Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Alfred de M
  2010-11-18 21:46:56, csütörtök
 
  Alfred de Musset (1810-1857

Musset, Alfred de: Májusi éj (La nuit de mai in Hungarian)

La nuit de mai (French)
LA MUSE

Poète, prends ton luth et me donne un baiser ;

La fleur de l'églantier sent ses bourgeons éclore,

Le printemps naît ce soir ; les vents vont s'embraser ;

Et la bergeronnette, en attendant l'aurore,

Aux premiers buissons verts commence à se poser.

Poète, prends ton luth, et me donne un baiser.



LE POÈTE

Comme il fait noir dans la vallée !

J'ai cru qu'une forme voilée

Flottait là-bas sur la forêt.

Elle sortait de la prairie ;

Son pied rasait l'herbe fleurie ;

C'est une étrange rêverie ;

Elle s'efface et disparaît.



LA MUSE

Poète, prends ton luth ; la nuit, sur la pelouse,

Balance le zéphyr dans son voile odorant.

La rose, vierge encor, se referme jalouse

Sur le frelon nacré qu'elle enivre en mourant.

Écoute ! tout se tait ; songe à ta bien-aimée.

Ce soir, sous les tilleuls, à la sombre ramée

Le rayon du couchant laisse un adieu plus doux.

Ce soir, tout va fleurir : l'immortelle nature

Se remplit de parfums, d'amour et de murmure,

Comme le lit joyeux de deux jeunes époux.



LE POÈTE

Pourquoi mon coeur bat-il si vite ?

Qu'ai-je donc en moi qui s'agite

Dont je me sens épouvanté ?

Ne frappe-t-on pas à ma porte ?

Pourquoi ma lampe à demi morte

M'éblouit-elle de clarté ?

Dieu puissant ! tout mon corps frissonne.

Qui vient ? qui m'appelle ? - Personne.

Je suis seul ; c'est l'heure qui sonne ;

Ô solitude ! ô pauvreté !



LA MUSE

Poète, prends ton luth ; le vin de la jeunesse

Fermente cette nuit dans les veines de Dieu.

Mon sein est inquiet ; la volupté l'oppresse,

Et les vents altérés m'ont mis la lèvre en feu.

Ô paresseux enfant ! regarde, je suis belle.

Notre premier baiser, ne t'en souviens-tu pas,

Quand je te vis si pâle au toucher de mon aile,

Et que, les yeux en pleurs, tu tombas dans mes bras ?

Ah ! je t'ai consolé d'une amère souffrance !

Hélas ! bien jeune encor, tu te mourais d'amour.

Console-moi ce soir, je me meurs d'espérance ;

J'ai besoin de prier pour vivre jusqu'au jour.



LE POÈTE

Est-ce toi dont la voix m'appelle,

Ô ma pauvre Muse ! est-ce toi ?

Ô ma fleur ! ô mon immortelle !

Seul être pudique et fidèle

Où vive encor l'amour de moi !

Oui, te voilà, c'est toi, ma blonde,

C'est toi, ma maîtresse et ma soeur !

Et je sens, dans la nuit profonde,

De ta robe d'or qui m'inonde

Les rayons glisser dans mon coeur.



LA MUSE

Poète, prends ton luth ; c'est moi, ton immortelle,

Qui t'ai vu cette nuit triste et silencieux,

Et qui, comme un oiseau que sa couvée appelle,

Pour pleurer avec toi descends du haut des cieux.

Viens, tu souffres, ami. Quelque ennui solitaire

Te ronge, quelque chose a gémi dans ton coeur ;

Quelque amour t'est venu, comme on en voit sur terre,

Une ombre de plaisir, un semblant de bonheur.

Viens, chantons devant Dieu ; chantons dans tes pensées,

Dans tes plaisirs perdus, dans tes peines passées ;

Partons, dans un baiser, pour un monde inconnu,

Éveillons au hasard les échos de ta vie,

Parlons-nous de bonheur, de gloire et de folie,

Et que ce soit un rêve, et le premier venu.

Inventons quelque part des lieux où l'on oublie ;

Partons, nous sommes seuls, l'univers est à nous.

Voici la verte Écosse et la brune Italie,

Et la Grèce, ma mère, où le miel est si doux,

Argos, et Ptéléon, ville des hécatombes,

Et Messa la divine, agréable aux colombes,

Et le front chevelu du Pélion changeant ;

Et le bleu Titarèse, et le golfe d'argent

Qui montre dans ses eaux, où le cygne se mire,

La blanche Oloossone à la blanche Camyre.

