Regisztráció  Belépés
gabfe.blog.xfree.hu
Szeretni, bizni, remélni,minden új napnak örülni. Gab-fe edit
1952.12.06
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 45 
Károly György Zsáner
  2016-08-31 18:35:09, szerda
 
 



Zsáner
szerző: Károly György


Mohos malomkőasztal, körülötte néhány öreg fatuskó, kisebbek, nagyobbak, ahány, annyiféle. Az asztalon egy kancsóban bor, három üvegpohár. Egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható. A három férfi már nem nagyon beszélget, a bor is csak megszokásból van előttük, talán, hogy ne legyen üres az asztal. Ritkán kortyolnak a homályos poharakból, pedig kiváló, kicsit karcos, jótüzű az ital. Nem itt termett, minden esztendőben egy nagycsizmás, nagy kezű parasztember hozza. Pénzt sose fogad el, úgy mondja, a tisztesség miatt.

Leszedik az eresz alól a létrát, legurítják a két hordót a szekérről, fölrakják az üreseket, aztán elüldögélnek egy darabig, hallgatnak. A paraszt leginkább a kopott posztónadrág térdét nézi, s a térdén a kezét. Amikor elköszön, sokáig néznek utána, ahogy ereszkedik le a dombról a gyepvert, keskeny úton a szekér. Vonzza szemüket a látvány.

Ebédről megmaradt marhapörköltet esznek, csak úgy hidegen, az edényből. Nagy öntöttvas lábas, kívül kék. A fiú hozza föl a pincelépcsőről, sarokkal teszi be maga mögött az ajtót. Az apa valami asztali áldást dünnyög, megszegi a kenyeret. A harmadik, akit Szentlélekinek hívnak, tölt a poharakba. Eszegetik a húst, a kenyeret, komótosan isznak, mozog a fülük, ráérnek. Itt, a falu fölött béke van, hallgatagon nő a köröm, zsírosodik a haj.

Minden áldott délelőtt kijön hozzájuk egy asszony a faluból. A múlt krumplisverme. Mint a veremben a fagyott krumpli, az emlékek ugyanúgy elrothadtak benne. Csupa rossz dolgon rágódik, sorvadt ínyén erőtlenül, makacsul csócsálja a keserűséget. Ebédet hoz, meg újságokat, amit azután sohasem olvasnak el. Csörömpölve elmosogat, összepakol, morog. Feleletet nem vár, csak úgy, magának. Mindennap eljön, hazamegy. Nem ismerik. Elég jól főz, elég jól megvannak.

A kis présház fölött szőlő, gyümölcsfák, a ház mellett darabka üres föld zöldségeknek. Gondozatlan, gyomos az egész, a fákat, tőkéket évek óta nem permetezi, nem metszi senki, a fattyúhajtások szinte ellepik, a lósóska embermagas kóróin madarak hintáznak. Az a néhány szem férges gyümölcs, pár kosárnyi szőlő, ami megterem, a bogaraké, madaraké. A szőlőszemen aranyszínre érik a darázs. Mióta elzavarták az árendást, pusztul minden. Az asszonyka mindenbe belebeszélt, a férfi meg túl sokat akart. Elküldték őket. Azóta lenn laknak a faluban a többivel.

Ülnek az asztalnál, mind a szokott helyén, néznek a falura. A domb alatt van a helység, tiszta időben jól idelátszik, esténként a kutyaugatást is hallani. Templom, kocsma, iskola, bolt, községháza, posta, néhány rendezetlen utca, vagy kétszáz porta. Kicsi, poros, felejthető. Gyerek kevés, sok kutya. Kertek, fóliasátrak, szántók, szikes legelők.

Nem jártak lenn már nagyon régen. A fiú és a másik, akit Szentlélekinek hívnak, még csak-csak menne, bár legutóbb vasvillával, kutyával kergették ki őket. Az öreg attól tart, megismétlődhet az eset. Nem szeretné, ha szóba hoznák, hát hallgatnak róla. Szentlélekinek meg valami zavaros kalandja is volt ott egy férjes asszonnyal. Minek a bajt keresni.

Ülnek így, hárman. Lassan elmúlik ez a nap is. Az emberek odalenn néha még gondolnak rájuk, olyankor nyugtalanabbul alszanak. Amúgy nem túlságosan hiányoznak egymásnak. Jó ez így, ez az áldott nyugalom megfizethetetlen. Talán majd egyszer körül lehetne nézni odalenn, meg lehetne próbálni még egyszer. A kertet is rendbe lehetne hozatni, másik bérlő is akadna. Bár, ki tudja, sok a vesződség, csekély a nyereség.

Az esti harangszót magába zárja a lassan leereszkedő kora őszi köd, csak egy mámoros darázs szédeleg, más hang nem hallható.

Wikiforrás...
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Bolesław Prus A bábu /Részlet/
  2016-08-21 14:09:18, vasárnap
 
 




Bolesław Prus A bábu (Hungarian)


Mit művel az ember lelkével a szenvedély, és mit a józan ész

Wokulski, amikor Łęckiék meghívóját megkapta, felugrott s kirohant az utcára.
A szűk szoba fojtogatta, a Rzeckivel való beszélgetést pedig, melynek során a vén segéd nem győzte korholni és atyai intelmeivel ellátni, szörnyen ostobának érezte.
Nem nevetséges - gondolta -, hogy egy ilyen hamvábahótt vén agglegény, aki az üzleten és a Bonapartékon kívül a világon senkit-senkit el nem ismer - azzal vádolja őt, hogy megőrült?...
,,Mert mi rossz van abban - tűnődött -, hogy szerelmes vagyok?... Lehet, hogy egy kicsit későn kezdtem, de hiszen egész életemben nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést. Az emberek milliói szeretnek, szeret az egész érző világ, miért csak nekem, egyes-egyedül nekem lenne tilos? Márpedig, ha ennek a sarkalatos igazságnak van létjogosultsága, akkor van mindennek, amit csinálok. Aki nősülni akar, annak szüksége van vagyonra - én tehát megszereztem. Közelednie kell szíve választottjához - én tehát közeledtem. Gondoskodnia kell a szeretett nő anyagi jólétéről, és meg kell védelmeznie ellenségeitől. Én egyiket is, másikat is megteszem. S vajon ártottam valakinek azzal, hogy a saját boldogságom után rohanok? Elhanyagoltam a társadalom és felebarátaim iránti kötelességeimet?... Ah, azok a drága felebarátok és az a társadalom, amely sosem törődött velem, sőt, mindig és mindenütt akadályt gördített az utamba, de azért mindig és mindenütt tőlem követel áldozatokat... Pedig amit ők őrületnek neveznek, éppen az ösztönöz engem arra, hogy bizonyos képzelt kötelességeket teljesítsek. Ha ő nem volna, elbújnék könyveim közé, mint valami könyvmoly, s néhány száz embernek kevesebb jövedelme lenne. Mit akarnak hát tőlem?" - kérdezte önmagától bosszúsan.
A mozgás és friss levegő megnyugtatta: elérte az Aleje Jerozolimskiét, s ott befordult a Visztula felé. Megcsapta az üde, keleti szél, kimondhatatlan érzéseket keltett benne, melyek élénken emlékeztetnek gyermekkorunkra. Úgy érezte, hogy mint gyermek az Újvilág utcában van, s ereiben érzi a fiatal vér ütemes lüktetését. Mosolyogva nézte a homokos embert, amint teknőszerű taligáján roggyant térdű gebéjével szállítja áruját; a kolduló vénasszonyt kedves öreg néninek látta; a gyár gőzszirénája igazi örömet keltett benne, s kedve lett volna elbeszélgetni a vidám gyermeksereggel, mely az út melletti dombocskán katonás sorban elhelyezkedve, kövekkel dobálta az arra menő zsidókat.
Minden erejével igyekezett elterelni gondolatait a mai levélről és a holnapi ebédről; józan akart maradni, de a szenvedély győzedelmeskedett akaratán.
,,Miért hívtak meg? - kérdezte s bensejében könnyű remegést érzett. - Izabella kisasszony jobban meg akar ismerni... Kétséges-e még, hogy azt akarják tudtomra adni, hogy igenis remélhetek... Vakoknak vagy eszeveszett hülyéknek kellene lenniük, ha nem vennék észre, mi megy végbe bennem, valahányszor szemben állok vele..."
Úgy reszketett, hogy a foga is vacogott bele, ekkor azonban megszólalt benne az eddig elnyomott józan ész.
,,Bocsánat, az első ebédtől és a holnapi látogatástól még nagyon is hosszú az út a szorosabb ismeretségig. Ezer szoros ismeretség közül alig egy végződik leánykéréssel; s tíz leánykérés közül alig egy nem jár kosárral, s ezek közül is alig a fele végződik házassággal. Kész őrültnek kellene tehát lenned, hogy még a legszorosabb ismeretség után is házasságra gondolj, mely mellett legfeljebb egy, s ellene legalább húszezer lehetőség szól... Elég világos?"
Be kellett látnia, hogy - igen. Ha minden ismeretség házassággal végződne, akkor a papok nem győznék az esketést. Minden nőnek harminc-negyven férje, minden férfinak ugyanannyi felesége lenne, s az egész világ valóságos őrültekházává változna. Ezzel szemben az a helyzet, hogy ő egyelőre nemcsak hogy nem jó ismerőse Izabellának, de csak most lép rá arra az útra, hogy egyáltalában ismerősévé váljék.
,,Mit nyertem hát a bolgár veszedelmek, az itteni lóverseny és a párbaj révén?..." - kérdezte önmagától.
,,Elérted azt, hogy több esélyed van - világosította fel a józan ész. - Egy évvel ezelőtt talán egy száz- vagy húsz-milliomod rész volt az esélyed arra, hogy elveszed rész lehet egy év múlva pedig talán már egy húszezred rész lehet..."
,,Egy év múlva?... - ismételte meg Wokulski s megint végigborzongott rajta valami nyers hűvösség, de kiszabadította magát hatása alól, s újra kérdezte: - S hátha Izabella megszeret, vagy már meg is szeretett?"
,,Mindenekelőtt azt kellene tudni, hogy a te Izabella kisasszonyod egyáltalában képes-e szeretni?..."
,,Miért ne, hiszen nő!"
,,Vannak nők, akiknek erkölcsi fogyatékossága, hogy senkit és semmit nem tudnak szeretni, kivéve a saját futó szeszélyeiket, de vannak ugyanilyen férfiak is; ez éppen olyan hiba, akár a süketség, vakság, vagy bénaság, csak kevésbé látható."
,,Tegyük fel..."
,,Jól van - folytatta a hang, mely Schumann doktor szálkás zsénbélését juttatta eszébe -, ha az a hölgy egyáltalán képes szeretni, felvetődik a másik kérdés, hogy vajon éppen te lennél-e az a szerencsefi; akit megszeret?"
,,Miért ne? Én sem vagyok valami undort keltő lény..."
,,Pedig könnyen lehetséges, hiszen a legszebb oroszlán is undorító a tehén számára, vagy a merész röptű sas a lúd számára. Látod, még bókolok is; oroszlánhoz meg sashoz hasonlítalak, amelyek azonban minden erényük ellenére undort keltenek a más fajták nőstényeiben. Óva intelek tehát, kerüld az idegen fajtákhoz tartozó nőstényeket..."
Wokulski felriadt és körülnézett. Már közel járt a Visztula partjához, fából épült magtárak mellett haladt el, a dübörgő társzekerek belepték fekete porral. Gyorsan visszafordult a város felé, s ismét eltűnődött önmagán. - Két ember lakik bennem - mondotta -, az egyik józan, a másik őrült. Vajon melyik győz?... Eh, nem érdekel... De mit csinálok, ha a józan győz?... Micsoda szörnyű dolog az, ha valaki felgyülemlett érzelmeinek óriási tőkéjét egy más fajtához tartozó nőstény, egy tehén, lúd vagy még rosszabb állat lába elé kénytelen letenni?... Micsoda megaláztatás az, hogy az ember mosolyogni kénytelen egy bika vagy egy gúnár diadalán, s ugyanakkor meg kell siratnia saját szívét, melyet olyan fájdalmasan széttéptek, s olyan kegyetlenül megtapostak? Érdemes ilyen körülmények között tovább élni?"
S e gondolatra azt kívánta, hogy bár halna meg, de teljes, maradéktalan halállal, hogy hamvainak legkisebb nyoma se maradjon ezen a földön.
Mészáros, István
babelmatrix..
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Hajnóczy Péter : Ki a macska?
  2016-08-10 19:42:10, szerda
 
