Belépés
kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen. Szendrei Klaudia
1958.03.07
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
In memoriam
  2011-08-16 11:44:02, kedd
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Nem véletlen, hogy a Köztársaság téren harcoló pártmunkások, katonatisztek, karhatalmisták életének ismertetését azzal kell kezdenünk, hogy üzemi munkás, tsz-paraszt, értelmiségi - dolgozó ember. És nem véletlen az sem, hogy életüket kutatva minduntalan a munkásmozgalom, a szakszervezetek, az illegális Komunista Párt, a függetlenségi mozgalom eseményeihez értünk.
Nem életrajzgyűjteményt írunk, e könyv keretében ez nem féne el. Lehet, egyik-másik életrajz unalmasnak, sablonosnak tűnik majd. A pártbizottság vezetői és munkatársai 1945 előtt vagy után az osztályharc és a forradalmi küzdelem semmivel össze nem hasonlítható iskoláját járták ki. Ők maradnak ott- ők azok, akik óráról órára érzik, hogy valami szörnyű dolog készül.
A szocialista Magyarország halálos ellenségei közül egyre inkább azok kerülnek előtérbe, akik szocializmusról, forradalomról, semlegességről, függetlenségről, demokráciáról, népjogokról kiabáltak, s ami különösen fájdalmas, mind többen hallgatnak rájuk azok közül, akiknek ténylegesen a szocializmus, a forradalom, a függetlenség, a népjog az érdeke. Ilyen helyzetben felismerni a tömegek között azok halálos ellenségeit, tudatosan vagy ösztönösen megérteni és megérezni, hol a helye az embernek, ez nem lehet véletlen. Abban pedig, ki milyen Magyarországot akar, azon a napon az egymással szemben állók múltja, környezete, élete, törekvései perdöntő szerepet játszanak. Mint minden hasonló esetben, az emberek cselekedeteiben ott is a társadalom valamely csoportjának törekvései jutottak kifejezésre. Nem lehet vitás, hogy milyen csoportok és osztályok jelentkeztek Mező, Asztalos, Várkonyi és a többiek cselekedeteiben, mint ahogy az sem, milyen osztályok társadalmi csoportok léptek a küzdelem arénájába a Crvin köziekkel, a Baross tériekkal, a Víg utcaiakkal.
A látszat- és a valóságos érdekek konfliktusa minden ország osztályküzdelmeiben többé-kevésbé jelen van, de nálunk több oknál fogva erősebben. A látszat és a valóság, a tényleges és a vélt érdekek sokkal kuszáltabbak, mert erősebben elválnak egymástól. Különösen 1919 után. A látszat az, hogy a proletariátus harca, föllépése vezet 1920 Trianonjához, a valóság pedig egészen más: a forrdalmi proletariátus nemcsak saját osztályának fölemelkedéséért harcolt, hanem a nemzeti érdekekért is, az antant megszálló csapatait Horhtyék hívták be. A látszat az, hogy a Hothy-fasizmus küzd a nemzeti célokért, a valóság az, hogy az uralkodó osztályok kicsiben is elárulják a nemzeti célokat, és nagyban is előidézik a nemzeti tragédiát, úgy harcolnak Trianon ellen, hogy egy súlyosabb nemzeti katasztfófát idéznek elő. A látszat az, hogy a nemzet egészének sérelme ellen küzdenek, sőt sikeresen, hiszen bekövetkezik az "országgyarapítás". A valóság - mind rövidesen kiderül - viszont az, hogy a saját magántulajdonukként kezelt ország gyarapítását oly szélsőségesen reakciós hatalmak segítségével és imperialista céljainak szolgálatával fizetik meg, hogy az ország történelmének legsúlyosabb tragédiáját idézik elő. Úgy tűnik, mintha a kzdő forradalmi proletariátus az ország, a nemzet egészének igazi érdekei ellen harcolna. A valóság egészen más, az, hogy a nép érdekeit, a nemzeti célokat, az ország felemelkedését a forradalmi proletariátus képviseli.
1956 októberében a látszat ismét felülkerekedett a valóságon. De 30-án a valóság kitört a látszat mögül, nehezen lehetett szabadságharcosoknak, a forradalom hű és tiszta kezű harcosainak látni azokat, akik a Köztársaság téren felvonultak és tették, amit tettek.
A nagy nyugati újságok kiküldött tudósítói, riporteresi, a kapitalista országok budapesti nagykövetségének sok beosztottja, a Budapesti Pártbizottság ostromának hírére kiváncsian siettek a Köztársaság térre. Úgy gondolták, a téren végignézhetik egy rendszer végvonaglását. De valami mást nézhettek végig. Azt, amit a székház szívós védelme bizonyított, hogy van erő az ellenforrdalmi felkelés elleni harchoz, hogy egy igazi és tényleges forradalmi központ tömöríteni tudja Budapesten és az egész országban a népköztársaság, a forradalom híveit.
Azok, akik védték a Budapesti Pártbizottság székházát, és életben mardtka, meg azok, akik hac közben életüket áldozták, megdöbbentő erővel bizonyítják ezt.
A téren elesett pártmunkások, nők és férfiak, katonák, tisztek, és egyszerű közlegények halálukkal tették világossá, hogy mi történt az "összekuszált Budapesten", hogy a rendszerre támadó többféle irányzat közül melyik a legerősebb. És ennek ötlete - sokak számára váratlanul - a már jól ismert 1944. októberire hasonlított.
A következőkben azokról szólunk, akik hősi halált haltak az ellene vívott harcban.

Alberth György 1935-ban született Brailiában. Fiatalon került Budapestre, a felszabaduás után az egész család Csepelre költözött. Itt élt szüleivel és két testvérével. Albert a Csepel Vas- és Fémművekben volt esztergályostanuló, majd a Csepeli Acélmű tmk-műhelyében dolgozott, s közben elvégezte a gépipari technikum esti tagozatát. Tagja lett a népi táncegyütteesnek és az üzemi futballcsapatnak. Munkatársai emlékezetében szakmáját szerető, igen szorgalmas emberként élt. Az idősebb esztergályosok úgy emlékeznek a fiatal Albert Györgyre, mint aki hozzájuk, közéjük tartozott. Fizetését rendszeresen hazaadta, könnyítve szülei anyagi helyzetén. 1955 augusztusában lett katona, tevékenyen részt vett a zászlóalj kulturális életében, s rövidesen őrvezetővé léptették elő. Október 23-án este vezényelték a Budapesti Pártbizottság székházának védelmére. Többször is beszélt édesapjával telefonon, ha nem tudta elérni, üzenetet hagyott neki: "Jól van, egészséges, ne aggódjanak érte." Apja persze szerette volna megtudni, hol van, de Albert mindig csak ennyit mondott: "Budapest egyik pontján teljesít szolgálatot." Mikor családja megtudta, mi történt a Köztársaság téren, nyugtalankodva kereste, de sehol sem talált rá - csak 1957 tavaszán a Rákoskeresztúri új köztemető egyik tömegsírjában.

Asztalos János ezredes, a Budapesti Pártbizottság védelmének egyik szervezője, irányítója, annak a tiszti csoportnak a tagjaként került a Budapesti Pártbizottságra, amely október 28-án azonnal, önként vállalta a munkásmilícia megszervezését, a megbízható munkások fefegyverzését. A csoport parancsnokának, Tóth Lajos ezredesnek a politikai helyettese volt. Eddig a napig a Központi Vezetőség Akadémia utcai székházában teljesített szolgálatot katonai parancsnokként.
Édesapja cipészsegéd volt. A Tanácsköztársaság idején való szereplése miatt egyévi börtönbüntetésre ítélték. Asztaos 1918-ban született, három testvérével egy szoba-konyhás udvari lakásban nehéz körülmények között nőtt fel. Aranyműinas lett, szakmáját jól értő, olvasni vágyó, gondolkodó ifjúmunkás. Életében 1955 nyara jelentette a fordulópontot.Testvéröccse elvitte a vasas tornászokhoz, majd a szakszervezetbe. A vasas tornászoknál a KMP erős szervezettel rendelkezett. Hamar megtalálták Asztalos Jánost is, aki ezután már nemcsak tornázott, úszott, énekelt, de plakátokat is ragasztott, röpcédulát terjesztett, szemináriumra járt, és megkapta első munkáját a Vörös Segélyben. Ebben a légkörben magától értetődően vált kommunistává - egyénisége kiteljesedett. Tizennyolc éves volt, amikor a vasas tornászoknál megismerte későbbi feleségét. 1940-től, anélkül, hogy tudták volna ezt egymásról, mindketten tagjai lettek a Kommunisták Magyarországi Pártjának, részt vettek illegális munkájában, szervezték a függetlenségi mozgalmat. 1942-ben majdnem egyszerre tartóztatták le őket.
Asztalos éppen katona volt, szakaszvezető. A csendőrnyomozók bilincsbe verve vitték az Andrássy-laktanyába. Igen kemény vallatásnak vetették alá. A börtönből szabadulva Nagykanizsán internálták. Amikor Nagykanizsa felszabadult, előbb zalaegerszegen segített a Magyar Kommunista Párt helyi szervezetének a létreozásában, majd pártiskolára került, oktató lett, később a budatétényi pártiskola igazgatója. Azok közé tartozott, akik meg tudták őrizni mindazt az erkölcsi-politikai tartást, amit a forradalmi küzdelemben való részvétel adott a harcosainak és képesek voltak új körümények között is megújulni. 1948-ban a néphadsereg politikai tisztje lett. Levelező úton elvégezte a tiszti akadémiát.
Amikor október 29-én utoljára hazament a családjához, "megcsókolta a gyerekeit és feleségétől is elbúcsúzott. Nem mondta meg, hogy a Köztársaság térre megy vissza. De az ajtóban visszafordult és az asszonyra nézett. Aztán váratlanul azt mondta: - Húsz éve egymáshoz tartozunk. Remélem, az elkövetkező húsz év legalább ilyen szép lesz. - És becsukta az ajtót maga után.
1956. november 4-e után, amikor a kommunisták számba vették halottaikat, a Köztársaság téri pártház áldozatai között egy férfit ástak ki a sírból, akinek nem volt arca. Testét katonatiszti egyenruha fedte, kifosztott zsebekkel. De arca nem volt, Csizmasarokkal taposták szét? Puskaaggyal verték alaktalanná? Már nem lehetett tudni. Úgy emlegették egy ideig: "a névtelen tiszt".
"Asztalos János honvéd ezredes is eltűnt a pártház ostrománál. Családja és elvtársai kétségbeesetten keresték. Hová tűnhetett? Szép fejét keresték, magas homlokát, nemes vonalú száját, egy arcot kerestek az élők és halottak között, amelye fölismerhetik az ő vonásait. De ilyan arcot sehol sem találtak."
Aztán valaki arra gondolt, hogy talán ez a "névtelen", talán ő Asztalos János. De nem akarták hinni a többiek. Lehetetlen! Az egészséges emberi értelem visszariadt a gondolattól, ogy ebben az arc nélküli halottban Asztalos Jánost keresse. Az egészséges emberi képzelet sokáig nem volt képes követni mindazt, ami ahhoz kellett, hogy Asztalos János arcából ez váljék, amit szinte megnevezni sem lehet. De "ez" valóság volt. A "névtelen" és "arctalan" tiszt Asztalos János volt.

Bata Ferenc 1933. augusztus 16-án született Maglód községben. Szintén munkáscsaládból származott, apja a MÁV-nál odlgoott, mindhárom testvére munkás lett. Bata az általános iskola elvégzése után a Magyar Állami Vas- és Acélművekben lett ipari tanuló, majd segédként az Acélöntő és Csőgyárban dolgozott. Az üzemi sakkcsapat egyik erőssége volt. 1953 novemberében lett katona. Részt vett a mohácsi nagy árvíz mentési munkálataiban, majd 1956-ban Taksonyban a földrengés okozta károk helyreállításában.
1956. október 22-én szabadságon volt Maglódon a szüleinél. Már tervezgették a jövőt, éppen leszerelés előtt állt. De aznap parancsot kapott, azonnal vonuljon vissza a szolgálati helyére. 23-án már ott volt a Budapesti Pártbizottság székházában. Szülei, értesülve haláláról, azonnal fölutaztak Pestre: holttestét meg is találták, de elvinni mégég nem tudták, mert nem engedték meg nekik. Apja megrendülten nézte a drága, megkínzott halottat, mivel őt magát nem vihette el, magához vette szolgálati igazolványát, és őrzi a mai napig is ereklyeként bátor katona fiáról. Később azonban már sehol sem találták a tetemet. A maglódi temetőben a monori járási KISZ-bizottság emléksírt emelt a tiszteletére. Monoron utcát neveztek el rólaés több KISZ-szervezet felvette a nevét.

Elek László 1935. május 14-én született Sárospatakon. Nyugtalan fiatalsága volt. Három évig Csehszlovákiában élt, itt egy porcelángyárban dolgozott, majd visszakerülve Magyarországra, szállítómunkás lett. Tagja volt a dsz-nek, szerette a sportot, különösen az ökölvívást, csapata 1951-ben serleget is nyert. víg kedélyű, életszerető fiatal volt. Bár Elek László menekülhetett volna, vállalta bajtársai sorsát utolsó szavaival: "Én is közéjük tartozom!" Menyassonya az ellenforradalom napjaiban mindenütt kereste, de már hiába.

Frank Ferenc 1935. április 11-én született Vencsellőn. Szülei régen cselédek voltak, 1945-ben négy és fél hold földet kaptak. Hatan voltak testvérek. Ő hat elemit végzett, nem tanulhatott tovább, mert keresetére szüksége volt a családnak. "Feri nagyon csendes és szorgalmas gyerek volt, kinek a jóból elég kevés jutott. Tízéves korától már fél napot iskolában töltött, felet a határban volt, ahol apjának segített a mezei munkában" - emlékszik erre az időre az édesanyja. 1952-ig otthon, saját földjükön dolgozott. Szabad idejét az ifjúsági szervezetben töltötte barátaival, majd a MÁV-hoz került Sárospatakra, mint segédmunkás. 1953-ban visszament a falujába, és az ifjúsági szervezet egyik vezetője lett. Ő is 1955 szeptemberében lett katona. Már a dunai árvízvédelemnél és a mentésnél is kitűnt példamutatásával. Híven katonai esküjéhez, bátran kitartott harci posztján. Szülei kerestették és csak 1957 márciusában értesültek haláláról, amikor is földi maradványait azonosították. Vencsellőn temették el.

Gajdán Imre 1935-ban Kunhegyesen született. Apja 1945-ig napszámos, aratómunkás volt, 1943-tó özvegyen, egyedül nevelte négy gyermekét. A felszabadulás után kilenc hold földet kapott, később géplakatos lett. Gajdán az általános iskola után előbb a kunhegyesi Lenin Tsz-ben, majd a fővárosban a Magasépítő Vállalatnál segédmunkásként dolgozott. Szakmunkás akart lenni, az Óbudai Hajógyárban kitanulta az autogén - és villanyhegesztő szakmát, 1955-ben vonult be. Október 23-án mint karhatalmista a Rádiót védte, majd a Köztársaság térre vezényelték.
Tsz-bei és hajógyári munkatársai szeretettel gondolnak vissza rá. Szülőfalujában az ellenforradalom után megalakult KISZ-szervezetet róla nevezték el.
Gajdán Imre bátyja, Sándor, tudta, hogy öccse a Budapesti Pártbizottság védői között van. Ezért az ostrom után odament, hogy megkeresse. De nem találta. "Láttam egy halottat egy összeégett teherautó alatt, arccal a földön fekve, a háta összeégve, és a fejéről a bőr hiányzott. Nagyon ismerős volt, de ne mertem elhinni, nem mertem arra gondolni, hogy ez lenne a testvérem". Tovább kutatva utána bukkant rá Zsótér Jánosra, aki sebesülten az I. sz. Sebészeti Klinikán feküdt. Zsótér elmondta, hogy együtt harcoltak. Az első napokban a székház földszintjére voltak beosztva azzal a feladattal, hogy rendszeresen ellenőrizzék az épület előtti térséget. Zsótér látta, amint gajdán a támadás reggelén a téren egy kézigránáttól megsebesült, de nem tudta, hogy meghalt. A család tovább kutatott. Gajdán Imre holttestét 1957 márciusában találták meg az Új köztemetőben, a Köztársaság téri pártháznál elesettek exhumálása során.

Gyurgyovics Sándor 1956-os fényképe egy valószínületlenül fiatal embert ábrázol. Pedig "már" ő is huszonegy éves volt. Velencén született. Apja géplakatos volt, később a család Kelenföldre költözzött. Gyurgyovics a nyolc általános után az Óbudai Hajógyárba került géplakatos ipari tanulónak. Mint apja visszaemlékezik rá. "fiamat már kora gyermekkorában érdekelte a géplakatos szakma. Sokszor jött hozzám az üzembe, figyelte,s hogy dolgozom és próbálta utánozni a mozdulataimat."
Gyurgyovicsékkal egy házban lakott a Damjanich utcai troligarázsban dolgozó régi kommunista, Teszár Szilárd, aki felfigyelt a fiatal Gyurgyovicsra. Bevitte a garázsba dolgozni, ahol nemcsak mint szakmunkás állta meg a helyét, de ő lett az üzemi ifjúsági szervezet vezetője is. Itt hamarosan megszervezte a színjtszó és népitánc csoportot, mely 1955-ben egy népi tánc fesztiválon sereleget is nyert. Gyurgyovics 1955-ben lett tényleges katona, a karhatalmi ezredhez került. Egykori munkatársainak emlékezete szerint magatartását kötelességtudat és elvtársiasság jellemezte. az erzsébeti Motoröntvénygyár az ő nevét viseli.

Katona Gyula 1934. október 5-én születt Dánszentmiklóson. Édesapja uradalmi gépész és kovácsmester volt Dánoson. A négy polgári iskola elvégzése után előbb a ceglédi Közlekedési Gépjavítónál dolgozott. Az üzemben tevékenyen részt vett az ifjúsági szervezet munkájában. Ennek eredményeként elküldték Kecskemétre az általános gépjárműtanfolyamra, ami régi vágya volt. A tanfolyamot kitűnően végezte el. Utána a Cegléci járási Tanácshoz került, és gépkocsivezetőként dolgozott a bevonulásáig. Aktívan sportolt, főleg futballozott és sok barátja volt. Bevonulásáig rendszeresen támogatta szüleit anyagilag is, 1954. szeptemberében vonult be. A honvédségnél is megállta a helyét, példamutató szorgalmáért többször is megdicsésrték a csapatzászló előtt. Társai szerették, mert derűs, kiegyensúlyozott ember volt.
Ő vezette az egyik teherautót, amellyel a karhatalmistákat szállították a pártházba. 25-én reggel rádión kerestül még azt üzente az öccsének, hogy jól van. Családja nem tudta, hol teljesít szolgálatot . Később egy hét elteltével, egy ismeretlen férfi kereste fel az édesanyját és elmondta, hogy látta fia holttestét a Köztársaság téren, mellére tűzött igazolvánnyal. De családja csak 1957 márciusában találta meg az exhumálás során. Édesanyja és testvérei kívánságágára Albertisán temették el az apja mellett.

Kállai Éva 1917. március 31-én született Budapesten. Fiatalon került a mozgalomba, mert fiatalon került az életbe i s. Tizenöt éves korában egy nagykereskedés mindenese lett: kifutó, eladó, irodai munkás. Bátyja a csepeli WM-ben dolgozott esztergályosként. Mint szervezett munnkás, húgát 1936 őszén magával vitte a vasasszakszervezet ifjúsági csoportjába.
Kállai éva részt vett a csoport életében, vitáiban. Értelme, tehetsége itt kezdett kibontakozni. Az 1940-es nagy letartóztatások után az Országos Ifjúsági Bizottság (OIB) tagja lett. "Szervezni járt Pest környékére, de legtöbbet és legszívesebben Felsőgallán dolgozott akkor, ahol szervezve tanította a bányászifjúságot és ismerkedett a számára új, jelentős proletárréreg életével." Három hátig volt vizsgálati fogságban az Andrássy-laktanyában. "Napról napra próbára tették fizikai erejét, lelki ellenállókészségét. Ütötték-verték, eléje tárták mások terhelő vallomásait. Kállai Éva nehezen viselte a gyötrelmeket, rettegve gondolt mindig a másnapra, amikor minden újra kezdődik..." De mégis kitartott. Néhány nap után rosszul lett. A nyomozók mindenképpen vallomásra akarták bírni. Orvost hívtak, aki "...injekciót adott, .... de ez nem hatott. Akkor letakarták csomagolópapírral. A többiek iszonyodva lesték a paprt: moccan-e alatta az alélt test." Mikor kezdett magához térni, még félig öntudatlanul is csak azt mondta: "nem tudok semmit...nem tudok semmit:"
Az Andrássy-laktanyából több mint egy évre a nagykanizsai internáló táborba került, majd miután eltélték, a Conti utcai katonai bösrtönbe 1944. március 22-én szabadult. Az illegális KP tagja lett, s az ellenállási mozgalomban sajtóvonalon dolgozott egészen a felszabadulásig.
1945-től a VIII. kerületi pártbizottságon dolgozott, majd a XI. kerületi pártbizottság titkára lett, utána pártiskolát vezetett. a Budapesti Pártbizottságra 1954 végén került. Az ellenforradalom alatt végig ott volt, csak egyszer ment haza a gyermekeihez.
Mikor a felkelők ortítozva "Egyre közeledtek a hosszú folyosón ahhoz a szobához, amelyben Éva tartózkodott.... Csak a biztosnak tűnő halál vagy a bizonytalan kimeneletű, bár szinte lehetetlennek látszó menekülés között választhatott." Leugrott az emeletről.
Családja, elvtársai reménykedtek,s hogy meggyógyul. Ő is le akarta küzdeni a halált, új erőt adott neki, hogy férje, aki a székházban szintén megsebesült, meggyógyult. Összetört testttel, mozdulatlanul kellett feküdnie a kórházi ágyán, de szellemi frissessége töretlen volt. Az orvosok közel hat hónapig harcoltak életéért. Mikor megmondták neki, hogy már csak a természet segíthet, Kállai Éva halkan így felelt: "Uyan doktor úr, ön materialista és tudja, hogy ha a szervezet feléli tartalékát - nincs tovább Nálam ez történt." 1957. április 14-én halt meg.

Kálmán István szakaszvezető sokgyermekes parasztszülők gyermeke volt. Korán szükség volt az ő munkaerejére is, 1947-ben már a közeli iharosberényi erdőgazdaságban dolgozott. 1953 novemberében lett katona. Szegedre került, a faluhoz, az erdőgazdasághoz képest teljesen új világba. Szenvedélyesen szívot magába minden újat. Társai, parancsnokai úgy látták, mintha most akarna pótolni mindent, amit addig nem tudott megtanulni. Jól jellemzi a tisztes iskoláról írt levele: "Kedves Szüleim! Most pillanatnyilag nagyon boldog vagyok, azt is megmondom, miért: megkezdődtek a vizsgák. Meg kell mutatnunk, mit tanultunk és mit tudunk." A legjobbak között végzett, szakaszvezető lett. Mielőtt a pártba felvették, menyasszonyának a következőket írta: "Az embernek az egész élete semmi más, mint harc. Én pedig mindig szem előtt tartom azt, hogy igaz ügyért harcolni akkor is kötelesség, ha sikerben kevés is a remény." Budapestre már képzett katonaként került. 1956 októberében szabadságon volt otthon, 23-án délben érkezett vissza. A közeli leszerelést várva, már magával hozta a civil ruháját is. Erre azonban többé nem volt szükség. Nevét felvette az iharosberényi úttörőcsapat, a nagyarádi nyomda és a Budapesti Mélyfúró Berendezések Gyára KISZ-szervezete.

Kárpáti István 1935 augusztusában született Budapesten, munkáscsaládból. Apja a Tanácsköztársaság védelmében, a Vörös Őrség tagjaként, Miskolcon fegyverrel harcolt az ellenforradalmárok ellen. A fiatal Kárpáti apja szakmáját tanulta, és így, mint varrógépműszerészek, együtt dolgoztak. Jó szakmunkás lévén, munkatársai megbecsülték. Kétszer kapta meg a Kíváló Dolgozó címet. Munkája mellett szeretett sportolni, különösen a röplabdában tűnt ki válogatott - később hadsereg-válogatott - játékosként. Számos díjat, plakettet kapott kiemelkedő sportteljesítményeiért.
Életvidám, mindig jólelkű fiatalember volt, tele ambícióval, tervekkel, elképzelésekkel. Mindenki szerette, mert ő is mindenkin segítő, egyenes jellemű ember volt.
1955-ben vonult be, szintén Szegedre, majd Budapestre került. A hadseregben a zászlóalj DISZ-titkáraként végzett társadalmi munkát. Jól röplabdázott, csapatával röplabdabajnokságot nyert.1956. október 24-én vezényelték a pártház védelmére, s posztján példásan kitartott. szülei szinte az utolsó percig kapcsolatban voltak vele.
Édesapja 30-án kilenc óra után személyesen is felkereste, mivel már elterjedt a városban a pártház megtámadásának a híre. Felajánlotta, hogy civil ruhát hoz neki. A fiú megnyugttta aggódó édesapját, hogy csak délig lesz őrségben, utána úgyis hazaengedik, a civil ruha nem kell.
A többit az édesanya mondja el: Férjem alig ért vissza a Rákóczi út sarkáig, amikor fegyverropogást hallott.
Holttestét meggyalázták...Haláláról aznap délután szereztünk tudomást, mert a teret nem lehetett megközelíteni. Egy ismeretlen fiatal férfi jött a lakásunkra, megmutatta fiam igazolványát, és azt mondta férjemnek: ha uralkodni tud érzelmein, akkor elvezeti a fia holttestéhez... Férjem rögtön felismerte fiát (bár arca felismerhetetlen volt), és mivel rosszul lett, az ismeretlen férfi hazáig kísérte."
A leszereléstől és az esküvőjétől egy hónap választotta el...
Emlékére a Spartacus sportkör rendszeresen emléktornát és külföldi túrákat tart. Volt munkahelyén egy szocialista brigád és a Damjanich-laktanyábn egy KISZ-szervezet vette fel a nevét. Itt emlékművet is állítottak a tiszteletére.

Kókai László 1933 szeptemberében született Jászágón. Édesapja uradalmi cseléd volt, ma falujában a fiáról elnevezett termelőszövetkezetben dolgozik. Kókai kiskorában a falu módosabbjainak a teheneire vigyázott, hogy segítse a családját. A felszabadulás földhöz juttatta a családot, s Kókaiék az elsők között voltak, akik 1950-ben hozzáfogták Jászágón a termelőszövetkezet megalapításáhozs. Kókai a hat általános elvégzése után a jászárokszállási gépállomáson lett munkagépkezelő, majd traktorvezető. Itt tevékeny tagja volt az ifjusági szervezetnek és a önkéntes tűzoltó-egyesületnek. 1952-ben egy tűzoltóversenyen bronzérmet és dicsérő oklevelet nyert. 1953 novemberében vonult be katonának. A honvédségnél többször kitüntették, megkapta az Árvízvédelmi Emlékérmet is. Október 23-án a budapesti karhatalmi ezrednél teljesített szolgálatot, a Bajcsy-Zsiinszky-laktanyában. Este részt vett a rádió védelmében, majd 25-én a Budapesti Pártbizottság székházához vezényelték. Emlékét a róla elnevezett termelőszövetkezet és a nevét viselő jászberényi munkásőr-zászlóalj őrzi.

Kuba János Szolnokon született 1933 novemberében. Négyen voltak testvéreks, édesanyja cseléd volt, apja gyári munkás és kubikos. Kuba már általános iskolás korában hol napszámba járt, hol pásztornak szegődött. De mindenképpen szakmunkás akart lenni. Ki is tanulta az asztalosságot, s utána Budapesten bútorgyárban dolgoott. keresetét testvéreire költöttess. 1953 őszén vonult be katonának. Először Szombathelyre, majd Szegedre került, tanfolyamot végzett, szakaszvezető lett. Vőlegény volt, úgy tervezte, hogy 1956 karácsonyán lesz az esküvője. Leszereléséhez már csak öt nap hiányzott, amikor 30-án délelőtt tíz órakor felhívta menyasszonyát - aki akkor kórházban dolgozott -, és azt mondta neki: "Ersikém (Ambrus Erzsébetnek hívták), ha nem kapunk segítséget, végünk van." Menyasszonya azonnal mentőautóval indult segíteni, de közel sem engedték őket. A szomorú hírt Kuba János haláláról is Ambrus Erzsébet mondta el a fiú édesanyjának.

Ifj. Kucsera Zoltán 1933 májusában született Ózdon. Édesapja az Ózdi Kohászati Üzemekben volt hengerész, négyszeres élmunkás. Ifj. Kucsera Zoltán elvégezte a gépipari technikumot. Rokonszenved, eleven fiatalember volt, aktívan dolgozott az ifjúsági szövetségben, eredményesen tevékenykedett a sportkörben és a kultőrcsoportban. Az iskola elvégzése után egy évre behívták katonai szolgálatra. Dédelgetett terve volt, ha leszerel, jelentkezik a Műszaki Egyetemre. 1955-ben vonult be Szegedre, majd Budapestre került és mesterlövészi kiképzést kapott. Szerény, jó képességű fiatalember volt, parancsnokai szerették. Politikai felkészültségével sokat tett a kollektíva összekovácsolásáért. Jó eredményeiért többször kapott jutalomszabadságot és őrvezetői rendfokozatot ért el. A pártház védőjeként, mint mesterlövész, az első emeleten, az épület bal szárnyán olyan tüzelőállást kapott, ahol "jó tüzelési szektora volt". Holttestét többszöri exhumálás után sem sikerült megtalálni. Emlékműve Ózdon van.

Lakatos Péter 1924 márciusában született Pusztaottlakán. Édesapja földnélküli szegényparaszt volt. 1945-ben kapott két és fél hold földet. Lakatos tizennégy éves korától a felszabadulásig a falu gazdag parasztjainál volt béres, cséplőmunkás, részes arató. Így jól ismerte és jól meg is értette az agrárproletárság életét és gondjait. 1945-ben tagja lett az MKP-nak. A felszabadulás után mint a földosztó bizottság elnöke vett résézt abban a munkában, amelynek eredményeként a román nemzetiségű Pusztaottlaka nincstelenjei földhöz jutottak. Szülőfalujában pártvezetőségi taggá, majd alapszervezeti titkárrá választották. 1946 márciusától az MKP országos központja falusi osztályának, ezt követően a párt Csanád megyei járási bizottságának politikai munkatársa lett.
Ebben az időben vált igazi pártmunkássá. Igyekezett minél nagyobb elméleti felkészültséget szerezni. Ez elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a hozzá forduló embereknek segíthessen munkájukban, új életük megtervezésében. Jó munkája eredményeképpen 1949-ben a budapesti pártfőiskola hallgatója lett. Utolsó vizsgáit már az MDP KV káderosztályának munkatársaként tette le. Ezután átkerült a mezőgazdasági osztályra. 1953-ban az Állami Mezőgazdasági Gépközpont politikai osztályára, majd annak Pest megyei politikai osztályára került. Ez idő alatt szakmailag is továbbképezte magát. Kitüntetéssel végezte el a Mezőgazdasági Akadémiát. A sikeres vizsga után felvételt nyert a gödöllői Agrártudományi Egyetemre és 1956-ig ott folytatta tanulmányait.
1954 elején a Pest megyei pártiskola tanárává nevezték ki. 1956 őszén - oktatási szünet lévén - beosztották a Budapesti Pártbizottságra. Október 30-án reggel fél kilenckor a Lakatos házaspár együtt indult a Budapesti Pártbizottság székházába. Lakatos Péterné az asszonyokkal és a házban rekedt gyermekekkel az óvóhelyen tartózkodott. Csak jóval később mondták el neki a szemtanúk férje halálának körülményeit.
Lakatos Péter a Kerepesi temető mártírkertjében nyugszik. Róla nevezték el a mezőkovácsházi és a ráczkevei munnkásőrzászlóaljat, valamint a pusztaottlakai munnkásőralegységet. Nevét szülőfaluja új iskolájának falán emléktábla őrzi.

Papp József tüzér ezredes 1917-ben született Újpesten. Édesapja 1919-ben a Vörös Hadsereg zászlóaljparancsnoka volt, ezért a Tanácsköztársaság bukása után internálták, majd évekig rendőri felügyelet alatt állt. Papp 1932-ben géplakatosinas lett. Már tanoncként részt vett az ifjúmunkás-mozgalomban. Először a Ganz Hajógyárban dolgozott, majd az Egyesült Izzóban, 1941-től pedig a rádió-távírászként a postánál. 1946-től 1948ig a MADISZ újpesti titkára volt. 1950-ben őt is a hadseregbe küldte az újpesti pártbizottság. Nevét munkásőrzászlóalj őrzi Újpesten.

Szabó Ferenc 1933 júliusában született Doba községben. Szülei kisparasztok voltak, gyermekéveit és iskoláig (nyolc általánost) is a szülőfalujában végezte, azután a Bakonypölöskei Állami Gazdaság ferencmajori üzemegységében dolgozott csíkónevelőként. Munkahelyén szerették lelkiismeretes, jó munkájáért. Lelkesen részt vett a községi disZ-szervezet munkájában, ahol szintén kedvelték vidám, derűs lényét. Az állami gazdaságból vonult be katonának szolgálatra.
Életben maradt elvtársa tanúsítják, hogy velük együtt őrségben állt, hordta a lőszert, részt vett különböző akciókban, harcolt az emeleten. délután fél kettőkor még látták, amint a tankok mögött fölvonuló fegyveresekre tüzelt, de halálának körülményeiről senki sem tud semmit. Szemtanúk - mind például a "Life" cikkírója Sadovy - emlékeznek, hogy amint betörtek a pártház kapuján, egy rendőrt hoztak ki, s egészen közelről azonnal lelőtték. Lehet, hogy éppen Szabó Ferenc volt Bajtársai, hozzátartozói hónapokig keresték, évekig eljártak a Köztársaság tér halottainak exhumálásaira, de Szabó Ferencet nem ismerték föl. Valahol névtelenül alussza örök álmát. Többet nem tudunk róla, csak azt, hogy az utolsó pillanatig harcolt.

Szabó Lajos miskolci munkáscsaládban született. Tizenkét éves korában már pékinas volt Prágában, akkor aludt először ágyban, azelőtt csak istállóban, csúrben, padláson, vagy kemencepadkán. Tizenhat éves korában már tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártja ifjúsági sövetségének. 1927-ben visszatért szülővárosába, Miskolcra. Itt is szervezte a fasizmus elleni harcot, 1944 őszén ifjúmunkásokból megalakította a miskolci MOKAN-komité egyik partizáncsoportját. Mint életrajzában írta, mindig arra vágyott, hogy csapattiszt legyen. Ez a vágya teljesült is, a felszabadulás után a néphadsereg tisztje lett, egy időben ezredparancsnok volt Mezőtúron.
Szabó Lajos 1956. október 23-án jött Budapestre, hogy részt vegyen egy magasabb parancsnoki tanácskozáson Nem volt kétséges előtte, ellenforradalom van kibontakozóban. Ott harcolt ellene, ahol csak tudott: október 28-ig a Honvédelmi Minisztériumban, majd azt a feladatot kapta, hogy vegyen részt a munkásmilíciák szervezésében. Így került a Köztársaság téri pártházba.

Szanyi Nagy István 1934 áprilisában született, szegényparaszt családból. Apja 1937-ig földműves volt, majd családjával Budapestre költözött és építőipari segédmunkás lett. A fiatal Szanyi Nagy István már tizenhárom éves korában dolgozott, hogy segítse szüleit és kistestvérét. Sokat sportolt, már gyermekkorában kitűnő úszó volt. Egy alkalommal egyik barátját mentette meg a vízbe fulladástól és alig múlt tizenkét éves, amikor egy fiatalassonyt mentett ki a Duna hullámaiból. A felszabadulás után a Kábel- és Sodronykötélgyárban mintakészítő asztalos letts. Barátai úgy emlékeznek vissza rá, mint erős jellemű, dolgos, de ugyanakkor vidám fiatalemberre, aki szeretett szórakozni, kedvelte a zenét, a táncot. A karhatalomnál gyorsan kitűnt, iskolába küldték. Rajparancsnok lett és mesterlövész. Az volt az álma, hogy édesapjával közösen családi házat építenek.
Szanyi Nagy 1956 januárjában megnősült, november 8-án született kislányát már nem láthatta. Amikor apja megtudta hogy mi történt vele, a következőket mondta: "Nagyon megtört az, ami történt, nagyon megtört a hír, amikor megtudtam a fiam halálát. De büszke vagyok rá." Szanyi Nagy István emlékét emléktábla őrzi a Kábel- és Sodronykötélgyárban, és az ő nevét vette fel a gyár első szocialista brigádja. De nevét viseli a XI. kerületi munkásőr-zászlóalj, az erzsébeti Kossuth Gimnázium KISZ-szervezete és egy III. kerületi iskola úttörőszervezete is.

Szepesi Róbert 1934 júniusában született Budapesten, munkáscsaládból. Az általános iskola hét osztályának elvégzése után kitanulta az elektroműszerész szakmát. Az Egyesült Izzóban dolgozott műszerészként. Keresetével hozzájárult testvéreinek iskoláztatásához. De arról álmodozott, hogy tovább tanul és esti tagozaton mérnökké képezi magát. Be is iratkozott az újpesti technikum esti tagozatára, de tanulmányait a katonai behívó megszakította. 1955-ben vonult be katonai szolgálatra. Ezt is éppolyan komolyan vette, mint munkáját és tanulmányait. Szolgálati ideje alatt számos elismerést és többször jutalomszabadságot kapott. Különösen szeretett moziba járni és futballozni. Társai szerették csendes, szerény, őszinte természetéért és segítőkészségéért, becsülték szaktudását. A DISZ-nek aktív tagja volt. Bár közvetlenül a Budapesti Pártbizottságra vezénylése előtt kapott öt nap jutalomszabadságot, nem ment haza. Édesanyjának - aki hazahívta - telefonon azt mondta: "ott a helye, ahol a többi bajtársának", majd a többiekkel megy ő is.
Halálhírét egy környékbeli fiú itte meg a családnak. Huszonkét éves korában halt meg a pártház védelmében.

Schulz László 1916 júniusában született Kistarcsán, munkáscsaládból. Apja vésnök volt. A polgári iskola elvégzése után fodrász szakmát tanult. A második világháború alatt katona, majd munkaszolgálatos volt. 1944-ben Sopronkőhidára, majd Mauthausenba hurcolták, ahonnan 1945 nyarán tért vissza. Már a felszabadulás előtt is részt vett baloldali ifjúsági mozgalomban. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba és a szakszervezetbe.
Részt vett a szövetkezetek alapításában és ő vezette az első fodrásszövetkezetek üzletet.
Közben pártiskolát és katonai akadémiát végzett. Ennek eredményeként hadnagyi rendfokozattal kiképző politikai tisztként is szolgált.
1949-től a Budapesti Pártbizottságon folytatta tanult mesterségét, de egyben alapszervezeti titkárként, illetve kultúr- és sportfelelősként is munkálkodott. Ő maga aktívan sportolt.
A pártház ostroma alatt a betegeket ápolta és segített, ahogyan tudott.

Vaszily Iski József 1934. febsruárban született Révleányváron. Apja urasági cseléd volt és 1919-ben vöröskatona lett. A család - két gyermek volt - nehezen élt. Majláth gróf uradalmában dolgoztak mint részes aratók, az apa mint fakitermelő és napszámos.
A felszabadulás után két hold földet és házhelyet kaptak. Vaszily József elvégezte az általános iskola nyolc osztályát és a mezőgazdaságban dolgozott.
Daliás termetű, jó kedélyű, szorgalmas fiú volt, különösen szerette édesanyját. 1954-ben vonult be a katonasághoz. Október 23-án ős is a pártház védelmére vezényelték, ahol utolsó percig harcolva teljesítette kötelességét. Az ellenforradalom után családja kerestette és a Vöröskereszt útján értesült a haláláról. Szülőfalujában temették el, katonai tiszteletadással. Az ő nevét viseli a járási munkásőrzászlóalj.

