Nekem nincsen mit beszélnem magával -, s azzal már menne is hátra az ágyások irá-nyában, ám az még ingerültebben rántja meg a drótot - Nem érti, hogy nem engedek be senki idegent a házamba?
- Engemet azért már csak engedjen be, mert látni akarom a lányt.
- Miféle lányt? - kérdi gyanakvó hangon.
- A lányomat. Azt mondták az intézetben, hogy itt van kihelyezve magánál.
- Nálam nincsen a maga lánya, itt csak a saját kislányom játszadozik az udvarban - mint akit nem érdekel az iménti beszéd, gyorsan elkapja a gyermek kezét, és beviszi a házba. Úgy tesz, mint ha semmi sem történt volna, esti mese, ölelkezés, csicsergés, alvás. Ám hajnaltájban csak megszólal álmában az ember megint: A lányomat akarom látni... a lányomat akarom...akarom...látni...Mire megvirrad, hatalmas táskák éktelenkednek sze-me alatt, árulkodva az éjszakai civódásáról. Kedvetlenül telik a reggeli szertartás, mosa-kodás, öltözködés, pár falat pirítós, majd szinte maga után ráncigálva Lilikét viszi az óvo-dába. Délelőtt nem bír figyelni a munkájára, nem tudja eldönteni felhívja-e az előadónőt, vagy sem. Picit félve a telefonhoz ér, de csak hamar visszarántja kezét, hiszen még két hó-nap van hátra a beszokatásból, addig nem veheti örökbe a gyermeket. A nagy tokájú szi-gorú némber még meggondolná magát, és elvinné tőle az időközben megkedvelt kislányt. Végül úgy dönt, nem szól senkinek se az esetről, délutánra teljesen megnyugtatja magát. Rendben megy a számolás is. Este szinte várj a csengettyű megszólalását. Pontosan nyolc órakor megismétlődik. Ismét bezárkózik, nem mer kimenni. Újabb rémálom, egész éjjel le sem hunyja a szemét. Aznap semmi másra nem tud gondolni, csak a nagy bajuszos emberre. Elhatározza, ha még egyszer eljön, beengedi a férfit, elvégre, ha igazat mond, akkor joga van látni a kislányt. Este kinyitja a kaput, behívja a furcsa öltözékű embert.
- Na, ez ne váljon szokásává, haja-e?! - zsémbelődik.
- Úgy történt, hogy amikor az asszony lebabázott, már beteg volt. Hát otthagytuk a gyereket a kórházban. Volt még otthon nyolc. Nem sokáig élt utána a lelkem, hamarosan eltemettük. Azóta magam vagyok a nagyokkal. De csak akartam volna még egyszer éle-temben látni ezt a gubicsot is. Hát addig faggattam a nevelőnőt, míg elmondta hol van. Most azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőle, ha megengedi.
- Hát akkor ide hiába jött -, mondja neki Sári. Látva a férfi kitartását, nyomorúságát, megesik rajta a szíve, bár bizalmatlanul, mégis betessékeli a konyhába. Lilike sandán fi-gyeli az ismeretlen, nagy bajuszú embert, rikító, rózsás lajbijában. Mielőtt bármit is beszélnének, gyorsan kinyitja az ablakot, mert a pálinkaszag, izzadtsággal keveredve furcsa illattal telíti be a konyhát. Nem akarja megalázni a férfit. Az mégis feláll, észleli a finnyás orrot, kimegy az ajtó elé.
- Talán itt az udvaron is megtenné a magam fajtának - szól be, mire az asszony hálásan kivezeti a kislányt. Az bújik mögé, nem érti, mi történik, mit keres ez a furcsa ember az udvarukban.
- No, hallod? Jól megnőttél! Mióta anyád hasában lubickoltál, még nem is láttalak.
A gyermek kétségbeesetten kapaszkodik nevelőanyja lábába.
- Ne félj tőlem, nem bántalak én, próbál viccelődni a kissé ittas ember. Itt van kint a testvéred is, hadd köszönjön neked, utána megyünk vissza a faluba az éjféli vonattal.
- Azt már nem! - kiáltja el magát Sári. Érzi, hogy valami nagyon nincsen rendben ekö-rül az ember körül - mit nem képzel? Az én kislányomnak nincsenek testvérei.
- Ugyan mi baja lenne magának ettől, kedves? - kérdi bajuszát megpederve.
- Semmi keresnivalója nincsen itt nálunk. Most látta a gyermeket, láthatja, ez nem a magáé, mehet Isten hírével. Ide soha többet ne merjen jönni, mert azonnal kihívom a rend-őrséget. Ennek a gyermeknek maga nem apja, Lilikémnek meghaltak a szülei autóbaleset-ben -, árulja el magát.
- Azt mondja, hogy ő nem a mi Lilikénk?! Akkor miért engedett be?
- Mit tudom én -, legyint Sári - megsajnáltam a kitartásáért - elkezdi idegesen kifelé terelni a hívatlan vendéget. Az vissza-visszanéz, mérgelődik, mondja a magáét, mégis megy, mert mennie kel. A kapuhoz érve, az asszony előveszi zsebéből a kulcsát. Az ajtó előtt összegombolyodva várja apját egy olyan hat éves forma gyermek, hiányos öltözetben.
- No lássa, ez a kisebbik, azok közül, akik otthon maradtak. Ő is akarta látni a húgát -. Erre már csak nem tud ellent mondani, beengedi a gyermeket. Lilike kedvesen fogadja, azonnal megosztja vele játékait.
- Na, akkor menni kell, mert lekéssük az utolsó vonatot is -, mondja az ember. A gyer-meknek viszont nem akaródzik menni, nyűgösen sírni kezd.
- Mikor jön fel újra a városba? - kérdi meg kényszeredetten Sári, látva a kislánynak mily nagy örömet okoz a másik lányka társasága.
- Két nap múlva egészen biztos, hozom a fiút beíratni az iskolába.
- Akkor, de csak most az egyszer - fogja szigorúbbra mondandóját- maradjon itt ez a gyermek, hadd játsszák ki magukat. Addig utána járok, miféle, kiféle is maga, halja-e?
Az ember örömmel hagyja ott gyermekét, már nem olyan kényszerűen megy kifelé, mint korábban. Sárika alaposan megcsutakolja az idegen gyermeket is, megeteti, lefekteti együtt Lilikével. Kivesz kétnapi szabadságot, hiszen a jövevény gyermeket nem viheti az óvodába. Két nap múltával jön az ember egy másik gyermekkel, olyan tíz éves forma fiú-val. Amikor elérkezik az este, azt is iparkodna ott hagyni, ám Sári határozottan visszauta-sítja. Mit tehet mást, vinnie kell mindkettőt haza magával. Szóba sem jön a rokoni kapcso-lat, aminek Sári kifejezetten örül. Zárná a kaput, de nem találja a kulcsát semerre sem. Hirtelen fordul a világ vele a fejetetejére. Ideje sincsen a védekezésre. Hatalmas puffanással terül el a járdán. Mire magához tér, már besötétedik. Jókora ütést mértek rá, nyomát mutatja a fején éktelenkedő hatalmas dudor. Felülne, de annyira szédül, hogy nem mer mozdulni sem. Mellette a kapu tárva nyitva. Odafönt javában imádkoznak a csillagok. Egy ideig még ott fekszik mozdulatlanul, majd nagy nehezen négykézláb araszolva bekúszik a lakásába. Maga sem érzékeli az időt, mire a konyhába ér, újra elveszíti eszméletét.
- Lilike! - nyöszörgi, de alig jön ki hang a torkán. Nehezen telnek a percek, a falon bim-bamot játszik a régi óra, nézi, nem látja a mutatóját.
- Lilikém! - kiabálja kétségbeesetten. Mindhiába. Válasz semerről sem érkezik. Végre feltápászkodik, körül néz, szinte teljesen kiürítették a lakást. Elvittek mindent, amit csak mozdítani voltak képesek. Az óra viszont ott játszadozik a falon, azt vagy nem vették ész-re, vagy nem tartották értékesnek. Az udvarban egyetlen virág sem maradt, mindent leta-postak. A kislányt semerre sem találja. Egyre idegesebben szédeleg egyik szobából, a má-sikba. Újra ki az udvarra, majd be. Akár egy eszelős, amint tudatosul benne a pusztítás, amit maguk mögött hagytak a rablók. Végül eszébe jut az apró szenes kamra. Gyorsan kinyitja ajtaját. Ahogy belebotlik az ottfelejtett ócska kosárba, halk szipogásra figyel fel. Lilike, akár egy kiscica ül és vár alatta. Rémülten néz Sárira, majd egy gyors mozdulattal, mint aki védekezni akar, menteni a helyzetet, emeli fel jobbját. Kezében egy száll virág, még abból a kertből, ami odakint az este volt.
- Látod kicsim? Igazságot tett az Isten... Legalább lesz helye a labdádnak.
 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
A buszon
  2012-01-29 21:19:59, vasárnap
 
  Dezső Ilona Anna:

Történt egyszer, hogy egy házaspár felettébb szépen, és csendben éldegélt egymás mellett. Nem ám egymással, csak kedvesen csicseregve, úgy vélve, hogy ez így van helyén és rendjén. Játék volt ez, játék a szívükkel, csöndes belenyugvás a megváltoztathatatlanban, mert valamiért a kényelem nekik sokkal fontosabb volt, a kényelmetlen boldogságnál.
Igaz is no, hát mi is az a fránya boldogság? Olyan sokszor próbálták megfogalmazni, de mint minden egyéb megfoghatatlan dolgot, hát ezt sem bírták definiálni. Mindenkinek mást jelent, pedig ez így nem igazságos. Boldog az, aki adott helyen és időben jól érzi magát a bőrében. Azt, hogy ki mikor, és hol érzi magát jól a bőrében... hát ez nagyon bonyolult dolog. Így a boldogság, mint olyan, láthatatlan, néma, megfoghatatlan, akár egy álom, hol emlékszünk rá, hol meg nem.
Hősünk is azt hitte, az állapot, amiben leledzik, mert hogy épp jó passzban volt, maradandó állapot, s hogy már vele soha többet nem történhet semmi rossz. Mindent tud erről a világról, átélt borzalmakat, felhőtlen békét is, így öregségére már csak méltóságát kellene megtartania, másra nincsen gondja. Ám az élet néha furcsa dolgokat képes produkálni, így egyik napról a másikra utcán találta magát.
Mire belenyugodott volna sorsába, ha ilyet lehet egyáltalán egy apró sátorban, amit a városszéli erdősávba épített, úgy gondolta, végképp nem érheti több baj. S mégis... az élet hatalmas útvesztőjében, hol a nappalt az éj egyenlíti ki, a sötétet a világosság, hol az árnyék is csak időszakos, de az árnyéktalan létet biza a sötét folt követi, hősünk is csak találkozik a még rosszabbal, ideiglenes otthonába menet. Nem haza... mert hát neki olyan jelenleg éppen nincsen. Szerencséjére időben észleli a rendőrt, meg a mellette várakozó kutyát, így csak távolból szemléli, a még előző életéből megmaradt alpinista sátrát, amint szétcibálják, felégetik. Minden, még korábbi emlékeiből megmaradt tárgyaival együtt. Na tessék, milyen jó is a világ! Most aztán végképp, végérvényesen nincstelenné vált, mert eddig még legalább kötődése volt a korábbi életéhez az emlékei révén, de most azok is odalettek, hát jöhet az új, a még ismeretlen jövő. Elcsigázva csoszog a semmi irányában. Végre eléri az első buszvárót. Kotorássza zsebeit, van még némi maradék pénze, a többi odalett a régi életével együtt.
A tavaly még együtt nyaralt álmai asszonyával, ki gondolta volna, hogy ilyen hatalmasat képes változni a világ?! Elég volt egyetlen ostoba vita, s máris utcán találta magát. S hogy a rossz sorozatok valóban kövesség egymást, aznap mondtak fel neki a munkahelyén is, valami gazdasági válságra hivatkoztak, meg létszámcsökkentésre... Olyan ostoba volt... Annyira jól érezte magát a bőrében, hogy semmit sem vett észre mindabból, ami körülötte hónapok óta osztotta felé intő jeleit. Mondták, hogy lesz valami, de nem értette, mi a csodának aggódnak az emberek, amikor van mit enniük, van hol lakniuk és havonta kapnak némi kis fizetésnek mondott könyöradományt. Na, most aztán jól néz ki, felébredt végre ő is, az ajtó előtt két bőrönddel és egy hátizsákkal, melynek tetején, ahogy jó turistához illik, ott virított a laticel és a sátor.
S most ott a buszváróban lepereg előtte egész eddigi élete. A sok névnap, születésnap. Még könnyezik pár percig, majd az első érkező járatra felszáll, s hagyja magát elvinni valamerre, amerre a majd a busz fog menni.
- Hová utazna az Úr? -kérdezi a sofőr.
- Ameddig a pénzem engedi- válaszolja, s kinyitja tenyerét, átadva összes vagyonkáját az őt megszólító embernek. Az készségesen kiválaszt belőle egy papírpénzt. Recsegtetve megtekeri a jegykarikát, majd visszaad neki némi aprót belőle.
- Akkor ez Bécsig elég... Így jó lesz az Úrnak? - s kajánul vigyorog mellé.
- Tökéletes - válaszolja nagy elszántsággal, bár meggyőződéssel, hogy az iménti hang, csak tréfál vele, s az persze nem Bécs, hanem valami vidéki város, netán falu lesz, ahol őt kirakja majd. Hátramegy, az egyetlen kerék feletti zötyögős helyre, és leül. Hamarosan becsukja fáradt szemét, már álmodja is korábbi, kedves életét, amikor az asszony őt még a frissen lefőzött kávé illatával ébresztette. Újra érzi szőkeségének selymét, ölének melegét, s közben olyan mély álomba ringatja a meleget bőven árasztó járóalkalmatosság, hogy elcsordul a nyála. Nem érzékel sem tért, sem időt, csak néha egy-egy rángatást, amikor itt-ott megállnak. Még aludna egy keveset, amikor máris felrázza a sofőr:
- Bécsbe értünk Uram! Ébresztő! - közben még mindég kajánul vigyorog, mint aki megnyerte a főnyereményt valamelyik szerencsejátékon. Emberünk hamar kapkodja ma-gát, nem néz sem jobbra, se balra, csak már pattan lefelé a buszról. Kissé elgémberedve ugyan, zsibbadt végtagokkal.
- Uram-atyám! - hagyja el száját a csodálkozás. Tényleg Bécsbe van. Vagy valami nagy és idegen városfélében, mert amerre körbenéz, minden felé idegen nyelvű feliratok, se-merre egy magyar nyelvű tábla nincsen. Magabiztosságot tettetve elindul arra, amerre épp a lába viszi. Külvárosféle lehet az, ahol egy szűk utcácskába téved, keresve a közelgő éjszakához valami menedéket. Takaros kis porták, földszintes házak, erdőféle semerre sem. Minden felé kovácsoltvas kerítések. Ebben a környezetben ő sehogyan sem illő elem, groteszk jelenetté zsugorítván elképesztő helyzetét. Mosdatlan pofájával, két hete éjjel-nappal viselt ruházatában cammogva, e környékről hamarosan el fogják zavarni. Szaporázza lépteit, igyekszik minél gyorsabban maga mögött hagyni a város eme láthatóan módosabbak által lakott részét. Már-már futásnak ered, amikor az egyik kapuban egy kedves idős nő szólítja meg idegen nyelven. Megáll, illendően köszön neki a maga nyelvén, majd menne is tovább, de ekkor a néni szép magyarsággal megkérdezi:
- Hová tart fiatalember?
- Semerre néni. Semerre, csak eltévedtem.
- Semerre? Olyan nincsen. Hol fog maga aludni? Mikor jött és honnan?
-Magam sem tudom, főleg azt nem, miért - válaszolja kétségbeesésében, megszégyenülten, amikor végigméri saját szégyenteljes ruházatát. Borotvát nem látott amióta utcára kényszerült, víz közelében csak akkor járt, amikor az utcai csapnál megmosta a szemét. Annak is már vagy három napja lehet. Korgó gyomra zavarba hozza, hát nem elég az a mélység, ahová süllyedt, még a bensője is árulóvá vált?
-Ha nem bántana, akkor szívesen behívnám. Van egy kis szuterénlakásom az alagsorban, ott megaludhatna. Van benne egy tussoló is - válaszolja a jó tündér, s már megy is befelé. A férfi megtorpan, majd tétován elindul utána. A kert mögötti részen sárgállik egy elhanyagolt öreg ház. Valamikori rendezett környezete, mára leginkább Csipkerózsika várára emlékezteti a véletlen vendéget. A néni kiveszi zsebéből a szuterén kulcsát, megkerüli a házat, s mögötte, pár lépcsőfokon lemenve kinyitja azt.
- Na tessék csak bátrabban. Látom, hogy maga bajba van. Remélem nem fog rám támadni hálából, hogy adok magának szállást...- ahogy kimondja a szavakat, kacsint is mellé egyet huncutul, így jelezve, hogy nem komolyan gondolja, amit mond.
- Nem vagyok rossz ember, néni... - mentegetőzik a férfi.
- Látszik magán, csak kissé elhanyagolt. Azt már meg sem kérdem, hogy keveredett ide... egészen biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül küldte magát ma az úr énhozzám. Na, ha kiszellőztetett, mehet fürödni. Fűtve az egész ház, ez a lakás is, csak lakója nincsen évek óta. Tudja, itt dolgozott a megboldogult férjem. Író volt. Szüksége volt néha a magányra, olyankor nem háborgattuk egymást. Ide vonult el alkotni, s innen tért vissza hozzám, ha már befejezte azt. Hűtlen ember volt ám! Sűrűn csalt meg azzal a fránya író-gépével ott, ni! - mutat rá egy szúette régi íróasztalra, rajta egy írógéppel, gondosan letakarva.
- Ha igaz, valamikor én is író voltam - mondja keserűen a férfi - újságot is szerkesztettem. Annyi mindennel foglalkoztam. Azt hittem boldog vagyok, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy már nincsen senkim és semmim. Azóta bolyongok, keresem a választ erre az egészre.
A néni alaposabban megnézi, nem szól, csak rosszallóan ingatja a fejét.
- Na ott a szekrényben talál mindent, megyek egy kis vacsorát hozni magának. Pihen-jen, tisztálkodjon meg, utána meglátjuk - s ezzel behúzza maga mögött a nyikorgó ajtót. Ennek a furcsa szobának közepén áll értetlenül, mert végképp nem tudja, hogyan lehetséges, hogy pár hete még magát oly fontosnak tartó, nős, egészen jó sorsban élő ember, mára kilátástalan helyzetében idekeveredett, valami írói szuterénbe, egy idegen országba, anélkül, hogy ő ezt akarta volna. Még pár percig gondolataiba temetkezik, majd hirtelen megpillantja magát az egyik szekrényajtó kinyitott felében ácsorgó tükrében. Borzalmas a látvány, semmi köze ahhoz az emberhez, akinek magát korábban ismerte. Szakadt, koszos ruhája, gyűrött, szőrös arca, kócos haja, eltorzítja külsejét. Kinyitja az őt szinte hívogató bútordarabot, s előkap belőle egy pulóvert, meg valami nadrágszerűséget. Egészen biztos, hogy kicsi rá, nem széltében, leginkább hosszában. A molyirtó is fojtogatja az orrát, de ettől a koszos gönctől bármi csak jobb lehet. Könnyen találja a fürdőhelyiséget, hiszen ez a lakásnak nevezett kis lakosztály egyetlen aprócska dolgozó szobából áll, oldalt egy kerevettel, meg egy tussol fülkével, és egy szűk illemhellyel. Megnyitja a tusoló rózsáját, kellemes meleg víz zubog belőle. Lám-lám...- gondolja - ezért nem szabad csüggedni, hiszen a madarat sem öltözteti senki sem, mégis ember utol nem érheti annak csodáját, amibe az be lett csomagolva. S e gondolatok elindítanak újabbakat, már-már kényszeres írási éhség lesz rajta úrrá. Alig várja, hogy végezzen a tisztálkodással, mit számít a méretében aprócska gönc, csak az az írógép ott a korhadt asztalon, már csak az érdekli, semmi más. Még penge is van a szekrényben a vécé felett. Gyorsan jár a keze, ismerősek a kellékek, az édesapjának is ilyen volt odahaza. Régebben mindég kölcsön vette, ha édesanyja nem volt otthon. Haragudott, amikor féltet kincseihez nyúlt, elvégre apja távozását csak akkor kell majd véglegesíteni, ha eltűnnek a holmijai is a polcról. S ma már se az anyja, se a szülői ház, mindent odaadott annak a hűtlen asszonynak, aki se szó, se beszéd csak úgy kirakta az utcára, anélkül, hogy magyarázkodott volna. Az apró tükörből, kellemes vonásokkal megáldott, meleg tekintetű, immár rendezett külsejű férfi néz vissza rá. Nem érzi gyomrának korgását sem, egyből az íróasztal elé ül abba a nagy karosszékbe, amiben a néhai író alkotott naponta. Kihúzza a fiókot. Papír, üres géppapír. Kinyitja a jobb oldali szekrénykét, ott is ugyan azt találja. Leveszi az írógép huzatját, elég tisztességesen megőrzött manuális darab. Ismeri még jól annak illatát, ilyennel kezdte el valamikor a szakmát. Befűzi az első lapot, s már kattog is a gép, eleinte még bizonytalanul, majd egyre szaporábban. Megáll az idő, odakint elhalkulnak az utcai zajok. Nem érzékel a külvilágból semmit sem, csak egy cica farkának cirógatását állán. Megijed. A macska vállára telepedve nyájasan körbedorombolja a gépelő embert. Biztosan a gazdájával is ezt tehette, megszokott hangok lehetnek ezek neki, s most hálásan kacérkodik az író emberrel.
Csak Isten tudja mióta tarja kezében a tárcát, s néz vele farkasszemet a néni. A férfi most se hal, se lát, ír. Halkan leteszi az íróasztal sarkára a vacsorát, majd felmegy a maga birodalmába. Akár a régi szép időkben, gondolja magában, s csendben lepihen.
A férfi befejezi kopácsolását, megeszi a lekváros-vajas kenyeret, amit jótevője helyezett elé, s úgy, ahogy van ruhástól, bokáig érő nadrágban, leheveredik. Betakarózik az ott lévő meleg teveszőr pléddel, elalszik. Hosszú ideje nem feküdt ilyen kényelmes helyen, vagy talán még soha életében? Álmában ismét otthon jár. Szőke hajkorona lengi be az arcát, fanyar csókja mámoros érzéssel tölti el. Ekkor egy rút valami eltolja, zuhanni kezd, egyre mélyebbre, majd nagy feketeség, s egyszerre csak minden finom, puha, meleg újra körülötte. Nem érdekli hol van, békésen alszik egy letűnt kor szuterénjében, ahová elküldte őt valami megmagyarázhatatlanul furcsa erő.
- Jó reggelt! Már két napja alszik. Nem kellene folytatni az írást? - s e kedves hangra hirtelen kipattan a szeme.
- Elnézést kérek, nem akarok rendetlenséget okozni - mondja, majd bemegy a fürdő-szobába, előveszi koszos ruháit, s már-már kész akár magára is ölteni őket, amikor hátulról egy idős kéz visszarántja a valóságba.
- Nem kell átöltöznie. Nem akarom elzavarni magát. Nem véletlen, ha őrangyala épp a házam elé vezette akkor, amikor a sétámról jöttem meg.
A férfi csodálkozva hallgatja a nénit, majd szót fogad, s visszaül az íróasztalhoz, elkölti reggelijét, ami pirítós és a már megismert furcsa ízű lekvárból, és egy pohár tejből áll.
- A férjem kedvence volt, rózsalekvár - mondja látva csodálkozását.
- Nem fél befogadni egy idegent a házába? - néz rá a kedves asszonyra. Olyan jó nyolcvanas lehet a néni - Mit szólnak ehhez majd a rokonai?
- Jaj kedves... mitől félhetne már egy magamfajta öregasszony...- s jóízűen elkezd csacsogni vele.
-Rokon van elég, majd az örökségre. Tudja arra mindég van jelentkező, de az élőre, hát arra nem annyira kaphatósak ám! Amikor megtudták, hogy a néhai uram mindent rám hagyott, s hiába támadták meg a végrendeletet, nekik semmi sem jutott, eltűntek, mint a kámfor. Majd, ha meghalok, kedves... na, majd akkor újra előkerülnek marakodni a koncon - s olyan aranyosan meséli mindezt, mintha semmilyen sebet nem ejtett volna e sok borzalom az ő lelkében.
- Tényleg ilyen egyszerű lenne az élet? Néni kérem, adjon akkor tanácsot nekem is, tanítson meg rá... - kérleli, s teszi ezt nagy őszintén, semmilyen álság, vagy hazugság nem készteti rá.
- Ha megbízik bennem, talán adhatok tanácsot... - mosolyog rá az idős asszony, s szépen komótosan leül az imént még fekhelyül szolgáló kerevetre.
- Egész életemben dolgoztam, megnősültem, igyekeztem jómódot teremteni. Írtam, és nem vettem észre, hogy közben eljárt felettem az idő. Azt meg végképp nem tudom miért tette ki a szűrőmet a kedvesem egyik napról a másikra, de tény, hogy így maradtam, ahogy a tegnap meglátott, a nagy semmiben. Ami kis pénzem volt, azt egy buszsofőrnek adtam, hogy vigyen, amíg szállíthat érte. Hát itt rakott ki akkor este, amikor erre felé tévedtem. Ennyi a történetem, ám most el kellene egy új életet kezdeni, de nem tudom, azt hogyan kell.
- Sebaj kedves, magának semmi más dolga nincsen, mint írni. Írjon ki mindent magából, ami a lelkében felgyülemlett.
- A néni mivel foglalkozott?
-Hát, valamikor, lánykoromban apáca akartam lenni, meghalt a vőlegényem a háborúban, mindjárt még az elején. Bevonultam egy zárdába, de olyan barátságtalan volt velem az egyik nővér, hogy hamarosan hazamentem. Elhatároztam, akkor is apáca leszek, nem kell nekem ahhoz zárda, meg mások tanácsa, tanítása, elég a magam lelke. Ám jöttek és lebombáztak mindent az úgymond felszabaduláskor. Akkor költöztem ebbe a házba, az édesapámhoz. Hamarosan összetalálkoztam egy kedves íróval, beleszerettem. Attól fogva kettesben éldegéltünk. Boldogságunkat senki sem tudta megzavarni, csak a halál. Ez a dolgok rendje. Megöregszünk, majd meghalunk.
- Sok könyvet írt a férje?
- Igen, vagyis azt hiszem. Na, ne aggódjon, míg én élek, magának is jut némi kis zabkása - s ezzel a néni elmegy. A férfi úgy érzi magát, mint a mesében. Mire is volna másra még szüksége? Gondoskodó ráncos kezek hozzák a rózsalekvárt, pirítóssal...

