Regisztráció  Belépés
joetoth.blog.xfree.hu
pax Tóth József
1937.09.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
Bibliából és szerzetestől20/284
  2012-07-15 15:00:56, vasárnap
 
  Békesség az embertársunkban felismert Jézus szolgálatából.
Korunknak még egy vonása tűnik föl nekem éppen legközelebbi környezetemben is. Ezt kell még csak igazán kiaknázni és a mai keresztény élet megvalósításába beépíteni: a mai ember szociális nyitottságát. Világunk kicsi lett, az emberek közelebb kerültek egymáshoz. A tájékoztató eszközök naponta "házhoz szállítják" embertársunkat, minden problémájával és terhével, de előnyeivel és kincseivel is. Nekünk modem embereknek nem lehet mindegy, mi van a másikkal. Naponta fejünkbe verik, hogy valamennyien ugyanabban a csónakban ülünk, és át kell segítenünk egymást az életen.
Ilyenformán ma a szociális vívmányoknak eddig soha el nem ért tetőpontján állunk. Csak üdvözölni lehet, ha ma az ember fölismeri embertársában a testvért, aki neki adatott, de aki egyben feladatot is jelent, örvendetes ez akkor is, ha a szociális elkötelezés nem kifejezetten vallásos jellegű vagy sajátosan keresztény indítékú.
A keresztény ebben is hagyhatja, hagynia kell, hogy kívülről irányítsák Krisztus megbízása felé, amely embertársának önzetlen szolgálatára kötelezi. A "legnagyobb parancs" egyenlőségjelet tesz Isten- és emberszeretet közé. János magyarázata ehhez: "Mert ezt az üzenetet halljuk kezdettől fogva: Szeressük egymást! Ne tegyünk úgy, mint Káin, aki a gonosztól való volt, és megölte testvérét. Miért ölte meg? Mert az ő tettei gonoszak voltak, a testvére tettei ellenben igazak. Ne csodálkozzatok azon, testvérek, hogy a világ gyűlöl benneteket. Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, a halálban marad, Aki gyűlöli testvérét, gyilkos, márpedig tudjátok, hogy egy gyilkosnak sem maradandó birtoka az örök élet. A szeretetet arról ismerjük fel, hogy életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért. Hogyan marad meg az Isten szeretete abban, aki - bár bőven van neki a világ javaiból - mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét. Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal" (1Jn 3,11-18).
A felebarátban Istennek szolgálunk. Jézus mondja: "Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek" (Mt 26,40). Ez a kijelentés a felebarátot nem fokozza le puszta "eszközzé"; inkább felmagasztalja, és hasonlíthatatlanul komolyan veszi.
Minden keresztényt súlyosan kötelez a parancs, hogy ne csak valamennyire tisztelje, hanem szeresse is testvérét. Ennek teljesítése az igazi tanítványi mivolt bizonysága (Jn 13,35), megvetése pedig a kereszténységnek és magának Krisztusnak elárulása.
Korának "jelei", tehát a keresztényt legsajátabb erkölcsi kötelességére kell, hogy intsék. Csak akkor "modern ember" és egész keresztény, ha nem húzódik vissza saját négy fala közé, hanem kilép önmagából, és odaadja magát embertársáért, abban a formában, amit a mai kulturális és társadalmi (szociális) élet felajánl, bármilyen profánnak és a szokástól eltérőnek lássék is.
Perfekcionizmus, optimizmus, szociális jelleg: a mai emberiség három alapvető hajtóereje, "kairosz"-unk ismertetőjelei. Mint kereszténynek nem szabad figyelmen kívül hagynom őket. Ha megértem hozzám intézett felhívásukat, akkor ebben a kairoszban ott marad az Isten, de rajtam, a keresztényen át. Akkor Isten ennek a mi időnknek is Ura./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől19/283
  2012-07-12 15:23:15, csütörtök
 
  Békesség a jó kimenetelt adó Gondviseléstől.
"Kairosz"-unk egy további ismertetőjeleként fedezném fel a mai emberiséget éltető, átlagnál erősebb optimizmust. A ma embere előtt világos, hogy az élet minden területén csak "előre" tartani lehetséges, "hátrafelé" nem. Olyan szédítő tempójúak és mélyrehatóak a változások, hogy még a jogosnak tűnő óvást és aggodalmakat is afféle vészmadár-huhogásként rázzuk le. A kultúroptimizmus csakis győzelmekről tud a jövőben, ahol pedig vereségek vannak kilátásban, az csak "szükséges szünet, hogy kifújjuk magunkat", benne van a tervben. Ki merészelne ma még kétségbe vonni előre elkészített terveket és előkalkulációkat, ha még olyan elképzelhetetlennek tűnnek is!
Ez az optimizmus jogos. Az embernek Istentől kapott feladata, hogy hatalma alá vesse a földet, és markába kerítse saját életét.
A mai kereszténynek nem szabad pesszimistaként félrehúzódnia. Éppen neki kell beleállnia a dolgok kellős közepébe! Sőt járjon élen, mutasson utakat, tegyen szabaddá forrásokat, amelyekből ez az optimizmus mindig újra táplálkozhat. "Minden a tietek, ti azonban Krisztuséi vagytok!" - mondja az apostol (1Kor 3,22-23). Senkinek az optimizmusa nem jogosabb, nem kötelezőbb, mint a keresztényé. Hiszen tudja: a teremtésnél Isten áll. És a világ minden negatívumát, a szenvedést meg az élet árnyoldalait képes meghagyni megfelelő helyi értékükben, mert tudja magáról, hogy átalakító erejű javak birtokosa. A keresztényben élő kegyelmi élet az egész vonalon a nekiindulást, kibontakozást, a világ megkovászosítását célozza. Semmi sem mutat megkövesedésre, visszalépésre, megrekedésre.
A kereszténytől tehát nem idegen az optimizmus. Mert a keresztény lét - helyesen értve - az öröm élete. Tudja, hogy itt az Isten, és végső soron semmi sem sikerülhet félre. Tehát minél megváltottabb megjelenésében a keresztény élet, minél örvendezőbben élik, annál keresztényebb, következésképpen annál vonzóbb is. Azt mondják, a mai embert valóságos farkaséhség kínozza az örömért. Aki mint keresztény igazi, valódi örömöt ad, optimizmusban él, az nemcsak saját életének lesz ura, hanem embertársával is jól boldogul, és megváltja az ő világát is, mert Isten örömébe vezéreli./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 
 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől18/281
  2012-07-05 15:19:44, csütörtök
 
  Krisztussal való életközösségből eredő hatékonyság és békesség.
