"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Talán
ha volna még egy Föld
nem félnék ha tűz égeti testét,
hogy áradó folyó
oltja égő keresztjét,
és csonttá aszott emberek
a világ végét várják
miközben szépségkirálynők
hirdetnek világbékét,
hogy simogató szél helyett
arcát orkán tapossa,
s ha fájdalmában felnevet
temetők könnye mossa.
Talán
ha volna még egy Föld
nem félnék hogy meghalnak a szavak
hogy szótlanul sújt az ököl
míg semmi a gondolat,
hogy fekete lyuk tátong
ahol halál arat,
és álmos csillagok helyett
csak sírok alszanak.
Hogy nincsen boldogság,
csak rövid... tétova...
Ha volna még egy Föld,
én elmennék oda!
Arcomról arcod,
arcodról arcom köszön.
És bár a szavak másak,
mégis ugyanaz a hang
csap fájón arcomba,
mely arcod,
és ugyanaz a szúró nézés
szemedbe, mely szemem.
Kettőnkön kívül
nem érzi senki sem.
De egyszer,
hiába némán,
égből vagy pokolból,
angyalarccal
szólok szenvtelen:
- Jelen!
Ne szólalj meg
csak hallgasd a zenét
érezd
ahogy suhan a pillanat
szemeid előtt szellemek lebegnek
halkan haldokló szerelmek születnek
fák közt fáradt napsugár
szél szárnyán szemlesütve száll
sziklákba botló hófehér habok
ringó hajó
madársikolyban szívdallamok
ódon falak közt lágy ölelés
a fény kevés
szürkülő szobák falán
sötét fény feszeng
vázában hervadt rózsaszál
ruhája elnyűtt
gyűrt szirom-madár
szemvillanás
és elfelejtheted
hogy ékesítette a kertedet
most fuss
az élet elrohan -
halálig tart
percnyi pontosan.