A fülében zakatoló csattogás elviselhetetlen fejfájással ébreszti.
- A rohadt életbe! - hallja a sofőr hangját, mintha túlvilági ricsaj törne védett életébe be - már megint belementem egy kátyúba! Emberek! Végállomás, oda a kerék...
Ez nem lehet igaz, gondolja elkeseredésében, az egész eddigi csodát csak álmodta volna? Egyáltalán hol van ő most? Bécsben? Buszon? Él? Vagy talán már rég odaát írja vége-hossza nincsen irományait? S e sok kétely azonnal kitisztulni látszik, amikor megérzi a januári est, maró hidegét lábán fölfelé kúszni. Megborzad. Az ajtó kinyílik, a sofőr leugrik, káromkodva beszél valakivel a mobiltelefonján, a nép kétségbeesve várakozik. Némaság, mozdulatlanság, valóság... fut át az agyán. Most hová menjen? Végállomás, visszhangzik az imént hallott mondat. Egyből tudatosul benne a megmásíthatatlan. Feláll, végigvonszolja elgémberedett testét az ülések között, majd maga után hagyva ezt az egész világot, elindul az országúton, csak úgy... céltalanul. Valamerre, amerre a lába viszi...


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Dezső Ilona Anna írása
  2012-01-14 20:43:24, szombat
 
  Asszonyok ( részlet a regényből)

