Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
x
  2011-11-01 20:53:01, kedd
 
  Vigny, Alfred de: A Montmorency-i szerelmesek (Les Amants De Montmorency Magyar nyelven)

Les Amants De Montmorency (Francia)
I.



Étaient-ils malheureux, Esprits qui le savez!

Dans les trois derniers jours qu'ils s'étaient réservés?

Vous les vîtes partir tous deux, l'un jeune et grave,

L'autre joyeuse et jeune. Insouciante esclave,

Suspendue au bras droit de son rêveur amant,

Comme à l'autel un vase attaché mollement,

Balancée en marchant sur sa flexible épaule

Comme la harpe juive à la branche du saule;

Riant, les yeux en l'air, et la main dans sa main,

Elle allait, en comptant les arbres du chemin,

Pour cueillir une fleur demeurait en arrière,

Puis revenait à lui, courant dans la poussière,

L'arrêtait par l'habit pour l'embrasser, posait

Un oeillet sur sa tête, et chantait, et jasait

Sur les passants nombreux, sur la riche vallée

Comme un large tapis à ses pieds étalée;

Beau tapis de velours chatoyant et changeant,

Semé de clochers d'or et de maisons d'argent,

Tout pareils aux jouets qu'aux enfants on achète

Et qu'au hasard pour eux par la chambre l'on jette.

Ainsi, pour lui complaire, on avait sous ses pieds

Répandu des bijoux brillants, multipliés

En forme de troupeaux, de village aux toits roses

Ou bleus, d'arbres rangés, de fleurs sous l'onde écloses,

De murs blancs, de bosquets bien noirs, de lacs bien verts

Et de chênes tordus par la poitrine ouverts.

Elle voyait ainsi tout préparé pour elle:

Enfant, elle jouait, en marchant, toute belle,

Toute blonde, amoureuse et fière; et c'est ainsi

Qu'ils allèrent à pied jusqu'à Montmorency.







II.



Ils passèrent deux jours d'amour et d'harmonie,

De chants et de baisers, de voix, de lèvre unie,

De regards confondus, de soupirs bienheureux,

Qui furent deux moments et deux siècles pour eux.

La nuit on entendait leurs chants: dans la journée

Leur sommeil; tant leur âme était abandonnée

Aux caprices divins du désir! Leurs repas

Étaient rares, distraits; ils ne les voyaient pas.

Ils allaient, ils allaient au hasard et sans heures,

Passant des champs aux bois, et des bois aux demeures,

Se regardant toujours, laissant les airs chantés

Mourir, et tout à coup restaient comme enchantés

L'extase avait fini par éblouir leur âme,

Comme seraient nos yeux éblouis par la flamme.

Troublés, ils chancelaient, et le troisième soir,

Ils étaient enivrés jusques à ne rien voir

Que les feux mutuels de leurs yeux. La nature

Étalait vainement sa confuse peinture

Autour du front aimé, derrière les cheveux

Que leurs yeux noirs voyaient tracés dans leurs yeux bleus.

Ils tombèrent assis, sous des arbres; peut-être...

Ou s'éteindre... Ils voyaient seulement que le jour

Était pâle, et l'air doux, et le monde en amour...

Un bourdonnement faible emplissait leur oreille

D'une musique vague, au bruit des mers pareille.

Et formant des propos tendres, légers, confus,

Que tous deux entendaient, et qu'on n'entendra plus.

Le vent léger disait de la voix la plus douce:

"Quand l'amour m'a troublé, je gémis sous la mousse."

Les mélèzes touffus s'agitaient en disant:

"Secouons dans les airs le parfum séduisant

Du soir, car le parfum est le secret langage

Que l'amour enflammé fait sortir du feuillage."

Le soleil incliné sur les monts dit encor:

"Par mes flots de lumière et par mes gerbes d'or

Je réponds en élans aux élans de votre âme;

Pour exprimer l'amour mon langage est la flamme."

Et les fleurs exhalaient de suaves odeurs,

Autant que les rayons de suaves ardeurs;

Et l'on eűt dit des voix timides et flűtées

Qui sortaient à la fois des feuilles veloutées;

Et, comme un seul accord d'accents harmonieux,

Tout semblait s'élever en choeur jusques aux cieux;

Et ces voix s'éloignaient, en rasant les campagnes,

Dans les enfoncements magiques des montagnes;

Et la terre, sous eux, palpitait mollement,

Comme le flot des mers ou le coeur d'un amant;

Et tout ce qui vivait, par un hymne suprême,

Accompagnait leurs voix qui se disaient: "Je t'aime."







III.



Or c'était pour mourir qu'ils étaient venus là.

Lequel des deux enfants le premier en parla?

Comment dans leurs baisers vint la mort? Quelle balle

Traversa les deux coeurs d'une atteinte inégale

Mais sűre? Quels adieux leurs lèvres s'unissant

Laissèrent s'écouler avec l'âme et le sang?

Qui le saurait? Heureux celui dont l'agonie

Fut dans les bras chéris avant l'autre finie!

Heureux si nul des deux ne s'est plaint de souffrir!

Si nul des deux n'a dit: "Qu'on a peine à mourir!"

Si nul des deux n'a fait, pour se lever et vivre,

Quelque effort en fuyant celui qu'il devait suivre;

Et, reniant sa mort, par le mal égaré,

N'a repoussé du bras l'homicide adoré?

Heureux l'homme surtout, s'il a rendu son âme,

Sans avoir entendu ces angoisses de femme,

Ces longs pleurs, ces sanglots, ces cris perçants et doux

Qu'on apaise en ses bras ou sur ses deux genoux,

Pour un chagrin; mai qui, si la mort les arrache,

Font que l'on tord ses bras, qu'on blasphème, qu'on cache

Dans ses mains son front pâle et son coeur plein de fiel,

Et qu'on se prend du sang pour le jeter au ciel. -

Mais qui saura leur fin? -

Sur les pauvres murailles

D'une auberge où depuis on fit leurs funérailles,

Auberge où pour une heure ils vinrent se poser

Ployant l'aile à l'abri pour toujours reposer,

Sur un vieux papier jaune, ordinaire tenture,

Nous avons lu des vers d'une double écriture,

Des vers de fou, sans rime et sans mesure. - Un mot

Qui n'avait pas de suite était tout seul en haut;

Demande sans réponse, énigme inextricable,

Question sur la mort. - Trois noms, sur une table,

Profondément gravés au couteau. - C'était d'eux

Tout ce qui demeurait... et le récit joyeux

D'une fille au bras rouge. "Ils n'avaient, disait-elle,

Rien oublié." La bonne eut quelque bagatelle

Qu'elle montre en suivant leurs traces, pas à pas.

