Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rád gondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös
nászindulóját!
Fájdalmaim fekete kutyája
ma hasztalan kocogsz nyomomba már.
Virágok közt járunk ma együtt
én és a Nyár.
Ma Örömisten papja vagyok én,
hiszek életben, szépben, jóban.
Cézár vagyok az ölelésben,
Dárius a csókban.
Forró imákat dalolok,
s letépek minden vadvirágot;
ha meghalok,
csak az fogja tudni, hogy ki voltam,
aki így látott.
"Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok már megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan...
mikor rádgondolok...
Nyári máglya.Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a
búzavirágok kék szerelmét..."
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
xMagazin
Offline