Várkonyi György, aki annyit tett a pártház védelméért, 1933-ban született Budapesten, munkáscsaládban. A Vörösvári úti elemi iskola és az Árpád Gimnázium régi irataiban lapozva megtaláljuk az ott tanuló Várkonyi György osztályzatait, majdnem mind jeles volt. Ennek ellenére a gimnáziumot abba kellett hagynia, mert dolgoznia kellett. A Mátravidéki Erőműhöz került. Itt csakhamar a DISZ üzemi titkára, majd rövidesen Nógrád megye egyik titkára lett. 1950-ben felvették a pártba, abban az évben ő volt az ország egyik legfiatalabb párttagja. 1951 végétől ismét üzemben dolgozott, az Acélöntő -s Csőgyárban, mint villanyszerelő, egészen 1953-ig, a bevonulásáig.
Talán vannak fiatalemberek, akiknek furcsán tűnhet, hogy Várkonyi és oly sokan mások is, akikről e könyvben szólunk, a honvédségnél leltek igazán magukra. Először Várkonyi is félt a katonaságtól, de rövidesen megtalálta a helyét. Itt is példásan tanult, nemsokára tiszti iskolára küldték, ezt szintén kiváló eredménnyel végezte el. És mint tiszt - ez is "sematikusan" hangzik - rendszeresen találkozott az acélöntő- és csőgyárbeli szaktársaival, akik meghívták az üzem különböző rendezvényeire.
Nagyon szerette a családját. Különös gonddal foglalkozott Karcsi öccsével, az volt a vágya, hogy ő is katonatiszt legyen. Öccse mondta el róla, hogy egyszer a Dunán fürödtek, a víz közepén felborult egy csónak, két utasa fuldokolni kezdett. Várkonyi György habozás nélkül odaúszott és mindkettőjüket kimentette. Jóval halála után megtalálták a naplóját. Ebből egy érzékeny, mélyen érző fiatalember belső élete tárul elénk. És ez az érzékeny lelkű fiatalember, amikor kellett, teljes
tudásával irányította a harcot, és minden erejével harcolt maga is - mindvégig.
Várkonyi éppen a családjánál töltötte szabadságát, amikor október 23-án reggel értesítették: "azonnal bevonulni". Éppoly nyugodtan és mosolygósan búcsúott, mint máskor, szülei és testvérei ekkor látták utoljára élve. A laktanyából két szakasszal indult a Budapesti Pártbizottság székházának védelmére. Édesapjával mindennap beszélt telefonon. Mindig tréfásan figyelmeztette: "A drótra vigyázzon!" (Apja ugyanis az egyik legnagyobb áramelosztóban dolgozott. Nagy szerepe is volt abban, hogy a zűrzavaros napokbannem szűnt meg a villanyvilágítás Budapesten. Bátorhelytállásáért utóbb ki is tüntették.) Várkonyi október 29-én délután beszélt utoljára édesapjával, szülei csak november 4-e után tudták meg, hogy fiúk a Köztársaság téren elesett.
Holttestét sokáig keresték. Csak jóval az ellenforradalom leverése után derítették ki, hogy tetemét négy társáéval együtt a Köztársaság térről november 3-án a Kőbányai temetőbe szállították. Szülei, elvtársai, alakulatának parancsnokai csak nagy sokára találták meg és helyezték el a Kerepesi temető díszsírhelyén.
Várkonyi György fényképe fiatal, megnyerő, értelmes, rokonszenves és magabiztos embert ábrázol. Személyes bátorsága, önzetlen és önfeláldozó harca nem elérhetetlen jellemek, hősök világát jelzi. Mégis megkapó és megrendítő e fiatal kommunistának a magatartása, az, ahogy szervezi és vezeti annak a karhatalmi csoportnak a küzdelmét, amelyet rábíztak. És miközben katonai fegyelmet tart, valami egészen sajátos és felejthetetlen légkört tud teremteni maga körül. A szavak, a jelzők majdnem feleslegesek. Csak a tények, egyszerűen az események, amelyekben részt vesz, azok beszélnek róla, egy hét minden napja, majd az utolsó nap délelőttje és délutánja mondja el szavak nélkül is, ki volt ez a fiatalember
Várkonyi György huszonhárom éves korában, a történelemben ritkán látott rendkívüli helyzetben tudta, hol a helye, mit kell tennie és volt ereje, hogy meg is tegye töretlenül, megingás nélkül haláláig.
Akik a székházban voltak, tudták, mit jelent a védelme. A válság elért mélypontjához. De a rendkívüli helyzet rendkívüli embereket szült, vállalták a harcot a túlerővel szemben. És ebben jelentős szerepe volt Várkonyi Györgynek, a kahatalmista parancsnok emberi magatartásának, példamutatásának. Nem véletlen, hogy igen sok KISZ- és úttörőszervezet vette fel a nevét.
Várkonyinak és fiatal társainak bátor harca, és az idősebbek: Mező Imre, Asztalos János, Kállai Éva és a többiek helytállása együtt válik szimbólummá. A tapasztalt, forradalmi harcokban megedződött, kulturált, gazdag marxista ismeretekkel és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező idősebb forradalmárok és az ő útjukat járó fiatalok mindhalálig tartó közössége volt ez. Valamennyien alulról, a szociális mélységekből emelkedtek föl, valamennyien tanultak, képezték magukat és végül együtt küzdöttek a szabad életért.

A Köztársaság téri vadállati őrjöngést mutatja az a megrendítő tény is, hogy amikor 1957. március 4-én a rákoskeresztúri Új köztemetőben kihantolták a Budapesti Pártbizottság székháza védelmében elesett tizennégy elvtárs sírját, közülük hozzátartozóik csak hetet ismertek fel. "A felsorakozott díszszázad díszsortüze mellett helyezték örök nyugalomra a hős katonákat, akik életüket áldozták a munkás-paraszt hatalomért."
A katonákat a harcban tanúsított hősies és bátor magatartásukért, hősi haláluk utn előléptették és kitüntették.
Emlékezzünk ezekre a nagyrészt fiatalon elpusztult életekre. Még nem alkottak igazán nagy dolgokat, oyan is akadt köztük, aki még kedvest sem választhatott magának, de meghaltak azért, hogy nagy dolgok, hogy boldog, virágzó családok szülessenek, hogy hazánkban is felépüljön egy emberibb társadalom és Magyarország is eljusson a szabadság birodalmába.
A merészség lehet valakinek vele született jó tulajdonsága, de van bátorság, amelyet nem a bölcsőből hoz magával az ember, amely a gondolatok és az érzések érettségével függ össze. Az ügy iránti odaadás és az elszánt akarat tette ezeket a fiatalokat hősökké.

Athenaeum Nyomda - Budapest
Feelős vezető Soproni Béla vezérigazgató
Szerkesztette Réz Miklósné
A sorozatterv Szántó Tibor munkája
Műszaki vezető Aranyi Imre
Műszaki szerkesztő Szilvássy György
Képszerkesztő Fábri Magda


Volt még egy másik könyvem, talán a Mi történt 1956-ban volt a címe Egyik ellenforradalmi vezér Nagy istván volt, pontosan megrták benne azon neveket, melyeket a kék buszosokkal együtt felvettek, s hogy mennyien keresték a pincében a szerintük ott elásott embereket. Külön kiemelték a ballonkabátost és egy mankós férfit, akik igen brutálisak voltak. Ötször kutattam át a lakást, de eltűnt a könyv szőrén-szálán.
Mivel születésem óta hidegháborút folytatnak a kommunisták emelésével egyidőben ellenünk, mint emberek ellen, s velük együtt emelték a névtelen nyomorultakat 1967-től, valamennyi egyházat karmikus bűnelhordozással a karmikus eredetű zenészek beállítása, neveik berendezése szerint, s 1995-ig az ATV szerint négyszer haladtak végig az összes könyvön, köztük az orvosiakon is, az elmebetegek betegségeivel, kapott csapásaikkal együtt, ez egy olyan hidegháború az emberek ellen, ami nem tűr nyomdafestéket. Jelenleg a hívőket is emelik, akik ott voltak születésemkor a szomszédban, fiúk nemi perverzióval életveszélyesként. Ez volt a Thököly azóta tönkretett utcában a K. család, de a keletesek lírai karámja, mint írtam a szomszéd Tulpa néniék nevével kezdte el az orosz Tulpárok történelmét ismétlésben, köztük van a Fatimai jóslat, melyet a kormány 2001-ben is ismételt, valamint biblia olvastatással egybekötött Trianon. Száz esztendős múltra tekint vissza az emberek összeházasítása befolyásolt állapotban az elmeosztályok és börtön karmikusok által szív nélküli emberekkel, születésem óta a zsidóknak is az emberek lettek a célpontjaik, valamennyi egyház az én születésemkor gyűlt össze népes Ufó kíséretével az álmoskönyveim szerint, majd miután a forgószélt a cserépkori ismétléssel, összes könyvben megjelent személy felemelésével, nyomorultakra átírva a történelmet ismételni kezdték, ezek a jobboldali egyházak elmaradtak, mivel valamennyiben bibliai szerepjátékosok. Nagy Istvánt be is rendezték a Révész utcába Sátoraljaújhelybe Szabó Istvánnal együtt. Neveikből az összes Nagy Istvánt és Szabót beiskolázta a párt, de hatalmas munkát végeztek a vasasok immár száz esztendeje a munkásság és parasztság kitermelésében az uradalmi cselédséggel együtt, melyek leszármazottjait születésem után egyből médiába vitték művésznek, s a börtönből szabadon engedettekkel, mint Markó Ivánnal csodálatos életet élnek. Karcsáról és Pácinból, Bodrogközből termelték ki kezdetben a kommunistáknak, művésznek valókat.
Gyermekkoromban mondták, hogy az Ildikók és az Erikák mind "kurvák". Mivel nem értettem e szó jelentését, mindaddig nem foglalkoztam vele, míg rá nem jöttem, hogy például 1990-ben Borsodivánkára helyezték pszichiáternek Kovács Ildikót és a betegek azt híresztelték akkor, hogy én vagyok kurva. A mosónő szerepjátékosuk életét is megváltoztatták, mert Ildikó volt. Az újhelyi körzeti orvos azt mondta a füves Rózsa (ők atantiszi lopott rózsás erő szimbólumai) leányaként nem szabad munkát végeznie, kímélni kell mindenkinek. Nekem mondta sánta karmikus anyával rendelkező munkatársam, hogy a mosónők korán halnak. A mondatokból, az utalásokról kellett rájönnöm arra, hogy a karmások előző életét ismerik jól a börtön karmikusok, s így történt meg, hogy Máté Krisztina megerősítette azt, hogy amikor nyanyának nevezett volt férjem 18 éves koromban, Máté Krisztinát iskolázták be, emelték fel, mert előző életében fogatlan nyanyaként élt, mint ahogyan az Ildikók és Erikák is erkölcstelen életet éltek, amiért most jutalmat érdemelnek.
Nem mindegy, ki milyen családba születik, hogyan nevezik őket. Az egyik viccben olvastam, hogy régen Vas és Farkas sem volt, ebben az utcában Farkas kétszeresen került berendezésre, s ez a két utca anyámat tette tönkre születése óta, majd folytatták rajtam a sort születésem óta, vagyis a három gyermekesekkel. Árnyékvilág szülöttek, Rákóczi tér megfér vegyesen a kutyásokkal, a halak szülöttekkel, a börtön bűnözőkkel, akik helyett apa halt meg, egyikük szívbetegséggel alattam lakik két keresztnevesként. Romániából áthozott nyomorultakat is ember áldozással emelték az alattam lakóhoz érve. Megváltoztak, nem tudom, az emberi vér átkoza, vagy fogja-e őket, tény, hogy egyre több betege szüleik meg a börtön karmikusoknak és ezeket az egészségügy kormánya el is tartja.
1956-os eseményeket ismételték Göncz Árpád kormányra állásától a kormánnyal, a buzik tetteivel együtt ember áldozással. Nincs jobb és baloldal, mert valamennyien karmikusak, egyesek a bibliai apokalipszishez lettek ismét létrehozva, mint a Talmúd szereplői, bár jócskán akad reinkarnálódó is közöttük. Végtelen szappantisztító áriát írtak, mindaddig, míg az emberség a világból teljesen ki nem hal. Brazilia népe megszállottságát Liptai Klaudia mutatta be a médiában, amikor én vergődtem a bérházban berendezett B. füves család nevéhez érve, akik azóta már el is költöztek innen, mint S. Ilona, akinek a karmája az lett vollna,hogy a bolond lánya beviteti az elmeosztályra. Úgy jártak karon fogva összehúzott szemű lányával, miközben a lakók pénzét lopták el, s költötték, mint jó barátnők. Fáj a szívem, hogy a Rákóczi tér kiszedte anyám fogait annak idején, s azóta az, aki helyett kiszedték a "gyerekek", vagyis a pusztító népe szintén a börtönnel folyamatosan ismétel, a Rákóczi téri pusztító gyermekek a legnagyobb szeretetben éltek anyjukkal, míg minket összezúztak, s engem mostanra már senki semmibe sem néz, elvették tőlem a tiszteletet, szeretetet, mindent, ami az emberi élet feltétele lett volna. Az Időjelek testenyészeti szülöttjeit kivitték a városból, a tompalátásom itt maradt a szemdagadó zsidó népekkel, pók népével együtt. A Puskás név kiliáni téglaházba került berendezésre, szülöttjét kivitték a városból, miután sorsát rajtam végrehajtották, "szeretetet és tiszteletet nem lehet átadni, mint egy szál virágot" írtam a Szeretve tisztelni című írásban 1992-ben, miután a gyerekeim már semmibe sem néztek, nem tiszteltek és szerettek, mert már csak egy báb lettem a börtön és elmeosztályok, a média és a menhelyiek kezében, de az albánok is részt vettek az emberek elleni hidegháborúban. 1998-ban a mezőkövesdi orvosi bizottságon Bajor Imre sorsát hajtotta végre a korrumpálható bizottsági orvos, megkérdezve tőlem, tudok-e autót vezetni. Nem tudtam, hogy kommunista elvtárs, s hogy a kommunisták, a Vörös Oroszlán népe fekete levest közvetít a médiából. Valamennyi főszereplő Anna volt a novelláimban, köztük a Rákóczi téri Üres szív eltűnt novella főszereplője is. Magyarországon bűn, ha az ember szépnek, harmónikusnak, jósággal, szeretettel telinek születik, főleg, ha tehetséges is hozzá, énekel, mint egy kisangyal mindenkinek. Még egyszer előlről kezdeni ezt az életet nem lehet, az embereknek egy élete van, a karmikusok többször megszülethetnek, őket nem éri baj, övék a világ. Érdekesség még, hogy a spiritiszták is ebben az utcában - a Bertalan éjszakai okkultisták közé Bodzi úr kezdettel - kerültek berendezésre, ami szégyen rájuk nézve, különösen azért, mert az összes ezoterikus majdnem hozzájuk tartozik és hatalmas kísérettel rendelkeznek. Egyedül a szabadköműves Bush mondta ország-világ előtt Magyarországnak, hogy ők az embereket nem áldozták meg, pedig ők is teremtett világot jelentenek, csak egyet a titkos vallások közül, ráadásul jelük nekik is az ötágú Dávid csillag, melynek itt pszichiáter karaktere a sánta karmikusok közül volt fellelhető.
Figyeljem meg a részleteket! - mondta nekem Urbán Tibor az Időjelek általa rajzolt testenyészeti szülöttjének mondatát 1992-ben. Mákos volt a fogam, összeraktam a képet, mikor ebben az utcában lett lakása a református börtön szülött M. Gabriellának, s nem tudtam, hogy minden Gabriella és Gábor sorsát rajtam elhordoztatták, akár a Mi világunk könyvsorozat Imre nevű hőseiét, akik beírták három könyvbe az Imre főszereplő nevét. Már a hetvenes években a Fejezetek a szexualitás történetéből című Oláh-féle könyv bozótnégerei, egykori történelmi népek itt cigányokként kerültek berendezésre, megdöbbentem a keleteseken, amikor kiderült, hogy a cigányok embergyilkosságokban vettek részt, sőt emberjogi bizottságokat hoztak létre, törzsi népek lettek az Időjelek testenyészeti zenészei, a Kaló és az Árgyél és többi régi cigánynép mellett, s hogy őket az elmeosztályaival az okkultisták emberek áldozásával emelik immár hetven esztendeje a benne megtalálható népekkel, mint Egyiptommal, Izraellel, Babilonnal, Káldeusokkal... Egykor élt népek szimbólikáját szedték össze, ezekből újakat születtettek meg. Szintén e könyvből való egy kis szocialista népcsoport, melyet szintén létrehoztak az utópista Presbir Enfantin egykori tanítványai, köztük Liszt Ferenc maradványaként. Ez az asszonyt tisztelő énekelő, tudománnyal foglalkozó sakk-kártyán fellelhető kis szocialista tábor különbözik a többitől. Lenint a Képes történelemben lehet fellelni, de rengeteg képes történelem lett kiadva, Hellasz fénykorával együtt, még szerencse, hogy a görög istenek nem születtek meg ide a népükkel együtt, mint az egyiptomi Innin termékenységi istennő népei. A média folyamatosan adta ki az apokalipszist, miközben három maffiával irányította az eseményeket, s hatalmas kísérettel is rendelkeznek, amit az emberek elmeosztályi kíséretnek nem gondolnak, pedig azok, amit egyszer Psota Irén egyik filmjében is bemutattak. Az adventi könyvekben fellelhető valamennyi bibliai népet ide tömörítették be, ezt jelenti a trianon, vagyis elméletben Jeruzsálem összes népének legyőzését a kelet sorozatai szerint. Itt Nagy Anna lett volna az, akire begyűjtik a népeket, így is született meg, ezzel a sorssal. A pepita lemezkiadó idejében a kufár-arcúak kommunizmusa volt színen, valamennyi kommunista színt ismételték, mindegyiknek Anna a főszereplője, egynek, az angolnak Cate, az is én voltam, születésemtől megírt sorsom írásai ezért is kerültek bezúzásra. A kommunisták elmeosztályokhoz tartoznak, önvédelmet hajtanak végre. Amikor az Időjelekben az egykori ördögi zeneszerző medúzánál jártak, akit Ferikének neveztek el tükörírással írva, én a nagymama diófa asztala alá bújtam, hogy ne köszöntsenek fel, ha úgysem szeretnek, ezt is a média ismétlésében fedeztem fel, akik örömünnepet járnak, jótékonykodnak, mintha semmi sem történt volna, fel sem tudják fogni azt, hogy mit is tettek valójában. A Mariannák, Ágnesek és Verák sorsát valamennyi Katalinéval, Katicával itt hajtották végre rajtam emelve őket, bárhol is éljenek a világban. Így menekült ki annak idején Krencsey Marianna is sorsától, majd jött vissza, miután az embereket felkínálták olyan szörnyeknek, akiktől nincs menekvés. Mivel valamennyi kort a kormány a médával hajtotta végre, a fertelmesek győzelme következett be, legalábbis Magyarországon, megmentve az összes távol-keleti, brazil, mexikói, chicagói, new yorki, manhattani, olasz, spanyol, francia, német, arab, török, lengyel fertelmeskedőket, amikkel indultak is születésemkor egyből, minél gyengébb tanuló volt, annál jobban felemelték. Sátoraljaújhely felvéve egykori énektanárnőm Tálas nevét duplán is, együtt üzemeltet már zeneiskolát a szlovákokkal, akik Tóth atyafiak kezdettel emelkedtek ismétlésben. Borsod megyéből származiik minden rossz a vasas központból, de Szombathelyet is berendezték vasas korszakok nevei alapján, együtt mentek végig az utcákon, könyveken, címerein a Trianon előtti időszaknak. India helyett miért itt depressziósak az emberek, miért innen emelik a 130 éves ott is kirekesztetten élő alacsony népcsoportokat? Hogy lehet, hogy feltámadtak a 15. századi egyházak, s még Martin Luther King is bapfista lett Amerikában, állandó új missziók következtében? Addig nem lesz jó világ a földön, míg ezek így emelkednek, így vívják ki elsőbbségüket, míg a keverik össze a népeket. Vannak népek, akik akkor szeretkeznek, amikor valaki meghal. Ez is egy elmebetegség, s ilyen a Shuszterné néven Hiltonba bejelentkezett Yoko Ono, akit a borsodi elmeosztály a Vörös Oroszlános ájtatos képpel létrehozott Madonnával együtt megmentett, majd felszámolta az elmeosztályokat, miközben én kaptam meg valamennyiük csapását, beleértve a Parkinson kórt, az epilepsziát, mely a Talmudosok csapásaira utal, övék ezek a betegség szörnyek, mint a bal szemem tompalátás rontása is. Amíg ezek az okkultista titkon gyilkoló népek léteznek a földön, nem lehet békesség. Titkos háborújuk végére még mindig nem érkeztek meg. 2001-ben kezdték előlről a nemesi sírba fektetett egykori halott, dr. Tövisek és társaik réti magyar nyelv elleni apokalipszisét, melyet a nagynéném, Kohut Piroska megölésével indítottak el. Ez már ismétlés lehetett, mert a Szenci név volt a Magyar Irodalom könyve szerint a valóságos kezdet, a születésem a zsidó szamaras istállójában, s a király köszöntése az egyházak képviselőinek a három maffiával együtt. Dudás Sándor lett volna a költő az Olajfák hegyén, nekik ilyen játékaik vannak. Vígan él, én kerültem 1991-ben a Szentpéteri kórházban 33 éves koromban lemészárlásra kommunikációsan. Nem tudtam beszélni, nem tudtam többet a lakást elhagyni, nem tudtam lenyomni a kilincset sem, sem boltba bemenni, mert fóbiások lettek a borsodiak börtön népei megérdemelten. Ferenczy lett volna a Rákóczi téri feszületes, mint ahogyan mindegyik vasrácsos kommunista Krisztusnak megvan a saját feszülete, akár a debreceni bibliásoknak is.
Míg igazat nem beszélnek, az igazság nem fog éjjel-nappal a médiából hangzani és nem tárulnak fel az igazságok, addig Magyarországon nem lesz rend és nem is lehet, mert immár 130 éves bibliai csapások uralkodnak felette.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
November 4.
  2011-08-15 17:00:57, hétfő
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Az ellenforradalom szélsőséges irányzatai kezdettől fogva maguk előtt lökték, taszították a különböző áramlatok és irányzatok képviselőit, de oly módon, hogy "...azok vállán jó erősen rajta tartották a kezüket". Az így folyamatosan előrelendített revizionista csoportok nélkülözhetetlen szerepet játszottak, de csak mint segédcsapatai a szélsőséges irányzatoknak, s létük lényege tulajdonképpen azok győzelmének elősegítésében rejlett. Ezt oly módon próbálták igazolni, nem kevesen még önmaguk előtt is, hogy makacsul hajtogatták: a "forradalomnak", amely egy "...semleges, független, szocialista és demokratikus Magyarországot szült", semmi köze az ellenforradalmi jelenségekhez, a jobboldali kilengésekhez. Ezért a revizionisták közül azok, akik 30-án még nem oltak kifejezetten árulók és nem játszottak össze a fegyveres ellenforradalmárokkal, nemcsak átvették ezt az érvelést, hanem önmagukat meg is nyugtatták vele: a Köztársaság téren történtekért a pártházban levők a felelősek.
Az eseményeknek ez sajátos, 1956. októberéig talán sehol sem tapasztalt jellegzetességet kölcsönzött, a párton belüli jobboldali revizionista irányzat olyan párton kívüii erőkre támaszkodott, amelyeknek nem egyszerűen a revizionisták párton belüli ellenfeleivel volt elszámolnivalójuk, hanem az egész renddel. Bizonyos idő után tehát a revizionistákkal is! Egy ideig úgy tűnhetett - a párt tömegei és a pártonkívüliek számára is -, hogy a fegyveres harc voltaképpen nem más, mint a párt különböző irányzatai közti politikai harc folytatása. Ebben csupán annyi az igazság, hogy a párton belüli harc a kirobbant ellenforradalmi lázadást motiválta, de semmiképpen nem fejezi ki annak a lényegét. Mert az igazi kérdés a fegyveres harc közepette, a különböző események sorozatába nem az volt, hogy a párt melyik irányzata kerüljön ki győztesen, hanem a rendszer léte vagy nemléte. A párton belüli revizionista "felkelés" nélkülözhetetlen volt az "igazi" felkeléshez, néllküle az nem jöhetett volna létre. a revizionisták maguk is a "forradalom" előkészítőinek vallották magukat. Ám ez a "szabadságharc" egyáltalán nem valamiféle eddig soha nem látott "antitotális, antibürokratikus forradalom" volt, nem is a XX. század ötvenes éveinek valamilyen teljesen új társadalmi jelensége. Bármilyen sajátos volt, bármennyire is új körülmények között, korábban nem látott új vonásokkal jelentkezett, tartalmát az az alapvető tény döntötte el, hogy mely osztályok álltak egymással szemben. Igaz, azokban a napokban nem kevesek előtt tűnhetett úgy, hogy a harcoló Budapesti Pártbizottság nem a munkások, a dolgozó parasztok, az eyszerű emberek forradalmi érdekeikért szállt síkra, hanem ez csupán az elbürokratizálódott párt és állami vezetés utóvédharca. De mint már oly sokszor hazánk történetében, a látszat és a valóság nagyon távol állt egymástól.
Október 30-án a legsúlyosabb körülmények között a két "ősellenség" találkozott. A pártházat támadók képében a magyar reakció, az ellenforradalom, a fasizmus és a velük szövetkezett alvilág ütközött össze a forradalmi magyar proletariátus képviselőivel. A támadók jól tudták, hogy a Budapesti Pártbizottság elsöprése erős csapás a egész kommunista mozgalomra, ennek következtében sikeres és eredményes támadás a népköztársaság rendje ellen.
Nagyon hamar világossá vált, milyen lehetőségek vannak azoknak a revizionista politikusoknak és irodalmároknak, akik meg akartak szabadulni minden "tsehertől" és akik számára a hacoló, véző Budapesti Pártbizottság is súlyos "ballaszt" volt. Milyen eshetőségek nyíltak számukra? Milyen erővel rendelkeztek? Milyen demokratikus és forradalmi alternatívát tudtak adni? Mindent csak szavakban, a valóságban semmit. Hiszen a revizionista alternatíva valójában azok előtt tárta szélesre a kaput, akik egymás után hozták létre az ellenforradalmi, reakciós, kleriko-fasiszta pártokat, társadalmi intézményeket, akik gyors ütemben olyan mértékben formálták és alakították át a végrehajtó hatalmat, hogy annak már szinte köze sem volt eredeti tartalmához és formájához. A gyakorlat leleplezte: a szovjetellenes revizionista alternatíva lényege, az "antibürokratikus, antitotális forradalom" igazi tartalma - az ellenforradalom. S amikor a revizionista irányzat vezetői összefogtak a Budapesti Pártbizottságot támadó, lincselő ellenforradalmárokkal, ezzel az árulásnak szinte páratlan mélységéig süllyedtek.
Azóta sokszor megállapították már: Király Béla, a Corvin köz parancsnokai, a Baross téri felkelők, a Víg utcai osztagok attól nem lettek forradalmárok, szocialisták, a szocialista rendszer hívei, hogy a revizionisták támogtták őket s összefogtak velük. Ellenkezőleg, az események megmutatták, hogy a "foradalom" (értsd ellenforradalom) nem akaert megállni semmiféle liberizálódásnál, hívei nem azért fogtak fegyvert, nem azért harcoltak, hogy egy "rossz kommunista vezetés" helyébe egy "jobb kommunista vezetés" lépjen.
A szavakat a helyükre kell rakni, s így egyértelmű választ lehet adni a fiatal olvasónak, ha a már már történelemmé vált eseményekről hallva vagy olvasva, megkérdezi, mi lett volna a helyes alternatíva, ki cselekedett helyesen. a több mint húsz év távlatába merült eseménsorozat valóban úrzavaros és ellentmondásos volt, de nem volt kiúttalan. 1956-nak azokban a napjaiban, amikor már hidegre fordult az idő és az őszi szél egyre több falevelet kergetett Budapest utcáin, New York, Párizs, München, London legnaegyobb újságjai örömmel írták: eltűnt, megsemmisült a népi demokratikus Magyarország. Ám ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben az igazi alternatíva ott érlelődött a harcoló, vérző, gondolkodó kommunistáknak, a pártbizottságok épületeiben küzdők cselekedeteiben. az alternatíva a harcnak és az összeköttetésnek arról a csúcsáról volt látható, ahová a Budapesti Pártbizottság felemelkedett. Ott élt a központi vezetésben, a kormányban, az ország legkülönbözőbb városaiban, üzemeiben, az egyre inkább szétszóródó, de harcolni kész emberek gondolataiban, szívében. Nem voltak egyedül a Budapesti Pártbizottság épületében harcolók. Sőt,magatartásuk gondolkodásra késztette és tettekre ösztönözte azokat is, akiket a történtek egy időre megzavartak, megbénítottak, szétszórtak. A kommunistáknak a válságból életük talán legkritikusabb helyzetéből a Budapesti Pártbizottság harca segített kiutat találni.
A november 4-i fordulat, a Forradalmi Munkás-Paraszst Kormány létrejötte nemcsak és nem is elsősorban azért következett be, mert az országban lincselések voltak. A lincselések csak jelezték azt a sokkal lényegesebb folyamatot, amely október 23-án elkezdődött, a hatalom teljes átalakulását, olyan osztály- és politikai erők hatalomra jutását, amelyek az osztály- és pártárulókkal együttműködve készek voltak Magyarországot kiszakítani a szocialista országok közösségéből, hazánk társadalmi rendszerét megváltoztatni, és végrehajtani a tőkés restaurációt.
1956-ban azonban merőben más volt a helyzet, mint 1919-ben. Akor még vérbe tudták fojtani az ellenséges burzsoá környezetben küzdő első proletárdiktatúrát. Négy évtized múltán azonban az országban jelentősebb forradalmi erők vannak és hazánkat szocialista országok határolják, köztük a Szovjetúnió. A forradalm erőknek van hová segítségésrt fordulniuk a külső és belső reakció elleni harcban. A magyarországi események felidézték egy világméretű háborús összecsapás veszélyét, hazánk kettészakítását: például ellenkormány létesítése Győrött, egy mindszentysta-mozgalom erőteljesebb, gyorsabb kibontakozása Budapesten és az országban, a Mindszenty vezette kleriko-fasiszta diktatúra létrejöttének reális veszélye stb. De a harcoló, küzdő pártbizottság, a forradalmi munkáscsoprtok, a rendszerhez hű katonai, rendőri, karhatalmi osztagok jelzik, hogy van erő az ellenforradalom hatalomátvételének megakadályozására, a népi demokratikus rendszer, a munkáshatalom megszilárdítására, a hatalomba már bekerült szélsőjobboldali burzsoá elemek kiszorítására. Ebben a helyzetben az egyik legfontosabb feladat éppen annak a forradalmi centrumnak a létrehozása, amely a meglevő erőket zászlaja alá gyűjti, és harcba viszi az ellenforradalomnak utat nyitó revizionisták és a nyílt ellenforradalom ellen. Ez a forradalmi centrum jön létre szinte közvetlenül a Köztársaságs téri események után, és támaszkodik az ellenforradalom ellen harcoló munkásokra, fiatalokra, katonákra, rendőrökres, kommunistákra, hazafiakra, demokratákra - mindazokra, akik számára az október 23. óta eltelt napok nyilvánvalóvá tették, milyen erők kerülnek hatalomra. A forradalmi centrumnak a létrehozása, a Forradalmi Munnkás-Paraszt Kormánynak a megszervezése ezért történelmi jelentőségű. A program, a politika, amelyet meghirdetett,alkalmas volt a hazug "nemzeti egység" széttörésére, a forradalmi tömegek tömörítésére, a tudatos ellenforradalmi irányzatok befolyása által félrevezettek és becsapottak leválasztására, a korábbi években elkövetett hibák felszámolására.
Ezért a Forradalmi Munkás- Paraszt Kormány programja és politikája támogatásra talált hazánkban a népköztársasághoz hű emberek között, valamint a Szovjetúnióban és a többi szocialista országban, amelyek internacionalista segítséget nyújtottak az ellenforradalom gyors felszámolása érdekében.
Az 1956-os október végi napokban a Szovjetúnió vezetői több kísérletet tettek a magyarországi helyzet normalizálásának elősegítésére. Elsősorban - különösen, amíg volt remény rá - politikai megoldással próbálkoztak, még a katonai erők felvonulttásakor és mozgatásakor is. De amikor a belső és a külső ellenforradalmi erők vérszemet kaptak, s fokozták támadásukat, politikai megoldásra nem volt többé lehetőség.
Kádár János elvtárs 1957-ben az országgyűlés előtt, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány féléves tevékenységéről szóló beszámolójában a következőket mondta: "A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tagjai november első napjaiban szakítottak az ellenforradalom bábjává vált, tehetetlen és széthullóban levő Nagy Imre-kormánnyal. Ilyen körülmények között jött létre és alakult meg a mai Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Ez a kormány úgy döntött, hogy a Szovjetúnió fegyveres segítségét kéri az ellenforradalom szétveréséhez és a rend helyreállításáhozs. Ehhez a Szovjetúnió testvéri segítsége múlhatatlanul szükséges volt."
A Szovjetúnió kormánya - a pillanatnyi meg nem értéssel is számolva - a lenini internationalizmus elvei alapján nyújtott fegyveres segítséget az ellenforradalom leveréséhez. A Szovjetúnió indítékait a "Pravda" 1956. november 4-i "El kell torlaszolni a reakció útját Magyarországon!" című vezércikke így határozta meg: "A népi Magyarország olyan napokat él most át, amelyek döntőek lesznek sorsának további alakulására. A kérdés most az: tovább halad-e Magyarország a szocialista fejlődés útján, vagy győznek a reakciós erők, amelyek olyan rendszert akarnak visszaállítani, amely évtizedekre visszavetné az országot."
Hasonló módon ítélte meg a helyzetet a többi szocialista ország kormánya is.
Számunkra sem volt közömbös a veszélyt látva, hogy egy testvéri országban milyen fordulatot vesznek az események. Érdemes még idézni Palmiro Togliattinak, az Olasz Kommunista Párt akkori vezetőjének álláspontját is, amely a "L'Unita" 1956. november 6-i számában jelent meg: "Lehet, hogy az ellenség féktelen propaganájának hatása alatt egyesek ingadoznak, reszketnek, hibáznak. Később vissza fogják nyerni biztonságukat. Nem különös és nem új dolog az, hogy vannak a munkásmozgalomban olyanok is, akik csak néhány hónapi, sőt néhány évi késéssel értik meg a dolgok lényegét De az események lényege világos.. A Szovjetúniónak kötelessége megakadályozni azt, hogy hatáain katonai provokációk tűzfészkei keletkezhessenek. Kötelessége, különösen a jelen pillanatban, megvédeni mindazokat a hadállásokat, amelyek a béke frontjának szerves részét alkotják, kötelessége megakadályozni, hogy ezeket a hadállásokat áttörjék, vagy akár csak kis mértékben is meggyöngítséks. Kötelessége ez nemcsak saját magával vagy a kelet-európai országokkal és népekkel szemben, hanem velünk és az összes népekkel szemben is."
Helyes volt tehát a Magyar Szocialista Munkáspárst VII. kongresszusán kifejtett értékelés, mely szerint a "magyarországi ellenforradalmi lázadás nemcsak a magyar nép szocialista vívmányait, nemzeti függetlenségét fenyegette, hanem támadás volt az egész szocialista világ, Európa és az egész emberiség békéje ellen. A harc nemcsak a magyarországi forradalmi és reakciós erők ütközete, hanem egyben a haladás és a reakció, a szocializmus és az imperializmus, a háború és a béke nemzetközi erőinek összecsapása is volt.
A magyar kommunisták és a haladó erők a Szovjetúnió és a szocialista országok közvetlen segítségével hozzáláttak az ellenforradalmi lázadásnak és következményeinek felszámolásához. Mindenekelőtt a fegyveres ellenforradalmi csoportokat kellett ártalmatlanná tenni. Bár a szocialista rendszer védelmére kész erők jelentősek voltak az országban, de szétszóródtak és részben demoralizálódtak. Megszervezésük és harcba vetésük viszonylag hosszabb időt jelentett volna, ezért döntött úgy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, hogy a testvéri internationalista segítséget is igénybe veszi a fegyveres ellenforradalmi bandák leverésére, a rend helyreállítására. Közben politikai és ideológiai harccal újjászervezi a belső haladó erőket és kivívja a dolgozó nép bizalmát.
A Szovjetúnió kormánya, eleget téve a magyar kérésnek, segített az ellenforradalmi fegveres gócok felszámolásában, a szovjet katonák a szocializmushoz hű magyar harcosokkal együtt küzdöttek és véreztek. a külföldi propagandaszervezetek, főleg a Szabad Európa Rádió, nagy ígéretekkel ösztönözte a harc folytatását. Ennek ellenére a fegyveres harc lényegében néhány nap alatt befejeződött. Sem a nép, sem egyetlen jelentős magyar katonai egység nem nyújtott támogatást az ellenforradalmi csapatoknak, de elmaradt a nyugatról ígért segítség is. A fegyveres harc november 8-10-re véget ért. Egyes kisebb elszigetelt csoportok még próbálkoztak, de ez már nem volt összefüggő harc, és velük a magyar karhatalom egységei számoltak le. November 11-én Kádár János, a Munkás-Paraszt Kormány elnöke bejelenhette: "Közölhetem, hogy a Magyar Népköztársaság ellen intézett fegyveres támadást az ország egész területén - mind a fővárosban, mind a vidéken - leverték.
Hogy 1956 októberében is valójában milyen erőviszonyok uralkodtak Magyarországon, azt jól mutatja a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány politikájának gyors sikere, a konszolidáció viszonylag rövid időn belüli megvalósulása. Néhány hónap alatt népköztársaságunk tudatos és szervezett ellenséges erői elszigetelődtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy tíz- és tízezrek félrevezetés, becsapás és önbecsapás áldozatai lettek. Százezrek és milliók ismerték fel a történtek igazi értelmét és jellegét. Az események megmutatták, hová jut az ország, hová sodródhatnak a munkások, a parasztok, az értelmiségiek, a fiatalok, ha a tévedések, a félreértések, a tudatos menőverek ellenforradalmárokat juttatnak hatalomra.
A Budapesti Pártbizottság megtámadása és az azt követő események minden bizonnyal még gyorsabb cselekvésre késztették azokat, akik a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt életre hívták. Ezért a gondolkodó, harcoló és vérző Budapesti Pártbizottság harca 1956 októberében felejthetetlen jelentőségű eseménnyé lett, a munkáshatalomért harcoló magyar kommunisták szmbólumává vált.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az ellenforr.újabb térhódítása
  2011-08-15 11:47:41, hétfő
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

