Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
x
  2012-01-30 10:40:45, hétfő
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-21 08:45:25


PIETRA

Dante

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,
ahogyan velem bánik ez a szép nő,
ki csillog, mint az ékkő,
és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.
Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,
csupa keménység, csupa büszkeség ő:
megcélozod, s rádvillan égő
szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.
Ő bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,
sisak és páncél sem véd -
ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,
- már nem tudok ellene védekezni.

Szivét szerelem tépje szét, kivánom,
annak, ki az enyémet tépi, vágja,
úgy hogy már semmi vágya
dobogni - ez a nő halálba kerget.
Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,
s gőgjével el vagyok már telve torkig -
ó, jaj, mért is nem ordít
e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!
Ha én pillantanám meg őt a forró
szakadékban, vicsorgó
foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem;
dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,
s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szivére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,
ki megsebezte szívem és nem átall
gúnyolni, - zengve szárnyalj:
röpíts nyílvesszőt kőkemény szivébe,
és akkor meg tudok nyugodni végre.

(Képes Géza)


 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2012-01-10 19:39:13, kedd
 
  Beatrice
szerző: Dante Alighieri, fordító: Zoltán Vilmos

Mindszentkor volt - ah elfeledni napját,
Hogy őt megláttam - lelkem képtelen,
Vezette hölgyek bájoló csapatját
És jobbján ott haladt a Szerelem.

Láttam szemének tündökölni napját,
Mint égi tűz, ha villan szüntelen,
S míg édes arcát szemeim kutatták,
Angyalnak vélte őt tekintetem.

A kit méltónak tartok, hogy köszöntse,
Mosolygott arra, meghajolva mélyen,
Szívét színültig mámorral betöltve.

Oh, ő az égből jött a földre, vélem,
Hogy tengerét üdvnek szívünkbe öntse,
S boldog csupán, ki ott van közelében!
 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2011-12-17 13:30:42, szombat
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... .............. 2011-01-08 12:11:08

Dante Alighieri
La Vita Nuova

Olyan nemesnek látszik, oly kevélynek
hölgyem, amint köszön, bólintva szépen
hogy minden nyelv remegve néma lészen
és a szemek ránézni szinte félnek.

És mégis ő kit annyian dicsérnek
szerénységnek jár ritka köntösében
mintha égből azért jött volna épen
hogy csodát lássanak a földi férgek.

Olyan tetszőnek látja aki nézi
hogy nincs szív amely kéjjel meg ne telljen,
hogy meg nem értheti aki nem érzi.

Ajkáról száll fel és a szívbe megy
egy édes, szerelemmel teli szellem
mely így szól a lélekhez: Epekedj!

Babits Mihály fordítása




 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2011-04-16 11:48:00, szombat
 
  Dante Alighieri

PIETRA

Dante

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,
ahogyan velem bánik ez a szép nő,
ki csillog, mint az ékkő,
és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.
Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,
csupa keménység, csupa büszkeség ő:
megcélozod, s rádvillan égő
szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.
Ő bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,
sisak és páncél sem véd -
ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,
- már nem tudok ellene védekezni.

Szivét szerelem tépje szét, kivánom,
annak, ki az enyémet tépi, vágja,
úgy hogy már semmi vágya
dobogni - ez a nő halálba kerget.
Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,
s gőgjével el vagyok már telve torkig -
ó, jaj, mért is nem ordít
e nő, mint én, kit az ég véle vert meg?!
Ha én pillantanám meg őt a forró
szakadékban, vicsorgó
foggal gyötrődni: futnék, hogy kimentsem;
dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,
s ő engedné, hogy a mélyből kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint őzikét a medve.
Most még úgy tartja kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelről nézek ám szemébe,
a vergődésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szivére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,
ki megsebezte szívem és nem átall
gúnyolni, - zengve szárnyalj:
röpíts nyílvesszőt kőkemény szivébe,
és akkor meg tudok nyugodni végre.

(Képes Géza)



 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2011-03-04 08:33:39, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... (#6) 2011-03-04 07:45:13

Dante Alighieri

III. ének, 1-10.

RAJTAM JUTSZ ÁT A BÁNAT VÁROSÁBA,
RAJTAM JUTSZ ÁT AZ ÖRÖK GYÖTRELEMBE,
RAJTAM JUTSZ ÁT A BŰNHÖDŐK HONÁBA.

ALKOTÓMAT AZ IGAZSÁG VEZETTE -
ÉS LÉTRE HÍVOTT HATALMA AZ ÉGNEK,
LEGMAGASABB TUDÁSA, ŐSSZERELME.

NEM VOLT ELŐTTEM VÉGES FÖLDI ÉLET,
CSUPÁN ÖRÖKLÉT - S ÖRÖK MÁR A LÉTEM,
KI ITT BELÉPSZ, ADD FEL MINDEN REMÉNYED.

Ez állt a zord kapu fölött sötéten...



V. ének, 70-142.

Miután mesterem így elsorolta,
a hírhedt hölgyeket s lovagokat -
lesújtva álltam ott és szánakozva,

majd kérni kezdtem őt: "Poéta, hadd
szólítsam én meg azt az ifjú párt, mely
a szél sodrára szinte rátapad!"

"Meglásd - felelte -, várni nem soká kell
s idébb kerülnek. Akkor kérd a vágyra
- mely űzi őket -: sorsuk mondanák el."

S hogy hozzánk hajlott röptük széliránya -
rebbent a hangom: "Bú-gyötörte lelkek,
szóljatok, ha más másképp nem kivánja!"

S mint vadgalamb, amelyet vágya kerget,
kitárt siklással ér a fészek édes
titkú zugába, hátán gyors szeleknek:

úgy szálltak ők - Didót elhagyva - mérges
homályú légen át hozzánk, nem állva
ellent a hangnak, mely sorsukra kérdez.

"Te jótét lélek, ki az alvilágba
ellátogattál onnan, hol kiáradt
vérünk vetít vöröst a napsugárra,

ha tetszenénk a Mindenség Urának,
könyörögnénk a békédért esengve,
hisz rút bajunkat egyedül te szántad.

Beszélj hozzánk vagy áruld el, mi lenne
fontos neked, hogy szóljak róla gyorsan,
míg engedi az orkán percnyi csendje.

A föld, amelyen megszülettem, ott van,
ahol a Pó a tág tengerbe téved
s békére lel a végtelen habokban.

A szerelem, mely tiszta szívben ébred,
kötözte ezt itt külső kellememhez,
amelynek veszte éget, mint a bélyeg.

A szerelem, amely sosem kegyelmez
a szeretettnek, úgy megszállt iránta,
hogy néki vagyok máig engedelmes.

A szerelem lett kettőnk egy halála -
a gyilkosunkkal Káin pokla számol."
S itt búsan szóló ajkait bezárta.

Én - összetörve kettejük bajától -
elgondolkodtam, fejemet lehajtva,
mígnem a költő rámkérdett: "Mi bánt? Szólj!"

S nyílott az ajkam fájdalmas szavakra:
"Ó jaj, hány titkos óhaj s szív szerint vak
érzés sodorta őket kárhozatba!"

Aztán hozzájuk fordultam megint csak:
"Francesca, kínod - melybe beleláttam -
arra indít, hogy szánakozva sírjak.

De mondd: az édes sóhajok korában
hogy fedte fel Ámor mesterkedése
mindazt, mi rejlett szívetekbe-zártan?"

S ő így felelt: "Nincs gyötrőbb szenvedése
szívünknek annál, mint örömidőnket
idézni bajban - mestered ne értne?

Ám kedvedért - bár sírnom lenne könnyebb -
elmondom én szerelmünk sarjadását,
ha szavamat szegnék is néha könnyek.

Egy napon Lancelot históriáját
olvastuk épp: mint győzte vágya őt le,
gyanú sem érte kettőnk halk magányát.

Az olvasmány, amely hol enyhe-rőtre,
hol meg sápadtra festett minket ottan:
fegyelmünket egy részletnél legyőzte.