- Et Dieu? - Tel est le siècle, ils n'y pensèrent pas.





A Montmorency-i szerelmesek (Magyar)
I.



Oly szerencsétlenek voltak, tanú az ég!

Három nap volt nekik a végső menedék.

Láthattátok, amint egy méla ifju jobbján

szökik a zsenge, víg s enyhén hunyászkodó lány,

merengő kedvese ölelve vitte el,

kihez úgy tartozott, mint oltárhoz kehely,

csüggött lengedezőn a formás férfivállon,

mint héber hárfa szép hajlású fűzfaágon,

fogták egymás kezét, úgy haladtak tovább,

lajstromba vett a lány minden útszéli fát,

olykor le-lemaradt virágot szedni, majd a

fiú után szaladt, kis porfelhőt kavarva,

s mikor beérte őt: csókot, szirmot dobott

hajára s hol dalolt, hol pedig csacsogott

arról, ki arra járt s a dús völgyről, amelynek

füve lába elé terített drága selymet,

szép volt a szőnyeg: úgy tarkállott bársonya,

mint arany tornyok és ezüst házak sora -

játékszerek, miket veszünk gyerekeinknek,

hanyagul szórva szét szobácskáikban mindet.

Tetszelgett odalenn tündöklő ékszerek

gyanánt minden falu s nyájként delelgetett,

kék és piros tetők intettek mindenünnen,

virágok, karcsu fák, katonás rendbe gyűlten,

fehér falak, sötét ligetek, zöld tavak,

görnyedt s szügyig kitárt tölgyfák a domb alatt.

Ő úgy érezte, hogy minden csak néki termett,

szép volt, játékosan tobzódott, mint a gyermek,

szőkén, szerelmesen s büszkén haladt a lány

Montmerency felé kedvese oldalán.







II.



És két nap telt el így, csókos harmóniában,

ajak ajakra forrt, majd dalra nyílt vidáman,

üdvözült sóhajok, ölelkező szemek

varázsa percet is száz évnek hitetett.

Éjszaka énekük hangzott, nappal az álom

játszott velük, hiszen követték mennybe-szállón

a vágy szeszélyeit. Alig nehány falat

volt lakomájuk - és az is elvétve csak.

Ment, mendegélt a pár, amerre vitte vére,

mezőkről fák közé, vadak búvóhelyére,

s csak akkor haltak el igézve a dalok,

mikor tekintetük összetalálkozott.

Szűnt az önkívület, ha káprázott a lélek -

szemünk is ezt teszi, ha tiszta lángba réved.

Szédelgő s zaklatott volt már a harmadik

estén a két gyerek, már szemsugaraik

tüzét látták csupán. A természet hiába

mutatta elnagyolt ábráját az imádva

bámult homlok körül a hajtincsek megett:

fekete szemsugár kékkel keveredett.

Leroskadtak a fák alatt s történt, mi történt...

Nem tudtak semmiről. Élvezték a verőfényt

s az alkonyt is... Szivük boldogság járta át,

hisz édes volt a lég, szerelmes a világ...

Halk dúdolás hatolt fülükhöz, furcsa, zsongó

muzsika, tengerek morajához hasonló,

gyengéd és zavaros szavakká gyűlt e zaj,

visszhangzott bennük, ám el is némult hamar.

Így szólt a könnyü szél halkan, simogatóan:

"Mikor kínzott a vágy, mohák alatt zokogtam."

Sűrű vörösfenyők felől is szállt a szó:

"Belőlünk csalja ki az est a csábitó

illatokat, melyek lombjaink közt születnek

s titkos tolmácsai az égő szerelemnek."

Hullván hegyek mögé, üzent nekik a nap:

"Válaszul fényemet, arany csóváimat

küldöm hevem szerint a lelketek hevére -

nálam a lángolás a szerelem beszéde."

Ezer virág lehelt oly édes illatot,

hogy a sugár tüze is édes lett legott.

Félénken jött elő - miként fuvolahang szól -

olykor a vallomás a bársony lombozatból,

úgy tetszett: égbe száll a hangok elegye,

mint egyszer csendülő akkord, kórus-zene,

suhant a tájon át, végigsimítva minden

erdőt, mezőt s hegyi varázs-zugolyt szelíden,

a föld szemérmesen reszketett ezalatt,

mint szerelmes szivek, mint hullámon a hab,

és minden, ami él, himnuszt örvendve zengett,

kísérve ajkukon a bűvös szót: "Szeretlek."





III.



E helyre párosan meghalni jöttek ők.

És vajon melyikük beszélt erről előbb?

Csókjaikban hogyan üzent a vég? Mi módon

járta át szívüket kétféleképp az ólom,

egyszerre oltva ki életük? Összeforrt

ajkuk, mikor kiszállt lelkük s vérük kifolyt?

Ki tudja? Boldog az, kinek agóniáját

kedvese karjai óvó körükbe zárják!

Boldog, ki jajt se hall a másiktól, hiszen

egyik se mondta, hogy a halál: gyötrelem!

Egyik se tette meg, hogy - felpattanva - messze

szaladjon attól el, kit nincs követni mersze,

és megtagadva - mint tévedést - a halált,

karjából lökje el imádott gyilkosát.

Boldog a férfi, ki úgy adja vissza lelkét,

hogy nője jajszavát, szivettépő keservét

nem hallja, mit amúgy ölbe ültetve vagy

gyengéden ölelő karral csitítanak,

mikor gyötrő a kín. Ám ha szoros karokból

ragad ketté a vég, mindenki sírva tombol,

kezébe temeti homlokát s szíve el-

vakult vérvádjait az égnek hányja fel.

