Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
x
  2013-01-08 11:44:59, kedd
 
  Émile Verhaeren - A tej (Le lait Magyar nyelven)

Le lait (Francia)


Dans la cave très basse et très étroite, auprès

Du soupirail prenant le jour au Nord, les jarres

Laissaient se refroidir le lait en blanches mares

Dans les rouges rondeurs de leur ventre de grès.



Ou eűt dit, à les voir dormir dans un coin sombre,

D'énormes nénuphars s'ouvrant par les flots lents,

Ou des mets protégés par des couvercles blancs

Qu'on réservait pour un repas d'anges, dans l'ombre.



Sur double rang étaient couchés les gros tonneaux.

Et les grands plats portant jambons et jambonneaux,

Et les boudins crevant leur peau, couleur de cierge,



Et les flans bruns, avec du sucre au long des bords,

Poussaient à des fureurs de ventres et de corps...

- Mais en face, le lait restait froid, restait vierge.




A tej (Magyar)


A keskeny, hűs pincében kerek bögrefejek.

Az északra nyiló szelelőlyuk mögött

Kényelmes, potrohos, vörös nagy köcsögök

Zárják magukba a megalvadó tejet.



A sötét pincében alvadó tej fehére:

Mint a liliomok szendergő víz felett -

Vagy inyenc falatok, ritka eledelek,

Melyeket angyalok számára tettek félre.



Öblös átalagokkal telt a pincesarok.

Nagy tálakon feszengnek sonkák és sódarok,

Májashurkák dagadnak, bőrük majd megreped,



Kelletik magukat a tortaszeletek,

Hogy zsíros, csöpögős testük hozzáérjen -

S a tej csak nézi őket hidegen, szűzfehéren.

Binét Menyhért



...... .....Link -


 
 
2 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
x
  2012-12-11 05:38:29, kedd
 
  Émile Verhaeren

LONDON



London, ez ólom-, e bronzváros íme, lelkem,

Öblös csarnokok és zengő vaslemezek,

Vezércsillag nincs, de vitorla rebben

S kockázat vizein végtelenbe lebeg.



Füst, pályaudvarok, korom, a gáznak könnye:

Ezüst spleen hull a sín villám-útjaira,

Unott barmok ásítnak az időbe,

Mikor felzengeti Westminster szózata.



S rakpart, hol számtalan baljós gázlámpa lobban,

Párkák ők, orsajuk kavargó mélybe vész,

S a vízbeholt matrózok az iszapban,

A sáros szirmú hab már felettük tenyész.



És részeg asszonyok gesztusa, sála lebben,

S a falakon szeszek tánca, aranybetűk,

S a halál, mely feltűnik a tömegben,

Kavargó London, ó, mely téged, lelkem, betölt!

Fordította - Lackfi János





 
 
1 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
x
  2012-09-10 18:26:02, hétfő
 
  Émile Verhaeren

VÉGZETES VIRÁG



Abszurditás fakad, mint a végzet virága

S felnő szívek, agyak, érzékek talaján.

És semmi más, se hős, új megváltó se, lám,

Kuporgunk emberi értelmünkbe bezárva.



Téboly, s napfény felé vágyom menni tovább,

Holdas napfény felé, a teljes, furcsa délben,

Zajgó, marakodó visszhangja vonzza léptem,

Vár túli ugatás, s a vérvörös kutyák.



Rózsa-tavak a hó ölén, felhő-habokban

És szél pihéi közt fészkelő madarak,

Egy aranybéka vár, szájában táj-darab,

Esti barlang előtt, és rágcsál mozdulatlan.



Gémeknek csőrei tátva a semmire,

A fényben áll a légy, egy helyben és neszezve,

Öntudatlan, vidám tik-tak hangzik fülembe:

A tompa őrülés nyugodt halál-nesze.

Fordította - Lackfi János





 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile V
  2012-01-27 20:48:37, péntek
 
  Ti, kik elestetek...
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Ti, kik elestetek, húsz éves katonák,
s szemetek a lankát, az erdőt sose látja,
akkor még a tavasz nyilt, az élet barátja
s garázda fény nyargalt az árkon-bokron át.

Ki merte látni itt, hogy arany fény lobog
s szivárványos mezőn pingál a cifra hajnal.
A barbár háború dübörgött bús robajjal,
mikor megtudtuk a tanyán halálotok.

Elmentetek csendben s a tükör mélyein
a szem, a szív soká csak arcotok kereste
s a sánta zsámolyon ki se ült téli este,
ahol regéltetek a béke éjein.

Jaj! hol van ifjú, vad, titáni testetek,
hol a kar és a kéz, mondjátok, hol maradtok,
ti, kik oly izmosan kaszáltok és arattok?
Jaj! Az éj végtelen ölébe estetek.

Anyátok sírt szegény, mert sírnak még a nők,
babátok a bús hírt még felzokogva mondta,
beszélnek rólatok a faluban naponta,
majd jő egy nyári éj s másról beszélnek ők.

De én nem akarom, hogy elfeledjenek,
kik lenn alusztok most, ahol még sok csatán át
röpül a vad acél és földet váj a gránát,
ha újra zeng a harc a sírotok felett.