A Budapesti Pártbizottság elfoglalását követő, számos arra irányuló kísélet közepette, hogy a reakció a hatalmat megszerezze, egyik kiemelkedő mozzanat volt az az esemény, melynek során a törvényesen megválasztott Fővárosi Tanácsot és Végrehajtó Bizottságot megszűntnek nyilvánították és helyébe az úgynevezett Fővárosi Nemzeti Bizottságot állították.Mostnem foglalkozunk azzal, kik és hányan választották meg a Fővárosi Tanácsot és a Végrehajtó Bizottságot október 30-a után a Kisgazda-, a Szociáldemokrata, a Keresztény Magyar, a Petőfi és a Demokrata Néppárt, valamint a Keresztény Ifjúsági Szövetség két-két képviselője választotta meg, igaz, bevonták még a kommunisták két képviselőjét is. Különösen figyelemreméltó itt a keresztény Magyar Párt színre lépése, amely valójában a horhysta időszakban jól ismert fővárosi Wolff-féle párt örökébe akart lépni. Ez a párt a Fővárosi Tanács épületében azonnal szobát foglalt, s központot szervezett.
A Nemzeti Bizottság két ülést tartott, mindkettőn a jobboldali szociáldemokrata Bechtler Péter elnökölt. Az első intézkedés az volt, hogy azonnal "visszaállítják a polgármesteri tisztséget, valamint a régi közgyűlést." Polgármesternek a Kisgazdapárt egyik jobboldali politikusát, Kővágó Józsefet nevezték ki. Ugyancsak az első ülésen, november 1-én az úgynevezett Keresztény magyar Párt vezetője javaslatot tett: "...hogy osztályvezetőtől felfelé minden vezetőt nyilvánítsanak leváltottnak". Abba az albizottságba, amelynek felül kellett vizsgálnia, hogy kiket vesznek át a polgármesteri hivatalba, már kommunistákat nem választottak. Még egy kérdést megvitattak ezen az ülésen: A Varsói Szerződés felbontását. Ebben is a Keresztény Magyar Párt vezetője volt a kezdeményező, de dönteni nem tudtak. Mire november 2-án ismét tanácskozni kezdtek, a Nagy Imre-kormány már döntött: egyoldalúan felbontja a Varsói Szerződést.
Ezen az ülésen a Keresztény Magyar Párt képviselői követelték, hogy mindazokat, akiket a Magyar Dolgozók Pártja javasolt funkcióba, váltsák le, azokat viszont, akik 1945 előtt a fővárosi közigazgatásban dolgoztak vagy fővárosi üzemek élén állta, de 1945 után elbocsátották őket, vissza kell helyezni funkcióikba. A Keresztény Magyar Párt vezetőjének javaslata így hangzott. "A Nemzeti Bizottság rendelje el azt, hogy az 1945-től politikai magatartásuk miatt elbocsátott összes dolgozókat a főváros és üzemei ugyanazokra a helyekre fogadják vissza, ahonnan elbocsátották őket." Indoklása a következő volt: "A Nemzeti Bizottság a javaslatot jól szívlelje meg, mert ezzel a forradalmi szellemet igazolják, hogy tényleg változás történt". A vitában annyi engedményt tettek, hogy a visszavétel ne vonatkozzék azokra, akiket nyilas magatartásuk miatt bocsátottak el.
Az 1956-os ellenforradalmi felkelés jellemző sajátossága volt, hogy a fegyveres ellenforradalmi testületek, alakulatok, csoportok - különösen Budapesten - meghatározó szerepet játszottak az úgynevezett forradalmi bizottmányok, valamint a munkástanácsok létrehozásában. Sőt a legkülönbözőbb pártok, társadalmi egyesületek, intézményeks újraszületésében, életre keltésében és abban is, hogy ezek ismét a politikai harc arénájába lépjenek. Bizonyos kölcsönhatás jött létre, mert a "foddadalmi bizottságok", a munkástanácsok és a politikai pártok is visszahatottak a fegyveres csoportokra, összefonódtak velük. A IV., a vii., a VIII., a IX., a XII., a XVIII. és a XIX. kerületben például a fegyveres csoportok részt vettek az újabb és újabb választásokon, s jelenlétükkel és befolyásukkal elősegítették, hogy az amúgy is jobbra csúszó intézmények mind összetételükben, mind vezetésüket illetően még inkább szélsőségesen jobboldali irányba torlódjanak. A kibontakozó politikai harcba, amely elsősorban akörül éleződött ki, hogy kik kerüljenek be a bizottságokba és még inkább, hogy kik legyenek a vezetők, a fegyveres csoportok beleszóltak, útmutatást adtak, elősegítették, hogy a még ott lévő kommunisták, a népköztársaság hívei elszigetelődjenek.
S ez nemcsak Budapesten volt így! A budapesti események jobboldali erőket bátorítottak és mozgósítottak országszertes. Jól mutatják ezt a folyamatot a Miskolcon, Veszprémban, Szombathelyen, Szolnokon, Fehérvárott, Győrött és még jó néhány megyeszékhelyen történt események. Bár különböző úton-módon, de mégis egyöntetűen a szélsőjobboldal tört előre. A szélsőjobboldaliak mininkább kiszorították a kommunistákat, s a velük együttműködőket, és elszigetelték a jobboldali szociáldemokratákat, a kisgazdákat, a parasztpártiakat, sőt a revizionistákat is. A hangadók, akiknek helyzete egyre szilárdabb lett, a szélsőségesek lettek.
Kétségtelenül a legjellemzőbbek voltak a Győrben történtek. A Győri Nemzeti Tanács kezdeményezésére Dunántúli Nemzeti Tanács alakult, és ez november 1-től mindinkább ellenkormányként kezdett működni. Kapcsolatot teremtett a dunántúli megyék különböző bizottságaival, de Miskolc, Eger és már megyeszékhelyek ellenforradalmi vezetőivel is. Hozzáfogott egy úgynevezett dunántúli hadsereg szervezéséhez. A Dunántúli Nemzeti Tanács kifejezte bizalmatlanságát a központi kormánnyal, tehát a Nagy Imre-kormánnyal szemben, jobbról nyomást gyakorolt a kormányra. És bár a Nagy Imre-kormány teljesítette követeléseiket, hiszen kilépett a Varsói Szerződésből, bejelentette az úgynevezett semlegessési politikát, visszaállította a többpártrendszert, mindez a Dunántúli Nemzeti Tanácsnak kevés volt. Elhatározta, hogy elkobozza az MDP összes épületét és vagyonát. A Szabad Európa Rádió munkatársainak közvetítésével az ENSZ főtitkárához fordult segítségért.
Csongrádon november 1-én egy 1919-ben hírhedtté vált különítményest választottak meg polgármesternek, akine a neve az ellenforradalom 1919-1921-es éveiben vetekedett Franczia Kiss Mihályéval és Héjjas Ivánéval.
Nyíregyházán a megyei vezetést magához ragadó munkástanács vezetője egykor Gestapo-felderítő iskolát végzett. A vezetőségben voltak még nagygazdák, illegális szervezkedők, egy horthysta tiszt, a Kisgazdapárt egykori megyei vezetője és Szabolcs-Szatmár megye egykori horhysta főispánjának a fia. A városi karhatalom szervezését egy egykori jutasi őrmester kezébe és azonnal felajánlotta szolgálatait a megyei munkástanácsnál.
A letartóztatások és a terrorcselekmények vidéken is rohamosan követték egymást .30-a után Szabolcs megyében elfogták a tanácselnököt és a megyei pártbizottság első titkárát, Varga Sándort, Debrecenben Ménes Jánost, a városi tanács elnökét, és Tatár Kis Lajost, a Hajdú megyei tanácselnököt. November első napjaiban harminc kommunistát tartóztattak le, köztük a tudományegyetem pártbizottságának titkárát is. A "Debreceni Hírlaő" november 3-i száma közölte, hogy a letartóztatások "a munkástanácsok és a forradalmi bizottmányok határozata" alapján történtek.
Besenyőtelken őrizetbe vették Vadnai Lászlót, a Végrehajtó Biottság elnökét. Zalaegerszegen Gyarmati Horváth János és Horváth László tiszteket. sátoraljaújhelyen Szücs István járási párttitkárt, valamint Papp János és Köműves László honvéd századosokat.
Ahogy az ellenforradalom továbbgyűrűzött, vidéken is mindinkább a párt került a támadás középpontjába. Debrecenben október 31-én elfoglalták és feldúlták a megyei és városi pártbizottság székházát. Makón egy negyvenfőnyi fegyveres különítmény elfoglalta a járási és a városi pártbizottság épületét, majd az ott talált iratokat elégették. Sátoraljaújhelyen egy volt földbirtokos vezetésével diákok fegyveresen elfoglalták a járási pártbizottságot, letartóztatásokat is eszközöltek. Kál községben a pártszervezet helyiségében elégették Lenin képeit, a párt zászlóit, a nyilvántartást viszont magukhoz vették, "intézkedés" végett.
Szatymazon a lakásán keresték Horváth István párttitkárt, édesapját, Horváth Antalt találták otthon, akit súlyosan bántalmaztak. Szentmártonkátán a Nagykátai Járási Pártbizottság munkatársát, ifjú Bene Mihályt megtámadták, majd édesapját elhurcolták és megölték. Dabason Kovács Imre rendőr törzsőrmestert az utcán megtámadták és összeszurkálták. Makón egy ötös bizottságot hoztak létre, amely összeállította a kivégzendők listáját. Cigánd községben is hatvanöt nevet tartalmazó listát készítettek arról, hogy kiket kell letartóztatni és kivégezni. Kiskunmajsán a községi tanács kereskedelmi osztályának dolgozóját, Neményi Józsefet agyonverték. Zana Pál kunszállási agronómust keresték, s mivel nem találták, a lakását felgyújtották. Petőiszálláson Tóth Imre tanácsi dolgozót szintén nem találták otthon, ezért feldúlták a lakását és súlyosan bántalmazták a családját. Kakucs községben Gavló Józsefet, a tsz párttitkárát késsel leszúrták, Bugyi községben Lengyel Lászlót, az Új Élet Tsz elnökét agyonlőtték. Dány községben Lázár Flórián rendőr törzsőmestert lelőtték. Mezőcsáton a munkástanács intézkedésére a pártbizottság munkatársai házi őrizetbe kerültek, egyelőre csak a lakásukat nem hagyhatták el, de mindegyikük lakása elé géppisztolyos fegyverest állítottak. Igen súlyos terrorcselekményekre került sor Ózdon, ahol meggyilkolták Horning Ferenc ügyészségi nyomozót és Horváth József államvédelmi hadnagyot. Úgy hisszük, nem véletlen, hogy a meggyilkoltak, a meglincseltek többsége munnkás és szegényparaszt volt, a támadók, a gyilkosok többsége viszont egykori nagygazda, csendőr, horhysta tiszt, ahol nem ez volt a helyzet, ott is ők voltak a hangadók, az irányadók, a szervezők, akik az események menetét a kezükben tartották.
A különböző elnevezésű bizottságok összetételének alakulása az ellenforradalom permanens voltát tükrözi. Az, hogy miképpen ment át egyik szakaszából a másikba, nemcsak az emberek és embercsoportok taktikai magatartásának, tehát a szubjektív tényezőnek a következménye volt, hanem az osztályerők mozgása folyamatának is. E mozgás sajátossága, hogy minden jelentős esemény után eggyel jobbra lépve tolják a folyamatot mind szélsőségesebb irányba. Mint már többször hangsúyoztuk, e vonatkozásban a Budapesti Pártbizottság székházának elfoglalása a szélsőjobboldalnak az egész orszgban újabb erőt, lendületet adott. A hatalomra törő és ténylegesen szerespet is játszó bizottságok összetételének változását jelzik az alábbi példák. Mezőkövesden is létrejött járási munkástanács vezetője egy egykor száztven katasztrális holddal rendelkező ügyvéd lett. Mezőcsáton a munkástanács vezetője hetven hold föld egykori tulajdonosa volt. Bogácson az egykori főjegyző, Zemplénagárdon a száz holddal rendelkező volt birtokos, Mezőkeresztesen százhuszonkét holdas volt földbirstokos, Boldogkőváralján a munnkástanács elnökhelyettese egykori horhysta katonatiszt, aki többször volt büntetve a népi demokratikus rendszer elleni bűncselekmnyért. a példákat, amelyek a folyamatot jelzik, még sokáig sorolhatnánk.
Falun azonban - éppen azért, mert nagyon gyorsan talpra ugrottak a régi világ levitézlett népnyúzói, és ott akarták folytatni, ahol 1945-ben abbamaradt - az események értelme hamarabb tisztázódott, mint a városokban. A nagygazdák, az egykori csendőrök, főjegyzők, földbirtokosok és a velük együtt érzők fellépése, kezdeményező szerepe, gyors előretörése a dolgozó parasztok tömegei számára hamar nyilvánvalóvá tette, hogy milyen "forradalomról" is van szó. Vdéken már puszta jelentkezésükkel is megmutatták valódi céljaikat, önálló arculatukat, s így hamarabb vált nyilvánvalóvá a sok tekintetben zűrzavaros események igazi értelme. Ebben minden bizonnyal nagy szerepe volt annak, hogy a községekben, a falvakban, a járási székhelyeken az emberek jobban ismerik egymást A nagyobb városokban, a mélyreható szociális átalakulás sajátos módon megnehezítette, hogy azonnal felismerjék, személy szerint kik azok, akik "forradalomért", a "független, szabad, demokratikus Magyarországért" szálltak síkra. Itt az egykori fasiszták, horhysta tisztek, vezető tisztviselők, a különböző klerikális és kleriko-fasiszta irányzatok hívei vagy titkos ellenforradalmi szervezetek vezetői és tagjai meglehetősen könnyűszerrel léphettek fel úgy, mintha dolgozók, demokraták lennének, s elhitethették, hogy "forradalmat, "szabadságot", "demokráciát" akarnak. Ezzel szemben a falvakban, a községekben, a járási székhelyeken "forradalmárokként" fellépő és kezdeményezést magukhoz ragadó emberek jelentős része ismert volt, s jelszavaival nem sok hitelt keltett.
Ez a körülmény nagyon sok helyen nemcsak, hogy semlegesítette a paraszttömegeket, megakadályozva az ellenforradalom mögötti felsorakozásukat, hanem a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, gépállomások dolgozóinak egy részét aktív harcra is késztette a szocialista vívmányok védelméért. Nem egy helyen tevékenyen felléptek a pártszervezet és a tanács védelmében, a termelőszövetkezeti vagyon megóvásáért. Nagyiván községben például munkásőrséget szerveztek, és bár 28-án a nagygazdák itt is népgyűlést hívtak össze, oda a kommunisták is elmentek. Vita, sőt összetűzés támadt. Igaz, a kommunisták azt nem tudták megakadályozni, hogy az egykori gazdagparasztok olyan tanácsot válasszanak, amelynek elnöke egy volt Barankovics-párti képviselő lett. De 29-én a termelőszövetkezet dolgozói, közöttük a kommunisták is felvonultak a községi tanács épületéhez, ahol a "forradalmi tanács" ülésezett és határozott fellépésükkel keresztülvitték, hogy a tanács lemondatta az elnököt, és tagjai közé hat kommunistát választott.
Békés megye Gyulavári községében október 27-én forradalmi tanácsot választottak, amelynek elnöke egyszerű parasztember lett. De már másnap leváltották és helyébe egy egykori horthysta őrnagyot tettek. Azután egy csoport behatolt a községi pártszervezet helyiségébe, elégették a pártszervezet iratait, a párttitkárt megtámadták, az összegyűlt tömeg egy része azonban megvédte. Hasonló eseményre került sor a termelőszövetkezetnél is. Megtámadták a szövetkezetet, pontosabban, meg akarták támadni, hogy a vagyont széthordják, de a szövetkezet tagjai fejszével és kaszával megvédték a közös tulajdont.
Arra az eseménysorozatra , amelyet 20-a felgyorsított és a Köztársaság téri események előrelendítettek, a nugaton megjelenő újságok, folyóiratok, hírügynökségek egy része is igen érzékenyen reagált. A Londonban megjelenő "Reynolds News" október 31-én a következőket adta hírül: "Megerősítést nyert, hogy Nyugat-Magyarországon lázas sietséggel szélsőséges katonai szervezetesket hoznak létre, hogy azok beláthatatlan következményekkel járó politikai akciókat kezdjenek" Továbbá: "A magyar "forradalmárok" jobboldali radikálisok... Magyar fasiszták özönlenek külföldről Magyarországra...Fennáll egy szélsőséges fasiszta rezsim lehetősége".
A Párizsban megjelenő polgári "L'Express" 1956. november 9-i száma a következőket állapította meg az október 30-a után kialakult helyzetről: "A Nagy-kormány november 1-én a zavar nyilvánvaló jeleit mutatta...A haragvó tömeg vadul öldökölt, s a politikai rendőrség tagjai nem voltak az egyedüliek, akiket meglincseltek Vidéken a jobboldal a felszínre került, és bizonyos nemzeti tanácsok kevésbé népi irányzatokat mutattak. Hemzsegni kezdtek az "új politikai pártok". Az angol Reuter hírügynökség is kénytelen volt bejelenteni: "Bizonyos információk szerint a fasiszta mozgalom egykori tagjai megkísérlik pártjukat újjászervezni... Az egész országban olyan jelenetek játszódnak le, amelyek a "fehérek" 1919-es visszatérésére emlékeztetnek. A magyar politika jobbratolódása az ország demokratikus elemeit méltán nyugtalanítja."
Október 30-án a "Daily Telegraph" tudósítója ezt írja: "A katonai és a rendőri egységek által nem korlátozott erőszakosság ragadta karmaiba Buapestet..." A "Bild-Telegraph" október 31-én: "A kommunistaellenes erők meg vannak győződve közeli győzelmükről".
A terrorhullámok emelkedése, a bizottságok jobbrasúszása és bennük a szélsőjobboldali politikai erők hegenómiája, a pártok újjászervezése és megjelenése drámaian kifejezésre juttatta és kézzelfoghatóvá tette a hatalom átbillenését. E folyamat "csúcsa" Mindszenty megjelenése és politikai szereplése volt, a szélsőjobboldali antikommunista erők ő köréje kezdtek tömörülni. A Hamburgban megjelenő "Der Spiegel" 1956. november 7-i számában találóan rátapintott az igazságrae: "Mindszenty a felkelőknek antikommunista mártírmítoszt és katolikus ideológiát nyújt... Nyilvánvalónak látszik, a felkelés vezéreként Mindszenty alig jöhet szóba, de feltétlenül szóba kerülhet, mint egy új rend jelképe." Hasonlóan ír "New York Herald Tribune" 1956. november 20-án: "Számos nyugati szakértő úgy gondolta, hogy a magyaroknak, legalábbis egy ideig, meg kell elégedniük egy kommunistákból és nem kommunistákból álló koalícióval, amelynek az élén a kommunista, de ugyanakkor nacionalista Nagy Imre áll..... Amikor kiszabadították a katonák Mindszentyt, már új hangok hallatszottak. Egyesek már azt is követelték, hogy alakítson új kormányt Mindszenty..Mások viszont azt szorgalmazták, hogy Mindszenty vegyen részt egy főtanácsban, amelyet azokból a vezetőkből állítanának össze, akikben bíznak, s ez a főtanács a régensség szerepét töltené be, kinevezné a miniszterelnököt és a kormányt. A hercegprímás legközelebbi támadói egyébként nyíltan megmondták, mit várnak az ENSZ-től: Az ENSZ -megfigyelők azonnali megérkezését Magyarországra, és azt, hogy ejtőernyővel dobjanak le fegyvereket, élelmiszert és gyógyszert.
Október 29-től erősödött a harc Nagy Imre kormányának már nemcsak átalakításáért, hanem megbuktatásáért is. S ez a küzdelem a pártház elfoglalása után mindinkább a Mindszenty-kormányért való harcot jelentette. Október utolsó napjaiban a Szabad Európa Rádióhoz Washingtonból, ahonnan irányították, megérkezett "a híres napiparancs" Build up Mindszenty! (Az éélre Mindszentyvel!) Őt akarták megtenni Magyarország miniszterelnökévé, hogy megkezdődjék annak a rendi államnak a fölépítése, amelyben a nagybirtokosok és az egyház megint visszakapják földjeiket és kiváltságaikat. Mindszenty fellépése tehát nem egyszerűen egy egyházi vezetős vagy akár csak egy reakciós politikus jelentkezése volt, kifejezte az ellenforradalmi mozgalom szélsőséges erőinek előretörését, egybeesett a legkülönbözőbb szélsőjobboldali pártok nyílt színre lépésével, amelyek, ha sok mindenben nem is értettek egyet, de abban kezdtek egyetérteni, hogy Mindszenty politikája jó alapp lehet a "kommunista rezsim" teljes felszámolására.
A "New York Herald Tribune" november 2-án azt írta: Mindszenty "visszatérése egyike a katolikus egyház legfényesebb sikereinek... a kommunizmus ellen az utóbbi tíz esztendőben vívott harcában". Egy angol újság a "Scotsman", szintén e napokban írta "Az antikommunisták előnyomulásának színpadias csúcspontja volt Mindszenty bíboros diadalmas bevonulása Budapestre, harangzúgás kíséretében, amit a rádión keresztül az egész világ hallhatott. A körülmények ereje folytán Mindszenty lett a zendülés szellemi feje. Szavának nagyobb súlya volt, mint Nagy Imre valamennyi felhívásának."
Mindszenty 1956. novembe 3-i beszédében körvonalazta is "...a régi rend elleni" harc programját. S ha ezt nem is fejtette ki teljesen, de szavai elegendők voltak ahhoz, hogy világossá váljon, hogyan értelmezik ezek az erők az új "társadalmi rend" létrehozásának politikai feltételeit. Az osztályerők átcsoportosulásának, a hatalom átformálódásának irányát jól jellemzi Mindszenty József színre lépése. De október 30-, a Köztársaság tér, és november 3-a, Mindszenty József legjelentősebb politikai fellépése között mély összefüggés van. Ha október 23-a titkát 30-0 fejti meg, akkor 30-án, a Köztársaság téren fellépő "forradalmárok" cselekedeteinek igazi politikai jelentőségét Mindszenty november 3-i beszéde fejti meg. Amilyen brutális volt október 30-a a Köztársaság téren, annyira nyílt és világos volt politikailag Mindszenty beszéde. Ennek lényege a következő:
1. A régi rendszer megbukott. (Itt természetesen a szocializmust építő rendszerről van szó.)
2. A régi rendszer örököseit is felelősség terheli, és ezért felelősségre is kell vonni őket (Ez a Nay Imre-kormány volt.)
3. Az egyházakat vissza kell állítani erkölcsi, anyagi és olitikai jogaikba. (Ez többek között egymillió hold föld visszavételét jelentette a parasztoktól.)
4. Magyarország a korlátozott magántulajdon alapján álló kultúrnacionalista nemzet lesz. (Beszédének e mondatai valóságos politikai hadüzenetet jelentettek a szomszédos népi demokratikus országok ellen.)
Mindszenty József politikai fellépését az átgondoltabb, hajlékonyabb magyar burzsoá poitikusok, az okosabb reakciósok, de még maga a Vatikán sem tartotta szerencsésnek. Hisz kimondta nyíltan és világosan, miről van szó: de nyílt és világos cselekedet volt a Köztársaság tér is! Ettől elválaszthatatlan a november 3-i Mindszenty beszéd.
Bár 1956. november 4-e után a Szabad Európa Rádió is siratta a Nagy Imre-kormányt, ezt megelőzően nem keveset tett azért, hogy az ellenforradalom permanens legyen, és egyik szakaszból átmenjen a másikba.Amikor Nagy Imre-kormány kiadta a tűzszüneti felhívást és tárgyalásokba bocsátkozott a lázadókkal, a Szabad Európa Rádió azonnal reagált erre, utasítást adva a "felkelőknek" a további támadásra. A rádió katonai szakértője, Bell ezredes, október 29-én a következőket mondotta: "Nagy imre és társai ravaszul és korszerű formában akarják megismételni a trójai faló esetét. A tűzszünetre, mint trójai falóra, azért van szükség, hogy a pillanatnyilag még ualmon levő budapesti kormány, ameddig csak lehet, megtarthassa pozícióját... A szabadságért küzdőknek egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniük a velük szemben álló kormány tervét, mert különben megismétlődik a trójai faló tragédiája."
A fegyveres ellenforradalmi csoportok, egyebek között a Szabad Európa Rádió utasításainak megfelelően, nem is tartották be a tűzszünetet. Miután a Köztársaság téri székház ellen indított rohamuk sikerrel járt, 31-én a Szabad Európa Rádióban a következő hangzott el: "A magyar fegyveres erők éléről el kell távozniuk azoknak a kommunista vezetőknek, akiknek ott eddig sem volt semmi keresnivalójuk! Szabadságharcos bajtársak! Követeljétek azonnal magatoknak a honvédelmi tárcát, a főparancsnoki és vezérkai főnöki tisztséget! Ez lenne a legnagyobb szavatosságtok!" És ég ugyanezen a napon uszítva sugározta: "Még mindig övék a belügy és még mindig övék a hadügy! Ne hagyjátok, szabadságharcosok! Egy csepp szenet, egy csepp olajat ne adjatok addig a budapesti kormányzatnak, amíg a belügy és a hadügy nincs a kezetekben!"
A Szabad Európa Rádió vezetői természetesen jól tudták, hogy 30-tól már egészen konkrét tárgyalások folynak a miniszterelnök néhány híve és a legnagyobb fegyveres csoportok vezetői között. Már nem arról, hogy a felkelést el kell ismerni "népforrdalomnak" "szabadságharcnak, hanem a legfontosabb hatalmi pozíciókról, sőt magáról a hatalomról. Az előbb idézett utasítások bátorítást és következetes kitartásra buzdítást jelentettek a hatalom megszerzése érdekében. Ezért a Szabad Európa Rádió folytatta a korábbi napokban kialakított politikai vonalát, harcát a Nagy Imre-kormány további alakításáért. 31-én este az újonnan átalakított Nagy Imre-kormány ellen is támadást intézett. Azt állapította meg róla, hogy "...semmire sem garancia". Ez az állapot olyan ostobán képtelen - jegyzi meg -, hogy átmenetileg sem lehet elfogadni. A legfontosabb teendő elérni, hogy alakítsanak új ideiglenes nemzeti kormányt. "Ebben csak a pártok igazi képviselőinek és a szabadságharc tényleges vezetőinek lehet helye." Követeli a Varsói Szerződésből való kilépést, s "szabad választásokat" nemzetközi ellenőrzés mellett.
Le kell szögeznünk, hogy nem volt egységes a különböző imperialista körök taktikája, sőt még az amerikai uralkodó csoportoké sem. Hiszen, amíg a Szabad Európa Rádió siettette a jobbratolódást, a Nagy Imre-kormány elsöprését, hajtotta az eseményeket mindjobban "előre", "radikális irányba", addig az amerikai küügymnisztérium már 27-én olyan utasítást küldött budapesti követségéneks, hogy figyelmeztesse Nagy Imrét. "ne siessen és tanúsítson több bizalmatlanságot a Nyugattal szemben". Ezért amikor október 31-én az Egyesült Államok Tájékoztatási Hivatalának elnöke a külügyminisztérium intencióitól eltérően úgy nyilatkozott, hogy Nagy Imre kormányát csak átmenetinek tekinti, amelyet követnie kell "egy vaskezű, emigráns politikusok részvételével szervezett kormánynak, amely gyökeresen szakít a kommunista rendszerrel", s szerinta "Mindszenty alkalmasnak látszana egy ilyen kormány vezetésére", a Tájékoztatási Hivatal elnökét e nyilatkozatáért leváltották. Voltak másutt is "józanabb" burzsoá politikusok, ideológusok, újságírók, akik úgy ítélték meg a helyzetet, hogy Nagy Imrére még szükség van. A. "L'Aurore" november 2-i számában olvashattuk: "Bizonyos, hogy Nagynak még van szerepe, és erre adtak neki a kormány kommunistái megbízatást. Alkalmasabb arra, mint ők, hogy az oroszokkal tárgyaljon és elérje távozásukat."
Nyilvánvaló, hogy miről van szó, miben rejlik az ellentét. Két alternatíva között lehet - és kel - választani: betartani a fokozatokat, s lassú ütemben, de biztosabban haladni a hatalom megszerzése felé, bizonyos kompromisszumokkal, kigyezésekkel, sőt a "kommunista" miniszterelnököt megtartva, és egy revizionista, "nemzeti kommunista" irányzattal szövetségben alakítani át a hatalmat, vagy pedig a revizionista és "nemzeti kommunista" irányzatokat is félrelökve, rajtuk is átgázolva, Nagy Imrét és kormányát is elsöpörve azonnal megszerezni a hatalmat.
Az október 30-a utáni helyzetben, mint láttuk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Nagy Imre és hívei részben elszigetelődtek, elvesztették befolyásukat az események menetére, részben pedig, hogy megtartsák pozíciójukat, az ellenforradalomra támaszkodtak, s átmentek annak táborába. Ezért az előző napokhoz képest élesebben és sürgetőbben merült fel hazánkban a szocializmus létének és jövőjének kérdése. Mert 28-ig, de legkésőbb 30-ig még fennállhatott annak a lehetősége, még élhetett az az elképzelés, hogy Nagy Imre tárgyal ugyan a "felkelőkkel", lavíroz és egyezkedik velük, de csak annak érdekében, hogy a népköztársaságot megszilárdítsa, pozícióit megerősítse, a kommunisták pártját tömörítse, erősítse, időt nyerjen ahhoz, hogy a szervezett és tudatos ellenforradalmárok befolyása alól kivezesse a megtévesztett és félrevezetett embereket, s bizonyos tömegtámogatást szerezve, politikai és fegyveres erővel visszaszorítsa és felszámolja a hatalom és a rendszer ellen támadó ellenforradalmi szervezeteket és csoportoket. De október 28-a, illetve 30-a nyilvánvalóvá tette, hogy Nagy Imre tárgyalásai a "felkelőkkel", a különböző pártokkal, küldöttségekkel nema népköztársaság megerősödését eredményezik, hanem annak fokozatos, de gyors likvidálását.
Ezt a magyar ellenforradalmi burzsoázia okos és tapasztalt politikusai jól látták. Ezért próbálta egy részük az események menetét visszatartani, az erőket ismét a hatalmától lényegileg megfosztott vagy mindinnkább megfosztott Nagy Imre köré csoportosítani. azt remélték, Nagy Imre így elérheti, hogy az országban levő forradalmi erők ne kapjanak támogatást, internacionalista segítséget a szovjetuniótól és a többi szocialista országtól, sőt a szovjet csapatok vonuljanak ki az országból. Az ellenforradalmi táboron belül azonban ez a józanabb, taktikusabb, megfontoltabb irányzat kisebbségben maradt, sőt mindinkább elszigetelődött. Ezt jelezték a fegyveres felkelők közti előretolódások is, s azok a változások, amelyek a lázadó fegyveres csoportok vezetésében végbementek. A megfontoltabb, taktikusabb parancsnokokat több helyen, így a Corvin közben is leváltották. Ez a folyamat ment végbe a különböző bizottságokban, bizottmányokban és az újjáalakult, vagy újonnan létrehozott politikai pártok vezetésében is. A hatalom mindinkább a szélsőséges reakció kezébe került, amely átgázolt tegnapi szövetségesein.
A "Le Monde" november 1-i számában, október 31-re utalva, már a következők olvashatók: "Mire a szürkület a harcok fülstjébe burkolva budapesten leszállt, mindenki számára világos volt, hogy a magyar népi demokrácia nincs többé." Ugyanez az újság írta november 2-i számában: "A forradalom, vagy ha úgy tetszik, az ellenforradalom, győzött Magyarországon." A nyugatnéémet "Die Welt" november 3-i számában is találó sorokat olvashatunk: "a győzelmes nemzeti kommunista felkelés általános antikommunista felkelésbe csapott át. Nagy Imre belpolitikai gyengéségét erősödő szovjetellenes akciókkal ellensúlyozta. Olyan messzire ment, hogy többé nem fordulhatott vissza." Csupán annyibannem teljesen pontos ez a megállapítás, hogy a győzelmes "nemzeti kommunista felkelés" is lényegileg antikommunista erők irányítása alatt állt.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az ellenforr.újabb térhódítása
  2011-08-14 17:33:14, vasárnap
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Térjünk vissza ezek után a "nagypolitikához", vessünk egy pillantást az október végén gomba módra megjelenő politikai pártokra, előzményekre, szerepükre.
Nagy Imre, a kormány miniszterelnöke, október 30-án hirdette meg az 1945-ös koalcíiós állapot visszaállítását. Ez a munkáshatalom nyílt feladásával volt egyenlő.
Nagy Imre és hívei az októberi események előtt már tárgyalásokat folytattak a különböző koalíciós pártok jobboldali vezetőivel abban az értelemben, hogy amennyiben támogatják kormányalakítási törekvéseiket, úgy ismét engedélyezik pártjaik működését. Megállapodás jött létre a többi között a jobboldali szociáldemokraták vezetőjével is. Ebben az volt a legveszélyesebb mozzanat, hogy az SZDP jobboldali vezetés alatt történő újraszervezése az egységes munkáspárt szétszakítását jelentette, amely közvetlenül a munkáshatalom meggyengülését vagy felbomlását hordozta magában. "Már 1956 júliusában személyesen, később Erdei István közvetítésével megállapodtak Kéthly Annával is a létesítendő Nagy Imre-kormányban való részvételben.
Az október 23-a után jelentkező pártok többsége korábban különböző méretű és intenzitású mozgalmakban, csoportosulásokban, asztaltársaságokban, titkos szervezetekben, baráti társaságokban, körökben élt. Október 24-től 30-ig azután jelentős részük nagy előkészületeket tett a nylt zászlóbontásra, amely 30-a után meg is történt. De hol voltak már az 1945-ös koalíciós idők? Hiszen e pártok vezetése nagyrészt olyanok kezébe került, akik már 1945-1947-ben is a koalíció ellenségei voltak és olyan mértékű átalakítást akartak, amelyből a saját pártjuk baloldali demokratikus irányzatait is ki akarták szorítani.
Az egykori koalíciós pártok tevékenységét azonban messze túlhaladták a tőlük jobbra álló pártok, különösen az úgynevezett kereszténypártok harcba lendülése a hatlaomért. Az ellenforrdalom rövid néhány napja alatt hetven különböző párt és egyesület alakult.
Megalakulásukban, föllépésükben és a hatalomért való harcukban a következők figyelhetők meg: egyik párt sem egységes, mindegyikben a legkülönbözőbb irányzatok találhatók, de 25-től mindegyikben azok a csoportok lépnek előre, amelyek "radikálisabb" álláspontot képviselnek, vagyis mindig a jobboldalibb csoport és irányzat tör előre.
Ha csak vázlatosan is, vegyük sorra e példákat: Október 25-én jobboldali vezetés alatt létrejött a Szociiáldemokrata Párt, Kéthly Anna elnökletével. Úgy döntöttek, hogy az újjáalakult Szociáldemokrata Párt vez etésében, sőt tagjai sorában sem lehet senki azok közül, aki a kommunistákkal való együttműködés vagy az egységes munkáspárt létrehozásának a híve. Még azokat se fogadták el, akiket a személyi kultusz idején törvénytelenül elítéltek és bebörtönöztek. Intézkedések sorozatát hozták, amelyek arra irányultak, hogy magát a pártot újonnan megszervezzék és a különböző "forradalmi bizottságokban" és "bizottmányokban" vezető szerephez juttassák. Politikai arculatukra jellemző a következő megállapításuk: "Megszületett a szabadság, amelyért Peyer Károly egész életében küzdött, harcolt."
Az újjáalakult Szociáldemokrata Párt politikáját, programját Peyer Károly elvbaráti, egykori munkatársai határozták meg: forradalomnak tekintették az ellenforradalmat, élesen kommunista és szovjetellenesek, a Nagy Imre-kormányban csak abban az esetben voltak hajlandók részt venni, ha a kormány felmondja a Varsói Szerződést.
De a jobboldali szociáldemokrata vezetőknek messzebb menő terveik is voltak. Az úgynevezett nemzeti kommunistákkal való együttműködést átmenetinek tekintették, és 31-én abban állapodtak meg, hogy Magyarországon - Ausztriához hasonlóan - a szociáldemokratáknak a kereszténydemokratákkal kell koalíciót alkotniuk, és velük kell majd kormányt alakítaniuk. Ilyen irányban meg is kezdődtek a tárgyalások. Ennek a törekvésnek egyébként volt hagyománya, hiszen 1945 után már próbálkoztak evvel a koncepcióval, s 1953 és 1956 között ismét megkísérelték a kereszténydemokrata politikai csoportosulásukkal közös frontot alkotni. Mindezzel a jobboldali szociáldemokrata vezetők az ellenforradalmi folyamatot segítették továbblendíteni, és ezen nem változtatott az sem, hogy bionyos jelenségeket ők is nyugtalanítónak taretottak. Kéthly Anna írt arról, hogy bizonyos ellenforradalmi veszélyek vannak, és hogy a Szociáldemokrata Párt elhatárolja magát azoktól, akik ellenforradalmi törekvéseket hordoznak. De mi volt az értéke e megállapításoknak, ha közben a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetői versenyt futottak a reakciósokkal, a klerikofasisztákkal, a régi nacionalistákkal és az újfasisztákkal szovjetellenességben és antikommunizmusban?! Az események azt bizonyítják, hogy a versenyben lemaradtak és csak a tőlük jobbra állók még gyorsabb előrelépését segítették elő. Pártalakításukkal a sok évtizedes testvérharcot újították fel, s ezzel a későbbiekben a legnagyobb segítséget és támogatást nyújthatták volna az ellenforradalom teljes győzelméhez.
A Független Kisgazdapárt október 23-a után szintén élénk tevékenységbe kezdett. Neve alatt főleg a jobboldali reakciós politikusok gyülekeztek, az újjáalakulás, az újjászervezés irányát is ők határozták meg. 30-án mintegy háromszáz ember részvételével huszonöt tagú ezetőséget és kilenctagú intéző bizottságot választottak, többségében jobboldaliakból. Kimondták: mindazzok, akik együttműködtek a kommunistákkal, nem kerülhetnek vissza a Kisgazdapártba, különösen nem annak vezetésébe. A Kisgazdapárt egyik jobboldali vezetője a program meghirdetésekor kijelentette: "A Kisgazdapárt programja azonos az 1930-as programmal". Ez világos állásfoglalás volt. A jobboldali kisgazdavezetők politikai megnyilatkozásai, cikkei a "Magyar Nemzet"-en, és a "Kis Újság"-ban tükrözték a párt politikáját, amely szintén a Varsói Szerződés felbontására, a népi demokratikus rendszer felszámolására, egy polgári Magyarország megteremtésére irányult.
A jobboldali kisgazda vezetők nemcsak a Szociáldemokrata párt, a Demokrata Néppárt, a Petőfi Párt jobboldali politikusaival tárgyaltak. Budapestre érkeztek a Szabad Európa Rádió munkatársai is, közöttük olyanok, akik 1945 után a Kisgazdapárt képviselői voltak. Ezekkel tárgyalni kezdtek egy közös antikommunista, szovjetellenes koalíció létrehozásáról.
Az egykori Nemzeti Parasztpárt ideiglenes szervező bizottsága 1956. október 30-án az esti órákban kezdett nyílt tevékenységbe. Megalakult a párt ideiglenes irányító szerve, az intéző bizottság. A folyamat itt is hasonló az előzőekben ismertettekhez: a párt vezetése a jobboldali politikusok kezébe került, akiknek javaslatára a párt nevét is megváltoztatták, 31-e után Petőfi Párt néven működtek. Politikai megnyilatkozásaik, programadó beszédeik és írásaik nem hagytak kétséget afelől, hová tartoznak.
A Petőfi Párt egyes vezetői is felléptek az ellenforradalom veszéllyel szemben, a szocializmus fő vívmányainak megtartása érdekében, de mindez nem változtatott pártjuk politikai arculatán és az eseményeken.
A 30-án meghirdetett "többpártrendszer" helyreállításával az események menetében j elentékenyebb szerepet játszott olyan pártok zászlóbontása, mint a Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Szabadság Párt, a Keresztény Demokrata Párt, a Katolikus Néppárt, a Nemzeti Tábosr Függetlenmagyar Szocialista Pártmozgalom, a Magyar Forradalmi Ifjúság Pártja. Ezeknek részben múltjuknál fogva volt súlyuk. De felbukkantak, létrejöttek olyan pártok is, amelyeknek az első időben sem volt, s valószínűleg a későbbieksem sem lett volna különösebb befolyásuk: az Igazság Párt, a Magyar Demokratikus Unió, a pártonkíüliek Blokkja. Az utóbbi "Független Magyarország" címmel lapot kívánt indítani. Programja szerint nemcsak a termelőszövetkezetek felszámolását, a kommunista párt megszüntetését, de a partizánok felelősségre vonását is tervezte.
Jó néhány helyen zászlót bontott a Nyilaskeresztes Párt, a Hungarista Mozgalom. Felszínre kerültek a legkülönbözőbb szervezetek és egyesületek, a felsoroltakon kívül is, mint például a Keleti Arconal Bajtársi Szövetsége, a Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa (KALOT), a Keresztény Ifjsági Egyesület (KIE), a Szívgárda, a Magyar Cserkészszövetség, a Keresztény Front, a Jézus Szíve Szövetség, a Katolikus Népszövetség, a Katolikus Kör, a Hontalanok Szövetsége. A nagyobb befolyású szervezetek közé tartozott az illegalitásból felszínre került Politikai Foglyok Bajtársi Szövetsége. A november 1-én megalakult Radikális Párt olyan legfőbb közjogi testület létrehozásáésrt szállt síkre, amelyben Mindszenty József hercegprímás is helyet foglal. A Magyar Demokratikus Unió célkitűései közé tartozott "az osztályharc nélküli nemzeti összefogás".
A továbbiakban kicsit részletesebben szólunk a nagyobb befolyással rendelkező reakciós pártokról. Közülük talán a legjelentékenyebbnek, a Demokrata Néppártnak a vezetése Mindszenty József következetes híveinek a kezébe került.
A Demokrata Néppárt október 31-én alakult meg nyíltan, mégpedig miután az ellenforradalmárok az V. kerületi pártbizottság székházát elfoglalták. A Demokrta Néppárt az úgynevezett Barankovics-párt utóda volt. A már évek óta emigrációban élő disszidens Barankovics István és hívei még 1947-1948-ban politikai okok miatt konfliktusba keveredtek Mindszentyvel, nem értettek eget Mindszenty túlzottan reakciós és merev politikájával. Ennek ellenére az október 31-én újjáválasztott vezetőség túlnyomó többsége Mindszenty híve volt, és Barankovics embereit elszigetelték. A párt főtitkára és más vezetői november 2-án tárgyaltak Mindszentyvel, aki áldását adta a Demokrata Néppárt újjászervezésére és útmutatást adott híveinek egyesítésére. Összeköttetést teremtettek az osztrák Katolikus Néppárttal, onnan politikai és egyéb segítséget kértek. Tárgyalni kezdtek a jbboldali szociáldemokratákkal is, akik a Nagy Imre-kormány szűk kabinetjének utolsó ülésén felvetették, hogy a Demokrata Néppártot be kellene vonni a kormánykoalícióba.
A párt megalakulása után nyomban kiadta a "Hazánk" című lapot, s hozzáfogott régi és súlyosan kompromittált szervezetek, például a KALOT újjászervezéséhez. A "Hazánk" című lap a többi között "a forrdalom konszolidációját" kívánta oly módon, hogy abban a kommunisták semmilyen irányzatának ne legyen helye és szerepe. Egyébként e párt vezetői november 3-án már az egykori horhysta iparügyi minisztert, a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) egykori főtitkáráts, valamint arisztokratákat, régi vezérkari tisztelet gyülekeztettek. Tárgyaltak velük, hogy a közeljövőben nekik kell kormányt alakítaniuk. November 3-án tárgyalásokat kezdtek a Magyarországon tartózkodó Löwenstein Hubert herceggel, akinek támogatását kérték kormányalakításukhoz. De megbeszéléseket folytattak a Keresztény Magyar Párttal, a Keresztény Fronttal, a Katolikus Néppárttal, a Keresztény Néppárttal és más egyesületekkel, pártokkal is. S ez adta e párt jelentőségét és szerepét. Ezek az emberek alkalmasak voltak arra, hogy Mindszenty útmutatásaival és segítségével a különböző kisebb és nagyobb pártokat, egyesületeket, pártcsoportokat egyesítsék egey átütőbb erejű, jelentős mindszentysta párt keretén belül.
A színre lépett pártok közül jelentőségben a Demokrata Néppárt után következett a Magyar Szabadság Párt, amelyet 1946-ban mint Sulyok-pártot ismertek. Ennek vezetői már október 25-én gyülekezdek, de csak november 1-én cselekedtek, amikos is P. Ábrahám Dezsőnek, az 1919-es ellenforradalmi kormány miniszterelnökének a vezetőtésével kimondták a párt megalakítását. Veetőséget is választottak, az elnök P. Ábrahám Dezső lett. Programot dolgoztak ki, s a legkülönbözőbb területeken igyekeztek kiszélesíteni befolyásukat, tárgyaltak egyetemistákkal, polgári csoportokkal, régi párthíveikkel, fegyveres felkelőkkel. November 4-re nagygyűlést hívtak egybe, amelynek vezérszónokait is kijelölték. Pártjuk megalakulásáról értesítettek néhány nyugati követséget, ahonnan támogatást, biztatást kaptak. Delegációt állítottak össze abból a célból, hogy felkeresik Mindszenty Józsefet, tájékoztatják pártjuk cékitűzéseiről és felkérik őt kormányalakításra.
Az 1947-es időkből ismert, számottevőbb antikommunista pártok közül jelentkezett a Magyar Függetlenségi párt is. Ezt a pártot a magyar nemzetgyűlés még 1947 őszén, mint fasiszta tendenciájú pártot feloszlatta. Most, miután október 31-én újjáalakultak, a Minisztertanács elnökéhez küldött beadványukban a következőket íták: "Az 1947-es választásokon kinyílványított programunkat rajtunk kvül álló okoknál fogva nem valósíthattuk meg. Most újra lehetőség nyílik arrae, hogy harcos pártunk akkor kettétört programját ne csak hogy folytassuk, hanem meg is valósítsuk." Nem kívánjuk részletezni a programot, csak a 4. és 6. pontját idézzük, melyekben ez áll: "4. A magántulajdon sérthetetlensége...6. A tiszta, örök és magyar polgári demokrácia megvalósítása."
A Keresztény Magyar Párt mindenekelőtt a főváros vezetését próbálta megszerezni. Október 30-án alakult meg, s november 1-én a Fővárosi Tanács egyik helyiségében nyílt gyűlést tartott. Itt ismertette programját. A párt megalakításában fontos szerepe volt egy reakciós püspöknek, vezetői között megtalálhatóak voltak a Horthy-korszakból ismert politikusok, országgyűlési képviselők, az egykori Nyilaskeresztes Párt több tisztségviselője stb. Igaz, hogy színre lépésük alkalmával ők is "demokráciáról", "forradalomról", "szabadságharcról" beszéltek, de fő törekvésük az volt, hogy a budapesti, most már polgármesteri hivatalban, valamint a szervezendő előljáróságokban megkaparintsák a vezető pozíciókat.
A Keresztény Front megalakulásakor azt is bejelentette, hogy közel tíz éve illegális harcot folytat a népi demokratikus rendszer ellen. Ez egyébként meg is felelt a valóságnak. A front részletes programmal rendelkezett, amely az államformára, a közigazgatásra, az iparra, a mezőgazdaságra, általában az életnek majdnem minden területére kiterjedt. Lényege a hivatásrendi állam életre hívása volt. E front vezetői Mindszenty következetes híveinek vallották magukat, meg is keresték őt, és egy közös pár vagy front létrehozását kívánták Mindszenty irányítása alatt.
Október 31-én alakult meg a Keresztény Demokrata Párt. Szervezését egykori horhysta politikusok, földbirtokosok, ügyvédek kezdeményezték. Ők is tárgyaltak a Szabad Európa Rádió Budapestre küldött munkatársaival, a többi közzött Cupi Bálinttal. Röplapot adtak ki, újság alapítását tervezték, állást foglaltak egy Mindszenty vezette kormány mellett.
A Katolikus Néppárt vezetői között tisztviselőket, jogászokat találunk, köztük az 1947-es Keresztény Néppárt egykori főtitkárát. Szintén kidolgozták programjukat, amelyet röplapokon ismertettek.
Az ellenforradalmi felkelés során alakult pártok közül figyelmet érdemes még a Magyar Forradalmi Ifjúság Pártja. Október 30-án alakult, kezdeményezői között találunk egykori nyilas pártszolgálatost is. Mindszenty Józsefet felkérték, hogy vállalja el pártjuk díszelnökségét, és október 31-én a Rákóczi téren tartott gyűlésükön már azt követelték, hogy az ő vezetésével alakuljon kormány.
Az 1956 október végén, november elején megalakult pártok túlnyomó többsége november 2-án, 3-án működési engedélyt kapott a Minisztertanácstól. Alighogy a Nagy Imre-kormány engedélyezte e pártok újjáalakulását, vagy megalakulását, többségük bizalmatlanságát fejezte ki a kormánnyal szemben, és egy Mindszenty-kormány mellett foglaltak állást.

