Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
x
  2012-07-23 13:45:26, hétfő
 
  Alfred Tennyson
AZ ALVÓ PALOTA

1

Váltó év kévével s füvel
ölt s vált más boldog földeket:
itt nedvben szunnyad a hüvely,
s érben a vér áll dermeteg.
Halk árnyak, könnyü fodru köd
jön a mezőről s vak moraj,
mint messze anyaméh mögött
alvó lelkekhez földi zaj.

2

Lágy fény füröszti terraszok
urnáinak rézsut sorát.
Szökőkut vize nem mozog:
sík medencébe lapul át.
Csarnokban megmeredt a láng;
tornyán a zászló csüggve lóg;
s babérrácsán páva, s nyulánk
fémrudján gubbad a pirók.

3

Tojásain a fecske ül:
benne s bennük az élet áll.
Arany fogas körmeirül
ruhák álmos redője száll.
És légy se rebben: nincs zörej.
Mint egy kép, olyan az egész:
mint ó királyok képe, mely
a falról az alvókra néz.

4

Itt ül a pincér, bontva már
térde közt félig a palack;
amott a vén udvarnagy áll,
s udvarhölgy, arca friss barack:
az apród fogja csöpp kezét;
szemérmes ajka szóra nyíl;
az csókra nyujtja az övét:
arcára rárögzött a pír.

5

S míg mind a száz év eltelik,
az erkélyről-hullt fényeket
metszett kristályok megtörik
s nemes borral tölt serlegek.
Alvó bárók asztal körül,
komoly arcok gyürüje, vár.
És trónusán szunnyadva ül
a joviális bölcs király.

6

Künn fölburjánzott a sövény
s messziről erdőcskét mutat;
lonc, s vörösbogyós vadnövény
verik burjánnal az utat;
futók, fagyöngyök, összefont
zöld fal, páfrány, tövis-szurony:
fölöttük nyul ki, s lángot ont
napfényben a kastély-torony.

7

A száz nyár mikor múlik el
s születik újra gond s idő,
amint az új tudat kikel
s az ész kormányzó napja nő?...
Itt minden megmaradt helyén,
mintegy öröktől rendezett -
Jőjj, gond és kéj, kin és remény,
és hozd a boldog herceget!

Fordította - Babits Mihály



 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-03-21 18:15:56, szerda
 
  Alfred Tennyson
THE DAYS THAT ARE NO MORE[10]

Könny, léha könny, nem értem, mit jelent
könny egy nem földi bánat mélyiből
kel a szivemben és gyül a szemembe
ha nézek boldog őszi réteket,
rátok gondolva, elmulott napok.

Frissek, miként az első fénysugár
megtérő kedvesinknek árbocán
búsak, miként a végső, mely ragyog
a láthatárba vélük elveszőn,
oly búsak, frissek, elmulott napok.

Ah búsak, s messze, mint nyárhajnalon
a félig ébredt gerle éneke
haló fülekben, míg haló szemekben
az ablak négyszögű tűztábla lesz:
oly búsak, s messze, elmulott napok.

Drágák, mint emlék-csókok sír ölén
égők, mint képzelt csókok ajkakon
melyek máséi; mélyek, mint a vágy
mélyek, mint szűz vágy, s szánattal vadak
Élet Halála, elmulott napok.


Fordította - Babits Mihály


 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-03-19 21:20:31, hétfő
 
  Alfred Tennyson
A LÓTUSZ-EVŐK

"Bátorság! - szólt, mutatva part felé -
e tornyos hullám szárazföldre hord."
És délután kiért egy part elé,
melynek tán mindig délutánja volt.
Körül bágyadt lég ájult, haldokolt,
pihegve, mint kit fáradt álma bánt.
A völgy fölött állt teljesarcu hold
s karcsú folyó, lehulló füst gyanánt
a szirt hosszában szállt és szünt és szállt haránt.