Dis-moi, quel songe d'or nos chants vont-ils bercer ?

D'où vont venir les pleurs que nous allons verser ?

Ce matin, quand le jour a frappé ta paupière,

Quel séraphin pensif, courbé sur ton chevet,

Secouait des lilas dans sa robe légère,

Et te contait tout bas les amours qu'il rêvait ?

Chanterons-nous l'espoir, la tristesse ou la joie ?

Tremperons-nous de sang les bataillons d'acier ?

Suspendrons-nous l'amant sur l'échelle de soie ?

Jetterons-nous au vent l'écume du coursier ?

Dirons-nous quelle main, dans les lampes sans nombre

De la maison céleste, allume nuit et jour

L'huile sainte de vie et d'éternel amour ?

Crierons-nous à Tarquin : " Il est temps, voici l'ombre ! "

Descendrons-nous cueillir la perle au fond des mers ?

Mènerons-nous la chèvre aux ébéniers amers ?

Montrerons-nous le ciel à la Mélancolie ?

Suivrons-nous le chasseur sur les monts escarpés ?

La biche le regarde ; elle pleure et supplie ;

Sa bruyère l'attend ; ses faons sont nouveau-nés ;

Il se baisse, il l'égorge, il jette à la curée

Sur les chiens en sueur son coeur encor vivant.

Peindrons-nous une vierge à la joue empourprée,

S'en allant à la messe, un page la suivant,

Et d'un regard distrait, à côté de sa mère,

Sur sa lèvre entr'ouverte oubliant sa prière ?

Elle écoute en tremblant, dans l'écho du pilier,

Résonner l'éperon d'un hardi cavalier.

Dirons-nous aux héros des vieux temps de la France

De monter tout armés aux créneaux de leurs tours,

Et de ressusciter la naïve romance

Que leur gloire oubliée apprit aux troubadours ?

Vêtirons-nous de blanc une molle élégie ?

L'homme de Waterloo nous dira-t-il sa vie,

Et ce qu'il a fauché du troupeau des humains

Avant que l'envoyé de la nuit éternelle

Vînt sur son tertre vert l'abattre d'un coup d'aile,

Et sur son coeur de fer lui croiser les deux mains ?

Clouerons-nous au poteau d'une satire altière

Le nom sept fois vendu d'un pâle pamphlétaire,

Qui, poussé par la faim, du fond de son oubli,

S'en vient, tout grelottant d'envie et d'impuissance,

Sur le front du génie insulter l'espérance,

Et mordre le laurier que son souffle a sali ?

Prends ton luth ! prends ton luth ! je ne peux plus me taire ;

Mon aile me soulève au souffle du printemps.

Le vent va m'emporter ; je vais quitter la terre.

Une larme de toi ! Dieu m'écoute ; il est temps.



LE POÈTE

S'il ne te faut, ma soeur chérie,

Qu'un baiser d'une lèvre amie

Et qu'une larme de mes yeux,

Je te les donnerai sans peine ;

De nos amours qu'il te souvienne,

Si tu remontes dans les cieux.

Je ne chante ni l'espérance,

Ni la gloire, ni le bonheur,

Hélas ! pas même la souffrance.

La bouche garde le silence

Pour écouter parler le coeur.



LA MUSE

Crois-tu donc que je sois comme le vent d'automne,

Qui se nourrit de pleurs jusque sur un tombeau,

Et pour qui la douleur n'est qu'une goutte d'eau ?

Ô poète ! un baiser, c'est moi qui te le donne.

L'herbe que je voulais arracher de ce lieu,

C'est ton oisiveté ; ta douleur est à Dieu.

Quel que soit le souci que ta jeunesse endure,

Laisse-la s'élargir, cette sainte blessure

Que les noirs séraphins t'ont faite au fond du coeur :

Rien ne nous rend si grands qu'une grande douleur.

Mais, pour en être atteint, ne crois pas, ô poète,

Que ta voix ici-bas doive rester muette.

Les plus désespérés sont les chants les plus beaux,

Et j'en sais d'immortels qui sont de purs sanglots.

Lorsque le pélican, lassé d'un long voyage,

Dans les brouillards du soir retourne à ses roseaux,

Ses petits affamés courent sur le rivage

En le voyant au loin s'abattre sur les eaux.