Mindenekelőtt igen feltűnően jellemzi koromat minden tökéletlenség, minden befejezetlenség elutasítása, s az egész, a befejezett megkövetelése. Az óra parancsa a perfekcionizmus: gazdasági életben, iparban, tudományban, sportban, szóval a mai élet minden síkján. Napjaink könyörtelen vetélkedésében csak az áll meg (és annak van joga megmaradni), ami a maga nemében a legjobb, legtökéletesebb. Aki nem érett, a tökéletlen irgalom nélkül lemarad. Az ember ma állandó ostrom alatt áll, hogy a végsőkig kihozzon magából minden lehetőséget és képességet. Csak így bírja szusszal a századmásodpercek vadászatát a sportban, a konkurrenciát a gazdasági életben és a versenyfutást eddig feltáratlan életterek meghódítására, s így lehet kilátása alkalomadtán, hogy nyerjen. És éppen ma, az elektronika és a számítógépek korában világosan látszik, hogy az ember sajátos szerepe és helyzete sohasemvolt értékre emelkedett, és magas minősítésnek örvend. Az emberi cselekvést különleges módon áthatja a szellem, és ennek a ténynek sugárzó ereje ma nagyobb, mint valaha. Éppen annak a sokféle jelenségnek a hátterében figyelhető ez meg, amelyek látszólag mind pótolják az embert.
Aki ma mint keresztény hagyja magára hatni életének területén korunknak ezt a tökéletes utáni igyekezetét, az a szó legjobb értelmében "modern". Ez kívülről is hozzá fog járulni, hogy Isten országáért munkálkodva ne elégedjék meg felemás, felhígított, azonos színvonalra lenyomott teljesítményekkel, hanem mindent kihozzon magából, amire képes.
A "modern" keresztény tudja, hogy Isten ügyében - és ma jobban, mint valaha - csak a nagyobb szeretetnek, az önzetlenebb bevetésnek van hitele. Az Egyházon belül is kellős közepén vagyunk a reformmunkának, a korunk követelményeihez alkalmazkodó megújulásnak. Mindezekben a fáradozásokban állandóan a következő kérdés legyen irányadó: Szolgálja-e egy konkrét reform, vagy eddigi életmódunk új, másféle változata Krisztus meggyőzőbb, mélyebb, lényegszerűbb felmutatását a világban? nagyobbá, izzóbbá, átéltebbé teszi-e az Isten és embertársak iránti szeretetet?
Ez a kérdés, csakis ez a mércéje mindennek, amit ma az egyes keresztény és az egész Egyház tenni akar, tenni tartozik. Ami kibírja ezt a kérdést, azon rajta van az érvényesnek és a helyesnek a pecsétje, akkor is, ha lemondás a hagyományosról, a megszokottról.
Mindig is tudtuk, hogy Krisztus az egészet akarja, s ellensége minden félmegoldásnak. Ismerjük sürgető szavait, hogy aki őt követni akarja, annak mindent el kell hagynia; hogy aki egyszer "az eke szarvára teszi kezét" (Lk 9,62), annak nem szabad többé hátranéznie; és hogy az ember csak "erőszakkal" ragadhatja el a mennyek országát (Mt 11,12). Éppen korunk tárja saját eszközeivel és saját nyelvén elénk keresztények elé, hogy ma csak a teljes bevetés érvényes. Mindenütt, ahol a világ egy ilyen teljes odaadással munkálkodó kereszténnyel találkozik, engedi még hatni magára, és megnyílik a benne felkínált evangéliumnak.
Tehát "nem modernek" azok, akik Krisztus tanítását és megbízását felhígítják, a keresztet elvitatják, és leszállított árú kereszténységet kínálgatnak. "Nem modern" mindaz az újítás, amely nem vezet nagyobb szeretetre, szilárdabb helytállásra a hitben, nem mutatja meggyőzőbben Krisztus életét és halálát.
Továbbá mint kereszténynek azt is meg kell tanulnom ma "az idők jeleiből", hogy nekem is megvan a fontos szerepem. Hogy egy önzetlen, jóságos tettel, egy imával, az áldozatos odaadás egy cselekedetével olyan kisugárzás gyújtópontjába kerülök, amelynek végső határait le sem tudom mérni. A Krisztussal való életközösségből táplálkozó világarányú hatás titka (vö. Jn 15,1-11), Krisztus titokzatos teste tagságának jelentősége (vö. 1Kor 12,12-30) hallatlanra nem vehető világossággal értelmeződik "az idők jelei"-ből és azok nyelvéből. A mai világ a maga módján megmutatja nekem, a kereszténynek, milyen értékes és magas minőségű lehet legszerényebb cselekvésem is az emberiség nagy családjáért, ha a legmélyebb felelősségtudattal és a Krisztussal való eleven kapcsolatból kiindulva vetem a mérlegbe./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől17/279
  2012-06-28 18:07:27, csütörtök
 
  Békesség az idők jeleiben megmutatkozó Istentől.
Mt 16,3-ban Jézus egy komoly szót mond, amire minden kor embere fölfigyelhet: "Az ég színéből tudtok következtetni, az idők jeleit meg nem tudjátok felismerni?" Lk 12,56 pedig egyszerre kérdés és felszólítás, vád: "Hát ezt az időt miért nem tudjátok felismerni?"
A keresztény feladata tehát, hogy megértse "az idők jeleit". Isten akarja, hogy ezekből ismerjük fel őt. Ebben az összefüggésben mindig újból felráz a Krisztusról szóló tudósítás, amint sír a gyönyörű város, Jeruzsálem fölött, mert nem ismerte föl "látogatása idejét".
Van elszalasztott alkalom, egyszer s mindenkorra eltűnt esély; olyan idő, amikor az emberhez mint egyénhez és mint közösségi lényhez közel volt az "üdvösség", de nem használta ki, hanem elnézte, elaludta, elfecsérelte.
Isten beszél, felajánl, meghív annak az időnek követelményei, különleges áramlatai, de viszontagságai által is, amelyben mint ember, mint keresztény élek.