Folyók hazája! hulló füst gyanánt
egy - vékony fátyol lassú leple - szállt;
a másik, szelve ringó fényt meg árnyt
hömpölygetett sok álmos habsugárt.
Látták, csillogva, belülről az árt
tengerbe folyni; távol: hegytetők,
koros hó három csendes csúcsa, állt
napsütve; rajtuk kúsza cserje nőtt,
fölötte permetes, sötét, kúszó fenyők.

Vörös nyugotba bűvös esti csík
habozva szállt; a hegynyilásokon
látszott a szárazföld, a sárga csík,
s kanyargó völgy, pálmával gazdagon,
s rét, karcsú fákkal, mintegy ablakon;
egymással mindig egyenlő mezők;
s sápadt arcokkal, rózsás partfokon,
sötét, sápadt arcokkal jöttek ők,
a mélabús, szelíd-szemű lótusz-evők.

E bájnövényből hordtak ők sokat
és nyujtogattak mindenki elé
gyümölcsös és virágos lombokat;
s ki elfogadta és megizlelé,
a habzaj messziről jött affelé,
mint távol partról; és ha társa éppen
szólt, hangját síri vékonynak lelé
s mélyen alvónak látsza, bárha ébren
és dobogó szive zenére vert fülében.

Leültek hold és nap közt, sorban, ott
ahol a sárga parthomok laza
s édes volt álmodozni rólatok,
nő, gyermek, háznép: otthon és haza!
De fáradt volt az evező s az a
meddő hab: fáradt mint a kósza láb.
S az egyik így szólt: "Nem megyünk haza."
S daloltak mind: "Honunk, mint délibáb
túl távol tengeren; nem bujdosunk tovább!"

Fordította - Babits Mihály



 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-03-16 18:46:02, péntek
 
 
Alfred Tennyson
AZ ÉBREDÉS

1

Egy csók! s a bűbáj elsuhan.
Órákat ütni, kapukat
csapódni hallasz; láb rohan,
kakas kiált és eb ugat.
Fény telje árad szerteszét,
a kerten át szellő söpör,
kut égbe fúrja gyöngyvizét,
a csarnokot zaj rázza föl.

2

Sövény hasadt, zászló dagadt,
sáfár irkált, pincér ivott,
fecske röpült, tűz fölfakadt,
pirók ritt, páva visitott,
apród s leány játékukat
folytatták... és zengett a vár:
az elzárt zsilip átszakadt
s zuhant alá az élet-ár.

3

Végsőnek ébred és fölül
ásítva trónján a király,
végigsimít álla körül
s szól: "Istenuccse, szép szakáll!
Mit mondtok? aludtunk, urak!
Szakállam az ölembe nőtt."
"Egy kis ebédutáni csak!
Szunyókálás!" - esküsznek ők.

4

"Pardieu! tagjaim egykicsit -
szól őfelsége - merevek.

Nos mylord, törvény lesz, amit
ép félórája sürgetek?"
A kancellár, rest, frivol ur,
udvarias szókkal felel,
s láncán babrálva hanyagul
kérdést mosolygva napol el.

Fordította - Babits Mihály



 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-03-16 18:37:09, péntek
 
  Alfred Tennyson
AZ ALVÓ SZÉPSÉG

1

Lábáig év meg év után,
míg hever ágyán egymaga,
átnőve bíbor paplanán
árad el éjsötét haja.
Elbűvölt teste kétfelén
a gyöngypártából szétkereng:
a gazdag, álmos, enyhe fény
a göndör fürtön meg se leng.

2

A csillaghímes takaró
lankadt selymével tagjait
formázza; fürté szakadó
éjzáporából kivakit
karja lágy árnya, s nagyszemű
gyémántkösöntyüvel lobog:
a csöndet vággyal tölti hű
szépsége, fénnyel a napot.

3

Alszik: s pihegés a terem
holt legét nem rebbenti meg;
egy illatos tincs ott pihen
keblén, és nem vall ütemet.
Alszik: s párnája a puha
nyomástól két dagadt halom.
Alszik, s nem álmodik: csupa
forma és teljes nyugalom.