Halvány fényével pirkad a hajnal. Január van, sokáig félhomály takarja a napot. Imitt-amott rejtve elővillan kis óarany színben csillogó sugara, de a rőt valóság köddel fedi be, nehogy friss erővel legyőzze a tél fénytelen dicsőségét. Múltbéli harcok színtere az ég, az új, az óval csatázik rajta. Átmenet a már megélt, és a még el nem érkező jövő között. Alszik a táj, téli álmát alussza benne minden, csak Margit zokog a konyhaasztalra ráborulva. Ej, de fáj gyönge szíve, telítve az a sok bánattal... Hasában újabb élet, s ő még azokkal a rábízottakkal sem tud mit kezdeni, akik sorban ott alszanak a kihúzott kanapén. Még elférnek keresztben a rugóitól szélén már szúrós, kopott fekvőalkalmatosságon. Csodásak ezek az apróságok, soha sem méltatlankodnak, mindég az jó nekik, ami éppen van. Akár csak az orgona sípja, minden évre jutott eddig egy gyerek. János ebből mit sem tudva, csak azt szokta mondani: - Isten áldása a puja - és iszik rá még egy kortyot abból a fránya üvegből, amibe Margit szokta venni neki a szomszéd Juli nénitől a deci pálinkát hitelbe. Mit tudja ő miből? Nem is érdekli -, nekem az jár!
- Megértetted! A kutya mindenségit... Nincs pénz?! Hát hová lett a családi? Oszt a segély? Ne halljam még egyszer, mert agyonütlek! Te! Ócska vagy... semmi vagy... Pattanj, ha ugatok, nehogy visszanézzél...- s már lendíti is ilyenkor hatalmasra nőtt bal kezét. Azzal akkorát tud ütni Margit fejére, hátára. Gyorsan kell ám ugrani el előle, különben még beszakad a tüdeje feletti soványka, vézna teste.
S most csak sír... siratja a múltját, jelenét, nem érti, miért történt mindez meg vele. Valahonnan segítséget kellene kérni. Ha így folytatja, megszületik ez a hatodik gyerek is. Mire? Kinek? Elvetetni nem tudja, ha azt megtudná a férje, agyon ütné miatta. Kinek kell ez a gyerek? Mocorog lelkében az Isten iránti éberség tudata, és a lehetetlen vállalás közötti perlekedés. Minél inkább veszekednek azok ott mélyen benne, annál inkább érzi, hogy valamit tenni kell, mert így nem élhetnek, a kicsik jobb sorsra érdemesek. Neki sem képzettsége, sem iskolája nincsen, de ha itt nőnek fel ebben a semmiben, az apjuk alkohol ittas rémképe veszi hatalmába őket is. Eluralja az a kibírhatatlan közöny, miszerint cigánysors az övéké, másként nem is lehet.
- De lehet! - emeli fel fejét az asztalról - lehet... majd én megmutatom...- ezzel megtörli csak úgy koszos ingujjával az arcát. Alaposan elmaszatolja a napok óta füstölgő kályhacső okozta éjszakai koromadományt rajta. Tükör ebben a házban nincsen, szerencsére. Ha lenne, igen csak megijedne. Szülei taníttatták, csak az a büdös szerelem elvette az eszét. Hiába próbálták meggyőzni, hogy ne akarjon őseihez hasonló módon élni, ő csak belement ebbe a lányszöktetésbe. Most aztán a törvény előtt se asszony, se lány, csak szül, minden évben egyet. Az ember közben alaposan felönt a garatra. Esténként italmámorában mellé fekszik, megpocsékolja szexnek nevezett csúfsággal... Undorodik tőle, egy ideje folyamatos undor égeti a torkát, kiszárad, amint ráfekszik az részegen, érzéketlenül, hiszen csak állati ösztönei hajtják. Pár perc, majd legördül egyre testesedő alsótestéről, s már horkolja is éjszakai nótáját. Sem nem tisztálkodik, sem nem ölel. Olyat, hogy csók, már nem is érti, kinek kellene adni .
- Az asszony verve jó! A pénz számolva, komám! - inti tanulságos fegyelemre a szomszéd fiúcskát. Így fogja nevelni a sajátját is, ha fiút szülne neki Margit?! Szerencsére ez az öt ott abban a szűk visszájára fordított rossz kanapén, mind lány. Kap is érte naponta eleget - Na, majd amit ma csinálok! - ordítja rajta ugrálva, s olyankor az asszony, képes lenne megfojtani is akár, de csak nem meri. Védekezni kellene, igen ám de miből?
- Nem szülök több pulyát neki! - szánja el magát, s mire ébreszteni kell a nagyobbik lányt, öltöztetni, küldeni óvodába, már tudja is, mit kell tennie. Soha többé nem lesz szalmazsákja ennek a mocskos embernek. Azt már nem. Lehet, hogy ő is csak egy szutykos asszony, de a világ más irányban halad, s annak a világnak odakint már észre kell vennie őt is. Az ő lányai nem fognak ilyen megalkuvók lenni, tanulni fognak, dolgozni... Megsimogatja a hasát, ott dobog benne egy újabb szív. Egy szívecske, amit megölni készül épp. Nem várhat tovább, már csak napok kérdése, és nincsen az az orvos, aki ezt a beavatkozást elvállalná. Elkezdi öltöztetni a lányokat egyenként, míg a többi ott hancúrozik közben a meleg ágyban. Egy dunna, két nagypárna, s a keresztbe fordított takaró mindent elfed. Apró melegség a rideg valóságban. Az ember eközben fel sem ébred, meg se moccan. A kislányok kapnak egy-egy darabka üres kenyeret, boldogan majszolják. Piros pozsgás arcocskák reggelizik keserves szegénységük maradék morzsáit, boldogan. Fel sem fogják, hiszen olyan aprók még, mi minden zajlik odakint a világban. Margit keze gyorsan jár, egyiket a másik után törli meg azzal a kis rongydarabbal, ami valamikor még asztalterítőként szolgált. A rögtönzött mosdóalkalmatosság teszi a dolgát. Apró fazékban, kevéske víz, szerencsére van odakint hó bőven, hamar olvad az. A csap évek óta kiszáradt. Jani akkor otthagyta a munkahelyét, amikor az asszony a második lányával volt állapotos. Minek dolgozott volna, két gyerekre már járt annyi segély, hogy abból ő egy hónapig eliszogathatott, a borjadzónak nem jár más, mint munka... menjen koldulni, szolgálni a naccságákat, mint ősei. Elvégre egy nem sokára két gyerekes apát már épp ideje asszonyának eltartani... Na, ennek most vége, mert Margit nagy elhatározásra jutott. Ez nem cigánysors, ez állati élet. Csak ösztönökről szól, kötelességekről, melyek egyoldalúak piszokmód egy lezüllött ember javára. Dohog magában, miközben végez az apróságok öltöztetésével. Inti nekik, csendben ám, mert a sarokban alvó ordító gép felkelhet, és akkor aztán... Nos, igen, ezt már ők is jól ismerik, jön a csihé-puhé... s Margit már nem tudja őket akkor elmenekíteni, mert a konyhakőről felállni csak a nagyobb lánykák segítségével lehetséges. Lábujjhegyen jár az aprócska sereg, s cuppannak bele óriás topánkáikba, anyjuk bebugyolálja őket rongyokkal, sálakkal, mindent eltett, amit abban a segélycsomagban lelt, amit az őszön az egyik falubélitől kapott. Még félhomály lepi az udvart, amikor elindulnak. Margit karján jobbról is, balról is egy-egy lányka, mellette közvetlen kettő is cibálja szakadt szoknyájának szegletét. A nagy előttük próbál utat törni az éjszaka lehullott áldásban.
- Merre, merre szomszédasszony? - kérdi Máli néni, akinek szíve majd megszakad, amikor erre a csont sovány rongyos fiatalasszonyra gondol.
- Óvodába- válaszolja neki kényszeredetten, s mint aki búcsúzik is egyben, visszanéz a megaggott öregasszonyra - ilyenné válnék én is - állapítja meg. Az idős cselédnek csupa ránc az arca, egyetlen foga minden szavában kivirít elől, ócska kendőjét még mindég hátrakötve viseli. Megszámlálhatatlan gyerekei, unokái egy sem látogatja. A vén lókupec ura rég eltávozott oda, ahová ez a szegény asszony mindég is kívánta. Most valamivel békésebb. Ugyan olyan éhes, mint hajdanán, csak már nem verik naponta. Egyik fia látogatta ezidáig évente kétszer, háromszor talán, de állítólag most az is börtönben, így teljesen nyugodt, megelégszik a tanácsi apanázzsal. Abból aztán senki sem iszik el egy petákot sem, szépen beossza, kenyérre elegendő egész hónapra, több meg minek?! Még néha egy-egy rongyos ruhát csak löknek a róla meg nem feledkező öregasszonyok. Néha, kap kis tapasztanivaló munkát is a régiektől, egy-egy malac ól kimeszelését is rábízzák, s abból így-úgy eltengeti szerény, de annál nyugodtabb életét. Nem elégedetlen. Csak ezt a fiatalasszonyt sajnálja nagyon. Mintha magát látná benne, valahányszor halja a visítását a szomszédból, mindég görcsbe rándul a gyomra. Még magán érzi a vaskos öklöt, a hatalmas csontos kéz szorongatását a torkán, majd annak a lábát a hasán, szúrós szavát fölébe: - Kussolj, a beled taposom ki te senki! - ez az emlék még éjszaka is gyötri. Hányszor erőszakolta meg az a vén lókötő, már maga sem tudja. Szinte minden este, amíg csak bírta magát. Majd, csak megöregedett, s már nem kellett neki a fehérnép öle, attól fogva a válogatott kínzások is megszűntek. Odadobott neki egy-egy szelet kenyeret, meg a bérben hozott pálinkát, bort, mikor mit adtak a falubéliek munkájáért cserében. Jutott néha egy-egy kocka avas szalonna is. Azzal az a boldogtalan lelkétől elköszönt ember el volt halála órájáig. Ösztönösen öléhez kap, s megcsóválja fejét - jaj, csak futnál el sorsod elől, te boldogtalan... lenne merszed... nekem nem volt.
Annyiszor gondolta, hogy elmondja neki, amire gondol, bíztatja egy kicsit, de nem meri. Mi van, ha még nem így áll a helyzet, ha még búgni is tud az a nyomorult alkoholista néha a z ostoba asszonyi fülben, s olyankor elmesél az mindent őszintén. Még rátámad megveszekedettebb pillanatában, és agyonveri öregségére. Na, nem. Majd megtudja! Neki sem szólt erről korábban senki sem...
Margit szaporázza lépteit. Ahogy távolodik a kunyhószerű vályog viskótól, úgy jön meg a bátorsága is.
- Ma nincsen óvoda- ossza utasításait- ma mulatunk lányok- s a kislányok kuncogva ugrálnak anyjuk mellett, már merik a nagyok elengedni az oltalmat nyújtó kezet. A kicsik is értik, itt nem mindennapi vidámság jön, s bár nem igazán tudják miért kell kacagni, ropogósan adják elő örömüket ők is. Hirtelen viháncolásba megy át, amint a sarkon túl érnek, a nagyobbik lány gyúr egy apró hógolyót, s megdobja vele a mögötte haladó húgát. Erre az is felkap egy marék havat és felé löki. Margit is leteszi karjának terhét, nekiáll a lányokkal csatározni. A kicsi csak visít örömében, fetreng a hóban, járni még nem tud, de mászni már igen. A nagyobbacska bukdácsolva feláll, majd visszaesik, s mind a hatan boldogok, játszanak, örülnek egymásnak nagyon. Kis idő elteltével, Margitnak eszébe jut az otthonalvó szörnyeteg. Gyorsan összeszedi a gyerkőcöket, letakarítja a hógombócokat róluk, szaporán indul el velük az első buszváróig a falu szélére. Alig érnek oda, a hatalmas masina pufogva áll be épp. Rakosgatja fel lányait, a sofőr látványosan nem örül a jelenetnek, nem állja meg, így odaszól:
- Hová mész te rongyos már ily kora reggel?
- Kórházba instálom! Kórházba!
- Oszt ennyi purdéjjal mind?
- Ennyivel, ha ennyivel áldott meg az Isten - s erre ösztönösen takarja el arcát azzal a nagykendővel, amit nem régen kapott egy kis mosásért cserébe az egyik öregasszonytól.
- Na iparkodj, oszt húzd meg a büdöset ott hátul, ha lehet, a kutya se akar téged szagolni egész úton...- a megalázás eme mértéke hidegen hagyja, megszokta. Nem is érti, miről beszél ez a goromba ember.
- Maga csak nézzen előre, oszt jól vezesse a masináját, a többit meg bízza rám! - vág vissza, de már gyorsan cibálja is lányait hátra, mert tudja, ez a népség nem szereti, amikor közéjük megy, valamiért nagyon utálkoznak látványuktól... ,,-Ilyen a szegénység lányom..."- jut eszébe anyja magyarázata, amikor ő volt akkorka, mint most az ő nagy lánya. A szegényt nem szeretik az emberek, és ha még cigány is, akkor ezt hatványozottan ki is mutatják. A busz végében meghúzza magát egy szélső ülésen a hátsó kerék fölött. Mindegyik gyermeke belécsimpaszkodik. Még az óvodás korú is, amikor megmozdul alattuk nagy hanggal és reccsenéssel az ócska jármű. Megijednek, anyjuk fülükbe sugdossa kedvenc altatójukat, amire mindég megnyugszanak. Átöleli őket, karja épp akkora, amekkorának lennie kell. Az egyik idős ember rájuk néz, majd szeméből kiprésel egy könnycseppet. Mindegy, koszos, vagy tiszta, az anya, csak anya marad, még ebben a borzalmasan sivár buszban is. A halk ének hallatán csend támad. Megáll az idő. Az addig undorodó utasok elhallgatnak, fülük hegyezik a pacsirta hangú asszony irányába. Oly lágyan búg annak hangja, akár a tavaszi szél. Szinte mindenki egyszerre fordul féloldalvást, hogy még tisztábban halhassa azt a nyelvezete miatt ugyan érthetetlen, mégis angyali nótácskát. A buszsofőr szíve is meglágyul, már szégyelli az iménti hozzáállását, s a következő megállóba csendbe tér csak be, nehogy megszakadjon a zene forrása. Az ajtót sem nyitja ki pár másodpercig, fülel, majd minden kezdődik elölről. Őrült zsivaj, ahogyan a gyerkőcök a reggeli hócsatározástól kifulladva felugrálnak a buszra. Rendezni kell soraikat, neveletlenül levágják magukat a még szabad ülésekre, az idősebbeknek már csak állóhely marad. Hát ennyire elromlott ez a modern világ? Az ének elhallgat, vagy már nem hallatszik át az egyre hangosabb kurjongatásokon, s így érnek be a városi iskola elé, ahol ez a neveletlen fiatalság egyszerre kíván megszabadulni a pár négyzetméteres fogságtól, majd leszakítva a rozoga tákolmány minden ajtaját. Kiürül a busz, csak pár öreg marad benne. Végre leülhetnek, s az asszony, akinek fogalma sincsen hol a kórház idegesen kapkodja a fejét.
- Te nem szállsz le?- kérdi sokkal barátságosabb hangnemben tőle a sofőr.
- Kérem szóljon, ha kell, nem tudom merre a kórház.
- Tényleg oda akarsz eljutni? - kérdi kissé elcsodálkozva- tán beteg valamelyik pulya?
- Nem beteg az egyik sem, de nekem oda kell érnem.
Semmit sem kérdez, int neki, maradjon, majd ő szól. Máskor olyan durva, ha efféle népséget észlel, most viszont segítőkész.
- Odáig viszlek, ha elénekled az iménti nótádat nekem hangosan is...- szól hátra fejét meg sem mozdítva, mire Margit elkezdi anyjától tanult altatónótáját csivitelni. Sok szépet hallottak már a megedzett idős fülek, de ilyet még senki sem. A legnemesebb csalogány sem tudna ilyet produkálni, ha százszor bújna elő a tojásból, akkor sem. A kórház magas négyemeletes épülete elé érve, megáll a jármű, s óvatosan feláll a sofőr a székéből. Inkább csak ösztönösen cselekszik, hátramegy segíteni az asszonynak leszállni az időközben kinyitott hátsó ajtóhoz.
- Na osztán el ne vesződj nekem ezzel a sok gyerekkel, hallod! Neked nem itt volna a helyed...- de e szavak már csak szűrve hagyják el száját, úgy a fogai közül kicsusszanva.
A lépcsőt még le sem takarították, épp csak világosodik, mire odaérnek. Nincsen az messzire a falutól, csak Margit nem szokott egyedül koslatni arra felé. Soha sem hagyja el a falut. Amikor szült sem maga ment oda, vitte a mentő oda, majd haza. Amúgy évek óta nem hagyta el a falut. Anyjáról sem tud, amióta megszökött Janival. Nem kerestették, szülei beletörődtek döntésébe. Ha még sem úgy volt, akkor nem találtak rá ezen az Isten háta mögötti kis településen, ahová magával hozta embere. Eleinte minden jól indult. Szerette a cserfes, jó hangú lányt, szereti az a maga módján ma is, csak valamiért a génjeibe van itatódva a múlt. Megkövülten ragaszkodik ahhoz az életformához, amit a nyomor diktál ősidők óta neki.
Nehezen, de végre csak felcibálja a csúszós lépcsőkön lányait, s az ajtót is sikeredik megtartani, bár igen erős rugóval látták azt el, míg az utolsó lány is beverekedi magát rajta. Az előtér tágas, két oldalt fotelszerűségek vannak elhelyezve, szemben a portásfülke, mellette valami pult. Felette írások, oly rég olvasott már, szinte el is felejtette azt hogyan kell. Még tizennégy sem volt, amikor megszökött ezzel a fránya fiúval. Igaz, az sem töltötte be a tizenhetet. Szerették egymást, hát belefogtak a nagy semmibe együtt, egymásért. S most, alig túl húszon ott áll elcsigázva, hiszen még az általánost sem fejte be, sem szakmája, sem önálló élete, csak a sok gyermeke. Hiába akarta tanítatni az anyja, meg az apja, akkoriban ez nem tűnt fontosnak. Pedig de jó is lenne, most. Egészen másképpen bírna boldogulni. Csak most már bánja az elvesztegetett éveket, amúgy soha sem gondol rájuk. A portás gyanúsan közelíti őket, barátságtalan keze lendül, mint aki épp grabancon akarja kapni, vissza kilendíteni abba a rideg valóságba, amit az ajtón túli világ jelent. De nem, Margit megnyugszik, csak az ajtót nyomja be utánuk, mert félig nyitva maradt az. Úgy látszik, csak egy bizonyos szögben enged az nehezen, utána már szót sem fogadva megtorpanni látszik. Kell egy kis segítség neki is. Hát valami ilyesfélét vár most ez a mindenre elszánt asszony is.
- Hová akarsz menni? A pulyákat vidd a földszínt kettő elé, ott fog rendelni a gyerekorvos.
- Nem őket akarom, kérem - nyöszörgi ki nagy megilletődésében a fiatalasszony- afféle női orvost szeretnék magamnak.
- Ja?! - kérdi sokat mondóan a portás, majd mutatja neki a pultot - ott kell bejelentkezni a nőgyógyászat előtt, de csak majd rendelési időben.
- Az mikor lesz - kerekíti nagyra szemeit.
- Mikor? Hát amikor a doktor Úr ráér... lehet délelőtt, de lehet csak majd ebéd után - s azzal visszamegy a fülkéjébe, mint aki már dolgát végkép elvégezte. Margitot ez nem zavarja, beáll a gyerekekkel a pult elé, türelmesen vár. A gyerekek belecsimpaszkodnak szoknyájába, mint akik el szeretnének bújni, s időtlen időnek tűnő órákon át állnak egy helyben. Az asszony nem mozdul, a gyerekek sem. Olyanok ők ott, mint valami élő szobor. Az emberek méhkasként élednek, jönnek, mennek, lökdösik őket, de ők tisztességgel várják, hogy majd a pult mögé sorban érkező asszonyságok elmondják, mikor érkezik meg a doktor, s hallgatja meg végre az ő nagy baját. Egyszer a portás besokall, megsajnálva a még mindég egyhelyben álló teremtéseket, odaszól a pulthoz:
- Na hallja, azért már csak kellene egy kis emberég is, hát nem vette észre ezt a szegény anyát a purdékkal együtt reggel óta? Magára vár - s erre a nő kényszeredetten felnéz, észlelve a koszos fiatalasszonyt, aki valóban még mindég ugyan ott áll, s ugyan olyan áhítattal nézi őt, mint valamikor reggel tájt, hát odaszól végre neki:
- Mi tetszik? Miért nem jött közelebb, ha rám várt?
- Doktor kell nekem - válaszolja Margit kurtán.
- Milyen doktor?
- Nőnek való. Nekem- mutatja a pocakját.
- Á! Értem. Már megint szülni akarsz? - s ezt úgy kérdi, hogy közben észre sem veszi, hogy Margit hasa nem akkora, mint egy szülő nőnek. Gépiesen átad egy sorszámot, s eligazítja, menjen fel az emeleti rendelőbe a hatos szoba elé. Alig bír moccanni, elgémberedett a lába, a gyerekek éhesen, álmosan követik, a pici rácuppan anyja mellére, elvégre már bőven elmúlt az uzsonna ideje, s csak addig babrál a gyatra blúz gombjaival, míg sikeredik elérnie élelme forrását.
- Jaj te...- sopánkodik erre, de nem vonja meg tőle testének nedvét. A másik apróság is mászna felfelé ölébe, de kettőt egyszerre el sem bírna az a sovány mell, így nyafogva cibálja anyja lába szárát, mire a többi gyerek is elkezdi keserves éhkoncertjét, csak úgy visszhangzik a folyosó tőlük. Igazuk van, az csak nem igazság, hogy a kicsinek mindent, nekik meg semmit... így ácsorog tovább a szerencsétlen fiatal teremtés, immár nem a földszinten, hanem hatalmas zenebonával maga körül az első emeleten a hatos ajtó előtti nagy tömeg mögött. Kis idő elteltével kinéz egy gombszemű idős hölgy, aranyos kék fityulával a fején, s észlelve a cigányasszonyt, hirtelen visszahúzódik az ajtó takarásába. Mond valamit a bent lévőnek, majd ismét kitárja az ajtót, s odaszól az elcsigázott nőnek, menjen be azzal a töménytelen sok gyerekével, unja a doktor úr a folyamatos bömbölésüket. Készségesen fogad szót Margit, maga mögött húzgálva lányait is befelé.
- Na, ezt már nem! - áll elébe a fityulát hordó. A kerek szem összeszűkülve, szigorúan jelzi, csak egymaga mehet be, az apróságok nem. Erre Margit lemondóan hátrál, nem hagyhatja magára a gyerekeit, s azok még hangosabb koncertbe fognak. Az éhség, s visszautasítás okozza e bizalmatlanságot bennük. Még hangosabb sírásba kezdenek. Erre bentről jön az újabb utasítás, - eressze be őket - így az asszony a szoknyáját tépő, őrjöngő lányokkal együtt bemegy a rendelőbe. A pici jóllakottan csettint, az előtte lévő mászna már anyjára, tudván ő következne a sorban, mire az orvos e látványtól ideges lesz.
- Na, mi teszik? - kérdi barátságtalanul, szemüvegét orra hegyére csúsztatva, a fiatalságát már rég hátrahagyó ember, fehér ruházatban.
- Tudja nagyságos uram!- kezdi Margit, torkát megköszörülve - Van nekem öt gyermekem, meg egy részeges, semmirekellő férjem. Úgy vélem, a hasamban épp növekedne egy hatodik. Hát azt segítsen világra hozni még most, mielőtt erre a hitvány sorsra jutna, mint emezek itt körülöttem, ni... Ezért jöttem.
Az imént még oly szigorú arc, erre a bátor mondatra megenyhül. Végignéz a mosdatlan teremtményeken, majd csak megkérdezi:
- Hány éves?
- Húsz múltam- válaszolja bátran Margit.
- Azt akarja, hogy segítsek megszakítani a terhességét?
- Isten is megsegíti doktor úr, ha segít rajtam...- fogja könyörgőre a fáradt teremtés - ezeknek sem tudok mit enni adni. Valamerre menni is kéne, mert azzal, hogy ide eljöttem, visszaút a viskóba már nincsen. Mit csinálhatnék akkor én egy hatodikkal?
