Csomagol
Télapó,
Lejárt az ideje.
Tenger sok
a dolga,
kapkod, fő a feje.
Maradt egy kis
hó még,
jól becsomagolja:
-No, most már
indulok-
Csendesen mormolja.
Messzire
kísérik
a szarkák, verebek.
Cserregik,
csipogják
-Télapó, ég veled!
Mikulás
Nagyszakállú Mikulás,
hideg van kinn, de mégis más.
A hideg, nem érdekel, senki se,
mert eljött az ajándékozás ideje.
Az izgatott várakozás öröme,
ráragad mindenkire.
Gyerekek várnak valamire.
Sok kis cipő és kis csizma,
van az ajtó elé szépen kirakva.
Csillogó szemmel kémlelik,
az ablakot, és az ajtót, ha nyílik.
Nagyot dobban kis szívük,
ha valami kintről hallatszódik.
Talán épp most érkezik
Mikulás, aki szánon közlekedik,
de az is lehet, hogy repül,
mert sok gyerek várja mindenfelől.
Ha megkapják az ajándékot,
boldogságban úsznak,
édes álmot alusznak .
/Pék Rozália/
Van zsákomban minden...
Az ember nem is gondol bele, hogy valakinek a bőrébe, sipkája alá, szakálla mögé bújni micsoda felelősség akkor, ha olyannal találkozik, aki hisz abban a lényben akit alakítunk.
Egyszer fordult elő velem, hogy Mikulás voltam. Örömmel teljesítettem a kérést, gondoltam jó móka lesz. szakállam lesz, piros sipkám, párnával kitöltött hasam, és majd mondom: Ho-ho-ho... Aztán nem is úgy lett.
Teljes harci felszerelésben, a zsákban a szülők által összeállított ajándékokkal, és némi sajáttal megérkeztem. A két gyerkőc (egy négy és egy öt éves) kondenzcsíkot húzva fogadott. Azaz majdnem feldöntött.
A szülők kaján vigyorral, a gyerekek pedig csodálattal vezettek a fotelhez, mi arra volt hivatott, hogy pirosba bugyolált Mikulás fogadja benne a gyerekeket.
Melegem volt, a szakáll bökött, a sipak majdnem mindig leesett, a párna a hasamon meg csúszkált, de szépen kérdezgettem a gyerekeket, jók voltak-e, meg persze én tudom, hogy milyenek voltak, és a szülőktől kapott "extra" információk alapján a két csemete csak hűlt-halt, hogy bizony a Mikulás mindent tud.
Aztán persze lett, hűűű, és haaaa az ajándékok, és persze a csokik miatt, majd, egy gyerek egyik combon, a másik a másikon, és nekem is csokit kellett enni.
Aztán a nagyobbik mondani akar valamit. Amit nem mert leíratni a kis listájára, amit anyukája írt meg neki. Azt kérte, hogy ha mindent vissza ad kérhet-e valami mást helyettük. Mondom mit szeretnél helyettük kérni, de amit kaptál, az már a tiéd.
A kis lurkó csak annyit mondott:
- A papát szeretném visszakapni aki a mennybe ment.
Igen, a Mikulás gondban volt, hogy egy ötévesnek hogyan mondja el, hogy van amin nem lehet változtatni, és nem áll a Mikulás rendelkezésére, hogy ő ezt megtegye. Nehéz kérdés, a szülők, és a másik gyerek is ledermedve. Aztán lassan mondani kezdem azt, amit az imádnivaló is érteni, és elfogadni tud, hogy a papájának olyan dolga lett, amit senki más nem tud megcsinálni, csak az ő legokosabb papája. A papa, akit majd én, mint Mikulás megkeresek majd, és én is a segítségét kérem a játékkészítő manók kiképzésében. Büszke volt már, de még szomorú, ahogy belül én is. Másképp volt melegem, fogjuk rá, hogy a szemem is izzadt.
A szülők megkönnyebbültek, és amikor elköszöntünk, a kis legény érkezett, vonszolt egy szerszámos dobozt, majd mikor odaért, így szólt:
- Ezt a papa itt hagyta, biztos kell neki, elvinnéd hozzá?
- Igen, elviszem neki...
Az ember legnehezebb dolgot veszi magára akkor, ha mások tőle remélnek, bíznak, és hisznek. Sokszor semmi sincs abban a zsákban, aztán, valahogy mindig belekerül valami, ami jó. Mert akitől remélnek, maga is remélni kezd, bízni magában, hinni a jóban. Talán ilyen egy Mikulás, remélem nem hoztam rá szégyent.
Azóta sem mertem újra...
Suttogó Gabriel
xMagazin
Offline
