Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Edgar Allan P
  2011-02-11 14:55:47, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ......... 2011-02-11 14:05:05





Edgar Allan Poe - Bár volna örök álom életem!

S ne kelnék fel, csak majd, ha reggelem
Az öröklétnek hozza egy sugára.
Sőt! Ha e hosszú álom kínra válna,
Az is jobb volna, mint a lét rideg,
Éber világa, annak, akinek
Szíve ez édes földön csupa mély
Érzés káosza volt s lesz, míg csak él.

S ha lehetne ez örökkévalón
Sodró álom, akár gyerekkorom
Szép álmai, ha épp olyan lehetne:
Balgaság volna vágynom szebb egekbe.
Hisz örvendeztem én - míg nap tüzelt
A nyári égen - vágyakkal-betelt
Hő álmaim közt, s szívem ott maradt
Az álmok tájain - otthonomat
Messze-hagyva - oly lényekkel, kiket
Enlelkem szült, s ennél mi volna szebb?!

S egyszer volt bár - egyszer! -, azt a vad órát
Sose felejtem el; varázs karolt át,
Bűvös erő, a hűvös szél, talán
Az volt, mely rám fuvallt egy éjszakán
Lelkemen hagyva képét, vagy a hold,
Mely - delelvén - túl hűs fénnyel hatolt
Álmomba, vagy a csillag: meglehet,
S ha szellő volt is álmom, egyremegy.

Mert bár álmok közt: boldog voltam ott!
Boldog, s ezért szeretem ezt a szót:
Álom! - míg benne eleven szinek
Kuszán, ködben, árnyban tülekszenek
Valónak látszani, s e forgatag
Kábult szememnek sokkal többet ad
Mennyből, vágyból - mely mind csak az enyém! -
Mint legszebb órán az ifjú Remény.


Link



--------------------------------------------------------------------


 
 
0 komment , kategória:  Edgar Allan Poe  
Edgar Allan P
  2010-01-14 17:12:44, csütörtök
 
  ...... .....



Poe, Edgar Allan - The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore -
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of someone gently rapping, rapping at my chamber door.
" 'T is some visitor, " I muttered, "tapping at my chamber door-
...... ........... ......... Only this and nothing more."

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December;
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore -
...... ........... ......... Nameless here for evermore.

And the silken, sad, uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before:
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating.
" 'T is some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door -
...... ........... ......... That it is and nothing more."

Presently my soul grew stronger: hesitating then no longer,
"Sir, " said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore:
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you" - here I opened wide the door -
...... ........... ......... Darkness there and nothing more.

Deep into the darkness peering, long I stood there wondering fearing.
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before:
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?"
This I whispered, and an echo murmured back the word "Lenore!" -
...... ........... ......... Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice;
Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore -
...... ........... ......... 'T is the wind an nothing more!"

Open here i flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately Raven of the saintly days of yore;
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just a bove my chamber door -
...... ........... ......... Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
Ghastly grim and ancient Raven wandering from the Nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
...... ........... ......... Quoth the Raven, "Nevermore."

Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning -- little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
...... ........... ......... With such name as "Nevermore."

But the Raven sitting lonely on the placid bust, spoke only
That one word, as if his soul in that one word he did outpoor.
Nothing further then he uttered, not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more then muttered, "Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my Hopes have flown before."
...... ........... ......... Then the bird said, "Nevermore."

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
"Doubtless," said I, "what it utteres is it only stock and store
Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his Hope the melancholy burden bore
...... ........... ......... Of 'Never - nevermore."

But the Raven still beguiling all my fancy into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door,
Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
...... ........... ......... Meant in croaking, "Nevermore."

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl, whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er
But whose velvet-violet lining with lamp-light gloating o'er
...... ........... ......... She shall press, ah, nevermore!

Then methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
"Wretch," I cried, "thy God has lent thee - by these angels he hath sent thee
Respite - respite the nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh, quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!"
...... ........... ......... Quoth the Raven, "Nevermore."

"Prophet!" said I, "thing of evil! - prophet still, if bird of devil!
Whether Tempter sent, or whatever tempest tossed thee ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by Horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there -- is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!"
...... ........... ......... Quoth the Raven, "Nevermore."

"Prophet!" said I, "thing of evil! - prophet still, if bird of devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
...... ........... ......... Quoth the Raven, "Nevermore."

"Be that word our sign of parting, bird or fiend!" I shrieked, upstarting -
"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! -- quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!
...... ........... ......... Quoth the Raven, "Nevermore."

And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor,
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
...... ........... ......... Shall be lifted - nevermore!

Link


......Link -




Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer -- únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett
Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen,
Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan,
Mintha egy kéz félve koppan -- dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
-- Az lehet, más semmisem."

Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen.
Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra
Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
-- Itt lenn nincs már neve sem.

S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
"Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem --
Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
-- Az lehet, más semmisem."

Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
"Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
S amint könnyü lépte dobban -- koppan ott künn csöndesen,
Szinte képzeletnek vélném" -- s ajtót tártam csöndesen:
-- Künn az éj, más semmisem.

Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem;
De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" -- kedvesem
Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
A visszhang -- más semmisem.

Visszamenve a szobába -- lelkem ég, a fejem kába --
Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
"Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára:
Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam -- meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
-- Csak a szél, más semmisem..."

S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn --
Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
Ült, csak ült -- és semmisem.

Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
"Bár megtépve, zord kóborló" -- szóltam -- "te se vagy utolsó,
Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem:
Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
S válaszolt szavamra -- bárha nem is túl értelmesen:
Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo
Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen --
Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
-- És a neve: "Sohasem"!

De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem,
Majd csak elhagy e madár is -- nem lesz reggel nyoma sem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz:
"Persze" -- mondtam -- "ennyi ennek kincse tára összesen;
Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem --
Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem,
-- Mint hogy: 'Soha -- sohasem'."

De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem;
S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen --
Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
Ezt a szót, hogy: "Sohasem."

Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam
A madárhoz -- s már szivembe fúrt a két fém-élü szem...
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán,
Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem
Nem pihen meg sohasem.

Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos füstölőkkel
Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
"Bús szív!" -- nyögtem -- "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég
Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem:
Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
-- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
Hol rémek dúlnak csatázva -- mondd meg nékem kegyesen:
Van-e balzsam Gileádban? Megenyhül-e zord sebem?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! Jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?"
-- Szólt a Holló: "Sohasem."

"Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl -- "sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csorödet szívemből s hagyj magam, míg elveszem!"
-- Szólt a Holló: "Sohasem!"

És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló,
Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen:
Nem szabadul -- sohasem.

Fordította - Babits Mihály


......Link -




Edgar Allan Poe - A holló

Szellemórán elmerengve, elmerülve gyászkeservbe,
Búsan ültem, mint ki csábos mély titok nyomára vár.
Kába fővel álmodoztam... halk nesz ébreszt... fölriadtam:
Ablakomra zápor koppan?... Megzörrent a zár talán?...
"Vándor utas téved erre," gondolám, - s ajtómon áll,
Éj sötéten más se jár."

Jól emlékezem reája, bús december-éjszakára,
Szénparázs tüzelve lángol, lobbanón mint szellemárny.
Pirkadó hajnalra vágyva, ócska könyvem szertetárva,
Hív szerelmemért ez árva szívem enyhet nem talál.
Égi angyal fönt Lenóra... Elragadta bősz Halál...
Szent e név és nincs ma már!

Zúgva libben függöny szárnya, mint kísértet síri árnya,
S vérfagyasztó rémületbe ejt a néma borzadály.
Bátorítva gyáva szívem, biztatóan szóltam ígyen:
"Vándor utas ez, ki hiven éji vackot kérve vár.
Ő az ott, ki nyitja ajtóm s zörg kezében künn a zár,
Erre senki más se jár."

Megnyugodva, eltökélve kérdezém - ... -: küszöbre lépve:
"Szól, ki jár itt? Úr-e? Hölgy-e? Hol hazád és mit kivánsz?
Megbocsáss, ha késlekedve nyílik ajtó halk neszedre,
Búslakodtam elmerengve, sejtve sem, hogy künn te vársz."
S tárva-nyitva áll az ajtó: "Kóbor utas térj be már!"
...S néma Éj vak csöndje vár...