Déjà, croyant saisir et partager leur proie,

Ils courent à leur père avec des cris de joie

En secouant leurs becs sur leurs goitres hideux.

Lui, gagnant à pas lents une roche élevée,

De son aile pendante abritant sa couvée,

Pêcheur mélancolique, il regarde les cieux.

Le sang coule à longs flots de sa poitrine ouverte ;

En vain il a des mers fouillé la profondeur ;

L'Océan était vide et la plage déserte ;

Pour toute nourriture il apporte son coeur.

Sombre et silencieux, étendu sur la pierre

Partageant à ses fils ses entrailles de père,

Dans son amour sublime il berce sa douleur,

Et, regardant couler sa sanglante mamelle,

Sur son festin de mort il s'affaisse et chancelle,

Ivre de volupté, de tendresse et d'horreur.

Mais parfois, au milieu du divin sacrifice,

Fatigué de mourir dans un trop long supplice,

Il craint que ses enfants ne le laissent vivant ;

Alors il se soulève, ouvre son aile au vent,

Et, se frappant le coeur avec un cri sauvage,

Il pousse dans la nuit un si funèbre adieu,

Que les oiseaux des mers désertent le rivage,

Et que le voyageur attardé sur la plage,

Sentant passer la mort, se recommande à Dieu.

Poète, c'est ainsi que font les grands poètes.

Ils laissent s'égayer ceux qui vivent un temps ;

Mais les festins humains qu'ils servent à leurs fêtes

Ressemblent la plupart à ceux des pélicans.

Quand ils parlent ainsi d'espérances trompées,

De tristesse et d'oubli, d'amour et de malheur,

Ce n'est pas un concert à dilater le coeur.

Leurs déclamations sont comme des épées :

Elles tracent dans l'air un cercle éblouissant,

Mais il y pend toujours quelque goutte de sang.



LE POÈTE

Ô Muse ! spectre insatiable,

Ne m'en demande pas si long.

L'homme n'écrit rien sur le sable

À l'heure où passe l'aquilon.

J'ai vu le temps où ma jeunesse

Sur mes lèvres était sans cesse

Prête à chanter comme un oiseau ;

Mais j'ai souffert un dur martyre,

Et le moins que j'en pourrais dire,

Si je l'essayais sur ma lyre,

La briserait comme un roseau.










...... .......



Alfred de Musset - Májusi éj

A MÚZSA

Költő, fogd lantodat, s adj egy csókot nekem;
a csipkerózsa már érzi, hogy rügye feslik.
Átforrósul a szél; a tavasz itt terem;
hajnalra vár a kismadár, s odatelepszik,
az első zöld bokor hegyébe hirtelen.
Költő, fogd lantodat, s adj egy csókot nekem.

A KÖLTŐ

A völgyet mily homály takarja!
Mintha egy fátylas nő alakja
lebegne az erdő fölött.
A sík felől jött észrevétlen;
átsuhant a tavaszi réten;
különös álomképnek érzem;
enyészik, s már nem látom őt.

A MÚZSA

Költő, fogd lantodat; illatos köntösében
az éj a gyep fölött enyhe szellőt repít.
A szűzi rózsaszál bezárul még kevélyen
gyöngyszín darázs elől, mit holta részegít.
Hallga! mily nagy a csönd; gondolj szerelmesedre.
A hűs lugason, a hársfák alatt, ma este
az alkony hamvadó sugara oly szelíd.
Minden virul: a nagy természet is ma éjjel
illattal, suttogó hanggal s szerelmi kéjjel,
mint ifjú házasok nászágya, megtelik.

A KÖLTŐ

Szívem miért ver hevesebben?
Mi mozdul háborogva bennem?
mi tör megfélemlítve rám?
Ajtómon ugyan ki kopogtat?
Miért tetszik oly káprázatosnak
lámpám fénye, a halovány?
Nagy Isten! reszketek vacogva,
Ki jön hozzám? ki hív? - Ki volna!
Egyedül vagyok; üt az óra;
ó, nagy szegénység! ó, magány!