 



Hajnóczy Péter : Ki a macska?

A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
- Te következel, Dagadt - mondta Kesztyű, a vezér. - Ki a macska?
- U-u-uuuu! - ordította amaz. - Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? -
Marokra fogott egy nyílvesszőt. - Mit gondoltok, ki a macska? - És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
- Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! - Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
- Most te jössz, Hosszú - mondta a vezér. - Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki - mindenki tudja - egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
- Vesszenek a fa...
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
- Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
- Jól van - bólintott Kesztyű. - Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
- Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
- Ki a macska? - bömbölte. - Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
- Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
- Te nem játszol, Vörös? - kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
- Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.


forrás:http://www.boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article& ;id=11498:x&catid=727:mind-egy-in-medias-res&Itemid=291
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Iszaak Emmanuilovics Babel:Az ébredés
  2016-07-14 11:18:19, csütörtök
 
 


Iszaak Emmanuilovics Babel:Az ébredés




Társadalmi osztályunk minden tagja - ügynökök, boltosok, banktisztviselők és hajózási vállalati hivatalnokok - zenére taníttatta gyermekeit. Atyáink, minthogy sivárnak látták jövőjüket, lutrira adták fejüket. A lutrit csemetéikre alapították. Ez az őrület Odesszát még jobban hatalmába kerítette, mint a többi városokat. S joggal - egy évtizeden keresztül városunk szállította a világ hangversenydobogóira a Wunderkindeket. Odesszából indultak ki Misa Elman, Zimbalist, Gabrilovics, nálunk kezdte pályáját Jasa Heifetz.
Amikor a fiúgyermek betöltötte negyedik vagy ötödik életévét - az anya a parányi és csenevész lényt elvezette Zagurszkij úrhoz. Zagurszkij tartotta fenn a Wunderkind-gyárat, a csipkegalléros és lakkcipellős zsidó törpék gyárát. A Moldavanka oduiból, a Régi-vásártér bűzös udvarairól szedte össze őket. Zagurszkij vetette meg az alapot, aztán a gyerekek elutaztak Pétervárra, Auer tanárhoz. E kék- és püffedtfejű penészvirágok lelkében hatalmas harmónia élt. Híres virtuózok váltak belőlük. Apám is elhatározta, hogy követi a példát. Jóllehet már kinőttem a Wunderkindek korából - tizennegyedik életévemet tapostam, termetem és véznaságom alapján nyolcévesnek is beillettem. Ebbe vetették minden reményüket.
Elvittek Zagurszkijhoz. Nagyapám iránti tiszteletből olcsón vállalta a tanítást - egy rubelért óránkint. Nagyapám, Lejvi-Jichok, mulatsága és dísze volt a városnak. Cilinderben és bakancsban sétálgatott a városban és fényt tudott deríteni a leghomályosabb dolgokra. Tőle kérdezték meg, hogy mi a gobelin, hogy miért árulták el a jakobinusok Robespierret, hogyan készítik a műselymet, hogy mi a császármetszés. Nagyapám felelni tudott mindezekre a kérdésekre. Műveltsége és hóbortja iránti tiszteletből Zagurszkij egy rubelt kért tőlünk óránkint. És csak azért is vesződött velem, mert félt nagyapámtól, - különben céltalan volt a vesződsége. A hangok úgy sercegtek hegedűmről, mint a vasforgácsok. Nekem magamnak ezek a hangok a szívembe hasítottak, de apám nem tágított. Odahaza másról sem esett szó, mint Misa Elmanról, akit maga a cár mentett fel a katonai szolgálat alól. Zimbalist, akit atyám értesülései szerint bemutattak az angol királynak, a Buckingham-palotában játszott; Gabrilovics szülei két házat vásároltak Pétervárott. A Wunderkindek vagyont szereztek szüleiknek. A szegénységgel apám még kibékült volna, de a dicsőségre szüksége volt.
- Lehetetlen, - duruzsolták fülébe azok, akik rajta élősködtek, - lehetetlen, hogy egy ilyen nagyapa unokája . . .
Nekem viszont más járt az eszemben. A hegedűgyakorlatok közben Turgenyev vagy Dumas könyveit tettem a kottaállványra, - s mialatt cincogtam, oldalt oldal után faltam. Nappal a szomszédgyerekeknek soha nem hallott történeteket meséltem, melyeket éjszaka papírra vetettem. A «költés» öröklött foglalkozás volt családunkban. Lejvi-Jichok, aki öreg napjaira kissé eszelős lett, egész életén át írta «Ember fej nélkül» című elbeszélését. Ráütöttem.
Hegedűtokkal és kottákkal felpakolva, hetenként háromszor bandukoltam el a hajdani Dvorjanszkaja-, ma Witte-uccába, Zagurszkijhoz. Ott, a falak mentén, sorukra várva ültek a zsidóasszonyok, hisztérikus tűzrózsákkal az arcukon. Gyenge térdeikhez szorították a hegedűket, melyeknek méretei túltettek azokén, akik a jövőben a Buckingham-palotában fognak játszani.
A szentélybe vezető ajtó ki-kinyílt. Zagurszkij szobájából nagyfejű, szeplős gyermekek tántorogtak ki; nyakuk vékony volt, mint a virágszár, arcuk lázas pírban égett. Aztán az ajtó becsapódott, elnyelve a következő törpét. A másik szobában, az erőlködéstől csaknem megszakadva énekelt, vezényelt a tanító, csokornyakkendővel, göndör vörös hajjal, vézna lábakkal. A fantasztikus lutri igazgatója a pizzicato és kantilena kísérteteivel népesítette be a Moldavankát és a Régi-vásártér sötét sikátorait. Ezt a dallamot később ördögi csillogásig csiszolta az öreg Auer tanár.
Ebben a szektában nem volt mit keresnem. Ugyanolyan törpe voltam, mint ők, de az ősök hangjából más intelmet hallottam ki.
Az első lépést nehezen tettem meg. Egyszer elmentem otthonról, felszerelve tokkal, hegedűvel, kottákkal és tizenkét rubellel - az egyhavi tandíjjal. A Nezsinszkaja-ucca végén a Dvorjanszkajára kellett volna befordulnom, hogy Zagurszkijhoz jussak; ehelyett a Tiraszpolszkajára kanyarodtam és a kikötőben találtam magam. Az előírt óra a Kereskedelmi kikötőben röpült el. Így kezdődött a felszabadulás. Zagurszkij várószobája többé nem látott. Fontosabb dolgok kötötték le minden gondolatomat. Nemanov pajtásommal együtt állandó vendégei lettünk a ,,Kensington" hajó egyik öreg matrózának, mister Trottyburnnek. Nemanov, aki egy évvel volt fiatalabb nálam, nyolcéves kora óta a világ legagyafúrtabb kereskedelmi ügyletével foglalkozott. Kereskedői lángész volt és mindent beváltott, amit ígért. Ma milliomos New Yorkban, igazgatója a General Motors Co-nak, amely ugyanolyan hatalmas vállalat, mint a Ford. Nemanov azért cipelt mindenüvé magával, mert szótlanul engedelmeskedtem neki. Mister Trottyburntől csempész úton hozott pipákat vásárolt. Ezeket a pipákat Lincolnban az öreg matróz testvére esztergályozta.
- Gentlemanek, - mondogatta nekünk mister Trottyburn, - ne felejtsék a szavamat: sajátkezűleg kell csinálni a gyerekeket . . . Gyári pipát venni ugyanannyi, mintha az ember klistélyt dugna a szájába... Tudják-e, hogy ki volt Benvenuto Cellini?... Nagy mester volt. Fivérem Lincolnban tudna mesélni maguknak róla. Fivérem senkinek sem avatkozik az életébe. Csak meg van győződve arról, hogy a gyerekeket sajátkezűleg kell csinálni és nem mások segítségével... Lehetetlen, hogy ne értsünk vele egyet, gentlemanek...
Nemanov a Trottyburn pipáit bankigazgatóknak, külföldi konzuloknak, gazdag görögöknek adta el. Száz százalékot keresett rajtuk.
A lincolni mester pipái tiszta költészet voltak. Mindegyikükbe egy gondolat ágyazódott, egy csepp végtelenség. Szopókájukban sárga szem csillogott, a tokok selyemmel voltak kibélelve. Igyekeztem elképzelni, hogyan él az öreg Angliában Mathew Trottyburn, az utolsó szipkakészítőmester, aki ellenszegül a dolgok folyásának.