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve,
Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...
Bűvös-átkos szellemóra! Vak-siket ma könnyre-szóra!...
Csak e drága név "Lenóra" méla Éjben esdve száll...
Sírva hivja őt a Viszhang, kit e lélek visszavár,
S nem felelhet ő ma már...

Kis lakomba visszatérve, sápadozva, lázban égve,
Koppanással, zörrenővel bánt a lárma újra már.
Ablak zárja rázva roppan "Tél viharja tombol ottan?
- Igy tünődöm zaklatottan. - Nincs ma hit csodába, már!
Csöndesülj te árva szívem, megnyugodsz te végre már:
Szélviharra zörg a zár."

Ablakszárny csikorogva tárúl, s rémmeséim hajdanábul
Éjsötéten ím beszárnyal vén kopott hollómadár.
Mit se félve, szét se nézve, szárnycsapással célhoz érve
Fölkereng ajtóm fölébe s hetykemód reája száll,
Pallasz ódon mellszobrára rátelepszik, lesbe áll,
S ott megülve, csöndbe' vár.

Mint sötét ébenfabálvány gunnyad ott magányos árván,
Ünnepélyes furcsa gőggel, s bús mosollyal gúnyolám:
"Vén csupaszfejű barátom, kéregetve jársz e tájon?
Megkopott a toll csuhádon, mért nem ülsz Styx partinál?
Mért jövél te Mit kutatsz te? Mondd neved meg végre már!"
S károg erre: "Kár ma már!"

Bámulám a rémes hangot. Károgás mit tőle hallok!...
Vad madár hogy szóra értsen, emberésznek mily talány!
Mint varázsos gyermekálom, megzavart e látományom,
S eltünődve elcsodálom: Éji szörny ajtómra száll,
Hófehér Athéne-főre, mint a Végzet őrül áll,
S búsan károg: "Kár ma már!"

Ült az agg mogorván, meg se rezzent fönt a szobrán,
S nem tudám, hogy károgása lelke titka, mit kitár,
"Ennyi mind a bölcsessége," - eltünődtem lesve, félve, -
"Egy hivem volt,... vége... vége!... Holt reményem tűnve száll,
S ím beszáll egy rút igézet, s reggel ujra messze jár"...
Szól a holló: "Kár ma már!"

Újra fölriaszt e válasz. Szóbeszéd ez? Károgás csak?...
Bár - ki tudja? - így tanulta tán a gyászos rabmadár?...
Üldözé urát az Élet, büszke álma semmivé lett,
Gyilkolák a vak remények... szenvedésben nincs határ...
Sírba tért dicső szerelme, gyászdalát elsírta már,
S mást se szól, mint: Kár ma már!...

Ám a holló mint a Végzet, mint a síri gyászkisértet,
Guggon ülve szembe vélem, rémszemét mereszti rám.
Én a széken - félig ébren - elborongva nézem... nézem...
S hang nekül tünődve kérdem: "Mely talány e bús madár?
Nincs-e vágya? Nincs-e álma? Nálam itt mi végre vár?
S mért kesergi: "Kár ma már!..."

Igy merengtem egymagamban, izgatódva, kábulatban,
Míg a holló bűvszemével rámtüzelt, mint lángsugár.
Fáradottan hátradültem, méla csönd honolt körültem,
S enyhe lámpafény derülten rezge székem vánkosán,
Melynek ő már nem nyugodhat színes-fényes bársonyán,
Nem nyugodhat rajta már!

S tömjénillat mintha szállna, s égi angyal sírva járna,
Lágyan tépve földi útján, míg lakomra rátalál...
"Ó te boldog! Ó te árva! Búfelejtés, csókja vár ma,
Hogy ne emlékezz reája, s földi vágyad tűnne már!
Kóstolj Léthe szent vizéből, s kínkeserved sírba száll!"...
Szól a bús hang: "Kár ma már!"

"Jósmadár az Éj honábul, zord enyészet pitvarául!
Belzebub hírével jársz-e szélvihartól űzve tán?
Átok éri ezt a házat, gyászos árnyak rája szállnak...
Jóslatoddal híradást adj! Mondd: a Végzet mit kíván?
Nincs-e balzsam Gileádban? Mondd: e földön rám mi vár?"
Szól a holló: "Kár ma már!"

"Jósmadár az Éj honábul, zord enyészet pitvaráról,
Bús, magányos, bűvös állat! Mondd: e szív reményt se várhat?
Boldog élet int-e nékem!... Földereng-e rám az Éden?...
Rátalálok fönt az Égben?... Égi angyal ő ma már,...
Üdvözülni véle vágyom!... Szólj: Lenóra vár-e rám?...
Szól a bús hang: "Kár ma már!"

"Távozz, démon, mindörökre!"... Fölzokogtam elgyötörve. -
"Károgó pokolszülötte, bús hazádba visszaszállj!
Egy pihéd se hagyd emlékül bősz hazug te, kisértésül!
Gúnyolódva vársz kevélyül, Plútó szörnye rém-madár?...
Csőröd szívem rágja, tépi!... Szállj el innen!... Szállj ki már!"...
Szól a holló: "Kár ma már!"

És a holló meg se rezzen, szárnya tolla meg se lebben,
Fönt a Pallasz ősi szobrán, mely az ajtón díszül áll.
Csillogó démon-szemével bűvvarázsba ejti lényem,
S lent a bágyadt lámpafényen lopva terjeng szét az árny...
Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár...
Kár ma élni, kár ma már!

Fordította - Csillag Imre


......Link -




Gombás Imréné Klári küldte az IWIW-en... ...... ........... .........#6359. 2012. január 13. 21:12

Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett,
Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, -
S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul
Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem;
"Éji vendég - mormogom - ki most betoppan, azt hiszem,
...... ........... ......... Az lehet, más semmisem."

Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel
Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen.
Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra
Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem -
Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem,
...... ........... ......... S itt nem él már híre sem.

Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja
S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem;
S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban:
"Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, -
Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen:
...... ........... ......... Az lehet, más senkisem."

Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen:
"Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem,
Szundikáltam egyre jobban, s Ön be halkan jön, titokban
Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben,
Szinte el se hittem..." - Ajtóm jól kitárom sebtiben:
...... ........... ......... Mély sötét, más semmisem.

Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg
Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem;
Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra
Melynek párja nincs, "Lenóra!" sírom bánatterhesen,
Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen -
...... ........... ......... Az susog, más semmisem.

S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg,
Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen.
"Persze - mondtam már hörögve - mintha ablakrács zörögne;
Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem -
Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem.
...... ........... ......... Szél zsibong, más semmisem."

Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta
Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen.
Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen,
Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, -
Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen,
...... ........... ......... Ül csak - és más semmisem.

S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen,
Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen;
"Bár a bóbitád lenyesték - szólok - lényed oly nemes még,
Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem -
Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?"
...... ........... ......... S ő lekárog: "Sohasem."

Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt
Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem;
Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára
Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, -
Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen,
...... ........... ......... S úgy hivják, hogy "Sohasem".

Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván,
Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen.
Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre -
Én nyögöm csak: "Jóelőre sejtem, elhagysz édesem -
Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem."
...... ........... ......... Ő csak károg: "Sohasem".

Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz:
"Persze - mondom - ezt az egy szót tudja nyögni kétesen,
Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek
Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen -
Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen
...... ........... ......... Nyögte: Soha - sohasem..."

És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat,
Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem;
Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek
S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen -
Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen
...... ........... ......... Mért kerepli "sohasem?"

Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben,
S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen;
Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám
Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem
Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem
...... ........... ......... Nem pihen már - sohasem!

Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen,
Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen.
"Égről szállsz nagy ünnepen te - mondom -, Isten éjjelente
Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen,
Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen",
...... ........... ......... S szól a Holló: "Sohasem."

"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög,
Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen,
Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül
S rémek őrült tánca készül - mondd ki hát fölényesen:
Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!"
...... ........... ......... S szól a Holló: "Sohasem."

"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög,
Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem:
Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra
Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem -
Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?"
...... ........... ......... S szól a Holló: "Sohasem."

"Pusztulj ezzel mindörökre! - ordítok reá hörögve -
Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen!
Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen
Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen!
Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!"
...... ........... ......... S szól a Holló: "Sohasem".

És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten,
Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen;
Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma,
Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem;
S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen
...... ........... ......... Fel nem szállhat - sohasem!