"Az idők jelei" mindig a mi jeleink. A "kairosz", amiről az evangélium beszél, mindig a személyes élettér, az egyszeri időpont, amelyben élünk. Benne kell fölismernünk Istent és megértenünk beszédét. Ez éber szellemet követel meg, nyitott és készséges fület a sokféle csomagolásban elénk kerülő boldogságok és örömök, bajok és szomorúságok, segítségek és támaszok iránt, amit Isten a mi "kairosz"-unkban küld nekünk. Mint keresztényeknek mindig a mi "kairosz"-unkból kell élnünk, állandóan abból a páratlan helyzetből kiindulva és abba behatolva cselekednünk, amelyben éppen vagyunk.
Ezért éppen olyan helytelen lenne, ha visszaálmodnám magamat az egészség, a testi-lelki épség messze napjaiba, mint amilyen reménytelen és terméketlen az után kívánkozni, amije másoknak van. Az én napjaimat kell felhasználnom, a betegségemben és a vele adott nehézségekben rejlő esélyeket fölfedeznem. Isten itt és most belőlük szól hozzám, és utasít hallatlanra nem vehetően saját egyszeri életem ajtaja elé. Itt kell megtalálnom Istent és munkálnom üdvösségemet, anélkül, hogy visszanéznék, sőt anélkül, hogy a jövőbe pillantanék. Mert minden előretervezést is csak bizonyos előfeltételekkel kíván meg tőlem, amennyiben mostani "kairosz"-om felismeréséből kiindulva vájtfülűnek kell maradnom Isten hangja számára, meg kell értenem az ő beszédét és jelenlétének jeleit életem minden eljövendő "kairosz"-ában.
Ameddig igyekszem a "kairosz"-omban lenni és megérteni belőle Isten személyesen hozzám szóló beszédét, addig oldottan, gondtalanul élhetek és kell élnem. Az evangélium nemcsak jóakaratúan ajánlja ezt, hanem kötelezően meg is követeli tőlem. És mindenekelőtt szabad vagyok attól, hogy félve-remegve, aggodalmak közt tengessem életemet. Mert ha aggódva nézek a holnapi nap elé, az a megváltatlan, Istent tekintetbe nem vevő, Isten elől betakarózó élet jele, a pogány életbeállítottság ismertetőjegye (vö. Mt 6,25-34). oldott magatartásban viszont belső pillantásom szabad és elfogulatlan marad, mélyére láthat a dolgoknak és eseményeknek. Mindenekelőtt pedig keresztül tud hatolni a dolgokon, s minden tűnő jelenség és változás mögött fölismeri azt, aki bennük és belőlük szól, szólít, sürget.
Ha mint keresztény szembenézek "kairosz"-om felhívásával, ha kiaknázom keresztény életem konkrét megvalósításában, akkor életem nemcsak saját magam számára lesz élni érdemes, hanem másoknak is utánozható és vonzó. Mert azt hiszem, a keresztény életében legalábbis annyi tartalomnak kellene lennie, hogy utánzásra szóló felhívás legyen mindenkinek, aki éppen napjainkban nagy fáradsággal próbálja keresztülverekedni magát korunkon, és benne is föl szeretné fedezni Isten jelenlétének jeleit.
Még valamit meg kell jegyeznünk a "kairosz"-ról, vagyis időnk és életünk egyszeri, mindenki számára személyes szakaszáról: hogy ti. magában rejti a kor személyfölötti irányzatait és áramlatait is. Összesűrítve, összezsúfolva ott van benne korunk, a mindenkori jelen. Saját személyes "kairosz"-unkban mindig mint korunk emberei élünk. A magunk kairoszát fölismerni tehát annyit is jelent, hogy megértjük és kiaknázzuk korunk általános szellemét. Ezért amit korunk életem alakítására felajánl, annak keresztény életemben is útmutatásként és ösztönzésként kell leszűrődnie, itt és ma.
Jól megnézve úgy tűnik, hogy korunk néhány hallatlanra nem vehető felhívást tartalmaz, amit mint kereszténynek magamévá kell tennem, hogy megfeleljek küldetésemnek. Mostani közvetlen környezetemben van alkalmam átélni a korszellem hatásait./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől16/278
  2012-06-24 15:18:50, vasárnap
 
  Békesség a terhünket hordozó Jézustól.
Aki hosszú ideig a betegágyhoz van láncolva, idők folyamán sajátos hatást gyakorol környezetére, anélkül, hogy tudatosan törekednék rá. Valamiképpen menedékhelye lesz azoknak, akik hozzá hasonlóan keresztet hordoznak. Így a hónapok teltével meg kell állapítanom, hogy olyan emberek jönnek betegágyamhoz és beszélgetnek velem, akiknek a szenvedése sokkal nagyobb, mint az enyém. A kezdetben gyakran teljesen jelentéktelen, cél nélküli és "szándéktalan" beszélgetéseket mindig világosabban felváltja a szív "kiöntése", a teher lerakása. Emlékszem nem egy "Nikodémus-órára", ami a szobámban folyt le.
Miért jönnek éppen hozzám? és éppen most? Azt hiszem, egy szenvedő közelében - ha nincs is szándékában - meg lehet sejteni valamit abból az elemi tapasztalatból, ami mély belátást nyújt az élet összefüggéseibe. A szenvedő az életnek és lehetőségeinek legszélső határán él, sőt lenyúl léte végső gyökereiig, amelyek már magának az életnek ősokába és kezdetébe kapaszkodnak. A szenvedő döbbenetesen közel ér Istenhez.
Az Abszolútumnak ez a közelsége olyan, különben megtapasztalhatatlan belátásokat nyújt az élet összefüggéseibe, amelyek többé nem mérhetők a szokásos mércékkel, mert csak életünk legkülső peremére lépve tárulnak fel.
A szenvedőnek ez a közelsége az abszolúthoz, az istenihez az emberiség fejlődésének hosszú szakaszain át megriasztotta az egészségeseket. Az emberek "kitették" a szenvedőket, elkülönítették őket az egészségesek közösségétől, féltek tőlük, kerülték őket, riadtan, vallásos tisztelettel távol tartották magukat tőlük. Érezték, hogy ha a beteghez közelednek, az Abszolútum közelébe kerülnek.
A szenvedők "kitétele" az egészséges és a beteg közti feszültség egyik pólusa. Ellenpólusa a "vonzás", a beteg közelébe tartó igyekezet. Aki a szenvedő közelébe kerül, ugyanakkor közel jut ahhoz a tartalomhoz, ami benne végleges, értékkel telített, maradandó és jelentős. Mindenekelőtt tudja, hogy védelemben részesül, biztonságban van, jó helyre rakja le terhét. És ha elmenőben újból magára kell vennie, akkor úgy érzi, nagyobb az ereje, útja kicövekelt (nem "se vége, se hossza"), biztonságos célja van.
