Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
x
  2012-10-14 15:05:53, vasárnap
 
  Lamartine, Alphonse de: Alix De V...-hez, (A Alix De V..., in Hungarian)


A Alix De V..., (French)


jeune fille qui avait perdu sa mère



Que notre oeil tristement se pose,

Enfant, quand nous nous regardons!

Nous manque-t-il donc une chose,

Que du coeur nous nous demandons?



Ah! je sais la pensée amère

Qui de tes regards monte aux miens:

Dans mes yeux tu cherches ta mère,

Je vois ma fille dans les tiens!



Du regard quels que soient les charmes,

Ne nous regardons plus ainsi:

Hélas! ce ne sont que des larmes

Que les yeux échangent ici.



Le sort t'a sevré de bonne heure,

Toi de ton lait, moi de mon miel.

Pour revoir ce que chacun pleure,

Pauvre enfant, regardons au ciel!




Alix De V...-hez, (Hungarian)


egy kislányhoz, aki elvesztette édesanyját



Szemünk szomorúságot virágzik,

ha nézzük egymást, gyermekem.

Vajon mi az, mi úgy hiányzik?

Ezt kérdezed, ezt kérdezem.



Keserű gond, felhőnyi bánat

száll át pillantásunk egén,

szememben fürkészed anyádat

s a tiédben lányomat én.



Nincs többé bájoló tekintet,

amit egymásra vethetünk,

mert - fájdalom - csak könnyeinknek

medre immár a két szemünk.



A végzet megfosztotta ajkunk

tejtől s méztől könyörtelen -

viszontlátni, kit elsirattunk,

nézzünk az égre, gyermekem!

Baranyi Ferenc
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2012-09-28 17:30:41, péntek
 
  Lamartine, Alphonse de: Egy fiatal lányhoz, (A une jeune fille in Hungarian)

A une jeune fille (French)


qui avait raconté un rêve



Un baiser sur mon front! un baiser, même en rêve!

Mais de mon front pensif le frais baiser s'enfuit;

Mais de mes jours taris l'été n'a plus de sève;

Mais l'Aurore jamais n'embrassera la Nuit.



Elle rêvait sans doute aussi que son haleine

Me rendait les climats de mes jeunes saisons,

Que la neige fondait sur une tête humaine,

Et que la fleur de l'âme avait deux floraisons.



Elle rêvait sans doute aussi que sur ma joue

Mes cheveux par le vent écartés de mes yeux,

Pareils aux jais flottants que sa tête secoue,

Noyaient ses doigts distraits dans leurs flocons soyeux.



Elle rêvait sans doute aussi que l'innocence

Gardait contre un désir ses roses et ses lis;

Que j'étais Jocelyn et qu'elle était Laurence;

Que la vallée en fleurs nous cachait dans ses plis.



Elle rêvait sans doute aussi que mon délire

En vers mélodieux pleurait comme autrefois;

Que mon coeur, sous sa main, devenait une lyre

Qui dans un seul soupir accentuait deux voix.



Fatale vision! Tout mon être frissonne;

On dirait que mon sang veut remonter son cours.

Enfant, ne dites plus vos rêves à personne,

Et ne rêvez jamais, ou bien rêvez toujours!




Egy fiatal lányhoz, (Hungarian)


aki elmesélte álmát



Csók a homlokomon! Egy csók. Álomban adták.

De megriadt a sok gondtól és tovaszállt,

hisz aszályos nyaram csak szikkadt napokat lát,

hisz a Hajnal sosem ölelhet Éjszakát.



De tény: ő álmodott. És halk lélegzetére

tavasz és ifjuság szivembe visszatér,

álmodta, hogy fejünk belepi bár a tél, de

lelkünk virága két virágzást is megér.



Azt is álmodta, hogy arcomon szélzilálta

hajam úgy szétterült, hogy elfödte szemem,

ha rázta a fejét, nyakán rezgett a lánca,

míg méla ujjhegye babrált a selymeken.



Azt is álmodta, hogy rózsa és liliomszál

védte erényeit, ha vágy zaklatta őt,

Jocelyn voltam, ő pedig Laurence. A dombnál

bújtattak minket a virágok, föld-redők.



Azt is álmodta ő, hogy égő szenvedélyem

zenélő verseket zokog, mint valaha,

hogy szívem hárfa lesz varázslatos kezében

s két hangon kél a vágy egyetlen sóhaja.



Végzetes látomás! A lelkem beleborzad,

a vérem újra forr, a vágyam lázba hoz,

gyermekem, álmaid másoknak el ne mondjad,

ne álmodozz soha - vagy mindig álmodozz!

