Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 36 
x
  2013-12-31 23:42:49, kedd
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-18 08:21:42

F. G. Lorca

GYEREKKOROD MENTONBAN

Igen, gyerekkorod már források meséje
Jorge Guillén


Gyerekkorod már források meséje.
Futó vonattal, asszonnyal betelt ég.
Szállodákban elsurranó magányod,
álarcodon friss idegenség.
Gyerekkorát élte csended s a tenger,
s a bölcs üvegek meghasadnak égve.
Merev tudatlanságod kora volt ez:
torzóm körül tüzek zilált zenéje.
Vágy szabályát adtam, Apolló-ember,
szivednek, sírást konok csalogánnyal,
de mint a romok legelője, éles
lettél a rövid tűnő révülethez.
Szemközti gondolat, tegnapi fények,
véletlen jelei és mutatói.
Nyugtalan homok-derekad csak
magasba nem vivő nyomokra hallgat.
Most a sarkokba meredek, kutatva langyos
lelked, mely felrepült téged nem értve.
Hívlak, megtorpant Apolló, gyötörten
a kíntól, mellyel álarcod betörtem.
Ott, oroszlán, ott mennybolt fúriája,
ott engedem, hogy arcomon legelj majd,
ott, tébolyom lengő kék lova, ködfolt,
ideges percmutató lüktetése,
ott van a kő, mely alá skorpió bújt,
ott anyád fakult lánykori ruhái,
éjféli zokogás, szakadt szövet, mit
hold bontott le a halott homlokáról.
Gyerekkorod már források meséje.
Ereim üregének furcsa lelke,
keresnem kell most és örökre téged,
te nagyon apró és gyökértelen lány.
Mindig szerelme, Vágy, Soha szerelme!
Ó, igen! Akarom! Vágy, vágy! Eressz hát!
Ne fogják be a számat, kik a Saturnus
töviseit keresgélik a hóban,
bikát herélnek a klinikus égen
s anatómiák fülledt erdejében.
Vágy, vágy, vágy! Tenger gyerekkora! Langyos
lelked, mely felrepült téged nem értve.
Vágy, vágy. Szarvasünő szélkönnyű röpte
karcolja a fehérség tiszta mellét.
Gyerekkorod, vágyam, gyerekkorod s a
futó vonattal, asszonnyal betelt ég.
Igen! Se te, se én, se szél, se lombok!
Gyerekkorod már források meséje.

fordította: Orbán Ottó



 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-08-12 10:56:29, vasárnap
 
  -Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-20 07:34:59

Federico Garcia Lorca - Fríz


FRÍZ

Föld

Hosszú uszályaikkal
szállnak a szellő-fruskák

Ég

A levegő-suhancok
a holdat átugorják

Fordította - Végh György

 
 
3 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-23 09:44:35, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-21 09:42:52

NYÁRI MADRIGÁL

Garcia Lorca

Piros ajkad szomju ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Dél napja izzó aranya alatt
hadd marjak az almába.

A dombtetőn, zöld olajfák felett,
egy mór minaret szétnéz,
színe, akár a te vad hús-szined,
íze, mint hajnal és méz.

Égett-barna tested felém kináld:
ott az isteni étek,
mely folyóparti fűznek rügyet ád
és csillagot a szélnek.

Mért lettél enyém, te bronzbarna fény?
szerelmed telt edénye,
liliomos öled mért lett enyém
s kebled halk rezzenése?

Talán, mert arcom bús és színtelen
és járásom esetlen?
Talán megszántál, mert az életem
elfonnyad énekekben?

Mért nem szeretsz gyászdalaim helyett
egy réti Szent Kristófot,
kinek combjai lomha-léptüek,
de jól értik a csókot?

Velem kéj Danaidája vagy,
ó asszonyi Szilvána!
Csókjaid ontják nap-illatukat,
mint a nyárvég buzája.

Dalod fátylával takard be szemem.
Hajad pompáját tárd szét,
bomoljon szerte ünnepélyesen,
mint síkságon az árnyék.

Vérző ajkaddal festesz: föllobog
ege a vonzalomnak
s a bús háttér előtt a kín ragyog,
e biborlila csillag.

Andaluz pagazusom rabja lett
kerek sötét szemednek;
bánkódva röppen, tünődik, remeg,
ha látja elveszettnek.

Ha nem szeretsz is: szeretlek, tudod,
szemed mély bánatáért,
akár pacsirta a kelő napot,
csupán a harmatáért.