Ilyen kisugárzás árad a betegágyból. Hatását az oda zarándoklók a legkülönfélébben fogalmazzák meg: "Nála (a szenvedőnél) úgy érzi az ember, hogy megértik." "Ösztönzést kap, hogy ne csüggedjen." "Szívesebben, több örömmel hordja a keresztjét, ha látta őt." Bárhogyan is hangozzanak az ilyen megnyilvánulások, mindig valami kimondhatatlanra és mégis megsejtettre utalnak, magának a lényegnek közelségére és jelenlétére.
Aki Isten szavának felvilágosítását teszi életének irányító fonalává, annak akkor nyílik ki végképp a szeme, ha hallja, hogyan azonosítja magát Krisztus a szenvedőkkel: "Beteg voltam, és meglátogattatok engem" (Mt 25,36). Észreveszi a titkot, hogy minden szenvedőben Isten és Krisztus műve él tovább, és Isten egészen közel van, sőt jelen van benne.
Eközben maga a beteg az üdvösség eszközévé válik minden hozzá jövőnek. Ha méghozzá tudatosan vállalja az óra felhívását, ha szenvedését a kegyelem forrásává teszi, akkor betegágyáról az áldás folyama árad, gyakran kézzelfogható erővel. Krisztus legbenső szellemi törvénye az, hogy hordozzuk egymás terhét.
"A másik terhe" napról napra jobban hozzátartozik útipoggyászomhoz. A többiek, akiknek nálamnál több a hordozni valójuk, mindennap nálam vannak, lerakják terhüket, és várják, hogy megkönnyebbülve mehessenek el. Nagy a számuk, a nevüket nem ismerem. Nem is szükséges. Elég tudni, hogy rám vannak bízva, hogy őket is hordanom kell, mert csak így maradok hűséges Krisztus belső felszólításához.
"A másik terhe" a legkülönfélébb alakban tűnik elém:
a kiútat és felvilágosítást kereső anya tanácstalan, kínzott szeméből;a szolgálatosok idegességéből és izgatottságából, akik osztályuk elhagyása után övéik nehéz hétköznapjába térnek haza;
a szomszéd szobából hangzó kiáltásokból;
a megkínzott, megcsalt, olcsó vigasszal, hazugsággal tartott emberek síró pillantásaiból, akiknek nem mondják meg, mi van velük;
a durvaságból és szívtelenségből, amit betegágyam közelében sokaknál észreveszek;
azok könnyeiből, akik éveken át hiába harcolnak szeretetért, jóságért és megértésért;
a háttérbe szorítottak, az eltaszítottak, a vigasz nélkül maradtak sírásából...
"A másik terhe" mered rám ezernyi arcból, és együtt hordozó váll után kiált.
Miért kell meglátnom, meghallanom? Miért nem tudom leszegni a fejemet és továbbmenni? Nem megy többé! Azelőtt talán így lehetett. Ma minden nyomorúság, amit látok, megváltás után, minden teher könnyebbség után kiált. Látom a nyomorúságot, magamra veszem, hozzárakom a magaméhoz, magamévá teszem.
Mert a másik szenvedése legyőzésre vár, de csak amennyiben valaki magára veszi és végigviszi. A teher gyakran túl nehéznek tűnik. Egy néger asszony képe áll előttem. Hatalmas, megrakott kosarat visz. A kép alatt szöveg: "Ne könnyebb teherért imádkozzunk, hanem szélesebb vállért!" A teher sohasem lehet túl nehéz, ha a hátam mindig elég széles. Fölveszem hát, és fölismerem a felszólítást, amely naponta annyi gyámoltalan pillantásból száll felém.
Megtapasztalom, hogy minél inkább átveszem "a másik terhét", annál jobban meg tudok feledkezni a magaméról. És mindig újból megállapítom, hogy mások nehezebb terheket hordanak, kevesebb segítséggel rendelkeznek, magányosabbak, és csekélyebb vigasszal kell nehéz mindennapjaikban vándorolniok, mint nekem. Megélem, hogy saját magam annál vidámabb, derűsebb és kiegyensúlyozottabb leszek, minél inkább tehermentesítem mások kedélyét a kínoktól.
Azt is föl kell fedeznem, hogy mi keresztények rossz sorsban is tudunk vigasztalni, mert számunkra nincs "halálos szomorúság", sem reménytelenség. Hiszen VALAKI már megtört minden szomorúságot, elviselt minden szenvedést, hordozta az ember minden terhét, ami ezáltal minden időkre hordozhatóvá vált. Így kiderül, hogy "a másik terhe" valójában annak az EGYNEK, az ELSőNEK a terhe; mint az ő keresztjének, az ő terhének egy részét teszi a vállunkra.
Ez alatt a teher alatt eltűnnek a magunk és a mások szenvedésének határai, mert valamennyi együtt az Úr folytatódó halálát, tovább munkálkodó üdvösségét, de egyben Jézus mindig újra kezdődő dicsőségét jeleníti meg. Mindannyiunk terhét valaki Más hordozza a sajátjaként: ő az Első, az Élen-Hordozó, - nekünk csak utána kell menni, és a kereszt végét egy kicsit megemelni.
A "másik terhe": az ő terhe./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/


Link
 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől15/275
  2012-06-14 15:00:43, csütörtök
 
  Békesség a teremtményeit szerető Isten gondoskodásából.
Azelőtt talán sose tűnt olyan igézetesnek a világ, mint most, amikor minden jel szerint meg kell válnom tőle. Annál szebb, minél kevesebb a kilátás, hogy még egyszer teljes egészségben megélem és visszatérhetek bele. Szépségének ez a mintegy visszájáról jövő élménye mélyreható és tartós. De amit nyújt, nem meríti ki teljesen igényeimet. Valami csillapíthatatlan maradékot hagy hátra, ami betöltés után kiált. A dolgoktól függ ez, mert nem tárulnak föl egészen? Vagy én magam nem vagyok képes megismerni ragyogásukat? Vagy mint ember túl nagy vagyok ahhoz, hogy kielégüljek a világgal? Bizonyára mind a két részen múlik!
És mégis bűvöletbe ejt a világ: virágainak és mezeinek szépsége, ligeteinek, tavainak és kőzeteinek pompája, hegyeinek roppant tömege; az emberi szellem vívmányai, a boldogság, amit egy szeretett ember jelenthet.