- Lehetetlen egyet nem értenünk azzal, hogy sajátkezűleg kell csinálni a gyerekeket, gentlemanek...
A gátakat verdeső hatalmas hullámok egyre jobban eltávolítottak házunktól, amely hagymától és zsidó sorstól illatozott. A Kereskedelmi kikötőtől áttettem tanyámat a mólón túlra. Ott, a kis homokzátonyon, a Primorszkaja-ucca gyerkőcei ütötték fel sátrukat. Reggeltől éjszakáig nem húztak magukra nadrágot, a bárkák alá bukdácsoltak, ebédre kókuszdiót lopkodtak és türelmetlenül várták az időt, mikor Chersonból és Kamenkából megjelennek a dinnyés tutajok és ezeket a dinnyéket a kikötő cölöpjein lehet széthasítani.
Vágyálmom lett, hogy megtanuljak úszni. Szégyeltem bevallani ezeknek a bronzból öntött gyerkőcöknek, hogy bár Odesszában születtem, tízéves koromig nem láttam tengert és tizennégyéves koromban nem tudtam úszni.
Milyen későn jutottam hozzá, hogy a szükséges dolgokat megtanuljam! Gyermekkoromban, a Gemarához láncolva, úgy éltem, mint egy bölcs, mikor pedig felcseperedtem - fákra kezdtem mászni.
Kiderült, hogy az úszás tudománya elsajátíthatatlan számomra. Őseimnek - a spanyol rabbiknak és a frankfurti pénzváltóknak - víziszonya lehúzott a fenékre. A víz nem tartott fenn. Elcsigázva és sós víztől felfúvódva tértem vissza a partra - a hegedűhöz és a kottákhoz. Hozzá voltam kötözve bűntényem eszközeihez és magammal cipeltem őket. A rabbik harca a tengerrel mindaddig tartott, míg meg nem könyörült rajtam e helyek vizi istene - az ,,Odesszai Hírek" korrektora, Jefim Nikitics Szmolics. E férfi atléta-mellében szánalom lakozott a zsidó fiúk iránt. Korlátlanul uralkodott az angolkóros penészvirágok tömegei fölött. Nikitics a Moldavanka poloskafészkeiben gyüjtötte őket össze, kiment velük a tengerhez, homokba ásta, tornáztatta, úsztatta, énekre tanította a gyerekeket és a nap merőleges sugaraiban sütkérezve, halászokról és állatokról mesélgetett nekik. A felnőtteknek Nikitics megmagyarázta, hogy természetfilozófus. A zsidó csemeték Nikitics történeteitől halálra kacagták magukat, sikongtak és törleszkedtek, mint a kutyakölykök. A nap szeplőkkel fröcskölte tele testüket, gyíkszínü szeplőkkel.
A hullámokkal vívott párviadalomat az öreg némán figyelte. Mikor látta, hogy esetem reménytelen és hogy sohasem fogok megtanulni úszni, - befogadott szíve állandó lakói közé. És az ő vidám szíve egészen velünk volt, sehová sem kalandozott
el, mohó vágyakat nem táplált és nem ismert nyugtalanságot... Rezes vállaival, megöregedett gladiátor-fejével, kissé görbe bronzszínü lábaival, - ott feküdt közöttünk a móló mögött, mint ezeknek a dinnyés, petróleumos vizeknek ura és parancsolója. Úgy megszerettem ezt az embert, ahogy csak egy atlétát szerethet meg egy fiú, aki hisztériában és gyakori fejfájásban szenved. Nem tágítottam mellőle és igyekeztem szolgálatára állni.
- Ne erőltesd a dolgot... - mondta nekem. - Jöjj rendbe az idegeiddel. Akkor úszni is megtanulsz... Hogy mondhatsz olyant, hogy a víz nem tart fenn... Már miért ne tartana?
Mikor látta, hogy mennyire vonzódom hozzá, Nikitics - mint egyetlen kivételt tanítványai közül elhívott vendégségbe, tiszta, tágas padlásszobájába, megmutatta kutyáit, tüskésdisznóját, teknősbékáját és galambjait. Cserébe mindezért a kincsért elvittem neki előző este írt tragédiámat.
- Mindjárt tudtam, hogy irogatsz, - mondta Nikitics, - az orrodon látni...
Elolvasta írásomat, vállait vonogatta, kezével hátrasimította ősz fürtjeit, fel-alá járt a padlásszobában.
- Azt kell hinnem, - mondta tagolva és minden egyes szó után szünetet tartott, - hogy van benned isteni szikra...
Kimentünk az uccára. Az öreg megállt, botjával nagyot koppantott a járdán és belém fúrta tekintetét.
- Tudod, mi hiányzik belőled?... A fiatalság nem bűn, az évek során elmúlik... A természettel való kapcsolat hiányzik belőled.
Botjával egy fára mutatott, vöröses törzsű és alacsony koronájú fára.
- Milyen fa ez?
Nem tudtam.
- Mi nő ezen a bokron?
Ezt sem tudtam. Az Alexandrovszkij-körút sétányán mentünk végig. Az öreg valamennyi fába bebökött botjával, meg-megragadta vállamat, mikor egy madár repült el mellettünk és felhívta figyelmemet minden egyes hangra.
- Milyen madár énekel?
Semmit sem tudtam felelni. A fák és virágok neve, különböző fajtáik, hová repülnek a madarak, melyik oldalon kel fel a nap, mikor erősebb a harmat - mindez ismeretlen volt előttem.
- És te merészelsz írni?... Az olyan ember, aki nem él a természetben, ahogy a kő vagy az állat él benne, egész élete folyamán nem fog két, valamire való sort megírni... A te tájképeid díszletleírásokhoz hasonlítanak. Vigye el az ördög, - vajjon mire gondoltak tizennégy évig a szüleid?...
Mire gondoltak?... A megóvatolt váltókra, Misa Elman villáira... Nem szóltam róla Nikiticsnek, elhallgattam.
Otthon - ebédkor - nem nyultam az ételhez. Nem ment le a torkomon.
,,A természettel való kapcsolat, - gondoltam, - Istenem, miért is nem jutott az eszembe... Hol vegyek egy embert, aki elmagyarázza nekem a madarak hangjait és a fák neveit?... Mit tudok róluk? Az orgonát még megismerném, de csak amikor virágzik. Az orgonát és az akácot. A Deribaszovszkaja- és a Grecseszkaja-ucca akácokkal van beültetve..."
Apám ebéd közben új történetet mesélt el Jasa Heifetzről. Délelőtt találkozott Mendelsohnnal, Jasa nagybátyjával. Kiderült, hogy a fiu nyolcszáz rubelt kap egy fellépésért. Számoljátok csak össze, mennyit tesz ez ki havi tizenöt hangversenynél.
Kiszámítottam - tizenkétezer rubelt havonta. Mialatt szoroztam és a ,,négyet kézben tartottam", - kinéztem az ablakon. A cementtel felöntött udvaron, széltől dagadó körgallérban, puha kalapja alól kikunkorodó vörös fürtökkel Zagurszkij úr, a zenetanárom közeledett, botjára támaszkodva. Nem lehet állítani, hogy túlságosan korán kapott volna észbe. Már több mint három hónap mult el azóta, hogy hegedűmet leraktam a mólón túl a homokra...
Zagurszkij a főbejárat felé tartott. Én a hátsó ajtóhoz rohantam - előző este szögezték be a tolvajok ellen. Erre bezárkóztam a toilettebe. Félóra mulva ajtóm előtt összegyült az egész család. A nők sírtak. Bobka kövér vállával az ajtóhoz törleszkedett és hangosan zokogott. Apám hallgatott. Mikor megszólalt, olyan halkan és tagolva beszélt, mint soha életében.
- Tiszt vagyok, - mondta apám, - birtokom van. Vadászgatok. A parasztok árendát fizetnek nekem. Fiamat a hadapródiskolába adtam. Nincs gondom a fiamra . . .
Elhallgatott. A nők szipogtak. Aztán rettenetes ütés döngette meg a toilette ajtaját, apám egész testével nekifeszült, egész erejéből nekifutott.
- Tiszt vagyok, - üvöltötte, - vadászgatok... Megölöm... És vége...
A kampó kiesett az ajtóból, a retesz még egyetlen szögön lógott. A nők a padlón henteregtek, apám lábai után kapkodtak; eszeveszetten tépte ki magát kezeikből. A lármára előkerült apám öreg édesanyja.
- Gyermekem, - mondta neki zsidóul, - végtelen a mi bánatunk. Nincsen határa. Még csak a vérontás hiányzott házunkban. Nem akarok vért látni házunkban...
Apám felnyögött. Hallottam távolodó lépteit. A retesz az utolsó szögön lógott.
Éjfélig ültem erődömben. Mikor mindenki lefeküdt, Bobka néném elvitt nagyanyámhoz. Hosszú út volt odáig. A holdfény megmerevedett az ismeretlen bokrokon, a névtelen fákon... Egy láthatatlan madár füttyentett és elnémult, talán elszenderedett . . . Vajjon miféle madár? Hogy hívják? Szokott lenni harmat este?... Hol fekszik a Nagy Medve csillagkép? Melyik oldalon kel fel a nap? . . .
A Pocstovaja-uccán mentünk. Bobka erősen fogta a kezemet, hogy el ne szökjem. Igaza volt. Szökésre gondoltam.