Olvasva vágyról, mely kérdő mosolyban
megbújva várta csókok válaszát:
ez itt - kit húzok hozzám-bogozottan -

csókját remegve számra lopta át.
Kerítőnk lett az író és a könyve -
és aznap már nem olvastunk tovább."

Míg egyikük ezt elbeszélte - könnye
hullt a másiknak bánatában, én meg
elájultam, úgy zuhanván a földre,

ahogy tetem terül talajra végleg.

gizellalapu (#7) 2011-03-04 07:46:54


Francesco Petrarca
(1304-1374)


VI.
MOST ŐRÜLT VÁGYAM

Most őrült vágyam - eloldozva tőlem -
fürgén szegődik tűnt hölgyem nyomába,
Ámor igáját könnyedén lerázta
s röpül - míg lábam lassan lép - előttem.

Hiába hívom egyre vissza - ő nem
térít a jó, a biztos útirányba,
gyeplő, sarkantyú meg nem zabolázza:
a vágy makacs mén, s hívó szóm erőtlen.

S ha pányva fogja, zabla tartja féken,
ha szilajsága kezességbe tört épp:
vesztemre elragad, halálba tűnve.

Csupán azért, hogy egyszer majd elérjem
"babéros" álmom keserű gyümölcsét,
mely méreg inkább, mintsem ír sebünkre.



XV.
MINDEN LÉPÉSNÉL

Minden lépésnél vissza-visszanézek
kínnal vonszolva fáradt testemet, s te
nyújtsz bűvkörödből balzsamot sebemre,
midőn jajongva új utakra lépek.

S ha elmém tűnt javamra visszaréved,
a hosszú útra, kurta életemre,
megállok akkor félve és remegve
s lehajtott fejjel sírva földre nézek.

S ha könnyeim fájdalmasan fakadnak,
kérdés kínoz: hogy élhet elszakadva
attól e test, ki néki lélek, élet?

"Gondolj csak - válaszolja Ámor - arra:
a szerelmesnek része ez, olyannak,
kit nem béklyóznak földi kötelékek."



LXIII.
Ó, SZÉP SZEMEK

Ó szép szemek, elnézve síri színem
- mely mindenekben elmúlást idéz fel -
szánalmatok felindult, s égi fénnyel
köszöntve éltettétek árva szívem.

A jó erő, mely életben marasztott,
áldása volt az Ön csodás szemének
s angyal-hangjának, édes, lágy szavának.

Ön adta nékem, asszonyom, a létet.
Serkenté - mint az ostor lomha barmot -
a lelkemet, mely renyhe volt s kifáradt.

Boldog vagyok, mert szívemen a zárat
csak Ön nyithatja, mindkét kulcs kezében,
s ha kell, tovább hajózom bármi szélben,
mert Ön mit ád, számomra drága minden.



LXV.
Ó JAJ, BE ROSSZ IS VOLT

Ó jaj, be rossz is volt kezdetben, Ámor
midőn nyilával életembe sebzett,
s lassan királya lett az életemnek,
kormányoz engem égi trónusáról.

Nem hittem el, hogy íly erős a ráspoly,
s kikezdheti szilárdságát szivemnek,
kudarca teljes ím a képzeletnek:
így jár, ki többet gondol önmagáról.

Minden más védelem hiába mától,
a kérdés az csupán, hogy mind e kérést
elveti-é vagy pártfogolja Ámor?

Nem kérem már, hogy mérsékelje mérték
szívemnek lángolását, ám e lángból
kívánom, hogy Ő is megkapja részét.



LXXXII.
SZERETNI ÖNT

Szeretni Önt nem lankadtam, Madonnám,
s nem lankadok, míg élek, ám elérte
végső partját a magam-gyűlölése,
s szemem kifáradt, folyton könnyet ontván.

Rejtsen inkább fehér sírbolt mogorván,
mintsem káromra márványkőbe vésse
az Ön nevét a vég, s megfosztva élne
lelkemtől testem s éltem osztva hordnám.

Ámbár ha Önt egy bízó és szerelmes
szív engesztelné meg, s Önnek se fájna,
úgy kérem Önt: legyen hozzám kegyelmes.

S haragját hogyha más módon kívánja
kiengesztelni, az sikertelen lesz,
miért Ámornak s önmagamnak hála.



CXXVI.
HŰS VÍZ, TE TISZTA, ÉDES

Hűs víz, te tiszta, édes,
hol megmártotta minden
tagját, ki nékem egymagában asszony;
fa, melynek törzsökéhez
- így él emlékeimben -
törzse simult, ha megpihent a parton;
szirmok, amik patakzón
zúdultak ruhája
medreiben s a keblén,
s te, mennyből érkezett fény,
amelynek most is perzsel még sugára -
halljátok együtt mostan
a végső, fájó búcsút sóhajomban.

Ha ő, a végzet: Ámor
s az ég is úgy akarja -
kihúnyt szememnek sem szűnik sirása,
majd erre jő egy vándor,
csontom földdel takarja,
s mezítlen lelkemet hazabocsátja.
Nem fájhat a halál, ha
hitem lehet, hogy itt ér.
E hit nyugalma nyújtson
vigaszt a kétes úton.
Mert csontjaimnak hogy lehetne színtér
más part, más árok
porladni majd, ha lelkem már kiszállott?

Üt majd az óra, melyben
a megszokott helyekre
a szép, szelíd vad egyszer visszatéved,
eljő, hogy megkeressen:
tekintetét remegve
körülhordozza vágyón, messze réved,
de én már - ó enyészet! -
kövek közé kavart por
leszek csupán. S szerelme
lelkemnek üdvöt esdve
s nevem sóhajtva engeszteljen akkor!
Indítsa meg a mennyek
honát irántam, értem ejtve könnyet.

A bájos ág, ha libbent,
- de édes, ó, az emlék! -
virágesőt hintett a drága ölbe,
s ő ült, ott ült szelíden,
mint teljes égi fenség,
s a vágy ködfátyla termetét befödte.
Virág hullott a földre,
a fodrozó habokra,
szőke fürtjén pihent meg
nehány s olyannak tetszett,
mint gyöngy, igazgyöngy színaranyra szórva.
S a szirmok kedves ívben
szálltak, susogtak: Ámor itt az isten...

Ó, hányszor elrebegtem
riadt, nagy ámulásban:
a mennyekből való e bűvös asszony!
És mindent elfeledtem,
míg bénultan csodáltam
s lestem, hogy ajkain mosoly fakadjon.
Ilyenkor elszakadnom
szép volt a létezéstől,
s csak sóhajtoztam egyre,
hogy a földről a mennybe
mi módon és mikor jutottam én föl?
S e fű azóta kedves,
hisz békességem máshol már sosem lesz.

Ha annyi volna díszed, mint szeretnéd:
az erdőből kiszállnál
dalom s az emberek közt szertejárnál.



CCXCIII.
HA TUDTAM VOLNA...

Ha tudtam volna, hány ember szivének
kedves e rímek halk sóhajtozása:
előbb elkezdtem volna - többre vágyva -
sűrűbben szólni ritkaszép igéket.

Immár halott, kiért felsírt az ének.
Ő állt az álmaim ormán, kijárna
neki az édes, fényes rímek árja,
de keserű a dal s egyre sötétebb.

Minden, mit írtam egykor, csak azért volt,
hogy költözzön fájó szivembe béke,
nem hajszoltam jutalmat s hírnevet sem.

Sírtam - babért nem könnyekért remélve.
S magához hív, ki messze mint az égbolt -
megtörve, némán hozzá kell sietnem
 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2011-03-04 08:31:21, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ............ ... (#5) 2011-03-04 07:43:29

Dante Alighieri
(1265-1321)

AZ ÚJ ÉLET

Nemes szivek s Ámor-igézte lelkek,
hadd intézzem hozzátok, íme szómat,
remélyében verses válaszotoknak
e küldeményt szánom - köszöntve - nektek.

Három órája már, hogy földerengett
rejtelmes fénye fenn a csillagoknak,
midőn Ámor elémbe tűnt s legott vak
rémület tört rám, mely ma is remegtet.