Ki látta végüket?

Egyedül a szegényes

falú hotelszoba, hová pihenni tértek

egy órácskára csak, de végül is örök

álomra leltek a kopott falak között.

Vers volt olvasható a méla sárgulással

enyésző kárpiton, kétféle kézirással,

buta kis versezet, döcögő, rímtelen.

Egy szó feljebb került s parázslik odafenn,

kérdés, amelyre nincs válasz, örök talány a

halálról. S még a kis asztal lapjába vájva

három név is virult. Ennyi maradt csupán

belőlük. S egy vörös könyökű szobalány

beszámolója. Ő mondta: "Nem feledkeztek

ők biz' meg semmiről." Pár apróságot eltett,

s így megmaradt rövid létük nehány jele.

- S Isten? - Örök. De ők nem gondoltak vele.

Baranyi Ferenc


 
 
0 komment , kategória:  Alfred De Vigny 1.  
x
  2011-11-01 20:50:39, kedd
 
  Vigny, Alfred de: Mózes (Moïse Magyar nyelven)

Moïse (Francia)
Le soleil prolongeait sur la cime des tentes

Ces obliques rayons, ces flammes éclatantes,

Ces larges traces d'or qu'il laisse dans les airs,

Lorsqu'en un lit de sable il se couche aux déserts.

La pourpre et l'or semblaient revêtir la campagne.

Du stérile Nébo gravissant la montagne,

Moïse, homme de Dieu, s'arrête, et, sans orgueil,

Sur le vaste horizon promène un long coup d'œil.

Il voit d'abord Phasga , que des figuiers entourent ;

Puis, au-delà des monts que ses regards parcourent,

S'étend tout Galaad, Éphraïm, Manassé,

Dont le pays fertile à sa droite est placé ;

Vers le midi, Juda, grand et stérile, étale

Ses sables où s'endort la mer occidentale ;

Plus loin, dans un vallon que le soir a pâli,

Couronné d'oliviers, se montre Nephtali ;

Dans des plaines de fleurs magnifiques et calmes

Jéricho s'aperçoit : c'est la ville des palmes ;

Et, prolongeant ses bois, des plaines de Phogor,

Le lentisque touffu s'étend jusqu'à Ségor.

Il voit tout Chanaan, et la terre promise,

Où sa tombe, il le sait, ne sera point admise.

Il voit ; sur les Hébreux étend sa grande main,

Puis vers le haut du mont il reprend son chemin.



Or, des champs de Moab couvrant la vaste enceinte,

Pressés au large pied de la montagne sainte,

Les enfants d'Israël s'agitaient au vallon

Comme les blés épais, qu'agite l'aquilon.

Dès l'heure où la rosée humecte l'or des sables

Et balance sa perle au sommet des érables,

Prophète centenaire, environné d'honneur,

Moïse était parti pour trouver le Seigneur.

On le suivait des yeux aux flammes de sa tête,

Et, lorsque du grand mont il atteignit le faîte,

Lorsque son front perça le nuage de Dieu

Qui couronnait d'éclairs la cime du haut lieu

L'encens brűla partout sur les autels de pierre.

Et six cent mille Hébreux, courbés dans la poussière,

A l'ombre du parfum par le soleil doré,

Chantèrent d'une voix le cantique sacré ;

Et les fils de Lévi, s'élevant de la foule,

Tels qu'un bois de cyprès sur le sable qui roule,

Du peuple avec la harpe accompagnant les voix,

Dirigeaient vers le ciel l'hymne du Roi des Rois.



Et, debout devant Dieu, Moïse ayant pris place,

Dans le nuage obscur lui parlait face à face.

Il disait au Seigneur : " Ne finirai-je pas ?

Où voulez-vous encor que je porte mes pas ?

Je vivrai donc toujours puissant et solitaire ?

Laissez-moi m'endormir du sommeil de la terre.

Que vous ai-je donc fait pour être votre élu ?

J'ai conduit votre peuple où vous avez voulu.

Voilà que son pied touche à la terre promise.

De vous à lui qu'un autre accepte l'entremise,

Au coursier d'Israël qu'il attache le frein ;

Je lui lègue mon livre et la verge d'airain.



Pourquoi vous fallut-il tarir mes espérances,

Ne pas me laisser homme avec mes ignorances,

Puisque du mont Horeb jusques au mont Nébo

Je n'ai pas pu trouver le lieu de mon tombeau ?

Hélas ! vous m'avez fait sage parmi les sages !

Mon doigt du peuple errant a guidé les passages.

J'ai fait pleuvoir le feu sur la tête des rois ;

L'avenir à genoux adorera mes lois ;

Des tombes des humains j'ouvre la plus antique,

La mort trouve à ma voix une voix prophétique ;

Je suis très grand, mes pieds sont sur les nations,

Ma main fait et défait les générations.

Hélas! je suis, Seigneur, puissant et solitaire,

Laissez-moi m'endormir du sommeil de la terre!



Hélas ! je sais aussi tous les secrets des Cieux ;

Et vous m'avez prêté la force de vos yeux.

Je commande à la nuit de déchirer ses voiles ;

Ma bouche par leur nom a compté les étoiles,

Et dès qu'au firmament mon geste l'appela,

Chacune s'est hâtée en disant : " Me voilà ".

J'impose mes deux mains sur le front des nuages

Pour tarir dans leurs flancs la source des orages ;

J'engloutis les cités sous les sables mouvants ;

Je renverse les monts sous les ailes des vents ;

Mon pied infatigable est plus fort que l'espace ;

Le fleuve aux grandes eaux se range quand je passe,

Et la voix de la mer se tait devant ma Voix.

Lorsque mon peuple souffre, ou qu'il lui faut des lois,

J'élève mes regards, votre esprit me visite ;

La terre alors chancelle et le soleil hésite,

Vos anges sont jaloux et m'admirent entre eux.

Et cependant, Seigneur, je ne suis pas heureux ;

Vous m'avez fait vieillir puissant et solitaire,

Laissez-moi m'endormir du sommeil de la terre.



Sitôt que votre souffle a rempli le berger,

Les hommes se sont dit : " Il nous est étranger "

Et leurs yeux se baissaient devant mes yeux de flamme,

Car ils venaient, hélas ! d'y voir plus que mon âme.