- Végre egy bátor asszony - vonja össze elgondolkodva szemöldökét a sokat megélt ember ¬- Hová teszi a gyerekeit, míg elvégzem magán ezt a beavatkozást? Mert ugye a műtőbe őket csak nem engedhetem be... - s látszik rajta a segíteni akarás, érti, amit pár szóban elmondott neki a nő. Segíteni akar, nagyon akar, megsajnálta a fiatal teremtést.
Minél jobban nézi, annál mélyebb tiszteletet érez irányában. Felemeli a telefont, de még mielőtt tárcsázna, hangsúlyosan még egyszer megkérdi:
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Segítsen rajtam, kérem...- s e pillanatba elerednek Margit könnyei - annyit szenvedtem az elmúlt években... csak állapotos voltam, meg szültem. Nem akarok így élni. Azt sem tudom, most hová mehetnék, vagy mit adjak ezeknek itt né enni, ők nem tehetnek róla, ők ártatlanok. Mindent én rontottam el... Ha megtalál a Jani, megöl. Nézze, mit tesz velem - s ezzel lerántja magáról a vékonyka inget, s a sokat megélt orvos elszörnyülködik. Régi és friss verés kék-zöld foltjai, marások, harapások borítják az asszony mindkét vállát. Mellei kiapadt zsákként lógnak, egyiket nemrég szívta üresre az egyik gyermek. A nő arca még oly gyermeki, vonásai mégis koravéné teszik. Hogyan lehetne nemet mondani neki? Az orvos felhívja a kórházi gyermekvédelmi ápolóját, s kéri azonnal jöjjön a rendelőbe. Nem kell sokat várakozni, pár percen belül meg is érkezik. Neki nem kell mondani semmit sem, naponta találkozik hasonló anyákkal.
- Mikor lenne a beavatkozás doktor úr? - kérdi egyből.
- Ma délután lesz egy, utána megcsinálhatom, ha segít nekem elhelyezni az apróságokat.
- Biztos akarod? - fordul a nőhöz, majd bizalmat gerjesztve cirógatja meg a hozzá közelebb álló gyermek arcocskáját.
- Igen, akarom. Kérem, segítsenek rajtunk.
- Na, ne sírj, gyertek, most megyünk a mi kis birodalmunkba- s erre kitárja előttük az ajtót. Az orvos mosolyog. A korábban beszűkült szemű fityulás nő szeme újra kikerekedik. Az ajtóban állok kétfelé húzódnak, utat engednek a messzire szagos népes családnak. A középkorú nő nem finnyás, ölbe veszi az egyik lassabban haladó apróságot, és hatalmas csókot cuppant annak piros-pozsgás arcocskájára. Szaporázza lépteit, majd a lifthez érve, benyomja a hívót, s kis vártatva betessékeli az elbizonytalanodó Margitot, apróságaival együtt a mozgó skatulyába. Picit megijednek, amint lök az egyet rajtuk, nagyot rándítva egyensúlyukat kissé elveszítve dőlnek falának. A nő hangosan nevet. Milyen szép...- csodálja Margit, a hibátlan fogsorú, hangulatos asszonyt.
- Itthon vagyunk- csilingeli, majd bevezeti őket egy ajtón. Odabent egy gyér világítású folyósón haladnak, jobbról is, balról is egy-egy kórterem szerű szoba, zsúfolásig telve gyermekekkel, asszonyokkal. Majd egy szűkebb helyiségbe vezeti őket, s rájuk szól, hogy vetkőzzenek le. Margit szót fogad, leveszi rongyos ruháikat, a sajátját is, majd követik a nőt a fürdőszobába.
- Segítsek? - kérdi ekkor látva, hogy ő még ilyen helyiségben nem járt, pedig volt kórházban, öt esetben is, még sem tudja, hogyan kellene megnyitni a vizet. Megnyitja a tusolót, beállítja egy normális hőfokra. Ad az asszonynak szappant, aki ezzel elkezdi a csutakolást. Még emlékszik őt hogyan mosdatta az anyja, amikor kórházba mentek, ugyan olyan alapossággal lát neki a saját gyermekei megtisztításának. A középkorú elégedetten biccent, becsukja mögöttük az ajtót, s elmegy a segélycsomagokból tiszta ruhákat keríteni. Hamarosan érkezik is viseltes, de jó illatú pólókkal, mackónadrágokkal, Margitra valót is tart a karján, meg törlőkendőket.
- Mennyivel másabbak vagytok... - mondja szelíden, s valóban, az öt szutykos képű lányka, tetszetős, aranyos bűbáj gyermekekké alakult át alig pár perc leforgása alatt. Már semmi sem emlékezteti néhai valójukra őket. Margit boldogan, elégedetten néz végre abba az apró tükörbe, ami a mosdó felett magára vonja tekintetét. Tetszik neki a látvány, rádöbben fiatalságára, hogy még semmi sincsen elveszve, hogy még bármi lehetséges ebben a komisz világban. Ösztönösen megcsókolja a lányokat épp fésülő asszony kezét. Az elkapja, de már későn, hálásan öleli magához a még maga is gyermek teremtést.
- Jaj, te lány! Mihez kezdesz majd ennyi pulyával... Tudom, nem kell magyarázni semmit sem. Láttalak, míg fürödtél. Legszívesebben megfojtanám azt az állatot. Sajnos telt ház van nálunk, sok a hajléktalan anya. Nem tudok külön szobát adni nektek. Ez valamikor idegosztály volt, a polgármester segített kialakítani helyébe ezt az átmeneti szállást nektek. Nem utasítok el senkit sem, majd elalszotok matracokon a folyosó végében, amíg sikerül valakit elhelyezni valamelyik intézményben - mondja, s már vezeti is őket a folyosó egyik lepedőkkel elkerített szakaszába. A földön matracok, legalább tíz. Hogy megörülnek a gyerekek. Végre valami, amire le lehet ülni. Még az edzett felnőtt lábak sem bírnának többet, mint amilyen hosszan tartottak ki ők hajnal óta. Késő délutánra fordult, mire megkapták az ágyneműket, s némi falni valót is. Micsoda lakoma az a kiéhezett szájacskáknak, még azt sem észlelik, amikor édesanyjukat egy zöld ruhás nő elkíséri tőlük távol. Örülnek a babáknak, amiket a kedves mosolygós nőtől kapnak, a sok gyermeknek, akik a frissen érkezetteket körbe táncolják. Mire a pici megérzi a puha mell hiányát, már hozzák is vissza. Nagyon gyenge, ül egy tolókocsiba bambán, fájdalomtól elgyötört arccal. Szemei könnybe lábadtan, tekintete szinte üveges. A kislányok kacagása, neki most teher. Valamit eldobott, amit nem akart, de annak így sokkal jobb lesz...
Pár nap alatt egészen otthonossá lakják be a folyóson lekerített szűk részt. A sok asszony és nagyobb gyerekek ezt, azt adogatnak nekik a saját kevéske használati tárgyaikból, amit hasonló módon kaptak a korábbi lakóktól. Várják ezentúl ők is a befogadót, ahogyan ezt emlegetik a többiek, mert valami meseszép házba kerülnek innen a kitaszított, megsebzett csonka családok. Ám ott is nagy a zsúfoltság így télvíz idején, sokat kell várni egy-egy megüresedő szobára. A mosolygós asszonyság mindenről gondoskodik. Vigyázza lépteiket, szinte olvas a sok apróság gondolataiban. Hogyan, nem tudni, előteremt mindent, amire itt szükségük lehet. Margit is megnyugszik, nehezen éli meg az abortusz utáni napokat, de az idő jó gyógyszer, orvosolni képes még a veszteséggel járó gondolatokat is. Már férjétől sem fél annyira, mint amikor idejött. Elhatározza, lesz ami lesz, levélben felkeresteti anyját, közli vele tartózkodásának helyét. Egészen biztos benne, hogy lesz annyi könyörülete irányában, hogy megbocsát és felkeresi lányát szorult helyzetében ebben a korházi menedéknek kialakított helyiségben. Itt is arra bíztatják, ha van lehetőség családon belül megoldani az ilyen kényes lakhatási gondokat, tegyék meg a ráirányuló kísérletet, mert az otthonba való bejutás az idő múlásával egyre valószínűtlenebb álommá töpörödik. A gyerekek remekül viselik a matracon való alvást. Attól, amiben korábban voltak ez minden féle képen nagy előrelépés számukra. Hiszen van enni és innivaló elég, odahaza még a vízre is várni kellett télen. Ha olvadt a hó, akkor jutott belőle több, de ha nem, akkor bizony cinós pohárba mérték, mert a kút igen csak messzire esett a házuk udvarától. Kannában hordta Margit haza a vizet, amikor el tudott odáig csúszkálni a hatalmas sárban, amit a traktorok által felszántott vájatokban locsogva kellett dagonyázni a kútig menet. Keserves helyen laktak, kínos körülmények között, egy állandóan részeg ember kénye-kedvének kiszolgáltatva. A negyedik emeleti ideiglenes szálló csodálatos ötlet volt a város első embere részéről, több mint negyven csacsogó száj áldja érte naponta. A konyhán mindég akad némi maradék. Ezek a gyerekek mindennek örülnek, amit kapnak. Hálás tekintetüknél nagyobb bér nem létezik, a néhol még kacagni is elfelejtett, vagy meg sem tanult apróságok benépesítik a korház udvarát télire teljesen.
- Asszonyok. Rossz híreim vannak- jön az egyik reggel az irgalmáról és fáradhatatlan munkabírásáról már jól ismert asszony - ma elszállítják magukat a gyerekeikkel együtt, egy hivatalosan működő intézménybe. Na mit kap az, aki ilyen rossz hírrel érkezik már kora reggel? - s várva az örömujjongást tárja ki karját kedvesen. De az elvárt üdvrivalgás valamiért mégis elmarad. Ezek az asszonyok, s porontyaik csak benne bíznak. Bár a hír ténylegesen jónak mondható, hiszen innen végre egy rendezett helyre kerülhetnek, még sem örülnek neki. Az egyik idősebb asszony, aki bőven negyven felett szülte hatodik gyermekét elsírja magát:
- Tudom, hogy most örülnöm kellene, mégis annyira sajnálom magát - s ezzel a nyakába borul a megmentőjüknek.
Margit vegyes érzésekkel tengeti napját. Sehogyan sem tudja elképzelni, hogy egy normális ház, normális szobájában élhet ezentúl. A lányok ebből mit sem tudnak, szerencsére még olyan kicsik. Csak az az ártatlan áldozat jár a fejében még mindég, akinek szívecskéje még nem régen benne dobbant elsőre meg. S ő, aki életet adhatott volna neki, eldobta magától. Már nem tudja jól, vagy nagyon rosszul döntött ,,-Megölöd majd a fiamat"- visszhangzik férje durva hangja álmában, amikor a harmadik terhességénél felvetetette az abortusz lehetőségét neki. Most meg sem kérdezte, tette, amit tennie kellett, amire rávitte a kényszerűség. Valami megmagyarázhatatlan fájdalom ül mellkasán azóta. Sehogyan sincsen jól ez a világ. Sokat nem lelkizhet, ott az öt lány, ki kell ebből a sok borzalomból lábalni, mert ők nőnek, igényeik velük együtt fog nőni, s azt már tudja, hogy soha sem engedi egyiket sem elszeretni fiatalon, mert a férfi már csak ilyen abban a világban, ahonnan ő jön. ,,Cigánysors"...- na azt már nem!- s e pillanatban biztosan tudja, ennek semmi köze a származásához, ez valami esze-ment butaság, amit le kell győzni. Nehéz háborúba fogott, a csatát lehet, hogy megnyerte, de a neheze még ezután jön, a harcot magának kell megvívnia az élettel. Milyen furcsa is az ember... amíg a nyomor kínozta, eszébe sem jutott, hogy lehetne másként is. S most, amikor minden nap tiszta ruhát adnak rájuk, esznek, pihennek kellő mennyiségben, minőségben, nőnek igényeik is.
- Drága Margitom! Magának ettől is jobb hírem van mára - lép hozzá a nő.
- Mondja, tényleg jó?
- Azt hiszem, nagyon jó. Az édesanyja el szeretné vinni magukat innen. Mondta neki a polgármester úr, hogy az nem úgy van, mert ott megtalálná a durva erőszakos ember. Erre azt válaszolta, semmi baj, csak kapja végre vissza a lányát, majd ő tudja, mit kell tenni.
- Mikor láthatom végre? Olyan sok év telt el, és annyira hiányzott közben, de nem mertem, nem engedte... - fakad sírva a meggyötört nő.
- Már ma idejönnek az édesapjával együtt - csiviteli mosolyogva, miközben megcirógatja az egyik, hozzá közelebb eső kislány arcocskáját.
Margiton eluralkodik az idegesség. Szinte azonnal neki fog rendet rakni. Nincsen nehéz dolga, az a pár matrac, rajta az összeugrált ágyneműk, pár törölköző és fürdésnél használatos ócska, korházi lepedő minden vagyonuk. A ruhákat ahogyan kapják, úgy este le is adják a mosodának. Mindég annyi van, ami rajtuk van, így nem sok a tennivalója. Mégis pánikszerűen hajtogat össze mindent.
Talán nem kellett volna előre elmondania, lehet még sem jönnek, s akkor ez a szerencsétlen teremtés ismét hatalmasat csalódik. Nem elég, hogy ilyen fiatalon a nyakán csüng ennyi gyerek, túl egy abortuszon, maga mögött hagyva egy goromba, erőszakos embert, még a szüleiben is csalódna... na azt nem lehet. Gondterhelt arccal megy a többi asszonyhoz, most nem tudja eldönteni, jót, vagy rosszat cselekedett-e ezzel a teremtéssel?
Délben végre megnyugtató hírekkel tud szolgálni, szinte repül a folyosó elkerített sarkáig,
- Margit kedves! Itt vannak a szülei. Kérem menjen ki hozzájuk a folyósóra, addig vigyázok a kislányokra.
A fiatalasszony ösztönösen kézen fogja a lányokat, a kicsiket ölbe kapja, és remegő térdel indul el a folyós végénél található ajtó irányába.
- Nem lenne jobb először, ha csak magát látnák meg? - kérdi a nő, de ezt már meg sem hallja, hiszen ő egy ezekkel az apróságokkal. Vagy így fogadják viasza szívükbe a szülők, vagy sehogyan sem. A bejárati ajtó elé érve elbizonytalanodik.
- Mondom én, hagyja rám őket, most maga kell nekik, a többi már csak ráadás lesz, ráérnek utána is bemutatkozni...- választ sem várva emeli le karjáról a kicsiket, a nagyokat maga előtt terelve visszavezeti a részükre berendezett sarokba.
Margit kicsit vár még az ajtóban, majd szív egy mély levegőt, behúzza hasát, kilép az ajtón, amin azóta sem lépett ki, hogy ide visszahozták a műtőből. A negyedik emeleti előtér is hasonló a földszintihez. Tágas, szélén fotelszerű ülő alkalmatosságokkal. A csendet, csak az öreg kávéautomata kattogása töri meg. Olyan furcsa világ lett ezen a negyediken, mint a mesében. Lent a többi szinten súlyos betegek, idefent az új élet, az új esély lehetősége. Mily nagyszerű ember lehet az, aki ezt engedély nélkül is bevállalta. A sarokban, az üdítő automata fényétől megvilágított részen ül egy öregember, s asszonya. Rendes, szegényes öltözékük pedáns, tiszta emberek benyomását keltik. A férfi erősen fogja asszonya kézfejét, imádkozhatnak, szemük becsukva.
- Anyám- kiáltja el magát Margit - Apám!- az idős pár felpattan, s az asszony rohan lányához. Az apa felkapja, megrázza, mint egy kamaszt, s úgy csókolják, ölelik egymást, mintha csak a tegnap engedték volna el valamelyik táborba. Csak ők hárman léteznek e pillanatban, és a kintről beszűrődő fény. A nap megérezhette a pillanat jelentőségét, rájuk vetve egyik gyöngécske sugarát. Úgy állnak összeborulva perceken át, nem kérdeznek, semmire sem kíváncsiak, nincsen múlt, nincsen jövő. Csak az a jelen számít, amit itt ők ezekben a percekben átélhetnek. Nem bír megszólalni egyik sem, sírnak. Sokáig sírnak, nem merik elengedni oly sok év után visszakapott gyermekük kezét. Senki másuk nincsen a világon, csak ez az egy lányuk. Az idős ember, amíg bírt muzsikált. Ej, de sokat megalázta az uraknak magát azért a kis pénzért, amit a vonóba fűztek be neki. Felesége egyedül éjszakázott éveken át, csak, hogy a lányuknak mindene meglegyen. S akkor jött az a fiú, elcsavarta a fejét. Se iskola, se szakma, semmi sem maradt a tervezgetett álmokból. Az öreg muzsikus azt hitte, amíg ő él, minden rendben lesz, és eltarthatja a két nőt tisztséggel. Mindennel kalkulált, csak a lánya szívét nem vette számításba. A lányok abban a világban korán érnek, s a szokások nem kímélik meg őket. Ellopták. El, még mielőtt beérett volna. Letépték zölden az almát, s most ott tartanak a kezükben egy alaposan megéretett a zsenge helyett.
_ Hol vannak a kislányok? - kérdi bátortalanul az öregasszony.
- Odabent - mondja ki félve Margit. Okos volt a gondozónő, tudta, előtte nekik kell egymásra találni. A lányok ráérnek utána is, amikor már minden figyelmüket nekik tudják szentelni a nagyszülők. Az apa elengedi a lányt, s fejét csóválva, magába tartja kérdéseit. Nem mondja ki, pedig látszik rajta, ki kívánkozna valami. Bölcsen elhallgat, vagy tán a lányt látja gyerekként? Lehet, bármi meglehet, az anya nem kételkedik, nem kérdez, csak az unokáit és lányát akarja visszakapna végre. Ha már így esett, mással is megesett, jó lenne túl lenni ezen a bevezető részen. Margit kézen fogja őket, s kinyitja előttük a bejárati ajtót. A szűk folyosó hirtelen tágas lesz, innen is, onnan is kikukucskál egy-egy könnyektől csillogó szem.
- Bejöhetünk? -¬ kérdi előtte meg az ajtó mögött álló gondozónőt.
- Persze, ez természetes - s félreállva hagyja, a nő vezesse féltett ideiglenes otthonukba be a szüleit. Félrehúzza a rögtönzött válaszfüggönyként szolgáló lepedőket. Az egyik matracon ott ül csöndben, megszeppenve az öt gyermek. Mint a gyümölcsös tál sarkában a fürt szőlő, olyanok ezek a lányok. Mosolyognak, nem mozdulnak. Annyira egyformák, valami láthatatlan fűzér tartja egyben őket, aprók, gömbölyűek, egyetlen kocsányon nőttek. Az öreg muzsikus letérdel közéjük, s magába akarja szívni bájos gyermeteg illatukat. Ekkora csodára nem számított. Amikor megtudta hány lányt kap vissza egy helyett, elképzelni sem tudta, milyen lesz. Leginkább megijedt. Kicsit haragudott is, mérges volt. Aggódott, hogy akkor most miből... meg mennyit ehet ennyi gyerek... és egyáltalán... Ám ezt a jelenetet még sem tudta elképzelni. Olyan hatalmas erő tör fel belőle, ami ordító zokogásra készteti. A kislányok rémülten figyelnek, már megint egy üvöltöző apuka... Az öreg megérti a helyzetet, megcsóválja fejét, majd megpuszilja arcocskájukat s feláll. Elhallgat, a nagymama rogyik ekkor le melléjük, s kezdi el asszonymód az ismerkedést. Az ember megöleli a lányát, s könnyeivel mossa annak fejét, mint amikor először tartotta kezében, ahogy a feleségéből kipottyant otthon a nagyágyon.
- Ugye már nem szöksz el tőlünk soha többet? - jön ki szájából végre az őszinte kérdés.
- Nem apám. Megbocsátasz?
- Ha nem adtál volna kárpótlást ily sokat... mutat le a matracra sokat mondóan -, nem biztos, na de így...- s erre csak elmosolyodnak mindannyian. Egy órán belül már úgy játszadoznak, mintha mindég együtt éltek volna. Az idős ember feje búbján összekötözve a pár szálnyi ősz haja, a kislányok fodrászosat játszanak vele. Margit az édesanyjával tervezgeti a jövőt.
- Na, megismerkedtek? - kérdi ekkor a gondozónő- lejűrt az idő, a gyerekeknek pihenniük kell.
- Azt akarja mondani, hogy itt kel hagyni a lányomékat? - kérdi elcsodálkozva az idős ember.
- Sajnos azt- mondja ellenkezést nem tűrő hangon a nő - itt van egy házirend. Így is megszegtük, elviekben ide nem jöhetne be egyetlen hozzátartozó sem. Nekünk meg kell védenünk ezeket a bántalmazott anyákat és gyermekeiket. Képzelje el, ha a többi rokon is megtudná merre vannak, itt mi lenne...
- Igaza van. Csókolom a két kezét. Köszönjük - s nem csak mondja, de el is kapja azt, és megcsókolja. A nő hagyja, elvégre egy férfi miért ne csókolhatna neki kezet. Feltápászkodnak a matracról, s Margit kíséretében kimennek az előtérbe. A kislányok is velük mennek, odakint elköszönnek, megbeszélik, az öregek odahaza intézkednek, hogy minél hamarébb együtt lehessen a család. De csak titokban, mert senki sem tudhatja meg merre költöznek el. Miután minden a helyére kerül, eljönnek ismét, és akkor már nem hagyják többet itt ezen a helyen őket. Egyik éjszaka ők maguk is elköltöznek arról a helyről, ahol eddig éltek. Megteszik a lányukért és unokáikért. Pedig dédanyjuk is ott született, a városnak azon részében, ahol a maguk fajta muzsikus családok leltek békére évszázadokon át. Most még is útra kelnek, titkon, lopva. Margitban visszatér a remény, már nem bánkódik az eldobott kis élet miatt annyit, tervezi a jövőt. Esélyt kapott az önálló életre. Pár nappal később a többieket elviszik egy anyaotthonba. Nehéz az elválás, már csak hatan maradnak. Estére végre rendes ágyba fekhetnek. Külön ágy jut mindenkinek, csak a pici alszik a mamával, nem engedi el azt egyetlen percre sem. Még pár nap, s talán az öregek megoldják ezt a nehéz helyzetet.
Egyik reggel viszont jön egy távirat, kérik a kórház vezetőségét legyenek még türelemmel, az öreg muzsikust szél érte, meghalt. Csak a temetése után tud az anya segíteni lányának. A negyedik emeleten rossz napra ébred Margit, gyászolja édesapját.
Pár nappal a temetést követően, megérkezik az édesanyja. Nem visel gyászruhát, ünneplőben jön a családjáért.
- Anyám! - öleli magához lánya- hát nem hagytál itt?
- Nem fiam. Az élet nekünk még csak most kezdődik. Apád vett egy kis házat az ország egy eldugott sarkában. Most szépen felöltözünk, itt vannak a vonatjegyek, az én halmijaimat már elvitte a kamion még a tegnap. Voltam ott, minden rendben megérkezett, csak ki kell majd csomagolni. Azt majd együtt. Nem nagy lakás, három szoba az egész. Gondoltam nekem a legkisebb valamelyik unokával majd elég lesz. A többi gyerekkel meg csak elférsz a másik kettőben. Van egy kis spórolt pénzünk, még a ház után is lesz valamennyi, ha sikerül azt egyszer eladni. Az állam is fizet neked a gyerekek után, apád is hagyott ránk némi kis nyugdíjat. Na, csak azért mondom, mert nem kel ám félni az élettől. Az most kezdődik, élni akarok ezentúl értetek - s ezzel lehajol, átöleli a kíváncsiskodó unokáit. A gyermekvédelemtől kaptak egy rendbéli öltözéket, így nincsen sok poggyászuk, de az épp elég arra, hogy elkezdjék benne az új életüket. Tisztán, télikabátba felöltöztetve viszi őket ki a hivatali autó a vasútállomásra. Érkezik is szinte azonnal, hangos füttyszótól kísérve a mozdony, maga mögött vonszolva terhét, az utasokat szállító szerelvényeit. Az anya felszáll, a nagymama feladogatja neki az apróságokat, majd maga is követi őket. A mozdony elindul. A gőz elmossa az integető kezeket, a gondozónő feladta utolsó csomagjait ennek a télnek. Mily nagy ereje van a szeretetnek, vonzza magához, akár egy mágnes az egymásért dobogó szíveket.