fordító: Gellért Hugó


Link
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Bertha Bulcsu: Jégnovella
  2016-05-09 21:28:30, hétfő
 
 




Bertha Bulcsu: Jégnovella


Érdekességnek ollóztam.....
Jégnovelláról ...

Szakonyi Károly: ,,Még nem ismertem személyesen Bertha Bulcsut, amikor a Jelenkorban megjelent Jégnovelláját olvastam. Lenyűgözött. Már a cím is különös hangulatot árasztott; itt, alább egy kemény, rideg történet következik, mondta cím; és valóban, a sztori mellbevágó volt. Az orvhalász kegyetlen harca a megélhetésért, a gyilkosság a korcsolyával, a kietlen táj, a dermedt Balaton, a köd, a kásás jégen a vér, a nyomorúságos kelepce. Igen, a Jégnovella. Már megint a Jégnovella! Bertha bizonyára unja már, hogy örökké ezt emlegetem. Valahányszor róla írok, ezt a novelláját ráncigálom elő. Mintha más se volna - juthatna! - eszembe. Mintha egész eddigi életművében ez a korai írása tetszene nekem a legjobban. Nem, nem; a Jégnovella csak annyiban kivétel, hogy az ifjúságunkat juttatja eszembe, és azt az örömet, amit egy remekül induló pályatárs megjelenése keltett bennem annak idején. Bertha már akkor értette, hogyan kell érzékletesen megjeleníteni egy vidéket, egy alakot; hogyan lehet bevonni az olvasót a történetbe, hogyan sikerülhet a légkörteremtés a szavak ügyes használatával, a mondatok ritmusával; mennyit kell elmondani, mennyit elhallgatni," (Maestro Bertha, 1985.)







Bertha Bulcsu: Jégnovella
(1958.)



A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle már meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden.

Alkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen.

Jól előrehajoltam, mert nehéz volt a hátizsák, és nekilendültem. A korcsolyám alatt sercegett a jég.

Igyekeztem a part mellett maradni. A szemem előttem pásztázott harminc-negyven méterrel, vigyázni kellett, mert sok volt a rianás és a híg víz.

Sorra maradtak el az öblök. Egy görbe jegenyén két varjat láttam, károgtak, aztán az egyik elrepült. Vadludak is jöttek, alacsonyan húztak, szinte érték a nádast, a turzáson túl leszálltak a jégre.

Szentmihály alatt hirtelen úgy éreztem, hogy követ valaki. Megfordultam. És csakugyan. A távolban most bontakozott ki egy alak a part sötét vonalából. ,,Nádverő lehet - gondoltam. - De nem, hiszen gyorsan közeledik, korcsolya van a lábán. Felém jön. Rendőr lehet. Feljelentett valaki."

- Na, nem baj. Elfáradsz, ha engem meg akarsz fogni - motyogtam magamban, és nekilódultam.

A rianásokat nem kerülgettem tovább, hanem átugrottam. A hideg belemart az arcomba, és könnyet csikart a szememből, de csak tiportam tovább, nekivadulva. A jég felporzott a nadrágom szárára, és ráfagyott. Szentmihályon túl lassítottam, és hátranéztem. A távolság fogyott köztünk. ,,Hogy a fenébe, ez ilyen gyorsan jön? Fiatal lehet. Persze engem visszahúzott a hátizsák." Rohamosan közeledett.

Egyenesen felém tartott, most már nem volt kétséges, hogy engem üldöz. ,,De mi a fenét akar? Milyen kacsázva jön. Ez nem rendőr. Hisz' én ezt ismerem! Ez Péntek, az orgazda!"

Megfordultam. A korcsolyám szinte tépte a jeget. Száguldottam. Aztán beljebb mentem, mert kásás jég következett, és nagyon fékezte az iramot. Elszakadtam a parttól, nem törődtem vele. Minden erőmet megfeszítettem, hogy növeljem a távolságot. A zsák égette a hátamat, a szíjak a vállamba martak. A fülemben dobolni kezdett a vér. Az idegzetem megfeszült, és az agyam lüktetve a tudatomba lökött egy furcsa históriát.

Két éve történt. Talán több is lehet. Tél volt, és már hetek óta nem hívtak napszámba. Alig volt kenyerem. Január végén beállt a víz. Léket vágtam Csetény alatt. Amikor a hálóból a jégre öntöttem a halat, valaki felnevetett mögöttem. A nádból alacsony férfi mászott elő, sárga fogai nem fértek el a szájában. Vigyorgott. Két ajka között megnyúlott és elővillant a nyál. Péntek volt.

- Na! Halászgatunk, halászgatunk?

- Igyekszik az ember - mondtam kelletlenül.

- Veszélyes az igyekezete.

- Idáig senki sem tudta.

- Na... hátiszen megegyezhetünk. Azt mondják, maga okos ember, és jobb ma egy veréb, mint holnap a börtön, ugye? - nézett rám és nevetett.

Ettől kezdve megkapta a hal felét. De ezzel nem fejeződött be. Egy hét múlva már a hal háromnegyed részét követelte. Ebbe már nem mentem bele. Ekkor följelentett. Két hónapot ültem. Április elején szabadultam. Májusban leégett a háza. A faluban elhíresztelte, hogy én gyújtottam fel bosszúból, és úton-útfélen mondogatta, hogy rövidesen megöl. Bántott a dolog, mert semmi közöm nem volt a tűzhöz.

Most itt vágtat a nyomomban. Meg akar ölni. Ez a tudat új erőt adott. Előredőltem, és még jobban rohantam. Vigyáztam, hogy szabályosan mozgassam a kezemet, kerüljem a felesleges mozdulatokat. Közben az agyam is dolgozott. A megforrósodott idegpályákon összevissza nyargaltak a gondolataim. Végül dühbe gurultam. ,,Mit akar ez a patkány? Megölni?" Megtapogattam a késemet, aztán lassítottam és megálltam. Péntek nem volt a nyomomban, egészen távol, köztem és a part között ácsorgott. Úgy látszott, mintha a nádas felé menne. De nem lehetett jól látni, mert már erősen szürkült. ,,Marha vagyok - gondoltam -, lehet, hogy ez nem is Péntek, és én meg itt rohangászom, mint egy őrült. Lehet, hogy nem is utánam jött, csak képzelődöm."

Elindultam feléje. Megállt. ,,Érdekes, mégis engem vár." Balra fordultam, néhány pillanat múlva ő is balra fordult. Megpróbáltam jobbra, de erre is követett.

Beljebb mentem, és vártam. Lassan közénk ereszkedett a sötétség. Néha pattogás hallatszott, és apró rianások kanyarodtak körém, olyan hangot adva, mint a xilofon. A jég hízott, öblösebb lett a reccsenés, és mindig szélesebb barázdák nyújtóztak parttól partig a sötétségben. Néha felrebbentek a vadludak, panaszos gágogásuk betöltött mindent. Meregettem a szememet, de már nem láttam a távoli alakot. Mozognom kellett, fáztam. Egy húszméteres körben szaladgáltam, aztán figyeltem egy kicsit, és újra kezdtem. Talán félóráig mehetett ez így, lehet, hogy tovább. Akkor nagy rianás hasított végig a jégen. Nyomban utána káromkodás hallatszott.

- A nádvágó isten döglessze meg! Elmerülök!... Segítség!...