 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az ellenforr.újabb térhódítása
  2011-08-14 17:23:02, vasárnap
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Ez a csoport foglalta el a Pannónia utcai garázst, mégpedig a következőképpen. Tudomásuka jutott, hogy a Belügyminisztérium egyik gépkocsivezetője bizonyos időközönként felhívja a feleségét. Egy fegyveres csoportot odaküldtek, de az asszony nem volt hajlandó elárulni a férje tartózkodási helyét. Ekkor az úgynevezett elhárító részleg vezetője manőverhez folyamodott. A szomszéd lakásba, ahol a telefon volt, átküldte két emberét, azok lehívták a sofőt feleségét azzal, hogy a férje keresi telefonon. Amikor a telefonhoz ért, közölték vele, hogy a vonal megszakadt, de a férje valami fontosat akart mondani, ezért hívja fel ő. Mikor ezt megtette, a telefont kivették a kezéből és közölték a férjével, hogy feleségét túszként őrizetbe veszik, ha nem mondja meg, hol a szolgálati helye. Így hatoltak be a Pannónia utca garázsba, ahonnan husonöt géppisztolyt, huszonöt puskát, ha Pobeda személygépkocsit és egy Csepel teherautót szereztek.
Egy másik akciójuk során fegyvereseket küldtek az István Kórház közelébe, akik a vidékről élelmiszerrel érkező teherautókat lefoglaltá és a hozott élelmet a Ferenc tér 15. számú házba szállították. Ilyen módon három teherautó-rakomány élelmiszert biztosítottak - akkor már nemzetőr - alakulatok számára. A Vöröskereszttől is nagy mennyiségben szereztek élelmet, valamint civil ruhát, s ezt szétosztották az alakulat tagjai között.
Korántsem a teljesség igényével felsorolunk még néhányat a "harci" cselekményeik közül. Letartóztatták Ruscsák Lajos nyugalmazott rendőralezredest. Az alakulat helyettes parancsnoka és nyolc vegyveres Ruscsák Lajost először a Köztársaság térre vitsték, megmutatták neki a meggyilkolt és felakasztott karhatalmistákat, pártfunkcionáriusokat, s köölték vele, hogy "ő is erre a sorsra jut". Utána a Ferenc tér 15-be vitték, ahol igen drasztikus módon hallgatták ki. Több napon keresztül vallatták, majd november 3-án este a Budapesti Főkapitányságra kísérték. Novembe 1-én egy másik fegyveres csoportjuk Izsó István törzsőrmester lakásába hatolt be, ott házkutatást tartottak, majd utasították Izsót, hogy másnap reggel nyolc lórakor jelentkezzen a Corvin közben a parancsnokságon. Azután távoztak, de még aznap éjjel újabb három ismeretlen fegveres ellenforradalmár jelent meg Izsó Istvánért. Először a Corvin közbe, majd a Práter utcai iskolába vitték, ahol máig is tisztázatlan körülmények között tarkón lőtték.
Behatoltak a Mester utca 34. számú házba, Józsika Ferenc nyugdíjas lakásába. A lakást feldúlták, majd fenyegetőzések közepette eltávoztak. Este újból visszatértek, addigra azonban Jósika Ferenc már nem volt otthon. Most már alaposabb házkutatást végeztek, meg is találták a házigazda párttagsági könyvét. Ezt az asztalra helyezték, körülrakták kézigránáttal, és egy papírt tettek mellé a következő felírással: "Ezért még meglakolsz".
Október 31-én előállították Kuszenda Miklóst is. Érte valóságos hajsza indult, mert megtudták róla, hogy valamikor a Köztársaság téri pártházban dolgozott és ki akarták faggatni az állítólagos börtönökről. Miután elfogták, elvitték a Ferenc tér 15-be, ss többször kihallgatták. A kihallgatásokon minden egyes alkalommal "...a föld alatti börtön lejáratát akarták megtudni". Kuszenda semmilyen felvilágosítással nem tudott szolgálni. Több alkalommal súlyosan bántalmazták, meghurcolták. Végül visszakerült a Ferenc tér 15-be, ahonnan sikerült egy motorkerékpárral megszöknie.
A Tűzoltó utcában egy eléggé sajátos politikai arculatú fegyveres alakulat jött létre. Vezetőjét a 31-i Kilián-laktanyai tanácskozáson szintén beválasztották abba a bizonyos forradalmi karhatalmi operatív bizottságba, és egyben tagja lett a Király Béla vezetésével működő Karhatalmi Tanácsnak is. Ez a csoport határozottan a Nagy Imre-kormány mellett volt, azt támogatta. Követelték a Dudás-féle fegyveres testület feoszlatását, és az elsők között voltak, akik szorgalmazták a nemzetőrség létrehozását. 31-e után minden bizonnyal emiatt kerültek egyre elszigeteltebb helyzetbe. Mindamellett ők is szeresztek tesherautókat, személygépkocsikat, fegyvereket, s kiadtak orosz nyelvű röpiratokat. Október 30-tól november 3-ig mintegy harminc kommunistát tartóztattak le, s közülük nem egyet igen brsutálisan hallgattak ki. Bár november 3-án a fóti fegyverraktárból teljesen új géppisztolyokat, géppuskákat, golyószórókat, kézigránátokat, s nagy mennyiségű l őszert kaptak, ez nem változtatott azon a tényen, hogy amilyen mértékben a politikai harc szférájában Nagy Imre és hívei elszigetelődtek, úgy a fegyveres harc szférájában is elszigetelt állapotba jutottak a hozzájuk szorosabban tapadó erők, köztük a Tűzoltó utcaiak.
A XI. kerületi pártbizottságot az ellenforradalmárok október 31-én végleg elfoglalták és megszállták. Ott voltak köztük azok az egyetemisták - főképp az orvosegyetemről -, akik részt vettek a Köztársaság téri eseményekben is: A.E, B.P., Sz. I. és a vezetőjük, R.I., akiről már említést tettünk a Köztársaság téri harcok tárgyalása sorsán. (Vezetőjük és a csoport jó néhány tagja november 4-e után csatlakozott a Péch Géza vezette titkos ellenforradalmi szervezethez.) A székházban találtak többek között ötven darab jegyzőkönyvet, szívópapírt, sokszorosítógépet. A jegyzőkönyveket áttanulmányozták, majd a Corvin közbe vitték, a szívópapírból pedig röpiratokat készítettek. Ők is új fegyvereket kaptak Különösen fontos feladatuknak tartották, hogy a környékbeli klinikákon részt vegyenek a bizottságok, munkástanácsok újjáalakításában, gyűlések szervezésében, röpiratok készítésében. Amikor a pártbizottság székházát visszafoglalták tőlük, az épület pincéjében jelentős mennyiségű géppisztolyt, hozzávaló lőszert, pisztolyokat, puskákat találtak.
A "Szabad Nép" székházát elfoglaló Dudás vezette fegyveresek is kivették részüket a hajszából. Ők is igyekeztek fölkutatni és letartóztatni azokat, akik szerintük valamit tudhatnak a székház alatti börtönökről. Dudás így próbálta behozni helyzeti hátrányát, ami többek között abból adódótt, hogy csoportja később, és viszonylag csak kis erővel kapcsolódott be a Budapesti Pártbizottság székházának ostromába. Annál nagyobb hangoskodással, nyilatkozatokkal, beszédekkel magyarázta az eseményt. Fegyvereseket küldött a térre, hogy biztosítsák az ásatásokat. Már 30-án este elkezdték ezt a zajos fölhajtást. Szereztek két gépkocsit, s volt egy címük is, a Kertész utca 50-ben, vagy a környéken lakik a pártbizottság egyik alkalmazottja, aki ismeri a titkot. Megszállták az említett házat, de ott nem lakott olyan ember, aki valaha is dolgozott volna a Budapesti Pártibizottságon. Akkor elmentek a Majakovszkij utcába, a Teréz-templommal szemben lévő házba. Ott ugyanez megismétlődött. S bár nem találták azt, akit kerestek, de véletlenül lakott ott egy gépkocsivezető, aki az ÁVH-nál dolgozott. Őt fogták el, és bevitték a Deák téri főkapitányságra. Ezután Zuglóba mentek, mert úgy tudták, hogy a 44-es villamos végállomásának környékén lakik egy pártbizottsági alkalmazott. Másfél óráig folyt a hajsza, megpróbálták a kapitányságon levőket is bevonni a keresésbe. Olyan információkat kaptak, hogy a Lágymányosi Dohánygyárban dolgozik valaki, aki a pártibizottság munkatársa volt, így oda is kimentek.
Miközben a hajszát szervezték, gondoskodtak újabb fegyverek beszerzésérőlis. Dudás ehhe ilyen megbízólevelet adott: "A Magyar Forradalmi Nemzeti Bizottmány és Katonai Tanács meghatalmazza...bajtársat, hogy a honvédséggel megértesse a forradalom célkitűzéseit, és egyben megparancsolja a honvédség, a rendőrség és a fegyveres ifjúságnak, hogy parancsait a független magyar haza parancsának tekintsék. Budapest, 1956. október 31. Dudás József, az Országoss Forradalmi Nemzeti Bizottmány elnöke." Elég nagy mennyiségű fegyvert sikerült szerezniük. Csupán egyetlen akciójuk során, 1-én, nyolcvanhárom darab karabélyt, öt géppisztolyt, öt pisztolyt szereztek a hozzávaló lőszerrel. Általában a különböző rendőri és katonai erőktől zsákmányolták a fegyvereket. November 1-én a "Szabad Nép" székházban tanyázó fegyveresek túlnyomó többsége géppisztollyal, pisztollyal, rengeteg kézigránáttal rendelkezett, géppuskáik, golyószóróik voltak. Két nagy szobát használtak fegyverraktárként. Az elfogottakat pedig a második emeleten külön erre a célra kijelölt szobában tartották.
Dudás Józse mindenképpen arra törekedett, hogy a "Szabad Nép" székházában lévő erőin kívül Buda minél nagyobb részére is kiterjessze befolyását. Ezért a II. kerületi úgynevezett nemzeti bizottság katonai parancsnokát kinevezte a budai fegyveres erők főparancsnokává. Székhelye a II. kerületi Tanács épületében volt. November 1-én össze is hívtak egy tanácskoást, ahol a II. kerület különböző fegyveres alakulatainak parancsnokai - főleg a Széna tériek - voltak jelen. Bejelentették, hogy Dudás József lett a forradalmi fegyveres erők főparancsnoka, továbbá, hogy a II. kerületi katonai parancsnokot Dudás alezredessé léptette elő, és hogy másnap, november 2-án Dudás József, mint főparancsnok megtekinti a Maros utcai, a Széna téri, a Szabadság-hegyen levő fegyveres alakulatokat. Elhatározták, hogy felveszik a kapcsolatot az I. és a III. kerületben levő összes fegyveres csoportokkal, azokat is hatókörükbe vonják, és megpróbálják elérni, hogy a II. kerületi katonai parancsnok tudta nélkül semmilyen jelentős intézkedést ne hozzanak.
Ezen a tanácskozáson a II. kerület katonai parancsnoka kifejtette. - Egyesek mrá - főleg írók - azt hiszik, hogy győzött a forradalom. De ezek tévednek. Az igazi forradalom még ezután fog kezdődni. - Abban is megállapodtak: "Természetes, hogy elvtárs megszólítás semmi esetre sem lehet, mert elavult, bajtárs azért nem jó, mert nem vagyunk bajban, ezért a szabad, független, magyar államban mindenki úr. Ezért a megszólítás úr kell, hogy legyen".
A budai ellenforradalmi csoportok közül a Széna tériek váltak leginkább ismertté. Már 24-én hajnalban elfoglalták a földalatti gyorsvasút Széna téri felvonulási épületét. A történet itt is hasonló: kezdetben szervezetlenség és fegyelmezetlenség uralkodott, de már 25-én harcot folytattak az I., II. és III. kerületi rendőrkapitányságok és rendőrőrsök ellen. 25-e után csatlakoztak hozzájuk az oroszlányi rabmunkahelyről kitörtek közül több,mint százan, és bár 28-án nagyrészt szétszórták őket, 29-én, Nagy Imre nyilatkozatát követően, új bátorságot merítve visszatértek a Széna térre. Új erőket toboroztak, nemzetőr-igazolványokat szereztek, és 30-án délután, miközben a Köztársaság téren folyt a brutális bosszúállás, újból megtámadták a II. kerületi pártbizottságot, amely 30-ig már több fegyveres támadást visszavert. 31-én el is foglalták, s az ott talált könyvek és iratok nagy részét elégették. 31-én elfoglalták a Maros utcai laktanyát is. A parancsnokság még aznap este sajtóértekezletet tartott további terveiről nyugati, köztük amerikai újságírók előtt. Az újságírók ennek során érdeklődtek: "...megkapják-e a külföldi csomagokat?"
Azokat, akiket a pártbizottság és a laktanya elfoglalásakor letartóztattak, a laktanya mellett levő homokos lőtéren gyűjtötték össze. Sokuk kihallgatásán ott volt a Széna tériek parancsnoka is. A letartóztatottak száma óráról órára nőtt. Novembe 3-án este már több, mint száz őrizetest tartottak fogva.
A Széna tériek hatókörébe 3-án a következő fegyveres ellenforradalmi alakulatok tartoztak: A Széna téri, a Maros utcai és a szabadság-hegyi csoportokon kívül a II kerületi párbizottság Mechwart téri épületébe befészkelődött mintegy harminc fegyveres, az MHSZ Marcibányi téri épületében egy tíz-tizenöt tagú csoport, a pasaréti templom plébániaépületének egyik szobájában szintén egy tíz-tizenkét tagú csoport. 31-én este a Maros utcai laktanyában hatszáz fegyverest szerveztek katonai alakulatba, s ez a szám november 3-ig kétezerre emelkedett. Ők is létrehozták a felderítő és elhárító szerveiket, melyeket "Kék autóbuszosok csoportjának" neveztek, minden bizonnyal azért, mert kék autóbuszokon jártak. A "Kék autóbuszosok" 31-e és 4-e között főleg Budán és egyes dunántúli városokban tartóztattak le embereket. A laktanyában egy egykori horhysta főhadnagy vezetésével "operatív" csoport alakult, amely a letartóztatottak kihallgatásával foglalkozott.
Egyik különítményük még Győrbe és Szombathelyre is eljutott. Szombathelyen november 3-án elfoglalták a határőrlaktanyát.
Az október 31-én megválasztott operatív bizottságnak a Széna tériek egyik parancsnoka is tagja lett. Akárcsak a Corvin közben és a Baross téren, a nemzetőr-igazolványokat a Szééna téren is a saját bélyegzőjükkel látták el. A Széna téri parancsnokság csak azokat a fegyvereseket ismerte el saját nemzetőreinek, akiknek igazolványain az ő pecsétje is rajta volt. November 1-én mintegy ötven darab személygépkocsi felett is rendelkeztek.
Akcióik jellege és iránya olyan volt, mint a többi ellenforradalmár csoportusulásé, ezért nem látjuk szükségesnek részletesen ismertetni. Csupán a felderítőszázad egyetlen csoportjának tevékenységével foglalkozunk. Ez a csoport néhány nap alatt tizennégy helyen tartott házkutatást,s a lakások stöbbségéből nemcsak iratokat, igazolványokat, de a legkülönbözőbb értékeket is elvitte. A fegyveresek a felderítőszázad parancsnokától kapták a címeket, ez viszont az operatív részlegtől. Az operatív részleg kapcsolatban állt a Corvin köziekkel és a Baross tériekkel, tőlük is kapott neveket és címeket, részben a pártházban megkaparintott listákról. Noember 1-én például a Széna tériek megjelentek Marosán György Csévi utcai lakásán. Marosán Györgyöt és a nála tartózkodó Nagy Dánielt egy tehergépkocsin a Maros utcai parancsnokságra vitték. Azután a Mártonhegyi út 36-ba, Berta József lakására mentek, s bár a házmester közölte velük, hogy már voltak ott fegyveresek, ennek ellenére egy létra segítségével a már betört ablakon bemásztak. Innen a Mártonhegyi út 27-be mentek,majd átkutatták a szomszéd házat, s ott megtalálták, akit kerestek. Közben egy másik fegyveres csoport érkezett, szintén ugyanezért az elvtársért, akit írásos elismervény ellenében át is adtak nekik.
A II. kerület Battai út 12/b-ben Muzserák Józsefet keresték, házkutatás közben meg is találták, s nyomban agyon akarták lőni. Hatéves gyermekére is puskát fogtak, az egyik fegyveres a padlóba lőtt. Mindez egy nap alatt történt, de még nem volt vége a napnak. Amikor a csoport visszatért a parancsnokságra, s felderítőszázad vezetőjénél újabb feladatot kapott. Békásmegyerre kellett kimennie, megadott címekre. Ott aztán többek között letartóztatták Békefi Gyulát. Házkutatást tartottak Farkas Imréné lakásán, férjét keresék,de nem találták. A gyerekeket pisztollyal megfenyegették. A kutatás során megtalálták Farkas Imréné párttagsági könyvét, amit az arcába vágtak.
Másnap, november 2-án a csoport Visegrádra szállt ki. De volt egy feladatuk Tahitótfaluban is: Szabó Istvánnál házkutatást tartottak. Szabót géppisztollyal kényszerítették, hogy fölszálljon a tehergépkocsijukra. Dunabogdányban a tanács elnökénél és az elnökhelyettesénél tartottak házkutatást, felforgatták Mezőfi Alfréd lakását, őt pedig letartóztatták. Visegrádon a kórházat szállták meg, s az éjszakát ott töltötték. Szentendrén őrizetbe vették Baranyák Antalt, őt akkor már a szendendrei laktanyában tartották fogva, érte mentek és magukkal vitték.
A felsorolt tények önmagukért beszélnek és igazolják a Legfelsőbb Bíróság megállapítását: "A Széna téri csoport által 1956. október 31-től kezdődően megvalósított tersror jellegű cselekmények bontakoztak ki. " Sok esetben valósággal megrohanták a házakat, körbevették az épületeket, az elhurcoltakat és hozzátartozóikat fenyegették, bántalmazták.
Az ellenforradalmi fegyveres csoportok fejlődésében nemcsak a központosítás, az összeolvadás folyamata ment végbe, hanem decentralizálódás is megfigyelhető volt. Az erősebb, a népesebb fegyveres csoportokból kiváltak kisebb alakulatok, osztagok, amelyek új erőkkel gyarapodva kiterjesztetsték hatósugarukat, s így váltak tevékeny részeseivé az eseményeknek. Ez történt többek közzött az úgynevezett szabadság-hegyi ellenforradalmi csoporttal is. Tagjai a Széna tériekből szakadtak ki, de továbbra is megmaradtak annak parancsnoksága alatt. Új fegyveresekkel bővítették soraikat, hogy alósággal rázúduljanak az ellenségeikre.
Október 30-tól november 3-ig a szabadság-hegyi csporst már századként működött, létszáma tovább gyarapodott. Bőven ellátták őket fegyverekkel és tevékenységüket kiterjesztették az egész Szabadság-hegyre.
A Széna téri parancsnok 31-én erősítésként a hegyre vezényelt a Maros utcából egy tizenhat tagú szakaszt, V.A. vezetésével. V. A. öt évet szolgált az idegenlégióban. Emberei azt a feladatot kapták, hogy segítsék a szabadság-hegyieket a nyomozómunka megindításában és együtt vegyenek részt a Szabadság-hegy "megtisztításában". V. A. csoportja hamarosan huszonöt főre emelkedett, és ő lett az egész század helyettes parancsnoka is. Csapatához tartozott B. P., aki ugyan munkás volt, de figyelemre méltó politikai múlttal rendelkezett. 1944-ben a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetségének tagjaként fegyveres kiképzést kapott, majd 1944. október 17-től halálfejes karszalaggal, felfegyverkezve az SS-ekkel, a nyilasokkal együtt részt vett különböző razziákban, amiért a felszabadulás után mint háborús bűnöst felelősségre vonták.
November 2-án a szabadság-hegyi csoporthoz csatlakozott egy olyan személy, akinek már korábban is igen jó összeköttetései voltak az amerikai követségen. A vele kapcsolatban álló követségi tisztviselőt részletesen tájékoztatták mindenről, ami a Szabadság-hegyen és a Széna téren történt. November 3-án a szabadság-hegyiek székhelyére nyugatnémet, francia és angol újságírók érkeztek, akiknek a parancsnok sajtóértekezletet tartott. Ismertette a felkelés történetét, részletezve tennivalóikat, és az újságírók közbenjárásával segítséget kért a Nyugattól.
Így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy ez a társaság, miután elfoglalta a Mártonhegyi úti pártiskolát, különös gonddal kutatta át. Összegyűjtöttek négy aktatáskára való dokumentumanyagot, amelyek alapján megkezdődött az emberek utáni hajsza. Letartóztatták Hajdú Elemért, a pártiskola igazgatóját és Szekeres Mártont, a helyettesét. Előállították őket, s durva fenyegetések közepette megkezdték kihallgatásukat. Különösen a tanárok és a hallgatók címei érdekelték a nyomozókat. Körülzárták a szabadság-hegyi Lóránt út 22. számú házat, ahol a pártiskola könyvtárosa lakott. Pisztolyt szegeztek a mellének, s felszólították: "...a lakásban levő fegyverek átadására". A házkutatás során mindent feldúltak, és a lakásban tartózkodó Berczi Jánost is meghurcolták. Még az iskola gépírónőjét és férjét is letartóztatták, akik ott maradt holmijukat akarták átvenni.
Bejelentés érkezett a csoporthoz, hogy a Mártírok útja 59. számú házban lakik Moldoványi Béla, aki a BM-ban dolgozik. November 2-re virradó éjszaka gépkocsival el is indultak hozzá kocsijukat azonban a Széna tériek egyik fegyveres csoportja igazoltatta, s miután elmondták, hová és miért mennek, azok kijelentették: ez az ő területükön van, csak a ő ellenőrzésük alatt lehet a letartóztatást végrehajtani. Ezek után mind a két különítmény együttesen ment el Moldoványi lakására. Moldoványi Béla valójában egy vállalat főkönyvelője volt, s rendkívül megdöbbent az éjjeli dörömbölés miatt, hát még amikor ajtónyitás után hat fegyveres nyomult be a lakásba! Moldoványit a szoba jobb sarkába terelték, ott kellett állnia, miközben egy fegveres állandóan rászegezte a pisztolyát. Fölforgatták a lakását, kerestek, kutattak. Végül is magukkal vitték Moldoványit és csak másnap engedték el.
November 3-án a szabadság-hegyiek újabb fegyver-é s lőszerutánpótlást kaptak a Széna tériektől. Emellett a Széna téri parancsnok utasítására a Bösörményi útii rendőrakadémiáról egy szolgálati jegy ellenében negyven honvédségi posztóruhát, derékszíjat, sapkát szállítottak fel a Mártonhegyi úti pártiskolát elfoglaló ellenforradalmároknak. Ez is bizonyítja: a nemzetőrség oly módon szerveződött, alakult, hogy a fegyveres ellenforradalmárok mindinkább túlsúlyba kerültek. A fegyver, a felszerelés, amihez hozzá tudtak jutni, az egyre erőteljesebben felfejlődő ellenforradalmi alakulatok erejét és befolyását növelte. ugyancsak hangúlyozni akarjuk azt a megítélésünk szerint nagyon fontos tényt - ami általános volt ezekben a napokban -, hogy azok a rendőrök (tisztek, altisztek, közlegények), akik valamilyen oknál fogva csatlakoztak a nemzetőr alakulatokhoz, amikor látták, kikből tevődnek ezek össze és miről is van szó tulajdonképpen, a legtöbb helyen elhagyták ezeket az alakulatokat. Egyes esetekben persze hozzájárult ehhez aza nagymérvű bizalmatlanság, pozícióféltés, amely az ellenforradalmárok részéről megnyilvánult a hozzájuk sodródott vagy átállt rendőrök és katonatisztek iránt.
Az atrocitások eközben szaporodtak, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy elérték a csúcspontot. Sőt, a tények és adatok azt bizonyítják, hogy csupán elkezdődtek. Október 31-én délután például a Lenin körúti Művész mozival szemközti járdán egy férfira, mert khaki színű nadrágot és Dózsa Sportegyesülets szineit mutató blúzt viselt, valaki rákiabált, hogy ÁVH-s. Erre megrsohanták, bántalmazták és a Lenin körút és az Aradi utca sarkán egy vasárubolt előtt felakasztották egy fára. A XX. kerületben agyonlőtték Turner Kálmánt, a Hazai Fésűsfonó hegesztőjét, mert részt vett a kerületi pártbizottság védelmében. Ugyanebben a kerületben hasbe lőtték lakásának ajtajában Lábadi József tanácstagot. Lados Mihályt, Kispert tanácselnöknőjének a férjét pedig lakásán géppisztolysorozattal súlyosan megsebesítették. A III. kerületben letartóztatták Bihari Ottót, a Goldberger-gyár párttitkárát, és Molnár Ernőt, a kerületi pártbizottság titkárát.
Megrázó eseményekre került sor a IV. kerületben. Újpesten is. A kerületi tanács helyére lépő "forradalmi bizottság" vezetése már 30-án szélsőjobboldaliak kezében volt. Ezen a napon letartóztatták az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét, s a Belügyminisztérium több munkatársát. Szobácsi Józsefet és Valde Gézát a legsúlyosabb vallatásnak vetették alá. Ezek a vallatások csak a Gesapo, a horthysta csendőrség és politikai rendőrség vallatásaihoz hasonlíthatók. Egyébként jó néhányan, akik itt vallattak, valamikor az említett intézmények munkatársai voltak. November 3-ig ez a bizottság tizenhét embert tartóztatott le.
Sorolhatnánk még az utcákat, házakat, ahol házkutatásra, igazoltatásra, megtorlás kilátásba helyezésére, elhurcolásra, letartóztatásra került sor. E könyvnek azonban nem feladata, hogy részletezze, egyenként felsorsolja a történteket, és számszerűen összegezze azt a terrorhadjáratot, amely 30-a után elmélyült, kiszélesedett, tovaterjedt. Ha idéztünk eseményeket, neveket, utcákat, címeket, csak azért tettük, hogy érzékeltessük az általános folyamatot. A rendencia, amelyet voltaképpen ki akartunk emelni, a követkeő: a fegyveres csoportok 28-tól számszerűen is növekedtek, minőségi ugrás azonban 30-a után történt. Lényegesen megváltozott a szociális összetételük, s ez megnyilvánult a vezetésben is. 30-a után már bőségesen el voltak látva a legmodernebb fegyverekkel, Politikai szerepük is ugrásszerűen megnőtt.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az ellenforr.újabb térhódítása
  2011-08-13 17:54:12, szombat
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Október 29-ig a legtöbb alakulatnál még szép számmal voltak találhatók ifjúmunkások, diákok, de 30-a után a horthysta elemek, a szélsőjobboldaliak, a deklasszáltak és a lumpenproletárok elsöprő többségre jutottak. A vezetésbe is elsősorban ezek az elemek kerültek be. A Práter utcai csoportból például háromszázhetven főnek pontosan ismertek az adatai, s ezekből kitűnik, hogy negyven százalékuk többszörösen elítélt politikai és köztörvényes bűnöző volt.
A Corvin közben már 29-én alakult egy különleges csoport, amelyek maguk között "zöld vadászkalaposok társaságának" neveztek. Ezek 30-án estőtől kezdve tömeges letartóztatásokat foganatosítottak. A lefogott párt- és állami funkcionárisulat a Práter utcai iskolába vitték, ahol külön részleg őrizte és hallgatta ki őket. A letartóztatások nagyrészt összefüggtek a Köztársaság téri állítólagos föld alatti börtön titkainak megfejtésével, de nem korlátozódtak azokra, akiknek, szerintük, tudnia kellett valamit a börtönökről, hanem széles körű letartóztatási hullám indult meg. A Corvin köziek különleges osztagai a megszerzett címekre fegyveres csoportokat küldtek, akik az esetek többségében körbevették a házakat, megrohanták a lakásokat, házkutatást tartottak, s mindezzel a lakosságban félelmet keltettek.
A Práter utcában 30-a után már több úgynevezett begyűjtő és kihallgató csoport működött. Sőt, a Corvin közi parancsnokság, a IX. kerületi és a VII. kerületi fegyveres felkelő csoportokra is kiterjesztve befolyását, már úgy kezdett fellépni, mint ezeknek valamilyen központjuk. Még a Barosstér 19-ben működő és elég nagy létszámú csoport is a Corvin közieket ismerte el "felettesének".
Különben a fentiekhez hasonló "fejlődést" figyelhetünk meg a Baross tér 19-ben tanyázó felkelőknél is. Október 24-én hajnalban a Baross téren mintegy hatvan-hetven fegyveres gyülekezett, körülöttük több száz fegyvertelen emberrel, akik az eseményektől és a harci cselekményektől függően hol velük voltak, hol eltávoztak a tett színhelyéről. A nap folyamán azután a katonai és rendőri erők szétszórták őket, mint ahogy más csoportosulásokat is. Ezért kisebb csoportokban, mellékutcákban, nehezebben hozzáférhető helyeken próbáltak maguknak "harcállást" kialakítani. A Baross téri első hatvan-hetven főnyi csoport többsége a Timót utcai fegyverraktárnál, a Lámpagyárnál és más üzemeknél haracolt és szerzett fegyvereket. 26-tól megerősödött a pozíciójuk. Ekkor már tárgyalásban álltak néhány íróval, a Budapesti Főkapitányság egyes tisztjeivel, már összeköttetést teremtettek más felkelőkkel, közöttük a Corvin köziekkelss is, akiknek utasításait 27-28-tól kezdve elfogadták. Az ugrásszerű számbeli fejlődés itt is 30-a után következett be. November 3-án már több mint ötszáz fegyveres tartozott hozzájuk. Az ötszázból kétszázötvennégynek ismertek a személyi adatai, s ezeknek több mint ötven százaléka többszörösen bűntetett politikai vagy köztörvényes bűnöző volt.
Fegyverzetük ugyancsak 31-én gyarapodott tetemesen: százötven géppuskát, százötven puskát, három golyószórót, és ezekhez tartozó nagy mennyiségű lőszert kaptak. Itt is, akár aCorvin közben, propagandacsoport is működött, röpiratokat, újságokat nyomtak. Lapjuk "Magyar Felkelők Lapja" címen jelent meg. Létrehozták speciális, felderítéssel és letartóztatásokkal foglalkozó különítményeiket is. Az egyik speciális csoport vezetője egykori nyilas párttag volt. Összehívták a ház lakóit és felszólították őket, "hogy mindenki mondjon el, mit tud Lakatos Péter ÁVH-s őrnagyról és feleségéről". Egyébként Lakatos Péter soha nem dolgozott az ÉVH-nál, a pártfőiskola tanára volt, s a Budapesti Pártbizottság ostrománál gyilkolták meg.
A csoport politikai arculatát jól jellemzi, hogy parancsnoksága november 1-én kinyilvánította: "A Nagy Imre-kormány nem képez reális erőt, a reális erő a felkelők kezében van, ezért a hatalom őket illeti meg."
A Baross téri csoportot erősítette a vele szorosan együttműködő s a Thököly út 44. számú házat megszálló fegyveres társaság is, amely jórészt a Jobbágy utca környékérőlkikerült huligánokból, bűnözőkből tevődött össze. Hozzájuk csatlakozott 27-én a kiszabadult oroszlányi rabok egy csoportja, és sajátos módon egy Budapesten rekedt, ipari tanulókból álló nagyobb társaság is. Megpróbáltak közöttük katonai fegyelmet kialakítani,ami elég nehezen ment.
A különböző fegyveres alakulatok - most már nemzetőr-zászlóaljak - századok - valósággal versenyt futottak, hogy melyik tud több olyan pártmunkást elfogni, aki vallomást tehet a Köztársaság térre vonatkozóan. Kovács Antalért, a DISZ budapesti titkáráért november 1-én este öt fegyveres ment. Letartóztatták és közölték vele, hogy azért viszik el, mert neki, mint a budapesti DISZ-bizottság titkárának, "tudnia kell, hogy a Köztársaság téri pártházból hol vezet le az a titkos lejárat, amely a székház alatti börtönbe visz". Mivel apósát is a lakásán találták, őt is elvitték a Corvin közbe. Itt november 1-től 4-ig többször kihallgatták őket, amíg egy kedvező alkalmat kihasználva, másokkal együtt megszöktek. A kihallgatások hangneme rendkívül goromba volt, állandóan kivégzéssel fenyegetőztek. Időközben felbukkantak a Corvin közben nyugatról érkezett újságírók is. November 4-én este az egyik Corvin közi vezető a fogdába betérve közölte a foglyokkal, hogy ismét megkezdődött a harc a függetlenségérst, de nem lesznek egyedül, mert az amerikaiak biztosan segítenek a katonasággal, fegyverekkel, felszereléssel.
Kelemen Ágnest - róla már írtunk -, a Koltói Anna Kórházból vitték a Práter utcába, majd a Corvin közbe, ahol igen durva fenyegetések közepette kihallgatták. Természetesen őt is arról faggatták, milyen pincék és börtönök vannak a pártbizottság székháza alatt, de nem tudott felvilágosítást adni. "Semmire sem adtm választ nekik, azzal, hogy egy véletlen folytán kerültem a pártházba, és ha tudtam volna, hogy ott pince van, nyilván oda mentem volna."
Forgó Józsefet a székhűz fűtőjét is meghurcolták. November 2-án délután hat fegyveres ment a lakására és elvitték azzal, hogy neki tudnia kell, hol van a székhá titkos pincéje. Forgó kzöte velük, hogy ilyen ott soha nem volt. Az Erkel Színházba vitték, ahol hárman hallgatták ki. Egyik kihallgatója, aki minden bizonnyal a téren végzett kutatásokat vezette, egy alezredes volt. Forgó bajban volt, hiszen nem tudott semmilyen pincéről, semmilyen titkos lejáratról. De többen is kérdéseket tettek fel, kiabáltak, fenyegették, hogy neki tudnia kell a lejáratról, a börtönről, mert ott több százan vannak. Hosszas huzavona után végül is, miután meggyőződtek róla, hogy tőle nem kaphatnak segítséget, elengedték.
Ugyancsak a Baross tésriek egyik részlege hajszolta azt a mérnököt, aki állítólag részt vett a nem létező Köztársaság téri pincebösrtönök építésében. Tíz fegyveres "nyomozó" feladata volt az előállítása. Mintegy tizenkét-tizenöt tagú fegyveres különítmény valósággal megszállta Kiss Pálék lakását a Rákóczi út 30-ban. Többségük civil ruhában, nemzeti karszalaggal, mások katonaruhában, géppisztollyal. Ennek a csoportnak a vezetője, egy esőköpenyes férfi, Kiss Pált kereste, aki nem tartózkodott otthon. Feleségére géppisztolyt szegeztek és igen durva szitkozódások és fenyegetések közepette követelték, mondja meg, hol tartózkodik a férje. Nem tudta és nem is akarta megmondani. Erre megfenyegették, hogy apró gyermekeivel együtt őt viszik el, amennyiben a férje nem kerül elő. Az egyik fegyveres a hároméves kisgyermeket kezdte vallatni apja tartózkodási helyéről, míg egy másik Kissnét fenyegette géppisztollyal, sőt a fegyvert többször el is sütötte a padló felé. Az egész lakást felforgatták, majd Kiss Pálnét és a két gyereket a szomszéd lakóhoz vitték, akit szintén kihallgattak. Ezek után eltávoztak azzal, hogy "amennyiben nem kerül elő a férje, Kiss Pálnét fogják elvinni".
Lendvai Zoltánt először október 27-én kereste a lakásán egy négy főből álló fegyveres csoport. Ketten bementek, kettő pedig az ajtóban maradt. Igazoltatás után eltávoztak, de 30-án este ismét visszajöttek és Lendvai Zoltánt a Víg utcai rendőrkapitányságra vitték. A második emeleti parancsnoki szobában kihallgatták. Lendvai nem titkolta, hogy párttag, kommunista. Kihallgatása alkalmával többször is súlyosan bántalmazták, majd fogdába zárták. Másnap újból kihallgatták, és azzal fenyegették, hogy felakasztják. De november 3-án kiengedték.