Baranyi Ferenc
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2012-07-03 18:07:00, kedd
 
  Lamartine, Alphonse de: Búcsú a tengertől (Adieux à la mer in Hungarian)

Adieux á la mer (French)


Murmure autour de ma nacelle,

Douce mer dont les flots chéris,

Ainsi qu'une amante fidèle,

Jettent une plainte éternelle

Sur ces poétiques débris.



Que j'aime à flotter sur ton onde,

À l'heure où du haut du rocher

L'oranger, la vigne féconde,

Versent sur ta vague profonde

Une ombre propice au nocher!



Souvent, dans ma barque sans rame,

Me confiant à ton amour,

Comme pour assoupir mon âme,

Je ferme au branle de ta lame

Mes regards fatigués du jour.



Comme un coursier souple et docile

Dont on laisse flotter le mors,

Toujours, vers quelque frais asile,

Tu pousses ma barque fragile

Avec l'écume de tes bords.



Ah! berce, berce, berce encore,

Berce pour la dernière fois,

Berce cet enfant qui t'adore,

Et qui depuis sa tende aurore

N'a rêvé que l'onde et les bois!



Le Dieu qui décora le monde

De ton élément gracieux,

Afin qu'ici tout se réponde,

Fit les cieux pour briller sur l'onde,

L'onde pour réfléchir les cieux.



Aussi pur que dans ma paupière,

Le jour pénètre ton flot pur,

Et dans ta brillante carrière

Tu sembles rouler la lumière

Avec tes flots d'or et d'azur.



Aussi libre que la pensée,

Tu brises le vaisseau des rois,

Et dans ta colère insensée,

Fidèle au Dieu qui t'a lancée,

Tu ne t'arrêtes qu'à sa voix.



De l'infini sublime image,

De flots en flots l'oeil emporté

Te suit en vain de plage en plage,

L'esprit cherche en vain ton rivage,

Comme ceux de l'éternité.



Ta voix majestueuse et douce

Fait trembler l'écho de tes bords,

Ou sur l'herbe qui te repousse,

Comme le zéphyr dans la mousse,

Murmure de mourants accords.



Que je t'aime, ô vague assouplie,

Quand, sous mon timide vaisseau,

Comme un géant qui s'humilie,

Sous ce vain poids l'onde qui plie

Me creuse un liquide berceau.



Que je t'aime quand, le zéphire

Endormi dans tes antres frais,

Ton rivage semble sourire

De voir dans ton sein qu'il admire

Flotter l'ombre des ses forêts!



Que je t'aime quand sur ma poupe

Des festons de mille couleurs,

Pendant au vent qui les découpe,

Te couronnent comme une coupe

Dont les bords sont voilés de fleurs!



Qu'il est doux, quand le vent caresse

Ton sein mollement agité,

De voir, sous ma main qui la presse,

Ta vague, qui s'enfle et s'abaisse

Comme le sein de la beauté!



Viens, à ma barque fugitive

Viens donner le baiser d'adieux;

Roule autour une voix plaintive,

Et de l'écume de ta rive

Mouille encor mon front et mes yeux.



Laisse sur ta plaine mobile

Flotter ma nacelle à son gré,

Ou sous l'antre de la sibylle,

Ou sur le tombeau de Virgile:

Chacun de tes flots m'est sacré.



Partout, sur ta rive chérie,

Où l'amour éveilla mon coeur,

Mon âme, à sa vue attendrie,

Trouve un asile, une patrie,

Et des débris de son bonheur,



Flotte au hasard: sur quelque plage

Que tu me fasses dériver,

Chaque flot m'apporte une image;

Chaque rocher de ton rivage

Me fait souvenir ou rêver...






Búcsú a tengertől (Hungarian)


Bárkám körül susog a drága

tenger, megannyi tiszta hab

- miként hű szerető - siráma

örök fájdalmával dobálja

e poétikus roncsokat...



Úgy szeretem a sziklabércet

tükrözve látni idelenn,

a narancsos, szőlős vidéknek

árnyéka messzi part felé megy

- mint révész - által a vizen.



Evező nélkül száll a bárka -

rádbízom magam: szabj irányt!

Lelkemben elcsitul a lárma,

hullámzásod lágy ritmusára

rebben szemem, mint gyönge láng.



Akár a versenyló, amelyet

a zabla már eresztve fog:

vigyél, ahova tartja kedved,

hol hűsen várja sziklarejtek

ezt a törékeny csónakot.



Ó ringass, ringass, kérve-kérlek,

ringass el utoljára még,

ringasd a gyermeket, ki érted

régtől rajong, kedves szivének

a lomb s a hullám hűse rég!



Világa szép arcát az Isten

vonásaidból rakta ki,

imé, egymást díszíti minden:

az ég feltündököl a vízben,

s a víz az eget tükrözi.



A nap - akár szemem sugára -

hullámaidon áthatol,

hatalmas, tündöklő a pálya,

hol fényt kerget, mint karikát, a

kék és aranyló habfodor.