J'ai vu l'amour s'éteindre et l'amitié tarir ;

Les vierges se voilaient et craignaient de mourir.

M'enveloppant alors de la colonne noire,

J'ai marché devant tous, triste et seul dans ma gloire,

Et j'ai dit dans mon cœur : " Que vouloir à présent ? "

Pour dormir sur un sein mon front est trop pesant,

Ma main laisse l'effroi sur la main qu'elle touche,

L'orage est dans ma voix, l'éclair est sur ma bouche ;

Aussi, loin de m'aimer, voilà qu'ils tremblent tous,

Et, quand j'ouvre les bras, on tombe à mes genoux

0 Seigneur ! j'ai vécu puissant et solitaire,

Laissez-moi m'endormir du sommeil de la terre! "



Or, le peuple attendait, et, craignant son courroux,

Priait sans regarder le mont du Dieux jaloux ;

Car, s'il levait les yeux, les flancs noirs du nuage

Roulaient et redoublaient les foudres de l'orage,

Et le feu des éclairs, aveuglant les regards,

Enchaînait tous les fronts courbés de toutes parts.

Bientôt le haut du mont reparut sans Moïse.

Il fut pleuré. - Marchant vers la terre promise,

Josué s'avançait pensif et pâlissant,

Car il était déjà l'élu du Tout-Puissant.




Mózes (Magyar)
Megnyújtotta a nap, sátrak hegyét surolva,

a ferde ragyogást, amely a láng utolja,

a sávos aranyat, mely a légben marad,

míg homokággyal őt várja a sivatag.

A táj átöltözött bíborba és aranyba.

Kopár Nébó hegye kaptatóján haladva,

az Isten embere, Mózes megáll, s szeme

a tágas láthatárt gőg nélkül járja be.

Fászgát látja elébb s temérdek fügefáját;

majd túl a hegysoron, hol pillantása átlát,

ott fekszik Gileád, Manassé, Efraim,

jobb kéz felől, a föld termékeny síkjain;

délre Juda, a nagy, a meddő, mely nyugatra

az alvó tengerig homokját elszalasztja;

messzebb egy völgy ölén, mit az est elfakít,

olajfa-párta közt ott látja Naftalit;

pompázó és nyugodt virágmezőre téve

a pálmák városa: Jerikó néz szemébe;

a mint indás fergeteg, Fogor mezőin át

Szegorig nyúlnak el a pisztáciafák.

Látja: ez Kánaán, ígéret földje tája,

s nem szabad, tudja jól, hogy sírját ott találja.

Látja; népe fölé terjeszti nagy kezét,

aztán a csúcs iránt vivő ösvényre lép.



Moáb mezőinek nagy sávjain tolongva

a hegy széles tövén összebújva szorosra,

Izráel népe úgy hullámzott odalent,

ahogy a szél alatt a búzatábla leng.

Hogy az arany homok a harmatot felitta,

s a jávorágakon függ egy csepp, mint a hinta,

prófétájuk, a nagy, a századéves agg,

Mózes eltávozott, hogy lássa az Urat.

Szemmel követte mind feje körül a lángot,

s mikor a nagy hegyen a gerincnél megállott,

s feje átfúrta az isteni felleget,

mely villámkoronát tart a szent csúcs felett,

a kőoltárokon égett körben a tömjén.

S hatszázezer zsidó homlokkal porba dőlvén,

a naptól aranyos illat árnya alatt

egy hangként zengte el szentelt himnuszukat.

És Lévi fiai, fölébük magasodva,

mint egy ciprusliget a hömpölygő homokra,

hárfával ég felé küldték a nép felett

az Uraknak Urát dicsérő éneket.



Megállt Isten előtt Mózes, majd ülve végre,

a fellegárny alatt szólt szemtől szembe véle.



Szólt a fellegben így: "Nincs vége még, Uram?

Mit kívánsz, merre, hogy, hová vigyen utam?

Maradok szüntelen hatalmas és magányos?

Az álmok álma már hadd karoljon magához.

Mit tettem én azért, hogy választott legyek?

Kívánságod szerint vezettem népedet.

Lába érinti már, mit ígértél, a földet.

Hadd járjon közbe más ezentúl közte, közted.

Izráel-paripát más zabolázza meg;

ércvesszőm ráhagyom, s ráhagyom könyvemet.

Miért tetszett neked, hogy letarold reményem?

Mért nem tudatlanul, emberi módra éltem?

Hóreb s Nébó hegye közt mért nem lehetett,

hogy megtaláljam én végnyugvóhelyemet?

Ó jaj! bölcsek között bölccsé tettél te engem!

Vándor nép útjait ujjammal én vezettem.

Én küldtem száz király fejére tűzesőt;

a jövő térdre hull törvényeim előtt;

embersírok között legősibb az enyém lesz,

hangomban a halál próféta hangra érez,

nagy vagyok, lábaim népeken nyugszanak,

kezem emel s lesújt nemzedéksorokat.

Ó jaj, Uram! vagyok hatalmas és magányos,

az álmok álma már hadd karoljon magához!



Ó jaj! én az egek titkát is ismerem,

szemednek erejét kölcsönadtad nekem.

Parancsolom, s az éj nagy fátylait lehántja,

csillagait szemem név szerint vette számba,

s mihelyt int a kezem, s hív egy-egy csillagot,

égre fut az hamar, és így szól: »Itt vagyok.«

Ráteszem két kezem a felhők nagy fejére,

hogy méhük a vihar forrását elvetélje;

futóhomokkal én várost elnyeletek;

felfordítom a szél szárnyával a hegyet;

lábam nem fárad el, a térnél az erősebb;

hömpölygő, nagy folyam kitér az átkelőnek,

s meghallva hangomat, hallgat az óceán.

Ha népem szenvedő, vagy ha törvényt kiván,

két szemem fölvetem, szellemed rám világít;

rendül akkor a föld, a nap fenn tétovázik,

irigykednek reám, s csodálnak angyalok.

S eközben, Istenem, én boldog nem vagyok.

Lám, vénségemre is hatalmas és magányos,

az álmok álma már hadd karoljon magához!



