.Itt a beírt versek címe van.A versei című lap kommentjeiben elolvashatod a verseket!
Kérlek oda a kommentbe, írd be a verset, amit hoztál!...... .............. Előre is köszönöm!
Az infánsnő kertjében - Fordította: Tóth Árpád__________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Bacchánsnő - Fordította - Tóth Árpád__________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Cleopátra - Fordította -Kosztolányi Dezső__________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Csöndes őszi nap - Fordította -Kosztolányi Dezső__________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Ilda - Fordította: Tóth Árpád__________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Meghitt muzsika - Fordította: Tóth Árpád______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Nyári órák - Fordította -Kosztolányi Dezső__________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Pantheismus - Fordította: Tóth Árpád______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Takarodó - Fordította - Tóth Árpád______________(#)- Gizella Lapu
Tavaszi est - Fordította: Tóth Árpád______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Zene mellé - Fordította: Tóth Árpád______________(#)- Juhászné Szunyogh Mária
Gyűjtők névsora :
Juhászné Szunyogh Mária
Gizella Lapu - Ausztráliából
Cleopátra
szerző: Albert Samain, fordító: Kosztolányi Dezső
Nagy csöndbe tornyának párkánykövére dűl,
s míg ég a füstölő, hódítva, szertelen
és pántlikás, kékes hajfurtje szétterül,
szivébe tengerként dagad a Szerelem.
Lilás szemhéj alól bámul, vad kéjt lehell,
elfogja a párnák ölén az ájulat;
nehéz arany láncot himbál a gyenge mell,
s lágy arca unalmat, lázas gyönyört mutat.
A szobrokon leng a nap rózsabúcsuja,
a bársony-árnyú est varázsos és buja,
és hogy a krokodil a nagy folyóba rí,
görcstől vonaglanak fehérlő ujjai,
borzong s magát puhán a vágynak adja át,
és érzi már, egy kéz zilálja a haját.
2
Az éj a Níluson lomhán száll szerteszét...
Látják a csillagok térdelni ottan őt,
sápadtan küldi el a félő szolganőt,
s rongyokra tépdesi fényes király-mezét.
Tornácán megfeszül, őrjöngve hentereg,
érett-gyümölcs-testén a vágy fuvalma száll,
mezítlenül fetreng! mint a tüzes nadály,
s isszák lehelletét a perzselő szelek.
Égő szemekkel néz és azt akarja ma,
hogy illatozza be a földet hús-szaga.
Ez a sötét virág, az égő kéjszirom,
s a Szfinx — körötte az unalmas, nagy fövény ─
égő tüzet érez reves gránitkövén,
s halk reszketés fut át a végtelen sikon.
Térj meg ma, halk hajós, tűnt éveid vizére,
S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe eveződ!
A Múlt parkja felől egyre görnyedezőbb
Lelked lágy szél legyinti, s szelíden inti térdre...
Most, szívedben, kopár s járt útjaitól félre,
Keresd, hol fejfák dőlnek, a füves, bús mezőt,
Figyeld setét legét, a múltról neszezőt,
S hervadt kis holtjaid szívéhez csókkal érj te...
S gondolj... szemekre gondolj, mik lelkedig nyilaztak,
S az órákra, melyekre, mint zengő húrra, gazdag
Szerelmed aranykörme simult, s vont halk vonót...
Ó, köznap esték csöndes, bús ötvöse, hasítsd ma
Emlékeid ékkövekké, és finoman csiszold,
S belőlük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra...
Az infánsnő kertjében
szerző: Albert Samain, fordító: Tóth Árpád
Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája
S vén várában királyi magánya úgy ragyog
A nagy bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén viszfénylik az ottfelejtett gálya.
Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
Skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
S ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
Szimbolum-vadakat, Vágy s Álom erdejében.
Kedvenc apródja is van, ennek a neve: Nemrég,
Úrnőjének felolvas, zsongító verset, halkan,
S Ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
Hogy a szók titkos lelkük lekében kileheljék.
S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
Márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
S lelke a csodarejtő távlatoktól boros
Míg tekintete búsan látkörén elenyészik.
Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
Jól tudja: ez a fátum, mért volna hát a harc?
Csak néha vet hullámot ős, bús gúnnyal, az arc,
Ha szánalom fuvall rá, mint lassu szél a tóra.
Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
Csak néha még busabb, álmában hogyha látja,
Örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
S reményei, miket temetnek mély habok.
Csak súlyos bíború estén sohajt, ha nézi
A fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
Ó pompáját: keskeny kezet, halavány arcélt,
Mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.
Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
Szétszórja s bánata gyors víziókba csap:
Dús sugárkéve éri - dicsőség? vagy a nap? -
S fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubínját.
De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát
S rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
Távolból hallja csak, mint tenger moraját
S búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.
Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
Itt a Holt városok fátylas nemtője űl -
S át nesztelen ajtókon s termein, egyedűl,
Titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.
Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva -
S Ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
A Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
Öböl vizén viszfénylik az ottfelejtett gálya.
Bacchánsnő
szerző: Albert Samain, fordító: Tóth Árpád
Szerelmem győzhetetlen. És szerelmem kegyetlen.
Van, - tudom, - szív olyan, mint a harmat s a hó;
De engem, meztelent, a Kéj mindenható
Talpa tipor s ragály lakik az én szivemben.
Lágy az én ajakam és az én csípőm érett;
Mint a lusta nagy gyümölcs, emlőm halkan lelankad;
S mint csóktanyák vak tükrén vén karcolások vannak,
Testemen harapások emléksebei égnek.
Így, már fanyar szépséggel, készítek új igákat,
S már omlatag derékkal, de örök daccal, győzök,
Hisz, ha nyakam lehajtom, bőrömbe mérgeződött
ezernyi szerelem édes illata árad.
