Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Magyar Anya
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per
  2017-03-28 20:38:27, kedd
 
  Máig élő tabu: Solymosi Eszter meggyilkolása és a tiszaeszlári per

Tiszaeszlár és a ,,nagy per" a mai napig azon történelmi és bűnügyi tabutémáink közé tartoznak, amelyek messze túlmutatnak egy gyilkossági ügy szokványos büntetőjogi keretein, s ahogy az akkori, úgy a mai uralkodó klikknek sem állott, illetve áll érdekében az igazság és a tények kiderítése, pontos rekonstruálása Solymosi Eszter meggyilkolásával kapcsolatban.

Tudvalévő és közismert, hogy a polkorrekt hivatalos nyelvet beszélő hazai nyilvánosság fórumain bizonyos témákat nem szabad felvetni még az ún. jobboldalon sem, így aztán a zsidósággal kapcsolatos történelmi kérdésekben, különösen az ún. holokauszt, illetve a tiszaeszlári gyilkosság vonatkozásában mindenkinek el kell(ene) fogadnia a szent hivatalosság kőbe vésett és megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásait, hittételeit.






Az említett és a hozzájuk hasonló ,,bizonyított", ,,vitán felül álló",az ,,evidencia kétségbevonhatatlan erejével bíró" tények mindig is problematikusak voltak az idők folyamán, különösen, ha a hatalomnak és a mögötte álló ,,tudományosságnak" komoly morális, egzisztenciális és egyéb érdekei fűződtek ahhoz, hogy a nyilvánvaló valótlanságokat és hazugságokat fenntartsák. A ,,credo, quia absurdum" (hiszem, mert képtelenség) alapelv nemcsak a középkorban érvényesült, hanem bizony máig él, végigkíséri a tudomány egész történetét.

Volt olyan időszak, amikor a kor tudósai evidenciának tekintették azt, hogy bolygónk lapos, és a világegyetem mozdulatlan középpontja, aki ettől eltérő, s a fizikai valóságnak meg törvényeknek megfelelő álláspontot vallott és hirdetett, az megnézhette magát.

No de közelebb jőve jelenkorunkhoz, a kommunista érában egyetemi és akadémiai szinten hallhattunk tudományos maskarába öltöztetett orbitális hazugságokat arról, hogy a Szovjetunióban a hadikommunizmus, illetve a harmincas évek elejének kollektivizálása idején nem haltak éhen emberek, az 1939-es szovjet-német megnemtámadási egyezménynek nem volt titkos záradéka, a katyni tömegmészárlást a ,,fasiszta" németek követték el, az auschwitzi koncentrációs tábor területén pedig - természetesen szintén megdönthetetlen ,,tudományos" vizsgálatok eredményeképpen - 4 millióban állapították meg az ott a ,,fasiszták" által meggyilkolt zsidók létszámát. Ez a szám olyannyira hitelesnek bizonyult, hogy 1990-ben az áldozatok létszámát 1,1 millióra módosították, szintén tudományos vizsgálatokra hivatkozva. Érvényessége nyilván a következő korrekciós emléktábla kihelyezéséig tart.

Tiszaeszlár és a Solymosi Eszter-gyilkosság ügyében lezajlott nyíregyházi bűnper, valamint annak hazai és nemzetközi politikai, illetve sajtóvisszhangja számos mai, közéleti vonatkozású párhuzamot mutat. A törvényszék előtt gyilkossággal megvádolt zsidók ártatlanságának bizonyítására és a felmentő ítélet kikényszerítésére befolyásos hazai, illetve nemzetközi zsidó, valamint gazdaságilag-pénzügyileg tőlük függő nem zsidó érdekcsoportok és hatalmi tényezők mozdultak meg. Ennek érdekében befolyásos külföldi lapokban számos valótlanságon alapuló hazug ,,tudósítást" és cikket jelentettek meg az üggyel kapcsolatban, nagyjából olyan mértékű valóságtartalommal, mint napjainkban, amikor arról elmélkednek tekintélyes és mérvadó nyugat-európai sajtóorgánumok szerzői, hogy Magyarországon a cigányoknak rettegniük kell a ,,rasszista és fajgyűlölő" magyaroktól, e kárhozatos jelenséget pedig szükségképpen kísérik - akárcsak fény az árnyékot - a tomboló antiszemitizmus és az utcai pogromok, no meg a ,,szélsőjobboldali rohamosztagosok félelemkeltő randalírozásai".

Olyannyira, hogy a pánik okán izraeli üzletemberek felvásárolják Magyarországot, valamint itthoni, élethivatásszerű megélhetési rettegőink immár húsz éve becsomagolva tartják legendás bőröndjeiket előszobáikban. Noha nemzetünk javát szolgálná, ha ezek mihamarabb útra kelnének gazdáikkal együtt... Fontos tehát ismételten hangsúlyozni, hogy az említett, közéletünket mérgező jelenségek nem 1990 táján szökkentek szárba, hanem virágoztak bizony már a dualizmus időszakában is.

Valójában mi is történt 127 esztendeje Tiszaeszláron, illetve ezt követően több mint egy éven át a nyíregyházi törvényszéken a ,,nagy per" során? 1882. április 2-án a Szabolcs megyei Tiszaeszláron déli 12 órakor egy tizennégy éves leány ment a községből a közigazgatásilag hozzá tartozó Újfaluba bevásárolni, hogy gazdasszonyának festéket, két szomszédjának pedig gálickövet, illetve patkószeget vegyen Kohlmayer helybéli kereskedő vegyesboltjában. Hazafelé menet szemtanúk még látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, azonban ott eltűnt, többé soha senki nem találkozott vele.

A fent jelzett időpontban a helyi ortodox hitközség az állatok rituális vágását végző saktert (metszőt) választott, és erre az alkalomra több galíciai pályázó is érkezett a községbe Scharf József helybéli egyházi vezető házához.