A világ szép, - ezen mit sem változtathatnak a "keresztöltések", háborúból származó torz formák, szörnyalakok.
És szép ezen a világon élni! Mert a világon lenni többet jelent a puszta létnél. Azt jelenti, hogy egy darabja vagyunk, és így túlmutatunk önmagunkon. Azt jelenti, hogy részesei lehetünk Annak, aki kezében tartja a világot; mi is élünk az élet túláradó folyamából, amelyből e világ léte, szépsége és drágaságai valók.
Ez a világ Isten világa. Ezt mondja gondolkodó szellemem sejtése; ebben válok bizonyossá elsősorban a hit fényével, amelyben a körülöttem lévő világ és saját életem új fényben sugárzik fel. Ebben a fényben kell mindig újból olvasnom és tudomásul vennem azt a magyarázatot is, amit maga Isten adott teremtéséről.
Az ő kezéből került ki, mondja nekem. És semmi sincs benne, ami ne hordaná alkotó kezének ujjlenyomatát. És jó - mondja Isten -, sőt nagyon jó.
Kincseket rejt, amelyeket az ember van hivatva kiaknázni.
Egészében az emberért van. Szolgálnia kell, segítenie a mélyen lényegébe írt megbízatás betöltésében. És Isten ott van teremtésében. A világ nincs kihajítva saját meghatározatlan, céltalan létébe. Isten vele van, benne van, túláradó életével és gondoskodásával.
Ő igazgatja a csillagzatok járását, ő van az eső és a szél, a kivirágzás és pusztulás törvényeiben. Célba irányítja a madár röptét, és virraszt az ember akarata fölött, hogy a jót fölismerje, és üdvösségére szabadon teljesítse.
Célt és beteljesülést ad mindennek, és minden életet saját tökéletességében és dicsőségében való részesedésre hív meg.
Mindenekelőtt az ember mellett áll, gyengéd szeretettel övezi, és vezeti célja felé: hogy részt vegyen saját isteni életében, elveszíthetetlen boldogságban.
Mindezt maga Isten hirdeti nekem a bibliai teremtéstörténet örökérvényű képeiben. Így csendül ki az Ószövetség zsoltárainak ujjongó kiáltásaiból is.
Új szépségben sugárzik fel előttem a világ és a teremtés, ha megtanulom Krisztus felől szemlélni. Krisztus e világ egy darabjává lett, fölvette magába e világot, istenségével megszentelte, és megnyitotta a Benne felvirradó üdvösségnek.
Halljuk az Írásból, hogy az ember Krisztus és a teremtés az Atya terve szerint titokzatos viszonyban áll. Krisztus az őskép, ami után a világ alakult. ő a világ célpontja. "ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn" (Kol 1,15-17). Azért az emberré lett Krisztus "tulajdonába" jött (Jn 1,11). Életteljességéből áll fenn a mindenség túlcsorduló kegyelemben (Jn 1,16).
Krisztus tehát Isten visszavonhatatlan "igen"-je teremtésére. Viszont benne ez a teremtés kimondja saját, Isten előtt teljes érvényű "igen"-jét Istennek: a hála, az elismerés és mindenekelőtt az imádás igenjét azért, hogy lehet, hogy nem maradt a nemlétben.
Krisztusban Isten e világba lépett, történetébe, sorsába, őbenne a világ újra belekerül Istenbe. Az ember részesévé válik az isteni természetnek (vö. Kol 2,10; 2Pét 1,4). És a kegyelemben részesült, Krisztustól megragadott emberben az egész ember-alatti teremtés is közelébe kerül Istennek, létének célpontjához ér (vö. Róm 8,18-23).
Krisztusban e világ végül is beteljesedése felé tart. A világnak és az emberiségnek már rendelkezésére áll minden hajtóerő, hogy megérjen a teljes dicsőségre, s ezek az erők működnek is közöttünk.
Mindez kimondhatatlan ÖRÖMÖT jelent, örömöt, hogy élünk, és a nagy nap felé tarthatunk, amikor a Krisztusban kiteljesedett teremtésből zavartalanul és vég nélkül felcsendülhet Isten dicsérete. Ebben az örömben benne él a bizonyosság, hogy végleg megmaradhatunk, sohasem hullunk ki az életből; felfog és biztonságban tart egy mérhetetlen Hatalom keze, aki nem húzza vissza karját, egy mérhetetlen Jóság, aki szeretetében önmagát adja.
...
Az önmagán túlmutató világ éppen a Krisztustól megragadott ember halálában, halálba tartásában állítódik bele igazi életébe, sajátos tökéletességébe. Egész világosan látjuk ezt Krisztusnál. Senki sem szerette a világot úgy, mint ő. Azért nem is szenvedett tőle senki úgy, mint ő. És ezért csak szeretetből fakadó halálával tudta mindörökre megpecsételni a világ örömét, szépségét és beteljesedését. Mert az igazi életöröm és a világ igazi szeretete csak úgy válik tökéletessé, ha bevetjük magunkat Isten világáért, és odaadjuk a legjobbat, ami birtokunkban van: az életet.
Azt mondtuk: ez a világ Krisztusé. A világ érdekében végbevitt végső bevetésben megnyilvánuló világigenlés és életöröm viszi előre a teremtés folyását Krisztusban való beteljesedésének végpontjáig. Azért ahol egy ember Krisztusban meghal, Krisztus példájára a végsőkig odaadja magát, ott ez a halál győzelem és megváltás, amint Krisztus halála is győzelem volt, és a világ minden alkalommal még jobban a megváltás fényében sugárzik fel. Jézus feltámadásának tündöklése ez, amely már jelen van és teljességében munkálkodik hűséges barátainak halálában.
Az élet szép, nagyon szívesen élek. A teremtésnek szüksége van rám, és hiszem, hogy naponta végtelen sok tennivaló akad benne. De valami még vár rám, és csak akkor lesz az enyém, ha egyszer meghalok. Azért még szívesebben halok meg, mint élek, mert halálommal többet teszek, ha a világ szeretetéből és öröméből halok meg. Ez a halál nem pontszerű, egyszeri esemény, hanem már benne rejlik magában az életben. A "feloszlás" - csakis Isten tudja, mikor érkezik el a számomra - csupán záróakkordja, megpecsételése ennek a hosszú, mindennapos meghalásnak, amely elválás a világtól, s éppen ezáltal megváltás is a világnak.