Piros ajkad szomjú ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Legyen enyém e déli hő alatt
tested édes almája.

(Weöres Sándor)




 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-22 12:32:52, csütörtök
 
  García Lorca, Federico: A hűtlen menyecske (La casada infiel Magyar nyelven)

La casada infiel (Spanyol)


Y yo que me la lleve al río
creyendo que era mozuela,
pero tenía marido.

Fue la noche de Santiago
y casi por compromiso.
Se apagaron los faroles
y se encendieron los grillos.
En las últimas esquinas
toque sus pechos dormidos,
y se me abrieron de pronto
como ramos de jacintos.
El almidón de su enagua
me sonaba en el oído
como una pieza de seda
rasgada por diez cuchillos.
Sin luz de plata en sus copas
los árboles han crecido
y un horizonte de perros
ladra muy lejos del río.

Pasadas las zarzamoras,
los juncos y los espinos,
bajo su mata de pelo
hice un hoyo sobre el limo.
Yo me quité la corbata.
Ella se quito el vestido.
Yo, el cinturón con revólver.
Ella, sus cuatro corpiños.
Ni nardos ni caracolas
tienen el cutis tan fino,
ni los cristales con luna
relumbran con ese brillo.

Sus muslos se me escapaban
como peces sorprendidos,
la mitad llenos de lumbre,
la mitad llenos de frío.
Aquella noche corrí
el mejor de los caminos,
montado en potra de nácar
sin bridas y sin estribos.

No quiero decir, por hombre,
las cosas que ella me dijo.
La luz del entendimiento
me hace ser muy comedido.
Sucia de besos y arena,
yo me la llevé del río.
Con el aire se batían
las espadas de los lirios.

*

Me porté como quien soy.
Como un gitano legítimo.
Le regalé un costurero
grande, de raso pajizo,
y no quise enamorarme
porque teniendo marido
me dijo que era mozuela
cuando la llevaba al río.


A hűtlen menyecske (Magyar)


S még a vízhez is kivittem!
Nem mondta, hogy ura is van,
asszony volt, de szűznek hittem.
Szent Jakabkor, éjjel történt.
Nem szerelem volt, csak illem
s kötelesség. Tücskök gyúltak,
lámpák húnytak el szelíden.
Én meg ott a szélső háznál
alvó mellét megérintem,
s íme, tömzsi jácint-melle
hozzám bukik át az ingen.
Keményített alsószoknya
ropog, sikolt füleimbe,
tíz kés mintha feszes selymet
hasogatna, szétrepítne.
Nőttek a fák óriásra,
ezüstjüket elveszítve.
Túl a folyón láthatár sincs,
ebcsaholás csak a híre.

*

Szederfákon, csipkefákon,
nádasokon túlra vittem.
Kontya alá a fövenybe
gödröt kellett kerekítnem.
Én levetem nyakkendőmet,
ő a szoknyát, hederintve,
én revolvert, derékszíjat,
ő mellénykét s mindent szinte.
Nincs oly finom bőrü nárdus,
oly bársonyos kagyló nincsen,
holddal áldott drága kristály
nem süt olyan mese-színben.
Combjai mint riadt halak
szöktek tőlem eleinte,
egyik mint a hó lehűtött,
másik mint a tűz hevített.
Hosszi út volt az az éjjel,
gyöngyház-kanca vitt nyerítve,
lovagoltam kengyel nélkül,
kantárt, féket elveszítve.
Férfi vagyok, nem kereplő,
magam nem is dicsőítem,
mit ő mondott: nem is mondom,
tiltja azt az ész, az illem.
Csók és homok maszatolta.
Illendően hazavittem.
Liliomok sötét szellőt
űztek fehér tőreikkel.

Úgy tettem, mint igaz cigány,
ügyelve a névre, hírre.
Varródobozt adtam néki,
szalmasárga volt a színe.
Megkedvelni mégse bírtam,
asszony volt, de szűznek hittem,
nem mondta, hogy ura is van,
mikor a folyóhoz vittem.

Nagy László











 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-21 19:53:55, szerda
 
  García Lorca, Federico: A holdas hold románca (Romance de la luna, luna Magyar nyelven)

Romance de la luna, luna (Spanyol)

La luna vino a la fragua
con su polisón de nardos.
El niño la mira, mira.
El niño la está mirando.

En el aire conmovido
mueve la luna sus brazos y enseña,
lúbrica y pura,
sus senos de duro estaño.