A MÚZSA

Költő, fogd lantodat, mert ma éjszaka már forr
Isten ereiben az ifjúság bora.
Ajakam tüzel a tikkasztó szélfuvástól,
és keblem nyugtalan fullasztja mámora.
Tekints rám, rest fiú! a szépségem hibátlan.
Első csókunkra még vajon emlékszel-é?
Nem sápadtál-e el, amint súrolt a szárnyam,
s nem hulltál, könnyeket ejtve, karom közé?
Megvigasztaltalak keserű gyötrelemben!
Már ifjan majd megölt - ó, jaj! - a szerelem.
A remény majd megöl, te vigasztalj ma engem;
hadd éljek hajnalig, ezért kell esdenem.

A KÖLTŐ

Hangod töri meg hát magányom,
szegény Múzsám, te vagy velem?
Ó, virágom, örök virágom!
Egyetlen hű szív a világon,
hol él irántam szerelem!
Igen, te vagy itt, szőke szépem,
kedvesem; húgom, te vagy itt!
A sűrű éjben is megérzem;
aranyköntösöd hull fölébem
s belém lopja sugarait.

A MÚZSA

Költő, fogd lantodat; itt vagyok, halhatatlan
társad, s mert néma és bús vagy ma éjszaka,
hogy véled sírjak, az egeket odahagytam,
mint fiókáihoz szálló madáranya.
Jöjj, szenvedő barát. Magányos kín epeszt el;
szívedben valami jajt véltem hallani;
szerelemféle bánt, minőt látunk nemegyszer,
boldogság látszata, gyönyörök árnyai.
Dalt most, mit hall az Úr; eszméidről, az eltűnt
örömről s hajdani bánatról énekeljünk;
csókunk egy új világ partja felé vigyen.
Múltad visszhangjait fölkelteni ne féljünk,
boldogság, balgaság s hírnév felől beszéljünk,
s ha kósza álom az egész, hát hadd legyen.
Fedezzük fel, hol a feledés birodalma;
gyerünk, magunk vagyunk, miénk a nagy világ.
Itt a zöld Skócia s Itália, a barna,
s anyám, görög hazám, mely édes mézet ád,
Argosz és Pteleon, a hekatomba-város,
s a dicső Messa, hol galambok ezre szálldos,
színpompás Pelion bozontos homloka,
kék Titaresziosz s ezüst öböl, hol a
víz tükrén látható, melyen hattyúk merengnek,
fehér Elaszona fehér Kamyra mellett.
Mily arany álmot is ringat majd lágy dalunk?
Honnan fakad a könny, amelyet hullatunk?
Ma reggel, hogy a fény szemedbe hullt az égből,
ágyad fölé melyik méla szeráf hajolt,
orgonát szórva rád habkönnyű köntöséből
és elsuttogva, mily szerelmi álma volt?
Gyönyört zengünk? reményt? dalát a fájdalomnak?
Vérben gázoltatunk acélos haderőt?
Szélbe szórjuk vajon habját a csatalónak?
Felküldjük-e selyemlétrán a szeretőt?
Szólunk a kéz felől, amely az égi csarnok
milljom lámpáiban gyújtja éj s napon át
az örök szeretet s a lét szent olaját?
Intjük Tarquiniust? ,,Éj borul rád, te zsarnok!"
Tengermély gyöngyeit fogjuk-e szedni mi,
vagy kecskét keserű cserjéhez hajtani?
Megmutatjuk-e az eget a Mélabúnak?
Követjük hegyen át a vadász lépteit?
Néz a szarvastehén, és könnyet esdve hullat;
várja őt a fenyér; borjai még kicsik;
a vadász lehajol, leöli és a falka
közé koncul veti még dobogó szivét.
Festünk-e hajadont, kinek rózsás az arca,
a misére menet, hátul apródja lép,
szórakozott szemű leánykát az anyával,
félig nyílt ajakán abbamaradt imával?
Visszhangos oszlopok közt félénken mereng,
mert egy merész lovag ércsarkantyúja peng.
Küldünk fegyverben a kőcsipke szegte várfok
őréül sokezer régi frank daliát,
hogy idézzék fel ott az együgyű románcot,
mely hírük hunytakor trubadúrokra szállt?
Bágyadt elégiát öltöztetünk fehérbe?
Elmondja-e nekünk Waterloo közvitéze,
hogy mint kaszálta le emberek tömegét,
mielőtt az örök éjszaka zord futára
zöld dombtetőn kemény szárnycsapással levágta
s összekulcsolta vas szíve fölött kezét?
Fájára tűzzük-e hetyke bökvers-bitónak
hét ízben eladott nevét egy zugirónak,
kit éhség hajt, s a mély homályból fölmerül
s a lángész homlokán fénylő reményre ront, hol
tépázza a babért, mit lehellete mocskol,
míg reszket irigyen és tehetetlenül?
Lantot, lantot ragadj! nem bírom már a csöndet.
Visz szárnyam oda, hol tavasz fuvalma vár.
A szél tovább sodor; elhagyom én a földet.
Könnyezz! Meghallgat az Isten; időm lejár.