Lassan a hang felé indultam. Úgy ötven méter után elértem a rianás szélét. Félméteres híg víz volt.

- Segítség! - hallatszott újra.

A rianás mentén tapogatóztam. Egyszer csak egy fejet láttam magam előtt a jégben. Gyufát gyújtottam. Péntek kapaszkodott a rianás szélén. A kezéből folyt a vér. Rimánkodva a szemembe nézett, és nyöszörgött. Az első gondolatom az volt, hogy belerúgom. Nem tettem meg. Lehajoltam hozzá, éreztem a leheletét az arcomon. S amikor a kezemet nyújtottam, valami furcsa, elmosódott röhögés hallatszott. Hirtelen hátranéztem, de csak sötétség tornyosodott mögöttem és némaság. ,,Hallucinálok" - gondoltam, és visszafordultam a rianáshoz. De ekkor újra hallatszott a röhögés. Belőlem bukkant fel. Görcsösen és rekedten bukdácsolt az agyamban. Péntek nevetése volt. Szinte láttam, ahogy előmászik a nádból, és megszólal. Hirtelen minden sérelmem belém nyilallott. Az arcomat eltorzította a düh. Kegyetlen vigyorral a rianáshoz hajoltam.


- Na! Halászgatunk?!

Péntek dermedten hallgatott.

- Felelj, mert belerúglak! - ordítottam.

Péntek is kiabálni kezdett:

- Segítség!...

- Segítség??! Hát te segítettél rajtam, mocsok patkány? Amikor fuldokoltam, víz alá nyomtál egészen. Nesze, itt a segítség - üvöltöttem, és teljes erőből belerúgtam a fejébe. A korcsolyám furcsán roszogott, aztán elestem. Csend lett. Nagy ólmok ereszkedtek a vállamra. Szürke tompaság hullt a jégre, és belém szivárgott. A félelem állított talpra. Gyorsan lemostam a korcsolyámat, átugrottam a rianáson, és rohantam a part felé. A nád szélénél egy kucsmás emberbe ütköztem. Elkapta a karomat, és az arcomba nézett. Péntek cimborája volt.

- Maga kiabált? - kérdezte.

- Én! - mondtam dühösen, aztán kitéptem magamat, és elrohantam.

Másnap este bekopogott hozzám a kucsmás ember. A havat leverte a csizmájáról, és az asztalomhoz ült.

- Délelőtt kifogták Péntek hulláját, egészen keményre fagyott - mondta, és lassan tömni kezdte a pipáját.

Rámeredtem, és leültem vele szemben a másik székre. Ő meg folytatta:

- Azt mondják, maga okos ember. Ahogy látom, még egészen fiatal. Szóval ha akar,

megegyezhetünk. - Lehajolt, egy hálót dobott az asztalra. Később meggyújtotta a pipáját, lassan elszortyogtatta, és hazament.

Ettől kezdve hajnaltól késő estig kellett halásznom. Veszélyes vizeken jártam. Sokat éheztem. Többször kerültem a törvény elé... Az első télen elfagyott a kezem, később a lábam is.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Bulat Okudzsava Szegény Avroszimov
  2016-05-09 21:14:52, hétfő
 
 




Bulat Okudzsava Szegény Avroszimov

Ivan Jevdokimovics Avroszimov, ez a jól megtermett, pirospozsgás fiatalember, akinek egymástól távol ülő kék szemében mindig ámulat, sőt rajongás tükröződött, a vaskos füzetnek még a felét sem tudta megszámozni, amikor a tarkójával megérezte, hogy emberek jelentek meg a szobában.
Nesztelenül léptek be, és ezzel ugyancsak zavarba ejtették, sőt megijesztették.
Valóban: nem tréfadolog ez; vagy kegyed talán, tisztelt uram, nem remegne meg és nem húzná össze magát, amikor abba a szobába, ahol egyedül szándékozott foglalatoskodni, egyszer csak bevonulnak olyan előkelő személyiségek, akikhez képest kegyed - senki.
És nem az történt, hogy egyikük arra jártában, véletlenül betekintett az ajtón (bár az ijedtség akkor se marad el), hanem az egész Magas Bizottmány - az összes rendjelekkel és kitüntetésekkel - bevonult a hosszú asztalhoz, akárha ünnepi lakoma készülne.
Avroszimov fejében, bármennyire megrémült is, felvillant ez a talán nem egészen szerencsés kép a lakomaasztalt illetően, mert a Péter téren lezajlott, hírhedt és szörnyű vállalkozás óta már eltelt körülbelül egy hónap, úgyhogy az akkori rémületet lassanként vékony kéreg vonta be.
Ivan Avroszimov, vidéki lévén, soha nem is gondolta, hogy ennyire kegyes lesz hozzá a véletlen, és már fiatalkorában olyan állásba emeli, amilyenről azelőtt nem is álmodhatott, és olyan helyre hozza, ahol majd eldől annak a vállalkozásnak a sorsa, mely olyan nagy port vert fel az országban.
Bár hősünk a főasztaltól tisztes távolban, egy sarokban álló asztalkánál ült, és nem volt szabad megszólalnia, sőt oda se dughatta az orrát, azért egy csöppet sem érezte magát mellőzöttnek. És hát csakugyan: egészen váratlanul érte ez a szerencse, mert ha Artamon Mihajlovics Avroszimov nyugalmazott törzskapitány, a nagybátyja azon a nevezetes reggelen nem megy oda a térre csak úgy, merő kíváncsiságból: hogyan sorakoznak fel a katonák Nagy Péter emlékműve körül; ha nem látja meg Nyikolaj Pavlovicsot, a fiatal császárt, aki lovaglócsizmás lábával nagyokat dobbantva azt kiáltja a kocsisokból meg mesteremberekből álló gyülevész népségnek: ,,Majd adok én nektek"; ha nem rohan kivont karddal erre a tömegre, a látását elhomályosító dühvel, amiért nem engedelmeskedett a cárnak, és végül ha a tömeg nem juhászodik meg, akkor hősünk nem szárnyal ilyen magasra.
De minden pontosan úgy történt, és őfelsége kegyeskedett felfigyelni Artamon Mlihajlovicsra, meg hűséges alattvalói igyekezetére, sőt azt is mondta neki: ,,Derék ember vagy, nem feledkezem meg rólad..."
És valóban nem feledkezett meg, mert Artamon Mihajlovicshoz, aki hajlott kora ellenére csatlakozott a cár fegyveres kíséretéhez, alig egy óra múlva odaugrott egy tábornok hadsegéde vagy egy ezredes, de lehet, hogy nem is ez és nem is az, hanem maga a tábornok, és máris húzta maga után, Csernisev vagy Miloradovics gróf pedig, véres arccal, feléje nyújtotta fehér kesztyűs kezét...
A bácsi nem mondta el, mi volt abban a kesztyűben, de később csak egy szót kellett ejtenie unokaöccséről, és azt a gróf máris magas posztra emelte: leültette egy székre, hogy gyorsan, de jól olvashatóan jegyezzen fel mindent, ami elhangzik a Vizsgáló Bizottságban, ahol ezek a büszke és megközelíthetetlen államférfiak teljes szigorúsággal arról faggatják a pártütőket: egyáltalában hogyan fordulhatott meg a fejükben olyasmi, hogy fegyverrel vonuljanak ki a térre .
Immár csaknem egy hete foglalta el helyét azon a széken Ivan Avroszimov, immár csaknem egy hete járt be reggelenként a Péter-Pál erőd udvarára, de sehogy sem tudta megszokni és mindannyiszor összerezzent, amikor felröppent előtte a csíkos sorompórúd.
És mialatt egyenest előre nézve, sietősen kocogott az udvaron át, mit sem törődve a méltósággal meg a szülőföldjén begyakorolt járással - otthon ugyanis a fejét feltartva, lassan járt, nehogy azt gondolják, hogy csak amolyan incifinci ifjonc, holott mégiscsak Avroszimov ő, kétszáz jobbágy gazdája -, mialatt tehát így kocogott befelé, mindenféle szörnyű gondolalak kerítették hatalmukba az erőd sötét falainak meg a kazamaták ablakainak hatására, amelyek mögött élő emberek rothadtak elevenen.
Mint mindig, ma reggel is szinte futott az udvaron át, hogy mielőbb leülhessen arra a csodálatos székre, ám ekkor a múlt alkalmaktól eltérően - amikor csupán félelem, sőt rémület dermesztette -, egyszer csak azt érezte, hogy valamiképp megkönnyebbült a lelke, és mindjárt rá is eszmélt: ennek az a felismerés az oka, hogy ő nem tartozik azok közé, akikkel most zsúfolásig tele vannak a kazamaták.
Istenem, milyen jól van elrendezve, hogy az ártatlan szabadon lélegezhet, hogy van bíró, aki mindent lát, mindent tud, úgyhogy semmivel sem lehet félrevezetni. Mert hisz úgy is történhetett volna, hogy most ő, Ivan Avroszimov járna bilincses lábbal... De nem így történt.
Így hát ez volt az első nap, amikor hősünk igazán szabadon fellélegezhetett. Helyzetének minden előnyét hálásan értékelve fel is lélegzett. Ekkor, mintegy gondolatainak megerősítéseképpen, szomorú menet bukkant elébe; ez egy bűnösből állt - aki a havon vonszolta láncait - meg két katonából, elöl pedig egy tiszt haladt. Avroszimov nem tudta, hová viszik a gonosztévőt, ez nem is volt fontos, de még egyszer boldogan felsóhajtott, mintha ő maga csak az imént szabadult volna ki, ezenkívül abbahagyta a kocogást, felszegte a fejét, hogy semmi hasonlóság se legyen, és legalább ő maga újra érezze az óriási különbséget kettőjük között...
A gonosztévő pedig jött feléje; olyan helyre értek, hogy Avroszimov nem kanyarodhatott félre, így hát inkább megállt, nehogy véletlenül hozzáérjen a gonosztévőhöz, nehogy súrolja. Így állt, látva a rab közeledését, és a fejét felemelve a legteljesebb megvetés kifejezését igyekezett arcára erőltetni, bár a rémület okozta halványság minden iparkodása ellenére is előütközött, és szaporán remegett az ajka.
A gonosztévő pedig egyre közeledett. Zömök ember volt. A drága, de már kopott köpeny a vállára volt vetve. Bizonytalan lábbal lépkedett a hóban. Szürke nankingsapkája alól a homlokára csúszott meglehetősen gyér, szőkés üstöke. Ó, ismerős volt ez az arc, ismerős! És a fiatal Avroszimov szigorúan a gonosztévő szemébe nézett. De nem látta a szemét. Nem volt szeme. Csak egy fehér lepény volt a helyén. Avroszimov meghökkenve jobban megnézte, és egyszeriben rádöbbent: szent ég, ez rongy! A bűnös szeme be volt kötve, a kísérők pedig szorosan mellette haladtak, hogy ne tévessze el az irányt.
De miért kötötték be a szemét? Ez az intézkedés hősünknek sehogy se fért a fejébe, és csak állt ott a havon, amíg a szomorú menet el nem tűnt az épület sarka mögött - nem tudni, hová. Vajon tudta ez a zömök ember, milyen siralmasan végződik vállalkozása, mikor - bizonyára erőtől és egészségtől duzzadva - összekiabálta katonáit, és szidalmat szórt ő császári felségére? Vajon tudta-e, hogy majd így, bekötött szemmel kísérik át az erőd udvarán, és ő, Avroszimov, tiszta lelkiismerettel nézi? Tudta-e? Nem, nem tudta. A kevélységtől meg a nagyravágyástól emésztve bizonyára kárörömmel nevetett, és a kezét dörzsölve előre élvezte, hogyan fog megalázva kegyelemért könyörögni neki maga az uralkodó, a császár, mert hisz ez a gonosztévő nem is tervezhette el merényletét anélkül, hogy ebben ne reménykedett volna. És hát Artamon Mlihajlovics, a nagybátyja sem csak úgy, minden ok nélkül rántott kardot és rohant a tömegnek, amelyet semmi sem érdekel a világon, ha gaztetteket követhet el. És ezek a magas rangú emberek nem szórakozásból jönnek össze mindennap ebben a szobában, ahová Avroszimovot is bejuttatta a szerencse, hanem azért gyűlnek össze, hogy meghányják-vessék, hogyan tisztítsák meg az országot a lázadások sötétségétől és a zűrzavar szorongatásától.
Méltóságteljesen és szilárd lélekkel így elmélkedett hősünk, amíg a szomorú menet el nem tűnt az épület sarka mögött; ezután továbbkocogott széke felé.
Azért jelent meg a kitűzött időnél jóval hamarább a Vizsgáló Bizottság termében, mert csöndes magányban gondosan fel akart készülni munkájára, de a magas rangú emberek azon nyomban bevonultak, mintha nem mernék egyedül hagyni önmagával a fiatal Avroszimovot. Csillogó vállrojtokkal, egymás után léptek be, anélkül, hogy hősünk felé tekintettek volna; a padlót szinte nem is érintve, zajtalanul jöttek, baljós, tarka soruk patakként szétvált az ajtónál, és a sötétkék posztóval bevont hosszú asztalt körülvéve folyt tovább.
Avroszimov a kezét nadrágja varrásán kinyújtva, állva fogadta őket, és arcukra szegezte a tekintetét, bár semmit sem látott, csupán valami mozgolódást, csillogást és lenge sürgés-forgást; csak amikor mindnyájan leültek magas támlájú székükre, akkor tisztult ki valamelyest a látása és mint valami ködön át, akkor tudta megkülönböztetni végre ennek a káprázatos csoportnak egyes képviselőit.
Amikor Ariadna Szemjonovna, az édesanyja, búcsúszavakkal útjára bocsátotta, Avroszimov sehogy sem értette könnyeit és félelmét, mert az ő felemelkedése, ha váratlan és gyors is, azért mégsem a véletlen műve...
Makai Imre