Mihelyt a pásztoron átjárt lehelleted,

»Idegen ő nekünk« - szóltak az emberek;

s lesütötték szemük, ha láng gyúlt a szememben,

mert többet láttak ők, jaj, bennem, mint a lelkem.

Szerelem elfagyott, barátság megszakadt;

reszkettek a szüzek, elfödve arcukat.

Akkor a fekete ködoszlopba takartan

elöl mentem, dicsőn, szomorúan, s magamban,

s szóltam szívemben így: »Ezentúl mi legyen?«

Ölbe hajtani már túl súlyos a fejem,

s borzadást kelt kezem, ha másik kézre zárom,

hangomban zivatar és villám van a számon;

nem, nem szeretnek ők, nézd, mind csak megriad,

s ha tárom két karom, térdemhez hullanak.

Így éltem, így vagyok hatalmas és magányos,

az álmok álma már hadd karoljon magához!"



Ott lent reszketve várt s imádkozott a nép,

nem nézve az irigy, haragvó Úr hegyét;

mert fölnézve, a nagy, fekete hasu felhő

megdöndült, s csapdosott, sűrűbben hullt a mennykő,

s a villámok tüze, vakítva a szemet,

lenyomta homlokuk, mindenki görnyedett.



Majd föltisztult a csúcs, s Mózest senki se látta.

Elsiratták. - Az új hazának nekivágva

ment Józsua fakón, s némán a nép előtt,

mert a Mindenható kiválasztotta őt.

Nemes Nagy Ágnes


 
 
0 komment , kategória:  Alfred De Vigny 1.  
Alfred De V
  2011-10-30 14:09:18, vasárnap
 
  Alfred De Vigny -
Éloa, ou la sœur des Anges (detail) (Francia)
CHANT TROISIÈME

D'où venez-vous, Pudeur, noble crainte, ô Mystère,

Qu'au temps de son enfance a vu naître la terre,

Fleurs de ses premiers jours qui germez parmi nous,

Rose du Paradis ! Pudeur, d'où venez-vous ?

Vous pouvez seule encor remplacer l'innocence,

Mais l'arbre défendu vous a donné naissance ;

Au charme des vertus votre charme est égal,

Mais vous êtes aussi le premier pas du mal ;

D'un chaste vêtement votre sein se décore :

Ève avant le serpent n'en avait pas encore ;

Et, si le voile pur orne votre maintien,

C'est un voile toujours, et le crime a le sien ;

Tout vous trouble, un regard blesse votre paupière,

Mais l'enfant ne craint rien, et cherche la lumière.

Sous ce pouvoir nouveau, la Vierge fléchissait,

Elle tombait déjà, car elle rougissait ;

Déjà presque soumise au joug de l'Esprit sombre,

Elle descend, remonte, et redescend dans l'ombre.

Telle on voit la perdrix voltiger et planer









Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-10-30 12:48:01

Alfred De Vigny
Éloa
(Részlet)

Harmadik ének

Te nemes félsz s titok, honnét eredsz: Szemérem?
ki rég lettél, a föld még kisded-idejében,
kezdetben-nyílt virág, mely bennünk gyökeredz,
Szemérem, édeni rózsa, honnét eredsz?
A Tisztaság helyén nem áll más, egyedül te,
bár a tiltott fa volt, mi lényed földre szülte;
erényekével az erőd egyforma nagy,
noha a bűnnek is első lépése vagy;
díszedül szűz lepel simul a kebeledre,
bár a kígyó előtt Évát semmi se fedte;
s mégis: bár szűzies lepel a te ruhád:
csak lepel az, s a bűn is leplezi magát;
sért minden, más szeme bántás a te szemednek,
bár fénytől mit se fél, sőt belenéz a gyermek.
Bizony, már meghajolt a Szűz, már bűnbe hullt
emez új hatalom előtt, mert: elpirult.
Nyakán van szinte már a mord Szellem igája,
hanyatlik, fölszökik, majd lehull a homályba.
Mint a fogolymadár, mely ott szálldos, repes

Fordította - Vas István
 
 
0 komment , kategória:  Alfred De Vigny 1.  
x
  2011-10-01 03:23:09, szombat
 
  Alfred De Vigny-Le Bain (Fragment d'un poème de Suzanne) (Francia)

C'était près d'une source à l'onde pure et sombre,

Le large sycomore y répandait son ombre.

Là, Suzanne, cachée aux cieux déjà brűlants,

Suspend sa rêverie et ses pas indolents,

Sur une jeune enfant que son amour protège

S'appuie, et sa voix douce appelle le cortège

Des filles de Juda, de Gad et de Ruben

Qui doivent la servir et la descendre au bain;

Et toutes à l'envi, rivales attentives,

Détachent sa parure entre leurs mains actives.

L'une ôte la tiare où brille le saphir

Dans l'éclat arrondi de l'or poli d'Ophir;

Aux cheveux parfumés dérobe leurs longs voiles,

Et la gaze brodée en tremblantes étoiles;

La perle, sur son front enlacée en bandeau,

Ou pendante à l'oreille en mobile fardeau;

Les colliers de rubis, et, par des bandelettes,

L'ambre au cou suspendu dans l'or des cassolettes.

L'autre fait succéder les tapis préparés

Aux cothurnes étroits dont ses pieds sont parés;

Et, puisant l'eau du bain, d'avance elle en arrose

Leurs doigts encore empreints de santal et de rose,

Puis, tandis que Suzanne enlève lentement

Les anneaux de ses mains, son plus cher ornement,

Libres des nœuds dorés dont sa poitrine est ceinte,

Dégagés des lacets, le manteau d'hyacinthe,

Et le lin pur et blanc comme la fleur du lis,

Jusqu'à ses chastes pieds laissent couler leurs plis.

Qu'elle fut belle alors! Une rougeur errante

Anima de son front la blancheur transparente;

Car, sous l'arbre où du jour vient s'éteindre l'ardeur,

Un oeil accoutumé blesse encore sa pudeur;

Mais, soutenue enfin par une esclave noire,

Dans un cristal liquide on croirait que l'ivoire

Se plonge, quand son corps, sous l'eau même éclairé,

Du ruisseau pur et frais touche le fond doré.










Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ....... 2011-10-30 12:48:01


Alfred De Vigny
Zsuzsánna fürdője

Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,
mely árnyát a sötét habokra rávetette.
Lomhán, merengve jő s az erdő mélyiben
a forró ég elől rejtőzve megpihen,
reátámaszkodik egy kedvelt csitri lányra
és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,
a Júda lányait, rubéni, gádi fajt,
a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd.
Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,
hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen;
egyik a tiarát, hol csillog a zafir
s aranyfény tündököl, mit készített Ofir;
másik pedig haján, mely csupa drága illat,
lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,
a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,
melyet a homlokán finom szalag fon át;
az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,
szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot.
Másik megoldja már kicsiny koturnusát,
szőnyegre fekteti a talp finom husát,
vizet merít előbb, s lemossa még a lábat,
melyről a szantal- és a rózsaillat árad.
S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,
lehúzza gyűrüit, legdrágább ékszerét,
leoldva melliről zsinórok, cifra pántok,
a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott
s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,
lehull, s redőzete szűz lábaihoz ér.
De szép volt, ó de szép! Futó kis pírja támadt,
rezgett fehér szinén áttetsző homlokának.
A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,
a megszokott szem is még sérti szégyenét.
Sötét rabnőre dől végül, hogy az kisérje,
mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,
úgy éri teste most a fénylő vízen át
a tiszta, hűs patak aranyló talaját.
Fordította: Vas István








 
 
0 komment , kategória:  Alfred De Vigny 1.  
x
  2011-07-30 15:44:07, szombat
 
  Alfred de Vigny - A balsors





Nyomában álnok Öngyilok jár,

Sápadt városokon kering

A Balsors, kémlel minket, ott áll

Házak félénk küszöbein.

Csak a zsákmányát kéri, várja,

Az ifjú felneszel szavára,

Sóhajt, öröme elenyész.

Miként levelei a fának,

Aggastyánok sírba leszállnak,

Az éltető láng már kivész.



Szökni próbáljak? A küszöbre

Leült a Balsors egy napon,

Ama nap óta hordom egyre,

Napjaimon át vonszolom.

Járjam be bár a fényt, az árnyat

Rámterül, mint fekete szárnyak,

Mint sötét nagykabát borít.

Görcsös karja fájdalmaimhoz

Láncol engem. Tíz ujja kínoz,

Szívemre éles kést szorít.



Éltemet hajszolom gyönyörbe,

És a kéjre ránevetek,

Cinkosaimnak útja görbe,

Dicsőítik hűségemet.

Fulladozván érzékiségben

Részegülök, ó, én hiszékeny,

Gőg-zuhatagba merülök.

De a balsors kacajt fagyasztva

Elsuhan, gyász dermed az arcra,

Megül a homlokom fölött.



Orgiáktól hiába várok

Őszinte elragadtatást,

Kábulatot, langyos zsarátot,

Szívemtől lanyha áltatást.

A forgatagban elvegyülten

Padlóra rogy a szörny hevülten,

És könnyével mocskolja azt,

Majd játszi kedvemet lerontja,

Koszorús főkhöz bújva ronda

Arcával csak csömört fakaszt.

Fordította - Lackfi János


 
 
0 komment , kategória:  Alfred De Vigny 1.  
Alfred de V
  2010-11-04 07:25:23, csütörtök
 
  Alfred de Vigny - La mort du loup (Francia)
I.

Les nuages couraient sur la lune enflammée
Comme sur l'incendie on voit fuir la fumée,
Et les bois étaient noirs jusques à l'horizon.
Nous marchions, sans parler, dans l'humide gazon,
Dans la bruyère épaisse et dans les hautes brandes,
Lorsque, sous des sapins pareils à ceux des Landes,
Nous avons aperçu les grands ongles marqués
Par les loups voyageurs que nous avions traqués.
Nous avons écouté, retenant notre haleine
Et le pas suspendu. - Ni le bois ni la plaine
Ne poussaient un soupir dans les airs: seulement
La girouette en deuil criait au firmament;
Car le vent, élevé bien au-dessus des terres,
N'effleurait de ses pieds que les tours solitaires,
Et les chênes d'en bas, contre les rocs penchés,
Sur leurs coudes semblaient endormis et couchés.
Rien ne bruissait donc, lorsque, baissant la tête,
Le plus vieux des chasseurs qui s'étaient mis en quête,
A regardé le sable en s'y couchant; bientôt,
Lui que jamais ici l'on ne vit en défaut,
A déclaré tout bas que ces marques récentes
Annonçaient la démarche et les griffes puissantes
De deux grands loups-cerviers et de deux louveteaux.
Nous avons tous alors préparé nos couteaux,
Et, cachant nos fusils et leurs lueurs trop blanches,
Nous allions pas à pas en écartant les branches.
Trois s'arrêtent, et moi, cherchant ce qu'ils voyaient,
J'aperçois tout à coup deux yeux qui flamboyaient,
Et je vois au-delà quatre formes légères
Qui dansaient sous la lune au milieu des bruyères,
Comme font chaque jour, à grand bruit, sous nos yeux,
Quand le maître revient, les lévriers joyeux.
Leur forme était semblable et semblable la danse;
Mais les enfants du Loup se jouaient en silence,
Sachant bien qu'à deux pas, ne dormant qu'à demi,
Se couche dans ses murs l'homme, leur ennemi.
Le père était debout, et plus loin, contre un arbre,
Sa Louve reposait comme celle de marbre
Qu'adoraient les Romains, et dont les flancs velus
Couvaient les demi-dieux Rémus et Romulus.
Le Loup vient et s'assied, les deux jambes dressées,
Par leurs ongles crochus dans le sable enfoncées.
Il s'est jugé perdu, puisqu'il était surpris,
Sa retraite coupée, et tous ses chemins pris;
Alors il a saisi, dans sa gueule brűlante,
Du chien le plus hardi la gorge pantelante,
Et n'a pas desserré ses mâchoires de fer,
Malgré nos coups de feu qui traversaient sa chair,
Et nos couteaux aigus qui, comme des tenailles,
Se croisaient en plongeant dans ses larges entrailles,
jusqu'au dernier moment où le chien étranglé,
Mort longtemps avant lui, sous ses pieds a roulé.
Le Loup le quitte alors et puis il nous regarde.
Les couteaux lui restaient au flanc jusqu'à la garde,
Le clouaient au gazon tout baigné dans son sang;
Nos fusils l'entouraient en sinistre croissant.
Il nous regarde encore, ensuite il se recouche,
Tout en léchant le sang répandu sur sa bouche,
Et, sans daigner savoir comment il a péri,
Refermant ses grands yeux, meurt sans jeter un cri.