A gondolatnál szabadabb vagy,

királyi gályát sem kimélsz,

düheid folyton elragadnak,

egyedül Ő adhat nyugalmat

neked, ki háborogni készt.



Szemem, fenséges végtelenség,

habról-habra fellajstromoz,

parttól-partig nyomonkövet rég,

de olyan vagy, mint az öröklét:

határtalan s titokzatos.



Magasztos, édes hangod egyre

visszhangzik partodon, remeg,

avagy füvekről visszaverve,

szellővel, habbal elegyedve

elhal mélységeid felett.



Készséges hullám, úgy szeretlek!

Meghajlasz kis teknőm alatt

mint óriás, hátadra vetted

e semmi-súlyt, mihaszna terhet -

s lám, ringató bölcsője vagy.



Szeretlek, mert üregeidben

a vad szelek elalszanak,

mosolyog a part is szelíden,

hisz kirajzolódnak a vizen

zöld bokrai egyszerre csak.



Szeretlek, mert hajóm tatján a

virágfüzér pompás nagyon,

szél-suhintás fejük levágja,

s medredet körbekoronázza

a sok fátyol-szerű szirom.



Gyengéd fuvallat simogatja

lágyan hullámzó kebledet,

de lám, vized megannyi habja

akkor is duzzad és lohad, ha

az én kezem simítja meg.



Jőjj bárkámhoz, mely sose lomha,

jőjj hozzám s búcsucsókot adj,

csobogd körül panaszdalom s a

szememre és a homlokomra

permetezd hűs tajtékodat.



Mozgalmas tükrödön tovább száll

kis csónakom szeszélyesen,

akár Sibylla jóslakánál,

akár Vergilius sírjánál

zúgod zenéd: szent vagy nekem.



Nyugalmában e partvidéknek

a vágy virraszt szivem felett,

ellágyul bennem itt a lélek,

hazát lel, biztos menedéket,

s boldogság-törmelékeket.



Sodorj kedvedre, az se baj, hogy

messzi a rév, ahol kitéssz:

minden hullám elhozza arcod,

elhozza ezt a sziklapartot,

mely boldog álmokat idéz.

Baranyi Ferenc

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2012-06-25 15:42:16, hétfő
 
  Lamartine, Alphonse de: Búcsú Graziellától (Adieu à Graziella in Hungarian)

Adieu á Graziella (French)


Adieu! mot qu'une larme humecte sur la levre ;

Mot qui finit la joie et qui tranche l'amour ;

Mot par qui le depart de delices nous sevre ;

Mot que l'eternite doit effacer un jour!



Adieu!.... Je t'ai souvent prononce dans ma vie,

Sans comprendre, en quittant les etres que j'aimais,

Ce que tu contenais de tristesse et de lie,

Quand l'homme dit: "Retour!" et que Dieu dit: "Jamais!"



Mais aujourd'hui je sens que ma bouche prononce

Le mot qui contient tout, puisqu'il est plein de toi,

Qui tombe dans l'abime, et qui n'a pour reponse

Que l'eternel silence entre une image et moi!



Et cependant mon coeur redit a chaque haleine

Ce mot qu'un sourd sanglot entrecoupe au milieu,

Comme si tous les sons dont la nature est pleine

N'avaient pour sens unique, helas! qu'un grand adieu!




Búcsú Graziellától (Hungarian)


Búcsú! dadog e szó az ajkon, könnyben ázva,

s kegyetlen félbevág szerelmet, örömöt,

benne szívig hasít üdvünknek távozása,

szó, mit el nem takar, csak ami már örök.



Búcsú!... Kimondtalak az életben, de hányszor

alig foghatva fel, míly bánat seprüje

gyűlik meg aljadon, midőn a búcsuzáskor

az ember szólna: "Még!", és Isten szól: "Sose!"



De most érzem, hogy a szó, mit ajkam kiejtett,

mi mindennel tele, mert veled töltözött,

s míg örvénybe zuhan, reá más nem felelhet,

csak örök hallgatás egy kép s magam között!...



S mégis ezt súgja csak szívemben mind a sóhaj,

e szót, mit elharap a süket zokogás,

mintha csak az egész zsongó természet, ó jaj!

nem volna más, csupán egy nagy-nagy búcsuzás.

Somlyó György

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2011-11-03 14:47:17, csütörtök
 
  Lamartine, Alphonse de: Jelenés (Apparition in Hungarian)

Apparition (French)


Toi qui du jour mourant consoles la nature,

Parais, flambeau des nuits, lève-toi dans les cieux;

Étends autour de moi, sur la pâle verdure,

Les douteuses clartés d'un jour mystérieux!