Huye luna, luna, luna.
Si vinieran los gitanos,
harían con tu corazón
collares y anillos blancos.

Niño, déjame que baile.
Cuando vengan los gitanos,
te encontrarán sobre
el yunque con los ojillos cerrados.

Huye luna, luna, luna,
que ya siento sus caballos.
Niño, déjame, no pises
mi blancor almidonado.

El jinete se acercaba
tocando el tambor del llano.
Dentro de la fragua el niño,
tiene los ojos cerrados.

Por el olivar venían,
bronce y sueño, los gitanos.
Las cabezas levantadas
y los ojos entornados.

Cómo canta la zumaya,
¡ay, cómo canta en el árbol!
Por el cielo va la luna
con un niño de la mano.

Dentro de la fragua lloran,
dando gritos, los gitanos.
El aire la vela, vela.
El aire la está velando.






A holdas hold románca (Magyar)

Tubarózsás krinolinban
jött a hold a rézhámorba.
A fiú csak nézi, nézi.
Ámul a fiú a holdra.

Szél támad és emelkednek
karjai a holdas holdnak,
s tömör ón-mellei tisztán
s buján előtolakodnak.

Hold, hold, fuss el, mert megjönnek
a cigányok, venek koncra,
szívedből is gyűrüt vernek,
fehér pénzt a nyakláncokra.

Gyerek, addig hadd táncoljak
s ráhagylak a cigányokra,
megtalálnak itt az üllőn,
szemecskéid zárva, oltva.

Hold, hold, fuss el, én már hallom,
cigánylovak dobrokolnak.
Gyerek, ne dülj e fehérre
keményített sok fodornak.

Dobogott a sikság dobja,
verte lópaták galoppja.
Hámor homályán a gyermek,
szemecskéi zárva, oltva.

Olajfák közt a cigányok
bronzálomként lovagolnak.
Jönnek. Szemük félig húnyva,
de a fejük égbe horgad.

Jaj, de huhog az a bagoly!
Csupa jajszó a fa orma!
Sétál a hold föl az égre
egy kisfiú kezét fogva.

Rézhámorban a cigányok
sikonganak, háborognak.
Szél az őre, szél az őre,
szél az őre hámoruknak.

Nagy László






 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-16 20:15:12, péntek
 
  García Lorca, Federico: Kaszida a rózsáról (Casida de la Rosa Magyar nyelven)

Casida de la Rosa (Spanyol)


La rosa

no buscaba la aurora:

Casi eterna en su ramo

buscaba otra cosa.



La rosa

no buscaba ni ciencia ni sombra:

Confín de carne y sueño

buscaba otra cosa.



La rosa

no buscaba la rosa:

Inmóvil por el cielo

¡buscaba otra cosa!






Kaszida a rózsáról (Magyar)


A rózsa

sose vágyik a pirkadásra:

szinte örökké válva ágán,

vágyik valami másra.



A rózsa

sose vágyik az árnyra, tudásra:

test és álom határán

vágyik valami másra.



A rózsa

sose vágyik a rózsára:

lebegve az ég símaságán,

vágyik valami másra.

Weöres, Sándor
 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-16 18:44:06, péntek
 
  Horváth Ödön...... ........... ........... ........... ........... ........... .............2012-03-1 6 , 17:03

Fordította - Horváth Ödön

Federico García Lorca

FEDERICO GARCÍA LORCA

Ghazel a sötét halálról

Úgy akarok aludni, ahogy az almák alszanak,
távol temetőjüktől és azok zajától.
Úgy akarok aludni mint az álmában
a szívét messze a tengeren darabokra vágó gyermek.

Szomorúsággal tele ne ismételgesd nekem,
hogy a halottak vére nem folyik el,
hogy a rothadó száj még mindig vízért könyörög.
Semmit se akarok tudni a fűvel való kínzásról,
se a napot és harmatot teremtő kígyópofájú holdról.

Csak aludni akarok,
de csak kicsit, egy percig, egy századon át.
hadd tudja meg mindenki: nem haltam meg,
ajkaimon arany istálló nyugszik,
a nyugati szelek kebelbarátja vagyok
és könnyeim beláthatatlan árnyéka.

Fedj be engem a felkelő napfény elől
és dobj hangyákat rám tele marékkal;
nedvesítsd meg kemény vízzel talpaimat,
hogy a skorpió fullánkja elcsússzon mellettem.