II.

J'ai reposé mon front sur mon fusil sans poudre,
Me prenant à penser, et n'ai pu me résoudre
A poursuivre sa Louve et ses fils qui, tous trois,
Avaient voulu l'attendre; et, comme je le crois,
Sans ses deux louveteaux, la belle et sombre veuve
Ne l'eűt pas laissé seul subir la grande épreuve;
Mais son devoir était de les sauver, afin
De pouvoir leur apprendre à bien souffrir la faim,
A ne jamais entrer dans le pacte des villes
Que l'homme a fait avec les animaux serviles
Qui chassent devant lui, pour avoir le coucher,
Les premiers possesseurs du bois et du rocher.

III.

Hélas! ai-je pensé, malgré ce grand nom d'Hommes,
Que j'ai honte de nous, débiles que nous sommes!
Comment on doit quitter la vie et tous ses maux,
C'est vous qui le savez, sublimes animaux!
A voir ce que l'on fut sur terre et ce qu'on laisse,
Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.
- Ah! je t'ai bien compris, sauvage voyageur,
Et ton dernier regard m'est allé jusqu'au coeur!
Il disait: ,,Si tu peux, fais que ton âme arrive,
A force de rester studieuse et pensive,
jusqu'à ce haut degré de stoïque fierté
Où, naissant dans les bois, j'ai tout d'abord monté.
Gémir, pleurer, prier est également lâche.
Fais énergiquement ta longue et lourde tâche
Dans la voie où le sort a voulu t'appeler,
Puis après, comme moi, souffre et meurs sans parler."








Alfred de Vigny - A farkas halála
1

Felhő felhő után futott a felgyúlt holdra,
ahogy tűzvész elé a füst fut gomolyogva.
Az erdő már sötétült köröttünk. Nesztelen,
lépdeltünk hangtalan a harmatos gyepen,
gizgaz növényeken, süppedő avarban,
amidőn észrevettük a magas mozdulatlan
fenyők alatt egyszerre a nagy körmök jegyét,
a hajtásba fogott vándor-farkasokét.
Megállt szánkban a lég, a léphetnék a lábban,
füleltünk szerteszét. - Megdermedt némaságban
várt az erdő, a rét. Csupán a láthatár
felett nagy magasan zengett a gyászmadár
hangján a szélkakas, mert fönt száguldva az orkán
nem botlott meg, csak itt-ott magányos tornyok ormán:
lent a mohos sziklákon, ahogy könyökre dőlt,
fektében szunnyadozni látszott körben a tölgy.
Nem volt hát semmi nesz. Akkor meg-meghajolva
a legvénebb vadász, kinek az a dolga,
hogy vezessen - megállt, szimatolt, lehasalt,
aztán - ő, ki ebben még szégyent sose vallt -,
azt suttogta felénk, hogy ott a tó homokján
két kis farkaskölyök s két körmös vén toportyán
pihent nemrégen is, a helyük még meleg.
Kihúztuk szótlanul erre a késeket.
Elfödve fegyverünket, hogy csövük fényt ne vessen,
az ágakat széthajtva mentünk még csöndesebben.
Hárman megálltak köztünk. Néztem épp, mi van ott,
és felém is egyszerre két égő szem csapott,
s arrébb a gaz között négy könnyed árnyat láttam:
a négy vad játszódott, táncolt a holdsugárban,
akár uruk körül - láthatjuk napra nap -
ugrálnak a vígan csaholó agarak.
Szakasztott olyanok voltak, alakra, táncra:
épp csak a két kölyök halálos csendben járta,
tudva, hogy fala közt az ellenség, alig
lépésre csak az ember: félszemmel alhatik.
A hímfarkas, az állt, a nőstény - egy fa mellett -
éppúgy hevert, akár a márványkőbe metszett,
kit Róma népe tisztelt, akinek szőre-dús
meleg ölén lelt pólyát Remus és Romulus.
A hím előrejött, leült, nagy horgas körme
feszült inak végén mélyült a puha földbe.
Tudta, hogy veszve van, ha egyszer sikerült
így rajtaütni, így bezárni a gyűrűt.
Izzó ínyét mutatva fogai máris fogták
a legbátrabb vadászeb pihegő puha torkát:
nem tágította meg azt az acélfogót
bárhogy tépték húsát a csattogó golyók:
kifent nagy késeink, ahogy belevágtuk őket
széles horpaszában összeköszörülődtek,
mégsem nyitotta meg, míg a legyűrte-eb
dögként lába előtt el nem hemperedett.
Kiköpte, végre most velünk is szembe nézett
álltak markolatig hátában még a kések
a vére-fürdette gyöpre szegezve le,
komoran meredt rá körben puskánk csöve.
Felnézett újra ránk, és aztán visszaroggyant,
nyalta a vért, amely ajkára ki-kibuggyant,
s ügyet se vetve rá, hogyan éri a vég,
hang nélkül hunyta le halódó nagy szemét.

2

Lehajtottam fejem kilőtt puskámra ottan,
és gondom se maradt tenger gondolatomban
a szukát s a kölykeit üldözni...nehezen
hagyták magára apjuk, s én ma is azt hiszem,
hogy az özvegy - maga a szép s nemes komolyság
ha nincs a két kicsi, megosztja férje sorsát.
De várta még a mentés az oktatás: miképp
tűrjék azok is könnyen az éh-bendő dühét,
így tépve el a szörny kötelét, mit a goromba
ember erőszakolt a szolga állatokra,
kik neki a napi fekhelyért fölverik
az erdő s pusztaság ős bennszülötteit.