Tous les infortunés chérissent ta lumière;

L'éclat brillant du jour repousse leurs douleurs:

Aux regards du soleil ils ferment leur paupière,

Et rouvrent devant toi leurs yeux noyés de pleurs.



Viens guider mes pas vers la tombe

Où ton rayon s'est abaissé,

Où chaque soir mon genou tombe

Sur un saint nom presque effacé.

Mais quoi! la pierre le repousse!...

J'entends!... oui! des pas sur la mousse!

Un léger souffle a murmuré;

Mon oeil se trouble, je chancelle:

Non, non, ce n'est plus toi; c'est elle

Dont le regard m'a pénétré!...



Est-ce bien toi? toi qui t'inclines

Sur celui qui fut ton amant?

Parle; que tes lèvres divines

Prononcent un mot seulement.

Ce mot que murmurait ta bouche

Quand, planant sur la sombre couche,

La mort interrompit ta voix.

Sa bouche commence... Ah! j'achève:

Oui, c'est toi! ce n'est point un rêve!

Anges du ciel, je la revois!...



Ainsi donc l'ardente prière

Perce le ciel et les enfers!

Ton âme a franchi la barrière

Qui sépare deux univers!

Gloire à ton nom, Dieu qui l'envoie!

Ta grâce a permis que je voie

Ce que mes yeux cherchaient toujours.

Que veux-tu? faut-il que je meure?

Tiens, je te donne pour cette heure

Toutes les heures de mes jours!



Mais quoi! sur ce rayon déjà l'ombre s'envole!

Pour un siècle de pleurs une seule parole!

Est-ce tout?... C'est assez! Astre que j'ai chanté,

J'en bénirai toujours ta pieuse clarté,

Soit que dans nos climats, empire des orages,

Comme un vaisseau voguant sur la mer des nuages,

Tu perces rarement la triste obscurité;

Soit que sous ce beau ciel, propice à ta lumière,

Dans un limpide azur poursuivant ta carrière,

Des couleurs du matin tu dores les coteaux;

Ou que, te balançant sur une mer tranquille,

Et teignant de tes feux sa surface immobile,

Tes rayons argentés se brisent dans les eaux!





Jelenés (Hungarian)


Te, aki vigaszunk vagy, ha a nap kihamvad:

ó éji láng, lobogj fel újra odafönn,

jőjj és terítsd körém egy titkok-lepte napnak

sejtelmes fényeit a hervadó füvön.

Minden sorsüldözött sugaradhoz menekszik,

fájdalmukat a nap szilánkja tükrözi,

mikor nappal vakít, pillájuk leeresztik,

hogy könnyező szemük te tárhasd este ki.



Jőjj és vezess most engemet le

a hanthoz, mit az árny beföd,

hol térdre hullok estelente

egy megfakult szent név előtt.

Mi ez? A kő mozdul, kienged,

a mohokon léptek neszeznek,

fuvallat röppen szerteszét,

a pillantásom reszkető lesz,

ez nem te vagy már - ó, hisz ő ez!

És rámveti tekintetét!



Te lennél hát? A régi-régi

szerelmesem hajol reám?

Szólj! Bárcsak ajkad ejtené ki

azt az egyetlen szót csupán!

A szót, amit akkor rebegtél,

mikor megállt a fekhelyednél

a halál, elnémítva szád.

Megszólal - ámde közbevágok:

Valóság ez! Nem álmot látok!

Ég angyala, itt vagy tehát!



Heve oly nagy olykor imánknak,

hogy eget, poklot átszakít,

lelked átlépte két világnak

öröknek hitt határait.

Dicsőség s hála néked, Isten.

hogy újra látom őt ma itt lenn -

hisz őt kerestem egyre csak.

Mondd, mit kivánsz? Halálom? Én e

gyönyörű óráért cserébe

adom földi napjaimat.



De jaj, suhan az árny, nyomán egy fénysugárnak!

Sok évi könnyemért egy szót adott csupán csak!

Ez minden? Ó, elég! A fényes csillagot

éneklem s áldom én, amíg meg nem halok:

e vész-gyötörte és vihar tépázta tájon

- akár ringó ladik félelmes óceánon -

feltűnik s átszeli a mennyboltozatot.

Kegyelje kék bura sugarad ragyogását,

áttetsző tisztaság kisérje égi pályád,

aranyozz dombokat, mikor hajnal hasad,

avagy hullámtalan tenger fölött megülve

a síma viztükör vásznát fesd tűz-szinűre -

törjék meg a habok ezüst sugaradat!

Baranyi Ferenc
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2011-08-31 06:05:25, szerda
 
  Alphonse de Lamartine (1794-1869): Ferrara
RÖGTÖNZÉS, TASSO BÖRTÖNCELLÁJÁBÓL KILÉPVE



Isten vagy földi lény, mártír a zseni mindig:
utóbb csók lepi a kínzószerszámokat;
Tasso tömlöckövét ereklyének tekintik,
s szent a kereszt, ahol meghal az áldozat.