Fordította - Babits Mihály



 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-03-09 20:29:26, péntek
 
  Alfred Tennyson
AZ ÚTRA-KELÉS

1

Átfogta karcsu derekát...
Karjára dőlt... s a változó
halmokon úgy röpültek át
az új világba, mely az ó!
Halmokon át s messzebbre még,
tulhágva bíbor dombtetőt,
s Napnyugat szívéig a szép
királyleány követte őt.

2

"Aludnék még száz évig én
még egy ily csókodért, szivem!"
"Ébredj örökre, kicsikém:
ilyen volt, ilyen, és ilyen...!"
S fölöttük a vidám szelek,
és surranó csillag oson,
s reggelbe omló szürkület
árad át arany rácsokon.

3

"Óh hosszan alvó szép szemek!"
"Óh boldog álom! tovaszállt."
"Boldog csók! ébresztője lett."
"Csókod elűzné a halált!"
S fölöttük hold ing, hold halad
köd-tóban, aranycsónakon,
és estbe-haló alkonyat
süllyed át rózsás fokokon.

4

"Lehet-e? Száz nyár így tün el?
S most hova megyünk, mondd, hova?"
"Jer atyám udvarába, jer:
ott vár rád mégnagyobb csoda."
S halmok fölött, és rajtuk át,
tulhágva bíbor dombtetőt,
éjen tul, napon át, a tág
világon át, követte őt!

Fordította - Babits Mihály



 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-03-08 20:18:25, csütörtök
 
  Alfred Tennyson
EPILÓG

Így, Lady Flóra, vedd e dalt
s ha látod hogy van benn morál,
menj, nézz tükrödbe s valld be, valld:
"Csoda-e hogy szépnek talál?"
S csoda-e ha úgy nyúl e dal,
kedvedért, mintha valami
nagy ritka madár nem akar
röptéből földre szállani?
vagy mintha ó uszály omol
s emeli rózsás amorett:
de vedd, mert tréfa és komoly
egyesül itt kedvedre - vedd!

Fordította - Babits Mihály





 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-02-26 20:42:37, vasárnap
 
  Alfred Tennyson
KARÉNEK

1

Puhábban hull itt édes-bús zene,
mint gyepre elnyílt rózsa szirma hull,
vagy harmatot ha éj csöppentene
csöndes vizekre, gránit-árny alul;
s enyhébben nyugszik pilledt szellemem,
mint bágyadt pilla bágyatag szemen
hozván szép álmokat felőled, büszke menny!
Itt mély hüvös moha
s futóka inda-ostora
s forrás-közön leveles ibolya
s szirten álmos babér csügg s nem virul soha.

2

Miért, hogy minket gondok súlya nyom
és úgy emészt az éles fájdalom
míg nyugton szunnyad róna, völgy, halom?
Minden pihen: miért mi egymagunk,
mi egymagunk, a dolgok elseje
vesződünk, jajgatunk,
szárnyat se csukhatunk, csak hányatunk:
baj bajnak kútfeje,
nincs vége s eleje,
nem enyhülünk az álom-balzsamon,
nem hallgatunk bensőnknek sóhajára:
"Nincs kéj, csak nyugalom" -
mért szenvedünk mi csak: a dolgok koronája?

3

Nézd: rügyből erdő-belsejen
fejlik levél-selyem, sürű helyen
s bár ágát rázza dél szele;
nő, zöldül - s nem gondol vele.
Délnap süti; harmat üti
hűs éjjelente; s majd kerengve
sárgán hull a légbe le.
Nézd: dúslevű gyümölcs a fán
nyárfénytől édesülve s érve, rengve
pottyan halk őszi éjszakán.
Az egész élet-nyáron át
helyében érik a virág:
ér, fonnyad, hullik s nem gondol vele
dús földbe fogva gyökere.