Mert úgy akarok aludni, ahogy az almák alszanak,
megtanulni megszabadítani magam a földi kíntól,
mert azzal az ismeretlen, a szívét a messze tengeren
darabokra vágó gyermekkel akarok élni.


 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-16 11:23:48, péntek
 
  Frederico García Lorca

ENCUENTRO

Ni tú ni yo estamos
en disposición
de encontrarnos.
Tú... por lo que ya sabes.
¡Yo la he querido tanto !
Sigue esa veredita.
En las manos
tengo los agujeros
de los clavos.
¿No ves cómo me estoy
desangrando?
No mires nunca atrás,
vete despacio
y reza como yo
a San Cayetano,
que ni tú ni yo estamos
en disposición
de encontrarnos.
 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-08 15:19:04, csütörtök
 
  García Lorca, Federico: Alvajáró románc (Romance sonámbulo Magyar nyelven

Romance sonámbulo (Spanyol)


A Gloria Giner y a Fernando de los Ríos

Verde que te quiero verde.
Verde viento. Verdes ramas.
El barco sobre la mar
y el caballo en la montaña.
Con la sombra en la cintura
ella sueña en su baranda,
verde carne, pelo verde,
con ojos de fría plata.
Verde que te quiero verde.
Bajo la luna gitana,
las cosas le están mirando
y ella no puede mirarlas.

Verde que te quiero verde.
Grandes estrellas de escarcha,
vienen con el pez de sombra
que abre el camino del alba.
La higuera frota su viento
con la lija de sus ramas,
y el monte, gato garduño,
eriza sus pitas agrias.
¿Pero quién vendrá? ¿Y por dónde...?
Ella sigue en su baranda,
verde carne, pelo verde,
soñando en la mar amarga.

Compadre, quiero cambiar
mi caballo por su casa,
mi montura por su espejo,
mi cuchillo por su manta.
Compadre, vengo sangrando,
desde los montes de Cabra.
Si yo pudiera, mocito,
ese trato se cerraba.
Pero yo ya no soy yo,
ni mi casa es ya mi casa.
Compadre, quiero morir
decentemente en mi cama.
De acero, si puede ser,
con las sábanas de holanda.
¿No ves la herida que tengo
desde el pecho a la garganta?
Trescientas rosas morenas
lleva tu pechera blanca.
Tu sangre rezuma y huele
alrededor de tu faja.
Pero yo ya no soy yo,
ni mi casa es ya mi casa.
Dejadme subir al menos
hasta las altas barandas,
dejadme subir, dejadme,
hasta las verdes barandas.
Barandales de la luna
por donde retumba el agua.

Ya suben los dos compadres
hacia las altas barandas.
Dejando un rastro de sangre.
Dejando un rastro de lágrimas.
Temblaban en los tejados
farolillos de hojalata.
Mil panderos de cristal,
herían la madrugada.

Verde que te quiero verde,
verde viento, verdes ramas.
Los dos compadres subieron.
El largo viento, dejaba
en la boca un raro gusto
de hiel, de menta y de albahaca.
¡Compadre! ¿Dónde está, dime?
¿Dónde está mi niña amarga?
¡Cuántas veces te esperó!
¡Cuántas veces te esperara,
cara fresca, negro pelo,
en esta verde baranda!

Sobre el rostro del aljibe
se mecía la gitana.
Verde carne, pelo verde,
con ojos de fría plata.
Un carámbano de luna
la sostiene sobre el agua.
La noche su puso íntima
como una pequeña plaza.
Guardias civiles borrachos,
en la puerta golpeaban.
Verde que te quiero verde.
Verde viento. Verdes ramas.
El barco sobre la mar.
Y el caballo en la montaña.



Alvajáró románc (Magyar)


Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Im, a szelet, mint a smirgli,
édes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig felhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!

Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fúvása -
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!

Ciszternában a cigánylány.
Síma vizen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.

Nagy László

 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
x
  2012-03-08 15:18:08, csütörtök
 
  García Lorca, Federico: Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött (Llanto por Ignacio Sánchez Mejías Magyar nyelven)

Llanto por Ignacio Sánchez Mejías (Spanyol)




1. La cogida y la muerte



A las cinco de la tarde.

Eran las cinco en punto de la tarde.

Un niño trajo la blanca sábana

a las cinco de la tarde.

Una espuerta de cal ya prevenida

a las cinco de la tarde.