Sidney vérpadja, s ti: bitó, sír, máglya, börtön,
hol Tasso volt a rab, rab mint Galilei,
megvettetitek az embert velünk e földön,
ki égi fényt kiván s fáklyáit gyűlöli!

Nagy a kicsik között, szabad szív s szolgalelkek,
ha a lángész kihuny, ez legrendjénvalóbb;
mert, hol az érdem és az igazság kiszenved,
városkapuk előtt mi ácsolunk bitót.

Nem tör meg, csak megedz e sors! Tudjuk az árát,
az adomány után kezünk mégis kinyúl.
Könnyünk, vérünk olaj, hogy táplálja a lámpát,
melyet fajtánk előtt velünk vitet az Úr!

(Ford.: Kálnoky László)




 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2011-08-21 08:47:07, vasárnap
 
  Lamartine, Alphonse de: A völgy (Le vallon in Hungarian)

Le vallon (French)


Mon coeur, lassé de tout, même de l'espérance,

N'ira plus de ses voeux importuner le sort ;

Prêtez-moi seulement, vallon de mon enfance,

Un asile d'un jour pour attendre la mort.



Voici l'étroit sentier de l'obscure vallée :

Du flanc de ces coteaux pendent des bois épais,

Qui, courbant sur mon front leur ombre entremêlée,

Me couvrent tout entier de silence et de paix.



Là, deux ruisseaux cachés sous des ponts de verdure

Tracent en serpentant les contours du vallon ;

Ils mêlent un moment leur onde et leur murmure,

Et non loin de leur source ils se perdent sans nom.



La source de mes jours comme eux s'est écoulée ;

Elle a passé sans bruit, sans nom et sans retour :

Mais leur onde est limpide, et mon âme troublée

N'aura pas réfléchi les clartés d'un beau jour.



La fraîcheur de leurs lits, l'ombre qui les couronne,

M'enchaînent tout le jour sur les bords des ruisseaux,

Comme un enfant bercé par un chant monotone,

Mon âme s'assoupit au murmure des eaux.



Ah ! c'est là qu'entouré d'un rempart de verdure,

D'un horizon borné qui suffit à mes yeux,

J'aime à fixer mes pas, et, seul dans la nature,

A n'entendre que l'onde, à ne voir que les cieux.



J'ai trop vu, trop senti, trop aimé dans ma vie ;

Je viens chercher vivant le calme du Léthé.

Beaux lieux, soyez pour moi ces bords où

l'on oublie :

L'oubli seul désormais est ma félicité.



Mon coeur est en repos, mon âme est en silence ;

Le bruit lointain du monde expire en arrivant,

Comme un son éloigné qu'affaiblit la distance,

A l'oreille incertaine apporté par le vent.



D'ici je vois la vie, à travers un nuage,

S'évanouir pour moi dans l'ombre du passé ;

L'amour seul est resté, comme une grande image

Survit seule au réveil dans un songe effacé.



Repose-toi, mon âme, en ce dernier asile,

Ainsi qu'un voyageur qui, le coeur plein d'espoir,

S'assied, avant d'entrer, aux portes de la ville,

Et respire un moment l'air embaumé du soir.



Comme lui, de nos pieds secouons la poussière ;

L'homme par ce chemin ne repasse jamais ;

Comme lui, respirons au bout de la carrière

Ce calme avant-coureur de l'éternelle paix.



Tes jours, sombres et courts comme les jours d'automne,

Déclinent comme l'ombre au penchant des coteaux ;

L'amitié te trahit, la pitié t'abandonne,

Et seule, tu descends le sentier des tombeaux.



Mais la nature est là qui t'invite et qui t'aime ;

Plonge-toi dans son sein qu'elle t'ouvre toujours

Quand tout change pour toi, la nature est la même,

Et le même soleil se lève sur tes jours.



De lumière et d'ombrage elle t'entoure encore :

Détache ton amour des faux biens que tu perds ;

Adore ici l'écho qu'adorait Pythagore,

Prête avec lui l'oreille aux célestes concerts.



Suis le jour dans le ciel, suis l'ombre sur la terre ;

Dans les plaines de l'air vole avec l'aquilon ;

Avec le doux rayon de l'astre du mystère

Glisse à travers les bois dans l'ombre du vallon.



Dieu, pour le concevoir, a fait l'intelligence :

Sous la nature enfin découvre son auteur !

Une voix à l'esprit parle dans son silence :

Qui n'a pas entendu cette voix dans son coeur ?




A völgy (Hungarian)


Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.

Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.

Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,

légy menedék, ahol a halált várhatom.



Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak

sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,

hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,

s homlokig beborít a béke és a csönd.



Zöld lomb-hidak alatt két rejtező patak fut,

elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.

Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,

és a forrás fején szétomlik névtelen.



Létem forrása is fogy, a napok apadnak,

nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.

A hullám tiszta még, csak a szívem riadtabb,

többé vad nyári fényt nem ver vissza a víztükör.



A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja

nap-nap után kicsal, járok a part felett,

mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,

a patakcsobogás altatja lelkemet.



A zöld bástyafalak körülzárnak magassan,

e szűk látóhatár szememnek épp elég.

Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,

nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.



Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,

még élve keresek léthei nyugovást.

Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,

felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.



Szívemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,

az eleven beszéd elhal, míg ideér.

Bizonytalan zene, mit elgöngyölít a távol,

mire meghallanád, már szétviszi a szél.



Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,

de képei a múlt árnyába hullanak.

Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,

egyetlen kép, amely egy álomból maradt.



Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,

mint boldog utazó, ki mielőtt belép,

egy percre még leül a város kapujában,

s beszívja jólesően az éj lehelletét.



Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,

ember visszafelé nem járhat ez uton.

S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,

örök csönd hírnöke itt már a nyugalom.



Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,

s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,

barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,

indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.



A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,

mély öléből fakad múlhatlan gyönyöröd.

Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,

s egyforma virradat kél napjaid fölött.



Körülfog mindenütt, napfényt, lombos

homályt ad,

ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,

mint rég Püthagorasz, a visszhangot

csodáld csak,

égi zenék felé nyíljék meg a füled.



Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,

kövesd a szeles ég sistergő viharát,

s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,

az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.



Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,

a természetből így sejtjük az alkotót.

Értelmükhöz beszél a csöndön át a hangja,

ki nem hallotta még, szívében ezt a szót?

Tóth Judit






 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2011-08-03 19:07:28, szerda
 
  -Lamartine, Alphonse de: Bánat (Tristesse in Hungarian)

Tristesse (French)


Ramenez-moi, disais-je, au fortuné rivage

Où Naples réfléchit dans une mer d'azur

Ses palais, ses coteaux, ses astres sans nuage,

Où l'oranger fleurit sous un ciel toujours pur.

Que tardez-vous? Partons! Je veux revoir encore

Le Vésuve enflammé sortant du sein des eaux;

Je veux de ses hauteurs voir se lever l'aurore;

Je veux, guidant les pas de celle que j'adore,

Redescendre, en rèvant, de ces riants coteaux;

Suis-moi dans les détours de ce golfe tranquille;

Retournons sur ces bords à nos pas si connus,

Aux jardins de Cinthie, au tombeau de Virgile,

Près des débris épars du temple de Vénus:

Là, sous les orangers, sous la vigne fleurie,

Dont le pampre flexible au myrte se marie,

Et tresse sur ta tête une voűte de fleurs,

Au doux bruit de la vague ou du vent qui murmure,

Seuls avec notre amour, seuls avec la nature,

La vie et la lumière auront plus de douceurs.



De mes jours pâlissants le flambeau se consume,

Il s'éteint par degrés au souffle du malheur,

Ou, s'il jette parfois une faible lueur,

C'est quand ton souvenir dans mon sein le rallume;

Je ne sais si les dieux me permettront enfin

D'achever ici-bas ma pénible journée.

Mon horizon se borne, et mon oeil incertain

Ose l'étendre à peine au-delà d'une année.



Mais s'il faut périr au matin,

S'il faut, sur une terre au bonheur destinée,

Laisser échapper de ma main

Cette coupe que le destin

Semblait avoir pour moi de roses couronnée,

Je ne demande aux dieux que de guider mes pas

Jusqu'aux bords qu'embellit ta mémoire chérie,

De saluer de loin ces fortunés climats,

Et de mourir aux lieux où j'ai goűté la vie.





Bánat (Hungarian)


A boldog partokat jó volna újra látnom,

hol Nápolyt tükrözi kék fátylon át a hab:

felhőtlen csillagok, a dombon büszke várrom,

villák, narancsosok szeplőtlen ég alatt.

Mi gátol hát? Gyerünk! Gyönyörű lángfolyammal

már a Vezúv, ahol fakadnak hűs vizek,

hadd lássam, hogy dereng a hegy mögött a hajnal,

és kézenfogva azt, ki nékem égi angyal,

bolyonghassak vidám, szelíd lankák megett.

Járjunk be az öböl karéján minden útat,

csodáljuk meg, amit kínál a partvilág,

Cinthia kertjeit, sírját Vergiliusnak,

s mindjárt mellette majd Vénusz romtemplomát.