forrás..babelmatrix.org
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Marguerite Duras Szerelmem, Hirosima
  2016-04-05 10:15:22, kedd
 
 


Film, melynek forgatőkönyvét ő írta..

Marguerite Duras Szerelmem, Hirosima

Egy francia filmszínésznő egy háborúellenes dokumentumfilm forgatásán vesz részt Hirosimában. A forgatás vége felé megismerkedik egy japán építésszel. Szerelmük amilyen tiszta, annyira reménytelen. A színésznőben az együttlét alatt felidéződik első szerelme, egy német katonafiú, akivel szülővárosában, a megszállt Nevers-ben szerették egymást. A németet a felszabadulás napján a szeme láttára végezték ki. Őt magát pedig a szégyenletes kapcsolat miatt a saját szülei alázták meg.
Link
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Edmond Rostand A SASFIÓK
  2016-04-01 18:20:58, péntek
 
 




Edmond Rostand A SASFIÓK

ROMANTIKUS DRÁMA ÖT FELVONÁSBAN,
VERSEKBEN

Részlet

ELSŐ FELVONÁS.
A növekvő szárnyak.

Badenben, Bécs mellett, 1830-ban.

Annak a villának a terme, ahol Mária Lujza lakik. Tágas helyiség. Középütt nagy, gömbalakú, kristály-üvegből összefont Empire-csillár. Világos faburkolat. Pompéji-zöld fal, al fresco befestve. A párkányzatot Szfinx-figurák díszítik.

Baloldalt két ajtó: az első színfalnál levő Mária Lujza lakosztályába, a második színfalnál levő az udvarhölgyek lakosztályába vezet. - Jobboldalt, az első színfalnál, szintén ajtó: a második színfalnál, egy mélyedésben, rengeteg fayence-kályha, tarkán díszítve. - Hátul, két ablak közt, széles üvegajtó. Ezen át egy nyílt lépcső korlátoszlopai láthatók. Az erkélyt formáló nyílt lépcső a kertbe vezet. Kilátás a badeni parkra: hársak és fenyők, mély fasorok, boltíves cölöpökön függő lámpák. - Gyönyörű kora-szeptemberi nap.

Ebben a banális nyaralóban értékes, drága bútorokat helyeztek el. Balra, közel az ablakhoz, bronzzal gazdagon cifrázott állótükör: az első színfalnál széles mahagóniasztal, irományokkal tele; a fal mellett könyves-polc. Jobboldalt, a háttér felé, kis Erard-féle zongora, a 30-as évek formájában; a zongora mellett hárfa; még lejebb chaise-longue à la Recamier, egy nagy gyertyaláb (guéridon) közelében. Karosszékek és kerek ülőkék támlap nélkül, X-lábakon. Vázákban tömérdek virág. A falakon keretekbe foglalt és az osztrák császári család tagjait ábrázoló metszetek; Ferenc császár arcképe, a reichstadti herceg gyermekkori arcképe stb.

A függöny felgördültekor elegáns nők csoportosulnak a háttérben. Kettő közülök - zongoránál ülve, háttal a közönségnek - négykézre játszik. - Egy harmadik hölgy hárfázni készül. Találgatják a kottákat. - Hangos nevetés. Közbeszólás.

Egy lakáj a nyílt lépcsőről szerény külsejű fiatal leányt vezet be, akit osztrák lovastiszt kísér. A tiszt kékszínű, ezüstzsinóros huszáregyenruhája rendkívül kackiás. A két újonan jött, látva, hogy senkisem törődik velük, pár pillanatig állva marad a terem egy zugában. Ekkor a jobb oldalt levő ajtó kinyílik és belép Bombelles gróf, akit a zene hangjai csalnak a szalonba. Bombelles gróf taktust verve közeledik a zongorához. De észreveszi a fiatal leányt, megáll, mosolyog, azután hozzá siet.


FORDÍTOTTA
ÁBRÁNYI EMIL
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Békés Pál: Bélyeggyűjtemény
  2016-03-28 11:40:59, hétfő
 
 




Békés Pál: Bélyeggyűjtemény
Részlet
GELLER



1945 dermesztő januárjában apámat kivégezték.

Kiugrott a Dunapartra vezetett menetből, de utánaeredtek és utolérték. Két méterről lőtték fejbe egy parabellummal. Utoljára a závárzatcsattanást hallotta, meg azt: "Ne pazaroljál, Béci..."

Olyasmi történt, amire nincs esély: a lövés pillanatában oldalt kapta a fejét - a golyó gellert kapott a szem és a halánték közötti csonton.

Katonák botlottak belé, látták, még mozog, egy pincekórházba vitték. Három nap múlva már ő vánszorgott vízért, mert neki legalább volt lába, és egy hét múlva átvonult fölötte a front.

Ha nevet ma is látszik a heg.

Két születésnapot ünnepel.