Fordította - Franyó Zoltán fordítása


......Link -




Gombás Imréné Klári küldte az IWIW-en... ...... ........... .........#6359. 2012. január 13. 21:12

Edgar Allan Poe - A holló

Egy sajátságos kötetben bóbiskolva, ernyedetlen
Vén meséket nézegettem. Éjfél volt, sötét, sivár.
Bús és fáradt voltam roppant. Egyszer csak szívembe dobbant,
Hogy kívül az ajtó koppant, és a hang válaszra vár.
"Vendég lesz az, ki szeszélyből ilyen későn erre jár,
...... ........... ......... Koppant és válaszra vár."

Ilyet nem felejt az ember, télidő volt, zord december,
Mikor kandallónkban tenger szikrát ont a rőzseszár.
Ültem a reggelt sovárgva s könyvekből hiába várva
Enyhet szívem bánatára, hogy Lenore elhagyta már,
Hogy sugárzó drága arcát többé nem láthatja már.
...... ........... ......... Be kár érte, óh be kár.

Ijesztett a hang, amelyre megsuhant a függöny selyme
Olyan rémületbe ejtve, mely vad némaságba zár.
Álltam szívdobogva, félve. Majd pedig mégis beszélve:
"Holmi vendég, s véletlenség, hogy most éppen erre jár,
Holmi vendég, ki szeszélyből éppen ajtómnál megáll,
...... ........... ......... Koppant és válaszra vár."

Később egy kis merszem támadt, könnyed hangra nyitva számat
Igy szólottam: "Óh bocsánat, megvárattam, ugyebár?
Csakhogy fáradt voltam roppant, s ön mikor ajtómhoz toppant,
Túl gyengén és halkan koppant. Itt vagyok kinyitni már."
És az ajtót itt kitártam. Künt a csend magánya vár.
...... ........... ......... Senki sincs, az éj sivár.

Álltam meghökkenve, félve, szívdobogva, mitsem értve,
Vad rémképektől kisértve. S csendes volt künn a határ.
Nem hallatszott semmi, semmi. Semmisem szünt csendes lenni.
Egy szó volt. "Lenore?" Csak ennyi. Én suttogtam. És habár
Súgtam csak e szent nevet, a visszhang visszasúgta már.
...... ........... ......... Csend volt. Mély, nehéz, sivár.

Megrendülve visszamentem reszkető tűzzel szívemben,
S íme újra hallom menten azt a neszt. De merre jár?
"Én itt rémet rémbe öltök, s künn az ablak rácsa zörgött,
Lássuk hát, hogy mi az ördög üt, kopog, vagy mit csinál.
Egyszerű a kézmozdulat, mely egy ablakot kitár.
...... ........... ......... Majd meglátjuk, hogy mi vár."

Ott a rácsot húztam hát le. Gyors szökéssel, csattogván be,
Igen furcsa szerzet szállt be: egy holló. Egy vén madár.
Rám se nézett, meg sem állott. Egy Pallas-szobrocska áll ott.
Egyenesen arra szállott és megült vállán, akár
Azzal együttes jelenség. Úgy megült vállán, akár
...... ........... ......... Egy szoborrá vált madár.

Lám mosolyt csalt e madár a lelkem vérző bánatára.
Tetszett, hogy ábrazatán a zord szigor torzképe jár.
"Bár a búbod meg van vágva, ám azért nem vagy te gyáva,
Alvilág sötét futára, ijesztő és vén betyár.
Hogy hívnak tisztelt barátom? Nos mutatkozzál be már!"
...... ........... ......... "Soha", - szólott a madár.

Elfogott vidám csodálat, hogy' felelt a jámbor állat.
Bár az ilyen szóhasználat értelmetlen, ugyebár?
Ámde azt belátja bárki, hogy nyilván csak nékem járt ki
Ilyen furcsa hollót látni, mely a szobron így megáll,
És bár értelmetlenül, de emberi szót kiabál:
...... ........... ......... Egy "Soha" nevű madár!

Ült s csak ezt az egyet mondta, mintegy benne mind kiontva
Azt, mi lelke mélyét nyomta, melyen felpattant a zár.
Ült. S eladdig meg se szólalt, míg kevéssé hallhatólag
Ezt morogtam: "Ülj csak nyugton. Úgyis elrepülsz te már,
Elrepülsz mint jó barátok, szép remények, régi nyár."
...... ........... ......... "Soha" - szólott a madár.

Megrezzentem, hogy kiáltott s mondatomra ráhibázott.
"Annyit - mondtam - máris látok: ennek csak a szája jár.
Volt talán egy bús gazdája, az mondhatta sokszor fájva
Ezt a szót s kapatta rája hollóját. Mostanra már,
Mint ahogy a vers refrainje egyhangúan visszajár,
...... ........... ......... Csak ezt hajtja a madár."

Ez megint mosolyra késztett. Fogtam egy öreg karszéket
És leültem. Ily látványért nemde semmisem nagy ár?
Jól esett így hátradőlni, eltünődni, képzelődni,
S azzal szépen elvesződni, milyen torz e furcsa pár:
Én s a holló. És ha mondok egy szót, mely válaszra vár,
...... ........... ......... "Soha" - felel a madár.

Igy merengtem. Telt az éjjel. Ő reámmeredt szemével,
Mint ki vad tekintetével újabb kérdésekre vár.
Ültem révedezve mélyen. Tündöklött a lámpafényben
Bársonypárnájú karszékem. Sóhajtottam. Oh be kár,
Hogy mellettem szép Lenore-om, kit szivem hiába vár,
...... ........... ......... Nem fog üldögélni már.

S úgy éreztem, hogy most tömjén sír-illatu bús özönjén
Szellemként lebegve lengén itt Lenore-nak árnya jár.
"Átkozott az istened, ki ezt küldött szívembe vetni!
Mért marcangolsz? Hagyd feledni, hogy nem térhet vissza már,
Búfelejtés bűvös kelyhét lelkem mikor issza már?"
...... ........... ......... "Soha" - szólott a madár.

"Ah, gonosz jós, - szóltam erre - légy madár, vagy ördög lelke,
Mely szívtépő gyötrelemre poklokból a földre jár,
Bármi légy, csak egyet kérdek. Én itt borzalomban élek,
Elhagyott, de elszánt lélek, mely csak egy vigaszra vár:
Lesz-e balzsam Gíleádban? És ha lesz, hát jő-e már?"
...... ........... ......... "Soha" - szólott a madár.

"Gyásznak jósa, - szóltam erre - légy madár, vagy ördög lelke,
Kérlek, minden szent egekre: szívem egy válaszra vár.
Mondd meg bánatos szívemnek, vajjon egyszer megpihennek
Távol szent ölén a mennynek ő, s aki angyalka már?
Ő, s a szép sugárzó lány, ki odafent angyalka már?"
...... ........... ......... "Soha" - szólott a madár.

"Lódulj hát az éjszakába - ordítottam talpraállva, -
Éjbe, szélbe, alvilágba, Plútóhoz, te vén szamár!
Menj! S egy tollad itt ne vesszen, mely reád emlékeztessen.
Hagyj magamban révedeznem. Menj, kint vár a hó, a sár!
Húzd ki szívemből a csőröd, mellyel marsz. Nos, mégy-e már?"
...... ........... ......... "Soha" - szólott a madár.

Szárnya rebbenése nélkül most is még ül, most is még ül,
S állandó tanyája végül a szobor. Ott ülve vár.
Pillantása messze réved. Mint egy álmodó kisértet
Árnyékot vet, zord sötétet, mely reménytelen, sivár,
Szörnyű szárnyát a szívemből nem fogja elvonni már
...... ........... ......... Soha többé a madár.

Fordította - Harsányi Zsolt fordítása


......Link -




Edgar Allan Poe - A holló

Egy bús, hideg éji órán hosszan ültem Gondolkodván
Fejemben nem győztem látni millió emlék hadát
Könyvhegy felett ülve halkan szinte már Elbóbiskoltam
Amikor valami koppant, s rájöttem, kint vendég vár...
,,Látogató" - suttogtam én - ,,s bebocsáttatásra vár...
Csak az lehet, senki más..."

Ó, emlékszem, december volt, hófelhőkkel takart égbolt,
szomorú, mégis oly szép volt
Minden apró hópehely elolvadt szobám Ablakán
Vártam már a hajnal pírjét, éji bánatom gyógyírjét
Mert az átkos éj eszembe juttatta Szép Lenórám...
Őt, kit én úgy szerettem, a bájos, angyalarcú lányt
Névtelen örökre már...