A világ és benne az élet szép, mert leolvasható róla Isten dicsősége. Ameddig élek, e világban időzöm, használjam fel örömmel és hálásan. Akkor szolgálok értelmének belső kiteljesedésére. De miközben ismételten felhasználom, egyre mélyül távolságom tőle. Ez az ellentmondás maguknak a dolgoknak a természetében rejlik. Végesek, tehát túlmutatnak magukon. Ha nem ilyenek lennének, akkor használat közben hozzájuk kellene tapadnom, mindörökre megittasodnom szépségüktől, akkor megelégedhetném velük. Így azonban elűznek maguktól, és éppen miközben feltárják előttem legbensejüket, azt mondják nekem: még nem ez a végső, ami rám vár, azért úgy kellene élnem velük, mintha nem használnám őket.
Ilyen tehát a világ és szépsége. Minden pompájában - mondja - csak egy szikra a közöttünk már munkálkodó nagyobb, nagyszerűbb valóságokból.
Azért annál inkább szeretem a világot - az ő dicsőségének trónusát./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől14/272
  2012-06-03 15:38:27, vasárnap
 
  Békesség a bennünk érlelődő, Istennel egyesűlő életből.
Látogatóm van ezekben a napokban, és a következőket mondja el: Édesanyja sírjánál fölfedezi, hogy egészen rövid idő alatt a sírkeret kőlapjai lassanként kilazultak és oldalra hajoltak. A pontos vizsgálat megadta a rejtély megoldását. Egy közeli fa gyökerei hatoltak be a lemezek közé, és növekedve eltolták, kitérésre kényszerítették a szilárdan összeillesztett köveket.
Ilyen az élet! Messzire tör, mindenfelé terjed. Szétrepeszti azt is, ami megkövesedett. Életteret akar. Képe ez Isten bennünk működő sürgető életének is. Ugyanazt mondja ki, mint Jézus képei: az "Isten országáról", amely kovászhoz hasonlóan, áthatja és átalakítja a liszt egész tömegét; a mustármagról, amelyben ott rejlik az erő, hogy magas fává legyen; az újborról, amely szétveti az ócska tömlőket; a szántóföldben talált értékes kincsről, amelyet meg kell keresni, és ki kell emelni.
Ilyen az Isten élete bennünk. Szorít és hajt, "dünamisz", erő, dinamit e világon.
Aki magában hordja, annak benseje csupa virágzás, és kapcsolatban áll a világ minden teremtményével. Nem végpont, nem végállomás, hanem a továbbutazás biztonságos csomópontja, átrakodóhely az örökkévalóság számára. Lényén keresztül már a felderengő végső dicsőség világít bele ebbe a teremtett világba.
Az átalakulás a kiteljesedett végső dicsőségre már itt és most folyamatban van. Teljes beérésre akkor jut ez az élet, amikor az ember elérkezik a teljes, elveszíthetetlen részesedésre Isten életében. Ez az egész, a teljes élet az ember számára.
Minthogy Krisztus megragadott minket, már feltartóztathatatlanul útban vagyunk e felé a végső esemény felé, és már az út utolsó szakaszát járjuk. Bármi játszódjék is le külső létünkben: hanyatlás, szétesés, halál, legyen bár úgy, hogy "a külső ember romlásnak indult bennünk" (2Kor 4,16), mint az Írás mondja, - mindez nem tartóztathatja föl, nem szakíthatja meg bennünk ennek az életnek fölfelé irányuló mozgását, hajtóerejét.
Tehát a testi életveszéllyel való mindennapos könyörtelen, de mégis nagyon üdvös szembekerülésem ráutal a bennem lévő isteni élet valóságára. Ez az élet ugyanúgy teret akar magának teremteni, s küzdeni minden fenyegetés és veszélyeztetés ellen, hogy utóbb - hinni akarom - mégis csak "túláradóan" elérje végső kibontakozását Istenből.
Adja Isten!
A menny már itteni életemben bennem van. Mi többet akarok!
Élek, akkor is, ha mindennap meghalok!/P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/
 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől13/265
  2012-05-10 14:10:14, csütörtök
 
  Békesség a hittel,áhítatos tisztelettel befogadott Isten igéjéből.
Az igazi keresztény úgy kiált "minden szó után, amely az Isten szájából származik" (vö. Mt 4,4), mint még soha. Az egyházi és vallásos élet minden területén komolyabban vesszük a Bibliát.
Örömmel kell megállapítani: úton vagyunk ma Isten igéje jelentőségének elmélyült megismerése felé. Az evangélium igéjében az élő Krisztus hatalma közeledik felénk. Ezért mindig alaposabban kellene a szent iratokat tanulmányoznunk. Bizonyos sikereket már elértünk, például a bibliatudomány eredményeiben. Segítségükkel jobban megérthetjük, hogyan beszél hozzánk is az Isten, mit akar szavával itt és most mondani nekünk. Szavában magának Krisztusnak kerülünk közelébe. "A szentségekben, a liturgiában és az Egyházban mindörökre eleven marad Jézus csodatevő hatalma, de az evangélium szavaiban is tovább él ez a hatalom. Életté válnak, amikor a hivő bensejét megérintik" (Lucien Cerfaux: Die lebendige Stimme des Evangeliums, Mainz 1953, 9. o.).
Lényeges mozzanatra történik itt utalás, amire ma sürgető szükségünk van, és nélkülözhetetlen az Isten igéjével való találkozásban: a hit magatartására, a hozzánk szóló Isten előtti áhítatos tiszteletre.
A bibliát különféle módon lehet tanulmányozni. Lehet áhítatos tisztelettől, hivő készségtől éltetett keresés, hogy mit is akar Isten az ő igéjével nekünk mondani; vagy lehet az üdvösség élő szavának tiszteletlen, előfeltételek nélküli szétszabdalása terméketlen darabkákra. Bibliatudósok és az ő uszályukban igehirdetők ma különösen ki vannak téve a veszélynek, hogy a szétdarabolt részekben keresik (és nem találják meg többé) a "lelket", belefúrják magukat külsőségekbe (nyelvi köntös, a környezet befolyása a megfogalmazásra, keletkezési feltételek stb.), és közben elfelejtik Isten eleven, hatékony igéjét, amely "minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit" (Zsid 4,12).