Amikor Solymosi Eszter elhaladt a zsinagóga, illetve az egyházfi háza előtt, behívták, hogy vegye le a szombati gyertyatartókat, minthogy zsidók ezen a napon semmiféle munkát nem végezhetnek. Az eltűnt leány édesanyja, Solymosi Jánosné feljelentést tett az említett zsidók ellen, a községi bírónál, illetve a tiszalöki főszolgabírónál, mire a hatóságok elrendelték az eltűnt leány országos körözését. Április végén azonban Scharf Samu, a helybéli templomszolga Scharf József ötéves (egészen pontosan 4 év és 9 hónapos) kisfia arról kezdett beszélni, hogy Solymosi Esztert egy sakter és saját apja, illetve bátyja, Scharf Móric ölték meg oly módon, hogy nyakát elvágták, vérét pedig kifolyatták. Scharf Samu elmondása szerint mindezt a kulcslyukon keresztül látta.

Az ún. vérvádon alapuló rituális gyilkosság lehetőségét tehát Scharf Samu vallomása tartalmazza, de minden ellenkező híreszteléssel ellentétben - maguk az ügyben később eljáró nyomozó hatóságok és a bíróság - egyetlen pillanatra sem vetette fel ennek a lehetőségét a vád alá helyezett ortodox zsidókkal szemben. A nyíregyházi törvényszék minden bírája - kivétel nélkül- elképzelhetetlen középkori babonának tartotta a rituális gyilkosságot, s kezdettől fogva hangsúlyozta, hogy másról nem lehet szó, mint egyes fanatikus személyek vallási fanatizmusból elkövetett bűncselekményéről, s amennyiben ilyen bűntény történt, azért csak és kizárólag az elkövetők a felelősek, a hazai zsidóság egészének mint kollektív bűnösnek egyetemes felelősségéről szó sem lehet. Sőt, a törvényszéki elnök, Korniss Ferenc az állítólagos vérvádról még kérdéseket sem engedett feltenni, hiszen egyszerűen a gyilkosokat kereste, a gyilkosság tényét kívánta megállapítani és bizonyítani.

Mindazonáltal a dolog pikantériája, hogy nem is olyan régen, 2007 tavaszán egy izraeli-olasz történészprofesszor, Ariel Toaff, az izraeli Bar-Ilian Egyetem tanára állott elő Véres húsvét (Pasqua di Sangue) című könyvében a középkori vérvád-teóriával, nem kevesebbet állítva, mint hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, s a Rajna-vidéken elkövettek hitsorsosai rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira.

Az így nyert vért pészachkor, közelebbről széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték. A nemzetközi botrány és tiltakozás hatására Toaff felfüggeszttette könyvének terjesztését, majd átírta a mű vonatkozó fejezeteit, ám Olaszország nemzetközi megítélésének nem ártott ez a botrány.

A tiszaeszlári gyilkossági ügyet ellenben a sötét, elmaradott, ,,mucsai" magyar közgondolkodás és igazságszolgáltatás megbélyegzésére, illetve nemzetközi léptékű lejáratására próbálták meg felhasználni ellenségeink, noha itt nem szellemi sötétségről, babonás hiedelmekről, vérvádról, hanem teljesen másról volt szó...

Tudniillik az efféle mondatok ma már tökéletesen, mindenféle jelentéstartalom és értelem nélkül visszhangzanak a nagy, puszta, hazai politikai nihilben, mint például, hogy a Kuruc.info ,,a fasiszta gondolatoknak a legaljasabb és leggyűlölködőbb szócsöve", az itt megjelenő írások ,,fajgyűlölő, antiszemita hazugságok", amelyek ,,felelevenítik a középkori vérvád sötét babonáját" és az efféle ,,bölcsességek" unalomig sorolhatók lennének tovább.

Azon túl, hogy az ügyben megszólalók a legalapvetőbb történelmi alapfogalmak (fasizmus, nemzetiszocializmus, antiszemitizmus) jelentésével sincsenek tisztában (hanem polkorrekt anyanyelvükön megbélyegzésnek és kiátkozásnak szánják), felvetődik az a kardinális kérdés, hogy vajon mitől lenne valaki ab ovo - mondjuk - antiszemita, uram bocsá' fajgyűlölő, pusztán azért, mert egy gyilkosság elkövetőit nevükön nevezi, teljesen függetlenül attól, hogy a bűnösök milyen etnikumhoz tartoznak.

A Tiszaeszlár-ügyben irracionálisan őrjöngők magatartásának alapja az, hogy magától értetődően igaznak, egzakt tényeken alapuló, további bizonyítást nem igénylő közléseknek, mintegy evidenciának tartják a kiváló szépírói képességekkel megáldott, ám az általa védett zsidó sakterek ártatlanná nyilvánítása érdekében zseniálisan csúsztató, számos ellentmondást, valótlanságot és alaptalan vádat, rágalmat tartalmazó Eötvös Károly A nagy per című művében foglaltakat.

A tiszaeszlári perrel kapcsolatban a következő, elégszer el nem ismételhető tényeket azonban nem árt szem előtt tartanunk:

1.) Az 1883. évi, Nyíregyházán lezajlott törvényszéki tárgyalás során a vérvád az emberöléssel gyanúsított zsidókkal kapcsolatban fel sem merült, más kérdés, hogy a 14 éves Scharf Móric vallomása utal erre a lehetőségre, illetve a helyi hagyomány, a népi emlékezet a mai napig úgy tartja, hogy rituális gyilkosság történt 1882. április 2-án Tiszaeszláron.

2.) Eötvös Károly állításait autentikus forrásként elfogadni nem lehet, mivel védőügyvédként azzal a prekoncepcióval dolgozott, hogy védencei ártatlanok, ezért az ügyben eljáró bírósággal fel kell őket mentetnie, s ennek érdekében, a ,,cél szentesíti az eszközt" elve alapján bármilyen jogi vagy azon kívüli eszköz alkalmazása elfogadható és kötelező érvénnyel alkalmazandó is.