Narancsfái között a sok szőlőbokornak

a mirtusz és borág már összeházasodtak -

sziromból szép fejék hajadra ott kerül,

hullámmorajban és lágy szellősusogásban,

az élet és a fény legédesebb honában

a szerelem kisér bennünket egyedül.



Fakuló napjaim kioltják már a lángot -

fokonként fújja el a sors fuvallata,

de néha újra gyúl egy csöppnyi tűz, ha a

lelkemben felragyog emléked, arcvonásod.

Az istenek talán megengedik nekem,

hogy földi napjaim végére nyugton érjek,

szűkül a láthatár - és gyengülő szemem

többet nem láthat át, csak egy-egy kurta évet.



Ha veszni kell egy reggelen,

ott érjen a halál, a boldog partvidéken,

csak ott engedje el kezem

a kelyhet, amit végzetem

kiinni átadott, rózsák kiséretében.

Adják az istenek, hogy eljussak oda,

hol emlékezeted a táj arcára lebben,

köszöntöm Édenem - aztán elérhet a

halál, hisz ott talál, hol élni úgy szerettem!

Baranyi Ferenc

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2011-08-01 20:17:32, hétfő
 
  -Lamartine, Alphonse de: A tengerparti kagyló (Le Coquillage au bord de la mer in Hungarian)

Le Coquillage au bord de la mer (French)


Quand tes beaux pieds distraits errent, ô jeune fille,

Sur ce sable mouillé, frange d'or de la mer,

Baisse-toi, mon amour, vers la blonde coquille

Que Vénus fait, dit-on, polir au flot amer.



L'écrin de l'Océan n'en a point de pareille;

Les roses de ta joue ont peine à l'égaler;

Et quand de sa volute on approche l'oreille,

On entend mille voix qu'on ne peut démêler.



Tantôt c'est la tempête avec ses lourdes vagues,

Qui viennent en tonnant se briser sur tes pas;

Tantôt c'est la forêt avec ses frissons vagues;

Tantôt ce sont des voix qui chuchotent tout bas.



Oh ! ne dirais-tu pas, à ce confus murmure

Que rend le coquillage aux lèvres de carmin,

Un écho merveilleux où l'immense nature

Résume tous ses bruits dans le creux de ta main?



Emporte-la, mon ange ! Et quand ton esprit joue

Avec lui-même, oisif, pour charmer tes ennuis,

Sur ce bijou des mers penche en riant ta joue,

Et, fermant tes beaux yeux, recueilles-en les bruits.



Si, dans ces mille accents dont sa conque fourmille,

Il en est un plus doux qui vienne te frapper,

Et qui s'élève à peine aux bords de la coquille,

Comme un aveu d'amour qui n'ose s'échapper;



S'il a pour ta candeur des terreurs et des charmes;

S'il renaît en mourant presque éternellement;

S'il semble au fond d'un cœur rouler avec des larmes;

S'il tient de l'espérance et du gémissement...



Ne te consume pas à chercher ce mystère!

Ce mélodieux souffle, ô mon ange, c'est moi!

Quel bruit plus éternel et plus doux sur la terre,

Qu'un écho de mon cœur qui m'entretient de toi?




Alphonse de Lamartine (1894-1869): A tengerparti kagyló

Amikor tévelyeg szép lábad, kósza lányom,
a nedves part arany rojtján, a fövenyen -
mit tán Vénusz csiszol keserű tengeráron:
nyúlj a szőkés szinű kagylóért, kedvesem.

A tenger-ládikó mélyén nincs más hasonló,
orcáidon a pír alig ér föl vele;
odaillesztheted füledhez: búg a kagyló,
kiszűrhetetlen egy a hangok ezere.

Olykor ez a vihar, hullámhegyet teremtő,
mely fölmennydörög és nyomodra permetez,
olykor meg zizegő sejtelmességű erdő,
és olykor csupa halk, susogó tompa nesz.

A kármin ajakú kagyló megfejthetetlen
morajáról vajon nem mondhatod-e ki:
csodálatos ekhó - és öblös tenyeredben
sűrűsödnek a nagy természet zajai.

Vidd el, én angyalom! S eljátszadozva békén
képzeletedben úgy csitítsd el gondodat,
hogy pihentesd derűs orcád a tenger ékén,
s hunyt szemmel zajait önmagadba fogadd.

Ha járataiban hang zsibong garmadával,
s közülük kedvesebb csak egy megragadott,
a kagyló peremén alig csordulva által,
mint félénk vallomás, a visszaharapott -

ha tisztaságodat megrettenti hatalma;
ha föléled a holt szinte örökre már;
ha egy szív rejteke könnyekkel fölfakadna;
ha kínkeservet és reménységet kinál...

Ne emészd magadat, elemezve varázsát!
E zengő lélek én vagyok, szép angyalom!
Mi lárma örökebb a földön és mi drágább,
mint visszhangzó szivem, ha rólad álmodom?