Lo demás era muerte y solo muerte

a las cinco de la tarde.



El viento se llevó los algodones

a las cinco de la tarde.

Y el óxido sembró cristal y níquel

a las cinco de la tarde.

Ya luchan la paloma y el leopardo

a las cinco de la tarde.

Y un muslo con un asta desolada

a las cinco de la tarde.

Comenzaron los sones del bordón

a las cinco de la tarde.

Las campanas de arsénico y el humo

a las cinco de la tarde.

En las esquinas grupos de silencio

a las cinco de la tarde.

¡Y el toro solo corazón arriba!

a las cinco de la tarde.

Cuando el sudor de nieve fue llegando

a las cinco de la tarde,

cuando la plaza se cubrió de yodo

a las cinco de la tarde,

la muerte puso huevos en la herida

a las cinco de la tarde.

A las cinco de la tarde.

A las cinco en punto de la tarde.



Un ataúd con ruedas es la cama

a las cinco de la tarde.

Huesos y flautas suenan en su oído

a las cinco de la tarde.

El toro ya mugía por su frente

a las cinco de la tarde.

El cuarto se irisaba de agonía

a las cinco de la tarde.

A lo lejos ya viene la gangrena

a las cinco de la tarde.

Trompa de lirio por las verdes ingles

a las cinco de la tarde.

Las heridas quemaban como soles

a las cinco de la tarde,

y el gentío rompía las ventanas

a las cinco de la tarde.

A las cinco de la tarde.

¡Ay qué terribles cinco de la tarde!

¡Eran las cinco en todos los relojes!

¡Eran las cinco en sombra de la tarde!



2. La sangre derramada



¡Que no quiero verla!



Dile a la luna que venga, que no quiero

ver la sangre de Ignacio sobre la arena.



¡Que no quiero verla!



La luna de par en par.

Caballo de nubes quietas,

y la plaza gris del sueño

con sauces en las barreras.



¡Que no quiero verla!

Que mi recuerdo se quema.

¡Avisad a los jazmines

con su blancura pequeña!



¡Que no quiero verla!



La vaca del viejo mundo

pasaba su triste lengua

sobre un hocico de sangres

derramadas en la arena,

y los toros de Guisando,

casi muerte y casi piedra,

mugieron como dos siglos

hartos de pisar la tierra.

No.

¡Que no quiero verla!



Por las gradas sube Ignacio con

toda su muerte a cuestas.

Buscaba el amanecer,

y el amanecer no era.

Busca su perfil seguro,

y el sueño lo desorienta.

Buscaba su hermoso cuerpo

y encontró su sangre abierta.

¡No me digáis que la vea!

No quiero sentir el chorro

cada vez con menos fuerza;

ese chorro que ilumina

los tendidos y se vuelca

sobre la pana y el cuero

de muchedumbre sedienta.

¡Quién me grita que me asome!

¡No me digáis que la vea !



No se cerraron sus ojos

cuando vio los cuernos cerca,

pero las madres terribles

levantaron la cabeza.

Y a través de las ganaderías,

hubo un aire de voces secretas

que gritaban a toros celestes,

mayorales de pálida niebla.



No hubo príncipe en Sevilla

que comparársele pueda,

ni espada como su espada,

ni corazón tan de veras.

Como un río de leones

su maravillosa fuerza,

y como un torso de mármol

su dibujada prudencia.

Aire de Roma andaluza

le doraba la cabeza

donde su risa era un nardo

de sal y de inteligencia.

¡Qué gran torero en la plaza!

¡Qué gran serrano en la sierra!

¡Qué blando con las espigas!

¡Qué duro con las espuelas!

¡Qué tierno con el rocío!

¡Qué deslumbrante en la feria!

¡Qué tremendo con las últimas

banderillas de tiniebla!



Pero ya duerme sin fin.

Ya los musgos y la hierba

abren con dedos seguros

la flor de su calavera.

Y su sangre ya viene cantando:

cantando por marismas y praderas,

resbalando por cuernos ateridos,

vacilando sin alma por la niebla,

tropezando con miles de pezuñas

corno una larga, oscura, triste lengua,

para formar un charco de agonía

junto al Guadalquivir de las estrellas.

¡Oh blanco muro de España!

¡Oh negro toro de pena!

¡Oh sangre aura de Ignacio!

¡Oh ruiseñor de sus venas

No.

¡Que no quiero verla!