Fehér László lakásán 31-én tizenöt fegyveres jelent meg. A feleségét keresték, de az még nem volt otthon. Így Fehér Lászlót igazoltatták és miután kitűnt, hogy a pártközpontban dolgozik, letartóztatták. Átkutatták a lakást, megtalálták a kitüntetéseit és igen sok könyvet. Ezek láttán az egyik megjegyezte: - Ezekből a könyvekből, úgy látom, hogy maga ortodox marxista. Fehér Lászlót először a Baross tér 19-be vitték, ahol kihallgatták. Főleg az iránt érdeklődtek, hogy milyen munkakörben dolgozik a pártközpontban. A kihallgatás befejeztével a Kilián-laktanyába szállították, ahonnan november 3-án átvitték a Gyűjtőfogházba. Az őt őrizetbe vevő csoport parancsnoka egyébként a Baross téri T. L. volt, aki a Köztársaság téren is jelentős szerepet játszott.
November 1-én késő este letartóztatták lakásán Sz. Klára könyvtárost. Három géppisztolyos fiatalember kísérte be a Práter utcai fogdába. Azzal gyanúsították, hogy az ÁVH-nál is dolgozott. S bár ez nem felelt meg a valóságnak, amit igazolványaival is bizonyított, állítását nem fogadták el. A teremben, ahová vitték, már sokan voltak. A rabokra három géppisztolyos vigyázott. A foglyok száma óráról órára nőtt. Sz. Klárának szerencséje volt, mert a Práter utcai fogdában megjelent egy újságíró, aki igazolta, hogy nem dolgozott az ÁVH-ná, így elengedték.
Az egyes ellenforradalmi alakulatok, amelyek már mint nemzetőr részlegek működtek, vagy pedig a kapitányságok, ügyészségek elfoglalása után rendőri és ügyészi hatóságként jelentkeztek, nemcsak a saját működési területetükön folytattak letartóztatásokat és házkutatásokat, hanem a bejelentések, feljelentések, valamint a megszerzett írások, dokumentumok alapján a legkülönbözőbb más városrészekben, kerületekben, sőt vidéki városokban és községekben is. Így a Víg utcai ellenforradalmárok, miután 30-án este a kerületi rendőrkapitányság végleg és szilárdan a kezükbe került, működési területüket kiterjesztestték a VIII. kerület határain túlra. November 2-án délelőtt például letartóztatták Kovács Miklósnét, aki a XI. kerületi Dinnye utcában tartózkodott a húgánál. Bekísérték a Víg utcai kapitányságra és kihallgatták. Kommunista funkcionáriusok után érdeklődtek tőle, fényképeket mutattak neki és azt kérdezték, hogy kiket ismer az illetők közül. Kovács Miklósnét nem bántották, csak fenyegették, de látta, amint egy idős embert vittek kihallgatásra, akit igen csúnyán bántalmaztak.Kihallgatója azzal dicsekedett, hogy "...azt a férfit ő hallgatta ki." Egyébként Kovácsnén kívül keresték a lakás tulajdonosát, Diósi Imét, aki a Budapesti Pártbizottságon dolgozott. A Köztársaság térre akarták vinni, hogy mutassa meg a föld alatti börtönöket.
A Víg utcai kapitányság úgynevezett politikai csoportjához egymás után hozták be a letartóztattokat. Előállítottak többek özött a Népszínház utca 16-ból egy ÁHV-s főhadnagyot, máshonnan egy tartalékos honvéd ezredest. Letartóztatták az egyik gyufagyár igazgatóját, s elfogtak egy karhatalmistát, aki a Rádió védelmében vett részt. A foglyokat mind fenyegestték, többségüket bántalmazták, majd átkísérték a Kilián-laktanyába. Ez az úgynevezett politikai csoport vidékre is küldött fegyvereseket letartóztatások és "reakciós fészkek felszámolása" céljából. A csoport azzal a kifejezett céllal jött létre 31-én, hogy "kommunistaellenes nyomozást" folytasson.
Kiterjedt hajszát folytattak Bíró László ellen, ak évekig a VIII. kerületi pártbizottság titkára, majd a Budapesti Pártbizottság egyik osztályvezetője volt. Október 31-től november 3-ig mindennap keresték: lakásán, barátainál, mindenütt, ahol feltételezték, hogy megtalálhatják.
Az említett kommunistaellenes nyomozással megbízott részlegnél nagy mennyiségű pénz, óra, ruhanemű, ékszer halmozódott föl. De szép számmal gyűltek össze személyi igazolványok, párttagsági könyvek is, mert ezeket minden házkutatás alkalmával elvették a letartóztatottaktól.
Apróságnak tűnő, de jellemző epizód, hogy a Baross tériek egyik fegyveres osztaga megszállta a párt Központi Vezetőségének apparátusához tartozó egyik bölcsödét és óvodát a Bezerédi utcában. Átkutatták az egész gyermekotthont és összeszedték a gyerekek egészségügyi törzslapját, mivel ezeken fel volt tüntetve a gyerekek neve, beosztása és lakcíme. November 1-én egy tizenöt-húsz tagú fegyveres csoport elfoglalta és november 5-ig ott tartózkodtak.
Itt térnénk vissza annak a pénznek a sorsára, amelyet a Budapesti Pártbizottság gazdasági osztályána vezetője, Kertész István azért hozatott el a bankból, hogy az esedékes fizetéseket a budapesti és a kerületi bizottságok munkatársai számára biztosítsa. A pénzt Várnai Vilmosné kezelte. A támadás megindulása után, mielőtt a kazánházba lement volna, az egyik páncélszekrénybe betett belőle hatvanezer forintot és a kulcsot magához vette. Amikor Várnainét a kazánházból kihurcolták, a nagy izgalomban és zűrzavarban elvesztette a kézitáskáját, összes irataival együtt. Sikerült épségben kikerülnie a házból és a térről, de már október 31-én délelőtt hat fölfegyverzett férfi kereste a lakásán. A fegyveresek megmutatták Várnainé személyi igazolványát és megkérdezték, hogyan került az igazolvány a pártbizottság épületébe. Várnainé megmondta, hogy ott van a munkahelye, és 30-án a pincében volt. Ezután kényszerítették, hogy menjen velük a Köztársaság térre.
Várnai Vilmos nem engedte el egyedül a feleségét, ő is vele ment. A székházhoz érve felszólították Várnainét, hogy mutassa meg "a titkos föld alatti folyosókat" - természetesen hiába. A pincében megparancsolták Várnainénak, hogy vezesse fel őket abba a szobába, ahol dolgozott. Itt azután észrevették a páncélszekrényt, s mot azt követelték, hogy adja át a kulcsát. Az asszony elmondta, hogy elvesztette a táskáját, amiben a kulcs volt. Ketten - sűrű fenyegetések közepette - ismét levistték őt a pincébe, hogy keresse meg a táskát, de nem találták sem a táskát, sem a kulcsot. Időközben a szobában maradt fegyveresek szétlőtték a páncélszekrény zárját. Mire Várnainét visszakísérték a szobába, a pénzt már kivették a páncélszekrényből. A csoposrt vezetője a hatvanezer forintot és a páncélszekrényben talált iratokat magához vette, majd kikísérték őket kés közölték, tartózkodjanak a laksásukon, mert ha szükség lesz rájuk, értük mennek a titkos folyosók ügyében. Másnap valóban újból megjelentek,házkutatást tartottak, feldúlták a lakást. Várnai Vilmost letartóztatták és a Corvin közbe vitték, ott kihallgatták, majd a Práter utcai fogdába kísérték a többi letartóztatott közé.
Azok a fegyveresek, akik a pénzt elvették, a Práter utcai csoporthoz tartoztak. Zsákmányukat nem adták át a parancsnokságnak, hanem egyszerűen eltulajdonították és szétosztották maguk között. Különben ők voltak azok, akik november 4-énkivégezték egyik társukat, mint árulót, mert azzal gyanúsították, hogy a Práter utcai iskolából az ott fogva tartott letartóztattotakat ki akarja szabadítani.
Október 3-én a Baross téri központ parancsa alapján a VII. kerületi "forradalmi bizottsáttól", valamint a Péterfy Sándor utcai Kórházból ellenforradalmások érkeztek az Ajtósi Dürer sor 21-be, a pártfőiskola épületébe. A parancs úgy szólt, hogy vegyék bisrtokba az épületet. November 1-én a Péterfy Sándor utcai Kórházból új parancsnok érkezett, aki őrszolgálatot szervezett, fegyvereseket állítottak a portásfülkéhez és az épület bejáratához, átkutatták a főiskolát, fegyvereket kerestek, de mindössze három ismétlőpisztolyt találtak. Még november 1-én hozzákezdtek a második emeleten egy külön rész berendezéséhez, mondván: Nyugat-Németországból egy kórházi szerelvényt vásrnak. A pártfőiskolát elfoglaló fegyveresek parancsnoka Tóth Ilona nevű doktornő volt, a Péterfy Sándor utcai Kórházban működő egyik ellenforradalmi szervezet vezetője, aki később részt vett egy brutális gyilkosságban is.
1-én és 2-án a pártfőiskola hallgatói közül többen telefonon érdeklődtek. Tóth Ilona úgy intézkedett, hogy minden érdeklődőt hívjanak be. akik aztán megjelentek, aoktól elvették a párttagsági könyvüket és felírták a címüket. Ezenkívül összeszedték az iskola oktatóinak és hallgatóinak munkakönyveit és elvitték először a Baross térre, majd a Péterfy Sándor utcai Kórházba, az ott székelő ellenforradalmárok irattárába. Nem szorul bőveb magyarázatra, hogy miért volt szükségük a pártfőiskolán szerzett dokumentumokra.
Bár Nyugat-Németországból nem jött kórházvonat, de feltűnt egy ismeretlen férfi, aki állítólag onnan érkezett. Tóth Ilonával lakott egy szobában és együtt intézkedtek. Később, amikor a helyzet kedvezőtlenül alakult számukra, Tóth Ilona és az illető férsfi a pártfőiskola hátsó udvarán, a kerítésen keresztül, két bőrönddel megszökött.
Különben a Péterfy Sándor utcai Kórház egy részét a felkelők még 25-26-án megszállták és november 4-e után ide vonultak vissza a Baross tériek és más felkelő csoportok. A kórházban levő ellenforradalmárok elkergették vagy megpróbálták elkergetni a számukra megbízhatatlanokat. 1956 novemberében, sőt még decemberében is, az ellenforradalmi csoportoknak titkos bázisuk volt a kórházban.
November-decemberben a kórház területén tartott razziák során nemcsak nagy mennyiségű lőszert, fegyvert, kézigránátot, de adóvevő készüléket és nitroglicerint is lefoglaltak. November 20-a körül az MSZMP VII. kerületi ideiglenes intéző bizottságának néhány tagja kint járt a Péterfy Sándor utcai Kórházban, egyrészt a kórház ügyinek rendezése, másrészt az ottani pártszervezet megalakítása végett. Ekkor derült ki, hogy a Köztársaság téri székházból összeszedett holmik egy részét odahordták. Így a kórházban találtak meg huszonhárom írógépet, egy számológépet, két rádiót, három kerékpárt, egy mentőládát, egy rekamiét, konyhafelszerelési tárgyakat, továbbá tizennégy szőnyeget, öt paplant, kilenc tollpárnát.
Már szóltunk róla, hogy a VII. kerületi pártbizottságot a felkelők 29-én elfoglalták. Két nap múlva nemzetőr-igazolványokat, rendőr és katonaruhát, felszerelést szereztek a Corvin közi parancsnokságról. 31-én és 1-én vita támadt közöttük azon, hogy részt vegyenek-e a letartóztatásokban, vagy sem. A vitában azok kerültek többségbe, akik a részvétel mellett voltak és a parancsnokváltás is ennek alapján történt. Bekapcsolódtak a járőrszolgálatba, körzetet kaptak. November 2-án a Corvin közi parancsnokság huszonhárom névre szóló nemzetőr-igazolványt juttatott a csoport tagjainak (A fegyveresek egy része nem volt hajlandó a nevét és adatait megadni, így csak azok kaphattak igazolványt, akik ennek eleget tettek.). Ez egyben azt is jelentette, hogy november 2-re a VII. kerületi pártbizottság épületében levő felkelőket katonai egységbe szervezték. Új fegyvereket kaptak és az új parancsnok az eddiginél "hatékonyabb" feladatokat akart megoldani.
Elfoglalták a VII. kerületi Tanács épületét is, ahol megalakították a kerületi "forradalmi bizottságot". Ennek tagjai többségükben a fegyverekből kerültek ki s elnökké is e fegyveres csoport vezetőjét választották. 30-a után ez a csoport is új erőkkel bővült. Rajokat, szakaszokat hoztak létre, őrséget állítottak, megszervezték a járőrözést, a razziákat. Részt vettek házkutatásokban, előállításokban és hozzáfogtak a tanács apparátusának átalakításához.
31-én százötven új géppisztolyt és nagy mennyiségű lőszert kaptak, s a Baross tériek irányításával folytatták akcióikat.
Október 31-e után őrséget adtak a Köztársaság téren, ahol folyt az állítólagos börtön keresése. Majd az egyik raj a börtön feltárása céljából a Baross téren is ásatásokhoz kezdett. Ez a csoport 4-én a Royal-szállóba vonult vissza, egyes részlegei pedig a Divatcsarnokot szállták meg.
Említettük, hogy 31-től a korábban kisebb jelentőségű csoportocskák is számszerűen megerősödtek. Ilyen volt például a Wesselényi utcai csoport, amely önmagát Wesselényi-zászlóaljnak nevezte. Eegyébként ez a csoport 31-én a szabók szakszervezetének Almássy téri székházába költözött át, mert az előző hely a Wesselényi utca 49. számú házban már szűknek bizonyult. November 1-én "forradalmi bizottmányt" választottak, új katonaruhát, fegyvereket, lőszert kaptak. Kihirdették azt is "...hogy mától kezdve mint katonaság működnek. Ha valaki el akar távozni, csak engedéllyel mehet, minden napra harminc forintot kapnak, és mindenki fegyverhasználati jogosítványt kap". Tudomásukra hozták továbbá, hogy mivel ők nemzetőrök, tehát katonák, igazolványuk feljogosítja őket arra, hogy igazoltassanak. Ha olyan emberrel találkoznak, akinek nincs megfelelő jogosítványa és fegyverrel rendelkezik, attól azt el kell venni, sőt a parancsnokságra is be kell kísérni. Azt is közölték, hogy rendszeres fegyveres kiképzést kapnak.
Ezek az intézkedések azt mutatják, hogy csökkenteni próbálták az anarchiát, s a fegyveres felkelőket valamiféle központi irányítás alá akarták vonni. De még inkább mutatják azt a folyamatot, hogyan válnak a fegyveres "felkelők" a hatalom elismert részeseivé, olvasztanak be, nem őket szelidítik meg hanem ők vonzzák magukhoz egy részét a hatalom birstoklóinak azért, hogy az egészet megszerezzék. Azon rendőrtisztek és katonatisztek közül, akiket 30-a után a nemzetőrség keretében a "felkelőkhöz" küldtek tanácsadóként vagy segítőként, sokakat az a cél vezetett, hogy megpróbálják befolyásolni, visszatartani az atrocitásoktól a fegyveres csoportokat. Ez azonban hiú ábrándnak bizonyult. Vagy teljesen át kellett állniuk az ellenforradalom oldalára, vagy gyanúsak lettek, veszélyes helyzetbe kerültek, elszigetelődtek és menekülniük kellett.
Mindenesetre az almássy tér 2-be befészkelődött fegyveresek is nagyobb szabású razziákat szerveztek, az utcákon igazoltattak. A Corvin köziek utasítására az Almássy térről egy raj a Vas utcai kórházban őrséget rendszeresített, hogy a kórházban levő sebesült kommunisták ne tudják elhagyni az épületet. Egy másik raj az utcai igazoltatásokat és razziákat gépjárművek szerzésére használta föl.
Nemegyszer találomra randalíroztak. Végigrazziázták például a majakovszkij utca egy részét. A Majakovszkij utca 15. számú ház második emelet 11-es lakásába Viczián Józsefhez 1-én hatoltak be. Házkutatást tartottak, igazoltattákés szidalmazták Vicziánt, bár nem tartóztatták le. Ugyanezen a napon a déli órákban betértek a Majakovszkij utca 31. számú ház földszint 10-be, Jankó Sándor lakásába. Mindenkit, aki a lakásban tartózkodott, igazoltattak, majd minősíthetetlen hangon szidták az ott levőket, mondván: "...kommunisták és fegyvert rejgegetnek". Jankó Sándortól el is vették a személyazonossági igazolványát és a pártkönyvét. Itt, ebben a lakásban tartóztatták le Jankóné Öccsét, Sipos Pál egyetemi hallgatót, azért, mert kommunista volt. Őket az albérlőjük jelentette fel.
A VII. kerület Kertész utca 4. szám alatti, második emelet 11. számú lakásba ugyancsak behatolt október 27-én este egy fegyveres csoport. Rácz Imrét keresték,aki nem volt otthon, csak a felesége. Őt a falhoz állították. A csoport parancsnoka kijelentette: - Most meg akarok fizetni azért, amiért a börtönben voltam. - Ezután eltávoztak, de másnap egy nagyobb csoport tért vissza. A lakásban senki nem tartózkodott. Nyomozni kezdtek Rácz Imréné tartózkodási helye után, meg is találták a Dohány utca 56. számú ház egyik lakásában. Visszavitték eredeti lakásába, ahol mintegy tíz-tizenkét fegyveres tanyázott. Itt közölték vele, hogy a lakást lefoglalták. A Madách téren és a környékén is tartottak razziákat, behatoltak lakásokba, pincékbe, padlásokra.
Október 30-a után mind sűrűbbé váltak a fölfejlődő ellenforradalmi alakulatok közötti tárgyalások, fokozódott a kapcsolatok kiépítése. A már említett Wesselényi-zászlóalj parancsnoksága például nemcsak a Baross tériekkel, és a Corvin köziekkel működött együtt, hanem november 2-án már a Széna tériekkel is felvette a kapcsolatot.
November 3-án reggel a Wesselényi-csoport parancsnokságára két osztrák férfi érkezett, akik közzölték, hogy felkelő központokkal kívánnak érintkezésbe lépni. Elkísérték őket a Corvin közbe, majd a Corvin köz egyik parancsnokával a Kilián-laktanyába Maléterhez, aki éppen az Országházban tartózkodott. Utánamentek, de az Országházban sem tudtak vele tárgyalni, ezért a Budapesti Főkapitányságra mentek, ahol végre sikerült Király Bélával találkozniuk. A tanácskozás során a két osztrák közölte, amennyiben írást visznek arról, hogy a felkelőknek fegyverre van szükségük, úgy Bécsből komoly mennyiségű fegyverzetet, például Thompson tipusú géppisztolyokat tudnának szállítani. Javaslatuk az volt, hogy a fegyvereket Bécsből vöröskeresztes-gépkocsival szállítsák a mosonmagyaróvári vöröskeresztes raktárba, onnan pedig Budapestre. Királ Béla közölte, hogy a segítségre szükség van, csak óvatosan kell viselkedni.
A IX. kerületben is több fegyveres csoport jött létre: A Tompa, a Berzenczey, a Liliom és a Ráday utcai, a Ferenc körúti és a Bakáts utcai csoportok. E csoportok 24én hajnalban egyenként körülbelül tizenöt-harminc fegyveresből álltak. Az említett utcákban elfoglaltak egy-egy házat, illetve egy-egy emeletet vagy pincét. 26-ig többségében önálló csatározásokat folytattak, ettől kezdve a Kilián-laktanya és a Corvin közi parancsnokság vezetése alá kerültek.
A Tompa utca 20. számú házban 24-25-én egy tizenöt-húsz főnyi csoport működött, 30-a után számuk kétszázra szaporodott. E csoport is szép számmal hajtott végre letartóztatásokat.
A Ráray utcai diákotthonban székelő fegyveres csoport diákokból, ifjúmunkásokból és bűnöző fiatalokból alakult. Teherautókat és személygépkocsikat szereztek, amelyeket felhasználtak arra, hogy házakat, lakásokat rohanjanak meg. Razziázó csoportokat létesítettek, ők tartóztatták le többek köött Ács Imre, Solti Józse, Toldi Ferenc pártfunkcionáriusokat. Letartóztatást foganatosítottak és házkutatást tartottak Győri Józsefnél, Jancsik Mihálynál, Abai Sándornál, Szekeres Károlynál és Takács Imrénél.
A Berzenczey utca 13. számú házban egy egész emeletet foglaltak le a felkelők. A létszám itt is 31-én ugrott meg. November 3-án egy "gyanús egyént" lelőttek. Október 31-től november 3-ig huszonkét karhatalmistát tartóztattak le.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Az ellenforr.újabb térhódítása
  2011-08-12 11:48:42, péntek
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Miközben a Corvin közi, a Kilián-laktanyai és a többi ellenforradalmár felkelő csoportok megszervezték, előkészítették és végrehajtották a Budapesti Pártbizottság ostromát, Nagy Imre tárgyalásokra készült ugyanezen "felkelő" csoportok vezetőivel, hogy megegyezzen velük. E tárgyalások 30-án döntő fázisba jutottak. A miniszterelnök megbízásából két magas rangú tiszt a Kilián-laktanyában felkereste Maléter Pált. Magos Gábor kísérte őket, ő tudta, hogyan lehet Maléterhez bejutni. A beszélgetés Maléter szobájában folyt. Közben felkelők jöttek e, jelentettek, majd távoztak. Később átmentek a Corvin köziekhez és ezek több vezetőjével együtt folytatták a tárgyalást. Egyszerre három fegyveres jött be és jeentette Maléternek: - Ezredes bajtárs! A Köztársaság téri pátházat elfoglaltuk! - Ezután részletezték, hogyan semmisítették meg az ellenállókat, Maléter megdicsérte őket, kiemelte nagyszerű harckészségüket. Rövidesen egy sebesült karhatalmistát hoztak be, csak alsónadrág és atlétatrikó volt rajta. Kísérői egymás szavába vágva hangoskodtak: - Itt van, nézze meg, ezredes bajtárs, nem öltük meg. - Maléter csupán arra figyelmeztette őket, ne kiabáljanak összevissza, nyugodtan mondják el, mi van, jelentsenek.
Ezen a napon a Budapesti Rendőrkapitányságon is lezajlott egy tanácskozás abból a célból, hogy másnapra, 31-re előkészítsenek egy széles körű összejövetelt a Kilián-laktanyában. E tanácskozások és úgynevezett Forradalmi Védelmi Bizottmány létrehozását voltak hivatva előkészíteni. (Ezt a továbbiakban Forradalmi Karhatalmi Bizottságnak nevezték.)
Ennek a bizottmánynak a megalakítására a budapesti főkapitány október 29-én telefonon kapott utasítást Nagy Imrétől. A utasítás szerint egy olyan új karhatalmat kell létrehozni, amelybe a felkelőket is bevonják (ez volt tulajdonképpen a nemzetőrség, amelynek szervezése már 29-e előtt is megindult). Nagy Imre kifejezetten azt kívánta, hogy a Karhatalmi Bizottság élére egy régi, jó katonai tudással rendelkező, lehetőség rehabilitált személyt állítsanak. Ez a személy Király Béla volt.
A budapesti főkappitány már 25-én és 26-án kapcsolatot keresett és talált a fegyveres csoportok jelentősebb vezetőivel. Így a Karhatalmi Bizottság létrejötte azokra a korábbi megbeszélésekre, tanácskozásokra éplet, amelyek a főkapitányságon a fegyverszüneti tárgyalások keretében történtek. E fegyverszüneti tárgyalásokon részt vettek a felkelő csoportok vezetői, mint például Pongrácz Ödön és dr. Antalóczi Sándor a Corvin közből, Dudás József és mások.
A jegyzőkönyvből kitűnik, hogy egy Forradalmi Karhatalmi Bizottságot és annak operatív bizottságát kívánták létrehozni abból a célból, hogy ez a testület irányítsa a szervezés alatt álló nemzetőrséget, valamint a karhatalmi feladatokat ellátó különböő honvédségi és rendőrségiegységeket. Feladatai közé tartozott volna továbbá a nemzetőr-alakulatok működés iengedélyének kiadása vagy megvonása. De a tanácskozás arra is irányult, hogy a már szervezés alatt álló nemzetőrség létrejöttét hivatalosan is deklarálja, annak szervezeti felépítését ésmindenekelőtt főparancsnokságát elfogadtassa a "felkelőkkel". Szó sem esett itt kerületenként létrehozandó oszgatokról, amelyek honvédekből, rendőrőkből és felkelőkből állnának, és ezek alkotnák a nemzetőrséget. Felvetődött egy központi nemzetőr ezred felállításának gondolata is, amely harcászati, karhatlmi feladatot is ellátna és közvetlenül a operatív bizottság mellett működne.
Az operatív bizottság összetétele nem hagyott kétséget a szerv jellegére vonatkozólag. Helyet kaptk benne a legjelentősebb fegyveres ellenforradalmi csoportok képviselői, sőt ezek kerültek többségbe. Köztük olyanok, akik részt vettek a Köztársaság téri székház ostromának előkészítésében és végrehajtásában. Így többek között a operatív bizottság tagjai lettek a Corvin közi és a Baross téri csoportok parancsnokai, köztük azaz ember is, aki csoportjának élén sortüzet adott le Mező Imrére, Asztalos Jánosra és Papp Józsefre, amikor fehér zászlóval iléptek a székház kapuján. Egyébként ez a személy részt vett fiatal karhatalmisták kivégzésében is.
Az október 30-i összejöveteleken abban is megállapodtak, hogy a másnapi Kilián-laktanyai tanácskozást egy héttagú előkészítő bizottság szervezze, melybe beválasztották Király Bélát és a Corvin köziek egyik parancsnokát, Pongrácz Ödönt is. Elhatározták, hogy a létrehozandó Karhatalmi Bizottság székhelye egyelőre a Budapesti Rendőrfőkapitányság lesz. Döntöttek abba is, hogy a Kiliánbanmegtartandó tanácskozáson kik vegyenek részt. A jegyzőkönyv szerint: "A felkelők részéről negyven fő, ifjúsági vonalról két fő, ételmiség két fő, egyetem ifjúság két fő, rendőrség részéről tíz fő, honvédség részéről pedig öt fő vegyen részt". (A valóságban a másnapi tanácskozáson még nagyobb volt a fegyveres ellenforradalmárok aránya. Igaz, hogy a létszám is sokkal nagyobb volt, mint amelyben 30-án megállapodtak,mivel a fegyveres csoportok mindenképpen jelentős túlsúlyra törekedtek.)
Az október 30-i megbeszélés jegyzőkönyvét Király Béla, a megalakítandó nemzetőrség parancsnoka, az adott pillanatban budapesti katonai parancsnok, meg Pongrácz, a Corvin közi felkelők egyik parancsnoka és a budapesti rendőrfőkapitány írták alá. A kijelölt küldöttség még ezen a napon felkereste a miniszterelnököt, és aláíratott vele egy nyilatkozatot, amelyben tudomásul veszi a Forradalmi karhatalmi Bizottság létrehozását. Ugyancsak ezen a napon, 30-án délután folytatódtak a tárgyalások Nagy Imréék és Dudás József, az úgynevezett Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány elnöke között. A tárgyaláson, amely a Parlamentben folyt, Dudás feltételei a következők voltak: "Csak akkor hagyják abba a harcot, ha az alkotmányozó nemzetgyűlést összehívják a felkelők képviselőiből, és titkos választás lesz ENSZ--csapatok felügyelete mellett.
E tárgyalásokról Balogh Józsefné, Nagy Imre titkárnője a következőket mondta: Dudás József, majd Dudás felesége többször sürgette a találkozót. A másnap délutáni órákra állapodtak meg végül. Nagy Imre mondta, hogy hívjam fel Dudást és közöljem vele az időpontot."
A találkozó időpontjában Nagy Imre várta és többször sürgette Dudás érkezését. Körülbelül egy óra múlva Dudás telefonált, hogy más dolga akadt és később jön. Nagy Imre ezt tudomásul vette és megvárta Dudást. A tárgyalás részleteiről nem tudok, a tanácsteremben folyt le."
Október 30-éna Kilián-laktanya egyik helyiségében valóban összeültek tanácskozásra a meghívottak. maléter Pál elnökölt, Király Béla tartotta a beszámolót. A beszámoló központi gondolata az egységes katonai vezetés megteremtése. Ahogy Király Béla megfogalmazta: "A forradalom vívmányait csakis összesfogott erőkkel, egységes vezetéssel lehet megoldani." Beszédében a jegyzőkönyv szerint arra hivatkozott, hogy "Nagy Imre 2956. október 30-ánmebízta a Forradalmi karhatalmi Bizottságot, hogy lássa el az új karhatalom egységes központi vezetését". A tanácskozáson kimondták, hogy "... a Forradalmi Karhatalmi Bizottság a legfelsőbb irányító szerv, vezeti a karhatalmi szolgálatot, összehangolja a honvédség és a rendőrség munkáját, valamint feladata segíteni a megalakítandó nemzetőrséget."
Jól jellemzi a helyzetet, hogy a Corvin közi, a Baross téri és a Kilián-laktanyai parancsnokokat október 30-e után katonai és rendőri rendfokozatokkal látták el. De nem kevésbé jellemző az is, hogy a Kiliánban tartott tanácskozás elnökségében, fogadó bizottságában is az ellenforradalmi csoportok képviselői voltak többségben, mégpedig elsősorban a Corvin köziek, a Baross tériek, a Kilián-laktanyabeliek.
Lényegében tehát a fegyveres "felkelés" résztvevőiből és vezetőikból alakult meg az az irányító testület, amely az adott helyzetben a hatalom fő erőit összpontosította. És hiába jöttek létre olyan katonai és rendőri, úgynevezett forradalmi tanácsok és bizottságok, amelyek megpróbálták befolyásolni és fékezni a fehér terrort, csupán alárendelt helyzetbe jutottak, és vagy teljesen csatlakoztak az ellenforradalomhoz, vagy szétszóródtak.
Az október 31-i tanácskozás ilyen módon már egyértelműen jelezte, kiknek az oldalára billentek az erőviszonyok az ellenforradalom táborában, kiknek a kezébe került az irányítás a pártház elfoglalása után. Nemcsak az operatív bizottság összetétele mutatja ezt, de jelzi a nemzetőrség parancsnoksága is, amelynek élén a volt horthysta tiszt, Király Béla állt.
Érdemes néhány mondatban megemlékezni arról, ki lett az ő személyében a nemzetőrség parancsnoka. Apja 1943-ig Somogy megyében a Magyar Élet Pártjának egyik vezetője volt. Ő maga Ludovika Akadémiát végzett, 1942-ben vezérkari tiszt lett, majd a HM szervezési osztályára került. 1944 őszétől a nyilas HM-ben teljesített szolgálatot, többször tárgyalt nemcsak Beregfyvel, a volt nyilas honvédelmi miniszterrel, de Kovarcz Emillel, a Szálasi-féle totális mozgósítással és harcba állítással foglalkozó minisztérium vezetőjével is. Igaz, a felszabadulás után a demokratikus honvédség egyik tisztje, sőt tábornoka lett, de később, mint angol ügynököt letartóztatták, s több évre elítélték. 1956 októberében helyezték szabadlábra. E rövid életrajz is bizonyítja, hogy személyében olyan katona került a nemzetőrség élére, aki biztosítékot jelentett a felkelők számára. Nem meglepő tehát, hogy a Szabad Európa Rádió megelégedéssel nyugtázta Király Béla kinevezését. Egyébként a nemzetőr-alakulatok létrehozásában,majd gyors ütemű fejlesztésében általában jelentős szerepük volt az gykori horhysta tiszteknek, csendőröknek.
Király Béla rendelkezései alapján a különböző fegyverraktárakból 31-től gyors ütemben felszerelték a most már a nemzetőrség keretében szervezett ellenforradalmi erőket. A Timót utcai fegyverraktárból rövid idő alatt "2206 karabélyt és puskát, három golyószórót, két nehézgéppuskát, húsz pisztolyt, száz kézigránátot és 1339 géppisztolyt, valamint korlátlan mennyiségű lőszert adtak ki az ... ellenforradalmi csoportoknak". A Timót utcai raktáron kívül Budapest főkapitányának, valamint a nemzetőrség parancsnokának intézkedései következtében október 31-e után a rendőrség kész leteiből is"... több mint húszezer darab lőfegyvert osztotta ki a felkelők számára". Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy bár a nemzetőrség főparancsnoksága több parancsot adott ki, hogy a hadsereg vidéki fegyverraktáraiból is lássák el a fegyverekkel a gyorsan szerveződő nemzetőr-alakulatokat, e parancsokat nem hajtották végre maradéktalanul. Viidéken "alapjábanvéve megóvták a fegyverkészletet, mert a hadsereg vidéki fegyverraktáraiból a fegyverek döntő többsége Király Béla többszöri parancsa ellenére sem került az ellenforradalmárok kezébe".
Október 31-e után nemcsak a nemzetőrség szervezése gorsult meg, de erősödött az a törekvés, hogy ennek főparancsnoksága alá vonják a hadsereg és a rendőrség vezetését. Mind több kísérlet történt a hadsereg és a rendőrség átalakítására, mindenekelőtt a munkásokból és parasztokból lett katonatisztek eltávolítására. A sorra megalakuó katonai tanácsok olyan tiszteket is leváltottak és eltávolítottak, akik a "forradalom" első napjaiban bizonytalanok voltak, nem tudták, hol a helyük, sőt még olyanokat is, akik az ellenforradalom "forradalommá" minősítése után csatlakoztak a "felkeléshez". Mindenekelőtt persze azokat a katonai vezetőket távolították el, akik felismerték az események jellegét, s esküjükhöz híven harcoltak az ellenforradalom leveréséért.
November 1-én Király Béla vezetésével létrejött egy olyan bizottság is, amely rehabilitálja azokat a tiszteket, akiket a korábbi években eltávolítottak a néphadseregből, vagy oda be se kerülhettek. Többek közzött egy horthysta altábornagynak szánták a honvédség szervezési és mozgósítási csoportfőnöki posztját. November 3-ig ötszáz volt horhysta tiszt jelentkezett és kérte reaktivizálását. Több mint háromszázan írásban nyújtották be felvételi kérelmüket a HM-be. Jelentős részük annak idején, 1945 után, háborús bűnösként felelt tetteiért.
Itt is megindult tehát az a folyamat, amely országszerte kibontakozott. S ez minden bizonnyal rövid időn belül a Honvédelmi Minisztérium, a Belügyminisztérium és a főkapitányság vezetésében és személyi állományában olyan mélyrehajtó változást idézett volna elő, amely gyökeresen átalakította volna azok jellegét. Hamar el kellett volna tűnniük a katonai vezetésből mindazoknak, akiknek nem volt olyan múltjuk, mint Király Bélának, Maléter Pálnak, a Corvin köziek, a Baross tériek, a Széna tériek parancsnokainak. Ezt Mindszenty november 3-i beszéde félreérthetetelenül érzékeltette.
A Köztársaság téri ostrom irányítói között szintén oltak ellentétek. Az egyik kezdeményezővel, Maléter Pállal, a Corvin köziek és a Baross tériek szemben álltak. Maléter ugyanis október 25-én délelőtt még harcolt a Kilián ellen (amelynek már aznap a parancsnoka lett), a Corvin közi vezetők fel is rótták neki, hogy csak 25-én csatlakozott a felkeléshez. Maléter viszont támaszkodni tudott arra, hogy egységei nem kis szerepet játszottak a Köztársaság téren. Nyilvánvaló, hogy itt politikai és személyi ellentétek, ambíciók is keveredtek. Többek közzött szó volt az új honvédelmi miniszter személyéről és ellenfelei jól látták, hogy ebben a helyzetben Maléter az első számú esélyes. Ők viszont úgy vélték, hogy alkalmasabb a honvédelmi miniszteri posztrae egy olyan ember, aki 23-tól vett részt a "felkelésben", sőt annak előkészítésében is volt szerepe.