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Dezső Ilona Anna
  2011-12-27 15:30:54, kedd
 
  Mama

Karácsony előtt két nappal szokott sütni. Most sem tér el hagyományaitól. Feltűri kopottas pulóverének ujját, nekilát. Beleönti a lisztet a vajlingba. Csak úgy, kézzel méri, már tapasztalatból ismeri markának súlyát. Édesanyja írott receptje előtte, imitt-amott megfolyt a papíron a tinta. Évente egyszer veszi elő. Van, hogy rácseppen a frissen feltört tojás fehérje. Valamikor, még tintával írták azt. Írták? Karmolták tollheggyel, pennával. Hatalmas az értéke, aki azt diktálta anno, már nem süt belőle. Édesanyja az ágyból dirigálja, bár nem igazán érthetők a szavak, amiket gagyarász. Mégis úgy tesz, mintha értené. Bólint néha egyet, odanéz, int neki, hogy érti. Tudja, az idős asszony az ágyban olyan forma, akár egy gyermek. A hatalmas dunna teljesen eltakarja. Az ágy támlája még az elmúlt század elejét idézi, pedig ej, de eljárt az idő felette...
- Tudom anyuka... Igazad van anyuka...- mondja, és gyömöszöli a tésztát hatalmas elhatározással. A mama igazít egyet fejét eltakaró kendőjén, egészen lecsúszik a mozdulat következtében szemére.
- Jaj, anyám! - sopánkodik, s gyorsan beletörli tésztás kezét a durva háziszőttes konyhakendőbe. Megigazgatja, majd elkacagja magát:
- Na, most jól nézünk ki... csupa lisztes lettél... - s cuppant is egyet annak homlokára. Boldog lesz tőle, furcsa nyekergésszerű hanggal jelzi köszönetét, örül a babusgatásnak, kacagna, de már az sem egyszerű mutatvány. Ráborul a fiatalabbik, van már ő is legalább ötven, de emellett a beteg öregasszony mellett, fiatalnak tűnik!?
¬ - Anyuka! Most begyúrom a süteményt, utána felöltözünk. Bulizunk egy hatalmasat. Jó?
- Hó...ó...l? - nyögdécsel nagy nehézségek árán a mama.
- Felöltözünk anyám. Elviszlek sétálni. No? Ugye milyen jó lesz?
- Ho...o...l - mondja ki tágra nyílt szemmel még egyszer. De erre már majd csak visít örömében az asszony, s össze-vissza csókolja az anyját. Visszatér a tésztához, még nagyobb kedvel döngöli azt, majd két, három hatalmas csapkodással bezárja a dagasztás folyamatát - Na! Tessék! - s azzal egy hatalmas kendőszerűséggel betakarja az edényt.
- Anyuka! Elviszlek templomba - mondja mosolyogva, mire az öregasszony még nagyobb erőfeszítéseket tesz valami furcsa szó kimondására. Hiába tátong, próbálja kipréselni a hangot, csücsöríti ajkát. Nem megy, valami összevisszaság hagyja el torkát, amin maga is elképed. Sírni kezd.
- Semmi baj édes - törli le könnyeit, majd előveszi az aprócska lavórt, olyat, mint amilyet a kórházakban használnak, s a benne lévő szivaccsal letörli a mama arcát, kézfejét, gondosan a nyaka környékét. Majd leveszi róla a hatalmas takarót, s felhúzza hálóingét. Alatta pulóver, póló, atléta, hosszú szárú bugyi, rendes bugyi, cérna harisnya gumival rögzítve csont-sovány térde fölött. Megtörli minden hajlatát, majd előveszi a tiszta ruhát, frissen vasalt illata árasztja el a szegényes konyhát. Nem lehet nagyobb az egész 3 x 3 méternél, de benne a csikós spór, a zöld színű régi nagy ágytámlás ágy, két hokedli, középen az asztal. A sparhelt mellett közvetlen egy zöld kredenc, ajtaja félig leszakadva. Mit számít az? Itt már rég átvette mindennek a helyét a pusztulás.
- Ne aggódj, van miből sütni. Adott az ángyom egy kis diót. Mák termet az idén bőven. ... Igen mama, ne erőlködj, zsír is van, a gyerek múlt héten vágott disznót, adott az szépen főznivalót. Most van minden... ne aggódj lelkem, ne erőltesd a hangszáladat - oly bájos, ahogyan ráborul az anyjára... Valamikor különösen szemrevaló teremtés lehetett, nyoma ott leng még körülötte. Van benne valami különös dolog, annyira megnyerő látvány. A tekintetéből árad a jóindulat, a szeretet. A beteg, béna öregasszony szeme környéke csupa ránc, az egyik pirosan virít, fél arca bedagadva, a bénulás eltorzította azt. De az éppen maradt, akár a lányáé, mosolyog, sugárzik belőle a jóindulat.
- Még megríkatsz! - babusgatja, a frissen öltöztetett beteget - na, most futás, kiszalad a tészta az udvar középére...- kacagja el mondatát. Mily szép, amikor megvillan hibátlan fogsora, ha picit összeszedné magát, egészen biztos megfordulnának még utána is az utcán. De ő soha sem tenne ilyet, fiatalabb korában sem festette ki magát, egyszer sem. Egyszerű, kedves teremtés. Egyedül nevelte fiát, férje még akkor halt meg, amikor pár hónapos volt a csecsemője. Baleset. Belehajtott egy villanyoszlopba. Sokáig beszélték a rosszakarók, hogy öngyilkos lett. Összevesztek, kitette a szűrét, azért ment bele. Pedig dehogy... Ittas volt, igyekezett volna haza egy munkahelyi rendezvényről. Nagy kísértő volt az ital, ritkán tudott neki ellenállni. Egyedül maradtak, kiszolgáltatottan. Az asszony szerényen, tisztességgel nevelte gyermekét, kijárta a nemzetvédelmi főiskolát. Készül külszolgálatra, nősülne. Kellene a pénz, a lány sem gazdagabb nálánál. Az albérlet a városban mindenüket felemészti. Fiatal tisztként alkalmasnak találták, ünnepek után útra kell. Vett egy malacot, az anyósjelölt felnevelte nekik, legalább a kamra nem marad üresen. Igaz, a fizetését megadják akkor is, de azt nem veheti fel más a bankból, majd csak ő. Vagyis egy ideig a kislány jövedelem nélkül marad. Munkája hónapok óta nincsen. Hazaköltözik szüleihez.
Az asszonynak sincsen munkája, nem lehet. Amióta az anyja lebénult, el sem mozdult mellőle. Hogyan is tehetné? Ebben a családban nem elfekvőben pihennek meg az öregek. Ez nem kérdés, ha kell, hát éheznek. Együtt éheznek. A gyerek nem hagyja, küldi az apanázst, az állam is ad némi segítséget hozzá. Ahhoz nem elég, hogy jól lakjanak, de ahhoz igen, hogy éhen ne halljanak. Az anyatárs is sűrűn adakozik, hol egy tyúkot, hol tésztához való lisztet, tojást küld a cserekosárban. Miért cserekosár? Hát mert a buszon abban megy a sok háztáji a városba, hazafelé kis körutat tesz, s hol az egyik mama, hol a másik pakolja azt teli. Megy abban minden, még túró és tejföl is, nehogy hiányt szenvedjenek a fiatalok abban a fránya albérletben. Ócska kis lyuk, de másra nem telik. Boldogok benne.
- Na anyám! - most betöltöm a tésztát és kisütöm, utána megyünk körútra...
S ahogy mondja, teszi is a dolgát. Egymás után tölti a felszabdalt tésztát. Tekeri a tekercseket, közben ránéz anyjára, mosolyog. Oly gyors a keze, még alig kezdett neki, s már készen az első tepsire való, csúsztatja be a lsütőbe. Folytatja a többivel is sorban.
- Mit gondolsz? Elég lesz? Tíz diós és kilenc mákos... - s mintha kapott volna rá választ, hümmög magában egy sort. Gyors iramba beviszi a nagy házba, a nagyszobába, ahová nem járnak ők maguk még aludni sem. Édesanyjával alszik a kisszobában, ami a felsőház egyik tiszta szobája. Reggelente lecipeli a béna asszonyt magához, s estére, mikor jól bemelegszik a fenti helyiség, beemeli a tolószékbe, amit úgy kaptak kölcsön az egyik falubéli embertől. Hatalmas szolgálatot tesz, így magával tudja tologatni a beteget minden felé, amerre csak megy. Együtt vásárolnak, eddig nem volt gond, de két napja leesett a hó. Előveszi a gyerek, rég elfeledett szánkóját.
Szépen bebugyolálja az idős asszonyt, ölbe cipeli ki. Gondosan beleteszi, majd betakarja több pléddel, végül még egy báránybőrrel is, amit még apjától örökölt, aki juhász volt. Valamikor subaként szolgált, mostanra elmúlt az ideje, hát elvágta két darabba. Az egyik díszíti a nagy ágyat, a másik a kis fotelt. Most épp jó szolgálatot tesznek, a kicsi kerül a mama alá, a nagy a takarók fölött vigyázza a testét, meg ne fázzon magatehetetlenségben.
- Alaposan bereccsentett az öreg december! -¬ mondja anyjának miközben befejezi a takargatási ceremóniát, majd visszamegy, s magára ölti kabátját. A szekrényből elővett ünneplő csizmát is magára cibálja, összement az évek folyamán, összeszáradt. Csak ritkán viseli, ha templomba mennek.
- Ö-ö..ö...¬- próbálkozik az idős beteg, de nem sok sikerrel.
- Igen anyuka. Karácsony van, megyünk templomba, utána meglátod, megjön az angyalka - s azzal megrántja a szánkó madzagját, elindulnak a sétára. Még csak délután négy körül jár az idő, de már jócskán besötétedett. Hamar száll le az éj leple ilyenkor ünnep tájt. Szinte semmit sem kell erőlködni, úgy siklik az öreg szánkó, mint hajdanán, csak a csomag változott rajta. Valamikor ezen vitte gyerekét óvodába, s most egy másfajta teher ül azon. Élvezi a hó csikorgását, figyeli lányának kecses ringását. Majd nyögdécselni kezd. Valamit nagyon mondana, de minél jobban akarja, annál kevésbé sikeredik.
- Mi baj van? - kérdi lánya kétségbe esve, mert az öregasszony idegesen hadonászik jobb kezével, ami éppen maradt. Letépi a takarókat, állna fel, de nem bír - nyugi anyuka... nyugi. Mindjárt ott vagyunk. Mi a baj drága? - kérdi apró simogatások közepette. A mama csak hadonászik, s ő csak nem érti furcsa viselkedését. Betakarja, magához öleli, végre megnyugszik, s már siklanak is tovább. Furcsa sárga csíkot von a szánkó maga után. Megáll a templom előtt, ölbe veszi az anyját. Ekkor válik nyilvánvalóvá miért is hadonászott az annyira... Már nem tud mit tenni, még alaposabban betakarja, majd bemegy egymaga a templomba. Letérdel az egyik szent elé, elmondja imádságát, majd kimegy, megrántva a szánt, megindul hazafelé. A bolt előtt elmenve, megállnak megcsodálni a kirakatot. A mama nem fázhat meg, alaposan be van bugyolálva, már ráérnek. Se templom, se beszélgetés a többi asszonnyal, kettesben ünnepelnek megint. Ahogy a kirakatban gyönyörködnek, valaki megérinti vállát. Megijed.
- Ne féljen kedves - nyugtatja a boltos - Zsiga vagyok, csak le akartam húznia a rolót. Tudja, annyi a csavargó ilyentájt a faluban, hogy kénytelen vagyok az ózlagot védeni. Le kell zárni, betörték a múltkor is. Sokba van az üveges, a biztosító nem igen fizet...
- Ne haragudjon, váratlanul ért - mondja szerényen. Tekintetük egy pillanatra összetalálkozik - nem is csúnya ember - gondolja magában az asszony, ahogy rácsillan a sötét szempár.
- Meghívhatom egy kávéra? Maradt a délutáni főzetből, jöjjön, mindjárt szebb lesz a világ... - s azzal kinyitja a bolt ajtaját, betessékeli.
- Anyuka, mindjárt jövök, egy perc, tudod... - mondja, miközben megigazgatja a takaróját. Odabent meleg van, kigombolkozik, leül a részére a pult mögül előhúzott székre, majd két ujjával felemelve az aprócska csészét elkezdi kortyolgatni az alaposan megmelegedett kávét. Csilingel a mikró, készen a másik adag, a férfi elé ül, s csak nézik egymást vég nélkül. Tavaly hagyta magára felesége, rákos volt. Már próbálkozott több esetben is, épp tetszene neki ez a szorgalmas asszony, de nem akarja az elkötelezni magát. Ám jólesik neki is a törődés, szívesen tölti el vele pár perces szabadidejét, valahányszor meghívja egy kávé erejéig. Az utóbbi napokban mintha valami alakulnak lelkeikben egymás iránt. Pattanásig feszült a légkör. Az ember krákog egyet, nyelvével csettint, kiszáradt a torka. Oly kívánatos ez a fehérnép... de nem tudja, hogyan adja elő mondandóját. Pár percig tart a csoda, majd hirtelen felugrik - ne haragudjon, anyám kint van, mennem kell, s már szalad is a boltból kifelé. Hüledezve tér vissza: - Anyuka! Anyukám eltűnt... üres a szánkó... segítsen az Isten szerelmére!
- Uram Isten! - kiáltja el magát az ember is - Ugyan hová tűnhetett? Meggyógyult a mama, hazabaktatott netán?
- Jaj dehogy! - szalad a sarok irányába az asszony - jaj dehogy! Istentelenség ilyennel viccelődni... Adják vissza az anyámat! Kérem...- fogja könyörgőre. A hatalmas hangzavarra, kinéz egy férfi a templomból. Odabent halkan szól a liturgia.
- Mi történt? Baj van? - megpillantva az üres szánt, bekiált a bent lévőknek egyből - eltűnt Mari néni a szánkóból! Emberek! Elrabolták az öreglányt! - s erre, mint egy méhkas, oly nagy forgatag támad egyből. Szalad kifelé mindenki. Erre-arra kutakodnak, semerre se találják.
- Istenem! -kiált az asszony - ugyan ki viccelhetett meg - s kétségbeesetten megy vissza a szánkóhoz, a mamának se híre, se hamva, eltűnt, se jobbra, se balra nem lehet, ilyen gyorsan nem vihették azt el, csak autóval.
- Hát mondom, hogy ellopták - adja a kétségbeesés lovát alá az egyik asszony - nem mondom, valamikor szép lány volt, na de most mit tesznek már vele?
- Jaj, csak ne mondj már ekkora butaságot! - ripakodik rá egy éltesebb nagydarab asszonyság - Már kinek kellene a mama?
- Kinek?! Hát csak kellett valakinek, hiszen elvitték...- ennél a mondatnál tudatosul mindenkiben, ellopták a lebénult öregasszonyt. Mindegyik plédje ott van a földre dobva. Míg lánya bent legyezgette női hiúságát a férfi tekintetével, elvitték az anyját. Ráborul az üres járóalkalmatosságra úgy sír. Hiába próbálják megvigasztalni, felébred a lelkiismerete...- magára hagytam - nyögdécsel - még gondoltam is rá, nehogy azt higgyék, hogy gyermek... - s úgy zokog, mint egy eszelős. Az egyik normálisabban gondolkodó berohan a bolt nyitva hagyott ajtaján, s lekapja az ott lévő nyilvános telefon kagylóját. Formázza a jól ismert számokat, majd bejelenti a lopást. Szinte azonnal hallatszik a másik utcából a felbőgő kocsi. A körzeti megbízottat azonnal értesítették, jön az, akár a szélvész.
- Mi történt emberek? - kérdi kiugorva az autóból.
- Ellopták Mari nénit, míg a Marika bement volt a boltban - válaszolja az egyik fiatal legény.
- Na de hogyan?! - álmélkodik el a rend őre is - ezt a béna öregasszonyt? - s mint aki nem akarja elhinni a hallottakat, kimereszti hozzá a szemét - ezt nem hiszem el... s szalad a kocsihoz, bekapcsolja a rádiót, jelenti a vonal másik végére a rendkívüli eseményt.
- Épp Karácsonykor vicceltek meg? - jajveszékel az asszony a szánra borulva.
- Sok mindent hallottam már, no de ilyet... - álmélkodnak az emberek, majd szépen csatasorban elindulnak az utca mindkét irányában. Beindul a keresés, hátha csak magától kóborolt az el. Egész estig keresik, már némelyik házból kihallik a ,,menyből az angyal", de Mari néninek nyoma sincsen sem jobbra, sem balra. Minden árkot átnéznek, minden bokrot átvizsgálnak a falu környékén. Az idős asszony kámforrá vált, kocsi nyom semerre sem.
- Egy biztos - állapítja meg a rendőr - kocsi be nem jött, de ki se egész délután, mert olyan két órakor esett le a friss hó. Na, már most, ha jött volna is látszana a nyoma, meg, ha ment volna is... - s erre mindenki furcsán rámered az asszonyra, de még a jelen lévő boltosra is.
- Talán nem képzelik... - mentegetőzik a boltos egyből, hiszen beszélnek a tekintetek - nincsen kettőnk között semmi az ég világon... Ha lenne se lenne az titok, özvegy vagyok, s Marika is az...
- Ugyan miket nem kérdeznek már? - ripakodik rájuk Marika.
- Be kell vinnem kihallgatásra magukat, addig kérek pár önkéntest biztosítsák a helyszínt. Senki sem mozdul, mindenki várja a fejleményeket. Még a pap is ott áll egy száll miseruhában, cidrizik tisztességgel, lóbálja bojtos sipkáját a barátságtalan szél.
- Bevisznek? Anyámmal mi lesz? Már nem keresik tovább?!
- Kerestük. Úgy hiszem, maga bolondot csinált belőlünk... - mondja szenvtelen arccal a rendőr - láttam én már ennél cifrábbat is... - s azzal se szó se beszéd, tessékeli be a kocsijába az asszonyt, meg a boltost. Kényelmetlenül összenéznek, nem értik, hogy eshet ilyesmi meg velük. A férfi felrántja a szemöldökét, a nő sírva fakad. Erre csak átöleli nagy nehezen, s magához húzza - nyugodjon meg kedves, meglesz. Meglássa, az Isten igazságot csinál.
- Igazság? Hol van az? - kérdi kétségbeesve a nő, mire a kocsi nyikorogva elindul. Valóban nehéz a haladás a hatalmas hóban. Egy idő utána a rendőr feladja - na, csak visszamegyünk, amott hatalmas az átfúvás, talán egy terepjáróval majd... de nem ezzel a kocsival... - s azzal lassan megfordul, s elindul velük vissza a faluba.
Alig érnek az utcába, észlelik az ünneplést, Mari néni újra ott ül a szánkón, takargatják a népek, s babusgatják közben szegényt. A bolt melletti asszonyság nagy szájjal mesél valamit.
- Mi van itt emberek? - kérdi a rendőr - Talán előkerül a Mari néni?
- Elő biza - kiáltja oda neki az egyik ember. Erre a nő kiugrik a még mozgó autóból, s oly szerencsétlenül esik el, hogy a lába beszorul a hátsó kerék alá. Igazi nagy galiba csak ekkor keletkezik. Van, aki szidja a rendőrt, van, aki majd nekimegy, de a legtöbben mégis csak az asszonyt igyekeznek kihúzni a kerék alól.
- Jaj! Jaj!- ordítozik az a földön - Hol az anyám? Hol volt az anyám?
- Nincsen annak semmi baja! - válaszolja az egyik férfi - A Juliska néni jött kifelé a házból, hallva a nagy ribilliót az utcán, és akkor látta meg a kapu aljában a fekete gombolyagszerű csomagot. Nagy csodálatára a néni csúszott négykézláb befelé az udvarába. Miért? Mit akarhatott ott? Talán ő tudja, vagy még tán ő maga sem... Azonnal szólt, de akkora már maguk elindultak - sorolja el hadarva, ki ne hagyjon beszámolójából semmit sem, még egy pillanatig el is gondolkodik rajta.
- De hogyan? Nem értem... - hebegi az asszony - anyuka meg se tud fordulni az ágyban, úgy teszem-veszem, mint egy újszülöttet hónapok óta.
- Hát ez nem ennyire egyértelmű - mondja a kiérkező orvos - mert akkor hogyan bír ülni a szánkóban?
- Hát erre még nem gondoltam - válaszolja száját eltátva a nő - becsapna az anyám? Tud járni?
- Az enyhén szólva is túlzás lenne, de vonszolni magát a jobb oldala segítségével igen - s nekilát az időközben kiszabadított láb vizsgálatának.
- Mekkora szerencséje van! Nem tört le, csak zúzódott. Nem ment át rajta a kerék. S azzal rögzíti az asszony bokáját. A boltos ölbe kapja, úgy teszi a szánkóra az anyja elé.
- Anyuka! Anyuka! - öleli kétségbe esetten lánya. Az idős asszony meghúzza magát, akár egy rossz gyermek. Sandán figyeli az összesereglett népeket, jobb szeméből patakokba ömlik a könny.
- Bepis-bepis... bepissss... - krrr - próbálja magyaráznia a történteket, de kimondani nem bírja. Ám valami olyat tett, amit addig még soha. Kimondta a ,,k" és ,,r" betűt. Lánya megöleli, majd megkapaszkodik a szánkóban. A boltos ránt egyet annak madzagján, s megindulnak hazafelé. Kíséri őket a népes hívő sereg. Karjukon viszik be a két asszonyt a a nagy házba. A pap is bemegy, majd az összesereglett embereknek azt mondja:
- Ha már így összejöttünk, imádkozzunk e ház lakóiért együtt.
Szót fogadnak, letérdelnek az aprócska házban. Kinek melyik szobában jut hely, hát ott. A pap megáll a középső helyiségben, régi típusú ház lévén, középen a konyha volt, amit ma szobának használnak, jobbra a kisszoba, balra a nagy. Befér mindenki, szépen meghúzzák magukat, s imádkoznak, hálát adnak Istennek a hatalmas jótéteményéért. Elvégre a Mari néni is él, meg a Marikának sem esett nagyobb baja. Mikor véget ér az imádság, int a pap, hogy akkor már mehetnek a templomba vissza. Kiürül a ház, csak a két asszony marad, meg a boltos. De az oly boldog. Fogja, szorongatja a szépasszony kezét. Mari néni is remegve rájuk teszi az övét. Beszél a szeme... beszél...
- Jézus megszületett - súgja a nő fölébe.
- Igen Zsiga... megszületett. Boldog ünnepet - s azzal elengedi magát. A férfi karja erősen tartja, a mama befordul a falnak. Odakint a harang búgva énekeli giling-galang nótáját, a keresztet ropogtatja a hideg. Idebent hatalmas hőt gerjeszt a szeretet.


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Homokváram
  2011-11-12 21:46:10, szombat
 
  Dezső Ilona Anna: Homokváram

Aprócska színes álomvirág hercegnők,
S egy homokvár, visszavár az udvaron.
Nagyanyám virágainak kelyhei letépve,
Katonás rendben állnak már a várfalon.
Mintha gyerek lennék újra, és hagyom,
Had kápráztassanak, szemem becsukom.
Csillogó aranypor száll, ezüstszemek,
A homok melege, hideg, nedves belseje,
Egy kislány, ki annyi örömmel építgette,
Hisz e vár volt mindene, magát látta benne.
Most mind itt van, maradjon mindég enyém:
A vár ugyanaz, hisz agyamban őriztem meg én.
A virágoskert más, már csak nekem ragyog,
Sohase láthattak ennyi szépet az angyalok.
Saját halandó kezem és férjem keze munkája,
Ó mily sokat fáradt és görnyedt a kapára.
S most áll a régi váram, majd' ötvenévesen,
Ugyanott a kupola, s ugyanúgy ülök benne.
A király a kardvirág, asszonya a tearózsa,
S a lányai mind egy-egy nemes futórózsa.
A pallérok állnak rendben, csendes hervadásban,
Petúnia virága a soros, ők őrzik ma is a váram.
Csak egy bohóc van benne, abból annyi elég,
Ő, ki beszélni tud, mondja is sűrűn a nevét:
Tátika... tátika, aprócska kezem ma is látom,
Amint játszott, s közben szétesett a virágom.