Szél kapott a függönyökbe, mindegyik lilán Megrebbent
Testem túlvilági rémség, zord félelem járta át
Szívem oly sebesen dobbant, úgy éreztem, Majd szétrobban
,,Vendég e késői órán, ki kint ajtóm Előtt áll...
Kései vendég csupán, ki bebocsátásomra Vár.
Az lesz csak, és semmi más..."

Összeszedve bátorságom kikiáltottam Az ajtón
,,Uram, hölgyem, bárki is vagy, lépj be, Ajtóm nyitva áll...
A megtiszteltetés oly nagy, lépj be hát, Hisz odakint fagy
Tovább magadat ne kéresd, rajta, bátran Lépj be hát!
Csak a te hangod hallhattam..." - az ajtó Már nyitva állt
Kint sötétség, semmi más...

Ott álltam a sötét éjben, csodálkozva Megremegtem
Lelkemet látomások, félelmek hada Járta át
A csend megtöretlen maradt, semmibe szálltak a szavak
Egy nevet ismételt ajkam, ,,Lenóra?" -kérdeztem halkan
E nevet visszhangozta a kinti, sötét Némaság
,,Lenóra..." és semmi mást...

Visszamentem a szobába, égetett a Bánat lángja
Kintről újra zajt hallottam, a szobát nesz Járta át
,,Valami van az ablakban..." - mondtam magam elé halkan
Bátorságom összeszedvén újra elhagytam szobám
,,Hadd fejtem meg hát e rejtélyt végre Valahára már!"
Kint a szél, és semmi más...

Szobám ablakát kinyitván belibbent egy Éjsötét árny:
Holló röppent a szobámba s Athéné Szobrára szállt
Mereven ült, megdermedve, két szemével Végigmérve
Ő volt hát a rejtély nyitja, e furcsa, vén Gyászmadár
Ő volt hát, ki előbb a halálfélelmet Hozta rám
Ült és bámult rám csupán...

Megváltoztak bent a dolgok, észrevettem, Hogy mosolygok
Mélyen elgondolkodtatott e messziről Jött madár
,,Kit tisztelhetek hát önben, miért keres E késő éjen?
Mi szél fújta erre önt, bemutatkozhatna Talán...
Becses nevét, kedves uram, megtudhatnám Végre hát?"
Felelt a holló: ,,Sohamár."

Mélyen elcsodálkoztam a furcsa néven, Elállt szavam
Elmémben millió talány, száz kérdés Válaszra várt
Megfejteni próbáltam hát furcsa látogatóm Titkát...
Nem rettentett, inkább csak Meglepett e látogatás...
Szobromra telepedett egy furcsa, gyászos szörnymadár
Ilyen névvel: ,,Sohamár..."

Egy szót tudott, azt suttogta, ismételte, Mondta, mondta
A sejtelmes sohamár szó léte értelmévé Vált
Egyetlen szó, egyetlen út, egy hangsor, és Semmi más...
Halkan megszólaltam: ,,Engem biz nagyon sokan Elhagytak már
Reggel te is elrepülsz, mint száz reményem tovaszállt..."
Felelt a holló: ,,Sohamár!"

Ő károgott önfeledten, én magamban elmélkedtem
,,Biztosan szomorú ember, kit emészt a bánattenger
Akié e furcsa, gyászos, őrült Kísértetmadár
Ezért ismétli e zord szót, mivel soha Meg nem áll
Csőre emiatt folyton e reménytelen szóra jár:
Soha, soha, sohamár..."

Én még mindig nem rettegtem, magamban Kissé nevettem
S leültem hát vele szembe egy fotelt odatolván
Kényelembe helyezkedvén ő csak engem bámult hetykén
Mozdulatlan és hangtalan percekig Néztük egymást
Feszült csend lett úrrá rajtunk, mindkettőnk Csak egyre várt...
Nem szólt, s mégis... Sohamár!

Egyre azon gondolkodtam, mit jelent e Komor mondat
Ő csak egyre nézett... szeme most már Dermesztővé vált
A homályos lámpafényben csak énrám meredt Az éjben
Úgy éreztem, átjár a belőle kitörő Sugár
S újra Őrá emlékeztem, szívem bánat Járta át...
Nem tér vissza... Sohamár!

Ekkor hirtelen eszméltem, a valóba visszatértem
Még mindig rám nézett e bizarr, fekete Gyászszeráf
,,Persze!" - szóltam - így kell legyen, hiszen másként lehetetlen...
Hogy hírt hozz holt Lenórámról, az Úr Küldött énhozzám!
Mondd, barátom, látom őt még? Van még remény, mondd el hát!"
Felelt a Holló: ,,Sohamár!"

,,Jós vagy!" - mondtam - ,,égi hírnök, akár madár légy, vagy ördög!
Tudom, mi másért volnál itt, tudom, híreket Hozál!
Felelj végre, gyászos hírnök, bármit mondasz, Bárki küldött
Tudom, hírt hozál, felelj hát, visszatér Szép Lenórám?
Látom őt még majd e létben, szerelme még Újra vár?"
Felelt a holló: ,,Sohamár!"

,,Persze, hogy is gondolhattam, hisz ő elment, hisz ő meghalt...
Ám te mégis itt vagy, s tudom, valamilyen Hírt hozál!
Felelj hát, egy másik létben vár-e Földöntúli éden
Hol újra átölelhetem hőn szeretett Lenórám?
Felelj hát, egy új életben látom Szívem angyalát?
Felelt a Holló: ,,Sohamár!"

,,Légy átkozott, sötét angyal!!!" - kiáltottam Őrült hanggal
,,Kelj útra végre az éjben, te átkozott Látomás!
Tűnj el vissza, honnan jöttél, bűnhődj, miért Meggyötörtél!
Hagyj itt engem a sötétben, hadd öljön Meg a magány!
Tépd ki szívemből véres csőröd, és ne térj Vissza már!
Felelt a holló: ,,Sohamár!"

És Holló el nem repül, ott ül most is, ott ül, ott ül
szobromról mereven bámul, rám néz, és csak egyre vár
Démonként lelkem gyötörve, reményeim összetörve
A homályos lámpafényben rám vetül a sötét árny
Lelkem csak sötétségben él, kint is csak örök éj vár
Nem száll tova... Sohamár!

Fordította - Kántás Balázs


......Link -




Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
Régi, bűvös foliánson tétovázott a kezem,
S hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
Roppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen,
"Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen,
Az lehet, más senkisem."

Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
Nőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
Lelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
Hogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
Már az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.

Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen,
Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen:
Az lehet, más semmisem."

Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
Álmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
A babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
Künn az éj, más semmisem.

A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
Mint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
S a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem
A visszhang, más semmisem.

A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
Mert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron,
Most az ablakot kitárom, az okát megkeresem,
Csöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
Zúg a szél, más semmisem".

Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
Óriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
S mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
A szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
Nem történik semmisem.

Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében
Gőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló,
Bús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?"
Szólt a Holló: "Sohasem".

És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
S ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
Mást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
Végre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem,
Minden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -"
A madár szólt: "Sohasem".

Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
Folyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen,
Hogy már többé "Sohasem".

Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
S párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen,
Bojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
Tépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
Mért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
Mért károgja: "Sohasem".

Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
S a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen,
Süppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
Lengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
Itten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem
S ah, nem ül le, Sohasem!

Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
Száll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen,
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
Elfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem
Elfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
Mondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam -
Hol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."

"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
Kérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
Lát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
Hajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
Hajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
Szólt a Holló: "Sohasem".

"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva,
"Szállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: "Sohasem."

És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
A szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
A padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!

Fordította - Kosztolányi Dezső


......Link -




Bakacsné Kerek Éva [Évus] küldte az IWIW-en...... ............. 2009. május 7., 12:29 | 3268.

Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer egy bús, késő éjen, amint elmerülve mélyen,
Rég feledt tan könyve mellett tört s bágyasztott a tudás, -
Amint fő-lehajtva ültem, szinte félig szenderülten:
Koppanás hallék az ajtón, némi gyönge kopogás...
Talán vendég? - így susogtam, övé az a kopogás;
Az lessz, az! és semmi más.