3.) Jogszolgáltatásunk történetében alighanem unikumnak számít, hogy a ,,nagy per" során a vádat képviselő ügyészség - kormányzati utasításra - a védelem feladatát látta el, ily módon kétszeres jogi védelemben részesítve a tárgyalás folyamán a vád alá helyezett zsidókat.

Természetesen nem Tiszaeszlár volt a magyar jogszolgáltatás történetében az első és utolsó téves, a politikai vezető réteg megrendelésére született koncepciós ítélet, a regnáló hatalom minden korban élt és ezután is élni fog ezzel a rendelkezésére álló uralmi és manipulációs lehetőséggel...

Solymosi Eszter eltűnése után azonnal megkezdődött a leány keresése, gazdasszonya, Huri Andrásné, édesanyja, Solymosi Jánosné és nagynénje, Solymosi Gáborné indultak a felkutatására. Amikor napszállta előtt az asszonyok másodszor próbálkoztak Solymosi Eszter előkerítésével, különös dolog történt. A zsinagóga előtt elhaladva találkoztak a háza előtt tartózkodó Scharf József templomszolgával, aki a baj oka felől faggatta az asszonyokat. Miután ezek elpanaszolták Eszter eltűnését, Scharf ekképpen nyugtatta őket: ,,Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is (sic!) a zsidókra fogták, még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten".

Ez a kijelentés tehát akkor hangzott el a templomszolga szájából, amikor Solymosi Eszter eltűnésével, illetve bántalmazásával a zsidókat vagy bárki mást meggyanúsítani még senkinek sem jutott eszébe, hiszen hozzátartozói abban reménykedtek, hogy a leány éjszakára valamiképpen mégis előkerül. A fenti beszélgetés tényét Scharf József, Solymosi Jánosné és Solymosi Gáborné egyébként a per végtárgyalásán is szó szerinti egyezéssel elismerte, vagyis Scharf József már a gyilkosság napján, 1882. április 2-án minden előzmény és ok nélkül védekezett egy akkor még nem is létező vád ellen. Amikor a bíróság ennek okát tudakolta, az érintett ismét csak afféle freudi elszólással ezt a választ adta: ,,Talán gondatlanság (sic!) volt, de éppen eszembe jutott. Bár ne adta volna az Isten, hogy ilyen bolondságot ejtettem ki a számon".

A gyanút először Scharfnak ez az árulkodó védekezése keltette fel Solymosinéban, ezért már másnap, április 3-án bejelentést tett leánya eltűnéséről a községházán, ahol Farkas Gábor bírónak elmondta, hogy szeretné, ha az elöljáró házkutatást rendelne el a zsinagógában, azonban neki nem lévén erre jogosultsága, azt tanácsolta az asszonynak, hogy észrevételeit és kérését a tiszalöki főszolgabírónál terjessze elő. Ezt Solymosiné másnap, április 4-én meg is tette, mire Jármy Jenő főszolgabíró Eszter személyleírását közzététel végett továbbította az alispáni hivatalnak.

A tiszaeszlári perben a vádlott zsidókat védő Eötvös Károly A nagy per című művében a következő megállapítást teszi a rituális gyilkosság vádja megszületésének hátteréről: ,,Scharf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből sarjadzott ki. Én is azt hiszem."Ez a megállapítás azért hangzik furcsán, mert a szerző néhány oldallal korábban ellenben azt írja, hogy ,,előbb a sajtó cikkei, országgyűlési beszédek és gyűlölködő felekezeti izgatások alakították meg, s híre lassanként eljutott az eszlári nép körébe is, ahol gyönge lelkek akadtak, amelyekben meggyökeresedett a vérvád babonája." Eötvös ez utóbbi állítása azon egyszerű oknál fogva nem igaz, hogy országos szinten először 1882. május 23-án kapott nyilvánosságot a tiszaeszlári ügy, amikor a parlament ülésén Ónody Géza képviselő, helybéli birtokos felszólalásában ismertette a Tiszaeszláron április 2-án történt rejtélyes eseményeket. Az országos sajtóban értelemszerűen ezután lett téma Solymosi Eszter eltűnése, első alkalommal május 24-én írtak róla.

Az ügyben jelentős fordulat akkor következett be, amikor Scharf József ötesztendős kisfia, Samu április 30-án helybéli libapásztoroknak elmesélte, hogy ,,atyus behívta az útról a magyar lányt (ti. Solymosi Esztert), megkötözte, megmosta, a metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk." A kis Samu többeknek is előadott különös beszéde nem maradt titokban a faluban. Ennélfogva Solymosi Jánosné 1882. május 4-én ismét elment a községi bíróhoz, majd másnap Jármy főszolgabíróhoz, hogy közölje velük a Scharf Samu által előadott történetet.

E bejelentések következtében indult meg a nyomozás és a hivatalos eljárás Solymosi Eszter eltűnésének ügyében. Nézzük meg, hogyan csúsztat, illetve állít valótlanságot ezen üggyel kapcsolatban Eötvös. Közlése szerint a kis Samu április végén ,,akkor kezdett beszélni, amikor már a vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan Tiszaeszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott alakot öltött."

Miként az eddig előadottakból is kiderült, a védő ezen állításának semmiféle alapja nincsen, magyarán egyszerű hazugságról van szó, hiszen az országgyűlésben először 1882. május 23-án, a sajtóban pedig május 24-én volt szó Solymosi Eszterről, a gyermek Samu viszont csaknem egy hónappal korábban kezdett fecsegni, Solymosiné pedig ez alapján a hivatalos bejelentéseket már három héttel korábban megtette. A valós tényektől függetlenül azonban Eötvös a tiszaeszlári vádlottak egész védelmét arra alapozta, hogy a zsidók elleni gyanút a parlamenti beszédek, a sajtó és az antiszemita izgatás vitték be a köztudatba. Ez a kiindulópontja háromkötetes nagy művének. Így aztán egész konstrukciója valótlan alapokra épül.