Mindenekelőtt azonban és mindig újra az a magatartás szükséges Isten igéje iránt, amely kész Istent és embert a helyes rendben látni, és az emberi szellem önmérséklete, nem pedig a szellemi gőg mellett száll síkra. Ernst Hello találóan mondja: "Az (emberi) szellem nem elég, hogy megadja az embernek azt a magatartást, amelyre (Isten) igéje előtt szüksége van. Ha egy nagy szellem csak önmagára támaszkodva, vaktában, messze az Egyháztól és hit nélkül akarná kikutatni a Szentírást, akkor belülről és kívülről számtalan tévedés veszélye fenyegetné. Szükségünk van a hitre, szükségünk van az egyszerűségre. Az isteni dolgok előtt a térdre ereszkedés adja meg a belátást. Aki nem azzal kezdi, hogy letérdel, azt mindenféle veszedelem fenyegeti" (Worte Gottes, Köln 1950, 12. o.).
Ahol már nincs meg az áhítatos tisztelet és imádás ilyen magatartása az ige isteni titka iránt, ott tárva-nyitva áll a kapu a hitetlenségnek, és a Biblia szavai terméketlenek maradnak, semmiben sem különböznek többé régi kultúrák vallási könyveitől. Ha azonban a szellem alapbeállítottsága a "letérdelés" marad, akkor Isten minden egyes igéjéből élet, öröm, béke, sőt üdvösség virágzik ki. Isten csak annak nyilatkoztatja ki magát, aki saját maga szemében kicsiny és csekély, és úgy lép eléje, hogy kész hallgatni rá. Akkor és csakis akkor lesz igéje erő, hatalom, élet a léleknek. Aki így fogadja az igét, annak nincs szüksége piaci kikiáltóktól fölvett kölcsönökre, hogy életével megbirkózzék. Az evangélium igéjében az igazsággal találkozott, útban van Isten felé, máris Istenben él.
Az életnek erre a szavára vágyakozik a mai ember. Nem szükséges napjaink filozófusait megkérdezni, hogy megtapasztaljuk, milyen kemény tud lenni az élet. A filozófus semmit sem ad nekem. Üresen hagyja a lelkemet. De szükségem van Isten igéjére, amely mindennapi életem kenyere. Szükségem van Isten igéjére, amely "lámpása lépteimnek, utamra fényt sugároz" (Zsolt 119,105).
Gyötrelmeimben könnyebbséget ad,hogy életemet táplálja szavad.
(Zsolt 119,50. Farkasfalvy Dénes ford.)

Erre az igére van szükségem. Mert fenntart és azt mondja, biztosít róla, hogy "Ő nincs messze egyikünktől sem" (Csel 17,27), még akkor sem, ha "halálos árnyak völgyén járnék". Ezért az első pápa intelme értelmében szilárdan ragaszkodom ehhez a szóhoz, figyelve rá, "mint sötétben világító lámpásra, amíg a nappal fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem ragyog a szívetekben" (2Pt 1,19).
Hogy én magam tudok-e még egyszer prédikálni, és mikor, annak csak Isten a tudója. De éppen a hónapok tapasztalatából okulva egyvalamit mindig újból el kellene mondanom az embereknek:
Isten itt van, és a nehéz órákban sem hagy el. Úgy van itt, mint Atyánk, - akkor is, ha szenvedést küld nekünk, és már mit sem értünk mindabból, ami ránk tör. Gyermekeivé fogadott bennünket; az ő családjához tartozunk, meghívott, hogy nála találjuk meg kiteljesedésünket, boldogságunkat, elveszíthetetlen örömünket.
És Krisztus is itt van, "megdicsőülésünk reménye" (Kol 1,27). Előttünk jár az életben, és velünk hord minden bajt is. Ő bennünk minden öröm és béke forrása. Szószólónk ő az Atya előtt. Benne tartunk a végső dicsőség felé. Szentül megőrizzük őt szívünkben; hasonlóvá leszünk hozzá a szenvedésben és halálban is, és egykor majd beborít bennünket dicsősége.
És itt van Isten Szentlelke, egyetlen dicsőítő éneket alkotva életünkből. Ő kiált, ő imádkozik bennünk; ő ad nekünk erőt és lendületet, szentséget és mindenekelőtt a szeretetet. Ő bennünk a "foglaló", az "előleg" az Istennél váró üdvözült boldogságra, amely felé tartunk. Kimondhatatlan sóhajtásokkal kiáltozik bennünk; elmélyíti gyermekségünk tudatát Isten előtt, és mindig teljes bizalommal mondatja el velünk: "Abba, Édesatyánk!"
Ezt mondanám el és ismételném ezerféle változatban, mint Isten életünknek szóló üzenetét. És Pállal könyörögnék, Jánossal sürgetnék: Béküljetek ki Istennel, és szeressétek testvériesen egymást!
Miközben fölépítem ezt a "másoknak szóló prédikációt", már én magam is "az ige hallgatójává" leszek./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/
 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől12/263
  2012-05-03 15:21:27, csütörtök
 
  Békesség a Jézus nevében egyetértők közösségében.
Nyugodt vasárnap délután. A szolgálatos fiatal orvos jön be. Jelentéktelen dolgokról beszélünk. Aztán minden átmenet nélkül megkérdezi: "Páter, nem mondhatnánk el együtt az olvasót?" "Nagyon szívesen!" És elmondjuk.
Egészen meg vagyok lepve, szinte zavarba jöttem. Ezt nem vártam volna!
A rákövetkező időben mindig újból megismétlődik, hogy látogatók együtt imádkoznak velem. Megkérem rá őket, ahogy az orvos engem kért.
Új világ virrad föl előttem.
Egyedül is igen sokra vagyunk képesek Isten előtt. De ketten vagy még többen sokkal-sokkal többet érhetünk el. Sőt észrevétlenül már merésszé válunk az éghez intézett kívánságainkban. A biztonság érzése tölt el bennünket, és tudjuk, nem hiába imádkozunk.
"1 +1 = 3." - Ennek a furcsa összeadásnak az ellenpróbája nem nehéz. Mt 18,19-ben található: "Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük."
Kérdem magamtól, hogyan tud az ember olyan könnyen megfeledkezni erről a mondatról a vallásos élet mindennapi megvalósításában? Miért nem jön több keresztény kis körben össze, hogy együtt imádkozzék? Miért akar olyan sok kitűnő ember mindent egyedül elérni Isten előtt?
Egyszerűen szaván kell fognunk Krisztust, és abban a meggyőződésben élnünk, hogy itt van.