A KÖLTŐ

Hogyha, drága, testvéri lélek,
baráti csókommal beéred
s egy könnycseppel, mit hullatok,
megadhatom azt könnyűszerrel;
csak szerelmünket ne feledd el,
ha újra az ég lesz lakod.
Én már ezentúl sose zengem
remény, hírnév s öröm dalát;
szóra a kín se bírhat engem.
Ajakam őrködik a csenden,
hogy hallhassam a szív szavát.

A MÚZSA

Olyannak hiszel-e, akár az őszi szellő,
amely a sírig is könnyön megélni kész,
s amelynek csöppnyi víz csupán a szenvedés?
Most csókot én adok tenéked, drága költő.
A gyom, mit irtani akartam volna itt,
tétlenséged; de az Úré fájdalmaid.
Bármily nagy gondot is kell ifjan elviselned,
hagyd önként nőni azt, a szent sebet, amelyet
ejtettek szíveden fekete angyalok;
kit sújt nagy szenvedés, az lesz a legnagyobb.
De ha sebzett vagy is, költő, ne élj a hitben,
hogy el kell fojtanod hangod örökre itt lenn.
Épp a legkeserűbb ének a legcsodásabb.
S van, mely örökkön él, bár tiszta zokogás csak.
Mikor a pelikán, vándora a nagy útnak,
nádasához közelg sötétedés előtt,
éhes kicsinyei nyomban a partra futnak,
ha látják messziről a vízre csapni őt.
Már osztozkodna mind, a zsákmányt birtokolva,
futnak apjuk felé, örömükben sikongva,
csőrüket rázva rút, gugás nyakuk felett,
míg, ő lassan keres egy nagy sziklát magának,
s kókadt szárnya alá eresztve a pulyákat,
mint mélabús halász, szemléli az eget.
Melle föltépve, és vére folyik patakban;
hiába járta be a tenger távolát;
az óceán üres volt, és a part lakatlan;
táplálékul csupán szivét nyújthatja át.
Némán és komoran a kő fölébe lankad,
apai jonhait adja a fészekaljnak,
s amíg nézi begyét, amelyből dől a vér,
fennkölt szeretete csitítja szenvedését,
megrészegíti a kéj, iszony és a részvét,
és halotti torán meginog, elalél.
De néha, nagyszerű véráldozata közben,
a túl hosszúra nyúlt halódástól gyötörten,
fél, hogy gyermekei meghagyják életét;
szárnyát ilyenkor a szélbe terjeszti szét,
s mellét verve, magát oly vadul elkiáltja,
búcsúszava olyan gyászosan száll tova,
hogy messze menekül a víz madárvilága,
s míg suhan a halál, lelkét égnek ajánlja
a tengerparti éj megkésett vándora.
Költő, így tesznek a nagy költők e világon.
Hagyják mulatni azt, ki nem sokáig él;
de ünnepeiken, a földi lakomákon
megismétlődik a pelikán-ünnepély.
Mikor csalatkozott reményről szól a dalnok,
szerelem, feledés, bú s baj felől, elég
ritkán szolgáltat ő szívkönnyítő zenét.
Szárnyaló szavai olyanok, mint a kardok:
ha szemkápráztató kört ír a pengeél,
nyomában mindenütt bugyog egy csöppnyi vér.

A KÖLTŐ

Ó, Múzsa! telhetetlen árnyék,
ne kívánj tőlem ily sokat.
Könnyű homokba mért is írnék,
ha észak szele látogat.
Mikor dalból kifogyhatatlan
volt, mint csalogányé, az ajkam,
éltem az ifjúság korát;
de emlékszem tenger kínomra,
s nem tudok mást mondani róla,
ha próbát tennék lantomon ma,
kettétörne, akár a nád.

Fordította - Kálnoky László

Link



...... ........... .......





 
 
0 komment , kategória:  Alfred de Musset  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 10 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 16107
  • e Hét: 74330
  • e Hónap: 208549
  • e Év: 999413
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.