Solymosiné bejelentésének köszönhetően tehát az 1872. évi bűnvádi szabályzat szerint megindult az eljárás a gyanúsítottakkal szemben. A nyíregyházi királyi törvényszék Bary József aljegyzőt jelölte ki a vizsgálóbírói feladatok ellátására, aki a gyilkosság elkövetésével gyanúsított Scharf József büntetőügyében 1882. május 19-ére tűzte ki az első helyszíni vizsgálat napját Tiszaeszlárra. Fontos hangsúlyozni, hogy kezdetben maga Bary is nevetséges, babonás képzelődésnek tartotta csupán a községi bíró és a főszolgabíró által beterjesztett tanúvallomások tartalmát. A későbbiekben azonban az alapos tanúvallomások és a még fellelhető tárgyi bizonyítékok ismeretében megváltoztatta véleményét.

Természetesen a nyomozás és a kihallgatások kezdetekor Solymosi Eszter eltűnésének magyarázatára a legkézenfekvőbb feltevés az volt, hogy a leány öngyilkosságot követett el. A vizsgálóbíró ezt a lehetőséget is alaposan tanulmányozta a helybéliek kikérdezésével, ám kategorikus és egyértelmű elutasító válaszban részesült. Sőt, a meggyilkolt leány testvérének, Solymosi Zsófinak a vallomásából az is kiderült, hogy Eszter kiváló hangulatban volt halálának napján, hiszen eldicsekedett neki azzal, hogy szolgálatadója, Huriné húsvéti ajándékul öt forintot ígért neki ruhára és csizmára. (Az öngyilkosság mint egy problematikus, tabukat érintő büntetőügy lezárásának legkényelmesebb módja mindig kézenfekvő megoldás, miként az volt például az 1980-as években a késő antik Seuso-kincsek elrablásával és hazánkból történő kicsempészésével összefüggésben a leszerelése előtt meggyilkolt Sümegh József esetében is.)

Eötvös természetesen Solymosi Eszter eltűnését az öngyilkossági teóriával próbálta megmagyarázni. A nagy per című könyvében Eszter öngyilkosságának lehetséges, feltételezett okaként egyfelől megemlíti a sanyarú bánásmódot, mely a cselédsors velejárója volt, de arra, hogy a lánnyal kegyetlenül bánt volna kenyéradó gazdája, Huriné természetesen semmiféle bizonyítékkal nem tud előhozakodni, legalábbis olyannal, melyet több tanú egybehangzó vallomása is megerősítene. Másfelől a következő, teljességgel életszerűtlen feltételezéssel próbálkozik: Eszter abban az életkorban volt, ,,amikor érthetetlen, titkos mozgalom van a vérben, s amikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok leány életkedve elhervad ilyenkor." Vagyis ezen gondolatmenet szerint a biológiai érés és a menstruációs ciklus beköszönte megnöveli a nőknél az öngyilkossági hajlamot. Figyelemreméltó feltételezés, ám Solymosi Eszter esetében Eötvös egyik feltételezésére sincsen semmilyen konkrét, akár közvetlen, akár közvetett bizonyíték.

Nem is szólva arról, hogy ezen kijelentése újabb, súlyos ellentmondás kiindulópontjává válik: történt ugyanis 1882. június 18-án Tiszadada határában, a Tisza-partnak azon részén, melyet az ottani nép Csonkafüzesnek nevez, hogy Máramarosból érkezett tutajosok egy női hullára bukkantak. Ez az esemény döntően meghatározza majd a nyomozás és a bírósági tárgyalás további menetét, hiszen a védelem minden áron azt akarta bebizonyítani a hulláról (amelynek nyaka természetesen sértetlen volt), hogy az Solymosi Eszter holttestével azonos, noha egyetlen hozzátartozója nem ismert rá a két és fél hónappal korábban rejtélyes módon eltűnt leányra, továbbá a törvényszéki orvos szakértők és Jósa Elek, Szabolcs vármegye európai hírű főorvosa is egybehangzóan megállapították, hogy a hulla semmiképp nem lehet Solymosi Eszteré, több, kizáró ok (életkor, testalkat, a halál beálltának oka stb.) miatt, egyebek között azért sem, mert az elhunyt meglehetős gyakorisággal és huzamosabb ideje élt már nemi életet.

Bary József vizsgálóbíró a helyszíni szemle és vizsgálat első napján, vagyis 1882. május 19-én ,,a gyermekrablás, illetve gyilkosság gyanújával terhelt Scharf József elleni ügyben" kihallgatta az ötesztendős Scharf Samut, aki korábban tett elbeszélését megismételve elmondta, hogy az eltűnt Esztert ismerte, s látta, amikor az bement hozzájuk, az apja fehér rongyot dugott a leány szájába, azután teknőben megmosdatták, és egy nagy zsidó bácsi egy hosszú késsel a nyakát megvágta, úgy, hogy a feje leesett. A testvérbátyja, Móric fogta a leány fejét, és tartott egy tányért, amibe piros vér csurgott. Azután megfogták a leányt, és vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát s a fejét fogták Brenner és a fia, Lusztig Sámuel és a fia, meg Móric.

1882. május 21-én került sor Scharf József első házasságából született fiának, a 14 esztendős Móricnak a kihallgatására és vallomástételére. Elmondása szerint ő maga nem volt még bűnrészese sem a gyilkosságnak, lévén, hogy a kulcslyukon át nézte végig Eszter meggyilkolását, s az abban való részvétellel négy tiszaeszlári zsidót vádolt meg, név szerint Braun Ábrahámot, Junger Adolfot, Lusztig Salamont és Weiszstein Lázárt, továbbá három idegen sakter-(rituális metsző-) jelöltet, Braun Lipótot, Buxbaum Ábrahámot és az utóbb sakterré meg is választott Schwarcz Salamont.

Scharf Móric a büntetőeljárás nyomozati és bírósági szakaszában is mindvégig következetesen kitartott vallomásának igaz volta mellett, hiába hívta föl a figyelmét a vizsgálóbíró, Bary József több alkalommal is az általa mondottak jelentőségére és súlyára, közölve vele, hogy vallomásával akasztófára juttathatja apját, a fiú mégis kitartott igaza mellett, s nem vonta vissza vallomását.