Gyereket akart, amint lehet; meg is születtem 1956-ban.

forrás.hotdog.
 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
Lovik Károly ÁRNYÉKTÁNC
  2016-03-09 20:16:42, szerda
 
 



Lovik Károly
ÁRNYÉKTÁNC



Gyerekkoromat egy nagy, sárga házban töltöttem el, amely szivárványos ablakaival, durva kőfaragásaival és az előtte álló, elmosódott márványkereszttel álmatlan éjszakáimon még most is gyakran jelenik meg előttem. Falusi úriház volt, a hozzátartozó elvadult kerttel, hosszú kőkerítéssel és a mohaszagú, reves filagóriával, amelyből egy ferde alakú nádasra lehetett látni. Ez a nádas mindig zizegett, szeles éjszakákon olyan hangosan loccsant, hogy fölébresztett álmomból, míg nappal csodálatos rejtelmeiből a legtarkább madarak szálltak az égnek.
Két öreg kisasszony nevelt föl. Gyönge gyermek voltam, családomban gyakori volt az idegbetegség, és azért nagyon vigyáztak reám, sok zablevest és tejeskását kellett ennem, és csak keveset volt szabad olvasnom. A könyveket, amelyeket már kora gyermekségemben szívesen forgattam, elvették tőlem, és ehelyett rugókra erősített acélgyűrűket kellett huzigálnom, hogy megerősödjem. Gyűlöltem ezeket az acélgyűrűket, amelyeknek az érintése hideg és utálatos volt, és gyűlöltem a zeblevest, a tejeskását, a csukamájolajat, az ánizsszagú nappalit, ahol türelmesen kellett ülnöm, mialatt nagynénjeim tépést csináltak, és rokonaink különböző sorsáról, a szerencsétlen Leontinről, a kalandos természetű Barnabásról és a felfuvalkodott Ábrisról beszélgettek.
Két barátom volt életem első éveiben. Az egyik dajkám volt, a vörös Johanna, egy csúf, szeplős leány, aki, ha a filagória elé ültünk, mindig arról beszélt, hogy mérget fog inni a kovácsmester miatt, és aki esténkint, lefekvés előtt életem legszebb meséit mesélte el nekem. Furcsa, vad képzelőtehetsége volt, mindig borzalmas dolgokról beszélt, gonosz vándorlegényekről, púpos uzsorásokról, fülbevalós vadorzókról, bosszúálló csempészekről és kóbor kísértetekről, amelyek éjfélkor a nádasból világgá mennek, de előbb egy percre bezörgetnek hozzánk. Délceg királyfiakról, hófehér hercegnőkről sohasem mesélt, annál többször kegyetlen rablólovagokról, akik kifosztják az utazó kereskedőket, meg pirosruhás bakókról, és egy szökött katonáról, aki csöndesen tilinkózik az akasztófa alatt. Mialatt suttogva mondta el rettenetes meséit, a hideg kirázott; féltem, gyakran sírtam is, és megkértem Johannát, hogy ne menjen el éjjel az ágyam mellől, de azért boldogan hunytam le a szememet, és álmaimban tovább szőttem a véres meséket a piros ruhás bakókról, a félfülű rablókról és Trenk görbe kardú, hosszú üstökű pandúrairól, amint szilajon vágtatnak végig az avaron.
Egyik nagynéném egyszer kilesett bennünket, és végighallgatta az istentelen Markusz történetét. Markusz nagypénteken kártyázott, és mikor már elnyerte volt a pajtásai pénzét, óráját, becsületét, a fal egyszerre kettényílt, és az ördög ugrott ki belőle, leült Markusszal szemben, és ő kártyázott tovább vele. Lelkekben játszottak, az ördög elveszített ezer lelket. Tüzet fújt, az asztalra ütött, ám azért tovább veszített, és mikor egészen kiürült a zacskója, fölkapott egy ócska csizmára, és ellovagolt vele a pokolba, hogy friss pénzt, friss lelkeket hozzon.
A szemem csillogott, és kicserepesedett ajakkal lestem a folytatást, ehelyett azonban nagynéném előre lépett a bokor mögül, és letéve pápaszemét, így szólt:
- Johanna, most már tudom, miért ilyen sápadt ez a gyerek. Nem szégyeled magad? Többé nem fogsz neki mesélni, te vén bolond.
Másnap új dajkát kaptam, egy kövér, tót leányt, aki mindig szuszogott, és csak egy mesét tudott, a vitéz Árgyilus királyfiról, de annak is elfelejtette a végét, és befejezés helyett egy zsoltárt énekelt el. Gyűlöltem ezt a leányt, éppen úgy, mint az acélgyűrűket, és ez a tót leány meg az acélgyűrűk az oka, ha ma is még jobban tudok gyűlölni, mint mások szeretni. Johannát tehát kitették a majorba, néha még láttam, de csak messziről, ha a városba vagy vasárnap a templomba ment és felém lengette nagy, kék kendőjét. Pár hónap múlva csakugyan meghalt a kovácsmester miatt, de nem mérget ivott, hanem gyalogszerrel ment be a nádasba, mindig mélyebbre, mindig mélyebbre, míg végre sűllyedni kezdett, és csupán keserves bömbölése hallatszott ki még egy ideig. Csak parasztok tudnak ilyen rettenetesen és ilyen ostobán meghalni.
Második barátom egy Asztal nevű, örökké sánta kiskutya volt. A szomszéd juhász ajándékozta nekem pünkösdkor, és a kutya, amely első nap megharapott és gyűlölt, ahogy csak egy mindenkitől megrugdalt kuvasz tud, idővel, a kölcsönös elhagyatottság szűk kis országában, hűséges barátom lett. Ő nem tudott mesélni, így tehát én beszéltem neki a púpos molnárról, a gonosz vándorlegényről, és az istentelen Markuszról, amint még nagypénteken is kártyázni ül le társaival. Asztal figyelemmel hallgatott rám, néha helyeslőleg nyalogatta a szája szélét, és ha a történet nagyon ijesztőre fordult, a levegőbe szimatolt, mintha kísértetet érezne, vagy hirtelen rémülten kapta farkát a lába közé, és elfutott. Én is vele futottam, a házba szaldtunk, és magunkra zártuk a tölgyfa ajtót.
Ez a barátom is a nádasba veszett. Egyszer egy sebzett szárcsát kergetett, a madár a zsombékon át a nádba menekült, a kutya utána, és végül Asztal a hínárba került. Jól emlékszem, éppen olyan furcsa hangon bömbölt, mint Johanna, mélyen, csodálkozva, aztán rettenetes csönd borult a nádra, és egy fekete madár szállt föl belőle az égnek. Akkor azt hittem, hogy ez a fekete madár az Asztal lelke, és mialatt kis szívem hangosan dobogott, levettem a madár előtt a sapkámat.
Így maradtam egyedül a világban. Ősz volt, először életemben éreztem, hogy az ősz valami nagy és szomorú dolog, amelyet azért teremtettek, hogy az embereklelke elfáradjon és elboruljon. De miért kellett elborulnia? Nem értettem; csak nagyon szenvedtem, egy elhagyott gyerek minden szomorúságával, és a vándor felhők, a magasra kavargó varjak, a távozó vadludak, a kopaszodó akácok árnyéka a lelkemre nehezedett. Most már nem volt senkim sem, és csöndesen ültem a filagóriánál, mialatt a tót leány a két tenyerére támaszkodott, és egy távoli gályán termett zsoltárt énekelt, amely lassan, mint az ökörnyál, szálldolgált a vékony levegőben.
Nagynénéim már hetek óta meleg felsőruhában jártak, este az ablakokat pára lepte be, és a ház oldalán a vadszőlő, mint egy piros zuhatag omlott alá. Öt órakor sötét volt, és a varrógép folyton berregett, mialatt másik nagynéném a pápaszemét törölgette, és elsorolta mindazokat, akik a családból ebben az évben haltak meg. Én egy kis zsámolyon kuporogtam a kályha mellett és a tűzbe néztem; mikor észrevették, mit csinálok, elültettek, mert féltették a szememet az erős fénytől. Egy nagy karosszékbe tettek, de ha elaludtam, felébresztettek, mert társaságban nem illik elaludni, ha pedig megszeppent arcomon látszott, hogy gondolataim messzire elkalandoznak, az egyik nagynéném hozzám jött, szelíden rám nézett, és furcsa, mély hangján azt mondta:
- Nem szabad.
Egy délután a kertész, aki a kövér tót leánynak udvarolt, megcsónakáztatott bennünket a nádasban. Estig jártunk a piszkos, megüvegesedett vízen, és mikor hazaértünk, úgy rémlett, mintha a rothadt, nedves szag, amely a sárga pálcák közt lappangott, az orromba, a fejembe, a lelkembe telepedett volna, és másnap nem tudtam fölkelni az ágyból. Kihítták az orvost a faluból; azt mondta, lázam van, megsimogatta a hajamat, és porokat rendelt. Mikor elment, gondosan betakartak, és meghagyták, hogy aludjak. Egyedül maradtam. A hold benézett az ablakon, és a szél csöndesen himbálta a vadszőlőt. Hirtelen furcsa árnyékok jelentek meg előttem, félig emberek, félig tárgyak voltak, apró szemmel, nagy kézzel és szakállal, mind téli bekecsbe és csizmába öltözve. Valami folyton zizegett, azt hittem, hogy a hó esik, de a kert nem fehéredett meg, és a csillagok egymás után bújtak ki az égboltból.