A különböő fegyveres csoportok helyének, súlyának alakulásában fontos tényező volt, hogy milyen szerepet játszottak a stratégiailag és taktikailag jelentős ütközetek megvívásában. Itt elsőrendű jelentősége volt a Köztársaság téri ütközetnek A felkelők táborában sokan szinte természetesnek és magától értetődőnek tartották hogy az ebben részt vett csoportoknak kell alkotniuk az új fegyveres testület magvát, s majorozálniuk kell a vezetést. Ebben a vonatkozásban a Kilián-laktanyai tanácskozás nagyon lényeges állomás volt, ami október 31-én a laktanyában történt, az elválaszthatatlan a Köztársaság téri ostromtól. Ezért tehát távolról sem véletlen, hogy október 30-a után a nemzetőrség parancsnokságában, az operatív bizottságban, tehát a fegyveres alakulatok iránytásában ezek a csoportok jutottak túlsúlyra. Mindez pedig széles utat tárt a reakciós jobboldali politikai pártok és egyesületek előtt a hatalomhoz, vagy legalábbis a hatalomban való részesedéshez.
A megerősödött, létszámban is felduzzadt fegyveresek most már átalános rohamot indítottak a pártbizottságok, a pártszervezetek ellen, és ezzel összefonódva általános kommunistaellenes hajsza kezdődött. A másik póluson pedig, a Budapesti Pártbizottság eleste után, még inkább romlott az ellenforradalom ellen harcoló politikai, katonai és rendőri erők helyzete. Harcuk 30-a után még inkább megnehezült, szórványossá vált, noha számbelileg még mindig ezek az erők voltak többségben. Az ország lakosainak zöme még a legkritikusabb napokban is a munkáshatalom és a szocializmus híveiből állt, de ez a tábor sokkal rosszabb helyzetbe került, mint a kisebbség, mert erői dezorganizálódtak, vezetése megoszlott, defenzívába szorult. Az ellenség viszont támadásba tudott lendülni, mert vezetése az adott pillanatban átgondoltabb és egységesebb volt.
A fegyveres felkelő csoportok - a Corvin köziek, a Baross tériek, a Kilián-beliek, a IX. kerületiek, Dudásék, a Széna tériek, a Móricz Zsigmond körtériek stb. - mindegyike megszállás alatt tartotta Budapest bizonyos kerületeit, illetve ezek bizonyos utcáit, tereit. Támaszpontjaik kiválasztásában már érvényesült a katonai szakszerűség, s ez csak fokozódott az akciókban, a fegyveres csoportok közötti összeköttetés megteremtésében, a fegyverek szerzésében és az egyes csoportok fölépítésében.
A Baross tériek például ellenőrzésük alatt tartották a Baross tér környékét, a Fiumai út egy részét, a Rottenbiller utcát, a Péterfy Sándor utcát, a VIII. kerület "Csikágónak" nevezett részét. A Széna tériek a Maros utca, a Rózsadomb, a Vörös Hadsereg útja, a Vár, a Mechwart tér, a Marcibányi tér körzetét. Hozzájuk hasonlóan a többi fegyveres csoprt is hatalmat gyakorolt a saját körzetén belül. Mindez a teljes anarchia képét mutatta. Ebből az anarchiából a legjelentősebb csoportok parancsnokságai, éppen az ellenforradalom megszilárdítása érdekében, megpróbáltak kijutni. Ezért is törekedtek a nemzetőrség, a Forrdalmi Védelmi Bizottmány és annak operatív biottsága létrehozására. Közös parancsnokság alatt akarták egyesíteni a fegyveres "felkelőket", valamint a hozzájuk csapódott katonai és rendőri erőket, hogy ily módon biztosítsák az ellenforradalom győzelmét, majd későbbi megszilárdítását, konszolidációját.
A "felkelők" vezetői a fegyveres gócok köré egy szélesebb és jelentékenyebb ellenforradalmi tömegmozgalmat igyekeztek tömöríteni.Ezenkívül mindegyik csoport speciális részlegeket hozott létre a felderítéshez, a letartóztatásokhoz, a kihallgatásokhoz, a házkutatásokhoz. Ezeket a legkülönbözőbb elnevezéssel illették: "Operatív csoport", "Kék autóbuszosok", "Különleges osztag", "Defenzív részleg" és így tovább. Házkutatásokat tartottak, előállításokat, letartóztatásokat foganatosítottak, és saját hatáskörben kihallgatásokat végeztek, fogdákat, börtönöket rendeztek be a Corvin közben, a Préter utcában, a Baross téren, a "Szabad Nép" székházában, a Széna téren, a Tűzoltó utcában és másutt, ahová a letartóztattotakat beszállították, egy részüket súlyosan bántalmazták, sőt meg is ölték. A hatalomba bejutott ellenforradalmi felkelők szerepe oly gyorsan nőtt, valamint a kormány és az államhatalom átalakítása oly ütemben ment végbe, hogy a letartóztatottak jelentékeny részét már az állami börtönökbe, a rendőrkapitányságokra vihették. Vagyis, az államhatalmi szervek azon része, amely összefonódott az ellenforradalommal, átállt hozzá, vagy az ellenforradalmárok kezébe került, már maga vált a kommunisták és a szocialista rendszer védői elleni hajsza és terror eszközévé.
Az ellenforradalmi különítmények és az úgynevezett forradalmi bizottságok fogdáin kívül az állami börtönökben, a Fő tcában, a főkapitányságon és az egyes kapitányságokon már ezrekre rúgott a letartóztatott kommunisták száma. Csak a Fő utcai ügyészségen november 4-én hajnalban kétszázkilencven letartóztatott kommunista volt.
E néhány nap alatt, október 31-től november 3-ig, a terror kezdett "törvényessé" válni. Mielőtt azonban rátérnénk arra, mi történt a fegyveres csoportok életében, hogyan terjedtek a letartóztatások és kiket miért tartóztattak le, érdemes megemlíteni valamit, amit jelképnek is tekinthetünk. Az ellenforradalmárok követelésére Tildy Zoltán államminiszter, a miniszterelnökkel való megegyezés alapján, elrendelte a parlamenti kupola tetején lévő ötágú vörös csillag - mint idejétmúlt jelkép - lebontását. Ez a művelet kissé nehezen ment, 31-től 3-ig, tehát négy napon keresztül próbálkoztak vele, s bár megrongálták, de végül is nem tudták levenni.
A legerősebb ellenforradalmár csoportok befolyásának és tekintélyének további növelésére lázas erőfeszítéseket tettek oly módon is, hogy egyes csoportokat egyesítettek, és úgy is, hogy újabb csoportok létesültek olyanokból, akik 30-a után látták elérkezettnek és alkalmasnak a helyzetet az aktív cselekvésre. Az ellenforradalom vezetői, politikai pártjai, de különösen fegyveres csoportjai lázasan készülődtek a hatalom teljes átvételére. Október 30-tól kezdve ugrásszerűen nőtt a fegyverraktárak, a laktanyák, a rendőrségi szervek elleni támadások száma, s városszerte új fegyveres csoportok kapcsolódtak be ebbe. Nagy menyiségű új harci eszközt szereztek nyugatról is.
Október 30-a után megállapodtak abban is, hogy Maléter tanácsadási joggal rendelkezik a Cooorvin közieknél, bár azok megtartják teljes önállóságukat. A 31-én megválasztott operatív bizottságot is csak azért ismerték el vezető testületnek, mert abban jelentős befolyáshoz és szerephez jutottak.
A Corvin közi parancsnokság október 25-től a VII, a VIII. és a IX. kerületi fegyveresekkel is szoros kapcsolatot teremtett, s jelentékeny részüketbefolása alá vonta. Sőt, érintkezésbe lépett a Széna tériekkel és néhány fegyveres egyetemi gárdával is. Ellenőröket, tanácsadókat, szakértőket küldtek a kisebb fegyveres szervezetekhez. Október 31-től a Corvin köz számára külön telefonvonalat létesítettek a Honvédelmi Minisztériumban. De nem szorítkoztak fegyveres akciókra, hanem kifejezetten politikai tevékenységük is megnőtt. Megbízottakat küldtek ki az úgynevezett forradalmi bizottságok létrehozására, ez meg is történt több budapesti kerületben, például a XVIII, a XIX, és a XX. kerületben. Jó néhány helyen beleszóltak abba is, hogyan alakuljon a kerületi kapitányságok vezetése. Majd mindegyik jelentősebb fegyveres alakulat, így a Corvin köziek is, különítményeket indítottak útnak vidéki városokba azzal a feladattal, hogy "a forradalmat" továbbfejlesszék.
A csoport kezdetben, 24-15-én, hetven-nyolcvan főt számlált, ez volt az úgynevezett szilárd gerinc, mely körül azután váltakozó létszámú tagság hullámzott. Az első két napon még meglehetősen nagy volt a fejetlenség és anarchia, de hamarosan működésbe lépett a parancsnokság, amely megpróbálta szervezett formába önteni az egységet. 28-án este a parancsnokság tovább bővült, a legkülönbözőbb politikai és katonai összekötőkkel, tolmácsokkal. November 1-én már a főparancsnok, két parancsnokhelyetes, katonai tanácsadó, rádiós, páncélos- és tüzérparancsnok, külön őrszakaszparancsnok, kötöző-hely felelős, továbbá összekötők, tolmácsok, gépírók tevékenykedtek. 30-a után - és ez nyilvánvalóan összefügg a Köztársaság téren játszott szerepükkel is - létszámuk ugrásszerűen megnőtt. A Corvin közben e napokban már mintegy öt-hatszáz, a Práter utcai iskolában pedig mintegy négyszáz fegyveres tanyázott. Az egyesüésés a további növekedés hatására a csoport teljes létszáma körülbelül három-négyezer főre emelkedett.
a Corvin közieknél és a legtöbb fegyveres csoportnál 30-aután a korábbinál is erőteljesebb jobbratolódást figyelhetünk meg, ami kifejezésre jut a szociális összetétel további változásában.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Idegen lobogó alatt
  2011-08-11 10:46:56, csütörtök
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Így készülődott és bontakozott ki a nagy karnevál. A karnevál, ahol mint tudjuk, ha nem is mindenki, de igen sokan, különböző maszkokban lépnek föl, jelentek meg. A fiatalok, az egyszerű emberek tömegei előtt az igazi arculatot, az igazi szándékot elfedte a résztvevők jelentékeny részének jól elkészített maszkja.
Sokan már 23-án délután, a tüntetésen levették álarcukat. Még többen este, a Rádiónál. Azután a fegyveres csoportokban, a párt- és állami intézmények megtámadása során. De október 30-ig a szereplők nagy része tudatosan vagy öntudatlanul még maszkírozta magát. Hát nem sajátosan furcsa helyzet? Az Egyesült Államok által támogatott Szabad Európa Rádió szabadságharcot és eforradalmat hirdet! Az Egyesült Államok elnökét 1956. október 24-re virradó éjjel a CIA, a Központi Hírszerző Iroda főnöke fölkelti álmából és majdnem sírva közl vele az örömhírt: - Budapest utcáin forradalom van! - Nem különös színjáték ez? A amerikai Központi Hírszerző Iroda forradalomért rajong és forradalomra buzdítja embereket?! Volt szerzetesek és gyártulajdonosok munástanácsokat szerveznek, az egykori csendőrség és rendőrség tisztjei néphez hű hadseregért és rendőrségért kiáltanak, az egykori fasiszta pártok aktivistái, tagjai a demokráciáért emelik fel a lobogót, a Horthy-fasizmus hívei az önkény és a zsarnokság elleni küzdelem "szabadságharcosaiként" ugranak talpra. És egyre erősebben hangzott fel a tulajdonviszonyok lényeges korrigálásának követelése. Ezek október 30-nak szerves előzményei voltak. Hamisítás tehát bármilyen valóban forradalmi eseménnyel vagy dátummal párhuzamba hozni október 23-át. Csak Horthy 1919-es budapesti bevonulásához, Mussolini 1922-es római meneteléséhez, Hitler 1933. januári hatalomátvételéhez hasonlítható. A "forradalmi" jelző álarc, Mussolini, Hitler, Szálai is forradalminak nevezte a pártját.
Mindez ma már valóban óriási karneválnak tűnhetne, ha nem lett volna olyan tragikus. S nemrég még létező, tegnap még lő osztályok egy idő után saját nyelvükön kezdenek beszélni. Kimondják, ami a valóságos érdekük. Úgy kezdenek mozogni, hogy elhagyják a mát, és visszatérnek tegnapi önmagukhoz. Október 30-ra voltaképp ujjal mutat erre a mozgásra. De ehhez a maszkokat, az álarcokat le kellett venni! A színesnek, elevennek, piros-fehér-zöldnek, sőt helyenként pirosnak tűnő karnevál mindinkább fekete színt kezdett ölteni. A pártház ostromakor és utána történtek során már az igai lobogót tűzték ki, a jelszó már az ott mozgásban levő, akcióba lendülő erők valódi törekvéseit fejezte ki. A történelmének ebben a drámai pillanataiban, ezen a napon érhetjük tetten azt a helyzetet, amikor az ellenforradalom már úgy érzi, nincs szüksége idegen lobogóra, kitűzheti a sajátját, hiszen a csúcsra ért.
Igaz, utólag már könnyű megállapítani, hogy kissé siettek, nem voltak elég megfontoltak, körültekintőek. Túl mohón kaptak a hatalom után. Bármilyen jól dolgozták ki a részletterveket, amelyekből nem hiányzott az egyes szakaszok beosztása, az előzetes felderítéss, az ellenség erejének megállapítása, sőt a régi módszer, a provokáció sem - ha a részekel nem is, az egésszel mégis baj lett. mert az egész az egykori magyar uralkodó osztályok, a honi reakció mohó, türelmetlen gondolkodását, lelkét tükrözte. Várni kellett volna még az igazi jelszóval, az igazi zászlóval, várni az igazi arculattal. Túl gyorsan húzták föl a felkelés fekete lobogóját, hamar vetették le a maszkokat.
Egy tér a sok közül, egyetlen ház Budapest sok ezer háza közül. És ez a tér, ez a ház mégis szimbólummá vált. Olyan szimbólummá, amely nemcsak ma, közel két évtizeddel a történtek után segít megérteni az események értelmét, de már akkor, aon a rég alámerült napon is megvilágította a tarkabarka színjáték igazi tartalmát, 1956 drámai és tragikus októberének titkát: a burzsoá restaurációt.
A szocialista rendszerrel szemben álló ellenséges politikai csoportok számára nem volt vitás, hogy közintézmények, hivatalok, üzemek megtámadása, a rendőrség, a kormány elleni föllépés a népi demokrácia egésze elleni harcot, az egész rendszerrel való leszámolást jelenti. Azok számára viszont, akik csupán a hibák ellen kívántak föllépni vagy olyan revizionista program alapján álltak, amely nem tűzte célul a kapitalista platform alapjáná álló politikai irányzatok, valamint a köréjük sereglők elhitték saját korábbi tanításukat és agitációjukat, miszerint az osztályharc Magyarországon már megszűnt, nincsenek ellenséges osztályok, s a tőkés restauráció már nem jelenthet valóságos veszélyt.
A megmozdulás résztvevőinek ideiglenes, politikai blokkjában azok, akik 1947-ig akartak visszamenni, október 26-án megálltak volna. Akik 1945-ig kívántak visszamenni, hogy a történelem kerekét az 1945-ös társadalmi állapotokig fordítsák vissza, azoknak október 28-a volt a határkő. Akik 1944. március 19-ét idézték fel, mert számukra az akkori volt a legitim helyzet, azok ebben a percben kezet nyújtanak azoknak, akik számára 1944. október 15-e megfelelő dátum. Az ő számukra "az igazi forradalom" október 30-án jött el. Ez utóbbiak azok a szélsőséges erők, amelyek lökik, nyomják, haszolják tovább az eseményeket, nem akarnak és nem tudnak megállni, hiszen úgy érzik, itt a cselekvés ideje. Íme a helyzet, amire tíz-tizenkét év óta várnak! S ha most nem cselekszenek, ez az óra soha többé nem üt.
Ők hivatkoznak elsősorban a "nemzeti sérelmekre", amelyeket a magyarság elszenvedett. Sajátos módon épp azok az osztály- és politikai erők, amelyek előidézték Trianont, amelyek a második világháború során belerántották a nemzetet egy újabb sorstragédiába, ebben a pillanatban a második világháború következményeit - amelyeket ők okoztak - hívják segítségül. A korábban titkolt jelszavak most nyíltan a zászlókra írva láthatók az utcán: "Le Trianonnal!", "Le Párizzsal!". Ez a nacionalista-soviniszta hangulatkeltés nem kis mértékben járul hozzá ahhoz, hogy nem a jobboldali szociáldemokraták, a jobboldali népiesek, vagy a kisgazdák nyerik meg a felajzott, harcba lendült embereket, hanem ezek a szélsőséges, reakciós politikusok.
Világosan kell azonban látni - s ezt nagyon fontosnak és lényegesnek tartjuk -, hogy a szélsőjobboldal erejének és befolyásának fokozódása semmiképpen sem jelentette azt, mintha a lakosság többsége e irányzet mögött sorakozott volna fel. A lakosság j elentékeny részét megzavarták az esmények. Politikailga nem látta világosan és tisztán a történtek jellegét, ami érthető is, hiszen először arról volt szó, hogy az ellenforradalmi felkelés robbant ki, majd azt nem sokkal később hivatalosan forradalmi felkelésnek minősítették. A kaotikusan pergő, áttekinhetetlen esmények, az egymásnak ellentmondó föllépése megzavarták ugyan az emberek jelentékeny részének tisztánlátását, de nem állították az ellenforradalom, s kiváltképp annak szélsőséges irányzatai mögé. A tömegek nem lebecsülhető részében a jobboldali és a szélsőjobboldali politikai irányzatok elsősorban azért tudtak befolyást szerezni, mert úgy léptek föl, mint akik a "legradikálisabban" és a "legforradalmibban" állnak szemben az elkövetett hibákkal.
A gyors ütemű politikai átalakulásokat az jellemzi, hogy a mérsékeltebb irányzatok helyét egyre szélsőségesebbek foglalják el. De a forradalalmak esetében a mérsékeltek és a szélsőségeseks gyökeresen más osztálytartalmat hordoznak, mint amikor ellenforradalomról van szó. Ezért nem téveszhetők össze az 1956-os felkelés részesei az 1789-es francia, az 1848-as magyar, vagy kiváltképp az 1917-es orosz forradalom erőivel. Politikai hovatartozásuk és osztályhelyzetük gyökeresen eltért az előzőekétől. Ha azt mondjuk, hogy az 1789-es francia polgári forradalom menete és fejlődése a mérsékteltek uralmától a szélsőséges irányzatokig terjed, akkor ezen azt értjük, hogy a burzsoázia különböző rétegeinek kezéből a hatalom fokozatosan a kispolgárság, sőt az előproletariátus képviselőienek a kezébe került. Ha azt mondjuk, hogy 1917-ben a hatalom a káderektől az eszereken és a mensevikeken át a bolsevikokhoz ment át, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a hatalom a liberális burzsoázia kezéből előbb a kispolgárság, majd a forradalmi proletariátus kezébe került. De ha azt írjuk, hogy 1956 október-novemberében Magyarországon a hatalmat a mérsékeltek kezéből kiragadták a szélsőségesek, akkor pontosan ellenkező irányú folyamatról van szó. Hiszen hogyan lehetne Mindszenyt és a körülötte gyülekezőket egy szintre helyezni a forradalmi jakubinusokkal vagy a ratikális proletariátust képviselő bolsevikokkal! Itt az események osztálytartalmából következően a szélsőségesség és a radikalizmus azt jelenti, hogy olyan osztálycsoportok jutottak hatalomhoz, akik gyökeresen akarták felszámolni mindazt, ami 1945 és 1956 köött történt.
A szélsőséges pártok, a szélsőjobboldaliak még nem tekintették győzelemnek mindazt, amit október 28-ig, 29-ig elértek. Ez csak félgyőzelem volt a számukra. Nem dőlt még el, milyen kormány legyen, kinek a kezébe kerüljön a hadsereg, a belügyi szervek irányítása. Nem dőlt még el teljesen, hogy az újonnan létrejött hatalmi intézmények, az úgynevezett forradalmi bizottságok, mely osztályok érdekeit képviseljék. Végső soron 28-án és 29-én még nyitott kérdés volt, hogy milyen rendszer legyen Magyarországon.
Akik a pártház ostrsomát előkészítették és végrehajtották, nem kívántak megállni semmiféle átmeneti állapotnál, "liberalizált kommunizmusnál", valami olyan társadalmi, politikai rendszernél, amely alapjaiban még megőrzi szocialista jellegét. Ellenkezőleg, pontosan az volt a céljuk, hogy ezt a számukra még meglevő veszélyt is elhárítsák. Mert nemcsak azt tartották aggasztónak, hogy a forradalomhoz hű emberek fegyverrel rendelkeznek, ellenállnak, sőt a népköztársaság védelmére kész fegyveres munkásmilíciákat kívánnak létrehozni. Ebben sem kis veszély rejlett az ellenforradalom szélsőséges irányzatai, vagy ahogy Molnár Miklós megfogalmazta, "legveszélyesebb elemei" számára. De ezen túlmenően október 28-án és 29-én meg annak a lehetősége is fennállt - ha nemis volt már sok reális alapja, pontosabban a reális alap ehhez egyre inkább szűkült -, hogy az ellenforradalom megáll egy átmeneti állapotnál, egy olyan szakaszban, amely a szélsőségesen antikommunista irányzatok számára nem lett volna kedvező. Ezért is folytatták a harcot tovább. Ezért nem álltak meg a tűzszünet meghirdetése után, azért nem elégedtek meg a többpártrendszer kinyilvánításával, s azzal sem, hogy megállapodás jött létre a nemzetőrség létrehozására, amelyben a szélsőséges irányzatokat képviselő fegyveres csoportoknak mindinkább vezető szerep jutott. Ahhoz, hogy ezt az általuk átmenetinek tartott közbülső szakaszt elkerüljék, s továbbsodorják az események menetét, szükségük volt a Köztársaság téri támadásra is.
Amegelőző hét nap során harc folyt a Rádióért, a "Szabad Nép" székházáért, a Központi Bizottság épületéért, majdnem mindegyik kerületi pártbizottsági székházért, jó néhány körzeti pártszervezet épületéért, a tanácsokért, a tömegszervezetek központjaiért, s a legforgalmasabb, stratégiailag fontos csomópontokért. Ütközetek zajlottak laktanyák, fegyvergyárak, a nagyüzemek birstoklásáért, összecsapások folytak a minisztériumokért. Minden országban nagy jelentőséggel bír a főváros, hazánk sajátos viszonyai közepette pedig dontó szerepe volt. S lehet-e vitatni azt, hogy mekkora jelentősége van annak a társadalmi szervezetnek, a pártnak, amelynek vezetésén, egységén, harcképességén múlik a hadsereg, a rendőrség, a forradalomhoz hű tömegek harcképessége is?!
1956. október 23-án szinte azonnal megkezdődött Budapestenés országosan is a pártbizottságok, a pártintézmények elleni harc Budapesten - taktikai megfontolásból - a támadás nem vált aonnal általánossá, nem került azonnal előtérbe, de az események sodrásával gyorsan a megmzdulás centrumába került. Október 30-án pedig az ellenforradalmárok már elérkezettnek látták az időt, a Budapesti Pártbizottság elfoglalására, sőt ezt sürgősen szükségesnek érezték. Nemcsak azért, mert a Budapesti Pártbizottság október 27-én és 28-ánmegkísérelte a forradalmi munkászászlóaljak fegyveres alakulatainak létrehozását. Ha nem teszi ezt, akkor is minden bizonnyal megtámadják. Hiszen puszta léte, működése is azt jelezte, hogy még nem dőlt el teljesen a harc, a hatalom sorsa. Természetesen önmagában és egyedül a Budapesti Pártbiottság székházának elfoglalása sem billentette át a mérleg nyelvét, de kétségtelen, hogy ebben az átbillentésben alapvető szerepe volt.
A szervezett ellenforradalmárok, reakciós pártok és irányzatok jól átgondolt taktikai okokból még október 23-a után is csak részköveteléseket, "reformokat" hangoztattak. Természetesen hallatszott már és fokozatosan erősebbé ált általában a kommunisták elleni harc jelszava is. A Budapesti Pártbizottság székháza elleni ostrom, annak előkészítése, végrehajtása pedig már azt jelzi, hogy immár széles körben és frontálisan folyik a hajsza a párt emberei, szervezetei, bizottságai, intézménei ellen. Ennek pedig alapvető elvi konzekvenciái vannaka. Nem kevesen - irodalmárok, politikusok, ideológusok, történészeks - írták és mondták is, hogy a kommunista párt kiiktatása nem jelenti, nem feltétlenül kell, hogy jelentse a szocialista társadalmi viszonyok felszámolását. Ha egy pillanatra elfogadnánk azt a tételt, és csak a megtörtént eseményeket tekintetnénk át - amelyek 30-a után most már a maguk logikája szerint haladnak tovább -, akkor is azt kell látnunk, hogy a párt elleni általános támadás egyben a párt szövetségesei és a szocialista állam hívei és intézményei elleni harcot jelentette. S ez törvényszerű, természetes dolog. Mert az még elképzelhető, hogy egy antiimperialista, antifeudális forradaloma a kommunista párt részvétele nélkül fejlődik olyan stádiumba, amikor a kispolgári forradalmi csoportok továbblendítik a forradalom menetét, és elérkeznek a szocialista átalakulás küszöbéhez, sőt át is lépik azt. De az lehetetlen, hogy egy súlyos összeütközésekben háttérbe szorított kommunista párt kiiktatásával, vezetőinek és embereinek fiikai megsemmisítésével erősítsék, fejlesszék, újítsák meg a szocialista viszonyokat. A kommunista párt felszámolásáért indított harc szükségszerűen azzal jár, hogy helyébe más politikai pártok lépnek vezető erőként, s olyan mértékben kezdik átformálni a szocialistává váló viszonyokat, hogy azzal közvetlenül rátérnek a tőkés rend restaurációjára. 1956-ban Magyarországon a párt ellen kibontakozó általános támadás talajáról már megindult a szocialista viszonyok fölszámolása is. És ezzel összefonódott a nem kommunista, de haladó, ténylegesen demokratikus fölfogású emberek elszigetelése, lejáratása, eltávolítása sőt kifejezett üldözése.
Itt negatív módon bizonyosott be a párt döntő szerepe a munkáshatalom, a szocialista forradalom szempontjából. Bebionyosodott ugyanis ha a társadalom vezető ereje, a munkásosztály forradalmi pártja válságba kerül, egysége megbomlik és éppen a legsúlyosabb időszakban, az osztályharc legélesebb periódusában nem tudja biztosítani a szükséges eszmei-politikai útmutatást, szervezeti és cselekvési egységet, akkor a munkásosztályegysége, a munkás-paraszt szövetség megbomlik, a munkáshatalom meginog, szétesik. Ezért nem véletlen, hanem a harc logikus, törvényszerető jellemzője, hogy az ellenforradalom meggyőzédes, statégiailag és taktikailag képzett vezetői voltaképpen kezdettől fogva és mindenekelőtt a párt ellen folytatták a harcot, ha ez rendkívül bonyolult helyzetben eleinte nem is volt világos.
Mindaz, ami hazánkban 1956 őszén történt, bebizonyította, az a megmozdulás és fegyveres harc, amelyik a munkáshatlaom irányító intézménye, vezető ereje, a párt ellen irányul, az előbb vagy utóbb szükségszerűen ellenforadalmi jelleget ölt. Hogy előbb vagy utóbb-e, az attól függ, hogy a mozgalomban és a felkelésben mely osztály által támogatott irányzatok és áramlatok vesznek részt, illetve melyiküké a vezető szerep.
A Budapesti Pártbizottság székháza elleni ostrom nyilvánvalóvá tette, hogy a kibontakozott mozgalom nem tesz különbséget, hanem elsöpör mindent és mindenkit, aki útjába áll.
Ebben a szakaszban már megkezdődik a harc azok ellen a revizionisták ellen is, akik kitartanak eredeti nézeteik mellett és nem állnak át teljesen a nyílt ellenforradalom oldalára. Ettől kezdve őket is éppúgy fenyegeti a nyers fizikai erőszak, mint a kommunista párt egészét. Cikkek és politikai megnyilvánulások sokasáát idézhetnénk, amelyekből kiviláglik, hogy az ellenforradalom politikusai, pártjai elismerik ugyan a reviníonisták "történelmi szerepét", a nyílt ellenforradalom számára való kapunyitásban, de idejétmúltnak tekintették őket, olyanoknak, akik maguk is "súlyos bűnöket, hibákat követtek el", akiknek általában nincs helyük a "forradalom által szült világban". S még kevésbé van helyük a vezetésben, a kulcspozíciókban, a döntő posztokon.
Nem kevesen állítják a nyugaton megjelent írások szerzői közül, hogy ekkor, 30-án köszöntött be az igazi szabadság, a 23-től 30-ig eltelt nyolc napon át ezért a szabadságért folyt a harc. Egyébként maga Nagy Imre is így nyilatkozott: Október 30-án délután - miközben még folyt a Köztársaság téren az öldöklés - a Parlament előtt beszédet tartott néhány száz embernek, s kijelentette: - Szabadságunk első óráit éljük.
Feltűnő azonban, hogy e változások kiindulópontjáról szólva a legtöbben kihagyják a Köztársaság téri ütközetet, vagy, akik foglalkoznak vele, röviden az atrocitások kategóriájába sorolják, tehát nem a lényeghez, nem a "forradalom" alapvető történéseihez, nem a Rubicon átlépésének eseményeihez. Holott, mint már több ízben legszögeztük, a fordulatban, a "második szakasz" kibontakozásában kiemelkedő szerepe van a Köztársaság téren történteknek. Hiszen bármilyen fontos is a többi esemény, hogy a hatalom merre billen, az alapjában mégis attól függ, kiknek a kezében van a fegyver és a fegyveres erő, kik azok, akik "szabadon" léphetnek fel, vagyis milyen erők törnek előre és támadják meg, foglalják el többek között a Budapesti Pártbizottság székházát. Az ostrom politikai és lélektani hatásában van a nap igazi jelentősége. Ha nem létezik a Budapesti Pártbizottság, akkor ez azt jelenti, hogy az ország centrumában és szívében a kommunista párt nemcsak hogy ki van szorítva a hatalomból, de lényegében már törvényen kívül áll. Akkor hiába van még a kormányban kommunista miniszter, akkor majdnemhogy hiába küzdenek a kormányon belül és a még megmaradt pártközpontban, a központi vezetésben a forradalomhoz hű emberek, mert egyik legjelentékenyebb hátvédjüket és támogatójukat már szétverték.
A budapesti pártház elfoglalása a kommunisták között persszimizmust, kétségbeesést, szörnyű nyugtalanságot, a vereség hangulatát idézte elő, a cselekvésre készek soraiban már az illagatitásba vonulás gondolatát keltette, a szocializmus bizonytalan, megzavart híveit kétségbe ejtette, nem kis részüket pedig - kiváltképpen a karrieristákat - az új hatalom és az új hatalmi centrumok felé való orientálódásra ösztönözte. Az ellenforradalom támadásban levő szervezetei, alakulatai pedig újabb és jelentős bizonyítékát kapták annak, hogy érdemes továbbharcolniuk, hiszen ezen a módon növelhetik befolyásukat és foglalhatnak el újabb pozíciókat.
Október 25-én Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke, nyilatkozatában még csak arról szólt, hogy "Amerika teljes szívével a jelenleg lezajló eseményeket úgy tekinti, mint a magyar nép intenzív szabadságvágyának ismételt kifejezését".
Alighogy befejeződött a pártbizottság elfoglalása és az azt követő vérengzés figyelemre méltó beszédet közveetítettek az éter hullámai. Eisenhower elnök 1956. október 30-én a többi között a következőket mondotta: "Ma láthatólag új Magyarország szüleik ebből a küzdelemből, olyan Magyarország, amely - szívből reméljük - megismeri a teljes és szabad nemzeti létet.
Örümünk telt e történelmi eseményekben.
Van még egy összefüggés, amit fontosnak és jellemzőnek tartunk: A Köztársaság téren a magyar ellenforradalmárok ütköztek meg a magyar kommunistákkal. S voltaképpen ez volt az igazi értelme 1956-nak, belső társadalmi harc, osztályharc folyt a "legmagasabb" fokon, melyben osztályok, tásrsadalmi csoportok küzdöttek egymással. E harc tétje Magyarország, társadalmi rendszere, a társadalmi berendezkedés, és ennek a legérzékenyebb pontja, az alapja - a hatalom jellege.
Mindaz, ami rárakódott az ellenforradalomra, amit képes volt önmagához vonzani, ezen a napon, mint küső, s nem szerves rész lehámlik, leválik róla. Ezért volt szükség akkor is és utólag is megtévesztésre és hazugságra, a gyermekded mesékre a lakomákról, a titkos pincékről, a börtönökről. Mindez kísérlet volt a valóság elfedésére, eltakarítására. A valóság mégis átüt e kísérletsorozaton, a Köztársaság téri ütközet során nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar kommunisták a magyar munkásosztály, a magyar népi demokrácia érdekeiért harcolnak és védik a munkáshatalmat az egyik oldalon, és az ellenforradalom szervezett erői lépnek fel, harcolnak a munkáshatalom ellen a másikon.
Bármilyen súlyos hibák történtek is, és bármennyire kritikus helyzet alakult is ki október 23-től kezdődő ellenforradalommal, még meg voltak a lehetőségek arra, hogy a párt és a kormány vezetése e válságos helyzetből kikerüljön. Az ellenforradalom soha nem tudott volna előretörni és átmenetileg a hatalomhoz férkőzni, ha a pártvezetésben nem uralják a terepet a szektás és a jobboldali opportunista irányzat képviselői. Már írtunk arról, hogy a korábbi években elkövetett szektás hibák hogyan hatottak és hogyan befolyásolták a lakosság jelentékeny részét. A revizionista irányzat vezetői a párt jelentékeny részét megtévesztették, a tagság azt hitte és remélte, hogy Nagy Imre e válságos helyzetből az ellenforradalom visszaszorításával, legyőzéséel, a népi demokratikus rendszer győzelemre juttatásával kivezeti az országot. Ehelyett az történt, hogy Nagy Imre és hívei, amilyen mértékben a hatalom a kezükbe került, olyan mértékben engedték át a terepet az ellenforradalmi irányzatoknak. Ha a 23-a és 27-e közötti eseményekets áttekintjük, azt látjuk, hogy 24-re virradó éjjel a Központi Vezetőség ülésén helyes határozat és program született. Kimondta: az ellenforradalmat, ha fegyveresen támadott, fegyveresen kell visszaszorítani, a népi demokráciát meg kell védeni. A korábbi években a gazdasági életben, az iparban, a mezőgazdaságban és kulturális téren elkövetett hibákat fel kell számolni. És e határozat végrehajtásához meg is volt az erő. Bár nagyon súlyossá vált a helyzet, a katonai alakulatok túlnyomó többsége, a rendőrség nagy része, a karhatalom, a pártszervezetek, a munkásosztály jelentős tömegei az internationalista segítségre támaszkodva az ellenforradalmi támadást vissza tudta volna szorítani.