Természetesen Eötvös ezt kényszerrel és fenyegetéssel kicsikart vallomásnak és betanult szövegnek tekintette, ámbár bizonyítékai erre nézve sem voltak, illetve a vallomástevő Móric több mint egy évvel ezután, a végtárgyaláson Eötvösék keresztkérdéseinek özönében sem jött zavarba vagy keveredett ellentmondásba, ami egy feltételezett hatósági kényszerítés és betanítás esetén eleve kizárható lenne.

Fölbukkan egy holttest a Tiszából

Solymosi Eszter megölésének és gyilkosai felmentésének ügye a magyar jogtörténet - sok egyéb, máig megnyugtatóan nem tisztázott koncepciós eljárása mellett - egyik legsötétebb foltja. Ezen sorozat (első két) részében felvázoltam e köztörvényes bűntett előzményeit, most pedig arra teszek kísérletet, hogy rámutassak arra, milyen égbekiáltó eljárás- és büntetőjogi, igazságügyi szakértői hibákat, bűnöket vétettek bizonyos jogalkalmazók - felsőbb, nemzetközi szintre is felérő politikai megrendelésre - a tiszaeszlári per néven elhíresült büntetőügyben.

Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése után bűncselekmény, nevezetesen gyilkosság elkövetésének gyanúja akkor merült föl először a 14 esztendős leány rejtélyes távolmaradásának okaként, amikor 1882. április 2-án, alkonyattájt Eszter édesanyja előtt Scharf József templomszolga különös, a helyi zsidóknak az ügyben való érintettségére utaló kijelentést tett: ,,Nem kell azon búsulni, nem vész az el! Nánáson volt ilyen történet gyermekkoromban, azt is(!) a zsidókra fogták (sic!), még a kemencében is keresték, meg is lelték utoljára a réten." Ezt a ,,freudi elszólást" szó szerint beismerte a bírósági tárgyaláson is - bár akkor már bánva azt - Scharf József. Ez egy roppant fontos körülményre világít rá. Nevezetesen arról van szó, hogy Scharf már Solymosi Eszter eltűnése napjának estéjén, vagyis akkor, amikor a világon még senki nem gyanúsította a helyi zsidókat és senki mást a lány eltüntetésével, esetleg bántalmazásával, hiszen még volt rá remény, hogy Eszter éjszakára hazakerül, nos tehát a zsidó hitközségi elöljáró már ekkor mindenféle ok, előzmény és alkalom híján védekezett egy még senki által meg sem fogalmazott vád ellen.

Az ügyben a következő döbbenetes, nagyon súlyos vallomás ismét a helyi zsidóság képviselői részéről hangzott el. Április 30-án Scharf József saját ötesztendős fia, Samu falubeli libapásztoroknak elmondta, ezt követően pedig több alkalommal megismételte több tanú előtt, hogy a mondott napon rituális gyilkosság történt Tiszaeszláron, vagyis a szerencsétlen sorsú magyar leányt feláldozták. ,,Atyus behívta az útról a magyar lányt, megkötözte, megmosta, metsző bácsi elvágta a nyakát, csirkét is vágott nálunk". E ponton ismét egy perdöntő körülményhez érkeztünk: az akkori hazai zsidó sajtó és külföldi laptársaik a későbbiekben (majd látni fogjuk, ennek is jelentősége lesz) telehazudták a fél világot azzal, hogy a sötét, műveletlen, babonás magyarok a középkori vérvád teóriájával álltak elő, így akarván bitófára juttatni a szerencsétlen, vétlen Scharfékat, noha ismételten és nyomatékosan hangsúlyozzuk: a rituális vérvád-koncepció zsidó részről fogalmazódott meg, és sem a magyar sajtóban, sem az Országgyűlésben, sem a bírósági eljárás során ez a gondolat a köztörvényes bűnügy vonatkozásában fel sem vetődött. Scharf Samu közléseit nagy részben megerősítette féltestvére, a 14 esztendős Scharf Móric is, azzal árnyalva a képet, miszerint ő maga nem volt bűnrészes, hanem későbbi elmondása szerint ,,Solymosi Eszter szombaton (ti. 1882. április 2-án, nagyszombaton) délben 12 óra körül édesapám hívására, amidőn az Ófaluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hívta, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéresforma vizitke és valami - ha jól emlékszem - kékes szoknya volt rajta. Hogy Solymosi Eszternek hívták, onnan tudom, mert apám Eszternek szólította. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert mama megkérdezte, hogy kinél lakik? Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál lakik. Solymosi Eszter arcba majd úgy nézett ki, mint testvére, Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat amint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifónra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a leányért, a koldus zsidó megfogta a leánynak a kezét, és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas, barna koldus zsidó a lányt megragadta, és a földre terítette. Ekkor kezdett a leány jajgatni és ordítani, de ekkor hirtelen, a már ott volt téglási és és tarcali metszők a leányt a földön megnyomták, és a Tiszalökről jött jelenlegi tiszaeszlári metsző - Schwarcz Salamon - megmetszette a leány nyakát, és veres cseréptányérba eresztette a vérét, s midőn a tányér telefolyt vérrel, a vért fazékba öntötte. E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül a templom ajtaja kulcslyukán néztem." Íme a rituális vérvád egy zsidó ifjú törvényszéken tett vallomása alapján a maga teljes, leplezetlen valóságában!

Az említett fejlemények okán hivatalos bűnügyi vizsgálat kezdődött, immár jó okkal gyilkosságot feltételezve Solymosi Eszter eltűnésének hátterében.

Miután a bűnügyi vizsgálat lefolytatására kijelölt Bary József vizsgálóbíró kapott megbízást, kiderítette alapos és tisztségével szemben elvárható vizsgálatának eredményeképpen, miszerint Solymosi Eszter halálát nem véletlen szerencsétlenség, sem pedig öngyilkosság okozta, mert erre Bary vizsgálódásai szerint a legkisebb nyom, bizonyíték, illetve tanúvallomás sem utalt, holtteste pedig nem került elő.