Ah! hisz' igen jól emlékszem: decemberben volt az épen;
Árnyait a falra hímzé minden hamvadó sugár.
A hajnalt epedve lestem, enyhet hasztalan kerestem
Könyveimben bánatomra, hogy Lenóra oda már!
Angyalok közt a dicső, szép lány Lenóra néven jár;
`Itt` többé nincs neve már.

S a lefüggő bársonyleplek, amint búsan ott lebegtek,
Megragadott némi rémes, még nem érzett borzadás.
S hogy szívemen csillapítsak, egyre azt ismételém csak;
Vendég áll itt az ajtómnál, övé ez a jeladás,
Késett vendég az ajtómnál, övé ez a jeladás...
Az lessz, az! és semmi más.

Mindjárt bátorodni kezdtem, s többé nem is révedeztem,
"Uram! vagy hölgyem! kiálték, bárki légy ott, megbocsáss!
De kissé elszenderültem s te oly csenddel jársz körültem,
Oly halkan zörögve jöttél, oly lassú a kopogás,
Hogy csak alig vettem észre; ajtót nyitok, íme láss!"
Sötétség volt, semmi más.

Mélyen nézve a sötétbe, ott álltam bámulva, félve,
Aggva, álmot álmodozva; nincs több ilyen álmodás!...
Ámde a csend nesztelen volt, a sötétben senki sem szólt,
Csak az egy Lenóra szócskát ejté némi suttogás;
Azt susogtam s a Lenóra szó lett a visszhangozás,
Csupán az, és semmi más.

Majd szobámba visszanéztem, lelkem fölgyulladt egészen;
Újra hangzott s hangosabban, mint előbb, a kopogás.
"Ah, bizonnyal! szóltam, ott áll valaki az ablakomnál.
Hadd lássuk hát, vaj' mi lesz ez a rejtélyes látomás, -
Hadd nyugtasson perczre is bár e rejtélyes látomás!"
A szél volt, és semmi más.

Ekkor ablakom kitártam: s ím' suhanva, zúgva bátran,
Nagy holló röppent be rajta, régi, régi származás.
Magát még csak meg se hajtva, nyakra-főre neki hajta
S úr vagy úrnő-módon ült le ajtóm felett, a csodás,
Épen egy Pallás-szoborra ajtóm felett, a csodás:
Szállt s leült - és semmi más.

És mosolyra bűvölé el bölcs, komoly tekintetével,
Lelkem gyász, sötét eszméit ez az ébenszín madár.
"Bár tollad zilálva, tépve, nem vagy, mondám, gyáva mégse.
Régi, rémes, ritka holló, kit az éj vidéke zár,
Mondd, becses neved mi légyen, ott, hol Plútó éje vár?"
Szólt a holló: Soha már.

Igy szólván a furcsa állat, elfogott a nagy csodálat.
Bár szavában értelem sincs s a vigasz csekélyke bár;
De nem volt még így megáldva halandó, hogy élve lássa,
Mint telepszik ajtajának tetejére egy madár
S metszett szobron mint ül ott meg egy kis állat, vagy madár,
Melynek neve: Soha már.

Ám a holló fent a szobron azt az egy szót vitte folyton,
Mintha lelkét ez egyetlen szóba öntené ki már.
Többet egy betűt se monda, többé meg se moccant tolla,
Míg én alig hallva súgtam: "Barátom mind tova jár,
Holnap reggel ő is elhagy, mint reményem, tova jár."
A madár szólt: Soha már.

Ily találón törve csendet, az a válasz megdöbbentett.
Egész tudománya, mondám, a mit fecseg, abban áll;
Olyan gazdától tanulta, kit a végzet átka dúla
S űze-hajta zordan, amíg minden bajt egy hangba zár, -
Tört remények gyászdalából mindent ez egy hangba zár:
Soha, soha, soha már.

Míg a holló lelkem búját mosolygássá bűvölé át,
Én egy zsöllye-székre dőltem... szemben a szobor s madár.
Szék bársonyán elheverve, képzeletet képzeletre
Halmozék, hogy eltaláljam, vajon mit vél, mire vár
Ez a baljós, furcsa, rémes, czinga, szörnyü, vén madár,
Igy károgva: soha már.

Ezt forgatva üldögéltem, a madárhoz egy igét sem
Szólva, ámbár tűzszemével szívemet égette már. -
Ezt s több ilyet vetve, hányva, fejem a szék bársonyára
Hajtottam le, melyen játszva rezg a lámpa-fénysugár;
Ah! de `ő` a bársonyt, melyen rezg a lámpa-fénysugár,
Nem érinti soha már!

Ekkor úgy tetszett, hogy a lég sűrűbbé vált s illat ömlék
Látatlanul egy szeráfról, mely szobámban lengve jár
"Isten külde, drága lélek! angyaltársaidra kérlek,
Lenóráért nyugtot, enyhet adj egy pillanatra bár,
A felejtés enyhe csöppjét, csak egy pillanatra bár!"
Szólt a holló: soha már.

"Jós! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is, -
Légy kisértő, vagy vihartól üzve lát e bús határ,
E megbűvölt puszta kis hely, de mely félelmet nem ismer,
Ez a borzalom tanyája; mondd igazán, ugye vár
Majd `ott` gileádi balzsam, oh mondd, oh mondd, ugye vár?"
Szólt a holló: soha már.

"Jó! rossz szellem! vagy jós mégis! ördög, avagy madár légy is,
Kérlek istenünk nevére, kérlek az égboltra már:
Mondd, e búterhelte lélek, ha a távol mennybe érek,
Átkarolja még Lenórát, angyalok közt, ugy-e bár?
Angyalok közt átkarolja még Lenórát, ugy-e bár?"
Szólt a holló: soha már.

"El tehát el! e szavadra - felkiálték felriadva -
Repülj vissza a viharba, a hol Plútó éje vár...
Ne hagyd itt egy pelyhedet se, mely hazugságod jelentse;
Hagyd magányomat magára, e szobrot hagyd oda már;
Vond ki csőrödet szívemből s ajtómról szállj tova már!"
Szólt a holló: soha már.

És a holló meg se rezdűl, mindig ott ül, mindig fent ül
A halovány Pallás-szobron, ajtóm felett várva vár.
Szeme úgy néz rám meredve, mintha démon szenderegne
S árnyával a lámpa fénye szobám padlatára jár.
Lelkem ez árnyképtől, a mely szobám padlatára jár,
Nem menekszik soha már!

Fordította - Lévay József


......Link -




Gombás Imréné Klári küldte az IWIW-en... ...... ........... .........#6359. 2012. január 13. 21:12

Edgar Allan Poe - A holló

Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott.
Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma
Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan,
Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja,
"Vendég zörget" - így dohogtam. - "Zárva házam ajtaja,
...... ........... ......... S kint a vendég egymaga."

Óh hogy nem felejt az ember! Télidő volt, bősz december,
S minden kis zsarátnok-szemmel új kisértet szállt oda.
Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra
Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hűlt pora.
Mennybe ment fel szűz Lenóra - Itt a Földön hűlt pora,
...... ........... ......... S már nevének sincs nyoma.

Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes.
Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya.
S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig:
"Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja -
Késő éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja.
...... ........... ......... Kint a vendég egymaga."

Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem.
Szóltam: "Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba.
Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban,
Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja -
Azt se' tudtam, hallom vagy sem." S tárul házam ajtaja -
...... ........... ......... - Kint csupán az éjszaka.

Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve,
Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha.
S most se' törte szét a csendet semmi hang, szellő se' lengett,
Csak "Lenóra" - ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova.
Én susogtam, hogy "Lenóra", és a visszhang szállt tova,
...... ........... ......... Más hang nem hatolt oda.

Ajtót zárva megfordultam, lelkem lángolt egyre, dúltan,
És megint egy zörrenés, de most a zaj már jókora.
"Hallga csak" - mondom - "valóban van valami a zsalúban.
Lássam hát, mi látható van, tárulj fel, titkos csoda!
Szívem, légy erős egy percig - nyíljál meg, titkos csoda!
...... ........... ......... Eh, csak szél suhant tova!"