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Dezső Ilona Anna:
  2011-09-21 23:09:56, szerda
 
  Boldogság recept

A nyomorúság gödreiben kényelmetlen aludni. Csecsemőpózban összekuporodva lehet igazán kiadni kínjainkat magunkból. De sokszor próbáltam e testhelyzetet, s valahogyan még sem tudtam beletörődni az élet fájdalmas csalódásaiban. Hol fent, hol lent, hol fény, hol sötét... Igen, mennyire igaz tanítása ez mindegyik vallásnak, hitvilágnak, természettudománynak. Hol fent voltam, s hol lent, de mindkettő a szélsőségek legszeszélyesebb szintjéig sodort. Sokszor megközelítettem a csúcsot, oly magasságokba emelt föl, amit földi halandó csak ritkán álmodhat magának. De a mélység is a pokol legmélyébe sodort, ezernyi ördögarc borzasztott el, valahányszor megérintették lelkemet. Mert a lélek az, ami szenved, a test fájdalmasan zsugorodik össze, s a lélek benne sejtelmesen nyöszörög, kiabálja: - Engedj ki végre! Engedj ki, hisz úgy sem értesz, úgy sem hallasz, hiába vezetnélek utadon... Te mindég a veszélyt keresed, bevonzod a rosszat, úrrá lesz rajtad a gonosz, tévedésbe ejtve legyőz ma is, holnap is, számtalanszor próbáltalak már megmenteni tőle, de a test oly gyarló, értéktelen rothadt hús és bűzös víz. A test mégis fogva tartja a lelket, az hiába könyörög, ameddig bírja, onnan annak nincsen szabadulása, nem lehet átjárni, szenvednek együtt, mindketten, mert eggyé sem tudnak válni, pedig mily szép és bölcs is lenne úgy az élet.
- Mennem kell - szólal meg a kicsit sánta, megtört arcú nő.
- Nem fogod kibírni-, válaszolja egy zömök kis öregember
- Igazad van, mégis meg kell tennem. Ha most ezt a lehetőséget kihagyom, soha többet nem fogunk ebből a nyomorúságból kilábalni.
A telefon kérlelhetetlenül cseng, nem hagyva magát, szalad a nő, felveszi:
- Halló? Igen én. Már van útlevelem, útra készen várok. Igen. Van család? - s csend, a másik oldalról érkezik a sok-sok utasítás, majd gyötrelmes pillantások a férfi irányában, mély csend, néha egy-egy - Igen, értem. Jó lesz úgy is. Muszáj, tudja kedves, mennem kell, ha belehalok is. Van zárt ruhám, persze, mindent, csak fizessenek meg - S ez a diskurzus még eltart egy ideig, miközben a férfi egyre türelmetlenebb, ott toporog az asszonya nyomában, s nem hagyja még beszélni sem. Kíváncsian kérdezgeti:- Na, mi van mond már... Mi van?
- Mi lenne, légy kicsit türelemmel, még beszélek - válaszolja ingerülten a nő, majd szépen előveszi az útlevelét, bediktálja adatait, annak számát, mindent úgy, ahogyan kérik. S hirtelen leejti a telefonkagylót.
- Na, ez meg volna. Csak még meg kellene erősödni, mert két nap múlva repülni kell Amerikába dolgozni.
- Két nap múlva? Megbolondultál? Hát ennyi idő alatt repülőjegyet sem adnak. Aztán mit kell ott dolgozni, és mennyiért?
- Sokat kell dolgozni, nagyon sokat. Egy zsidó család, 3 agglegény férfi és egy öregasszony. Főzni, mosni, vasalni, takarítani, a mamát felügyelni, kertet rendbe tartani, mosdatni, öltöztetni, naponta sétáltatni valami tó körül. A jegy 280 ezer forint, mert oda-vissza kell egy éven belülre, benne van a közvetítői díj... ott heti 450 dollár a fizetség majd, de az első hét még az ottani közvetítőnek jár. Istenem, hát kibírom én ezt?- kérdi sírva, kétségbeesve.
- Nem hiszem, de ha mégis? Számoljunk.
- S összedugják fejüket, elkezdik összeadni, majd kivonni, szoroznak, osztanak, megállapítják, két hónap kell, mire ezt a sok költséget ledolgozza az asszony. Utána, ha tud hazaküldeni havonta legalább ezer dollárt, abból talán bírják idehaza törleszteni a ház kölcsönt, akkor nem foglalják azt le, de csak talán, mert mi van akkor, ha tovább romlik a pénz?! Na erre már nincsen orvosság, s ők sem ismerik a receptet. Tanakodnak, az asszony sír, mondja az embernek, csak zárt ruhában szabad lenni, lehetőleg sötét színűben, és meg kell tanulni a kóser konyha titkait is.23 kg-ot lehet vinni magával, többet nem engednek a repülőre.
- Miért nem magyar család? Kérdi az ember elképedve, - semmi bajom a zsidókkal, csak ugye az egy másik kultúra, amihez mi nem értünk. Más a szokás, mi keresztyénhívő emberek vagyunk, nem ismerjük azokat a szokásokat, étkeket. Mit csinálsz majd ott egy kóser konyhában?
- Nem tudom , megtanulom, vagy csak elmondják, fogalmam sincsen mit kellene tennem. Azt tudom, hogy már igent mondtam, tehát el kell mennem. Holnap fel kell utazni Pestre a megadott címre, mert ott kapjuk meg az eligazítást és kapom kézhez a repülőjegyet. Állítólag ott majd beszélhetek a családdal is, akkor már megadják a telefonszámot, s már a néni ébren lesz, fogunk tudni vele beszélni, mert ő magyar származású.
Nyugtalan vasárnap délután után, nagy nehezen elérkezik végre az este. Lefekszenek, szorosan fogják egymás kezét az ágyban, el nem eresztik reggelig. Reggel a férfi könnyes szemmel indul el kávét főzni:
- Mama, mi lesz velem itt egyedül?
- Várni fogsz drágám, gondolod nekem jobb lesz ott az ismeretlenben, a sok munkával, ezzel a nagyon fájós hátammal, meg lábammal? Még az is lehet, hogy belehalok.
- Jaj ne ijesztgess, mit gondolsz? Nem bírom ki nélküled, nem bírom a magányt.
- Tudsz mindent, főzni, mosni, vasalni, takarítani, meglásd Isten megsegít bennünket, hamar elszáll az az egy év, és akkor talán könnyebb lesz minden, kifizetjük az adóságainkat. Megélnénk ebből a csepp nyugdíjból kettesben, csak ne kellene az egészet a banknak adni. Most muszáj elmennem. Most jut eszembe van nekünk ennyi pénzünk?
- Csak 250 ezer, a többit felveszem a hitelkártyámmal, ami azt jelenti, hogy oda kell elsőnek visszatenni a pénzt, mert ha egy hónapon belül visszarakjuk, az nem fog kamatozni.
- Meglátod, erőmön felül fogok dolgozni, és megcsinálom. Nyugodj meg, egy év nem a világ.
- A mi korunkban? Ugye viccelsz, minden perc számít, amit még együtt tölthetünk el, az idő rohamosan telik.
- Együtt vettük nyakunkba ezt a sok rosszat, most együtt is kell kilábalni belőle - mondja nagy elhatározással az asszony.
Több szót nem is váltanak, szépen megfőznek, az ebéd sehogyan sem ízlik egyiknek sem, alig megy le a torkukon. Az ember elmegy a bankba, délután egyre várják, hogy kiadják egész életük folyamán kuporgatott kis pénzecskéjüket. Majd kivesz a bank automatánál még hozzá bőséggel, legyen meg a jegy ára, meg a benziné is, hiszen nekik még utazni is kell ahhoz, hogy a szerződést aláírhassák. Lassan, csendben telnek az órák, majd beülnek a kocsiba és felmennek a megadott helyre. Ott már várják őket, egy idősebb férfi fekete öltönyben, fehér ingben, olyan üzletemberforma, ahogyan azt ők már tévében látták, mellette egy fiatal nő. Az iroda egy belvárosi társasház első emeleti lakásából van kialakítva, meglehetősen egyszerűen berendezve, a célnak megfelelően, íróasztal, egy kisasztal körülötte négy szék.
- Tessék beljebb jönni - invitálja nyájasan a már ismert hang, telefonon keresztül beszélgettek néhányszor, tehát ő lenne a munkaközvetítő.
- Jó napot! - köszön be az idős pár szívélyesen, illendően.
- Tessék helyet foglalni - kínálja őket hellyel az üzletember,- csak még egy telefon és máris az önöké leszek -. Lassan, kimérten beszélget valakivel, hasonló ügyletről van szó, valaki másnak is épp intézik a házvezetőnői állását valamerre a nagyvilágban. Majd pár perc múltán befejezi a beszélgetést és leteszi a kagylót.
- Na, most már a maguké vagyok. Andikám! Légy szíves ne engedj be mást, most ne zavarjon senki.
- Biztosan jól átgondolta asszonyom ezt a lehetőséget? Nagyon sok munkával jár, és ott nincsen lazsálás, mert egy-kettőre hazapenderítik fizetség nélkül az embereket. Azt tudnia kell, ez nem hivatalos munka, ez feketemunka, és azért kértem magát ide fel személyesen, mert már a reptéren is fogják kérdezgetni, az ottani bevándorlási hivatal folyamatosan fogja ellenőrizgetni, és ugye magának tudnia kell mindég, mit válaszoljon a kérdéseikre. Tehát... kezdi el és mondja, mondja a különböző praktikákat, fél óra, már egy óra és meg sem áll. Az egyszerű teremtés együgyűen nézi, felét sem érti mindannak, amit mond ez a nagyon okos férfi, de az tény, alaposan elkápráztatja tudásával. Majd felhív egy számot és az asszony kezébe nyomja a készüléket.
- Halló?- hangzik egy recsegős, öreg hang a vonal másik oldalán.
- Jó napot kívánok asszonyom, kezét csókolom - válaszolja a megilletődött asszony.
- Na aztán tudja a dolgát?- kérdik barátságtalan hangon a másik oldalról - Nekem van három felnőtt ember fiam, azok mindennap fehér inget váltanak, tud maga szépen vasalni?
- Igen is nagyságos asszonyom, tudok. Már hogyne tudnék, nem vagyok én ilyen mai fiatal, már inkább idős korban, mint középkorban.
- Akkor jó, akkor szerdán várják magát a fiaim a Kennedy repülőtéren, tessék egy jó nagy darab kartonra felírni a nevét, és akkor megtalálják. Várjuk.
Csend, a telefon elhallgat, az asszony tele kérdésekkel, kételyekkel, megijedve áll, még jó ideig tartja fülénél a kagylót.
- Valami baj van talán? - kérdi kíváncsian az üzletember, a férje csak nézi szomorúan, szeme csillog a könnytől.
- Nem, nincsen, kedves nőnek hallottam a hangját- válaszolja, megelőzvén férjét, nehogy az elsírja magát.
- A pénzt elhozták? - Kérdi, s elővesz a fiókból egy borítékot. Tessék megnézni, átvenni, ez egy oda- s vissza repülőjegy, meg a cím, a beutazáshoz, reptéri illeték kifizetéséről szóló számlák. Hajnali 06 órakor megy a repülője, itt a menetrend, a légitársaság neve. Találkozunk holnapután hajnali 05-kor a reptéren. Elkísérem magát. Átszállással fog menni, nem egyedül, egy másik asszonyka is magával megy, de ő egy másik városba fog szolgálni. Őt is azon a reptéren fogják várni, mint magát. Tehát még egyedül sem kell utaznia, mondja gyorsan, sőt egyre gyorsabban a férfi. Nos, akkor mindent megértett?
- Igen azt hiszem - s átadja a csomagot a férjének - Apa, add oda az úrnak a pénzt- szól férjére, de az csak bámulja a jegyeket, majd egy hirtelen mozdulattal előveszi zsebéből telefonját, és már hívja is a jegyen látható számot.
- Érdeklődni szeretnék - szólal meg, egyből mondja a felesége adatait- , van-e neki szerda reggel az első járatukra New Yorkba helyfoglalása? ... Tényleg... Nézzen kérem alaposan utána... Nekem a kezemben van ez a jegy, és erre a névre van kiállítva.
- Adja ide azonnal- horkant rá az üzletember és szinte birokra megy az idős emberrel, aki szorosan tartja a kezei között a boldogságukat épp megmételyezni készülő papírdarabokat. Közelharc alakul ki közöttük, az idős embert elsöpri, sokkal erősebb, mint az lehetett valaha is, kitépi kezéből a jegyeket, a telefonjára taposva kirohan a helyiségből. Az asszony dermedten figyel, tátva a szája, majd gyorsan felsegíti a földről férjét.
- Na kedvesem, most aztán alaposan megjártuk - mondja, miközben megtapogatja a kabátja zsebében lapuló borítékot, - de legalább a kis pénzünk megmaradt.
Leülnek mindketten, üresen néznek maguk elé, szinte alig akarják elhinni, hogy ilyen is van. Majd egyik pillanatról a másikra vidáman távoznak, kacagnak egy hatalmasat a történteken, beülnek az apró személygépkocsiba, elindulnak hazafelé. Az első vendéglőnél megáll a férj.
- Mama, ma ünnepelünk.
- Hiszen nincs is pénzünk, tiltakozik az asszony.
- Van, itt van a zsebemben. A kölcsönt visszatesszük, a többit nem. Temessen el, aki akar. Ha akarják, a házamat is vegyék el, vigyenek mindent. Drágám, csak te számítasz, az hogy itt vagy velem. Ezentúl már csak ez érdekel -. Átöleli asszonyát, és boldogan csókolja meg. Oly aranyosak, ahogy a lemenő nap megsimogatja rácos homlokukat.
- Ilyen kevesen múlik a boldogság? - kérdi a nő, s már tudja a választ is rá - Nem kell ehhez semmi recept, együtt vagyunk, ad a kezed, soha többet ne eressz el - szájához emelve a ráncos férfikezet megcsókolja azt - Látod drágám! Ez a boldogság recept!


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Dezső Ilona Anna
  2011-09-17 22:53:43, szombat
 