3

Hitvány, milyen puhány - így küzdöttem meg eszemmel -,
mily szégyellni való nagy nevével is az ember!
Itt hagyni életet, mindent, mi fájhatott,
ti tudtok már csupán, fenséges állatok!
Válaszképp arra, hogy mi volt a lét, a földi,
csupán a csend, a nagy: és gyengeség a többi.
- Oh, hogy értettelek, bátor országfutó!
Szívemig ért szemed fénye, a kihunyó,
s azt mondta:"Ha erőd adja, tedd, hogy a lélek
érjen föl benned is töprengő, kínos éjek
végén a minden mindegy hős fokára, oda,
hol én, vadon szülöttje, elkezdtem valaha.
Nyögés, panasz, ima - ússzon a gyáva ebben.
Járd hosszú és nehéz utad te rendületlen
amerre végzeted ösvénye kanyarul,
aztán szenvedj, mint én, és halj meg szótlanul.

/Ford.: Illyés Gyula/



A farkas halála (Magyar)
I.

A felgyúlt hold előtt futnak a fellegek,
Mint száll a füstgomoly az égő ház felett,
Egész a láthatárig sötét már a vadon,
Szótlan megyünk előre a nedves pázsiton,
A sűrű hanga közt, magas haraszt-bozótba'
S im a fenyők alatt, a hegy felé huzódva,
Nagy körmös lábnyomok ötlöttek a szemünkbe,
Négy vándor farkasé, kit mink kerítettünk be.
Megálltunk hallgatózni, lélekzetet se vettünk,
Egy sóhajt sem lehelt a néma táj köröttünk,
Sem az erdő, sem a sík. Csupán fönt a magas
Égbolton jajgatott a gyászos szélkakas,
Mert fönt nyargalt a szél a fellegek sorába',
S csak egyes tornyokat érinte néha lába.
A tölgyfák oda lent, sziklákra leborulva,
Mintha könyökre dőlve mind szunnyadoztak volna.
Még semmi sem neszelt, midőn, fejét lehajtva,
A legvénebb vadász, ki elől ment, kutatva,
Leheverve találta egy helytt a homokot.
Ez agg, ki ilyesekben tévedni nem szokott,
Megmagyarázta súgva, hogy itt ez uj jelek,
Farkasok nyomai, még helyök is meleg.
Két farkas két kölyökkel csak most vonult el innet.
Mi rögtön kézbe vettük jó vadász késeinket,
Elrejtők fegyverünket, ne csillogtassa fényét
S mentünk, széthajtogatva az ágak szövevényét.
Hárman megálltak, én, mit látnak ők? kerestem,
S előmbe villogott egyszerre két tüzes szem.
A hanga közt a hold világa áthatott,
Táncolni láttam ott négy karcsu állatot.
A vidám agarak játékba igy merülnek,
A gazdának, ha megtér, csaholva így örülnek.
Hasonló termetök, a tánc is épp olyan,
De a farkas-fiuk játéka hangtalan.
Tudják jól, hogy csupán nehány lépésnyire
Lappang ős-ellenük, a falvak embere.
A hímfarkas felállt, odább fatőre dőlve
Feküdt nősténye még, mint épp márvány előde,
Kit Róma népe tisztelt, emlőin nőttenek
Romulus és Remus pogány félistenek.
A hím jött és leült, nagyot nyujtózva hátra,
Horgas nagy körmeit a mély homokba mártva.
Még fogva sem, de már halálra volt itélve,
Elállva útja mind, innen ki nem jut élve,
De ő csak ült merőn, égő szájába kapta
A legbátrabb kutyát s lihegve fojtogatta.
És nem tátotta szét acél állkapcsait,
Habár lövéseink átverték izmait
És éles késeink lágyékát összejárták,
Fogók gyanánt kövér beleit szétkuszálták.
Nem addig, míg az eb megdöglött és kinyúlt,
Akkor ledobta végre s az lábához gurult.
Azt ölte meg előbb, aztán reánk tekintett,
Vigyázatul mi még benn' hagytuk késeinket,
Mikkel, vérét kiontva, a pázsithoz szögeztük,
S rá fogva fegyverink, egész körülöveztük.
Fölnézett még reánk a végső pillanatba',
A szájára patakzó forró vért nyalogatva,
S azzal nem is törődvén, hogy végvesztébe dűl,
Két nagy szeme elállott s kimúlt egy jaj nekül.

II.

Lehajtám homlokom töltetlen fegyveremre.
Eszmék kínoztak és bizony nem fért szivemre,
Hogy üldözzem a nőt s fiait, a kiken
Látszott, apjokra várnak, s én bizonnyal hiszem,
Ha nincs e két kölyök, a szép özvegy buvában
Nem hagyja veszni őt boszutlan, magában.
De hivatása most ezeket menteni,
Szoktatni küzdelemhez, éhséghez s inteni:
Kerüljék a faluk határát, móddal-okkal,
Hol összeállt az ember a szolgaállatokkal,
S rájok vadásznak együtt, pusztítják, üldözik
Az erdők és a sziklák első, ős urait.

III.

Oh, jaj, - gondoltam ott, - az ,,ember" név hiába,
Nagy név, de szégyenünk: gyarlók vagyunk reája.
Az élettől megválni hogyan kell, ha van ok,
Ti tudjátok csak azt, magasztos állatok!
Látván, hogy élik át s mi módon végezék,
Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség.
- Én megértettelek, bujdosó, néma vad,
Végső tekinteted szivem mélyén maradt.
Azt mondád: ,,Ha tudod, növeld föl lelkedet,
Mig oly erős leend és oly emelkedett,
Hogy eljut e fokig s megáll azon szilárdan,
Hol én, erdőszülött, kezdettül fogva álltam.
Sohaj, sirás, könyörgés mind gyáva bút mutat,
Folytasd eréllyel hosszú, nehéz napszámodat,
A sors kiszabta úton türelmesen vonulj,
S végül, miként én, szenvedj és halj meg szótlanul."


Zempléni Árpád


 
 
0 komment , kategória:  Alfred De Vigny 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 12 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2133
  • e Hét: 7259
  • e Hónap: 36352
  • e Év: 2511536
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.