4

Gyűlölt a kék sötétszin ég
kék sötétszin tengeren.
Halál az élet vége; mért
legyen éltünk gyötrelem?
Óh hagyjatok magunkra! Elszalad
időnk: pár év és némák ajkaink.
Óh hagyjatok magunkra! Mi marad?
elszáll - s mi lesz? a múltnak része mind,
mi most mienk - a szörnyű Mult arat.
Óh hagyjatok magunkra! Mi gyönyör
harcolni búval-bajjal? Enyhet ad
bolygni bolygó habon, mely csak gyötör?
Minden pihen s feléd ér, sírgödör,
nagy csöndben; ér, szünik, szakad:
mi nyugtot kérünk vagy halált, halált vagy álmokat.

5

Mily édes, félálomba elmerülve
látszani, a folyót fülelve
félig hunyott szemekkel ülve!
Mélázni mindig, mint az ámbrafény,
mely fenn mulat a myrrha levelén;
hallgatni suttogásaink
falván a lótuszt napra-nap;
figyelni parton, habfodor ha ring
s habos folyó gyengéden partra csap;
átadni szivünk s szellemünket
a szelid mélaságnak, mindenünket,
merengni, révedezni, álmadozni,
sok gyermekkori arcot visszahozni,
kiket rég elfedett a hant
bronzurna s két marék fehér por ott alant!

6

Drága emlékű házas életünk
s hű nőnk utolsó csókja még nekünk
de változás esett a könnyeken:
azóta házi tűzhelyünk hideg,
fiunk örökle: arcunk idegen
s zavarni jönnénk, mint kísértetek.
Vagy vagyonunk fölette a sziget
sok vad nagyúra és a lantideg
ma nékik zeng trójai tetteket,
nagy tetteinket, fél-feledteket.
Vagy forrongás dúl honunk rejtekin?
Maradjon tört, mi megtörött.
Az istenek dühe örök:
nehéz tünt rendet meghozni megin.
Halálnál rosszabb a zavar,
panasz panaszra, kínra kín,
mely hosszan, aggkorig zavar:
nagy gond szivnek, mely harcban megmeredt
hajós-szemnek, mely csillagot figyelve gyenge lett.

7

De liliom- és amaranthusz-ágyon
mily édes, enyhe légbe ringva lágyan
egy szent homályú ég alatt
nézni, nem csüggve semmi vágyon,
a dombról, melyet lep biborruhás gyom,
hosszú patak le mint szalad -
barlangi visszhangot fülelni
sűrűn fonódott vadszöllő között,
hang után smaragd vizesésre lelni,
mely szőtt akanthusz-lombba öltözött
s hűvös fenyő alatt terülve fű között
hallgatni s nézni mind a messze sós vizet.

8

Lótusz virít a meddő szirt alatt,
lótusszal ékes a kanyar patak:
egész nap lágyult hangú szél tolul,
s üres fasorban s vájt barlang alul
s át a fűszeres mezőn a sárga lótusz-hím virul.
Volt nekünk elég a tettből, útból volt elég,
bárka-orra, bárka-farra hányt a hullám, hányt a lég,
merre busa bálna köpdös, rémitett a bárka-lék.
Esküdjünk egy esküt és azt őrizzük hiven:
itt pihenni messze lótusz-völgynek öbliben,
mint egy isten, nem törődve földivel, pihen,
mert ők mind hegyen nyugosznak s nektáruk kereng
s nyiluk messze zúg a völgyben s könnyű felhők fodra leng
dús aranyházuk körűl, amely alatt a föld dereng.
S ők titkon nevetnek, nézve puszta földeket,
hőt, inséget, dögvészt, rengést, égő várost, zord eget,
harcot, süllyedő hajókat, fölkönyörgő kezeket.
Ámde ők nevetnek erre és a jaj nekik zene,
mint egy régi szenvedésnek fölgőzölgő éneke,
egy erős szavú, de nem sok értelmű rege,
melyet zeng egy földet túró, dolgot tűrő faj,
mely vet és arat - de mennyi munka, mennyi baj,
míg begyűl kis évi termés, buza, bor, olaj.
S majd elvesznek és szenvednek - mondják, alvilágokon
szenvednek sokan - de más Elysium-virányokon
nyujtja végre tört testét asphodel-ágyakon.
Úgy van, úgy van, jobb az álom, mint a kósza láb
s evező s szél; - óceán a partnál mostohább:
Hajós társak, nyugodjatok, nem bujdosunk tovább!