Szivembe zárom bús és egekig növő
mártíri nevetek, fáklyát gyújtok tinektek,
s díszőrséget állok a sírnál, hol pihentek,
mert az élet vagyok és vagyok a jövő.

 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile V
  2012-01-14 21:01:49, szombat
 
  A szél
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

A végtelen vad réteken
novembert trombitál a szél,
a végtelen vad réteken
zúg-búg a szél,
garaboncásan útra kél
és mindig új haragba fúj,
zúg-búg a szél,
a vad novemberi szél.

A kútakon viharra vár
a vaslakat s a csiga, zár
csikordul,
az utakon viharra vár
a vaslakat s a csiga, zár
zordul
azt mondja, hogy halál.

A szél a vízen nyargalász,
levél röpül nyomába száz.
A vad novemberi szél,
a szél haragja szétszed
minden picinyke fészket;
vasvesszővel dörömböl,
agg lavinát tépáz, szilaj örömből,
üvölt a tél,
süvölt a szél,
a vad novemberi szél.

A nyomorult kis kalyibák
megfoltozott ablakja sír,
röpül a rossz újságpapír
a szél mível most galibát
─ A vad novemberi szél! ─
És mit se tudva az időről
a vén malom csak jár le-fel,
villanva kattog, kelepel,
a bús malom most szelet őröl,
a lisztje most a szél, a szél,
a szél,
a vad novemberi szél.

A régi pajta nyöszörög,
a vén templomtorony mögött
recsegnek régi cölöpök,
sóhajt a gátor, a sikátor
a bátor
szél vad zajától,
a vad novemberi szél zajától.
A temetőn a sírkeresztek,
holtak kinyuló karjai
lehullanak, a fejfa reszket,
a szél, a szél csavarja ki,

a vad novemberi szél,
a szél,
halljátok, hogy sziszeg a szél,
boszorkánylakta út a cél,
fagyot fütyöl, dühvel tele,
remegjetek, tarol a szél,
a félelem és jaj szele.
Láttátok éjjel őt, ki oly vad,
letépte az égről a holdat,
remegtek rozoga faluk,
a megriadt nép nem aludt,
csak vakogott
az ugaron,
mint a barom.

A végtelen vad réteken
bömböl a szél,
a vad novemberi szél.

 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile Ve
  2012-01-12 16:59:44, csütörtök
 
  A szilaj pap
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Vannak papok, mind nagy, szívós és bátor,
úgy jönnek egy őserdő iszonyából.

Magukban élnek, monostorok árnyán,
mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány

A gyantás erdők réme, sok komor gond,
vihar, iszony, mind a szivükbe forrong,

szakállukat a szél haragja csapja,
szemük ragyog, mint barlangok patakja;

tömérdek testük, mit egy kámzsa föd be,
egy sziklatömbből harsan a ködökbe;

sekély időkben, hol úr az alázat,
regés dacuk még egyre-egyre lázad;

a lelkűk vas-bokor és sose retten,
csak a pokoltól reszket át ijedten;

és látnak Istent, ki villámokat szór
s a mindenséget összetörve harcol,

és zord Krisztust, szederjes, vézna testet,
mit német festők dús ecsetje festett,

bozontos főt és két kezet, kinyúlván,
s két meggyötört lábat egy zöld, avult fán;

és szenteket, akiknek lelke harcos
s tüzet, mely csontot, húst emésztve mardos;

és szüzeket a cirkuszok porondján,
belük mardossa egy rozsdás oroszlán;

sötét vezeklőket, lázszínű éjen,
kik a kenyér előtt halnak meg éhen.

így élnek ők, monostoroknak árnyán,
mint sziklatömbök, mint sok ősi márvány.

 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile V
  2012-01-12 09:11:49, csütörtök
 
  A szelíd pap
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Csak béke, jóság a lelküknek álma,
kezükbe rózsa illene és pálma.

S föléjük egy halvány bura üvegje,
akár az ég, kék színekben remegve.

S lábuk alá, mely jár sok úton által,
ezüstös ösvény aranyszínű sávval.

S úgy menne mind, tavon, vízen haladva,
mint hófehér liliomok csapatja.

Ők a szelídek, kiket álmok űznek,
naiv fiai, hívei a Szűznek,

lángolnak ők és hangosan kiáltnak
a háborgó orkánok csillagának.

És Őt dicsérik a viharba halkal,
mint angyal-kórus aranyos ajakkal.

És úgy kérik, hogy a tűztől, a vágytul,
szivük kigyullad s nagy szemük kitágul.

És úgy szolgálják a mennyek virágát,
hogy hitüket imák tüzébe mártják.

És Ő egy este, hallván szent igéik,
a kis Jézuskát csókra nyújtja nékik.


 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile v
  2012-01-11 19:21:51, szerda
 
  A kápolnák
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Az erdei kápolnák öble
megmozdul, halkan tündökölve,
mikor a rózsa éled;
a mennybeli szent mind örül
s a Szűz körül
nyájas és udvarló kör ül:
piros rózsák meg sárga méhek.