Vidámnak látszott, szívem tenyerében
tartotta, míg madonnám szenderegve
karján pihent, gyolcs födte akkor éppen.

Majd felkeltette őt, ki - végre ébren -
égő szívem alázattal megette,
aztán zokogva messze tűnt az éjben.





Kik jártok Ámor ösvenyén haladva,
figyeljetek szavamra,
mely elbeszéli, míly nehéz a terhem,
ki nem süket a jajra és panaszra:
szánjon meg, hogyha hallja,
hogy minden kín itt vert tanyát, szivemben.

Ámor - s ez nem csöpp érdemem jutalma -
nagylelkűen megadta
édes igézetű napokra lelnem.
Susogta városunk apraja-nagyja:
"Miért méltó ez arra,
hogy szíve íly vidám ütemre verjen?"

Most elvesztettem minden önbizalmam,
amely szerelmem kincséből adódott,
szegényesen ha szólok:
tétovaság bujkál minden szavamban.

Olyan vagyok, mint aki - vesztve módot -
ínségét röstelkedve rejti bajban,
mi jókedvem alatt van:
nagy bánat az, mit eltitkolva hordok.






Szerelmesek, sír Ámor - sírjatok hát!
S elmondom azt is, mi indítja erre:
nagy kín neki az asszonyok keserve,
kik bánatuk szemükbe gyűjtve hordják.

A durva, vad Halál most egy finom s lágy
szívre magát otromba mód vetette,
ami nemes volt benne: tönkretette,
csupán tisztességén nem ejtve csorbát.

A ravatalhoz eljött Ámor isten,
megállt mellette, könnye szaporán hullt
az arcra, mit halál festett fehérre.

Láttam, gyakorta felnézett az égre,
ahol a drága lélek útja zárult -
nem volt sugárzóbb asszony nála itt lenn.




Halál, ki szánalomra sose hajlasz,
a kín ősanyja vagy s az
ítélkezésben is durván kegyetlen,
miattad kín lakik szegény szivemben,
nagy terhet kell cipelnem,
miért szavam szünet nélkül szidalmaz.

Kegyed koldultam eddig - végre hallgasd
végig sok borzadalmas
bűnödet, ahogyan lajstromba vettem,
hogy éledjen a vágy az emberekben
tenni hatalmad ellen:
kit szerelem táplál, az is hatalmas.

A kor kecsességének veszte lettél
s rontása tisztaság szép kellemének,
szerelmes könnyüséget
s vidámságot azonmód tönkretettél.

Nem kell felednem azt, kit mindeneknél
különbbé tesznek jól ismert erények,
aki üdvöt remélhet:
köszönheti, ha majd a mennybe megtér.




Nemrég lovon tettem meg azt az útat,
mit végigjárni rossz volt, kellemetlen,
s széllel bélelt zarándok-öltözetben
Ámor került elém, felén az útnak.

Mint ki hatalmát elvesztette: búsnak
látszott nagyon, amikor észrevettem,
fejét lehajtva bandukolt leverten,
mint akit minden és mindenki untat.

Mikor meglátott, nevemet kimondta
s így szólt: "Most messze földről jövök éppen,
hol szíved hagytad én akaratomból

s hol új örömre lelsz megint, tudod jól."
Akkor magam bőrébe bújni véltem,
de ő már messze tűnt, köddé oszolva.



Ballada, indulj Ámorhoz sietve,
keressétek fel kettesben madonnám,
mentségemet általad úgy dalolnám,
hogy uram is érveit benne lelje.

Menj, ballada, merész vagy és szivélyes,
egyedül sem remegnél,
helyed megállnád magad is akárhol,
de hogy nyugalmat s biztonságot érezz:
kutasd fel őt, siessél,
mert nem lehet baj ott, hol társad Ámor.
Mert az, ki engesztelő szómra vár, oly
mértékben megneheztelt, hogy ugyancsak
elkél segítő kedve jó uramnak,
hisz nélküle csak szégyen száll fejedre.
S ha nála léssz, édes legyen igéd,
s imígyen kezdd beszéded,
miként ha térden esdenél kegyelmet:
"Madonna, aki küldött elibéd,
megengesztelni téged
általam óhajt, kérem hát figyelmed.
Ámor tanú, hogy az, ki így követ meg,
szépségedtől kényszerült áltatásra,
de rád gondolt, ha más arcát csodálta,
mert szíve csak neved dobogta egyre."

Mondd néki még: "Madonna, szíve hozzád
hűséges volt szünetlen
és rád gondolt csak minden pillanatban,
kitart melletted, már régóta szolgád."
S ha nem hinné el ezt sem,
tanúként Ámor áll elébe majdan,
ám hogyha szíve végképp hajthatatlan
és megbocsátani nem tudna nékem:
parancsolja meg - s életem bevégzem,
nem lelhet nálam engedelmesebbre.

S hozzá, ki kulcsa minden szánalomnak,
intézd a végső kérést,
még mielőtt elválnál tőle végleg:
"Remélem, édessége dallamomnak
téged maradni készt és
végére jársz szegény szolgád ügyének,
rögtön jelentsd, ha csöppnyi enyhülésnek
látnád netán jelét a bájos arcon."
Menj, balladám, szerencséd el ne hagyjon,
menj, mikor tetszik, ám ne késlekedve.





Gondolataim csak Ámort vitatják -
s oly bő az érvek gazdag áradása:
ez halkan rábeszél szolgálatára,
az hangosan túlozza el hatalmát,

emez nekem édes reményt, vigaszt ád -
késztet amaz gyakorta zokogásra,
ám egy keresztet hordoz mindahány: a
félelmet, mely a szívükön suhant át.

Fogalmam sincs, melyik felé hajoljak,
most szól a szám, máskor meg néma éppen -
vergődöm csak szerelmes zavaromban.

Hogy igazságukat összhangba hozzam:
ellenszenvét se bánva, kérve-kérem
óvó kegyét Madonna Irgalomnak.



Te is csak csúfolsz más hölgyek körében,
de annak senki sem gondol utána,
hogy asszonyi szépségetek csodálva
miért válik oly furcsává a képem?

Ha megtudjátok, szívetek - remélem -
a szívemet megérti s végre szánja,
szóval: ha vonz szép hölgyek társasága,
Ámor zsarnokká változik egészen

s szellemeimet megrémíti rendre:
ezt eltiporja, azt kiűzi, hogy csak
egyedül ő láthasson titeket.

A furcsa ámulás innét ered.
De azt így is jól hallom, hogy jajongnak
szellemeim, belőlem menekedve.





Minden kialszik emlékezetemben,
amikor rád tekintek, boldogságom,
Ámor, ha meglát melletted, ijedten
szól rám: "Fuss, mentsd az irhád, azt ajánlom!"

Nincs szín szivemben és a képemen sem,
az élet útját tántorogva járom,
remegni késztet ez a mámor engem
s még a kövek is kívánják halálom.

Bűnös, aki látványomnál időzve
nem vígasztalja rémült lelkemet meg -
vállalja nyíltan szánalmát, segítsen!

De gúnyszavad irgalmukat megölte.
S jól látható fakó fényén szememnek,
hogy éjbe húnyna már - más vágya nincsen.







Elmémet újra s újra megrohanja
Ámor jóvoltából a gond, a kétely,
s ezt kérdem, szinte magamat siratva:
"Ó, ennyi kín miért csak engem ér el?"

Hirtelen támad Ámor s diadalma
legyőzetés nekem, halálveszéllyel,
egy szellemet kímél csupán, mi arra
való, hogy rólad szóljon nappal, éjjel.

S ha végre magam összekaptam éppen:
félholtan és mindenemből kifosztva
hozzád vánszorgok, gyógyulást remélek.

De nem tanácsos szép orcádra néznem,
mert szívem mindig reszketésbe fog s a
vénámból elszivárog minden élet.