Ekkor ablakom kitártam, s garral-zajjal, szárnyát tártan,
Ím beszállt egy peckes holló, ős legendák vándora.
Meg sem állt, meg sem pihent még, s máris, mintha ott se' lennék,
Mint kevély, nagyúri vendég, oly nyugodtan szállt oda,
S ajtóm ormán, Pallas szobrán termett: úgy szállt épp oda,
...... ........... ......... Mint ki nem jár máshova.

Ébentollu, csapzott lényén bölcs-komor méltóság lévén,
Így szóltam s mosolyba torzult lelkem fájó fintora:
"Bár a tollad nyűtt és hulló, koldushoz nem vagy hasonló,
Rút, öreg, mogorva holló, éji partok vándora.
Áruld el nemes neved, te poklok éji vándora!"
...... ........... ......... Holló mondá: "Már soha."

Bámultam, hogy íly esetlen állat így, e keresetlen
Választ adja, bár alig van benne értelem nyoma.
Egy biztos: nem volt a Földön ember még, kihez betörjön
Oly madár, mely az éjből jön, s ajtajára ül oda -
Szárnyas állat, mely a pompás mellszoborra ül oda,
...... ........... ......... S úgy hívják, hogy "Már soha".

Ám a holló fenn borongott néma szobromon s nem mondott
Mást, csak ezt, minthogyha ebben volna lelke záloga.
Ennyi volt, mi csőrén csordult - toll se' mozdult, szárny se' fordult,
Mígnem ajkam épp hogy mordult: "Elhagyott sok cimbora -
Tűnt remények útján ő is elhagy, mint más cimbora."
...... ........... ......... S szólt a vendég: "Már soha."

Én e szóra felriadtam, oly találó választ kaptam.
"Eh, mit" - mondtam, - "ezt tanulta s nem tud mást az ostoba.
Bús gazdája tartogatta, s míg a balsors látogatta,
Egyre-másra hajtogatta ezt: ez volt a gyászdala.
S hogy reményét tűnni látta, nem volt többé más dala,
...... ........... ......... Mint e ,Soha - már soha'."

S mert a holló meg se mozdult, lelkem is mosolyra torzult,
Szobron és madáron csüngtem, hívott székem bársonya.
Párnás székem arra vontam, álmot álomláncba fontam,
És töprengve elborongtam: "Őskor baljós vándora,
Mit jelent a mult e baljós, mord, mogorva vándora?
...... ........... ......... Mért károgja ,Már soha'?"

Ültem titkot sejtve, fejtve, ámde közben szót sem ejtve,
És a holló lángszemének szívemig hatolt nyoma.
Míg titkában elmerültem, széktámlára hátradűlten,
Dús bársonypárnákon ültem... fent lámpám fénysátora,
Ám e támlán, bársonypárnán, hol lámpám fénysátora,
...... ........... ......... Ő nem alszik már soha!

Szinte érzem: illat terjeng, láthatatlan füstölő leng,
Tán szeráfok lengetik s ha lépnek, cseng a halk szoba.
"Én szegény! Az Úr az égből enyhitalt küld így avégből,
Hogy Lenóra emlékéből gyógyitson ki mákonya!
Hadd igyam hát, hadd igyam ki s jöjj, felejtés mákonya!"
...... ........... ......... Holló mondá: "Már soha."

"Jós!" - kiáltom - "ádáz hírnök, jós, akár madár vagy ördög,
És ha Orcus küldött és ha orkán kergetett tova -
Fáradtan, de meg nem törve érkeztél e puszta földre,
Hol Rémség kisért gyötörve - mondd, ne kínozz annyira,
Lesz-e, lesz-e ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!"
...... ........... ......... Holló mondá: "Már soha."

"Jós!" - kiáltom - "ádáz hirnök, jós, akár madár vagy ördög!
Kérlek most az Égre s Arra, aki mindkettőnk Ura,
Vígasztald meg fájó lelkem, hogy lehet még átölelnem
Szűz Lenórám fent a mennyben, ott, hol angyal hívja ma -
Azt a szende lányt a mennyben, ott, hol angyal hívja ma."
...... ........... ......... Holló mondá: "Már soha."

"Végeztünk! Ki innen, ördög, gaz madár" - dühöngve dörgök -
"Vissza, vissza, éjbe, szélbe, vár a Poklok Szirtfoka!
Álnok szód jeléül el ne hulljon szárnyad gyászos pelyhe
Itt e bús, magányos helyre! Szobromról röpülj tova!
Tépd ki csőrödet szivemből, ajtómról röpülj tova!"
...... ........... ......... Holló mondá: "Már soha."

És a holló már nem megy le, ott ül egyre, ül csak egyre
Ajtóm ormán, Pallas szobrán ül, amint leszállt oda.
Csak néz, szemgolyója tágul; mint egy kába démon, bámul,
Míg a lámpa lángja ráhull - leng az árnyék fátyola;
És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola,
...... ........... ......... Nem szakad fel - már soha!

Fordította - Radó György


......Link -




Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer, sivár éjfélórán, elmerengtem gyengén, mélán
Néhány furcsa könyv kötött le; rég feledett fóliáns.
Fejem végül lebólintott, majd hirtelen zaj riasztott,
Kopogtatásnak hallatszott ajtómon a koppanás.
,,Vendégtől van - így motyogtam - ajtómon a koppanás.
Csak az lehet, senki más. "

Ó, de milyen jól emlékszem; padlómon a zord december
Parázs-árnya lidércképpen imbolygott - halódva bár.
Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva,
S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már,
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál,
Hisz itt névtelen lett már.

S úgy tűnt, hogy a bíbor firhang selyme mögül jött a vélt hang,
Melytől frász jött rám, egyfajta sosem érzett borzadás.
Szívemet, hogy megnyugtassam, eképp egyre bíztatgattam:
,,Nyughass, csak egy vendég, halkan esd itt bebocsáttatást.
Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást.
Ki a csuda lenne más? "

Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan:
,,Uram! - szóltam - vagy Asszonyom! Bárki légy, már megbocsáss,
De tény: épp elszundítottam és Te olyan roppant halkan
Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás.
Hallottam-e, az se biztos." Ajtóm tártam, s nem vitás:
Csak az éj kint, senki más.

Bámulva a mély sötétbe, álltam ott, döbbenten, félve,
Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás.
Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben,
Csak egy szó: ,,Lenóra!" - így hangzott a suttogás.
Én motyogtam csak: ,,Lenóra!", s visszhangzott a suttogás.
Csak ez hangzott, semmi más.

Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla,
S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás.
,,Persze - gondoltam nyugodtan - csak egy gally a rácsozatban,
S rázza, hadd lám, mi van ottan? Most kiderül a csalás.
Percre nyugton légy még szívem, most kiderül a csalás.
Csak a szél lesz, senki más."

Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral
Berontott egy roppant holló - tűnt korokból vén követ.
S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva,
Csőrét főrendként fenn-hordva megült épp ajtóm felett.
Pallasz mellszobrára röppent, s megült pont ajtóm felett.
Gubbasztott, mást mit se tett.

Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva
Ült ott - így mosolyra váltva búmat - ez ében madár.
,,Bár a tollad csapzott, tépett, nem tűnsz Te kóbor csibésznek,
Ős-holló vagy, bősz kísértet, éj-honból, mely visszavár.
Mondd, hogy szólít Plútó népe éj-honban, mely visszavár?"
S szólt a holló: ,,Sohamár".

Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta.
Helytálló volt, s találó, ha értelmes aligha bár.
Ámde mindent egybevéve,volt-e már halandó-féle
Íly madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján,
Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján?
Ilyen névvel: ,,Sohamár".

És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván:
Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár.
Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent,
S míg sutyorogtam ijedten: ,,Barátom mind oda már,
Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár."
Szólt a holló: ,,Sohamár".

Szava újra megdöbbentett, s hogy replikája íly korrekt,
Bár nyilvánvaló, hogy minden szókincse csak ebből állt.
Gazdájától ragadt talán rá, ki többször egymásután
Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát
allta gyakran e bús refrént - reményei gyászdalát.
Ezt a ,,Soha-sohamárt".

Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe
Hollómmal és szobrommal, hol egy jó karszék öble vár.
Süppedős bársonyba dőltem és eszmét eszméhez fűztem,
Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár,
Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár,
Mit ért azon: ,,Sohamár"?

Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva
Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár.
Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten,
Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom - vén kéjsóvár -
(Mert e bársonyt nem érinti) - csak meredt rám, gúnnyal bár
(Szép Lenórám soha már.)

S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne
Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár.
,,Nyomorult - sírtam fel végre - Urad megszánt, nézz az égre,
Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár.
Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár!"
S szólt a holló: ,,Sohamár".

,,Rossz jós - szóltam - sátánfajzat, ki volnál, követ, vagy állat,
Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár?
Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára,
Lakba, mely kísértetjárta, mondd: odaát úgye jár,
Jut majd balzsam Gileádban? Válaszod nékem kijár."
S szólt a holló: ,,Sohamár".

,,Rossz jós - szóltam - sátánfajzat, próféta, ördög, vagy állat,
Mondd meg, hogyha Istent ismersz, s hitünk, ha egy srófra jár;
Mondd, hogy messzi Éden-mélyben, búval bélelt lelkű éjem
Véget ér szent ölelésben; ott Lenórám úgye vár?
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál."
S szólt a holló: ,,Sohamár."

,,Ez a szó legyen hát búcsúd. Csőrös démon, kísérts másutt!
Eriggy vissza a viharba, Plútó éje visszavár!
Távozz, ne leljek utánad tollpihét se, hazug állat!
Hagyd lelkem örök magánynak, hagyd el szobrom, csúf madár!
Tépd ki szívemből rút csőröd, s hordd el irhád, csúf madár!"
S szólt a holló: ,,Sohamár."

És a holló el nem röppen, csak ül ottan, csak ül ott fenn.
Pallasz sápadt mellszobrán, pont ajtóm felett, s egyre vár.
Néha, mintha szenderegne, pilled tán a démon benne,
De lámpám az árnyát egyre írja padlómra, be kár!
S így lelkem, kit e rút árnyék ragacsa padlómba zár;
Fel nem szállhat sohamár!

Fordította - Rossner Roberto


......Link -




Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer néma rideg éjen ültem elmerülve mélyen
Álmodozva valamely rég elfelejtett éneken...
Bólingattam félálomban - ím egyszerre ajtóm koppan,
Félénk lépés zaja dobban - dobban halkan, csöndesen.
"Látogató - gondolám - ki ajtómhoz jött csöndesen,
Az lesz, egyéb semmisem."

Ah! oly jól emlékszem még én: - késő volt, december végén,
Minden üszök hamvig égvén - árnya rezgett rémesen.
Úgy vártam s késett a hajnal! Könyveim - bár nagy halommal -
Nem bírtak a fájdalommal - érted, elhalt kedvesem!
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn,
Itt örökre névtelen!

De az ajtó s ablakoknak függönyei mind susogtak,
S ismeretlen rémülettel foglalák el kebelem.
S hogy legyőzhessem magamban a félelmet, váltig mondtam:
"Látogató csak, ki ott van, ajtóm előtt csöndesen,
Valami elkésett utas vár az ajtón csöndesen; -
Az lesz, egyéb semmisem!"

S lelkem rögtön megerősbül, kikelvén a kétkedésbül,
S "Uram" - szólék, - "vagy nemes hölgy! bocsásson meg kegyesen,
Megvallom itt bólingattam, kegyed meg oly szépen, halkan,
Lehető legfinomabban kopogtatott csendesen,
Alig tudtam: jól hallék-e?" S ajtót nyitok sebesen -
- Nagy sötét, más semmisem!

S kibámulva a sötétbe, csodálkozva, várva, félve,
Álltam, álmot látva, mit még sohsem látott földi szem;
De a csönd még egyre tarta, nesz, se' szó azt nem zavarta,
Csak az egy "Lenóra"-hangra (amint halkan tördelem)
Csak az egy "Lenóra"-hangra szólt a visszhang szüntelen;
- Csak e hang, más semmisem!

S visszafordulék szobámba - egész lelkem izzó lángba',
S újra hallom amint dobban - most már jobban kiveszem.
"Úgy van, bizonyára" - mondtam - "valami van ablakomban,
Hadd nézem meg: mi az ottan? - most e titkot kilesem -
Nyugton légy egy percre szívem - most e titkot kilesem!"
- Csak a szél, más semmisem!

Kinyitám az ablak szárnyát - és azonnal nyílatán át
Százados holló csapott be, komoran, nehézkesen.
Anélkül hogy meghajolna, sem köszönve se' nem szólva,
Mintha az úr ő lett volna, csak leszállt negédesen,
Ajtóm felett egy szobor volt, arra szállt egyenesen,
Rászállt, ráült nesztelen!

A setét madár mikép ül, nem nézhettem mosoly nélkül,
Komoly büszke méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
- Bár ütött-kopott ruhába' - gondolám - nem vagy te kába,
Vén botor, nem jösz hiába, éjlakodból oda-lenn,
Szólj! neved mi, hogyha honn vagy alvilági helyeden?
Szólt a madár: "Sohasem!"

Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példátlan ily madár, mely szobádba, mit négy fal zár el,
Ajtódnak fölébe száll fel - s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fenn;
És a neve: "Sohasem."

És a holló ülve helybe' csak az egy szót ismételve,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla, - meg se' rezzent szárnya tolla,
S én sugám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem!
Marad-é csak egy barátom? Lehet-é reménylenem?"
A madár szólt: "Sohasem."

Megrendültem, hogy talál az én sóhajomra a válasz,
Ámde - ezt sugá a kétely - nem tud ez mást, úgy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, míg ezt dallá szüntelen -
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen:
"Soha - soha - sohasem!"

Rám a holló merőn nézve, engem is mosolyra készte,
S oda ültem ellenébe, ő meg szembe ült velem.
Én magam' pamlagra vetve, képzeletről képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem':
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott holló, szüntelen
Mért kiáltja "sohasem"?

Ezt találgatám magamban, a holló előtt azonban
Róla egy hangot se' mondtam, s ő csak nézett mereven.
S kedvesem nevét sohajtván, fejem' a vánkosra hajtám,
Melynek puha bársony habját - érinteni kedvesem
Ah! nem fogja sohasem!

S mintha most a szagos légbe' - láthatatlan tömjén égne
S angyaloknak zengne lépte - szétszórt virágkelyheken...
"Ah - rebegtem - tán az isten küld angyalt, hogy megenyhítsen,
S melyre földön balzsam nincsen - a bú feledve legyen!
Idd ki a felejtés kelyhét, búd enyhet lel csöppiben!"
Szólt a holló: "Sohasem!"

"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe',
Vagy vihartól űzetél be, pihenni az enyhelyen!
Bár elhagyva, nem leverve - kifáradva a keservbe',
Most felelj meg nékem erre, könyörgök s követelem:
Van-e balzsam Gíleádban - s én valaha föllelem?"
Szólt a holló: "Sohasem!"

"Jós! - kiálték - bárki légy te, angyal, ördög madárképbe'
Hogyha van hited az égbe' - és egy istent félsz velem:
Szólj e szívhez keservében, - lesz-e ama boldog éden,
Ahol egyesítve légyen, kedvesével, végtelen, -
Kit Lenórának neveznek az angyalok odafenn?"
Szólt a holló: "Sohasem!"

"Menj tehát, pusztulj azonnal!" - kiálték rá fájdalommal,
"Vessz örökre semmiségbe, a pokoli éjjelen!
Ne maradjon itt egyetlen toll, emlékeztetni engem,
Hogy fölverted néma csendem - szállj tovább, szállj hirtelen,
Vond ki körmedet szivemből, bár szakadjon véresen!"
Szólt a holló: "Sohasem!"

S barna szárnya meg se lendül, mind csak ott ül, mind csak fent ül,
Akármerre fordulok, csak szemben ül mindig velem.
Szemei meredt világa, mint kisértet rémes árnya,
S körülötte a bús lámpa fénye reszket kétesen,
S lelkem - ah! e néma árnytól, mely körülleng rémesen -
Nem menekszik - sohasem!