  A Hajnal utca

Élesd, drága szülővárosom! De sokszor álmodozom rólad... Félúton a Királyhágó és Nagyvárad között, a Kolozsvárra vezető úton, a Rév-Báród-i járásban, szűk völgyben épült apró település. A Réz-hegység hirtelen magasodó, gyűrődéses dombjai egyik oldalról, a Sebes-Körös a másikról fojtogatja az ott lakókat. Hely majd semmi a terjeszkedésre, szántó, legelő kevés.
Látom magamat, amint a kis településen gyermeteg könnyedséggel játszadozom. Leginkább édesanyám szülei jutnak az eszembe, igazi gyermekparadicsom volt a házuk. Sokszor mesélték, büszkén mondták, hogy biza a mi községünk, mert akkor még az volt, egy híres férfiról, magyar emberről kapta a nevét, akit Élesnek hívtak. A d betű az 1291 körüli években került a neve után, mint kicsinyítő képző. Mindezt úgy tudom, bár lehet, nem egészen igaz, hogy a legkorábbi írásos lelet származik ez évből, ami Nagyvárad püspökének II. Bendeknek kódexe, ő tett említést a faluról, mint Elusd benne. Az akkori település, a maitól két kilométerre feküdt a Sebes-Körös partján, csak a 18. század elején került át a mai helyére, mindösszesen 67 családdal. A folyó áradásait és pusztításait megunt Dávidok, Pojnárok, Kovácsok, Kajántók, Szabók, Létaik, Bírók és az akkor már betelepült környékbéli családok építették ki a várost a mostani helyén. Ki is lehetett ez az Éles személynevű ember? Senki sem tudott rá igazi és hihető magyarázatot adni, bár elég sokáig kerestem a számomra is megnyugtató választ. Már gyermekkoromban is foglalkoztatott a kérdés, és talán ezért is éreztem annyira jól magamat a nagyszüleim házában, mert a Hajnal utca, ahol ők éltek, volt a mai város, és akkori közösség egyik legöregebb utcája. Ott volt olyan közösség, ahol mindenfélét beszéltek, meséltek, napi életükkel, régen történt dolgokkal kapcsolatosan. Nagyanyám azt mondogatta, volt Árpád seregében egy éles eszű ember, aki bejárva a Körösök völgyét is, kinézett magának egy szépen zöldellő legelőt, mondván, majd ő elkéri az utódainak. Víz volt, hegy volt, ami védelmet nyújthatott, kövér fű is volt ott elég. Igaz-e vagy sem, nem tudom, de nekem így mesélték, hogy mi mindannyian annak az embernek vagyunk a leszármazottai. Egészen hihető, bár semmilyen írásos nyomát nem találtam, hiába kutattam utána. Vannak más magyarázatok is, de szívesen maradnék annak az asszonynak a meséjénél, aki nekem ezt úgy tudta esténként mondani, hogy még a szám is tátva maradt, kacagva tette rá keskeny, szép kezét: - Csukd be, mert beleszáll a légy...
A Hajnal utca mindig visszatér emlékeimben. Kicsi házak, kedves emberek, olyanok voltak, akár egy múzeumbéli kegytárgy. Istenem, de szépek is voltak. A jóság, az összetartás szépítette meg őket. Annyira egyszerűek voltak, akár a víz, mely az utca végében csörgedező patakban folyt.
Apró domb vágta ketté a J betűhöz hasonlító egyoldalas utcát a város szélén. Bal oldalon házak, jobb oldalon kertek. Mindösszesen két ház volt abban az oldalban a Schilléké és a Mátyáséké. Még a mai napig emlékszem a nevekre, a sarkon lakott a Fekete Géza, nála voltak lakók Lukácsék, utánuk az öreg Licsmann, majd a Békésiék. Egyetlen hatalmas, robosztus épületnek számító, udvarán saját kúttal állt az Egriék otthona, árnyékában Bojtosék. Dávid Dani bátyámék után laktak nagyanyámék szépen felújított békebeli parasztos jellegű, az utcafrontra egy ablakkal néző házban. Mellettük a régies, aprócska ablakokkal megmaradt öreg Dávid-ház az akkor még élő három testvérrel, Micivel, a már beteg Klárival és a művészi hajlamokkal megáldott festővel, Károllyal. Ők azon Dávid Pál leszármazottai voltak, akit számon tart a város történelme, hiszen 1692-ben, amikor Váradot a törököktől visszafoglalták, az öreg Élesdnek csupán kilenc lakosa maradt életben. Őket követték Bálinték, majd Szilágyi János bátyámék portája. Az ifjabb Licsmannék, Balázs Margiték. Közöttük valamikor volt még egy kártoló műhely, de azt már az én gyermekkoromban lebontották. Margitnak nem volt családja, a sokkal fiatalabb lakójával és édesanyjával élt együtt. Mindenki tudta a Kiss úrról, hogy a szeretője, az amúgy vénkisasszonynak számító varró-nőnek, de ő csak úgy beszélt róla, mint lakójáról, nem mint élete párjáról. Különös életet éltek. Későbben elmaradtak, a lakó megnősült, Margit magára maradt öregségére. Az Ödönék háza következett, ő egy beteg ember volt, furcsa orral, gusztustalan kinézettel, de arany szívvel. Feleségével, Kati nénivel és süketnéma húgával élt együtt, akit Idának hívtak. Neki volt egyedül olyan kútja az udvarában, ahonnan mindenki, az egész utca népe vizet meríthetett. Érdekes volt régen a világ, nagyapám jól menő iparos műhellyel az udvarában sohasem ásatott kutat, pedig egészen biztos tellett volna rá. Mások sem, vigyáztak arra az egyre, ami nekem olyan mélynek tűnt, hogy a fe-nekét sohasem láttam. Valószínű ezért nem ásattak, mert roppant mélységből kellett volna felhozni az élet nedűjét. Utolsó ház volt a Bartos-féle, jómódú emberek hírében álltak ők is a dombocska aljában. A várost egy gyors folyású hegyi patak, a Sólyomkő patak szelte ketté, akkoriban kristálytiszta volt annak a vize. Ez a patak volt egyben az utca legvége, azon keltek át a sekély részén a szekeres gazdák, amikor mentek a vásárba, hogy a hidat ne piszkítsák be állataik. Nem engedték abban az időben a jószágot fel a főútra. Nagyanyáméknak már volt tárcsás mosógépük, de a bele való vizet esős időben egy csepegőhöz állított kádból nyerték, vagy azt maga nagyanyám hordta fel a dombos lejtőn felfelé az utca végében található patak vizéből ta-licskán egy hatalmas fadézsában. A ruhákat mosás után mindég levitte öblíteni. Drága lábai egész télen benne álltak a jeges mederben, mégsem hallottam olyat, hogy hólyaggyulladást kapott volna tőle. De még olyanra sem emlékszem, hogy reumás lett volna a drága, pedig igencsak kifagyott abban a hideg vízben egy életen át. Feltűrte a szoknyája szegletét, és úgy csapkodta a ruhákat a gyorsvizű, nyáron is jéghideg patakban, mint aki haragszik rájuk, vagy azok gazdájára, és így veri azt jól el. Mindenki más is így tett, azzal a különbséggel, hogy a mosást is kézzel rendezte. Nagyapám adott az ilyesféle újdonságokra, ahogy megjelent a boltban, azonnal vett mosógépet a nagyanyámnak. Amúgy szerényen, de szépen laktak, szoba-konyhás házuk mögött hatalmas asztalosműhelyben élték le az életüket. Nagyanyám volt az inas, ő trejbolta a sok ablakot, ajtót, ami glettelést jelentett, ezt náluk tanultam meg, no meg magát a műveletet is, ami női munkának számított, nekünk, gyerekeknek is meg kellett tanul-nunk. Nem mintha oly sokat dolgoztattak volna, csak a rend kedvéért, mert az úgy dukált abban az időben. Kényelmes életet éltek amúgy. Reggel soha sem keltek túl korán, rendszeresség volt náluk, hét óra tájban volt az ébresztő, majd nagyanyám megrakta a tüzet, és elkészítette a pompás reggelit. Malátából és cikóriából készült a tejes-kávé, aminek az íze még most is itt van a számban. A bejárat egy szűk beépített verandarészre esett a konyha előtt, melynek feléből fürdőszobát kerítettek le. Az sem volt ám jellemző arrafelé abban az időben. Érdekes szerkezetből állt, egy bádogból készült kád, mely egybe volt építve egy szintén bádog tűzszekrénnyel, melyen erre-arra lyukak voltak, vezetékek, ahol keringett a víz, ahogyan melegítette a kis dobkályha azt fel. Csempe nem volt, olajjal volt kifestve a helyiség, szép drapp és világoszöld színűre. Abba is nagyanyám hordta dézsaszám a vizet, majd miután alaposan megcsutakolt bennünket, beleáztatta ruháinkat reggelig. Mosással kezdte munkás napját, a reggelit követően azonnal mosott. Majd ment a patakra öblíteni. Volt már tizenegy felé, mire előkeveredett gyorsan, és szaladt is a boltba. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindezek ellenére pontban fél kettőre az ebéd az asztalon volt, mindig frissen, soha sem volt szokás náluk maradékot enni. Nagyon sokat adtak a kosztra, mintha valamit pótolni szerettek volna, ami kimaradhatott a korábbi életükből. Ebben a csodaházban töltöttem gyermekkorom java részét, legtöbbször ,,önkéntes alapon", mert nagyon szerettem az anyai nagyanyáméknál lenni. Olyan jó volt ott aludni velük, amíg kisebb voltam, közöttük a hatalmas franciaágyban, amikor már nagyobbacska lettem, a kis hencseren a sarokban, az ablak alatt. Finom meleget árasztott hidegebb estéken a cserépkályha, duruzsolását azóta is hallani vélem, amint néztem annak kinyitott míves ajtaján keresztül a tűz lobogását. Öntött vas volt az ajtaja, mindenre odafigyelt a nagyapám, hogy első osztályú legyen a házában. Az asztalosműhely végében volt egy kis nyári konyha, a műhely mögött egy hatalmas kamra, ahonnan fel lehetett menni a padlásra is. Az udvarban istálló, tetőterében szalmával telt padlás, részben azért, mert mindig tartottak 2-3 mangalicát az ólban, és kellett a szalma alomnak, részben mert az ablakokhoz való üveget is féltették, azt is szalma között tárolták. S miután a gyermek, csak gyermek marad, volt néhány rosszul végződött kalandunk is emiatt, mert biza felmásztunk a szalmás padlásra, és sokszor összetörtük azt a töménytelen sok üveget, amit ott tároltak, és ami hatalmas kárt is okozott esetenként. Az aprócska tyúkudvar a ház mögötti részben volt elkerítve, mégis meglehetősen sok szárnyasféle nőtt fel benne. Mindig tartottak kacsát, libát, csirkét, tojó tyúkokat is bőséggel. Az ólak mögött egyholdas kertet művelt a drága nagyanyám, majdnem teljesen egymaga, mert a nagyapán csak ritkán ért rá kapálni. A kert végében évszázados öblös diófa állt, tö-vében ásta ki nagyapám a háborúban, a front közeledtével azt a bunkert, amiben a dédanyám kivárta a háború befejeztét, nem akarván kijönni semmi kincsért sem a föld felszínére. Sokszor kíváncsiskodtam, és kérdeztem nagyapámat, pontosan hol volt az a nagy gödör, amiben elfért a mama. Mindég kikacagott, de azért megmutatta. Arra a helyre mutatott, amit későbben is kóróval fedtek, bár be volt az már rég temetve, de mintegy monumentális emlékművet emelve azokból egy letűnt világ tiszteletére, minden évben újra rakva rá az elszáradt kukorica szárát.
Az utolsó utca lévén a városban, akkoriban a kertek mögött szántóföldek voltak, ma már egészen új lakónegyed áll, elfoglalva a városka egyetlen igazán termő földjét is. Az ember elront mindent, elfoglalja még a kenyerét megtermő földeket is, majd azon sír, milyen sokba kerül a gabona.
Ott nőttem fel, bár az édesanyám haragudott érte, jobb szerette, ha odahaza töltöm el az időmet. Mielőtt iskolás lettem, néha megengedte, hogy onnan menjek óvodába is, mert elég közel volt az hozzájuk, de azért legtöbbször csak a vakáció volt a megengedett nyaralási idény. Abból is a nyári, a télit odahaza kellett eltölteni. Hétvégeken azért összecsomagoltam a kis motyómat, és mentem a szeretett apró termetű, roppant mutatós, szép arcú nagyanyámhoz, Annuskához, akit úgy is hívtam egyszerűen, hogy Annus. A nagyapám is Pista volt, de az ő esetében mégis odatettem, hogy Pista nagyapám. Nagyanyámnak csak a keresztneve volt a számon, mégis sokkal jobban szerettem, mint bárkit is az életemben. Olyan jó volt mellé bújni, olyan biztató volt a hangja, selymes volt a drága munkás keze, mert annak ellenére, hogy teljesen ellátta a háztartását a világon mindennel, ápolta magát, mindenféle kencét csináltatott magának a patikában, adott magára, szépen öltözött, varrónő varrta a ruháit, első osztályú selyemből varratta a nyári ágyneműit. Télen drága damasztkelmékben aludtunk, mert az volt a melegebb. Televízió is volt, rádió kint a konyhában, mellette a borotválkozó tükör, ahogyan az abban az időben mindenki másnál is úgy volt, alatta a lavórtartó a lavórral és egy kannában víz. Szép háziszőttes vasalt törölköző volt díszként mellé akasztva, amúgy akkor is már frottír törölközőt használtunk, csak egy rendes házban mindennek meg volt a helye, így a hagyományoknak is. Talán az egyetlen ház volt a Hajnal utcában, ahol már elektromos kávédarálón darálta nagyanyám a nem mindennap használatos, saját maga által pirított kávét és cukrot is.
- Látod, fiam, ezt Budapestről hozattam Margittal, amikor tavaly ott volt - mesélte a drága Annuska nekem, amikor csodálkozva néztem az apró masinát a kezei között. Nekünk odahaza akkor még nem volt, de nem sokára már az is lett, mert azért édesanyám sem akart lemaradni az ő édesanyjától, így vett magának egyet.
Néha még délig is az ágyban hancúroztunk unokahúgommal, Gabikával, aki másfél évvel volt kisebb nálam, és aki miatt sokszor rám csapott a nagyapám az üvegező léccel, mert árulkodós fajta volt, olyan csendesen rossz gyerek. Ő a nagy ártatlan szemeivel mindig úgy tett, mintha semmi rosszat ki nem találna, így rajtam csapódott azon cselekedetek következménye is, amit nem is én követtem el. Jókat kuncogott magában, néha jól megruháztam érte, ő akkor hatalmas fehér piros pöttyös masniját kitépve hajából rohant be a konyhába panaszra. Kaptam aztán szóban hideget-meleget, a drága Annus sohasem emelt rám kezet. A nagyapám sem volt veszélyes, utánam nem futott, inkább csak megszidott, néha törlesztett egyet-egyet, ha a műhelyen viharzottunk keresztül-kasul végigcsapva a lábunk szárán, amit hatalmas kacagással nyugtáztunk. Nehezen bírt volna megfogni a maga majd másfél mázsát nyomó súlyával. Egri bácsi volt vérmes vitapartnere, akkor már nyugdíjas lehetett, mert ráért minden délelőtt beülni az asztalosműhelybe a nagyapámmal megvitatni a rádióban hallott dolgokat. Rendre elosztották a miniszterek meg a párt feladatait, mindig ugyanarra a konklúzióra jutva, hogy ez nem le-ninizmus, ez annak megcsúfolása, és nagyapám minden egyes ilyen alkalommal jó hangosan összevitázott a másik vehemens beszélgetővel, egyik sem hagyta a maga igazát ebédidőig. Majd ebéd következett, utána pihenő egy órácskát. Délután jött a fia, a Gabika édesapja és cigány-Sándor az állami asztalos műhelyből túlórázni hozzá. Akkor elkezdődött mindkét gyalupadon a komoly munka. Nagyapám hajtotta fel a megrendelőket faluról, meg mindenfelől jöttek a parasztok szekerekkel, és vitték a szépen megmunkált minőségi asztalosmunkát az új házaikhoz, amiket épp építettek. Volt mit építeni, az emberek kezdtek cseperedni, kikupálódni, így egyik ház a másik után emelkedett fel a román falvakban. Nagyapám jól beszélte a nyelvüket, ismerte szokásaikat, így volt megrendelés elég, néha nem is győzték munkával. A fenyőt rönkökben vette meg, volt fűrészgép a háznál, maga készítette a deszkákat hozzá el, méret szerint levágva. Még olyan hatalmas prés is volt, amivel a fát át-alakították, hiszen bútorokat is készítettek a Hajnal utcában lévő két gyalupados műhelyben. Szerette a szép, míves intarziákat kivágni. Csodás hálószobabútorokat készített, gőzön préselt, főzött, forrázott, lekerekített ajtókkal. Micsoda türelme volt azzal a hatalmas kezével, aprócska borotvákhoz hasonló késekkel kivágni szálanként a különböző fákból a szépen kirajzolt mintákat, majd csontenyvvel illesztette egymás mellé olyan formára, amilyenre azt a megrendelő éppen kérte. Csak már egyre kevesebb volt az ilyen bútorokra az igény, ezért is álltak át ajtók és ablakok készítésére. Estig dolgoztak a fiúk, majd a nagyanyám által készített vacsorával degeszre tömték magukat és irány lefeküdni.
Emlékszem, egyszer elvitt a nagyanyám a cigány-Sándorék házába. Akkor jártam életemben először a cigánysoron. Illetve az még nem is volt igazán az, hiszen a város utolsó utcájának első háza volt az asztalos mesteré, a többi kanyargós úttalan utakon vezetett a Körös partján, ahová sohasem mentünk le gyermekkorunkban, betartva a tisztes távolságot a más kultúrájú népek között. Olyan világban nőttem fel, amikor még nem keveredtek a nemzetek, a magyarok lakták Élesdet, a románok a környező falvakat, a hegyeket a tótok uralták, a folyó partját a cigányok. Szépen megfértek egymással, ki ehhez, ki ahhoz értett, és akár csak hajdanán majdnem teljes egészében cserekereskedelmet folytattak egymással. Bár fizettek szimbolikusan pénzzel is, mégis leginkább tyúkkal, récével vagy búzával, liszttel, kukoricával, kinek mije volt, az elkészült asztalosmunkáért. A hozzá való anyagot mindig kifizették, azt nem lehetett mással megváltani, azt nagyapám is drága pénzért vette a tótoktól, akik hosszított rádlis szekereken fuvarozták neki hetente egyszer le a hegyről. Szépen megéltek, nem bántotta őket senki sem, csak néha egy-egy finánc keserítette meg az életüket, sokba voltak, mindég busás csomagot kellett összeállítani számukra, hogy elnézzék a kommunizmus közepén a maszek műhelyt és annak gazdáját, aki biza egész életét a maga uraként élte le, nem volt hajlandó fejet hajtani az új rendszernek, sohasem ment el más cselédjének, ahogyan ezt ő annak idején kifejtet-te:
- Tudod, gyermekem, aki maga nem él meg, hát dögöljék csak meg. Én nem leszek egyik pribék cselédje sem, nekem aztán nem parancsol még az atya Úristen sem.
- Te, Pista, te! - dorgálta nagyanyám a maga baptista hitével a káromkodás elleni lázongását nem rejtve véka alá. Mit sem törődött mindezzel a nagyapám, aki aztán csütörtökön este rendre elment a vendéglőbe, és jól berúgott, mert nem is számított volna módos iparos embernek, ha nem ezt tette volna, még abban az időben is ugyanúgy, mint annak előtte is rendre mindég.
Napközben szépen eljátszogattunk az első udvarban, amit a hatalmas vasszerkezetű szőlőlugas árnyékolt be. Volt odahozatva mindig homok, amiben játszhattunk, nagyapám felállította a két dupla létráját, melyre deszkákat tett, hogy a nagyanyám számtalan fürdőköpenyével, pongyolájával, régi ruháival befedve kuckót készíthessünk rája. Olyankor csend volt, egész napokat elücsörögtünk a mi kis kuckóinkban, babáztunk, boltosat játszottunk, csak akkor volt baj velünk, ha a tiltott helyre, a szalmás padlásra másztunk fel, mert néha ott felejtették a nagy létrát, és azt hittük, ott kincset rejtettek el, azért nem mehetünk fel a puha szénában aludni. Anyám néha mesélt róla, milyen jókat aludtak délutánonként ott fent, amikor még gyerekek voltak. Hát mi is akartunk, de a széna alatt tele volt üveggel. Szerencsére be voltak azok biztonságosan csomagolva, így csak néha vágtuk a lábunkat meg, de az is épp elég nagy baj volt, amikor beleugrottam a hatalmas üveges láda kellős közepébe. Meg sem mertem moccanni. Éreztem a melegséget a talpamban, szólni sem bír-tam, lenézni még úgy sem. Drága nagyszüleim, azt sem tudták, hogy emeljenek onnan ki, mert biza nehezen tudtak csak megközelíteni és kiemelni, nehogy komolyabban megsérüljek. Az okozott kárt már csak a lábam bekötözése után mérték fel, de nem haragudtak. A nagyapám magát szidta, amiért ottfelejtette a létrát, és hálákat adott annak az Istennek, akit korábban olyan cifrán tudott szidalmazni, amiért meg-mentette az életünket, és nem a nyakamat vágtam el, vagy nem estem arccal a ládába. Nem láttam, pajkos gyermek voltam, csak a finom puha szalmát érzékeltem, egyből beleugrottam, szerencsére csak talppal, mert ha fenékkel tettem volna, igencsak csúnya kinézetűvé vált volna a hátulsó fertályom tőle.
Esténként eljártunk tanyázni, leginkább az utca asszony népe a Balázs Margithoz ment. Édesanyját Dávod Julcsának, testvérét Ninának hívták. A Nina egy Schill nevű zsidó embernek volt a felesége, aki aztán nem átallott sűrűn a pohár fenekére nézni, így én csak ittas állapotában láttam, az amúgy szikár, sovány termetű embert. Gyermektelen család volt, és magázódva beszéltek egymással. A testvérek aztán különböző vérmérsékletűek voltak. Julcsa, a varrónő anyja nagyszájú, míg a Nina a zsidó ember felesége, aki nem mellesleg valami jelentős pártszerepet töltött be, amiért a nagyapám nagyon haragudott, mondván az is csak egy hazug kommunista, igen szé-gyenlős, ritkaszavú asszony volt. Az a hír járta, hogy nagyon gazdagok, de mégis olyan fösvények voltak, hogy egy aprócska házban élték egész életüket le. Nem tudom, látta-e valaki is azt belülről, mert oda aztán senki emberfia nem járhatott szomszédolni, csak a Julcsáékhoz. Néha Mici nénémékhez is átmentünk, de azért leginkább csak ők jöttek hozzánk. Szinte az egész utca rokonságban állt egymással ki apai, ki anyai ágon, de olyan is akadt, akinek mindkét szüleje unokatestvér volt. Így aztán szinte az egész utcát a Dávidok leszármazottai adták, a híres Szilágyi famíliából már csak a nagyanyám és öccse, János élt. Dávidból volt épp elég, mindkét szomszédja unokatestvére volt nagyanyámnak, lévén, hogy az ő édesanyja is Dávid lány volt. Pikáns témákat feszegettek a Margit aprócska konyhájában esténként. Még nyáron is begyújtottak a sparheltbe, hiszen ott főzték a vacsorát is meg közben vagy a másnapi ebédet, nem is tudom, mert mindig főtt valami, és sohasem kapcsoltak villanyt, csak a sparhelt ajtaját nyitották félig ki. E sejtelmes fél világban láttam nevetni őket jóízűen majdnem mindene este. Nem tudom, hogyan fértünk el ott, de bizony volt, hogy 6-7 asszony is bezsúfolódott, a sarokban vakoskodva varrt végig Margit, a Zinger varrógépe felett csak egy aprócska égő fénye nyújtott neki némi világot, szemüvegét az orra hegyén viselte mindig. Mindent megvitat-tak abban a helyiségben, olyan nem történt a városban, amiről ott szó ne esett volna. Amolyan női pletykák voltak azok, de mindenfélék, ki mikor, hogyan és mint... Mindent tudtak mindenkiről, kinek ki a szertője, azok aztán azokkal miket is csinálnak ugye... Mennyibe kerül a hús a piacon, melyik kofától érdemes tejet, túrót venni. Melyik lisztezte fel a tejfölt. Melyik tót asszony készítette a legfinomabb vajat azon a héten, és ki főzte a legfinomabb paprikás csirkét nokedlivel épp. Emlékszem, ha nem hozzájuk mentünk, akkor Mici nénéméknél tanyázgattunk estére el, aki emlékeimben úgy él, mint aki hihetetlen sokáig csapkodva a kést egy aprócska fatáblán apróra szabdalta a petrezselyem zöldjét, miközben be nem állt a szája, úgy beszélt, szinte vártam, mikor találja már el hosszú mutatóujját. De nem találta el, pedig le nem nézett, egyszer sem. Istenem, de szép is volt annak a világnak minden egyes perce.
Egyik ilyen estén megvitatták, ahogyan a Nina beszélget Schillel odahaza. Szegény Nina elég sűrűn volt pellengérre állítva, sokat megviccelte a testvére, jókat kacagtak rajta az asszonyok, néha haza is rohant, úgy megbántódott, de valahogyan másnap estig csak elmúlott neki, hiszen mindig visszament a beszélőkébe. Így történt, hogy cukkolni kezdték, ahogyan szitkozódik a Schill, amikor részegen hazamegy. Maga mesélte el, hogy volt olyan is, amikor az ura fordítva feküdt be az ágyba mellé, és bizony, nem a legillatosabb volt, amiket kiengedett, de hát csak nagy sokára merte megszólítani miatta - Hallja maga Schill, csak menjik má ki, oszt mossa meg a száját, mert úgy bűzlik az, akár egy katonai latrina. - S képzeljétek - mesélte ártatlanul, magam előtt látom, ahogy a szájához csapta a kezét, megigazgatta a fején a keszkenőjét, ami alatt nem tudom, miért, de volt egy világosabb is, felette az a randa fekete -, nem a számba eresztette a bendőgőzét a részeg disznaja?! - majd folytatta nagy csudálkozással - Fordítva feküdt az a piszok az ágyba be, és én még azt hittem a szája bűzlik oly irgalmatlanul nekije...
Na, volt aztán erre hatalmas mulatság, mert min is lehet nagyobbat vigadni, mint az emberi butaságon. Annyira oktondi volt a drága, vagy csak megjátszotta magát, hogy még ezeket a keresetlen dolgokat is elmesélte, amit aztán Julcsa néni másnap a piacon mindenkinek tovább is adott gyorsan. Azt azért még elfelejtettem elmesélni, hogy mégis csak lakott egy időben cigány bent a városban is. Épp abban az aprócska kis konyhában volt lakó a cigányprímás, Varga Jóska, a feleségével, és két fiával, még mielőtt beköltözött volna Nagyváradra, ahol utána zenélt. Még sokáig kijárt, többek között engemet is hegedülni tanítani. Ő volt az egyetlen olyan cigány ember, akit megtűrtek a szolgálataiért a városban. Abban a csepp konyhában éltek hosszú ideig, ott nevelték két gyermeküket fel. A feleségét Rózsinak hívták, őt nem nénizte a legapróbb gyermek sem, valamiért nem volt egyenrangú a többi asszonnyal a drága. Pedig roppant jóindulatú és szép asszony volt. Mindenkit nagyságának szólított, akár a többi asszonytársa, akik lent laktak a soron. Nos, akkor, amikor engemet a nagyanyám már magával vitt szomszédolni, konyha üzemelt a Margiték házának eme részében, a varrógéppel és a kis csikós sparral, aminek oly szépen világított a tüze esténként. Mint minden este, a Ninát ugratták épp. Akkor este apró fekete mintás, fehér kendő volt a fekete kendője alatt a fején, úgy bebugyolálta magát, akár egy apáca. Fekete lajbit viselt és fekete ráncos szoknyát mindig. Sohasem láttam kabátot rajta, csak olyan hatalmas nagy fekete gyapjú vállkendőt, abba burkolta magát télen-nyáron, mert mindég be volt annak gombolva a lajbija nyakig. Olyan érdekesen volt az megvarrva, magasított volt fel a nyakáig, alatta valami apró mintás blúzt viselt. A fejét állandóan bekötve hordta, jól lehúzta a kendőit, az alsót egészen rá a homlokára, a feketét valamivel följebb tőle. Talán a zsidó férje miatt takarta annyira be a haját. Bezzeg a Julcsa olyan szabadosan öltözött még öregasszony korában is, amilyet a divat diktált. Hát ilyen testvérek voltak ők.
- Te, Nina - szólította kötelező módon kissé viccesen meg nővére - oszt ma mit csinált a drága sógor?
- Mit csinált, mit csinált? Ivott, mint mindig. Mikor még délben ebédelt nem vót annak semmi baja se, de mire hazajött a munkából, olyan merev volt, akár a mángorlóm.
- Annus, mi az a mángorló? - kérdeztem tágra nyitott szemmel én.
- Az egy olyan szerkezet, amin a ruhát csavarják át.
- És miért csavarják azt azon át?
- Hogy a vizet kipréseljék belőle mosás után. - Lett is egyből hatalmas vigasság, a gyermeki butaság láttán. Nagyon elszégyelltem magamat, szokás szerint bebújtam az asztal alá, ami az ablak alatt volt.
- Oszt hogyan ment ma haza az a fránya Schill? - faggatta a húgát Julcsa néni.
- Hogyan, két lábon, de nagyon dűjtötte az a falat, amint becsapta a kaput maga mögött.
Még szinte látom, magas fakerítés vette a telküket körbe, abba az udvarba aztán senki sem látott be, olyan volt az, akár egy várfal. Hogyan dönthette ott bent a falat, elképzelni sem bírtam gyermekfejjel.
- Oszt megint bántott? - kérdezte Julcsa.
- Á, ma nem - válaszolta az nyeglén, kissé még a vállát is felhúzva -, ma nem. Ma csak veszekedtünk egy sort, osztán elibe tettem a nagy fazék pörköltet, beléesett a nehíz feje úgy ette, mint egy varacskos disznó, majd eldűtöttem a hencserre oszt mán alszik is.
- Oszt min vesztetek mán össze megint? - faggatta testvére, aki csak nem nyugodott bele a hallott válaszba.
- Na hát az úgy vót, hogy megint cefetül berúgott, úgy jött haza. Oszt megállt a kapun belül, nekidűlt a ház sarkának, úgy üvöltötte, hogy maga büdös kurva. Oszt mán nem bírtam szó nélkül, oszt mondtam neki: Hallja maga, Schill, lehet, hogy én csak egy kurva vótam, de ab-ból is a legjobb fajta a városban, mert az legalább kelendő portéka, de maga a fenének sem kell. Erre oszt mán emelte is a kezit, de elugrottam gyorsan, oszt akkorát esett, akár egy búzás zsák. - Hatalmas hahotába kezdtek, a kis konyha majd szétesett a nagy hangzavarban egyből. Mi volt ezen kacagni való, ma sem tudom, de épp elég volt ahhoz, hogy abba ne hagyják a Nina ugratását.
- Na, hallod, drága Ninám - mondta erre kacagva neki Julcsa -, a' mán igaz, hé! Mert én is megmondtam volna annak a Schillnek, ipp ma hallottam a faluban magam is, jó hírrel élünk, mert biza a városban nem is volt nagyobb kurva, mint te meg én! - erre a Nina hófehér lett. Felpattant és elszaladt, mint rendre máskor is. Volt nagy derültség órákon át. Arra nem emlékszem, mikor hagyták abba, csak arra, hogy az ölében cipelt az aprócska nagyanyám hazáig, végig húzta a lábaimat a földön, mert már akkora voltam. De én csak szoptam az ujjamat, ki- kinyitva a szemeimet egy-egy hepehupásabb részén az utcának, hiszen jókora gödröket vájtak abban a piacnapokon levonuló szekerek. Kövesút nem volt, csak földes, tele marhalepénnyel, mint akkoriban volt másfelé is a város szélén. Az utcabéliek java részt örültek is ennek az áldásnak, azzal trágyázták rózsáikat, meg a paradicsom tövét, amit az ökrök ejtettek maguk után jártukban-keltükben a vásár felé.
Legalább 26 éve nem jártam a Hajnal utcában. Akkor temettük el utolsó öreg lakóját, Szilágyi János bátyám feleségét, Ibolya nénémet. A nagyanyámék házát jóval előtte eladták a szüleim egy tót, vagy román embernek, már magam sem tudom. Csak a testvérem elbeszéléséből hallottam, majdnem mindegyik házat eladták már azóta, és azokban mind román és a hegyről leköltözött tót emberek laknak. Így hal ki a magyar mifelénk. Az öregek sorban adják vissza lelküket a teremtőnek, a városba beköltöztek a környező falvakból a románok, mert a magyarok csak halni tudnak, meg elvándorolni, de ezt már magam sem tudom és nem is értem, hogy miért. A régi házak ugyanolyanok, mint voltak, amikor még a Dávid leszármazottak lakták, csak az utcát aszfaltozták le. Akár a Hajnal utcához hasonlóan, ugyan olyan életet élt, és azonos összetétellel dicsekedhetett a település többi része is. Volt a hegy alatt egy hosszú, régi utca, ami elvezetett a város egyik végéből, a másik végéig, háromnegyed részénél ket-tészelte a hegytetőre telepített temető aljában végigfutó apró patak az Ótrás, majd a szomszédos román falu irányában elkanyarodva a völgyig húzódott egészen Pestesig. Egy másik, a Sólyomkő patak alatt épült a város hosszában. A falu életének legjelentősebbike volt a Fő-utca. E négy utcát összekötő keresztutcák alkották a régi falut, a későbbi várost, a cement gyár odatelepítésének ideéig. A többi részét utólag építették, javarészt beköltözött emberek, mert a falubéliek maradtak az őshonos utcákban. Hát így éltünk mi a Partiumban a hatvanas években boldogan, egyszerűen, tudatlanul. De nagy boldogság is az egyszerűség, amikor a legapróbb dolgon is nevetni tudnak az emberek. Nem számítógép előtt görbültek a sokat dolgozott fehérnépek, hanem jó nagyokat röhécseltek a szomszéd sparheltjének tűzfényénél. Oly csodásan csillognak angyal arcaik még a mai napig is, elég, ha becsukom a szememet, már mondják is a magukét ugyanúgy, mint annak idején, amikor még az asztal alól figyeltem őket.