Hölgyek, akik értitek a szerelmet,
engedjétek hölgyemről szólni számat,
elmém dicséretétől sose fárad,
sőt inkább új erőre kap legottan.
Ha értékét dalolva róla zengek:
Ámor szavamnak édes újulást ad,
így lesz az ének szebb és egyre bátrabb,
s aki csak hallja, menten lángra lobban.
De nem dícsérem őt túláradóan,
miként ha félénkséget küzdenék le,
ihletet kedvességétől remélve
halkan beszélek én, ha róla szó van.
Elmondom néktek, lányok, asszonyok,
mindazt, mit másnak el nem mondhatok.

Angyal kiált istenség magasába:
"Uram, egy földi lélekben a mennyek
csodája megjelent az embereknek
és fényessége Hozzád felsugárzik."
A menny honának nincsen más hiánya,
csak ő. Uruk előtt az égi szentek
jelenlététől várnak majd kegyelmet.
Az Irgalom pártunkra állni látszik
s az Úr szavaiból is kiviláglik:
"Kedveseim, tűrjetek még nyugodtan,
földön marad boldogságtok, ahol van
az is, kit immár ő éltet halálig."
S a poklokhoz is szól: "Bűn-szülte népség,
láttam az üdvözültek szép reményét."

Madonnám a menny kívánná magának,
erényéről oly jólesik beszélnem:
minden más hölgy, ki szintén dús erényben,
mellé szegődve megláthatja ott, hogy
szerelmi szédelgők hitvány hadának
szíve megfagy tekintete jegében,
s ki pillantását állja, az egészen
megnemesül vagy holttá lesz azonmód.
Ha csodálhatja őt: mindenki boldog,
s meggyőződhet varázsáról, ha édes
üdvözlete elérkezik füléhez -
s máris feled minden rút földi dolgot.
Isten külön kegye, ha netalán a
köszöntésen túl mást is szólna szája.

Ámor ezt mondja róla: "Földi lelkek,
hogyan lehet ily ékes, tiszta bárki?"
Aztán szó nélkül kezdi őt csodálni,
belátva: végtelen Isten kegyelme.
Színét hordozza gyöngyös ékszereknek,
de csillogása annak halovány, ki
természetes bájjal tud fel-le járni -
a Szépség hódít testet öltve benne.
A pillantását akárhova vesse:
vágy-szellemek tüze lobban szeméből,
aki ránéz, megtántorul a fénytől,
mely beárad szemén, szívét keresve -
orcáján Ámor tündökölni látszik,
csodálni őt nem is lehet sokáig.

Dalom, beszélj a hölgyekhez, mikor már
bevégeztelek, szerteszét bejárva
a földet s - mert Ámor szolgálatára
szoktattalak - mindenütt ezt rebegjed,
ha ajtaján bárkinek bekopognál:
"Vezessetek az egy igaz irányba,
ahol ő van, hogy szavam áldva áldja."
Nem kell sehol hiába vesztegelned,
ne légy vendége hitvány embereknek,
mutatkozz mindig tisztán és szerényen
nemes hölgyek s nemes urak körében,
akik utat csakis hozzá köveznek.
S amikor Ámort véle megleled:
illőn ajánlj kegyébe engemet.





Szerelem és nemes szív mindig egyek,
amint a bölcs ezt már megírta régen,
egymás nélkül létezni sose mernek:
ha él a lélek, nem halott az ész sem.

Midőn a természet hordoz szerelmet:
szívét Ámor foglalja el egészen,
e hajlékban kedvére szendereghet,
kurtán időzve ott - vagy hosszan éppen.

A Szépség bölcs nő képét ölti fel -
s ez tetszetős a szemnek is, a szívben
vágy ébred ettől, mely nem szűnik égni.

És ott a vágy addig időzik el,
míg fel nem serken tőle Ámor isten -
a nőben is ezt végzi el a férfi.





A szerelmet szemében hordja hívem,
s megnemesül, kire áldón szemet vet,
felé fordul mindenki, ahol elmegy,
s üdvözlete remegést kelt a szívben.

Ki látja őt, a földre néz szelíden,
majd gyónni érez sóhajtozva kedvet,
gőg és harag előle menekednek.
Méltón dicsérni minden hölgy segítsen!

Annak, aki figyelhet szép szavára:
édesség száll szivére és alázat -
először látni őt hatalmas élmény.

Mosolyát én is boldogan idézném,
de nincsen erre szó, nincs magyarázat -
ő a világ felséges új csodája.





Ti nők, akiknek éke most alázat,
hisz bánatot cipeltek fejlehajtva,
honnan jöttök, hogy mindőtöknek arca
a szánalomnál sokkal halaványabb?

Láttátok-é szemét ama leánynak,
amint Ámort füröszti könnypatakja?
Mit nem is kérdek - feleljetek arra,
hisz titeket ma nemesebbnek látlak.

S ha szívetek megszánna engem úgy, hogy
szót váltani megálltok percre vélem:
ne hallgassátok el, mit róla tudtok.

De könnyben úszó arcotok ha nézem
s ha látom, hogy zárkózva elvonultok:
megremegek s eláll a szívverésem.








Te vagy tehát, aki gyakorta mondtál
barátnőnkről nekünk szép szavakat?
Ismerősnek találjuk hangodat,
de mintha más alakban bujdokolnál.

Miért zokogsz oly szívszaggatva, hogy már
csak szánalomra indítsz másokat?
Könnyezni láttad hölgyed s elragad
a részvét, mely nagyobb a fájdalomnál?

Hagyj sírni minket s búsan hazamenni
(ki vígasztal - csupán időt fecsérel),
láttuk, nem szenved jobban nála senki.

Arcán a gyász nagy fájdalmat beszélt el,
úgy tetszett: éltét nyomban elveszejti
az is, aki ránézni most merészel.








Egy irgalmas szívű ifjú leányka
- dús földi bájban s emberi erényben -
állt ott, mikor a Halált szólítottam.
És könnyben úszó szemeimet látva
s hallgatva hívságos, zavart beszédem:
ijedtében sírva fakadt legottan.
Mikor meglátták, hogy a fájdalomban
így osztozik velem s hogy mily erőtlen:
kedves társnői tőlem
elmenekítették, majd visszatértek
s rámszólt az egyik: "Ébredj!"
A másik faggatott; "Mondd, mi bajod van?"
A képzelgést én akkor félbetörtem
s ajkam rebegve hívogatta hölgyem.

A hangomat fájdalom járta által
s a sírástól folyton meg is bicsaklott,
csupán a név maradt szilárd szivemben.
S megbélyegezve arcom pirosával
- amely szégyenkezésemből maradt ott -
e nők felé fordított Ámor engem.
S mivel nem látszott már halvány szinem sem:
azt hitték, végórám elérkezett.
"Vigasztaljuk mi meg!" -
bíztatgatták egymást s fölém hajolva
megkérdezték gyakorta:
"Mit láttál, hogy meghűlt a vér eredben?"
S megnyugodván szóltam: "Ti kedvesek,
elmondok mindent, jól figyeljetek!

Amíg törékeny sorsomon merengtem
belátva életemnek kurta voltát:
szívem lakója, Ámor, sírni kezdett.
Oly zaklatott, oly feldúlt volt a lelkem,
hogy gondom rémületté változott át:
a hölgyem meghal - még ez is megeshet?
És rabja lettem oly nagy rémületnek,
hogy gyáva módon szememet lezártam,
menekülési vágyban
csapongtak szellemeim körülöttem,
én meg csak képzelődtem
határán létnek és önkívületnek:
egy bőszült nőcsapat utam elállva
HALJ MEG! HALJ MEG! - felém ezt kiabálta.

És számos kétes dolgot láttam ottan,
hová magával vitt a képzelet,
nem tudtam, hol vagyok - ez az igazság.
Az úton asszonyok bolydult sorokban
vonultak sírva, mint sötét sereg,
s felém a bánat lángjait nyilazták,
alább s alább szállt a nap, birodalmát
örökli, ím, a csillag, ami feljő,
láttam, sír mind a kettő,
s láttam sok madarat kövekre esni,
a földet megremegni,
s meghallottam egy sápadt férfi hangját,
rekedten szólt: - Halld! Neked bármi szent ő:
ki oly szépséges volt, halott a delnő!