Szikkadt szivembe nincs már csak hamu s törmelékek;
De hogyha vérem zajdul: im egy királyi férfi!
Megreszketek s egyetlen pillantása úgy éri
Bensőm, mint roppant villám, mely lesujt és eléget.
Nagyúr, avagy paraszt, körűlkarolja vágyam,
S egyszerűn - mert a nyafka édelgést megvetem -
Tapadó ajkamat fogára temetem
S lázas kezeim vonják, hol vár széles, nagy ágyam.
Ó láz, aranyvihar, kapj el s hamvassz el engem;
Hisz aztán szívem úgyis csak üszkös rongy marad,
Az ébredés, mit őrült, szilaj kéjem arat,
Csak ez: ocsúdni tompán és zsibbatag merengnem.
S merengek: vége hát: jaj se zeng, könny se hull ma,
Tág karikái völgyén szemem lustán pihen:
Oh, ki mondhatja meg: setét mélyeiben
Ki nyugszik temetetlen, hány átokverte hulla?...
Oh, nincsen egyeben: csak ez a kéj-robot.
A tűnő perc szivemben nem hagy, csak ravatalt,
Hol a tegnapi láz?... oh, hol a kifacsart
Gyümölcs íze, ha héját hátad mögé dobod?
Föl hát, vágyam, komor kés, a szíveket metéld,
Hogy akit csókom ér, köztük egy se legyen,
Ki tüzes ágyamon, lázas-reszketegen
Ne érezné a nyilt sír hideg lehelletét!
Jöjj, láz, te véghetetlen, mit inaszakadtán bír
Csak túlélni a test, míg ujra, fájva, gerjed;
Oh szakadatlan csókok, oh szakító gyötrelmek,
Így lettem halavány én és mindörökre mártír.
Tudom, e szenvedélyt hiába ostoroznám;
Józanság és szemérem, hogy szállna szembe véle?
Ha roppant szava zeng, mind elcsitúlnak, félve,
Mint a sivatag éjjel, ha bömböl az oroszlán.
Oh, örök vízió, mely setéten igéz:
Hogy egyszer majd Halál s Kéj, két ősi vér-rokon,
Testemnél, víni készen, pompázó alkonyon,
Találkozik s szemük véresen összenéz!...
Mindegy. Utamnak végét akármely végzet lesse,
Megyek, büszkén; s csillagzó fényben, bibor teremben
Jószagom hadd virúljon, kacagásom hadd zengjen
S szemem mezítelen kináljon kéjt!... De este
Olykor, a fülledt ágyon, két árva, bús karom
Vonaglik... s átráng rajtam a csömör csüggedése,
Üres szivembe kong az óra zord ütése;
S levetném a kéj súlyát, mint igát a barom.
Érzékeim pihennek, meghajszolt párducok...
De meglapuló csendjük kész már az új rohamra,
S már hallom is, jaj, hallom, ugat a messzi falka,
És talpra szökkenek s bomlott hajam lobog!
Oh, futni!... be elfutnék, hajolni hűs kútfőre,
Vagy nézni föl az égre, mint kicsi gyerekek...
Az égre!... Ám Apolló ott nyilat ereget,
A szép és gőgös isten, s a nyilak tűzesője
Megőrjít s földre döf s dühöm az égbe marna!
De trünján süketen s vakon a Végzet űl;
S lelkem, kéjre itélve és menthetetlenűl
Sír, és hogy ne is lásson, szemeit eltakarja.
De most csitulj szivem... Fel! flóták s rézdobok!
A fáklyák véres lángot löknek az éjbe szét;
Déli szél langyos szája szítja csípőm tüzét,
S az árnyba lent közelgő lovak lába dobog...
Balsors reá, ki most gyanútlan ott üget lenn!
Félmeztelen kihajlok a nagy, fekete ajtón,
S úgy hívom - mint halódó, ha inni kér - sohajtón...
Már jő! Balsors reá, mert része lesz kegyemben!
Pantheismus
szerző: Albert Samain, fordító: Tóth Árpád
Óh július! mikor a rózsa dél tüzétül
Csattan, és szaggató szesz a lég, mert benne láng van,
Óh, inni azt, míg láz gyúl minden kis porcikánkban,
S a részeg szív a dolgok izzó sodrába szédül!
Óh, látni, száz alakban, mily egy a Lét s mint szépül,
S a Szerelem, mely mint az Igazság, oly ruhátlan,
Ujjára mint csavarja, a ragyogóra, lágyan
Az Ok s Cél régi láncát, játékos arany ékül!
Óh, át tüzes mezőkön, míg büszke főnkre hő csap,
Lépdelni méltósággal, mint istenittas főpap,
A Földön, melyben milljom atom-szív hevesen ver!
Érezni, hogy a vérünk dús napfényszínű áram,
S a vakító lég kéjén, a gőg ájulatában
Felfogni, megremegve, mily dicső lény az Ember!
Olyan volt, mint egy norvég szeptember-reggel, halvány,
És mint delejes Észak, úgy vonzott, oly szelíden,
Összhangba békülőn halkúlt körűlte minden
Mint lépések zaja, a süppedt hóba halván.
Mi tette, mily varázs, hogy e bús fiatal lány
Arcáról már fenséggel, melyben póz s kényszer nincsen,
Kezdettől fogva, halkan, holtak szépsége intsen?
Ha jött, szentségtörés lett a zaj a vígak ajkán.
Búja volt szenvedélye, szemei nagy taván
Csendes tünődés bolygott evezve tétován,
Titkot ivott magába minden, amihez ért.
S így - szelid ujja játszván aláomló hajával -
Ijedten elhaló, szemérmes sóhajával
A hallgatás kéjének élt.
xMagazin
Offline