Tehát, értesülvén a kis Scharf Samu által az 1882. április 30-án mondottakról, Solymosi Gáborné május 4-én ismét felkereste a helyi bírót, Farkas Gábort, majd pedig Jármy főszolgabírót, s közölte velük a tudomására jutott, seregnyi tanú által hallott és bizonyított új fejleményeket. Ennek hatására kezdte meg Bary József vizsgálóbíró a nyíregyházi királyi törvényszék utasítására a május 19-ei helyszíni szemlével és tanúkihallgatásokkal a gyermekrablási, illetve gyilkossági ügyben a nyomozást, illetve bűnügyi vizsgálatot. Barynak minden indoka és jogalapja megvolt arra, egyben hivatali és lelkiismereti kötelessége is ezt parancsolta, hogy már az első tanúvallomások megtétele után Scharf Józsefet Móric fiával, továbbá Schwarcz Salamon metszőt, végül Brenner Braun Ábrahámot a tiszaeszlári községházán őrizetbe vétesse, s kezdeményezze előzetes letartóztatásukat.

S ezen a ponton ismét hívjuk fel a figyelmet egy perdöntő tényezőre. A későbbiekben a liberális zsidó körök által a sakterek jogi védelmére felfogadott sztárügyvéd, Eötvös Károly (aki a jeles politikussal, báró Eötvös Józseffel, illetve a kiváló tudóssal, Eötvös Loránddal nem állott rokonsági kapcsolatban) perbeszédeiben, majd 1904-ben megjelentetett, a tiszaeszlári ügyet a saját, szubjektív nézőpontja alapján taglaló A nagy per című könyvében kifejtett álláspontja vált kizárólagos zsinórmércévé, afféle hivatalos, megfellebbezhetetlen állásponttá a vérvád-pert illetően, s az a mai napig a történelemoktatásban és a jogi egyetemeken: az eszlári zsidókat ártatlanul, a középkori vérváddal illették egy fiatal leány öngyilkosságának okán, de az ő felvilágosult és heroikus ügyvédi munkájának köszönhetően a bíróság felmentette a koncepciós eljárás alá vont zsidókat. Túl azon, hogy mind jogi, mind történelmi elvi és módszertani okokból is tarthatatlan, hogy bármely ügyben csak és kizárólag az egyik fél álláspontja alapján ítélkezzünk, az egyébként kiváló író műve hemzseg az ellentmondásoktól, csúsztatásoktól és szimpla hazugságoktól.

Rögtön az elején kezdve: Eötvös annak tulajdonítja a kis Scharf Samu, majd testvére, Móric vallomásait, hogy ők voltaképpen akkor kezdtek beszélni, amikor az országos sajtó, a parlament és a hazai politikai közélet tele volt a vérváddal, ,,megfeledkezve" azon apróságról, hogy Scharf Samu először április 30-án tett említést a szerencsétlen tiszaeszlári leány meggyilkolásának körülményeiről, maga a Bary József által vezetett hivatalos processzus pedig 1882. május 19-én vette kezdetét. Miért fontos tényező ez? Nos, azért, mert Solymosi Eszter ügyében az első parlamenti felszólalás 1882. május 23-án hangzott el, vagyis több mint három héttel Scharf Samu vallomása után! Ekkor a választókerület képviselője, Ónody Géza tiszaeszlári birtokos a következőket hozta - hangsúlyozzuk, első ízben - képviselőtársainak, s ezen keresztül az egész ország közvéleményének tudomására: ,,Az eset annyira komoly, hogy megérdemli a közfigyelmet. Folyó év április elején történt azon községben, amelyben én lakom, Tiszaeszláron, hogy déli 12 órakor egy 14 éves lánygyermek ment Tiszaeszlárról ezen községhez tartozó Újfaluba, egy boltba, néhány fillérnyi bevásárlást tenni: midőn visszatért onnan, szemtanúk, élő emberek bizonyítják, hogy látták a lányt az izraelita ortodox zsinagóga előtt elhaladni, ott eltűnt, nyoma veszett. A nép lázongani kezdett, követelték az izraelitáktól a lányt, ők nem válaszoltak, hanem mindenféle kibúvó ajtót kerestek. Véletlenül kezd a borzasztó való felderülni. Ma az eset a nyíregyházi fenyítő törvényszék előtt van". A hazai sajtó csak ezt követően, első alkalommal tehát május 24-én kezdett és kezdhetett az üggyel foglalkozni. A dolog különös pikantériáját az adja, hogy ráadásul a magyarországi lapok 1882. év május havi példányaiban a zsidók elleni egyetemes és mély gyűlöletnek - a vezércikkektől az apróhirdetésekig - még a nyoma sem fedezhető fel, noha a sajtó mindenkor a közvéleményt tükrözi vissza, s ha ilyen elementáris gyűlölet és antiszemitizmus létezett volna, annak valamiféle nyomát az újságok tartalmában fel kellene lelnünk. Vagyis Eötvös A nagy per című művében egyszerűen hazudik, amikor a rituális vérvádra vonatkozó - miként már utaltunk rá -, egyébként zsidó részről megfogalmazott vallomásokat az országos sajtó izgatásának és az ennek nyomában támadó antiszemita közhangulatnak a rovására írja.

Eötvös ráadásul mindvégig azon az állásponton volt, miszerint Solymosi Eszter öngyilkos lett, a Tiszába ölte magát. Erre vonatkozóan is teljességgel logikátlan, életszerűtlen és mondvacsinált jogi-pszichológiai érvekkel hozakodott elő a per folyamán. Az a nagy fantáziával megáldott írót a legkevésbé sem zavarta, hogy az inkriminált partszakaszon olyan sekély a folyó vize, hogy ott meglehetősen bajos valakinek egy halálugrással a vízbe fojtania magát. Az pedig végképp nem, hogy Solymosi Eszternek semmi oka nem volt az öngyilkosságra.