Könnyes szemem az ég felé emeltem
s angyalokat láttam, akik - akár a
mannaeső - a magasban kerengtek,
felhőcske szállt előttük fényesen fenn
s kiáltoztak nyomában mind: Hozsánna!
Nem mondtak többet - s én se most tinektek.
De Ámor szólt: - Előtted mit sem rejtek,
jöjj s nézd meg úrnőd, mint fekszik fehéren!
S holt hölgyemhez felértem,
csalóka képzelet emelt magasba,
mely azt is megmutatta,
hogy nők miként borítnak rája leplet.
Alázatban pihent - és mintha nékem
ilyesmit mondott volna: Hazatértem.

S alázatossá lettem én is ennyi
alázat láttán s szívemet kitárva
szóltam: - Halál, már kedvesnek ítéllek,
hisz nem vagy képes ártásomra lenni.
Mióta hölgyemnek lettél sajátja:
irgalmadnál gonoszságod csekélyebb.
Áhítom, hogy szolgálatodba lépjek,
táborodba, hisz hasonlítok hozzád,
jöjj értem végre, szólj hát! -
s búmat betöltve elvonultam onnan.
Mikor egyedül voltam,
az ég felé susogtam íly igéket:
- Te tiszta lény, boldog, ki látja orcád! -
Jó szavatok hozzám ekkor hatolt át."





Éreztem, hogy a szívemben felébred
- mert ott szendergett - szelleme a vágynak,
majd Ámor hirtelen utamba tévedt:
sohasem láttam még ilyen vidámnak.

És szólt: "Szégyent ne hozz fejemre, kérlek" -
saját szaván nevetni kedve támadt,
arra fordultam én, amerre nézett,
röptét követve szeme sugarának.

S megláttam Monna Vannát s Monna Bicét,
felém tartott az úton mind a kettő -
egyik csoda a másikat követte.

S ahogy emlékszem, szólott Ámor ismét:
"Tavaszt idéz emez, hisz elsőnek jő,
az meg rám hasonlít, a Szerelemre."




Amint köszönget jobbra-balra, annyi
őszinte bájt sugároz szét a hölgyem,
hogy minden nyelv elszótlanodva döbben
s egy pillantás se mer reátapadni.

Alázatába húzódik, ha talmi
dícséretet hall s elmegy sietősen,
akár az angyalok, nem földi ő sem,
hisz mennyből érkezett, csodát mutatni.

És bámulóit elbűvölve, áldott
szemével édességet ád szivednek,
mit meg nem ért, ki még ilyet nem érzett.

S úgy tetszik: ajkán - rebbenő igézet -
sóhajtás kél, vággyal teli lehellet,
mely száll és szól a lélekhez: Fohászkodj!





Megláthatja teljességét az üdvnek
ki hölgyem látja más hölgyek körében,
mindaz, aki közelébe kerülhet,
kedvét leli Isten dicséretében.

Erényes szépségével sose tüntet
s nem készti írígykedni más szivét sem,
bájából, jóságából részesülhet
az is, aki mellé szegődik éppen.

Minden megjámborul, ha őt csodálja,
maga előtt sohase tetszelegne -
tőle mindenki tisztességet nyerhet.

Nemes tett minden megnyilatkozása,
csak úgy képes idézni őt az elme,
ha sóhajtón remél édes szerelmet.





Megszoktam Ámor rabtartó hatalmát,
hiszen régtől uralkodik felettem,
először érdes volt hozzám s kegyetlen,
de ím, szívemben édes úr manapság.
Midőn erőm elszívja szomjasan - hát
bizony elszáll belőlem mind a szellem,
tengernyi édesség támad szivemben
s halványságomtól retten, aki csak lát.
Ámor olyan dúsnak talál erényben,
hogy szellemeimet kérlelni hajtja:
kérjék a hölgyem arra,
hogy adjon még több boldogságot nékem.
Ez történik velem, ha rámtekint ő,
nincs szó, amely alázatához illő.




Szemeim egyre könnyet záporoznak
a szívem kínjától gyötörve, égve -
legyőzte őket nagy-nagy bánatom.
Utat adok hát most a fájdalomnak,
mely vinne már a megsemmisülésbe,
de szólok, hogy könnyítsek kínomon.
A szavakat most újragondolom,
miket hölgyemről mondtam életében,
s nemes hölgyek, most nagy fájdalmamat
- mivelhogy másokat
nem indíthat meg - néktek elbeszélem.
Szemeim egyre könnyet ontanak,
míg róla szólok, ki elszállt a mennybe,
Ámorral engem gyászban ittfeledve.

Beatrice a magas mennybe szállott,
hol békéje várta angyalseregnek,
köztük van már - s ti mind elhagyva itt lenn.
Nem hidegség s nem hő volt a halál-ok
- miktől a legtöbb földi lény kiszenved -,
hanem jósága, melynek párja nincsen.
Alázatának tündöklése innen
hatolt sugárként fel a fényözönbe,
hol trónja áll a mindenség urának,
akinek vágya támadt
arra, hogy hölgyemet ott fenn köszöntse,
s mivel a bűnös, gyötrelmes világ nagy
nemességét kicsit sem érdemelte:
magához hívta őt a messzi mennybe.

Gyönyörűséges lényéből kiszállt a
kegyességgel megáldott, drága lélek -
s méltó hazára lelt dicsőn az égben.
Ki könnyeket nem ejt, gondolva rája:
az jó lelkek közé sohase térhet,
mert kőszívű s elvetemült egészen.
Nincs durva lélek s nincs magasztos ész sem,
mely felidézni híven lenne képes -
hogyan sírhatna akkor hát utána?
Ám annak bánatára
nincs ír (mivel kedvet csak halni érez,
békét, vigasztalást hiába várva),
ki látta olykor őt, amikor élt még,
vagy emlékezve most idézi képét.

Sóhajaim erősen meggyötörnek,
amikor elmém újra s újra látja
őt, aki kétfelé osztotta szívem,
a halálra gondolok egyre többet
s oly édes vágyat érzek már utána,
hogy arcomon elváltozik a színem.
S mikor a képzelet így kínoz, minden-
felől csak fojtó fájdalom kerít be,
megrázkódom a kíntól, amit érzek,
mások elől kitérek,
saját magányomtól megszégyenítve.
Aztán elcsukló hangon így beszélek
Beatricéhez: "Meghaltál valóban?"
S megnyugszom attól, hogy megszólitottam.

Könnyek között, sóhajokkal tusázva
vergődik szívem, bárhová vetődjem -
elrémül, aki hogylétemre kérdez.
A földi életem örökre árva,
mióta mennybe költözött a hölgyem,
nincs nyelv, amely elmondhatná: mit érzek -
így hát, ó hölgyek, én magam beszélek
magamról, elmondom sorát ma annak,
hogyan gyötör az élet sok keserve,
s milyen nehéz a terhe;
aki rámnéz, így szól: "Magadra hagylak" -
s megy is, bénult ajkamtól megijedve.
De hölgyem, ablakából majd a mennynek,
meglát, tudom - s az ő kegyelme ment meg.

Fájdalmas ének, sírj és menj utadra,
fogadjanak be asszonyok, leányok,
akiknek vigasságot
s vigaszt nővéreid nyújtottak olykor,
a bánat lánya vagy, csak erre gondolj -
és osszad meg velük szomorúságod.





Jöjjetek s értsétek sóhajaim
nemes szivek, ha szánakoztok rajtam,
mert valamennyi vígasztalhatatlan -
ám ha nem szállnak el, megöl a kín.

A szememből kifogynak könnyeim,
sokallom szinte, olyannyira gyakran,
mert - jaj! - bár hölgyem százszor elsirattam,
mégsem enyhülnek nagy fájdalmaim.

Majd hallhatjátok még, ahogy beszélek
nemes hölgyemhez, aki messze szállott:
az ő erényéhez illő hazába.

És azt is többször hallja a világ, hogy
az életet becsmérli ez a lélek,
mely békéjét sehol meg nem találja.