Que no hay cáliz que la contenga,

que no hay golondrinas que se la beban,

no hay escarcha de luz que la enfríe,

no hay canto ni diluvio de azucenas,

no hay cristal que la cubra de plata.

No.

¡¡Yo no quiero verla!!



3. Cuerpo presente



La piedra es una frente donde los sueños gimen

sin tener agua curve ni cipreses helados.

La piedra es una espalda para llevar al tiempo

con árboles de lágrimas y cintas y planetas.



Yo he visto lluvias grises correr hacia las olas

levantando sus tiernos brazos acribillados,

para no ser cazadas por la piedra tendida

que desata sus miembros sin empapar la sangre.



Porque la piedra coge simientes y nublados,

esqueletos de alondras y lobos de penumbra;

pero no da sonidos, ni cristales, ni fuego,

sino plazas y plazas y otras plazas sin muros.



Ya esta sobre la piedra Ignacio el bien nacido.

Ya se acabó; ¿qué pasa? Contemplad su figura:

la muerte le ha cubierto de pálidos azufres

y le ha puesto cabeza de oscuro minotauro.



Ya se acabó. La lluvia penetra por su boca.

El aire como loco deja su pecho hundido,

y el Amor, empapado con lágrimas de nieve,

se calienta en la cumbre de las ganaderías.



¿Qué dicen? Un silencio con hedores reposa.

Estamos con un cuerpo presente que se esfuma,

con una forma clara que tuvo ruiseñores

y la vemos llenarse de agujeros sin fondo.



¿Quién arruga el sudario? ¡No es verdad lo que dice!

Aquí no canta nadie, ni flora en el rincón,

ni pica las espuelas, ni espanta la serpiente:

aquí no quiero mas que los ojos redondos

para ver ese cuerpo sin posible descanso.



Yo quiero ver aquí los hombres de voz dura.

Los que doman caballos y dominan los ríos:

los hombres que les suena el esqueleto y cantan

con una boca llena de sol y pedernales.



Aquí quiero yo verlos. Delante de la piedra.

Delante de este cuerpo con las riendas quebradas.

Yo quiero que me enseñen dónde está la salida

para este capitán atado por la muerte.



Yo quiero que me enseñen un llanto como un río

que tenga dulces nieblas y profundas orillas,

para llevar el cuerpo de Ignacio y que se pierda

sin escuchar el doble resuello de los toros.



Que se pierda en la plaza redonda de la luna

que finge cuando niña doliente res inmóvil;

que se pierda en la noche sin canto de los peces

y en la maleza blanca del humo congelado.



No quiero que le tapen la cara con pañuelos

para que se acostumbre con la muerte que lleva.

Vete, Ignacio: No sientas el caliente bramido.

Duerme, vuela, reposa: ¡También se muere el mar!



4. Alma ausente



No te conoce el toro ni la higuera,

ni caballos ni hormigas de tu casa.

No te conoce el niño ni la tarde

porque te has muerto para siempre.



No te conoce el lomo de la piedra,

ni el raso negro donde te destrozas.

No te conoce tu recuerdo mudo

porque te has muerto para siempre.



El otoño vendrá con caracolas,

uva de niebla y montes agrupados,

pero nadie querrá mirar tus ojos

porque te has muerto para siempre.



Porque te has muerto para siempre,

como todos los muertos de la Tierra,

como todos los muertos que se olvidan

en un montón de perros apagados.



No te conoce nadie. No. Pero yo te canto.

Yo canto para luego tu perfil y tu gracia.

La madurez insigne de tu conocimiento.

Tu apetencia de muerte y el gusto de su boca.

La tristeza que tuvo tu valiente alegría.



Tardará mucho tiempo en nacer, si es que nace,

un andaluz tan claro, tan rico de aventura

Yo canto su elegancia con palabras que gimen

y recuerdo una brisa triste por los olivos.





Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött (Magyar)


1. Ökleltetése és halála



Délután öt órakor.

Pontosan délután öt óra volt.

A fehér gyolcslepedőt gyermek hozta

délután öt órakor.

Gyékénykosárban már ott állt a mész is

délután öt órakor.

Aztán halál - a halál létezett csak

délután öt órakor.



És szél támadt, a vattát elsodorta

délután öt órakor.

A nikkelt, kristályt kiverte a rozsda

délután öt órakor.

Galamb és leopárd, ím összecsapnak

délután öt órakor.

Egy comb tusakszik báva bikaszarvval

délután öt órakor.