Ehelyett tanúi lehettünk annak, hogyan teljesítették az ellenforradalmi fegyverese csoportok és politikai irányzatok híveinek a követeléseit még részleteikben is. A kormányt minduntalan átalakították és ezzel mindig jobbra tolták. Nagy Imre újabb és újabb engedményeket tett, feoldotta a kijárási tilalmat, megakadályozta a meghirdetett statrárium érvényre juttatását, meggátolta az ellenforradalmi gócok felszámolását, tárgyalásokat folytatott a fegyveresek vezetőivel, feláldozta az ellenforradalom oltárán azon párt- és állami intézményeket és szervezeteket, amelyeket erősíteni és fejleszteni kellett volna az ellenforradalom felszámolása érdekében.
Október 24 és 28. között még igen jelentős párt-, munkás-, katonai és rendőri erő állt a párt és a kormány rendelkezésére az ellenforradalom elleni harcban. Ezek harcolteak is az ellenforradalom ellen, de 28-án Nagy Imre keresztülvitte az események átértékeléséts, hátba támadva a harcolókat. És 20-án, az ellenforradalmi támadás teljes kibontakozásának időszakában,meghirdette a többpártrendszert, az 1945-ös koalíció visszaállítását.
Ma már világos, hogy e politikai vonalvezetésnek, koncepciónak jelentős szerepe volt az ellenforradalom előretörésében. De nem kisebb Nagy Imrének és közvetlen híveinek a felelőssége abban sem, hogy jóval 1956 októbere előtt, a belső pártharcok során, a szektás irányzat elleni harcban, olyan elméleti, politikai platformot dolgoztak ki, amellyel alaposan megkönnyítették az ellenforradalom dolgát. Nagy Imre "Erkölcs és etika" című tanulmányában, amelyet 1955 decemberében dolgozott ki, a "népi demokratikus államrendet "elfajult bonapartista hatalomnak" nevezte, és annak erőszakos megdöntésére hívott fel". 1956 januárjában "Méhány időszerő kérdés" című tanulmányában már a többpártrendszer visszaállítását tűzte ki célul. "A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve" című tanulmányában pedig, amelyet szintén 1956 januárjában írt: "A "tömbpolitika felszámolása" ürügyén az ország védelmi szövetségének, a Varsói Szerződésne megsemmisítését, az országnak az imperialisták kezére játszását jelölte meg."
Ezeket az írásokat 1955-ben és 1956-ban hívei terjesztették maguk között. De az ellenforradalom kitörésének kezdeti szakaszában még nem volt mindenki előtt világos, hogy a revizionista irányzat egy olyan központi csoportot hívott életre, amely a hatalom megszerzése érdekében a legmesszebb ment: titkos központtá alakult, amely megpróbálta - és nem eredménytelenül - tömöríteni a legkülönbözőbb irányzatokat, hogy azokkal szövetséget kötve biztosítsa kormányra és hatalomra jutását.
Mint tudjuk, Nagy Imre elment egészen a Varsói Szerződés felbontásának deklarálásáig. Ez a lépése is törvénytelen volt. "Nagy Imre és áruló csoportja, céljainak megvalósítása érdekében, továbbá azért, hogy teljesen szabaddá tegye az utat az imperialista beavatkozás számára, megkísérelte az ország védelmi szövetségét, a Varsói Szerződsést törvénytelen módon és egyoldalúan felbontani."
Törvénytelen olt az ország alkotmányában rögzített irányító intézményeknek - az országgyűlésnek, az Elnöki Tanácsnak, sőt a kormánynak is - a vezetésből való kirekesztésesss.
Október 30-a után Nagy Imre már olyan mértékben alakította át a kormányzati szerveket,s hogy azoknak nem sok közük maradt a törvényes intézményekhez. "A kabinetet már ekkor úgy állította össze -, hogy - bár megtévesztés céljából még helyet adjon benne a szocializmushoz hű személyeknek is - abban a reakciónak többsége legyen. November 2-én azonban még ezt a kabinetet is átszervezte, bevonta a burzsoá restauráció további elszánt, szélsőséges képviselőit, s az ellenforradalmi felkelés vezetőit. A kabinetnek ekkor már Nagy Imrén, Losonczy Gézán, Tildy Zoltánon kívül tagja lett többek köött Kéthly Anna, B. Szabó István, Bibó István, valamint a honvédelmi miniszteri minőségben Maléter Pál, a fegyveres ellenforradalmi felkelők parancsnoka is."
Ennek köszönhető, hogy még ebben a gyorsan változó helyzetben is van az ellenforradalmi vezérkar egy részének annyi érzéke,hogy azt a miniszterelnököt, ai értékelésével és pecsétjéel hitelesíti az ellenforradalom programját, ne támadja. Arra a miniszterelnökre, ak komunista párttag létére hajlandó a Varsói Szerződésből kilépni és a Szovjetúnióval szembefordulni, a hatalmat mindinkább kézbe agadó ellenforradalmi politikusoknak még szükségük vana. De ebben a folyamatban a miniszterelnök, aki kinyújtja a kezét az ellenforradalmárok felé, olyan helyzetbe kerül, hogy amilyen mértékben erősíti a szövetségét velük, olyan mértékben olvas el saját ereje és hatalma.
Ugyanakkor a válságba jutott kommunista párthoz ragaszkodók jelentős része bízott Nagy Imrében és híveiben. Remélték, hogy a Rákosi Mátyás vezetése által elkövetett hibákat kijavítva és jóvátéve, új rogrammal kivezethetik a válságból a pártot és a rendszert. A párt tömegeinek jelentékeny része ezzel a reménnyel csoportosult Nagy Imre zászlaja mögé. De ő is hívei a kommunistákból nem mertek és nem akartak egy új sereget toborozni. Nagy Imre nem akart a kommunistákra támaszkodni. Sőt, a "felkelőkkel", a régebbi koalícós pártok jobboldali csoportjaival, a váratlanul felbukkanó legkülönbözőbb,, Nagy Imrével és kormányával is szemben álló i rányzatokkal való tárgyalások során a tét, az alku tárgyát elsősorban a népköztársasághosz hű erők jelentették. Megegyezni a volt koalaíciós pártok jobboldalával, a fegyveres ellenforradalmi csoportok vezetőivel csak azon az áron tudott, hogy odadobta azt a politikai és katonai erőt, amelynek újjászervezésével elősegíthette volna a válságból való - akkor sem könnyű, sőt gyötrelmes, de mégis sikerrel kecsegtető - kibontakozást.
Minden lépésről lépésre történt. Alkuval, megegyezéssel, huzavonával, miközben a rendszerhez hű erők még h aracoltak. Harcoltak a Központi Vezetőségben, a kormányban, az egyre súlyosabb és szorongatott helyzetbe került pártbizottságokban, katonai, rendőri és más biztonsági alakulatokban. Ennek ellenére, különösen 28-tól, a szélsőségesen reakciósok politikailag is, fegyveresen is egyre inkább tért hódítottak.De a hatalom még nem volt teljesen a kezükben. A fegyveres felkelőcsoportok, miközben folytatták a harcot, hajlandók voltak tárgyalni is Nagy Imrével, mert jól tudták, ha a miniszterelnök tárgyal velük, ezáltal elismeri őkets. Sőt, ha megpróbálja meggyőzni és kérlelni őket, ez már nemcsak az elismerésüket jelenti, hanem annak elismerését is, hogy erővel, súllyal rendelkezzenek.s
Azzal összefüggésben, hogy az ellenforradalmat forradalomnak minősítsék és ennek gyakorlati következményeit is érvényesítsék - megegyez és a fegyveres csoportok vezetőivel, a kibontakozó ellenforradalmi pártokkal, mozgalmakkal - , arra volt szükség, hogy ne csak lemondjanak az ellenforadalom elleni haracról, hanem egyenesen odadobják az ellenforradalmároknak mindazokat a politikai és katonai erőket, amelyek hajlandók lettek volna harcolni. Október 28. és 29. tehát az előretört ellenforradalmárok számára nagy siker., pozíciónyerés és térhódítás volt, de még nem a teljes siker. A teljes sikerhez tovább kellett folytatniuk a harcot azok ellens, akik a kormányban, a pártvezetésben a felkeklőkkel való megegyezés ellen vannak. Mint ahogy Kádár János elvtárs megállapította a Budapesti Pártbizottság harcának jelentőségével kapcsolatban: "Az ellenforradalom a fontos stratégiai pontok megszerzése után összpontosította erejét, azt akarták megmutatni, hogy a fegyveres erőkssssss a kezükben vannak, és meg akarták gyorsítani győzelmüket. A mi oldalunkon is demonstatív volt az ellenállás: a Budapesti Pártbizottság áll, él, működik. A kommunisták kezében is van fegyver, vannak áldozatkész emberek. Az ellenforradalomnak számolnia kellett ezzel. Ha sikerül, meg lehet állítani a romlás folyamatát, újra lehet gyülekeztetni a szocializmus híveit. Egy széles fronton folyó bonyolult háború közben a legfontosabb csomópontok közé tartozott pártház, amely még tartotta magát, ezért, ez ellenkoncentrált az ellenség, és ennek védelmére álltunk ki mi is."
Mivel a Budapesti Pártbizottság volt az egyik legfontosabb csomópont, amely útjábanállt az erőrenyomuló ellenforradalomnak, ezért határozták el már október 28-án, hogy a további térnyeréshez ateljes frontáttöréshez erőteljesebb csapástmérnek a harcoló ellenálló erőkre, és közülök is az egyik legjelentősebbre, a Budapesti Pártbizottságra. Ahogy Kádár elvtárs a pártház elfoglalásával kapcsolatban megemlítette, korábban a Központi Vezetőség székházát akarták elfoglalni. A Rádió eleste után belőttek az épületbe is, miközben a vezetőség ülésezett "Megindult az ostrom ott is, de a katonák visszaverték a támadókat". Az ellenforradalom fegyveres csoportjai ezzel bizonyítani akarták önmaguk és a tömegek előtt, hogy ők az erősebbek, a tényleges hatalom az ő kezükben van. De bizonyítaniuk kellett ezt a velük tárgyaló Nagy Imrének is.
Az ostrom idején Nagy Imre és hívei, mint láttuk, nem siettek a Budapesti Pártbizottság segítségére. Lett volna-e elegendő erő a pártház védelmére? Kétségtelen, hogy 30-án délelőtt a helyzet már nagyon kritikus volt. Ennek ellenére még volt lehetőség a védelemre, s egy más politikai koncepcióból, más alapállásból kiindulva ezt fel is használhatták volna. A kormányban és a pártvezetésben Nagy Ime köré tömörülő politikusok azonban nem tartották fontosnak, hogy a pártház védelmében intézkedjenek. Nagy Imre és hívei - akiknek még volt befolyásuk - megpróbálhatták volna mozgósítani a Budapesti Főkapitányságot, a hadsereget, a karhatalmat, a belügyi egységeket, ennek lett volna eredménye. De ki ellen mozgósítottak volna? Azok ellen,akiket ők maguk minősítettek forradalmároknak? Úgy látták, hogy a Budapesti Pártbizottság útjában áll a "felkelőkkel", a "forradalommal" való megegyezésnek. Ezért könnyen elfogadták azt a híresztelést, hogy a pártbizottságon levők provokálták a felkelőket. Ez megnyugtató magyarázat volt önmaguk becsapására, saját lelkiismeretük megnyugtatására, amikor éppen azoknak a fegyveres csoportoknak a vezetőivel tárgyaltak, amelyek a Budapesti Pártbizottság elfoglalásáért folyó harcban a derékhadat alkották. Ott és akkor, a Köztársaság téren október 30-án lepleződött le Nagy Imre áruló magatartása, éppen a Budapesti Pártbizottság székházának megvédéséhez nyújtott segítség megtagadásával, a védők életének feláldozásával.
Nem elszigetelt, ismeretlen, kisebb nemzetőr csoportok vettek részt a támadásban. Azok támadták meg és foglalták el, akik az ellenforradalom szélsőséges szárnyát képviselték, akik már részesei voltak a hatalomnak, de még nem érezték azt szilárdan a kezükben. Így akarták vitathatatlanná tenni, hogy e megmozdulás "az ő forradalmuk", s elsopörni az útból mindazokat, akik még harcoltak és készek voltak harcolni ellenük.
A Budapesti Pártbizottság ostromát olyan terv alapján készítették elő, amely egyben egy újabb, nagyarányú előretörésnek az alapjait vetette volna meg, előkészítve a "hosszú kések éjszakája", s a Szent Bertalan-éjszakák sorozatát. Olyan csapássorozatot akartak mérni a kommunista párt még megmaradt és még haracoló erőire, hogy ezek elszigetelt és megfélemlített helyzetbe kerüljenek.
A Budapesti Pártbizottság székházának elfoglalása olyan kiemelkedő esemény az ellenforradalom menetében, amelynek tanulmányozásakor nyilvánvalóvá válik, hogy az október 23-án kezdődő események jellegét alapvetően nem a revizionisták, nem a jobboldali népiesek, nem a jobboldali kisgazdák és szociáldemokraták, nem a polgári demokrácia hívei szabták és határozták meg. A történtek feltárása megmutatja, valójában kiknek a kezébe került a hatalom az október 23-án megindult mozgalom során. Vaslogikával, k érlelhetetlenül bebizonyosodik: az események nem 1947-ig csúsztak vissza, de még csak nem is 1945-ig. Nem a koalíciós világ tért vissza akkori, 1945-1947 közötti harcaival, viszonyaival, hanem valami egészen más. Új formában, új módszerekkel, de tartalma, lényege nem új. A hatalom régi birtokosai és egyköri szövetségeseik, a történelmileg sajátos módon összeforrt reakciósabb uralkodó csoportok és a velük együtt masírozó, együtt élő és harcoló társadalmi és politikai elemek tértek viharsebesen vissza, eljutva nem csupán a hatalom széléhez, hanem október 30-án már - épp a revizonista és közvetlen szövetségeseik segítségével - a hatalom szívéhez. S ez nem valamiféle elfont következtetés, közvetlenül bizonyítják ezt a székház elfoglalását követő fővárosi és vidéki események.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
Idegen lobogó alatt
  2011-08-09 09:47:34, kedd
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Azok számára, akik szerint a "forradalom" egy új szocialista államhatalmat, egy semleges szocialista magyar köztársaságot teremtett, a Köztársaság téren történtek igazi hátterével való szembenézés azt jelentette volna, hogy szembe kell néznük az erőviszonyok tényleges alakulásával. Ez pedig tarthatatlanná tette volna az álláspontjukat. Hiszen a Köztársaság téren történtek a leghatároottabban cáfolják például Molnár Miklós állítását, mely szerint: "A legveszélyesebb elemek - és ezt jól meg kell jegyezni - csaknem olyan gyorsan tűntek el, mint ahogy felbukkantak. A jobboldal feléledése csak átmeneti hullám volt, a jobboldal jelentőségének hirtelen elhalványulása bármi másnál jobban megmutatja a forradalmi áramlatok, a főbb forradalmi iányvonalak igazi jellegét és erejéts. Nem véletlen hát, hogy a szerző könyvéből - mint ahogy a vele egyetértők, egy véleményen levők írásaiból is - hiányzik a budapesti pártszékház elfoglalásának igaz története.
Egyet kell étseni viszont Molnár Miklósnak azzal a megállapításával, hogy az általa "legveszélyesebb elemeknek" nevezett jobboldali csoportok és személyek megjelenése az erőviszonyok alakulásával függött össze, a "főbb iányvonalak igazi jellegével és erejével". De éppen az erőviszonyok alakulása cáfolja meg azt az állítást, hogy a jobboldal éledése csupán átmeneti, átfutó hullám lett volna. S ezt a pártház ostroma is szemléletesen mutatja.
Ezért torpannak meg a polgári demokratikus vagy revizionista szellemű írások a Köztársaság téren történtek felelevenítésekor. Nem tagadják a brutalitásukat, de a tényleges következtetésekss levonásától óvakodnak. Ez jellemző Paul Zinner könyvére is, melyben ugyancsak megtalálhatók e megközelítés jellegzetes ellentmondásai. Zinner szerint október 30-ra már alapvető változások történtek: a szabadság még megmaeradt akadályai összeomlottak, az "öröm érzése lett úrrá az embereken",, a börtönöket megnyitották, a rádió központi állomását "olyan írók irányítása alá helyezték", akik a foradalom szolgálatába álltak, s különböző "forradalm tanácsok" alakultak. Október 30-ra tehát, szerinte "ütött a szabadság órája". Mégis e nap délelőttjén "a szabadságharcosok egy csoportja ostrom alá vette a kommunista párt budapesti szervezeteinek székházát", s mint írja, az épület elfoglalása után a "védők köül többet bsrutálisan legyilkoltak a lázadók."
Zinner sem nézi rokonszenvvel, ami a Köztársaság téren történt, sőt a pártház elfoglalása utáni eseményeket "gyalázatos mészárlásnak" tekinti. Igaz, másokhoz hasonlóan ő is siet hozzátenni, hogy az ilyen gyalázatos mészárlás "em volt tipikus jelensége a forradalomnak".
Mások elismerik a lincseléseket, de mentségül azt hozzák föl, hogy azokban a napokban az Írószövetség és különféle "forradalmi testületek" felemelték figyelmeztető szavukat, és tiltakoztak a lincselések ellen.
E szerzők köül a leghatározattabban talán a "Tiltott egek" című könyv írója, Marton Ende ítéli el a Köztársaság téren történteket: "Meggyőződésem szerint nincs mentség erre az október 30-i értelmetlen öldöklésre, ami akkor történt, amikor úgy látszott, hogy a forradalom már győzelemre jutott . Rokonszenvesnek tünhet ez a megállapítás, ám az idézetből egyben az is nyilvánvalóban kitűnik, hogy ő sem ismerte föl e napok valódi történetét, az események mozgatórugóit. Végülolyan szerző is akadt, aki észlelt valamit a történtek lényegéből: "Hallatszottak olyan hangok, hogy minden kommunistát üldözni kell" - írja az angol Basil Davidson.
A pártház ostroma valójában szorosan összefüggött az ellenforradalom táborában levő különböző irányzatok küzdelmével és átcsoportulásával, az eseményekben részt vevő erők megoszlásával, céljaival, eszközeivel és módszerével. Hogy kiknek volt szükségük erre az öldöklésre, azt a következőkben megkíséreljük érékeltetni és bemutatni.
Október 30-át megelőzően Budapesten, néhány olyan nagy ipari centrumban, mint Miskolc, Győ, de a megyei székhelyek, járási központok és községek, falvak egy részében is már olyan eseményekre került sor, amelyek jelezték, mi van kibontakozóban. A megmozdult tömegek cselekedeteiben ott munkált a korábban elkövetett hibák hatása: a felemelt ötéves terv, amely meghaladta az ország teherbíró képességét, s amelynek következtében 1951-1953.-ban a munkások életszínvonala húsz százalékkal csökkent, a nehézipar fejlesztésének erőltetett üteme, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének túlzott gyorsasága, a párton belüli bizalmatlanság kihatott az állami életre, igen sok embert érintett és a törvénysértésekben, mint legsúlyosabb eseményekben érte el a csúcsát. E hibák közé tartozott nemzeti sajátosságaink lebecsülése és elbagatellizálása, a szocialista forradalom általános törvényszerűségeinek és a nemzeti sajátosságoknak nem megfelelő összehangolása. Mindezt csak betetőzte az a személyi kultusz, amely Rákosi Mátyás körül kialakult, s amely gyengítette a párton belüli és a közéleti demokratizmust, a kollektív vezetést, a forradalmi pártban nélkülözhetetlen kritika és önkritika szellemét. Mindezek a korábban kivívott eredményeket kezdték aláásni, gyengíteni. Ezek a tényezők jelentős szerepet játszottak abban, hogy olyanok is negatívan cselekedtek, akiknem nem volt érdekük a szocialista rendszer elleni fellépés. A szocializmust gyűlölő, azzal tudatosan szemben álló szélsőjobboldali, nacionalista, burzsoá és lumpenproletár elemek azért tudtak vonzani, maguk mellé állítani olyanokat is, akik osztályhelyzetüknél fogva, osztályérdekeikből adódóan nem tartoztak oda De a hibák jelentékeny mértékben gyengítették az ellenforradalom ellen harcolók tömegerejét is, a munkások, a dolgozók legkülönbözőbb rétegeit passzivitásba sodorták, és lehetőséget adtak a ideológiai és politikai zavarkeltésre. E hibák hatása nagyrészt túléltes az elkövetőket, hiszen azokat már korábban - bár mégis kissé későn - leváltották a párt és a kormán vezetéséből. A szektás politika következménye is volt, hogy a tűntetők, sőt a fegyveres "felkelők" között is ott voltak olyanok, akik vakójában csak a szektás politika által elkövetett hibákat akarták kijavítani, felszámolni. Így a szektás politikának kétségtelenül jelentős szerepe volt abbana, hogy a proletárdiktatúrának, a munkáshatalomnak egész szövetségis rendszere meglazult, törést szenvedett. Gyengült a párt befolyása a munkások, a parasztok és az értelmiségiek körében, és ennek hatására a városi kispolgársággal való együttműködés is.
A megmozdult tömegek egy része kétségtelenül az elkövetett hibák kijavításáért lendült harcba és nem kívánt semmiféle kapitalista, ellenforradalmi restaurációt. Reményeit egy megújhodott vezetéshez fűzte, azért tüntetett és vett részt különböző mozgalmakban. Ezt a tömegerőt és a benne határozottan jelentkező politikai törekvéseket az ellenforradalom szélsőséges irányzatainak részben le kellett győzniük, részben pedig tovább kellett sodorniuk a küzdelem útján, maguk mellé álltva és újabb akciókba vonva be az embereket.
A Budapesti Pártbizottság székházának ostsroma ezért nem egymagában álló ütközet, nem valamiféle elszigetelt jelenség. Egy széles fronton kibontakozó osztályharcnak, fegyveres és politikai küzdelemnek egyik kiemelkedő állomása. A pártház ostromát az egymást követő események összessége érlelte meg, ez pedig tovább lendítette - még szélsőségesebb irányba - az addigi folyamatot. Nagy erővel hatott vissza az eseménysorozatokban szereplő szélsősgégesen reakciós politikai irányzatokra, s további akciókra, cselekedetekre ösztönözte őket, hiszen a Köztársaság téri ütközetet nagy győzelemként könyvelték el.
Sokan azt állították annak idején, hogy ami október 23-án kezdődött, az éppen az erőszak ellen irányult. Az önkény és az erőszak váltotta ki, ami az események nyugati elemzőinek jó része szerint elengedhetetlen része sés tulajdonsága a szocialista rendszernek. De ez még nem lenne ok arra, hogy a történtek felidézői ne nézzenek szembe október 30-cal úgy, mint ahogy azt a valóságos szerepe megkíánja. A brutalitásnak, az erőszaknak az a mértéke és formája,ami e napon felszínre tört, e szerőket arra késztette, hogy erről az eseményről keveset szóljanaka. Mintha október 23-a lett volna az "igazi esemény", a "szép forradalom", 30-a pedig mindössze egy "csúnya esemény", s a kettőnek semmi köze nem lenne egymáshoz. Mintha az egyik szükségszerű és elkerülhetetlen, a másik véletlen és elkerülhető lett volna. Mintha az egyik hordozná a lényeget, a másik lényegtelen lenne. Mintha nem együvé tartoó, hanem elválasztható é s külön kezelhető eseményekről lenne szó.
Csakhogy hiába próbálják elválasztani egymástól a két napot, hiába próbálják a Köztársaság téren történteket az eseemények széles, hömpölygő menetében jelentéktelen epizóddá lefokozni, intermezzóként feltüntetni. Október 23-a az igazi tartalma és lényege 30-án jut kifejezésre. Amit 23-a még eltakar, elfed, mert a résztvevők még "egyforma kalapban masíroznak", arra 30-án napfény derül. A masírozók egy része kalapot cserél. E hasonlat nem véletlen, a "Látóhatár" szerkesztői ugyanis megírták, hogy 30-aa után Kállay Miklós, Magyarország egykori miniszterelnöke a földhöz vágta vadászkalapját , s azt kiáltotta: "A hétszentségit, a Dunántúl már a miénk!" Egyébként a "Látóhatár" akkori harmadikutas szerkesztői a végzetes hibát éppen a kalap-odavágásban látták, pontosabban abban, ami e mozdulatban kifejezésre jutott odakinn és idehaza egyaránt.
Október 30-a eseményeiben benne van mindaz, ami már 23-án benne volt a tüntetésben - persze csak úgy, ha a tüntetést hagyják kifejlődni és az ellenforradalmat továbbhömpölyögni. Október 23-án éjjel a forradalmi erők világos programot állítottak fel arra, hogy "aki fegyverrel támad a néphatalom ellen, az ellen fegyverrel kell védekezni". Ha e programot nem valósítják meg - mint ahogy nem valósították meg - , tehát ha hagyják kibontakozni a megmozdulást, akkor az események odáig jutnak, ameddig október 30-án jutotta és ameddig azután a további napokban éppen október 30-0 segítségével juthattak. Mert 30-a is csak egy állomása a tizenhárom napnak. És ha külön figyelmet szentelünk e napnak, nem azért tesszük, mintha kiszakítható lenne az egészből, hanem csupán aért, mert e nap történetében a lehető legvilágosabban rajzolódik ki, tárul föl 1956 október-novemberének lényege.
A történelmi harcnak, az osztályküzdelmeknek ez olyan, sok tekintetben összegugancolódott, összekuszált pillanata, amikor a munkások, a dolgozók jelentős részének tisztánlátásáts mélyen megzavarják, cselekedeteiket megbénítják a korábban éppen a munkásokkal, a munkásosztály jelentékeny részével szemben elkövetett hibák s a dolgozó parasztság jelentékeny részének adminisztratív nyomás által való kényszerítése a szocialista életformába. Meg a bizalmatlanság a párton belül, a vezető gárdában. Az e hibák talaján keletkezett revizionista mozgalom azonban bizonyos pontjain már kezdetben összekapcsolódik a hibák ellen csak látszólag fellépő, de valójában ezeket csupán ürügyként felhasználó reakciós irányzatokkal. Így keletkezik szakadás a párton belül, amelynek egyik legtragikusabb vonása, hogy a szektás és revizionista irányzatok vezetői hamis alternatívát kínálnak. Nagy Imre olyan reformot kínál, amely revízió alá veszi az alapelveket, és olyan erőkkel köt szövetséget, amelyek számára a revízió alá vett alapelvek sem kellenek. De nemcsak szövetséget köt velük, hanem elősegíti felvonulásukat, megerősödésüket, kibontakozásukat, hatalomhoz jutásukat. Rákosi Mátyás és szűk köre pedig hiába emel szót a rendszer védelmében, ők már elvesztették tekintélyüket és tömegbefolyásukat, s fellépésük csak olaj a tűzre.
Az ellenforradalmi erők 23-a előtt átmenetileg blokkot alkottak a párton belüli revinionista irányzattal. Nagy Imre köré gyülekeznek, hogy az ő segítségével foglalják el a harcnak azokat s színteresit, amelyeket egyszer már el kellett hagyniuk. Szövetséget kötve Nagy Imrével és híveivel és mesterien kihasználva a szektás vezetés hibáit, úgy készülnek 23-ra, hogy mihelyt elérik első céljukat, s olyan kormányzat jön létre, amely "szabadságot és demokráciát" teremt számukra, ezt azonnal felhasználják eredeti politikai programjuk megvalósítására. Így lép fel a harci porondra a volt koalíciós pártok jobbszárnya és a tőlük még jobbra álló többféle politikai irányzat és csoport, valamint a megtévesztett, megzavart fiatalok őket segítő szervezett csoportjai.
A Budapesti Pártbizottság elleni harcban, mint már említettük, szép számban részt vettek fiatalok is. Ezek a fiatalok mind politikailag, mind pedig osztály-hovatartozásuk szempontjából különböztek egymástól. Egy részük még a Köztársaság téren is meg volt győződve arról, hogy amiben közreműködik, az "forradalmuk" egyik "kimagasló" tette. Közülük kerültek ki azok - nem is kevesen -, akik amikor látták, hogy mit jelent a székház eleste, a védők segítségére sietteks. sKülön elemzést, kutatást igényel, hogy az ifjúsági csoportok minek a hatására és hogyan kerültek az ellenforradalom táborába. E jelenség egyik legfontosabb összetevője minden bizonnyal a következő volt:
Az ifjúság jelentékeny része 1948-1949 után hitt a kommunista párt és a szocialista forradalom eszméiben, többségük lelkesen és odaadóan követte a pártot a szocialista építés útján.
A szocializmus építése során elkövetett hibák, de különösen a törvénysértések, az ifjúság egy részét rendkívül érzékenyen érintették. Sok fiatalt kiábrándítottak az 1953-1956 közötti belső harcok, úgy érezték, becsapták őket, csalódtak. Ezek a fiatalok, legalábbis többségüks, mégsem a szocializmus, a forradalom eszméjéből ábrándult ki. Amiből igazán kiábrándutak, az a személyi kultusz volt, a törvénysértés, az iparban, a mezőgazdaságban elkövetett hibá. A revizionista irányzat eszméi viszont alkalmasnak látszottak arra, hogy bennük felfedezzék a forradalmi gondolat, a marxizmus-leninizmus újjászületését, a hibáktól való megszabadulás lehetőségét. Amilyen mértékben a törvénysésrtések és az ál-baloldali hibák sorozata megrendítette az ifjúság bizonyos tömegeit, olyan mértékben vezette félre őket a revizionizmus. Cselekvőkészségüket helytelen útra tesrelte, hamis alternatívát nyújtott nekik. Abban tehát, hogy az egyetemista csoportok, a fiatal munkások, diákok forradalmi harcnak tekintették az ellenforradalmi harcban való részvételüket, jelentős szerepe volt a revizionizmus térhódításának, eszmei hatásának. Igaz, ezt a helyzetet a reakció és az ellenforradalom, valamint a nyugati imperialista hatalmak is elég jól átlátták és kihasználták.
Mindez természetesen nem változtat azon, hogy akik október 23-a után különböző megmozdulások, tüntetések, akciók résztvevői voltak, vagy fegyveres harcokba keveredtek, rossz ügyet szolgáltak. Cselekedeteik objektív értelme teljesen független volt szubjektív szándékaiktól. Még ha ez tragédiájuk is volt.
Bármilyen súlyos hibák történtek, és bármilyen mélyen rázta meg e hibák elkövetése és kijavításuk körüli belső harc a pártot és a társadalmat, a szocialista rendszer vívmányai elleni azonnali, nyílt fellépés nem kecsegtetett sikerrel 1944 őszétől 1956 őszéig Magyarországon mélyreható társadalmi átalakulás ment végbe. Erre a pozitív, történelmi jelentőségű folyamatra az említett szektás és revizionista hibák árnyékot vetettek ugyan, de hatása olyan átfogó volt, hogy az ellene fellépőknek is számolniuk kellett vele. Sőt, azok is, akik megmaradtak a szocialista viszonyok tudatos és elszánt ellenségének, ugyancsak sosk mindent tanultak, láttak, tapasztaltak, tehát maguk is változtak, alakultak. Olyan volt a társadalmi, politikai terep, hogy azon eredményesen járni csak azok tudtak, akik ehhez a mélyen átalakult terephez igazították lépteiket. 1919 augusztusában még Horhty Miklós vezette úgynevezett nemzeti ellenforradalom nylltan ellenforradalmi lobogókkal lépett fel. Ez 1956 október 23-án már lehetetlen lett volna. Az ellenforradalmi erők ilyen nyílt föllépése azonnal eltaszította volna mindazokat, akik a hibákat akarták kijavítani, akik a válságot a rendszer érdekében kívánták megszüntetni. Szinte lehetetlen lett volna még a csalódott, illúziókat vesztett fiatalok megnyerése is, hiszen zömük nem a szocializmus eszméjéből ábrándult ki, hanem ellenkezőleg, úgy gondolta és hitte, hogy föllépése és harca e forradalom újjászületését jelenti.
A népköztársaság törvényes rendje ellen kibontakozó politikai mozgalom homlokterében tehát kezdetben a hibák elleni harc állt. Sokak szemében úgy tűnt, hogy a megmozdulás csupán azokat akarja elsöpörni, akik útjában állnak a viszonyok demokratikus továbbfejlesztésének. Ám a legkülönbözőbb kispolgári irányzatok jelenléte már október 23-a előtt és még inkább utána, magában hordozta annak a lehetőségét, hogy előrelendülésük és sikereik esetén talpra állnak azok is, amelyek nem a hibák kijavítására, nem is részleges változtatásokra törekszenek, hanem ezeken messze túlmenő célokat akarnak megvalósítani. De ehhez nekik is olyan jelszavakra volt szükségük, amelyek lehetővé tették felvonulásukt, kibontakozásukat. Ezért egy ideig összekapcsolódtak egfelől a proletár szocializmustól eltérő revizioista, népies, és más kispolgári szocialista töltetű irányzatok és csoportok, másfelől az ezektől jobbra álló szélsőségesen nacionalista és reakciós áramlatok jelszavai és programjai. Ugyanakkor erősen meg is oszlottak múltjuk, elképzeléseik, politikai fölfogásuk, és mindenekelőtt korábbi osztályhelyzetük alapján.
Az eseményekben döntő szerepet játszó jobboldali pártok és csoportok, a szélsőséges reakció nem egyszerű kormányváltozást, nem egyszerű személycseréket akart, hanem a korábbitól gyökeresen eltérő politikai és társadalmi rendszert. Ezért törekedett a "régi rendszerrel" való teljes leszámolásra. S ezek nem csupán megjelentek - mint ahogy a revizionista szellemű írások szerzői állítják -, hanem korábbi szövetségeseiket mindinkább kiszorították a hatalomból, vagy pedig átgázoltak rajtuk.
Hogy a tömeghangulat miképpen tolódik el sés a mozgalmon belül az erőviszonyok hogyan alakulnak, az attól is függ, melyik irányzat tud hatékonyabban föllépni a legnagyobb visszhangra találó jelszavuk, célkitűzések megvalósításáért. A tüntetés fegyveres felkelésbe való átlendítésében, majd az ellenforrdalmi csoportok létrehozásában a szélsőséges reakció képviselőinek befolyása érvényesült elsősorban és meghatározó módon. De a fegyveres felkelés első óráiban és napjaiban ezek csak úgy tudtak bizonyos tömegtámogatást szerezni, rokonszenvet kiváltani, hogy átvették az igazi céljaikat elfedő, népszerű jelszavakat. Ha a fegyveres csoportok azonnal, az október 24-re virradó éjjel kinyilvánítják igazi szándékukat - a szocialista rendszer felszámolását, a munkás-paraszt állam megsemmisítését, a szocialista vívmányok elsöprését -, akkor nem találnak olyan támomagatásra, mint amelyet céljaik elhallgatása révén szerezteks. A tömegek ragaszkodását az 1945-1956 között lezajlott nagy társadalmi átalakulás során létrejött vívmányokhoz és magához a népköztársaság törvényes rendjéhez sajátos módon éppen ez is bizonyítja.