Valahányszor - ó jaj! - elgondolom, hogy
többé nem nézhetek
a hölgyre, akiért emészt a bánat:
összetorlódnak szívemben a gondok,
ettől elmém kifárad
s ezt mondom: "Lelkem, utána eredj,
mert a kínok - miknek terhét viszed -
e földön engem is úgy megviselnek,
hogy félelmeim végleg elborítnak."
Már a halál segít csak,
ha majd édes nyugodalmába enged -
hát hívom is: "Jöjj és vigyél magaddal."
Irigylem azt, ki nálam hamarabb hal.

S ha sóhajomból szánandón kicsengne
hangja a kérlelésnek,
mely a halált szólítja sürgetően:
nézzétek el, hisz őt kivánom egyre,
amióta a hölgyem
az ő irgalmatlanságába tért meg.
Szépsége, mely maga volt az igézet,
tekintetünk terhétől szabadulva
lelki szépséggé változott azonnal
s az égi angyalokkal
együtt ragyog a mennyben, fényben úszva,
emelkedettségének szép varázsa
miatt ott fenn mindenki őt csodálja.



Első nyitás:

Ábrándozásaim elém vetítik
nemes hölgyem, akit számos erénye
miatt az Úr az alázat egébe
vitt fel, ahol Mária trónja díszlik.

Második nyitás:

Ábrándozásaim elém vetítik
nemes hölgyem, kit Ámor könnyezése
kísér, mikor sokan az ő erénye
miatt jönnek s munkám is megtekintik.

Ámor, ki őt eszemben tartja mindig,
széttört szívemben felserkenve végre
a sóhajokhoz fordult, így beszélve:
"Szálljatok el, dolgotok semmi sincs itt!"

S a keblemből zokogva mind kilebbent,
de oly hangon, amelytől könnye buggyan
gyakorta minden bú-felhőzte szemnek.

S melyek a többieknél szomorúbban
távoztak, ezt mondták: "Ó, tiszta szellem,
a mennybe mentél - s már egy éve ennek!"






Láttam, hogy láttomon szánakozásnak
megindultsága vonta árnyba lelked,
hiszen már minden cselekedetemnek
egyetlen mozgatója van: a bánat.

Észrevettem, hogy megriadva láttad
sivárságát naptalan életemnek,
s nyomban hatalmas rémület lepett meg,
hogy ilyennek ítélhetsz, ily silánynak.

És eltűntem szemed elől, a könnyek
miatt, mik arcom ellepték legottan,
mivel részvéted mélyen meghatott ott.

Aztán magamban így szóltam: e hölgyet
a Szerelmemmel érzem én egy sorban,
aki miatt vigasztalan bolyongok.




Szerelmes szín és szánalom miatt
nem változott el még ilyen csodásan
asszonyi arc - noha gyakorta láttam
ragyogni s könnyben úszni számosat -

mint a te orcád, mikor megakadt
rajtam szemed, mert sírni görbült szájam,
benned oly emlék-ébresztő varázs van,
hogy attól reszketek: szívem szakad.

Gyötrött szememnek így se, úgy se vethet
gátat szégyenlősségem halk tilalma,
mikor könnyezni vágyva nézne rád,

de ha rádnéz, csak a sírást akarja,
erősebben érez könnyezni kedvet -
előtted mégis fékezi magát.






"A keserű könny, mely csak ömlött egyre
belőletek, szemeim, régtől fogva,
másokat is elbúsított gyakorta,
s könnyeztek ők is, rajtam keseregve.

De mintha nem emlékeznétek erre.
S ha oly galád, oly feledékeny volna
más is, miként ti, biztos csillapodna
énbennem is a gyász minden keserve.

A hiúságtok aggaszt, mert ha kábít
pillantása egy bájos nőszemélynek:
kápráztok csak - s ettől szorongva tartok.

Ti nem feledhetitek el halálig
úrnőtöket, aki a mennybe tért meg."
Igy szólt a szívem és nagyot sóhajtott.



Nemes a gondolat, mely felidéz
téged s gyakorta van lakása bennem,
szerelemről szól egyre édesebben
és szívet-lelket megadásra készt.

A lélek hát a szívhez szól: "Az észt
ki vígasztalja itt olyan veszetten,
hogy más gondolatot nem tűr egyet sem,
kordában tartva az emlékezést?"

S a szív felel: "Ó lélek, kit a bánat
emészt: ez új, kicsiny szerelmi szellem,
ki vágyait, imé, elémbe hozza.

Léte, hatalma ama ismeretlen
irgalmas hölgynek szemeiből árad,
ki kínunk láttán indult szánalomra."




Ó jaj, hatalma tenger sóhajomnak
- miket szívbéli gond hozott világra -
szemeimet legyőzte: szinte már a
mások szemeitől is viszolyognak.

Két vágyuk van: könnyezni egyre s oly nagy
kínt, gyászt tükrözni, hogy mindenki lássa,
Ámor kisírt szemeim karikája
köré akár mártírkoszorút fonhat.

A gondok és a sóhajok szivemben
nagy fájdalommá változnak legottan,
hogy ennyi bajtól Ámor elalél itt.

Mert bennük bánattól övezve ott van
úrnőm neve, melyet megénekeltem,
s szavaim őt holtában is dicsérik.






Zarándokok, kik töprengőn haladván
vonultok, távol tájakon tünődve,
más nép közül érkeztetek e földre -
de hisz meglátszik ez mindőtök arcán.

E bánat-várost lassan hátrahagyván
szemeiteknek nincs egy árva könnye?
Veletek nyilván senkisem közölte:
sötét gyász lett úrrá derűs nyugalmán.

Ha megállnátok néhány pillanatra:
a szenvedő szív mindent elbeszélne -
s tudom, hogy menten könnyetek fakad.

A városnak meghalt Beatricéje.
És nem szűnik meg sírni, aki hallja
mindazt, amit még róla mondanak.







A legtágabb égkörön túlsuhanva
röpül fel minden sóhaja szivemnek:
új értelem, amelyet könnyesen vett
eszébe Ámor, hogy fel az ragadja.

S mikor felért oda, hová akart: a
szeme előtt szivélyes hölgy jelent meg,
kinek nagy fénye a zarándok-lelket
tündöklésével kápráztatta vakra.

S ha azt, mit látott, elmeséli nékem:
fel sem fogom s fájó szivemnek kell őt
bátorítani - olyan halk, ahogy szól.
S tudom: mikor emleget egy nemes nőt,
Beatricére gondol akkor éppen -
s ezt, kedves hölgyeim, már felfogom jól.








A POKOL
(részletek)

I. ének

Feleútján a földi létezésnek
egy naptalan vadonba vitt a lábam,
mivel a biztos ösvényről letévedt.

Nincs arra szó, hogy mennyi borzadály van
egy ily sötét s rettentő rengetegben -
ha rágondolok, borsódzik a hátam!

A halál sem lehet inkább kegyetlen.
Mégis: azért, ami javamra vált ott,
egyéb dolgokról is szót illik ejtnem.

Nem tudom, hogy vetődtem arra, álmot
láthattam épp - és révült bódulatban
lábam a helytelen irányra váltott.

De aztán egy domb lábáig haladtam,
véget ott ért a völgy, a szívem oly nagy
ijedtséggel betöltő, szörnyü katlan...

Felnéztem s láttam: vállára a dombnak
sugár-lepelt vetett már a planéta,
mely eligazítja az utazókat.

Csillapodott kissé a rettegés a
szivemben, mely az ébren telt vak éjben
sokáig volt e kínnak martaléka.

S mint aki kifulladva bár, de épen
ér partra árjából vadult vizeknek
s van mersze, hogy a vészre visszanézzen:

úgy lelkem is - még foglya félelemnek -
ama bejárt út hosszát megcsodálta,
mit élő ember eddig egy se tett meg.

S hogy testem csöpp erőt gyűjtött magába:
a kaptatón felfelé igyekeztem,
nehézkedvén folyvást a lenti lábra.

S még a hegy alján, szélnél sebesebben
egy párduc perdült hirtelen elémbe,
fehér s fekete foltokkal lepetten.