Mindez a láz árnyéktánca volt. A gyermek legrettenetesebb ellenségéé, de én akkor nem féltem tőle, sőt jól esett a furcsa látomások között járnom, és vidáman lengettem a sapkámat az árnyékok felé, akik mind nagyságos úrnak szólítottak, és megkérdezték, hogy szolgál az egészségem. Képzelőtehetségem, amely soha oly élénk nem volt, mint hat éves koromban, összeölelkezett a különös látogatókkal, és egymás után ismerte meg a félfülű bakót, a piroshajú vadorzót és a szökött katonát, aki óvatosan szorongatta hóna alatt a tilinkóját. Csak egy új ember volt köztük; magyar gubában járt, a kalapja mellett árvalányhaj; munkáról hazatérő, jómódú parasztnak látszott; csíkos kis tarisznya és lereszelt kasza a hátán. Mialatt a többiek a padmalyig ugráltak vagy összefogóztak és körültáncolták a szobát, a magyar ember az ágyam mellé ült, és buzgón farigcsált valami különös gyerekjátékot, amely azonban sehogy sem akart elkészülni. Néha rám nézett kerek, okos bagolyszemével, és én visszamosolyogtam rá.
- Te ugye erős ember vagy? - kérdeztem tőle, mert minden gyereknek a nagyerejű emberek tetszettek a legjobban.
- Igen, én erős vagyok - felelte elvörösödve, és tovább farigcsált.
Egy hét múlva meggyógyultam, és nagyon elszomorodtam, mikor az orvos azt mondta, hogy immár fölkelhetek. Kivittek a tornácra, bepólyáztak párnák és takarók közé, nagynénjeim mellém telepedtek, és ott csinálták a tépést. Minden órában megmérték, nincs-é lázam, már négy órakor bevittek a szobába, és egy hosszú német mesét olvastak föl a jó manókról, akik éjjel elvégzik a hét röstek munkáját. De nekem nem tetszett a mese, csöndesen gubbasztottam a sarokban, azt éreztem, hogy egyedül, végtelen egyedül vagyok, senkim sincs a világon, és lopva a szökött katonára meg a furcsa magyar emberre gondoltam. A falióra pedig rekedten ketyegett, a bútorok hébe-hóba roppantak egyet, és idősebb nagynéném csöndesen elszundikált.
Mikor már annyira talpraállottam, hogy megint kijárhattam, egy délután megkértem a kertészt, hogy csónakáztasson meg bennünket. Nem volt ellenére dolog, mert büszke volt pákásztudományára. Mélyen bevitt a nádasba, ahol iszapból és hínárból egy furcsa zöld sziget képződött és ott hangosan kurjantott egyet. Egyszerre a nád ropogni, recsegni kezdett, száz és száz tarka madár repült az égnek, és egy fekete róka éppen mellettünk úszott el. Órákig eveztünk jobbra, balra, a kertész nagyokat kurjantott, a kövér tót leány kacagott, alig találtunk haza. Vacsoránál a fejem újra kóválygott a mocsár tompa szagától, melegem volt, a fülem zúgott, és éjjel egyszerre boldogan dobbant föl a szívem. Az ablak halkan megzörrent, egy gubás, csizmás emberke mászott be rajta, és fürgén csinált utat az utána következőknek. Pillanat alatt megtelt a szobám árnyékokkal, a szökött katona óvatosan billegtette tilinkóját, és Markusz büszkén rakta ki takarómra lelkeit, ahog a gyerekek karácsony éjjelén az ajándékaikat szokták. Valaki hegedült, sokáig nem tudtam, ki lehet, végre észre vettem, hogy a sarokban Asztal, a mocsárba fúlt kiskutya ül, és egy kis hegedűt szorít iszaptól piszkos hóna alá. A magyar ember pedig türelmesen bólintott mindehhez, és megvakarta a füle tövét, mert a munka sehogy sem akart előrehaladni.
Másnap megint jött az orvos, homlokára tolta a pápaszemét, és megint írt, azután megsímogatta összecsapzott hajamat. Egy hétig újra boldog voltam; gyerkemvilágom benépesedett a furcsa emberkékkel és furcsa történeteikkel, amelyeket óvatosan, nehogy avatatlan megtudja, suttogtak a fülembe. Nem hallottam a varrógép örökös berregését, a fekete falióra rekedt ketyegését, sem azt, hogy kik haltak meg ez évben a családban és hogy mennyi tépés kell még a bosnyák háborúra. Képzelődésem tüskön-bokron vágtatott keresztül, most India csodás fái alatt voltam, most a brazíliai őserdőkben birkóztam meg óriáskígyókkal, egy perc múlva szepesi kereskedőket állítottunk meg a keresztúton, majd pedig Nickleby Miklós fogott velem kezet, és szomorúan simította végig kopott kabátja bársonygallérját. A sárga ház messze elmaradt, és gyermeklelkem kábultan úszott a színek és képek áradatában. Azután a láz lassan csillapodni kezdett, látogatóim egymás után, nyári ködként foszlottak szét, és egy nap már csak a hold nézett be rám, még a nádasból egy elkésett madár fájdalmas, ijesztő vijjogása hallatszott be. A magyar ember volt az utolsó, aki eltávozott mellőlem, udvariasan jó estét kívánt, mint közönségesen, és óvatosan tette be maga után az ablakot.
- Visszajössz? - kérdeztem félénken.
- Még nem tudom - felelte zavarodottan, majd köhintett, és még egyszer köszönt.
Amint megengedték, hogy kijárhassak a házból, újra megvesztegettem a kertészt, és megint kieveztünk a nádba. Elrémülök, ha visszagondolok gyermekkoromnak erre az időszakára. Az ősz hosszú volt ez évben, és én ötször voltam lázas, mindannyiszor erősen, és szervezetemet a betegség annyira megtámadta, hogy az ujjaim egészen megsárgultak, mint szenvedélyes dohányzóké. Mindig nehezebben és nehezebben lábadtam föl, de mindig újra visszavágytam csodálatos álmaim furcsa birodalmába, és amitől más kétségeesetten menekül: a láztól, a betegségtől, az nekem a boldogság volt, a káprázat, a képzelődés, egy csodákkal, rejtelmekkel teli idegen világ meleg csókja. Ezek a látomások és árnyak voltak fiatalkori pajtásaim, vigasztalóim, arcom csillogott az örömtől, ha a magyar ember fölkapott a vállára és körülfutott velem a szobában, ahogy más gyerekkel az apja szokott. De nekem nem volt apám, a furcsa magyar ember tanított meg a térdén nyargalni, és ő igazította meg a paplanomat, ha lázas álmomban félrecsúszott. Ő tudta a legszebb meséket, és ami mesét leírok, azt mind tőle hallottam, a hosszú őszi éjszakákon.
Mikor ötödször tört rám a láz, nénjeim annyira megijedtek, hogy a városból hívattak orvost. A tanár megfogta az ütőeremet, azután kinézett az ablakon, és megfejtette a rejtélyt. "A mocsár", szólt, és megrázta a fejét. A szívembe nyilallt a leleplezés, és amikor a tanár később a szájamba nyúlt, hogy leszorítsa a nyelvemet, megharaptam a kezét. Nem haragudott meg, csak összehúzta szürke szemöldökét, és rám nézett, mintha megértett volna, aztán köszönt és eltávozott.
Két hét múlva elhagytuk a sárga házat, nagynénjeim bérbe adták birtokukat, és a városba költöztek, egy tiszta levegőjű, tiszta vizű felvidéki városba, amelyben folyton harangoztak, és amelyben a lépések erősen kongtak, mert a város sziklán épült. Itt nőttem föl, és a tanárnak igaza volt, többé nem volt lázam, mocsár távolban, közelben nem volt, és a hegyeket körös-körül fekete fenyvesek borították.
Mit tehettem volna? Szomorúan nyugodtam bele sorsomba, és éjjelenkint sajgó szívvel gondoltam vissza régi barátaimra, akik soha többé nem látogattak meg, és akikről soha többé hírt nem hallottam. Eleinte rosszul esett, hogy megfeledkeztek rólam, később azonban - az idő minden sebet behegeszt - megvigasztalódtam, sőt hogy nagyobb lettem, egymás után feledkeztem meg róluk. Csak egyikük emléke maradt meg tisztán, frissen a lelkemben, és ma is még úgy és olyannak látom alakját, mint hatéves koromban: a szakállas, tarisznyás magyar emberét, aki a vállán nyargaltatott köröl a szobában, és aki éjjel a félrecsúszott paplanomat megigazította. Ő tudta a legfurcsább meséket, és ha énekelt, bagolyszemében piros láng gyúlt ki. De én nem féltem se tőle, sem ettől a tekintettől, pedig most már tudom, hogy gyermekkorom leghűbb bajtársa senki más, mint maga a halál volt. A halál, akitől annyian félnek, de aki az elhagyatottaknak és szomorúaknak legnagyobb költője, a halál, akinek a legszebb álmokat köszönhetjük, a magyar halál, aki idő elől megment a meddő küzdelmektől, és aki barátságosan néz ránk a vadvirágos falusi temetők mosolygó papsajtbokrai mögül.

1914
forrás..zone.ee/aurin..





 
 
0 komment , kategória:  Prózai költ., nov.,regény röv.  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 45 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 17 db bejegyzés
e év: 676 db bejegyzés
Összes: 34932 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1396
  • e Hét: 12478
  • e Hónap: 44030
  • e Év: 1298948
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.