Eötvös a cselédlányok sanyarú, kilátástalan sorsát említi meg az egyik motivációs tényezőként. Azonban ez sem állja meg a helyét. A szerencsétlen áldozat épp meggyilkolásának napján újságolta nagy örömmel testvérének, Solymosi Zsófiának, hogy gazdasszonya, Huriné húsvét alkalmából 5 forintos jutalomban fogja részesíteni őt. (Ez mai árfolyamon néhány ezer forintnak megfelelő összeg). A sztárügyvéd a másik lehetséges ösztönző erőt a közelgő nővé érés kiváltotta nagy lelki viharokban és instabilitásban vélte felfedezni. Persze, ha ezen állítást elfogadjuk, akkor a lányok nagy része soha nem érné meg a felnőttkort, ad absurdum, fajunk már rég kipusztult volna bolygónkról.

A véletlen szerencse azonban mintegy 80 nap elteltével a zsidó sakterek, s az őket védő Eötvös segítségére sietett. 1882. június 18-án, vasárnap, Tiszaeszlártól 8-10 kilométerre, Tiszalökön túl, Tiszadada község határában, a Tisza partjának azon a helyén, melyet a helybéli nép Csonkafüzesnek nevez, Máramarosból érkezett ruszin és zsidó tutajosok tanyáztak. Déli fél egy tájban egyikük, bizonyos Csepkanics György forgácsgyűjtés közben döbbenetes és felkavaró jelenségre lett figyelmes: az egyik tutaj alól egy úszó női hulla bukkant a víz felszínére. Innentől kezdve - amennyiben lehet ilyet állítanunk - a tiszaeszlári rémtörténet még abszurdabb fordulatot vett...

A tutajosok ál-Eszterének holtteste körüli bonyodalmak

A Solymosi Eszter eltűnése és meggyilkolása ügyében indított büntetőeljárás során a védelem mindenáron az öngyilkosság koncepcióját kívánta bebizonyítani. Ehhez azonban elengedhetetlen feltétel volt a szerencsétlen leány holttestének megtalálása. S több hét elteltével sem került a Tisza felszínére semmiféle élettelen emberi maradvány. A ,,véletlen szerencse" azonban végül Eötvösék kezére játszott: 1882. június 18-án Tiszadadánál, a Csonkafüzesnek nevezett partszakaszon felbukkant egy női holttest. A tiszaeszlári per számos furcsasága közül az említett vízi hulla feltűnése és az igazságügyi orvosi vizsgálattal kapcsolatos jogi következmények okozta bonyodalmak a legfontosabbak közé tartoznak. Ugyanis ezt követően Eötvös Károly az egész büntetőeljárás és a törvényszéki tárgyalás során arra alapozta a sakterek jogi védelmét, miszerint a csonkafüzesi holttest a Solymosi Eszteré, aki öngyilkosságot követett el.

Miután a Máramarosból érkezett tutajosok egyike, Csepkanics György felfedezte a vízen úszó élettelen nőt, az időközben Tiszalökről és Tiszadadáról visszaérkező társaival tanakodni kezdtek, mitévők legyenek. Végül Váradi András kerülő útján értesítették a tiszadadai bírót, aki, vasárnapi nyugalmát nem kívánva megzavarni, utasította a kerülőt, hogy menjen ki a füzesbe, és győződjék meg róla, hogy csakugyan van-e ott egy holttest. Váradi sem érzett sok kedvet egy kis Tisza-parti sétához, ezért a hivatalos megbízatást továbbadta kerülőtársának, Oláh Györgynek, aki végül délután 4 óra után, kijutva a Csonkafüzesbe, valóban meggyőződött róla, hogy igaz, amit a halott felbukkanásáról állítottak, s meghagyta a tutajosoknak, hogy a hullához egyetlen ujjal se nyúljanak, míg az illetékes hatóság a helyszínre nem érkezik, azzal visszaindult a faluba.

Végül sötétedés után a helyszínre érkezett a hivatalos delegáció, amelyet a tiszadadai községi elöljáróság tagjai alkottak. Időközben azonban - arra hivatkozva, hogy a nyári hőségben a holttest elviselhetetlen bűzt árasztott - a ruszin és zsidó tutajosok elhantolták a tiszai halottat. A szemléző bizottság a sír mellé őrizetet állítva, értesítette tehát a tiszalöki segédszolgabírót, Zoltán Istvánt, aki a járás tiszti orvosával, Kiss Jenővel a helyszínre sietett. Este 10 óra felé járhatott már az idő, amikor végre kezdetét vette a hivatalos halottszemle. A sírt kihantolták egy gyertya és egy kézi olajmécses világánál, ennélfogva ekkor alaposabb vizsgálatot lefolytatni nem lehetett. Eme első hivatalos szemlézés megállapította, hogy az elhalt ruhát visel, csuklójára kendő van kötve, ebben sárga papírban kék festék volt található, testmagassága kb. 140 cm, hajzata teljes egészében hiányzik, életkora 14 év körül lehetett, s természetesen a nyakán nem volt semmiféle vágás.

A szemle után a holttestet újra eltemették, s őrizetére hatósági személyeket jelöltek ki. Bary József vizsgálóbíró a hivatalos, teljes körű igazságügyi orvosszakértői vizsgálatot másnap, június 19-én délután 4 órára tűzte ki. Meglehetősen furcsa módon a zsidó Herskó Dávid vezette máramarosi tutajosok e nap hajnalán továbbindultak, annak ellenére, hogy az előző este eljáró segédszolgabíró, Zoltán István - értelemszerűen - ezt további intézkedésig megtiltotta nekik. A Bary vezette igazságügyi szakértői bizottság által nappal megtartott hivatalos halottszemle a következőket állapította meg az elhalt nőről.