Jámbor anyák paraszti módon
köpenyt aggattak rá, mely csupa ódon
nehéz arany;
s hogy szép legyen és makulátalan
arcára s kezére is gondja van,
mit feltört hó-jég, téli hajnal,
megmossa tejjel és megmossa vajjal.

*

És most csupa báj, pipere:
villog nyaklánca, ékszere,
cin gombostűjét drága, szűzi
fátylába tűzi;
rózsafűzérből hord övet,
ruhája az csalánszövet,
alatta kisded krinolin,
puha topánja csupa hím!

*

És oly jóságos, oly friss, oly nemes,
szép hölgy és együgyű baba.
A gondja csak mások baja,
lankákon, erdőszélen egyre les
a messzeségbe, este-reggel,
nyugodtan, porcellán-szemekkel.

Hozzád fohászkodik az árva,
áldott Anyánk, évszázados szobor,
szegény szivét neked kitárva,
mivel te a családhoz tartozol.
És most hívnak főkép, mikor a május int,
egyszerre mind;
mert hogyha fekete és rossz e hónap,
remény és munka megvetője,
sosem derül számunkra jó nap,
sír Flandriának minden magvetője;
most zsöndül búza, len, gyümölcs, takarmány,
hadd nőjjön fel a szellők dajka-karján,
az éjek legyenek szelíden alvók,
ne lássunk orkánt és pogány zimankót;
így kérnek kápolnádba Téged,
bámulva szűziséged,
aztán avégett
imádkoznak, hogy most segítsd meg őket,
a végzetes órába szenvedőket,
hogy bársony-aranyruhád este fölvedd
s édesdeden áldd majd meg ezt a földet.


 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile V
  2012-01-10 21:30:41, kedd
 
  Halott katonák
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Halottak, árva katonák,
kik lenn hevertek, sárban, szemetekben,
csaták vörös rémével szemetekben,
a föld alatt és álmodtok tovább.
Hozzátok járulunk most, peremén a sírnak,
mi, kiknek lelke nemrég
tűz volt tinektek, láng és szikra, emlék,
de a szemeink még mostan se sírnak.

Nagyságotokhoz nem méltó a sóhaj,
de kél a szél és mint egy ordító jaj,
roppant tüdővel átzeng majd az erdőn,
a fákat panaszosan tépi, fújja,
ő mondja el, hogy mily nagy a föld búja
és nem vegyül belé hangunk, kesergőn.

Mi énekeljük hős haláltusátok,
a földeken, hol zsendül a barázda,
kedves növények nőnek és garázda
napfény viháncol visszanézve rátok;
nem énekelhetünk meg titeket elégszer,
úgy dalolunk meg, mint ősnép a hősét,
hogy ez a szó: haza és ez a szó: dicsőség,
még szűzi volt és drága, mint az ékszer.

A lelketek csak most van ébredőben,
a zászlók selymén, a lengő redőben;
s sercegve éled, mint egy idegen
villanyütés agyon és idegen;
a lelketek eggyé olvad mivélünk,
délceg testünkbe táncol, mint a szikra
és majd ha visszanézünk harcainkra,
szegény halottak, mi bennetek élünk.

Katonák,
kik fekszetek a sárban, szemetekben,
csaták vörös rémével szemetekben
a föld alatt és álmodtok tovább.
Hozzátok járulunk most, peremén a sírnak,
kik nézzük a borzalmat tehetetlen,
de a szemeink még mostan se sírnak.


 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
Émile V
  2012-01-10 17:30:40, kedd
 
  A hó
szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Hullong a hó, hull szakadatlan
mint tiszta gyolcs, hull csendesen
az árva-árva tereken,
s amerre száll, átok terem.

Hullong a hó az alkonyaiban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull — egyhangún — szakadatlan;
sziszeg, zuhog, akár a katlan;
tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul;
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.

A zord idők bús lobogóját
kibontja a hósík felett;
s a gyászos nyomortól nem óják
kunyhók a bús szegényeket.

A fagy lejő s csontig hatol
és szűk a kunyhó, szűk az ól,
a lelkeken ott a nyomor s a hó,
a bús, nehéz és tiszta hó.
Sötét hidegben fázik a lakó
és arca oly sápadt, fakó.

Hótól fehér az út,
halottak a faluk;
a sok kristályos nagy kopár fa,
és a didergő fák sora
úgy áll fehér cukorba mártva.
Belepte már a malmot a fehér moha
s olyan, akárcsak egy kelepce
és készen áll prédára lesve;

lenn a viharban reszkető
kolostor és a háztető
november óta küzd az estbe;
s a hó csak hull, hull, hullong csendesen
a végtelen, kopárbús tereken.

Ameddig csak a szem elér,
minden fehér, fehér, fehér,
hó mindenütt, hó, tiszta hó,
halotti, sápadt takaró, ;
halotti meddő takaró.
A végtelen tél szemfedője
rongyos pehely-hímmel beszőve.

 
 
0 komment , kategória:  Émile Verhaeren 1.  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 26 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 10 db bejegyzés
Összes: 68304 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2740
  • e Hét: 46259
  • e Hónap: 277403
  • e Év: 1068267
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.