Nem latolgattam percig sem: kitér-e?
Hisz útamat olyannyira elállta,
hogy már-már megfordultam kényszerére.

Akkor felkelt a nap, nagy ragyogása
fényözönét oly csillagokra öntve,
melyek az égi Szeretet szavára

kezdetben épp így rendeződtek össze.
Bennem reményt keltett a fürge vadnak
pöttyökkel ékes, tarka-barka szőre

s a reggel, édessége a tavasznak -
de mégsem annyira, hogy egy oroszlán
látványától félholtra ne riadjak.

Attól tartottam: kiéhezve ront rám
a felszegett fejű, dühödt vadállat,
s remegtem, lélegzésem visszafojtván,

majd jött egy nőstényfarkas is, soványnak
tetszett s vágyaktól viselősnek egyben -
sok lelket ölhet már miatta bánat.

Oly döbbenettel párosult szivemben
a rettegés, melyet nézése keltett,
hogy nem maradt remény előbbre mennem.

S mint aki kincset kockáztatva nyer meg,
de aztán egyszer csak elvész a préda
s ettől szeméből bús könnyek peregnek:

nagy-hirtelen olyanná lettem én a
fenevadtól, amely hátrálni hajtott,
oda, ahol a napnak fénye néma.

S hogy lábam a mélység felé szaladt ott,
észrevettem, hogy valaki elém lép,
gyengének tetszett, rég nem adva hangot.

Kiáltásom a puszta táj egészét
bezengte: "Szánj meg, bárki légy, te lény,
árnyék csupán - vagy ember, aki él még!"

S ő szólt: "Nem ember - az csak voltam én,
lombard földön, Mantova városában
élt egykoron két szerető szülém.

Napot - sub Julio - csak késve láttam
s jó Augustus alatt Rómában éltem
a hamis-hazug istenek korában.

Költő voltam s hős fiáról regéltem
Anchisesnek, kit hozzánk Trója küldött,
mert Ilion porrá égett a vészben.

De téged, mondd, a völgy felé mi űzött?
Miért nem hágsz a szépséges halomra,
mely kezdettől kínál megannyi üdvöt?"

"Vergilius vagy hát, ki eldalolta
mindazt, mi szíve forrásából áradt?" -
rebegtem s szégyen ült ki homlokomra.

"Ó, dísze a föld minden lantosának,
vedd számba azt a sóvár szomjuságot,
mitől kedvem könyvedre lelni támadt.

Mintám te vagy, kit kezdettől csodálok,
tőled tanultam azt a szép beszélyt, mely
hírnévvel és dicsőséggel megáldott.

Nézd e vadat: hogy fussak tőle én el?
Nevezetes bölcs, oltalmazz meg engem,
minden tagom már telve rettegéssel."

"Az utad most másfelé kell vezessen
- szólt, látva hogy szemeim könnyben égnek -
ha szabadulni vágyol végre innen,

mert ez a vad, mely kiáltozni késztet,
itt senkit eddig még át nem bocsátott,
sőt, holtra gyötri azt, ki erre téved.

A természete oly gonosz, oly álnok,
hogy semmitől sem enyhül kapzsi éhe,
s falánkabb lesz attól, hogy lakomázott.

Sok állat párzik nyakra-főre véle.
S még több - de majd felbukkan az Agár itt,
mely kínt okozva elpusztítja végre.

S az földet, ércet falni már nem áhít,
csupán erényt, bölcsességet, szerelmet,
fajtája Feltro s Feltro közt tanyázik.

Itáliánk örvendhet akkor ennek -
üdvéért szűz Camilla, Nisus és még
Euryalus, Tursus: mind elestek.

Városokon át iszkol majd e rémség,
míg az Agár pokolba űzi végre,
honnét Irigység küldte erre még rég.

Úgy döntöttem: okulásodra mélybe
szállok veled s ott lenn magam vezetlek,
hogy el ne nyeljen éj örök sötétje.

A sírás-rívás kínos lesz fülednek
s a rég kimúlt lelkek sikoltozása,
kik második halálért így esengnek,

s őket is látod, kik tisztulni vágyva
elégedetten tűrnek, mert remélik,
hogy eljutnak a boldogok honába,

hová - ha kívánsz jutni égi célig -
majd nálamnál méltóbb lélek vezet fel,
ő visz tovább - engem meg visszatérít,

mert az Uralkodó, ki mindenekkel
rendelkezik, föl nem bocsát magához,
hiszen törvényét áthágtam nem egyszer.

Ott fenn kormányoz Ő, az égi város
tündöklő trónusán, nagy a hatalma,
ó, boldog lészen az, akit kiválaszt!"

Csak ennyit szóltam: "Költő, kérlek arra
az Istenre, ki néked ismeretlen,
hogy nagy s nagyobb veszélyből kiragadva

vigyél az elbeszélt helyekre engem,
hogy meglássam Szent Péter kapuját s a
kesergőket, kik szenvednek szünetlen."

Ekkor előre indult - s én utána.


II. ének

Elment a nap s a méla szürkületben
- mely igájától az állatvilágot
megváltja - nékem kellett számba vennem,

hogy majd milyen küzdelmes úton járok,
partján haladva tenger gyötrelemnek,
mikről elmém ad (nem botolva) számot.

Ó Múzsák, kikre fényt értelmetek vet,
segítsétek elmém, mely most hibátlan
emlékezés folytán is fényesedhet.

S kezdtem: "Költő, vezérlő útitársam,
szólj, hogy erénnyel győzöm-é e próbát,
mielőtt lépni megmozdulna lábam?

Silvius apja egykor - hisz te mondád -
romlandó testtel, élve szállt a mélybe,
hol rettentő az örökkévalóság.

S hogy az, ki minden rossznak ellensége
- mivel magasztos küldetésre szánta -
pártolta őt: nincs ebben semmiféle

felfoghatatlan, ezt mindenki látja,
hisz őt szemelte ki az ég, hogy Róma
teremtő atyja légyen nemsokára,

a városé, amely - igazat szólva -
szent hely azóta is, hisz arra kellett,
hogy trónra ott üljön Péter utódja.

Ez út során - de hisz megénekelted -
megtudta azt, mi pápáknak palástot
hozott, míg néki fényes győzedelmet.

S a Választott Edény is élve járt ott,
hol megerősödött vállalt hitében,
mely igazulni készteti a világot.

De én mért menjek? S ki enged belépnem?
Aeneas, Pál apostol hírnevére
nem tesz méltóvá engem semmi érdem.

S ha indulnék (mert kedvem ellenére
nincs ez), a döntésem nem lenne balga?
Te bölcs vagy, nincs, ki nálad jobban értne."

S mint az, ki mit akart, már nem akarja
s - másítva tervét új gondolatokkal -
mit el se kezdett, máris abbahagyja:

úgy tétováztam én a zord hegyoldal
szegélyén, hisz vágy bennem már nem égett
megtenni, mire serkentett nagy óhaj.

"Ha jól értettem kétkedő beszéded -
- szólt most a költőóriásnak árnya -
benned gyávaság rabja lett a lélek,

a férfit ez gyakorta leigázza,
olyankor jó ügyét feladva retten,
mint állat, bokrot este rémnek látva.

Hogy meg ne átalkodj e félelemben,
elmondom én, mit hallottam felőled,
s mért szántalak meg már az első percben.

Imént - körében még a lebegőknek -
egy üdvözült, szép nő úgy szólt le hozzám,
hogy máris vágytam szolgálni e hölgyet.

Szeme csillagnál jobban ragyogott rám,
a hangja édes lágysággal igézett,
s ezt mondta nékem, angyal módra szólván:

\'Ó lovagias mantovai lélek,
kinek nagy híre él még a világon,
és élni fog, amíg ott népek élnek,

ím, egy szegény, sorsüldözött barátom
a puszta parton áll, ütközve gátba,
s azt latolgatja: vissza hogy\' találjon?

Ahogy itt fenn beszélik, gyávulása
oly mérvű már, hogy tartok tőle: minden,
mit érte tenni buzdultam, hiába.