 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
A provokáció
  2011-08-08 11:00:52, hétfő
 
  Köztársaság tér 1956
Hollós Ervin-Lajtai Vera
Kossuth Könyvkiadó 1980

Az ellenforradalomban részt vevők közül azok, akik nem a szélsőséges reakciós irányzatokhoz tartoztak, próbálták a lincshangulatot fékezni, a felelősségre vonást "törvényesíteni". Így a revizionista-nacionalista "Igazság" című újság 1956. november 2-i "Ne lincselj, gondolkozz, tégy különbséget" című cikke a lincseléseket a fasizmussal és a fasiszta módszerekkel hozta összefüggésbe. Ezt írta: "... bűnhődjön mindenki, aki bűnös...", "az utca nem törvényszék. Leplezzétek le a múlt bűnöseit, adjátok át őket a karhatalomnak és lökjétek ki magatok közül a lincsre uszítókat". Az a tény, hogy már "törvényes úton" kívánták felelősségre vonni a népköztársaság törvényes rendjét védelmezőket, az ellenforradalmi államhatalom kialakulását, sőt egyben erőteljes konszolidálódási szándékát is jelzi. Már létrejött és országosan szerveződött a nemzetőrség, erőteljesen megindult a minisztériumok, vállalatok, tanácsi hivatalok, ügyészségek, bíróságok "megtisztítása". Gyors ütemben alakultak újjá politikailag és szervezetileg a különböző hatalmi intézményként funkcionáló bizottságok. Mindezek együttesen érzékeltették: az ellenforradalomból egy új államhatalom van születőben.
Még Dudásék is, akik nem egy kommunistát végeztek ki, lapjukban a következőket írták: "...nem akarunk kollektív ítélkezést. Igenis felszámoljuk azokat a forradalomellenes csoportokat, amelyek veszélyeztetik a közbiztonságot". "Ne öljük meg őket, a mi igazságunk képviselői fogják őket felelősségre vonni és megbüntetni, mert "ai bűnös, bűnhődnie kell."
Van a felhívásnak még egy messze mutató utalása: "Ne égessük el, ne semmisítsük meg az okiratokat, káder- és egyeéb jelentéseket, amelyeket a párthelyiségben és más helyen találtunk." Kit tekintett az ellenforradalom bűnösnek? Ezt a városokban, a járási székhelyeken, a falvak egy részében összeállított halál-listák dokumentálják. De dokumentálja az is, kiket bocsátottak el állásukból, kik voltak azok, akiket meghurcoltak, megfenyegettek vagy fizikailag bántalmaztak. Különösen világosan szemlélteti ezt október 30-a és az azt követő "négy nap szabadsága". Bűnösnek tekintettek jófoirmán mindenkit, aki 1945 óta tevőlegesen és őszintén részt vett a népi demokratikus forradalom győzelméért vívott osztályküzdelmekben, vagy éppen vezető szerepet játszott. Tehát Bűnösnek tekintették általában a vezetőket. De az ellenforradalom a vezető réteget igen tágan értelmezte, jól mutatja ezt az elbocsátottak, a letartóztatottak, a megfélemlítettek, a meghurcoltak és meggyilkoltak nagy tömege. "Bűnösök" voltak az üzemi és körzeti párttitkárok, tömegszervezeti vezetők, kerületi, járási, városi tanácselnökök és funkcionáriusok, üzemi igazgatók, főmérnökök, iskolaigazgatók, üzemmérnökök, sztahanovista munkások is. Egyszóval mindazok, akik 1945, de kiváltképp 1948 és 1956 között a szocializmust építették. De mindenki "gyanús", "ki lelkesedni rest".
Az ellenforradalom vezérkara, az ellenforradalom fő erői tovább akartak menni. Szerették volna eredményeiket megszilárdítani és a teljes győzelmet kivívni, amely egyenlő volt a hatalom megszerzésével. Ehhez le kellett számolni mindazokkal, akik okbóer 23-a után a kormányban, a különböző pártbizottságokban, fegyveres testületekben, a tanácsi apparátusban, a minisztériumokban, az üzemekben harcoltak az ellenforradalom ellen fegyverrel vagy szóval, írással, bármiféle módon. De az ellenforradalom fő erői félre akarák lökni mindazokat, akik hozzájuk sodródtak, átálltak hozzájuk vagy egy ideig szövetségeseik voltak, de bizonytalanoknak ítélték őket.
Azokban a napokban, 1956 október végén, akadtak emberek, akik nem hitték el, hogy a győzelmes "forradalom" a hatalom végleges megszerzése érdekében a legszélesebb körű fizikai leszámolásra készül nemcsak a kommunistákkal, de minden demokratikus gondolkozású emberrel, a kommunistákkal szövetségben levő politikai irányzattal. Amit október 23-a és november 4-e között láthattunk kibontakozni, az a kezdet volt. A folytatás benne rejlett már e kezdetben, amely nemcsak 1919-rer hasonlított, hanem sokkal inkább Djakartához, az indonéz ellenforradalomhoz, vagy a chillei ellenforradalmi fasiszta puccshoz.
Az ellenforradalom már november első napjaiban heves tüzet nyitott bizonytalannak ítélt szövetségesei ellen is. Egyre-másra jelentek meg az ilyen cikkek, nyilatkozatok. Ehhez és ezzel összefüggésben szükség volt olyan lélektani és politikai hadjáratra, amelynek egyik centruma éppen a Köztársaság téren levő pártbizottság székházával volt összefüggésben.
Az ellenforradalom szélsőjobboldali vezérkara jól tudta, hogy sem a vérengzés indokolásáa, sem továbbfolytatása céljából nem elég azt híresztelni, hogy míg Budapesten nélkülöztek, a pártházban dőzsöltek, vagy hogy az épületből kilőttek. Szükség volt tehát valamire, ami egyfelől meggyőző érvül szoslgál a még mindig kételkedők, a hitetlenek számára, másfelől ébren tartja a lelkesedést, sőt tovább szítva a szenvedélyeket, a gyűlöletet, progromhangulatot teremt a kommunisták és minden haladó ember ellen.
Legalkalmasabb eszköznek a Corvin közi, a Baross téri és a Kiliánban levő fegyeresek között már október 28-29-én kétféle variánsban is terjesztett ptovokációs hazugságot találták, miszerint a Budapesti Pártbizottság székháza alatt egy szerteágazó kaszárnya-, illetve börtönrendszer van, ahol az elfogott "szabadságharcosokat" tartanak fogva. A börtön mese különben arra is alkalmasnak látszott, hogy elterelje a figyelmet arról az ellentmondásról, hogy a föld alatti kazamaták ellenére az épületet védő karhatalmisták száma a félszázat is alig tette ki. Itt született meg "a tíz év óta bezárt politikai foglyokról szóló rémregény", amely a továbbiakban még alakult, módosult, "fejlődött".
A Köztársaság téren október 30-án délután és este a Corin köziek, a Baross tériek és a hozzájuk csatlakozók közül nem kevesen elkezdték keresni a titkos börtönt, a lejáratokat, az alagutakat. A letartóztatott kommunisták közül sokat nyomban azzal vádoltak, hogy tudtak a börtönökről. 30-ről 31-re virradó éjjel a letartóztatások tovább folytak. A Corvin közben, a Baoss téren, a Kiliánban, a Széna téren, Dudás alakulatainál állították össze a listákat, amelyek alapján el kell fogni, le kell tartóztatni azokat, "akiknek tudniuk kell a Köztársaság téri pártház alatti börtönökről".
A propagandakampány már másnap, 31-én, kora reggel teljes gőzzel tovább folyt. A Baross téri parancsnokság reggel hét órakor riadót rendelt el és a tér bekerített részén létszámellenőrzésre felsorakoztatta fegvereseit. A század- és szakaszparancsnokok megállapították, hogy a pártház elleni támadás során az előző napon kik sebesültek meg, kik estek el. Majd mintegy ötvenen azt a parancsot kapták, hogy tehergépkocsival menjenek a Köztársaság térre és vegyenek részt az ásatásokban. A Baross téri ellenforradalmárok parancsnoka ez alkalommal is beszédet tartott. E beszédében kifejtette: a foradalom további harcához szükséges a Köztársaság téren levő börtön felderítése és a felelősök kézer kerítése, mert a tér alatt titkos alagutak vannak, és a pártházból sokan azokon keresztül mentek el. Ez az ötven fős részleg dlután kettőig ásott. Akkor azt az utasítást kapták, hogy vonuljanak a Baross térre és ott ássanak, mert ott is kell, hogy legyen egy titkos lejáró a pincébe. Délután hatig ott ástak, eredménytelenül.
A Corvin köziek utasítására a "pincebörtönök" keresésében a Fővárosi Csatornázási Művek is részt vett. Egyik mérnöke még reggel a Baross tér 19-be érkezett és a parancsnoksággal megállappodott abban, hogy a Baross tériek fegyvereseket, a Csatornázási Művek pedig felszerelést - kötelet, csákányt, lapátot és más szerszámokat - ad. Egyesek azt javasolták, hogy a Köztársasásg tér összes hirdetőoszlopait ki kell dönteni, mert lehetséges, hogy egyikük alatt van a lejárat. Az ellenforradalmárok a csatornákból próbálták megközelíteni az állítólagos börtönt. A Köztársaság tér, a Rákóczi út és a Baross tér alatt húzódó csatornákban figyelő szolgálatot létesítettek.
A provokáció október 31. és november 3. között szélesen kibontakoztt. "Nagy Imre és az új sajtófőnök azonban megengedték, hogy az ellenforradalmi sajtó tollnokai fasiszta ízű koholmányokat terjesszenek a Köztársaság téri "kazamaták", "kínzókamrák" állítólagos rejtelmeiről. A provokációt a lapok és folyóiratok többsége és a rádió is támogatta, nem beszélve az ellenforradalom napjaiban született újságokról. Mivel az újságok, a folyóiratok és a rádió már az ellenforradalom korobbanása előtt igen nagy mértékben a revizionisták vagy a hozzájuk csapódott írók és újságírók kezébe került, ezek jutottak kulcspozícióba és ennek következtében a tájékoztatási eszközök jelentős szerepet játszottak az ellenforradalom eszmei-politikai előkészítésében. Az a hírverés, félrevezetés, amelyet az ellenforradalom napjaiban, de kiváltképp a Köztársaság téri provokációban végeztek, kézzelfoghatóan bizonyította, hová jutott a sajtó jelentős része a revizionista befolyás következtében.
"A Köztársaság téri pártközpont a föld alatti kazamatáinak titka!" - írta a "Kis Újság". - Tehát nem ÁHV-s székház, nem Gestapo-ház stb., "Pártközpont", pártszékház. "Föld alatti börtön a budapesti kommunista pártház alatt" címmel megkérdezte: "miért vannak ott középkori börtönök? Az egész budapesti közvélemény .... joggal kérdi... hogyan kerültek foglyok egy budapesti pártház pincéjéba?" A polgári irodalom nagy része bekapcsolódott abba a rágalomhadjáratba, amelyet a magyar ellenforradalmi sajtó megindított és terjesztették a képtelen meséket, ponyvaízű tudósításokat a Köztársaság téren megindított ásatásokról."
Hitelesítésül és a kommunistaellenes hisztéria fokozására egyre nagyobb felszereléssel folytatták az ásatásokat az épület körül. A rádió is többször közölt felhívásokat, hogy jelentkezzenek a székház építői, valamint azok, akik bármit tudnak az épületről. "Az ásatás" azonban természetesen továbbra is eredménytelen volt".
Október 31-én délután Király Béla mint a nemzetőrség főparancsnoka intézkedett, és egy alezredest nevezett ki a köztársaság téri kutatások és fúrásosk irányítására. Király Béla parancsára az alezredes az intézkedések egész sorozatát indította el. Újabb fúrópontokat jelölt ki és a Kőolajkutató és Feltáró Vállalattól egy fúrókocsit küldetett a helyszínre. Ez szakértők kíséretében meg is érkezett. Estére, a kijelölt fúrópontokon már húsz-húsz méteres lyukak tátongtak a földben. Este hét óreakor további fúrópontokat jelöltek ki. November 1-én a MASZOLAJ Geofizikai Vállalat Tünde utcai telepéről is hoztak egy fúrókocsit - az akkori viszonyok között igen modernet -, ez is húsz méterre fúrt, de az előzőkhöz hasonlóan teljesen eredménytelenül.
November 3-ig a sajtó, a rádió uszítása és a szóbeli propaganda óriási méreteket öltött. Ezzel párhuzamosan a fúrási munkálatok még intenzívebbé váltak. November 2-án, ismét Király Béla utasítására, a fúrásokat iránytó parancsnok a már emltett vállalat oroszlányi telepéről egy újabb fúrókocsit, mezőkeresztesi telepéről pedig három fúrómestert felrendelt nyílt paranccsal a térre.
A fúrásokat először IB-171 rsz. ÁVB fúróberendezésekkel mélyítették. Ezeknek a teljesítőképessége százméteres mélység. Igénybe vették az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet, valamint a Kőolajkutató és Feltáró Vállalat geofizikai osztályát is. Erőszakos föllépésekkel, fenyegetésekkel a legkülönbözőbb szakembereket kényszerítettek arra, hogy felszerelésekkel, berendezésekkel együtt menjenek a Köztársaság térre. Így például a "föld alatti hangok" vételére odaszállítottak egy darab katódsugár-oszcilloszkópot, egy darab tizenkét voltos, százötven amperórás akkumulátort, egy darab erősítőt, négy darab szovjet gyármányú geofont és egy darab anódtelepet a szükséges kábelekkel. A szakemberek közül volt, "akit géppisztolyosok kísértek ki a térre"..
Az IB-571-es fúrókocsit,mivel "meghibásodott", 3-én reggel négy órakor egy IB-449 rsz. fúrókocsi váltotta fel, ez 4-én reggel öt óráig volt üzemben. Kezdetben főként - odarendelt és önkéntes - sofőrök, később szakképzett fúrómestere, fúróbrigádok kezelték. A munkába állított fúrókocsik november 4-ig "húsz helyen végeztek el fúrásokat, amelyek mind eredménytelenek voltak. A fúrásokat irányító szakemberek már akkor kételkedtek abban, hogy a Köztársaság tér alatt rejtett bunkerek és abban bezárt személyek lehetnek".
A titkos börtönök keresése országos, sőt nemzetközi visszhangot váltott ki. Ez viszont igen nagy mértékben hozzájárult a néptömegek félrevezetéséhez és az államhatalmat védelmezők elleni gyűlöletkeltéshez. 1957 júliusában a Fővárosi Bíróság felkérésére a Köztársaság téri fúrásokat szakbizottság vizsgálta felül, s megállapította, hogy "a Köztársaság téren lefolytatott fúrási munkálatok célja az ellenforradalom által véghezvitt aljas gyilkosságok legalizálása és a tömeghisztéria fokozása volt."
Már akkor sem mindenki hitte el a föld alatti börtön meséjét. A "Népakarat" november 1-i cikke finoman, de félreérthetetlenül kételkedését is érzékeltette. Ezeket írta: "Már átkutatták a pártházat, ott keresik az esetleges alagút nyílását. Találtak is egy betonos páncélajtót, amelyet azonban puszta kézzel nem tudtak kinyitni. A műszaki egységek este kívánják e páncélajtót felrobbantani." "Éjszaka tizenkét órakor még változatlan élénkséggel tart a munka a Köztársaság téren. Az exkavátor rendületlenül túrja, marja a földet. Az Erkel Színház tér felőli oldalán folyik a munka. Egy tizenötször tízméteres mélység tátong a lábunk előtt. Egyre mélyül, már a tizennyolcadik méter felé közeledik. A vasfogak akadnak... A fogak kegyetlenül tapadnak a kemény anyaghoz.. Az exkavátor személyzete biztatást és parancsot kap... úgy néz ki, hogy a rejtély megoldásához közeledik. Ezalatt a pártház pincéjében is lázas munka folyik . Egy ma jelentkezett mérnök bejelentése alapján az egyik liftakna alatt kutatnak .... még semmi sem biztos......"
"A műszaki egységek vezetője sem tud semmi határozott felvilágosítást adni... Vagy fény derül a titokra, a rejtélyre, vagy egyszer, s mindenkorrea elvetődik annak a feltételezése, hogy a Köztársaság tér alatt titkos kazamata húzódik."
Ezzel szemben a "Budai Hírlap" november 2-án határozottan azt állította, hogy "A Köztársaság téri pártház felszámolásakor eddig ismeretlen személyek bent szorultak a ház több emelet mélységű pincéjében". Ugyan, "a lejárat helyét még eddig nem sikerült megállapítani, azonban annyi bizonyos, hogy beszorult emberek próbálnak kitörni, mert állandóan érezhető az alulról jövő kopácsolás."
A" Magyar Nemzet" riportjainak már a címe így szól: "Föld alatti börtön a budapesti kommunista pártház alatt". "Alig csitult el a harci zaj-olvashatjuk -, a tér különböző pontjairól jelezték, hogy a föld alól dörömbölést, erős ütéseket hallanak. A feltörő hangokból arra lehetett következtetni, hogy a tér alatt nagy kiterjedsésű bunkerhálózat, föld alatti labirintus húzódik meg, amit a terrorhatalom pribékjai valószínűleg föld alatti börtön céljára építettek". Pedig a kutatások már harmadik napja eredménytelenek. "Napok óta sűrű embertömeg állja körül a teret..." De hiszen éppen erről van szó! "A tér számos pontján mély aknák ásítanak. Több csoport a csatornavezetékeken próbál összekötetetést találni a föld alatti bunkersorral. Mindeddig reménytelenül." A korábban talált vasbeton ajtót felrobbantották, "...de mögötte semmit sem találtak...", pedig "A munka jelenleg is egyszerre több szakaszon folyik".Keresnek egy asszonyt is, "aki állítólag ismeri az egyik lejáratot". Mindenki keres, senki sem talál, de az asszonyról, akit senki sem ismer, a lap azt állítja, hogy tudja: "...a liftaknából nyílik egy titkos padlólejáró, majd tíz-tizenöt lépcsőfel lejjebb egy másik. Mintha egy közékori rémtörténetet hallanánk..." Honnan tudja a cikk, hogy mit tud az asszony, akiről senki sem tudja, hogy kicsoda és így persze azt sem tudhatja, hogy mit tud? "Csütörtök - az egyik aknánál dolgozók végre halk beszédhangra lettek figyelmesek. Messziről, nagyon távolról hallatszott a segélykérő szó: - Szabadítsatok ki! Foglyok vagyunk! Élni akarunk! hallották tompán a mélyből. - Hányan vagytok? - kérdezték. - Száznegyvenheten - volt a válasz...A hangokból eddig még csak körülbelül tudták megállapítani: tizennyolc-húsz méter lehet a mélység. De a bunkerek elhelyezését, fekvését még mndig homály fedi." Pedig a teret már számtalan húszméteres nyílás lyuggatta át, nem kevés közülük tíz méter széles volt. "A rádiófelhívásoknak sem mutatkozott eredménye, mindeddig nem akadt senki,aki valóban ismerné ezt a labirintust."
A munkálatokat vezető alezredes azonba mégis úgy nyilatkozik, hogy... a kör egyre szűkül, a hangok, jelzések alapján jó úton haladnak. Már kijelöltek egy szűk területet, ahová a délután folyamán fúrókocsi érkezett." Megszállták a földalatti vasút építkezését és a környező munkahelyeket, hátha arra is van kijárat.
A lázas keresésneke egyetlen eredménye volt: "Egész nap tartott a népvándorlás a téren." Ez volt a lényeg! Föld alatti kaszárnya, börtön ténye helyett ennek kellett elhitetnie, hogy a szabadság, a demokrácia, a függetlenség csak akkor születhet meg, ha gyökeresen leszámolnak azzal a rendszerrel, amelytől "az egész budapesti közvélemény joggal kérdi: miért vannak középkori börstönök, föld alatti kamrák és folyosók, és főként, hogy kerülnek foglyok a budapesti pártszékház pincéjébe"? "Csak egyszer, egy helyen nyissuk meg a labirintust - írja félreérthetetlen célzással és fenyegetéssel a cikk - akkor már könnyebb az egész tekervényt felgöngyölíteni."
A tömeghisztériára jellemző: november 1-én délután öt órakor az egyik gödör szélén egy idősebb asszony kiabálni kezdett, hogy hangokat kell. A mellette levők semmit sem hallottak, de az assony csak tovább erősködött: most ár segélykérő kiabálást is hall. Egyszerre csak valaki más is "hallotta". Azután egyre többen lettek a "hallók". Egy fiatalember változatlanul állította, hogy nem hall semmit. A nő fenyegetően nekirontott. - Még most sem hall semmit? - Többen is nekiestek, már-már lincselésre került a sor. Egy-két józanabb férfi közbelépett és azt javasolta, hogy veszekedés helyett inkább figyeljenek jobban. Erre feszülten figyeltek. Egyesek kötélen leereszkedtek a gödörbe. Semmit sem hallottak. Az asszony akkor azt állította, hogy ő nagyon jól tudja, a labirsintus egyik bejárata a Csengery utcában van, még házszámot is mondott: 46. Hisztérikusan kiabált, esküdözött: egy közeli rokonát egyszer ott bevitték és itt, a Luther utcában hozták ki. Többen kocsiba szálltak a nővel és elmentek a Csengery utca 46-ba. Itt egész este faggatták a lakókat,a házmestert, keresték a titkos lejáratot, természetesen hiába.
A provokációt szító cikkek egy célt szolgáltak: fokozni a hiszstériát, előkészíteni a légkört a teljes leszámoláshoz és megfélemlíteni az embereket, hogy ne merjenek szembeszállni az ellenforradalommal.
A"magyar jövő"-ből való a következő idézet: "...sikerült megtalálni az ÁVH sok fészkét. Egy szellőzőnyláson keresztül felszólították őket, mire azok jelszót kértek. Tekintettel arra, hogy a szellőzőnyíláson keresztül nem lehetett megközelíteni őket, a pártház felőli bejáratnál kísérelték meg a behatolást. Ez a munka eddig még nem vezetett sikerre".
Nem különös ez? Egész Budapest, várja az eredményt, a legkülönbözőbb szakemberek egész légiója ás, fúr, kutat. A labirintusban a menekültekkel egy szellőzőnyíláson keresztül már beszélnek, s akkor, ahelyett, hogy ezt a nyílást tágítanák, szakemberek légiója változatlanul másutt fúr, ás, kutat.
A fúrás éjszaka is teljes erővel folyt, fényszórók mellett. A főkapitányság karhatalmi parancsnokságán az "Új Magyarország" munkatársát az alábbiakban tájékoztatták a legújabb fejleményekről:
"...eszerint a föld alatti börtönt nem is a Budapesti Pártizottság építette, hanem még a Gestapo vagy a német hadsereg megbízása alapján a légoltalmi folyosók egyik kijárata a Közlekedési Szakszervezet környékén van, a tér másik oldalán pedig egy hatalmas borospince volt, amelyet azután összekapcsoltak a németek által épített kazamatákkal". A Középülettervező Vállalat az államosításkor megszűnt, ezért most"...átkutatják az éptkezési vállalatok irattárait és így igyekeznek a tervrajzok bisrtokába jutni".
A szenvedélyeket egyre ügyesebben korbácsolták fel. E cikkekkel egyidejűleg november 3-án, szombaton megjelenik egy "Felhívás Budapest lakosságához! A föld alatti rektejhelyet kutaató katonai osztag parancsnoka azzal a kéréssel fordul Budapest lakosságához, hogy a kutatás sikere és zavartalanságának biztosítása érdekében a Rákóczi út- Aggteleki utca- Fiumei út által határolt területen belül csak azok közlekedjenek, kik a területen laknak, vagy ott hivatalos dolguk van. Minden más csoportosulás mellőzését kéri."
A hatás természetesen éppen az ellenkeője, s ez is volt a célja: még többen mentek a térre.
A demagógia vidéken is terjedt, sőt gyakan még leplezetlenebbül, mint a fővárosban. Jó néhány vidéki újság a föld alatti börtönökre hivatkozva a legteljesebb mértékig jogosnak minősítette a pártház védőinek brutális legyilkolását, akik a "forradalmi tömegtől" "Megérdemelték ezt a szörnyű elbánást..."
A "Föggetlen Újság" tudni vélta: "Már közel tizenöt méter mélyen jártak, mikor egy folyosólabirintusra bukkantak, amely rendkívül nagy területre ágazik szerteszét." De a híradásból egy szó sem volt igaz.
Az ellenforradalom vezérkara, a nemzetőrség főparancsnoksága Király Bélával az élen, Maléter Pál, a Corvin köz és a Baross tér parancsnokai jól tudták, hogy semmit sem fognak találni. Hiszen "A Köztársaság tér homokos, agyagos talajában a szakemberek véleménye szerint két-három méternél vastagabb réteget lehetetlen átkopogtatni. Ők mégis tíz-tizenegy méterig fúrtak le, s nem találtak semmit." Felrobbantották a Budapesti Pártbizottság liftaknáinak alsó szakaszát,de semmiféle titkos lejáratra nem bukkantak.
Letartóztatták Kertész Istvánt, a Budapesti Pártbizottság gazdasági osztályának vezetőjét. Három órán keresztül faggatták a föld alatti börtön bejáratáról. Látta, hogy kihallgatói igen jól ismserik rajz és helyszín szerint a pártházat. Nem hagyta magát, vitatkozott és megkérdezte, ha rendelkezésükre áll minden műszaki eszköz, mivel magyarázzák, hogy azt a helyet, ahol állítólag emberek tartózkodnak, húsz-harminc méter mélységbennem találják, amikor több száz méter mélységen megtalálják, ha van, az olajat, a szenet stb. Megkérdezte azt is, miért nem hívják oda az épület tervezőjét és építésvezetőjét, miért nem követik az elektromos kábeleket és egyéb vezetékeket? Kihallgatói ezekre a kérdésekre kitérő válaszokat adtak. Közben megérkezett a fúrómunkások egyik vezetője és jelentette, előbb agyag-, majd egy márgaréteget fúrtak át és bizonygatta, hogy ott hiába fúrnak tovább. Akkor utasították: vigyék öt méterrel arrébb a fúrótornyot. Közben Kertészt végigvezették a Köztársaság téren. Látta, hogy fúrnak, ásnak közvetlenül a székház előtt, az Erkel Színház előtt, a Köztársaság tér parkírozott részében, majd elmentek a Rákóczi útra és a Baross térre is. A dolgozók mindenütt ugyanarról számoltak be: sehol semmiféle pincének, alagútnak nyomát sem találták.
Az ellenforradalmárok azonban saját hazugságaik foglyává váltak. Ketten Kertész István kihallgatói közül nemcsak látták, miről van szó, de nehézségeiket is megbeszélték vele. Az egyik kihallgató megjegyezte: - Ez az ügy már túlnőtt az ország határán is. - A másik pedig a következőket mondotta: Tegyük fel, hogy magának van igaza és nincs semmiféle titkos pince. Az ügy lezárása fontos volna, de hogyan csináljuk ezt úgy, hogy ne kompromittáljuk magunkat? - Kertész azt válaszolta, hogy vigyék oda az embereket minden gödörhöz, bizonyítsák be, hogy ott semmiféle hangot nem lehet hallani, és utána az újságok írják meg, hogy semmiféle föld alatti börtön vagy alagút nincs. Mire azt válaszolták, ezt nem tehetik, mert olyan nagy a hisztéria, hogy nem hinnék el, sőt még nekik is bajuk lehet belőle..."muszáj fúrni tovább!"
Musáj volt tehát tovább fúrni. Akkor már nemcsak a Corvinköziek és a Baross tsériek parancsnoka tartotta ezt elsőrendűen fontos dolognak, hanem Király Béla tábornok, a nemzetőrség parancsnoka is sürgette az eredményt, sőt sz emélyesen számoltatta be a szakembereket. A téren pedig a szakemberek körül ott voltak a fegyveresek, akik maguk is tevékenyen közreműködtek és követelték az eredményeket.
A "Magyar Nemzet" által említett sok külföldi újságíró nagy része készségesen terjesztette, hogy a "pártközpont körüli harcok során nagy föld alatti börtönt fedeztek fel, amely a Köztársaság tér parkja alatt helyezkedett el".
Mikes György elfecsegi, hogy már a támadás is ennek az álhírnek a nyomán indult meg. De jól ismert fantáziája itt sem hagyja cserben. Szerinte a támadók közül már az ostrsom alatt "... többen hangokat hallottak a föld alól..." Öt nap óta nem ettünk! Segítsetek! Segítség!" Ezután lázas, izgatott keresés kezdődött, de nem tudták megtalálni az utat a föld alatti börtönhöz. "Végül is egy bebörtönzött ÉHV-s megmondta, hogy a tér közepén álló színházon keresztül lehet a börtönt megközelíteni, ott van a bejárat. Két napit folyt a keresés, de a titkos átjárót sohasem találták meg. A százötvennégy ember ÁHV-s őrzőjével együtt mind elpuusztult". Mikes az egész történet logikátlanságát nem tudja észrevenni, de azt "tudja", mi történt "pontosan!" a százötvennégy rabbal, pedig nem találták meg a titkos átjárót.
Fritz Molden és Eugen Pogány még "látta" is a bösrtönöket: "Megmutatták nekem az utóbbi években épített és az egész várost átszelő föld alatti folyosókat is. Ezekben a föld alatti folyosókban még a következő napokban is rejtőzködtek...Hihetetlen, milyen ravaszul építették ki ezeket az igazi patkányutakat."
Charles Wassermann egy "színező" variánst emel ki. A csak németül tudó újságíró leírja, hogy a térre igyekezett egy kocsivala, amikor "Szabadságharcos jelvényt viselő katonák szorítják vissza az embereket... Vissza! Vissza!" kiáltással, mert "Minden pillanatban levegőbe repülhet az egész tér!" Vajon hogyan értette meg, honnan tudta, mit kiabálnak? Végül sikerült a térre jutnia, amely "...mozaikszerűen van kikövezve. Ez a kövezési munka csak nemrég fejeződött be. Azért említem ezt meg, mert ez az újonnan rakott kövezet vezet rá arra, ami itt most történik". (Megjegyezzük, hogy a téren akkor már évek óta semmiféle kövezési munka nem volt. A színház és a pártház közti részt is eléggé elhanyagolták.) Egy, a téren tartózkodó, németül beszélő férfi elmondja, hogy: "Kevéssel ezelőtt szabályos időközökben kpogás volt itt hallható. Az emberek eleinte nem tudták, honnan jön a zaj, de aztán rájöttek, hogy alahonnan ezek alól az újonnan rakott kőzetrészek alól hallatszik a kopogás. Világossá vált, hogy pincének vagy valami hasonló helyiségnek kell itt lennie, amelyben emberek tartózkodnak."
Wassermann, aki csak a téren tett szert németül tudó tolmácsra és rejtélyes módon mégis megértette a robbanásról kiabáló katonákat, mintha maga is érezné, hogy valami nincs rendjén, azt rja: "Azután elterjedt a hír, hogy az egész kopogás ne más, mint trükk, az ávósok ezzel akarják az embereket odacsalogatni, hogy azután dinamittal a levegőbe röpítsék őket." Teljes a zűrzavar, most már az ávósok akarják az egész Köztársaság teret a levegőbe repíteni! És miután a felkelők felfedezték, hogy az egész kopogás csapda, trükk, mindent elkövettek, hogy az embereket eltávolítsák a térről.
Az értelmesebb, elfogulatlanabb és kényszerhelyzetbe nem került újságírók között már akkor voltak, akik nem adtak hitelt a föld alatti börtönökről szóló meséknek. Így például Francois de Geoffre, aki november 2-án járt a Köztársaság téren, és megdöbbentette a földúlt "opera", a leégett díszletek, megpörkölődött irathegyek, a "sárral keveredett vértócsák" látványa, "a könyörtelen erőszaknak, az emberileg elképzelhetetlen borzalomnak a tanúbionyságai." "A támadók közül sokan ... meg voltak győződve arról, hogy létezik egy titkos és rendkívül nehezen megtalálható rejtekhely, tökéletesen álcázott bejáratokkal és szellőzőnyílásokkal, föld alatti folyosókkal, amelyek fel nem fedezhető, távoli kijáratok felé vezetnek bizonyos épületek alatt." Mindez "...őrjöngő kutatás, eszeveszett vállalkozás... amely valamiféle zarándoklattá vált, amelyben ezerszámra vettek részt az emberek, nem törődve a velőig ható hideggel és fáradtsággal, éjjel-nappal ott voltak szenzációea éhesen, a féktelenség hangulatában...járkálok az ásatások egyik helyétől a másikig, igyekszem kifürkészni ezeket az üregeket és árkokat. Egy férfi karon fog, észreveszi, hogy idegen vagyok, s miután sejti, hogy újságíró vagyok, felszólít, tapasszam a fülem egy csőnek a nyílására, amely cső a földbe mélyed és ki tudja miféle pokoli rejtekhely felé vezet. A férfi angolul beszél velem." Az újságíró hallgatózik. De semmit sem hall. Egyszerre "A tömeg hirtelen megremeg." A hangszóróskocsik, amelyek egyébként percenként adtak tájékoztatást, bemondják: "... egy asszony állítólag ismeri az utat a föld alatti üregnek az Opera épületében levő rejtett föld alatti bejáratához". Ez mindenbizonnyal az az asszony, akiről már írtunk, és akiről több újság és könyv is említést tesz. Az újságíró és kollégája megkeresi az asszonyt, meg a kísérő katonákkal besietnek az "operába". Ami azután ott történik! "Olyan az egész, mint egy lázálom: szobáról szobára haladunk, kulisszák között megyünk, átkutatunk minden szögletet, megvizsgáljuk a falakat, a mennyezetet, a közfalakat, tologatjuk a bútorokat, az asszony beszél, beszél, mindenki kiabál, gesztikulál körülötte...kollektív örület." "Se az ördögbe is! Ha ez az asszony tud valamit, hát mondja meg és legyen vége az egésznek! Mert kint zúg a tömeg, ásógépek csikorognak, földdarabokat emelnek ki, vágnak, fúrnak, az emberek pedig türelmetlenek.
Az újságíró felkiált: Zúg a fejem! Valóban Budapesten vagyok, a Köztársaság téren?
Majd rezignáltan állapítja meg, hogy november 2-án késő este a Köztársaság téren "nem találtak semmit, sem bejáratot, sem kijáratot, az üregek egyre jobban tátongnak annak az épületnek golyók szaggatta, tépett homlokzata előtt, amely most romokban hever, s amely azelőtt a félelmetes politikai rendőrség háza volt."
Nem hitte el a rémmeséket Gosztonyi Péter sem: "A Köztársaság téri pártház ostromának volt még az egész helyzetre jellemző utójátéka: a legenda a pártház alatt meghúzódó titkos, föld alatti börtönről - írja. - Ennek magyarázata abban keresendő, hogy a téren a tömeg kevesellte a kezébe jutott ÁHV-sokat. A csata hevessége után ítélve több száz fogolyra számítottak, és azt várták, hogy a pincékban rábukkannak az ÁVH-sok által elfogott fiatalokra. Ez nem történt meg. S most, hogy alig egy tucat "kéket" láttak az épületből kijönni, keresték a többieket. A téren uralkodó tömeghangulatban hamar meg is született a magyarázat: világos, ha a keresett személyek nincsenek meg, akkor elbújtak valahová. Mivel az épületben nincsenek,így alami rektekhelyre." Viszont Gosztonyi Mikessel ellentétben úgy tudja, hogy ott, a téren, a pártház elfoglalása után találták ki a föld alatti börtönök legendáját.
Itt Mikesnek van igaza. Mint már említettük, október 28-án este, amikor elhatározták a Budapesti Pártbizottság székházának elfoglalását, ezt részben azzal indokolták, hogy a Corvin köz akkori parancsnokának két testvérét ott tartják fogva, ki kell őket szabadítani. A fokozatosan hatalmasra duzzasztott propaganda kampánynak volt a része az is, hogy akik letartóztatták a pártház munkatársait, majd a pártfunkcionáriusokat és a pártmunkásokat, azzal szították a hangulatot, hogy a velük egy házban lakók között elhíresztelték: azért viszik el őket, mert ismerik a Köztársaság tér alatti börtönöket, ahol oly sok szörnyű esemény történt. S közben százával gyűltek a letartóztatottak a Práter utcában, a Széna és a Baross téren, a Fő utcában, a kapitányságokon és a tanácsházakban.
Gosztonyi minderről nem tudott, és az Egyesült Államokban élő P. L. építészmérnök hozzá írt levelére támaszkodva megpróbált értelmes magyarázatot adni a legenda születésére. P. L. megírta neki, hogy 1956 előtt a Köztársaság téri pártházat tervező vállalatnál dolgozott, s hogy 1956 otskóberében töbebn is "felkeresték" a titkos alagút miatt. De sem ő, sem a tervező, sem a statikus nem tudott semmi ilyesmirőls. P. G., a Corvin köziek egyik parancsnoka, elmondta Gosztonyinak, hogy Ceglédről felhozattak egy ezredest, akiről feltételezték, hogy ismeri a titkos lejáratot, de "sajnos, ez sem tudta". Gosztonyi tehát megállapítja, hogy a pincékkel kapcsolatos vélemények "a túlfeszített idegzetűek fantáziájának szüleményei maradtak." Illetve megpróbál forrást keresni. "ivel egyesek emlékeztek rá, hogy a Rákóci úton pár évvel ezelőtt még a földalatti folyosón dolgoztak, máris "megszületett" a válasz: a pártház alatt titkos börtönök vannak. Már akadt olyan is, aki hallani vélte, hogy kopogtatnak a föld alatt a szerencsétlen foglyok..."
Kétségtelen, hogy az 1950-ben elkezdett, s 1953-ban leállított megróépítésnek - amely a Rákóczi út alatt is folyt - volt némi szerepe abban, hogy hitelt adtak a mesének. De ez csak a már kiagyalt koholmányok terjedését segítette elős. Hisztérikus légkörben az emberek hajlamosak arra, hogy minél hihetetlenebb, fantasztikusabb, minél borzalmasabb valami, annál könnyebben higgyék el. Erre a pszichológiára építettek a pártház támadói.
De volt még valami, ami elősegítette, hogy a kitervelt provokáció hitelretaláljon nemcsak azok között, akik gyűlölték a népi demokratikus rendszert, hanem szélesebb körben is, ez a régebbi pártvezetés hibás politikája, az osztályharc elméletének eltorzítása volt, amely szerint a szocializmus éptésével az osztályharc egyre élesebbé válik. Sok embert indokolatlanul és alaptalanul sújtott nemcsak politikailag, hanem adminisztrratív intézkedésekkel is. Mindehhez nagymértékben hozzájárultak a koncepciós perek, amelyekért ugyan a pártvezetésnek csupán néhány tagja - mindenekelőtt Rákosi Mátyás - volt felelős, de tragikus következményeikkel nagymértékben hozzájárultak a pártvezetés, majd az egész párt válságának elmélyüléséhez. Ez a politikak volt a gyökere az ÁVH tevékenységében tapasztalt torzulásoknak is.
Nem feladata e könyvnek a törvénytelenségek, a koncepciós perek ismertetése, sem a rehabilitációk körüli huzavona elemzése. Itt csupán arra mutatunk rá, hogy az ellenforradalom provokatív hazugságainak ezek kölcsönöztek bizonyos hitelt. Ártatlanok elítélése, meghurcolása kétségtelenül szerepet játszott abban, hogy olyanok, akik egyébként nem voltak a szocialista rendszer, a népköztársaság ellenségei, hajlamosak legyenek elhinni olyan szemenszedett és átlátszóan hazug szörnyűségeket, mint amilyen a pártház alatti pincebörtönök meséje volt. Vagy egyszerűbben fogalmazva: a koncepciós perek megrendítették a közvélemény bizalmát, ezért is adott oly könnyen hitelt az ellenforradalom hazug propagandájának.
Bármilyen megrendítőek voltak a törvénytelenségek, önmagukban nem voltak elegendők a szélsőjobboldaliak politikai céljainak érvényesítéséhez. Hiszen a párt feltárta a törvénytelenségeket, és harcot indított ellenük. Szükség volt a provokációk egész sorozatára, s ennek megvalósításában ismét csak kezükre játszottak a szektás hibák, a dogmatikus politika.
A nemzetközi és a magyar fasizmus története át meg át van szőve a forradalmi mozgalmak, pártok, a haladó emberek elleni provokációkkal. Gondoljunk a Reichstag felgyújtására, Sacco és Vanzetti kivégzésére, vagy Magyarországon Sallaira és Fürstre! Az 1956-os ellenforadalom rövid néhány nap alatt is nem kevés provokációt szervezett. A Köztársaság téri csak a legnagyobb volt, de nem az egyetlen. Hiszen - milyen jellemző! - már a bölcsőjét is egy rágalmazó provokáció ringatta 23-án este a Rádiónál. Azt hazudták, hogy ott fegyvertelen emberekre lőttek. Rágalmak lendítették előre a fegyveres "felkelő csoportok" szervezését. A lendület megtartásához, fokozásához azután szükség volt a Parlament előtt október 25-én a provokációra. Itt a tüntetőkre a környező házakból géppuskával és golyószóróval tüzet nyitottak, s a "véres provokáció következményeként huszonként halott maradt a Kossutsh Lajos téren. A legtöbb halott és sebesült az Építésügyi Minisztériumból és a Földművelődésügyi Minisztériumból leadott lövések lőirányában feküdt. Négy rendőr is életét vesztette, a szovjet katonák közül is többen meghaltak és számosan megsebesültek". Ezt a tömeggyilkosságot is az ellenforradalom szervezte, s a felelősséget érte a szocializmushoz hű fegyveres erők nyakába igyekezett varrni.
A Köztársaság téri föld alatti kazamaták kitalálói pár nap múlva elérkezettnek látták az időt arra, hogy a valóság kiderülése, a provokáció kifulladása utánra is gondoskodjanak hasonló szenzációkról. Hiszen a recept kitűnően bevált. A "Magyar Nemzet" már említett november 4-i cikke arról írt, hogy nemcsak a Budapesti Pártbizottság, hanem a pártközpont Akadémia utcai központja alatt is lehetséges föld alatti börtön. "Az Akadémia utcai kommunista pártháznál néhány éve szintén föld alatti építkezés" volt..."Ha majd a Tisza Kálmán téri föld alatti börtönök rejtélye megoldódik, nyilván az Akadémia utcai föld alatti építkezés feltárására is sor kerül."
Október 30-án este egy fegyveres ellenforradalmárokkal keveredett katonai alakulat azt a parancsot kapta, hogy "vonuljanak az Akadémia utcai pártközponthoz és az épületet az ott levő őrségtől vegyék át. Amennyiben az őrség ellenállna, akkor tűzharcban foglalják el." Utasításuk szerint a gépkocsijaik "csak a bal lámpájukkal világítsanak, mert ez a jelzés a városban levő nemzetőrök között". Reggelre az őrségtől átvették az épületet.
A párt Központi Vezetősége és szervezetei ekkorra már erősen szétzilálódtak. A Központi Vezetőség munkatársai közül sokan elhagyták az Akadémia utca 17. szám alatti épületet, egyesek a Parlamentbe mentek, hogy ott próbáljanak valamit tenni, mások a Központi Vezetőséghez tartozó Nádor utca 28. számú házba. Az új őrség nem viselkedett agresszívan, hogyta, hogy a távozók sok fontos iratot és bútort, berendezési tárgyat is átvigyenek a Nádor utcába. Egyébként ekkor már a Nádor utcai ház és a pártközponthoz tartozó Akadémia utca környéki épületek is veszélyeztetve voltak.
A jobboldali szociáldemokraták, a Kisgazdapárt, valamint a különböző elnevezésű pártok, mint például a Keresztény Demokrata Párt, Demokrata Néppárt, amelyek ezekben a napokban alakultak újjá, egymás után küldtek vezetőket, különböző megbízottakat az Akadémia utca 17-be. Ennek következtében október 31-től kezdve igen nagy mértékben megnövekedett ott a forgalom. Az érkezők mindannyian a miniszterelnökre hivatkoztak és különböző írásos engedélyek alapján lefoglalták a Központi Vezetőség iratait, bútorait, a székházhoz tartozó épületeket, a Nemzeti Bankban levő pénzét, valamint a gépkocsikat és megkezdték szétosztásukat. Kéthly Anna vezetésével jobboldali szociáldemokrata vezetők érkeztek az Akadémia utca 17-be, megtekintették az épületet, megnézték a szobákat, a folyosókat, s megállapodtak, mire van szükségük.
Ezen a napon különben a helyzet itt is kezdett igen veszélyesre fordulni. Az épületben és környékén tartózkodó, "gyanúsnak tartott" katonatiszteket, köztük egy alezredest is letartóztattak, és egy ideiglenesen fogdának kinevezett szobába zártak. 3-án "felsőbb helyről kapott" parancs alapján kiengedték őket.
November 1-én azután egyenesen fenyegetővé vált a helyzet. Király Béla parancsára fegyveres nemzetőrök jelentek meg az Akadémia utcában azzal, hogy "fel kell kutatni az épület alatti börtönöket". November 2-án újabb ellenforradalmárok érkeztek a Corvin közből, a Baross térről, majd Dudáséktól is. Ők is végigjárták az épületeket, tanulmányozták a pincéket. Még aznap délután "szakemberekkel tértek vissza", s újabb tanulmányozás kezdődött. Főként a liftaknát találták gyanúsnak, azt állították, hogy innen "különböző titkos folyosók vezetnek lefelé". Mindjárt robbantani is akarták a liftaknákat, az őrség parancsnoka azonban ehhez a miniszterelnök hozzájárulását követelte tőlük. Még aznap este "Nagy Imre saját kezűleg aláírt engedélyével egy hetvenfős fegyveres csoport, szakértőkkel megerősítve, végrehajtotta a robbantást. A robbantás következtében az épület ablakai majdnem mind kitörtek, a lift tönkrement, de semmilyen folyosót nem találtak."
Már éjjel és 3-án reggel felhajszoltak olyan mérnököket, akik állítólag részt vettek az épület tervezésében és megépítésében. Ezek megtekintették a felrobbantott liftaknát, tanácsokat adtak, de volt köztük nem is egy, aki kijelentette, hogy semmiféle titkos lejáratról vagy börtönről nem tud.
Eközben Budapesten, az ország különböző városaiban, sőt községeiben is folytatódtak a párt teljes felszámolására irányuló akciók. Egy ideig a pártszervezetek vissza tudták verni a támadásokat, részben saját erejükre, részben a rendőrségre és a honvédségre támaszkodva, ezután azonban az erőviszonyok az ellenforradalmárok javára billentek.
Mindezzel szoros összefüggésben a fegyveres alakulatok egymás után állítottak elő, tartóztattak le és szállítottak a Corvin közbe, a kiliánba, a Práter utcába, a Baross térre, a Maros utcába és a fegyveres "felkelők" más székhelyeire pártmunkásokat, ifjúsági vezetőket, mérnököket azon a címen, hogy valamit tudnak, valami közük van a pártház alatt levő börtönökhöz. Kihallgatták őket, jegyzőkönyvet vettek fel, majd többségüket átkísérték a Budapesti Főkapitányságra vagy a Fő utcába. Október 31-e után már egyes kerületi kapitányságok, katonai alakulatok, ügyészségek is tartóztattak le embereket, a "forradlomban született vgy újjászületett államhatalom intézkedéseként". Már megkezdődött az ügyészség, a bíróság, a rendőrség "megtisztítása" is.
Mindez egyértelműen jelzi, milyen fajta "forradalmi államhatalom" volt születőben. A letartóztatások egyre inkább túlmentek az addigiak körén, jelezve, milyen irányban mélyül és szélesedik a terror. A letartóztatottak között szakszervezeti vezetőket, tanácsi alkalmazottakat, katonatiszteket találunk. Joggal állapíthatjuk meg tehát: a Köztársaság téren történt ásatásoks, fúrások, az egész hozzákapcsolódó lélektani hadjárat ugródeszkául szolgált, újabb indokot adott a letartóztatások kiszélesítéséhez. Jellemző, hogy a letartóztatásokat, különösen azokat, amelyek a Köztársaság téri eseményekkel függtek össze, többségükben a Corvin közi és a Baross téri nemzetőr-alakulatok végezték. Mint ahogy változatlanul oroszlánrészük volt az ásatások irányításában is, s ők küldtek ki fegyveres csoportokat a térre "a rend" fenntartására. A téren a 30-a után történtek az ő részvételükkel, ellenőrzésükkel, irányításukkal zajlottak le.
 
 
0 komment , kategória:  Köztársaság tér 1956  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 21 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 14 db bejegyzés
e év: 37 db bejegyzés
Összes: 7233 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 323
  • e Hét: 731
  • e Hónap: 12436
  • e Év: 51437
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.