A mélység húrjai már bongva-bongnak

délután öt órakor.

Arzénhangok rengenek a füstben

délután öt órakor.

Az utcasarkon csendcsoportok állnak

délután öt órakor.

És áll a bika győztes szívvel, árván

délután öt órakor.

Mikor a hó-verejték kiütötte

délután öt órakor.

Mikor a jód az arénát bevette

délután öt órakor.

Halál rakott tojásokat a sebbe,

délután öt órakor.

Délután öt órakor.

Pontosan délután öt órakor.



Keréken járó koporsó az ágya

délután öt órakor.

Sikoltanak fülébe csontok, sípok

délután öt órakor.

Már fújt a bika, ott bömbölt előtte

délután öt órakor.

A fal haláltusától szivárványos

délután öt órakor.

És útban már az üszkösödés, bomlás

délután öt órakor.

Lágyéka zöldjén kinyílt liliom-fej

délután öt órakor.

Sebei izzó, vérző égitestek

délután öt órakor.

A tumultus az ablakot benyomta

délután öt órakor.

Délután öt órakor.

ó, délutáni iszonyú öt óra!

És minden órán: délután öt óra!

És árnyékban is: délután öt óra.



2. A kiontott vér



Nem akarom látni!



Szólj a holdra, süssön már ki, jöjjön,

Ignacio vérét a porondon beszitálni.



Nem akarom látni!



Tárul a hold, gőzölögnek

felhők lankadt lovacskái,

álomi arénán fűzek

hajlanak le a korlátig.



Nem akarom látni!

Emlék perzsel, szóljon bárki:

függönyözze el parányi

virágaival a jázmin!



Nem akarom látni!



Tehene a vén világnak

sírva a porondra áll ki,

végignyal egy véres arcot,

busa nyelve izzó kármin.

îm, Guisando sziklakőből

s halálból vésett bikái

bömbölnek mint két évszázad,

fáj nekik a földben állni.

Nem.

Nem akarom látni!



Ignacio vállán halál,

járja lépcsők garmadáit,

hajnalt keres, nem találja,

vak éjszaka öble ásit.

Keresi kemény arcélét,

álomkép lett - szertemálik,

keresi szép testét - s vére

kitárulva rávilágit.

Ne űzzetek vérét látni!

Végignézni vérszivárvány

suhogását lankadásig,

grádicsokra, páholyokra

sütő pírja mint cikázik,

miként sajog bőrön, posztón

s lármás sokadalmat lázit!

Ki mondta, hogy kihajoljak!

Ne űzzetek vérét látni!



Mikor támadták a szarvak,

tárva várták pupillái.

Szörnyű anyák ágaskodtak,

szörnyen vágytak oda látni!

S támadt rejtelmes fuvallat,

szívták barmok fulladásig

s bőgtek mennyei mezőkre,

föl a kapitány-bikáig.

Nem látsz férfit Sevillában

virtussal ki így elámít,

nincs ragyogóbb kard e kardnál,

tisztább szívre nem találsz itt.

Oroszlánok erejével

ereje csodásan játszik.

S mint a remek márványtorzó:

hordja a szellem csodáit.

Ragyogó andaluz Róma,

aranyod fején világit,

ékes nárdus - mosolyában

báj, okosság fölvirágzik.

Ó, remekszép torreádor!

Ó, hegyek közt óriási!

Ó, kalászt becéző lelke!

Ó, sarkantyús ércbokái!

Ó, a harmatgyöngyház gyengéd!

Ó, a vásárban királyi!

Ó, szörnyű: verik a végzet

végső gyászbanderillái!



Immár elpihent örökre.

Rajta moha s fű cicázik.

Bontogatják biztos ujjak.

Koponyájából virág nyílt.

Immár a vére árad énekelve,

lapályra, rétre - rétek bús gulyáit

hökkenti, szaru-villák között siklik,

a tejködökből riadtan kiválik,

hullámzik, bukdos, csülkökön, patákon

e mérhetetlen sötét vér-kanális,

hogy fenn, a csillag-Guadalquivir mellett

vértó legyen, tükör és viharzás is.

Ó, fehér fal, Spanyolország!

Ó, kín fekete bikái!

Ó, Ignacio kemény vére,

csalogány-artériái!

Nem.

Nem akarom látni!

Mert nincs kehely, hogy vére beleférne,

nincs fecskeszáj, hogy forrását inná ki,

nincs zúzmara, hogy csillaggá fagyassza,



nincs dal s liliom buzgását elállni,

nincs kristály s színezüst, hogy beborítsa.