Indulj tehát, ékes szavad segítsen
s mindaz, mi szép mesterséged erénye -
csak így tudod megvigasztalni szívem.

Én, Beatrice kérlek: menj elébe,
s ahonnan jöttem, máris visszavágyom,
szerelmem indított, hogy szóljak érte.

Ha fenn, az Úr előtt kell újra állnom,
dicsérni téged rest sosem leszek.\'
Elhallgatott. S ily szó fakadt a számon:

\'Magasztos hölgy, csak általad lehet
nekünk azon túljutni, mi a mennyben
a legkisebb égkörben kap helyet,

parancsod oly gyönyörrel tölt el engem,
hogy - már ha tenném is - megkésve volna,
ezért erről több szó, kérlek, ne essen.

De mondd: leszállani e mély pokolba
mi késztetett a tágas tér honából,
amely a szíved máris visszavonzza?\'

\'Ha érdekel, ha többet tudni vágyol,
néhány szóval elmondhatom - felelte -
hogy mért voltam e helyre jönni bátor.

Csak oly dolgok késztetnek félelemre,
melyeknek módjuk van kárt tenni másban -
a rettegésre ok egyéb mi lenne?

Isten kegyelméből olyanra váltam,
hogy szenvedéstek el nem érhet engem
s bántatlan járhatok gyehenna-lángban.

Van egy nemes hölgy odafönt a mennyben,
ki úgy sajnálja azt, kihez menesztlek,
hogy - a törvényt se tartva tiszteletben -

Luciához fordult és így esengett:
- Segítséget kérek tőled, ki jó vagy,
mert nagy szüksége van rá egy hivednek. -

Lucia, ostora minden gonosznak,
sietősen oda ereszkedett le,
ahol Rákhellel ültünk, s megrovólag

szólt hozzám: - Beatrice, Úr kegyeltje,
nem gyámolítod azt, ki bűnös ember-
tömegből tűnt elő, téged szeretve?

Nem hallod, hogy jajong nagy félelemmel?
Halálos harcát nem látod szegénynek
a folyónál, mely bőszebb, mint a tenger? -

Nem volt a földön ember még serényebb
hajszolni hasznát vagy keresni vesztét
mint én, hallván e korholó beszédet,

s percet se késve szálltam le a szent ég
magasából, bízván fennkölt szavadban,
mely minden hallgatódnak oly becses még!\'

S miután mindezt elbeszélte halkan,
rámnézett könnyes, tündöklő szemével,
sietni ettől még inkább akartam,

s hozzád jutván úgy jártam el, miként kell:
a fenevadtól megmentettelek,
amely az üdv dombjához érve ért el.

Mit állsz itt hát? Mi van, mi van veled?
Miért vert gyávaság tanyát szivedben?
Miért nem bújtja merészségedet,

hogy három áldott asszony fönn a mennyben
viseli szívén sorsod - és igém se
elég, hogy útadon tovább tereljen?"

Mint virág, mit éjjel megcsíp a dér s le-
lankad, bezárul, ám a nap hevétől
kinyílik s szárát nyújtja, újra élve:

erőre kapván úgy éledtem én föl,
csüggedt lelkembe visszatért az ihlet,
s szóltam, nem tartva többé semmi vésztől:

"Ó, áldassék a nő, ki megsegített!
S te is, ki kész voltál eljönni menten,
hogy kívánságát önként teljesítsed.

Szavadra kedv éledt megint szivemben,
hogy - elszántan az útnak nekivágva -
korábbi tervem többé el ne ejtsem.

Fel hát, kettőnknek egy immár a vágya,
te vagy uram, tanítóm és vezérem!"
Ennyit mondtam, s amint mozdult a lába,

én is az erdő mély útjára léptem.










 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2010-03-16 16:40:23, kedd
 
  Dante Alighieri: Isteni színjáték (részletek)

Pokol ( I. ének)


Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz utat nem lelém.
Ó, szörnyű elbeszélni, mi van ottan,
s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az úton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Így bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért, lihegve visszafordul,
még egyszer a vad vizen nézni széllyel:
ugy lelkem még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senki sem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifújva
megint megindulék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És ím, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyű párduc tűnt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot,
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltűnvén egy oroszlán szörnyű képe:
mely emelt fővel közeledni látszott,
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tűnt föl minden céda vággyal,
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
s láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
ha jó a pillanat, mely vakra forgat,
búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a magasságtól
ama vidékre, ahol a nap hallgat.

A pokol kapuja ( A III. énekből)

" Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába,
Nagy Alkotóm vezette az igazság:
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel: s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"

/Ford.: Babits Mihály/
 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2010-01-20 16:21:32, szerda
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-18 09:54:22
DANTE

Il mio bel Sa Giovanni...
Dante

Holta után sem tért soha vissza
Firenzéje vén utcáiba
Nem tekintett hátra elbúcsúzva.
Erről vágyom énekelni ma.
Éj, ölelés, búcsú. Fáklya lobban.
Kinn a sors jajongva térdepel.
Átkozza e várost a Pokolban,
és a Mennyben sem feledte el.
De vezeklőingben, bűnve-bánva,
gyertyát tartva, mezítlábasan
nem tért meg a sóvárgott, a drága,
szennyes, hitszegő Florenciába.
1936

Rab Zsuzsa fordítása


EPIGRAMMA

Szerzette-e Beatrice verset Dante módján?
Szonettet Laura, szerelmi lángba szőttet?
A nők tőlem tanultak meg beszélni, mondják.
De hogyan kényszerítsem hallgatásra őket?

Halasi Zoltán fordítása


ERŐ

Ha mindenki aki lelki támaszt
keresett már nálam életében
szent bolondok, megszállottak, némák,
fegyencek és öngyilkosjelöltek -
küldenének csak egy-egy kopejkát
"Egyiptom leggazdagabbja" lennék,
ahogy szegény Kuzmin mondogatta...
De nem küldenek nekem kopejkát -
velem erejüket megfelezték,
így lettem a föld legerősebbje,
olyan erős: elbírom még ezt is.

1960

Rab Zsuzsa fordítása



 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2010-01-19 17:33:22, kedd
 
  DANTE ALIGHIERI:
Pietra

Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,
ahogyan velem bánik ez a szép no,
ki csillog, mint az ékko,
és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.
Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,
csupa keménység, csupa büszkeség o:
megcélozod, s rádvillan égo
szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.
O bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,
sisak és páncél sem véd -
ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,
- már nem tudok ellene védekezni.

Szivét szerelem tépje szét, kivánom,
annak, ki az enyémet tépi, vágja,
úgy hogy már semmi vágya
dobogni - ez a no halálba kerget.
Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,
s gogjével el vagyok már telve torkig -
ó, jaj, mért is nem ordít
e no, mint én, kit az ég véle vert meg?!
Ha én pillantanám meg ot a forró
szakadékban, vicsorgó
foggal gyötrodni: futnék, hogy kimentsem;
dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,
s o engedné, hogy a mélybol kihúzzam.

Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint ozikét a medve.
Most még úgy tartja kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelrol nézek ám szemébe,
a vergodésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szivére.

Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,
ki megsebezte szívem és nem átall
gúnyolni, - zengve szárnyalj:
röpíts nyílvesszot kokemény szivébe,
és akkor meg tudok nyugodni végre.

(Képes Géza)



 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
x
  2010-01-16 10:29:34, szombat
 
  Dante Aligééri: Volt egyszer egy szerelem

Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden
Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem
De mögé már senki nem néz.
Játszani a közömbös embert
Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem.

Elmegyünk egymás mellett
A két szemed rám nevet
Kacagva köszönök én is
De a hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utca sarkáig
De aztán ahogy befordulok
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.

"Menj és ne érints, kérve kérlek,
És meg ne csókold ajkamat!
Lángajkat csókolsz: félve félek,
Hogy lángja a szívedbe csap..."
/Komjáthy Jenő
 
 
0 komment , kategória:  Dante Alighieri 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 782
  • e Hét: 16600
  • e Hónap: 80870
  • e Év: 1776755
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.