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Elvégeztetett
  2011-09-15 13:25:52, csütörtök
 
  Dezső Ilona Anna:

Csak nagy nehézségek árán, de végre sikerült az utolsó hatalmas fát is kivágni. Kötelekkel erősítették meg törzseiket, húzták-nyúzták, rettenetesen megdolgoztak velük. Az óriásra nőtt fenyőket, alig bírták kivágni úgy, hogy a szűk hely miatt, ne roppanjon össze az aprócska, az idő múlása miatt szürkévé homályosodott, amúgy nagyon szép templom bejárati része.
-Elvégeztetett!- kiáltott fel a favágó, amikor sikerült kicibálni a hatalmas fatuskó utolsó darabját is a szűk helyről.
Alig pár méter csak a bejárati ajtó és kerítés közötti rész. Nehéz, szinte megoldhatatlan feladata volt, úgy kellett ezeket a fákat kivágni, hogy a lehetőségekhez képest a legkevesebb kárt okozza a mögöttük rejtőző szép épületben, vagy az előttük húzódó kovácsolt vaskerítésben. Évtizedekig eltakart épület villant hirtelen ki, a nap játékba fogott a torony jobb oldalán. Már épp lefeküdni készült, amikor észlelte az új lehetőséget ahhoz, hogy magát megmutathassa még egyszer ezen a rövid délutánon. A bejárati ajtó északra nyílik, a templom oromzata megsérült a reá nőtt fáktól, de most végre kiszabadították. Talán ezek a fák voltak utolsó őrei egy elmúlt korszaknak? Elég sok vitát okoz a faluban még mindég az eltávolításuk. Az emberekben beleivódott a múlt... el kell takarni, mindent be kell fedni, ami a pártot sértené. Büszke, makacs, szabad parasztok lakta hely, soha sem tartoztak egyetlen uradalmi birtokhoz sem, nem voltak csak maguk cselédei, na de a párt? Az más volt, az még őket is igába bírta vonszolni.
Történt egyszer, hogy egy kis faluban új rendet kezdtek építeni. A templom a főtérnek déli részére épült, szemben a Községházával. De mivel ez a megnevezés elavult azokban az időkben, szépen kitáblázták rá, hogy Tanácsháza. No, de akkor már hogyan nézhetett volna a tanács elnöke a falu papjával szemközt? Elhatározták, még mielőtt valakinek olyan ingerenciája támadna, hogy lebontatja az ősök két keze által megépített szép házat, mely egy teljesen más istenséget volt hivatott szolgálni, mint ami épp divatba jött, elköltöztetik. Ám nem voltak rá képzett emberek. Elég furcsán lett az épület besorolva a többi ház közé, nem úgy, mint más falvakban, csak egy sorban a lakóházakkal, beleolvadva az utca egységébe. Más településeken egész teret hagytak Isten háza körül, de ott már azokban az időkben is picit másként gondolkodtak róla, amikor még dicsőség volt hasonló épületeket emelni. Valamiért olyan más a gondolkodás ott, mindent eleve úgy rendeztek már egy évszázaddal ezelőtt is, hogy, ha változás jönne, a túlélést biztosítani lehessen. Volt tapasztalati lehetőség, hiszen épp egy szabadságharc és annak megtorlását követő időszak után, biza elgondolkodtató lehetett az emberek számára, merjenek-e hosszútávra ekkora épületet emelni, és azt hogyan is készítsék el úgy, hogy ne legyen hivalkodó, ne hívhassa túlságosan fel a figyelmet magára. S bár nem állítom, hogy tudatosan emelték szinte egyforma rangban a házak közé beigazítva az Úr otthonát, de nem adtak annak nagyobb külsőséget semmivel sem. Így aztán egy sorban, a többi házzal szinkronban építették azt meg. Amikor kínossá vált a jelenléte, semmi másban nem gondolkodtak, mint abban, hogy azt arrébb, az udvar lábába kellene behúzni, hogy ne irritálja a nagytiszteletű tanácselnök Úr szemét, amint kinéz az irodája ablakán. Igen ám, de hogyan? Titokban összehívtak egy amolyan csak belső emberekből hirtelen alakított öregek tanácsát annak megvitatására, hogyan hajtsák végre a nagy tervet.

- Bontsuk le!- kiabálta be egy éltesebb paraszt ember.
- Azt már nem! - kiabálta rá egy másik.
- De akkor mi tévők legyünk?- kérdezte a harmadik.

Szumma-szummárum, előlépett egy gyengébb eszű, ám huncutkodni szerető öreg, és azt javasolta, fűrészeljék el pontban alapja és a föld közötti részen az épületet, majd szórjanak elé kukoricát és azon, egy emelőszerkezet segítségével szépen lassan, apránként, hogy ne legyen nagyon feltűnő a költözködés, görgessék arrább az udvarának egy olyan részébe, ahonnan már nem lesz annyira zavaró annak megléte. Az utcai részbe ültessenek fenyőket, hiszen azok ha-mar nőnek, hatalmas lombjaikkal egy-kettőre eltakarják a ház hiányát, így nem fogja szúrni a pártemberek szemét sem. Nagy sikere lett a hirtelen jött ötletnek, volt ugyan olyan is, aki még csóválgatta a fejét, de annak reményében, hogy így nem kell megszabadulni attól, amihez azért azok szíve csak nagyon ragaszkodott, mindenki helybenhagyta az ötletet és szépen hazamentek. Estére valamelyik túlbuzgó jó sűrűn körbeszórta tengeri szemekkel az épületet. Reggelre mentek mind megnézni hogyan is lehetne végrehajtani az eseményt. Láttak erre-arra széjjelhordott sárgálló gabonaszemeket, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak neki.

-Nem szemes tengerire gondoltam ám! - mondja a huncut emberke kacarászva, csak úgy hetykén, amolyan nagygazdához illően megpederve a bajuszát - csövesre, hát a szemeket azonnal elroppantaná egy ilyen monstrum nagy épület.
Helyeslően bólogattak mindannyian, a szemeket azonnal elroppantaná, na de a csöveket?!- Hát azokat már csak nem, majd szépen, mint előtte való napon ismét hazamentek nagy meg-elégedéssel a tanácskozásról.
Harmad napon is visszamentek mindjárt kora reggel és akkor már tényként tapasztalták, hogy a templom udvara tele volt kukoricacsutkákkal, valami hatalmas háborút vívhattak ott a vad-nyulak egész éjjel.

- Ki hozta ide azt a töménytelen sok tengerit? - kérdezte meg az egyik elöljáró idős ember.
- Én - vallotta szégyenkezve be az egyik tehetősebb gazda.
- Hát elment kegyednek az esze?!- förmedt rá akkor, hirtelen ráeszmélve, mekkora butaságnak dőltek ők be.
- Magának is urambátyám!- mosolyogta a tanácsot adó- Hát nem gondolták, hogy ezt a hatalmas házat mi el tudnánk csak úgy költöztetni?! - és a hasát fogva a nagy röhögéstől ment is kifelé az udvarból.

Rettenetesen megszégyenültek az emberek. Ilyen tanácsot ültek ők ily sok napon keresztül, hogy nincsen ennek semmilyen eredménye? Ekkor az egyik elment, és mire a többi feleszmélt a nagy sopánkodásból, már hozta is szekérrel a töves fenyőket.

-Na, itt vannak, ni - s ezzel elkezdte leszedegetni a fákat.

Nagy hirtelenjében ment is mindenki, ki lapátért, ki ásóért, és estére végig is ültették a templom és kerítés közötti telekrészt fenyővel. Jó sűrűn, hadd nőjenek azok egybe hamar. Épp csak annyi helyet hagytak ki, hogy azon aki még mer, be tudjon az épületbe menni.
Közben elteltek az évtizedek. A kis magoncok tudták a dolgukat, megértették a rájuk rótt feladat jelentőségét és alaposan benőtték az épületet, nem sokat engedve abból látni az előtte elmenőknek.
Jött egy fiatal lelkész, és gyorsan kivágatta a sok fát, megszabadítván az épületet a végleges enyészettől. A végrehajtás csak egyetlen emberben okozott örömet, a favágóban, akinek sikerült úgy megoldania a nem mindennapos feladatot, hogy sem a bejáratban, sem a kerítésben nagyobb kár nem keletkezett.

-Elvégeztetett! -cuppantott elégedetten.


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
Dezső Ilona Anna
  2011-09-11 22:46:47, vasárnap
 
  A Himnusz

- Húzd le a fejed, meglátnak... - suttogta sejtelmesen, s máris hallani lehetett a nagy robogást, kutyák ugatását, csizmák susogását, a gumibottal való csapkodás zaját.
- Keresd... keresd... - Ordította románul egy kegyetlen erős férfihang.
A szívem a torkomban dobogott, hallani lehetett amint a vér befelé tódult, de ki már nem. Behunytam a szemem, és aludni akartam, nem hallani, nem látni, nem érezni, amikor keresztülmennek rajtam. Nem félni, elvégre csak egy kutya. Semmit sem tettünk, énekeltünk. Zsoltár a Himnuszunk, miért ne énekelhettem volna? Kinek ártanék vele?! Magamnak, hallom bentről a figyelmeztető hangot. A fülemben az áldott zene, s egy másik, s egy újabb, újabb... majd csend.
- Gyere már, kelj fel gyorsan, hátulról futunk le, a többiek már úton vannak, miért nem válaszolsz?
- Bocsánat, elaludtam - válaszoltam zavarba jötten, és már futottam is, átugorva a sírokon keresztül- kasul. Hová lettek a rendőrök?
- Elmentek, nem akartak azok megfogni, csak ránk ijesz-tettek egy kicsit
Ránk ijesztettek? Rám? Hiszen nem is félek, na, jó, az elején persze, na de már most? Minek... kitől? Hencegve szaladtam haza, hajnali hármat mutatott az óra. Belopóz-tam a konyhába, villanyt se gyújtottam, gyermeteg, naiv módon azt gondoltam, az apám már rég alszik.
- Hol voltál? - És már kaptam is volna a jobboldali ar-comra, ha nem lett volna sötét, de elugrottam. Apám bal keze mozdult, máskor soha se szokott.
- Buliban - válaszoltam csöndesen, szelíden, belepirultam a saját hazugságomban.
- Ilyenkor? - kérdezte - Hallottam, az egész város tőletek zengett itt lent a völgyben.
- Tényleg? - és a csodálkozástól tágra nyílt a szemem - nem gondoltam volna.
- Nem? Mit akartok ti egyáltalán? Minek nem fértek a bőrötökben? Felmenni éjfélkor a temetőbe és ott acsar-kodni a magyar Himnuszt le a völgybe? Mi lesz, ha ki-rúgnak miattad a munkából? Miből élünk meg? Téged is kivágnak az iskolából... te gyerek... ilyen butaságokat csinálni...- de már nyoma sem volt a haragjának, felkap-csolta a pislákoló égőt. - Látod? Villanyt nem adnak, te meg játszod az agyadat itt nekem. Na, jó, gyere ide. - és átkarolt, a térdére ültetett - Megérdemelnél most egy jó nagy pofont, szerencse, hogy nem találtalak el.
Hallom, ahogy anyám az előszobába settenkedik, hallga-tózik, kíváncsi. Félt, érzem, tudom. De nem kell, mert apán csöndes, kimért, komoly hangon így folytatta.
- Tudod, egyszer, legénykoromban én is csináltam egy hatalmas marhaságot. Ezért bocsátok meg.
- Mit? Elmeséled?
- El. Az úgy volt, hogy akkoriban a háború után, kicsit szabadabbak voltunk, mi legények. Egyből nagyok let-tünk, felnőttek, azzá tett a háború. Sokan oda voltak fog-ságban, hát mozgott bennünk a magyar virtus, de nagyon. Összegyűltünk vagy 8-an, már mindannyian udvaroltunk, dolgoztunk 13-14 éves korunktól-otthonunktól távol, Resicán, meg a fővárost építettük, mikor merre hívta el a magyar ács embereket a munka arra mentünk el. Ha ha-zajöttünk, nagy volt a szánk, meg büszkék is voltunk magyarságunkra nagyon. Bennünk volt még a magyar világ szele, azt hittük, egyszer újra bejönnek a magyar katonák, és mint akkor felültettek a lóra, úgy fognak ve-lem lovagolni még egyszer. Persze, ezek csak gyerekes képzelgések voltak csupán. Volt a városban egy erőskezű csendőr. Nem kellett több belőle, az jól nyakon csapta a rendetlenkedőt, fenéken billentette párszor, és rend volt. Hát fogadtunk egy hordó borban, hogy nekünk van ám merszünk. Elmentünk a vendéglőbe, ki-ki a maga párjá-val.
- És?
- Akkor otthagytuk a lányokat, már húzták a cigányok, mint minden szombaton este, a többiek táncolgattak, nó-tázgattak, elborozgatott a város apraja, nagyja. Akkoriban ez így volt szokás, nem volt televízió, az emberek együtt éltek jót és rosszat, no persze a város egyetlen közösségi helyén, a vendéglőben. Ez volt a szombat esti program, majd vasárnap délután a mozi. Hét közben semmi, munka orrvérzésig. Találkozni se volt szokás a szerelmünkkel, majd szombaton este, addig csak a karikagyűrűseknek illet egymással hétköznap is szóba elegyedni. No, fogtuk magunkat és futó lépésben mentünk a 4 km-re lévő első román falu széléig. Ott szépen levetkőztünk anyaszült meztelenre, és komótosan énekelve gyalogosan vonultunk végig a város központjában lévő vendéglőbe. Be a söntésbe, fel az asztal tetejére, a lányok majd elsüllyedtek szégyenükbe, egyik jobban sikongatott, mint a másik, majd ott elénekeltük szép férfihangon a magyar Himnuszt. A csendőr állt az ajtóban, és hagyta, nem szólt bele. Román ember volt, de akkor nem mondott semmit sem. Mikor vége volt, megpederte a bajszát, majd meg-szólalt:
- Ide csürhe!
Kimentünk, a ruháink még mindég a hónunk alatt volt, kezemben tartottam a lyukas talpú cipőmet.
- Kivel kezdjem? - kérdezte mosolyogva.
Együtt léptünk elé, és egyszerre mondtuk- velem.
Elmosolyogta magát, valami cifrát mormogott románul a bajusza alatt, legyintett egyet és elindult a csendőrség épülete felé. Szótlanul követtük.
- Állj csürhe! - kiáltotta el magát - de meg sem fordult - Máris öltözzetek fel, és menjetek megnyugtatni a kislá-nyokat.
Azonnal felöltöztünk, nem tartott talán egy percig sem, és már szaladtunk is mulatni. Ott várt a hordó bor, épp verték azt csapra. Anyád nem akart megbocsátani, de a vidámság az ő szívét is megenyhítette. Na, csak azért meséltem, mert nem jött össze, amit akartunk. Lázadtunk. De miért? És ki ellen? Hiszen akkor már, nem is volt ellenség.
Elszégyelltem magamat, milyen igaza volt, minek is tet-tük? Mi nem fogadtunk, nem bántottak, akkor miért? Fiatalos virtusból? Igen, azt hiszem, vagy csak azért, mert olyan jól esett magyarul, magyar Himnuszt énekelni azon a hegycsúcson, ahol valamikor igazi honvédek ma-síroztak. Ott álltunk az ismeretlen katona sírjánál. S most? Az apám nyugszik a lábánál, s már nem virtuskodik soha többé.


 
 
0 komment , kategória:  Dezső Ilona Anna írásai  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2017.09 2017. Október 2017.11
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 34 db bejegyzés
e év: 468 db bejegyzés
Összes: 4531 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1235
  • e Hét: 2632
  • e Hónap: 13259
  • e Év: 182930
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.