Nem.

Nem akarom látni!



3. A teste itt van



A sírkő: homlok. Rajta az álmok nyöszörögnek.

Kanyargó víz itt nincs, és nincs dérmarta cédrus.

A sírkő: váll. Egy zordon világot, időt vonszol,

könnyfákkal, szalagokkal, bolygókkal ékesítve.



Ijedt esőket láttam, futottak tárt habokhoz,

föltartott gyenge karral rebegett mind az égre,

nehogy magához rántsa a horgas, rideg sírkő,

mert minden porcot szétlök, de vért nem vesz magába.



A kő befogad magvat, fondor ködöket, nyirkot,

pacsirták csipkevázát, homályfarkasok csontját,

s nem tár ki hangot, lángot, de tár sivár arénát,

csak új és új arénát, örök palánkok nélkül.



Ignacio, a délceg, itt fekszik, kiterítve.

Már vége. Mi történik? ó, nézzetek a testre:

halál kente be kénnel, a fejét kicserélte

fekete bikafejre: minotaurusz-fejre!



Már vége. Már a száján az esőlé beárad.

Behorpadt mellét kergén a levegő elhagyja.

A hó-könnyekben fürdő Szerelem íme árva,

üzekvő barmok tornyán kuporog, úgy melegszik.



Mi az, ti mit beszéltek? A csend bűzhödve nyugszik.

Egy bomló, omló testet látunk itt színről színre.

Remekül tiszta forma, tegnap még csalogányos,

ma rontva elborítják éktelen lukak, rések.



Ki gyűri szemfedőjét? Nem igaz, amit mormol.

Sarokban siratóját ne óbégassa senki,

riasztani a sátánt a sarkantyú se csöngjön.

Itt nem akarok mást, csak kitárult szemmel nézni,

úgy látni ezt a testet, hogy él és nincs nyugalma!



Lássam a keménytorku férfiakat itt körben,

akik csikót betörnek, vizeket zaboláznak,

akik ha énekelnek, egész csontvázuk zeng-bong,

mert szájukban temérdek szikla és dörgő csillag!



Körötte látnám őket, a kő előtt karéjban,

seregestől e drága szakadt-gyeplőjü testnél.

Akarom: igazítsák a kivezető útra

e kapitányt, kit gúzsba kötött, befont a végzet.



Tanítsanak meg engem folyóviz-áradású,

bárányködökben zúgó mélységes siratóra,

hogy elsodorja innen Ignaciót, ne hallja

a bikák bömbölését, ideges fújtatását.



A hold-arénán vesszen, a hold üsző-szemébe,

a mozdulatlan, báva, kislányos ámulásba,

az éjszakába vesszen, halak közé a csöndbe,

fehér bozótként rezgő tünemény füstbe vesszen!



Nem engedem, hogy arcát kendővel beterítsék,

hadd szokja a hurcolt, hozzácsatolt halált is.

Ignacio, hát menj el! Ne halld a párás bőgést,

Aludj, repülj és nyughass! ó, a tenger is meghal!



4. A lelke távol



Bikák és fügefák már nem ismernek,

sem házad lovai s a pici hangyák.

A délután s a gyermek nem ismernek,

mert meghaltál, mert elmentél örökre.



A sírkő vállai már nem ismernek,

sem a fekete selymek, ahol bomlasz.

Elnémult emlékeid nem ismernek,

mert meghaltál, mert elmentél örökre.



Majd jön az ősz csigákkal és homállyal,

a köd fürtjeit préselő hegyekkel,

de szemed fényét nem keresi senki,

mert meghaltál, mert elmentél örökre.



Mert meghaltál, mert elmentél örökre,

mint minden halandó, ki földbe tér meg,

mint minden halott, akit elfelednek,

akár a kutyát, ha dögkertbe dobták!



Nem ismer téged senki. Nem. De én dalollak.

Derítem glóriába arcéled gráciáját.

Tudásod érettségét dalommal dicsőítem,

mert ábrándod halál volt, a halál szájaíze,

s vitézlő vígságodra köddel vonult a bánat.



Soká születik párja - tán sose jön világra

ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.

Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség,

s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt







Nagy László
 
 
0 komment , kategória:  Federico García Lorca 1.  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 36 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 12 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 579
  • e Hét: 11425
  • e Hónap: 40518
  • e Év: 2515702
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.