(Ford.: Rába György)

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
x
  2011-07-31 10:41:16, vasárnap
 
  -Lamartine, Alphonse de: Nyugat (L'occident in Hungarian)

L'occident (French)


Et la mer s'apaisait, comme une urne écumante

Qui s'abaisse au moment où le foyer pâlit,

Et, retirant du bord sa vague encor fumante,

Comme pour s'endormir rentrait dans son grand lit ;



Et l'astre qui tombait de nuage en nuage

Suspendait sur les flots son orbe sans rayon,

Puis plongeait la moitié de sa sanglante image,

Comme un navire en feu qui sombre à l'horizon ;



Et la moitié du ciel pâlissait, et la brise

Défaillait dans la voile, immobile et sans voix,

Et les ombres couraient, et sous leur teinte grise

Tout sur le ciel et l'eau s'effaçait à la fois ;



Et dans mon âme aussi pâlissant à mesure,

Tous les bruits d'ici-bas tombaient avec le jour,

Et quelque chose en moi, comme dans la nature,

Pleurait, priait, souffrait, bénissait tour à tour !



Et, vers l'occident seul, une porte éclatante

Laissait voir la lumière à flots d'or ondoyer,

Et la nue empourprée imitait une tente

Qui voile sans l'éteindre un immense foyer ;



Et les ombres, les vents, et les flots de l'abîme,

Vers cette arche de feu tout paraissait courir,

Comme si la nature et tout ce qui l'anime

En perdant la lumière avait craint de mourir !



La poussière du soir y volait de la terre.

L'écume à blancs flocons sur la vague y flottait ;

Et mon regard long, triste, errant, involontaire,

Les suivait, et de pleurs sans chagrin s'humectait.



Et tout disparaissait ; et mon âme oppressée

Restait vide et pareille à l'horizon couvert ;

Et puis il s'élevait une seule pensée,

Comme une pyramide au milieu du désert.



0 lumière ! où vas-tu ? Globe épuisé de flamme,

Nuages, aquilons, vagues, où courez-vous ?

Poussière, écume, nuit ; vous, mes yeux; toi, mon âme,

Dites, si vous savez, où donc allons-nous tous ?



A toi, grand Tout, dont l'astre est la pâle étincelle ,

En qui la nuit, le jour, l'esprit vont aboutir !

Flux et reflux divin de vie universelle,

Vaste océan de l'Être où tout va s'engloutir !





Alphonse de Lamartine (1794-1869): Nyugat

S a tenger csillapult, mint egy fazék, ha elforr
habja, amint fakul a láng a tűzhelyen -
még tajtékzó vize elhúzódva a partról,
mint ki szunnyadni tér, nagy ágyába pihen.

És felhőről ahogy csillag felhőre szállt át,
s véres korongja a vizen sugártalan
függött, félig belémerítve képe mását,
a szemhatárra mint kigyúlt hajó zuhan.

Fél ég sápadt el így, és kókadt a vitorla,
ahogy a szél elült, hangtalan, csüggeteg,
árnyak rohantak, és a szürkeség bevonta
egyszerre az egész vizet és az eget.

És az én lelkem is úgy sápadt bele éppen,
ahogy esteledett, s csitultak a zajok,
s valami bennem is, mint szerte a vidéken,
könyörgött, szenvedett, sírt s rám áldást adott.

S egy tündöklő kapu a nyugati határról
fényt engedett be és arany hullámokat,
s egy felhő bíbora, mikéntha volna sátor,
nem oltotta a bő máglyát, takarta csak.

S az örvénylő habok, a szelek meg az árnyak
szinte rohantak e tüzes ívbolt felé,
a természetet és mind, mi éltetni árad,
hamvadóban halálfélelem töltené.

Az alkonyati por a földről fölkerengett,
fehér tajtékcsomók lebegtek a vizen,
s akaratlan soká rajta kószált, merengett
bánattalanul is könnyes tekintetem.

És minden tovatűnt, és elcsigázva lelkem
oly üressé fakult, mint ég alján a fény,
s hirtelen alakot öltött egy eszme bennem,
miként egy piramis sivatag közepén.

Fényesség, merre tartsz, s kihunyó föld? S ti merre
száguldotok tova, felhők, szelek, habok?
Tajték, por, éjszaka - lelkem s tekintetem te,
hová megyünk mi mind: beszéld el, ha tudod!

Ahol szellem, nap, éj, úticélját találja,
mindenség, csillagod szikra csak, halovány!
Az élet isteni, végtelen árapálya,
te mindent elnyelő, roppant Létóceán!

(Ford.: Rába György)







 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine 1.  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 12 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 259
  • e Hét: 11105
  • e Hónap: 40198
  • e Év: 2515382
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.