Fordította - Szász Károly


......Link -




Gombás Imréné Klári küldte az IWIW-en... ...... ........... .........#6359. 2012. január 13. 21:12

Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer, bús éjféli csendben fáradt-unottan töprengtem,
Kínzott pár könyv régholt, fránya tanainak nagy sora,
Megrogytam már bóbiskolva s ím ajtómról félálomba'
Mintha kopogtattak volna - nesz koppant, halk, tétova...
"Vendég jönne?" - ámuldoztam. "Az lesz, az, e nesz oka.
...... ........... ......... Mi más volna? Kicsoda?"

Emlékszem, óh jól emlékszem, december volt s zord éjében
Padlómra már lelke-tűnten csillant kályhám parazsa. -
S én csak vártam, hadd virradna! Könyvem sok vén-betűs lapja
Tán gyógyírt önt fájdalmamra, hogy Lenórám már oda -
Őt, a bájt s fényt Lenórának angyalraj szólítja ma.
...... ........... ......... Itt nincs neve, nincs hona.

S rémlett, leng a függöny, s látszott, mintha járna szörnyü táncot
Bíbor selymén valami torz, gyötrő sejtés iszonya:
Szívem izgult megriadtan s én hiába csitítgattam:
"Látogató jött, váratlan - csak ez volt a nesz oka!
Késö vendég s kocogása azért volt oly tétova.
...... ........... ......... Mást ki hinne? Nincs csoda."

S máris nekibátorodtam s - "Uram" - szóltam meghatottan
"Avagy úrnőm, megbocsásson, álmos fejem volt oka...
S ön oly halkan zörgetett be, alig hallszott s ébredezve
Fülemnek sem hittem persze..." - Így szóltam s ím, gúny-csoda!
Amint ajtómat kitárom, künn mi várt rám? - Éjszaka!
...... ........... ......... Némán, csak az éj maga.

Szemmeresztve sötétjébe s szívszorongón csodát kérve
Lestem jelt, amilyet ember nem mert várni még soha,
De csöndjét az éji óra irgalmatlanul megóvta -
Csak egy szó sírt, egy: Lenóra! Búm sóvárgó, halk szava,
S csak visszhangja sírt: Lenóra. - Mint elhaló gyászdala...
...... ........... ......... Semmi más! Óh nincs csoda.

S visszatértem kis szobámba, izzott még a vérem láza
S ím uj nesszel, hangosabbal köszöntött a kis szoba!
"Persze" - mondtam csüggedetten "most ablakon zörren, csetten...
Lássuk hát, hogy éji csendem riasztása micsoda?!
Csitt, szivem! Várj! Mindjárt meglásd, mi e titok orv oka -
...... ........... ......... Csak a szél! Nincs más oka."

Ablakomat kinyitottam s ím nagy hetykén, bizton, gyorsan
Köpcös holló billegett be, ős mondák szent madara.
Engem fittyel sem köszöntve - meg nem állt, mind beljebb jött be
Ahogy lord vagy lady jönne - s ajtóm fölé szállt, oda,
Hol Pallas mellszobra díszlik, ajtóm fölé ült, oda!
...... ........... ......... S nem moccant onnan tova.

S amily büszkén ült ott ében tollgunyája fönségében,
Gyász kedvemet mosolygóvá cserélte a vén koma.
S szóltam: Bármint hetykélkednél tudom, nem vagy cenk ellenfél,
Bölcs holló vagy, ős-nemes vér, vad éjvilág vándora...
Mondd, mily néven címez ott lenn a plutói éj hona?
...... ........... ......... S megszólalt! Így szólt: "Soha!"

Elámultam kajla csőre tiszta hangján, épp csak dőre
Furcsaság volt válaszképpen nevet-valló egy-szava...
Bár szent-igaz, még furcsább ám ajtónk szobros fej-párkányán
Efféle csúf madár-látvány! S hallották-e valaha,
Hogy egyáltalán van ilyen madárképü szörny-csoda
...... ........... ......... S neve ez a szó: Soha!

S úgy ült ott, a busa szobron s mondta egyre ezt a zordon
Egy-szót Hollóm, mintha ebben lelke élne s létjoga.
Csőre nem nyílt semmi másra, nem rezzent meg éjszin szárnya
S én csak sóhajtottam fázva: "Majd-csak elmegy, el, tova,
Mint barátok s mint reményem - tűnik holnap máshova."
...... ........... ......... S szólt a madár, szólt: "Soha!"

Meghökkentem. Ez a nagy szó bizony nyugalom-riasztó,
De gondoltam, csak ezt tudja, nem volt s nincs szólajstroma.
Gazdája tán szerencsétlen - flótás-féle egykor, régen
Így soházott keservében s ő azt utánozza ma.
Biztos, attól tanulhatta, s oly jól azért mondja ma
...... ........... ......... Mindig csak azt, hogy soha.

S újra kissé felvidultan - párnás székem arrébb húztam,
Szemtől szembe lássuk egymást, éjem konok zsarnoka!
S becézett a puha bársony; száz képzelmü firtatáson
Kelt és illant száz ábrándom: hollóm titka micsoda?
E kaján ős-rém titkának - nyitja vajjon micsoda?
...... ........... ......... Szava miért csak: soha?

Így ültem ott - szőve-bontva ezer kérdést, gondot gondra,
Míg a madár szeme izzón fúrt sziven, hit gyilkosa!
S titok-résen, vágy-szövésen fejem odalankadt éppen,
Ahol lámpám fénykörében más fej pihent valaha...
Égszin bársonyon, fénykörben Szentem pihent valaha.
...... ........... ......... S többé nem pihen soha.

S úgy tetszett, a lég páráján égi tömjén füstje száll rám
S dal zeng s bolyhos szőnyegemen táncol angyalok raja...
"Bús szivem, lásd", mondtam, "hozzád leszállt s hoz írt a mennyország
Nepenthe-nedv jó orvosság: örök felejtés bora.
Idd, óh idd hát ezt a hűs bort, vár a felejtés hona!"
...... ........... ......... S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

"Sorslátó, te" -, sírtam, "átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,
Ha sátán küld, ha vihar vert ide e zord partra ma,
Én roncsul is büszke-bátran itt e rémségek házában,
Hol rabláncon minden vágyam, kérlek, mondd meg, mondd nosza,
Van-e balzsam Gileádban, lesz-e búmnak balzsama?"
...... ........... ......... S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

"Sorslátó, te!", nyögtem, "átkos rém-jós, ördög avagy más rossz,
Ha istent félsz, mint én s hiszed, hogy a menny nem babona,
Mondd meg - s tán enyhülne éjem - vár-e üdv a messze égben?
Szép Lenórám, angyal-néven, kit nem szennyez föld pora,
Szép Lenórám, ki csupa fény, vár-e csókra még oda?"
...... ........... ......... S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

"De most búcsúzzál ám!" - hörgött kínom rá - "madár vagy ördög,
Tűnj oda, hol bősz vihar vár s zord plutói éj hona!
Itt egy pelyhed sem maradhat! El, torzlelkü, éjszin fajzat!
Többé itt nem ölsz nyugalmat! El szobromról, szörny csoda!
El csőröddel a szívemből! El ajtómnál, csúf-csoda!"
...... ........... ......... S szólt a Holló, szólt: "Soha!"

De a szárnya meg sem rebbent. Ő csak ült, ült peckesen fent -
Ajtóm sápadt Pallasán mint mozdulatlan rém-csoda!
Ült mint álmos démon s este, mikor mécsem ég felette,
Dől árnyéka szívdermesztve padlómra s jaj, mekkora!
Lelkem e nagy-nagy árnyékból mit padlómra vet oda,
...... ........... ......... Nem röppen már föl soha!

Fordította - Telekes Béla


......Link -




Bakacsné Kerek Éva [Évus] küldte az IWIW-en...... ............2009. május 7., 12:34 | 3270.

Edgar Allan Poe - A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
S a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már?"

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen - soha már!

Fordította - Tóth Árpád


......Link -







Edgar Allan Poe: A holló című versének két fordítását idéztem Lévay Józseftől és Tóth Árpádtól.A Poe összes verseiben az eredeti angol és e két fordítás mellett Szász Károly, Harsányi Zsolt, Telekes Béla, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Franyó Zoltán és Radó György műfordításai is szerepelnek. (A Wikipédiában a fordításokat alaposan összekeverték).

...... ........... .........
 
 
0 komment , kategória:  Edgar Allan Poe  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1294
  • e Hét: 17112
  • e Hónap: 81382
  • e Év: 1777267
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.