Fordította - Babits Mihály


 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-02-06 12:38:49, hétfő
 
  Alfred Tennyson
AJÁNLÁS

1

Fejed rázod. Női mohó
lelked fonalat követel!
Nos - mit gondolsz? - nem volna jó
így egyszerre szunnyadni el?
Csöndbe vonulni ki e vak
zajból, mi és barátaink;
minden száz évben kelni csak
s felnézni - s aludni megint!
Aludni nagy hadak között
s ébredve, látni több tudást,
nyílni csodákba-öltözött
velők-titkát, csillagfutást,
s mind amit az év fölbüvöl
s költő órák hatalma ad:
nagy Államokat nőni föl,
Ligákat és Hatalmakat.
Titánerőket küzdeni
klimák és évszakok delén:
mi lennénk a föld vénei
és az Időknek reggelén.

2

Igy alva, s kelve, sok csodás
uj érán, szebb dekádon át
aratnók minden változás
virágát, magvát, illatát.

3

De az uj évszáz elején
- ugy elvarázsolt két szemed -
előtted vágynék kelni én
s azokat csókkal nyitni meg.
Mert - jó vagy nem jó - ha magad
nem választottál más morált,
kell hogy enyémet elfogadd
s kedvemben kedvedet találd:
és - jó vagy nem jó - szellemem,
keresve, hol van a morál
s a dal értelme mi legyen,
tehozzád egyre visszaszáll,
s nem lel jobb értelemre, mint
e bájos-fürtü kicsi fej,
s egy csók, mely jobb világba int
s az álmot élni költi fel.

4

Mert amióta ily gyönyört
izlelt Ádámmal Éva már
s minden bimbó virágba tört
Édenben, dalba a madár,
keltett-e még szem több reményt?
csókolt-e édesebben ajk?
mint ez, mely dupla rózsaként
csügg, s merengésed telje rajt
lankad és halk-magába hull
s alszik álmatlan édesen
csókoktól oldhatatlanul,
s nem hagy hallani, látni sem:
de törd meg! Asszony a neved
s ebben a névben szent jog él,
mely életed morálja lett
és életemnek drága cél.

Fordította - Babits Mihály




 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
x
  2012-01-30 10:09:22, hétfő
 
  ALFRED TENNYSON
Alfred Tennyson
SZENT ÁGNES ESTÉJE

Klastromtetőnk holdfényiben
ragyog, hóval tele:
az égre száll lehelletem:
bár szállhatnék vele!
A kapu árnya metszi el
lenn a fehért haránt,
nővén az óra teltivel,
mely engem égbe ránt:
óh tégy oly tisztává, Uram,
mint jégfelhő-lebel,
vagy mely keblem fölé suhan
az első hópehely!

Szennyes, sötét fehér ruhám
hó fehérségihez
és földi mécsem halovány
az ezüst égihez:
így lelkem a Bárány előtt,
Előtted e kebel:
azért lakom e sártetőt,
hogy Hozzád vágyjam el.
Óh nyisd fel, Uram! egedet,
s tán egyik csillag ott
fehér ruhában fölvezet
engem, menyasszonyod.

Felhúz az arany kapuig,
mint villám szabdal át,
ahol csillagvirág nyilik
leszórva sugarát:
s lám! mélyül a kapu elém,
megfordul sarkain,
benn vár az Égi vőlegény
s lemossa foltjaim.
Az Örökélet Szombata,
mély tenger, végtelen -
s a mély tengerrel csillaga -
s a Vőlegény velem!

Fordította - Babits Mihály



 
 
0 komment , kategória:  Alfred Tennyson 1.  
     1/4 oldal   Bejegyzések száma: 33 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 11 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1655
  • e Hét: 3759
  • e Hónap: 94859
  • e Év: 1790744
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.