Mert ennek az Isten előtti együttlétnek nagy, szinte kézzelfogható jótéteménye elsősorban az Úr jelenléte. Ő a legfőbb, az előimádkozó, aki összemarkolja dadogó, gyámoltalan kéréseinket, és úgy mondja el az Atya előtt nevünkben, ahogyan legjobban célhoz érnek, Ő a szóvivőnk, ha a könyörgésünkre váró sokakért "közbenjárunk". Ő áll a köszönetünk és istendicséretünk mögé, súlyt és érvényt adva neki.
Ez a közös és egyetértő imádság valódi csodákra képes.
Először is közvetlenül megtapasztalhatjuk benne a nagy bizalmat, hogy meghallgatást találunk. Nem felszínes, elhamarkodott értelemben, inkább úgy, hogy tudjuk: Isten szívesen fogad, amikor előtte állunk, mindazok nevében is, akiket imádságunkban magunkkal viszünk; és ő fogja irányítani imánkat, oda, ahol mindentudó tekintete szerint a legnagyobb a szükség.
További "eredménye" az ilyen imának az önként fölébredő öröm és hála, hogy őbenne egyek lehetünk. Ez az öröm feledteti a betegség szürke mindennapját és a többi napi keresztet, előre besugározza az egyedüllét elkövetkező idejét. A közös imának ezek az örömei napfényként ragyognak a nap, az egész hét fölött, és sugarukat rávetik minden betegágyunkhoz közeledő emberre.
Hála marad a lélek mélyén. Fölismeri, hogy dúskál a javakban, míg másoknak nélkülözniük kell a vigaszt.
A kegyelem, hogy hinnünk szabad, sugárzó élménnyé válik. Sokakból hiányzik a hit, hogy Isten jelen van az életükben, a tudat, hogy semmi sincsen hiába, inkább minden elfogadottá és tőkévé válik Isten kezében.
Az Úr nevében végzett közös imánk utolsó "eredménye" maguknak az imádkozóknak kialakuló közössége. Az egységes érzület, mindannyiunk gondolatainak egy célra irányulása, mindenekelőtt azonban mások terheinek közös viselése és a közös odaállás Isten elé megadja a bizonyosságot, hogy magányunknak és elszigeteltségünknek vége. Annyi a tanácstalanság a világon, annyi életuntság, a hálátlanság annyi kísértése, annyi bezárkózás saját énünk fabrikálta bástyái közé!
Az imádkozóknak sikerül legyőzniök mindezt.
Csírasejtet képeznek, amelyből Isten napról napra nagyot hoz elő. Mert Krisztus van ott közöttük./P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
Bibliából és szerzetestől11/261
  2012-04-26 14:58:14, csütörtök
 
  Békesség a minket betöltő Szentlélek vígasztalásából.
Ez az Atya és Fiú közti éltető lehelet lélegzik a teremtésben, mindenekelőtt bennünk emberekben. Ez bennünk a szeretet, amiből valók vagyunk, és amiből mindennap fennmaradunk.
Ez "az Úr Lelke", aki a vizek fölött lebeg és betölti a földkerekséget, s viharban száll le most is a pünkösdre előkészült emberre.
Jézus készített elő minket erre életművével és halálával. Arra, hogy élő templomként a Lélek lakásává legyünk, és azok is maradjunk.
És Isten "szent lehelete" most már nemcsak az első teremtő "igen" alapján van bennünk és körülöttünk. Hanem mindenekelőtt azért van bennünk, mert az Atya és a Fiú elküldte.
Benne lélegzünk, belőle élünk, mint mély, kimeríthetetlen erőforrásból. Mert isteni életét éli bennünk, az örök véglegességig és beteljesülésig. A kegyelmi élet az ember tevékeny részesedése Isten életében, az isteni Pneuma bennünk létéből, bennünk lakozásából fakadóan.
Jézus még mindig ráleheli övéire a húsvéti győzelem teljességét, a Lélek elűzi belőlük a bűnt és pusztulást, s lakást vesz bennük
mint támasz és vigasztaló, aki átment minden szomorúságon;
mint a gyermekség Lelke, akiben kiáltunk: Abba, Atyánk!,
mint előlege, elővételezése a végső, végleges életnek, amelyre születtünk,mint az Atya szeretetének nagy hívogatója, aki kimondhatatlan sóhajtozásokkal könyörög bennünk.
"Mélyet lélegzeni!" - kiáltották felém. Lélegzetet vettem. És íme, élek. Idegen leheletből élek. De semmit sem használna az idegen élet belém fúvása, ha nem lélegeznék vele. És semmit sem segítene saját kapkodásom levegő után, ha először nem áradna belém egy más valakinek a lélegzete, hogy megint életre hívjon.
"Mélyet lélegzeni" - még igazabban azt jelenti számomra, hogy magamban hordom az isteni Pneumát. Ez a Lélek, Istennek ez a lélegzete bennem, ugyanúgy nem használna nekem,
- ha nem lélegzenék vele,
- ha nem adnám át magamat fúvásának,
- ha nem hagynám, hogy oda vigyen, ahová akar.
Nem szabad megszomorítanom ezt a Lelket, akivel megpecsételtek a Krisztussal való találkozás nagy napjára,nem szabad kioltanom fényét.
Óvnom, ápolnom kell, mint az elérhető legértékesebb jót.
Ebben a lélekben kell élnem és járnom:
állhatatosan és kitartva a jóban,
türelmesen és hűséggel,
szeretettel és jósággal,
békében és örömben,
szelíden, gyengéden és önmegtartóztatóan.
Az igazságban kell maradnom.
Akkor igaz ember vagyok, és az isteni Pneumában maradok.
Akkor külső életkörülményeim sem jelentenek már problémát. Mit árt nekem, ha ágyhoz láncolt maradok, mankóra szorulok, vagy tolószékben kuporgok!
Isten élete maga lélegzik már bennem.
Az ideigvalóság minden szomorúsága már megtört, halálos fullánkja elveszítette mérgét.
Mert már világít bennem az eljövendőnek öröme, az alkonyt nem ismerő nappal, a le nem áldozó nap,és él bennem a bizonyosság:
Én nem halok meg, hanem élek,
s az Úr tetteiről beszélek.(Zsolt 118,17. Sík Sándor ford.)/P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes/

 
 
0 komment , kategória:  Gots,Anton  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 17 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 6 db bejegyzés
e év: 93 db bejegyzés
Összes: 842 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 93
  • e Hét: 483
  • e Hónap: 3647
  • e Év: 45065
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.