Mindenekelőtt, a közvetlen hozzátartozók közül senki sem ismerte fel a halottban Solymosi Esztert! Az anya, Solymosi Jánosné a ruhátlan holttest alapos vizsgálata után a leghatározottabban kijelentette, miszerint az nem a leányáé. Mi több, indulatosan fakadt ki: ,,Mondom, nem ez az én lányom, akármit mondjanak is az urak, nem az én lányom". Ugyanígy nyilatkozott a holttest figyelmes megszemlélése után Eszter nagynénje, Solymosi Gáborné is. További hat tanú közül, akik ismerték Solymosi Esztert, négy a női hullában Esztert vélte azonosítani, ketten bizonytalanok voltak ezt illetően. Jellemző azonban, hogy később, a végtárgyaláson egytől egyig kijelentették, hogy tévedtek a csonkafüzesi szemle alkalmával, s a holttestben nem ismerték fel Esztert.

Ami pedig a halotti szemlét és boncolást követően kiadott orvosszakértői véleményt illeti, az megállapítja, miszerint már első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy a holttest csupán néhány napot lehetett a vízben. (Emlékezzünk: Solymosi Eszter április 2-án tűnt el.) Viszont kétségkívül Solymosi Eszter eltűnésekor hordott ruháját viselte, s a bal kéz csuklójára egy sárga papírban lévő kékfesték volt kötve. (Erre a körülményre a későbbiekben még visszatérünk.) A külső vizsgálat megállapította, hogy a holttest hossza 144 cm, és a fejbőrön a hajzat annak leborotválása folytán hiányzik. Ez azért figyelemreméltó tény, mert a hithű, ortodox zsidóknál szokás a halott nő haját leborotválni, s nem mellesleg, Solymosi Eszter a korban szokásos hosszú hajat viselt. (Kérdésünk: állítólagos öngyilkossága előtt az lett volna a legfontosabb teendője a depressziós bakfisnak, hogy azt leborotváltassa? Ugyan kivel, mikor és hol? Ugyanis egyetlen ilyen tanú sem jelentkezett a per során, aki ezt az egyébként is képtelen, abszolút életszerűtlen feltételezést igazolni tudta volna.) A jelentés azt is tartalmazza, miszerint: ,,A kezek feltűnően kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által, s azon körülménynél fogva, hogy megnövesztve vannak, különösen feltűnnek". Súlyos és Eötvösék számára rendkívül kínos megállapítás. Hiszen Solymosi Eszternek, a durva cselédmunkát végző kis parasztlánynak a kezei bármifélék lehettek, csak ápoltak, finomak és hosszú körműek nem.

További kardinális megállapítása a szakértői véleménynek az, hogy a vizsgált hulla semmiképpen nem lehetett vízbefulladás áldozata, hiszen ,,a gége és tápcső nyákhártyái, s ugyancsak azon szervek üregei semminemű folyadékot nem tartalmaztak (...) a tüdők metszlapjai vérszegények és nem vérdúsak, mint vízbefúlás esetében (...), a szív üregei, különösen a jobb gyomrocs s fel- és lehágó visszerek vértelennek, üreseknek találtattak, mely körülmény szintén a vízbefúlás lehetőségét határozottan kizárja". Továbbá az igazságügyi szakértők leszögezik, miszerint a vizsgált holttest életkora minimum 18, de legvalószínűbben már a 20. életévén is túl volt, a nemzőszerveket a szőrzettől megfosztották, a hüvelye erősen tágult, hiszen ,,nemcsak teljes bizonyossággal állítható, hogy a hulla nem szűz, de a szűzöv teljes hiánya és a hüvelynek szerfeletti bősége a nemi közösülésnek nagymérvbeni gyakorlását bizonyítja. Erőszakos közösülésnek a nyomai a hullán nem fedezhetők fel". Vagyis a vizsgált holttest egy ivarérett, és életében igen aktív szexuális életet élő nő földi maradványa volt. Ehhez képest Solymosi Eszter még gyermek és szűz, vagyis biológiailag éretlen leány volt.

A bűnügy szempontjából a legfontosabb közlés azonban a következő: ,,A boncolt hulla, véleményünk szerint legfeljebb tíz nap óta lehet halott (!!), mert ezen határozott állításunkat kellőleg indokolhatjuk azzal, hogy a külbőrön általános rothadást nem észleltünk, hanem csakis a ruhával fedett részeken mutatkoztak csekélyebbmérvű felhámrothadások és más részről azzal is, hogy a belek és zsigerek feltűnően épek voltak és rothadásnak semmi nyomát nem mutatták, holott ezek rothadása gyorsan szokott bekövetkezni". Igaz ugyan, hogy ,,a lágyrészektől részben megfosztott orsó- és singcsontnak szabadon fekvését említi (ti. a boncjegyzőkönyv 11. pontja - L Zs.), mert ezen állapot nem a rothadási folyamatnak, hanem azon feltehető körülménynek tulajdonítható, hogy a hulla a kézre alkalmazott köteléken vonszoltatott(!!)". Továbbá a már halott nő teste ,,három-négy napnál tovább vízben nem lehetett, igazolja ezt azon körülmény, hogy a hulla felpüffedve nem volt, sem a bőr, sem pedig az izomzat vizenyős beivódást nem mutat, s ezenkívül a koponya felületén és a bal gázizom leírt bőrfolytonossági hiányának csekély mérve határozottan afelől tanúskodik, hogy a vízben élő állatok falánkságának huzamosabb ideig kitéve nem volt". Végezetül a jelentés megállapítja, hogy a vizsgált személy halálát tüdővész következtében fellépő általános vérszegénység okozta.

Térjünk most vissza azon körülményre, miszerint a csonkafüzesi halott nő Solymosi Eszter eltűnése napján viselt ruhájába volt öltöztetve. Hiszen a fentebbi orvosi szakvélemény és a biológiai-fizikai törvények alapján is teljesen nyilvánvaló, hogy a Herskóék által a Tiszán leúsztatott nő hullája - minden valószínűség szerint egy néhai prostituálté - nem lehet azonos a Solymosi Eszterével. Ismételten felhívjuk a figyelmet azon körülményre, hogy vízbefulladás esetén a holttest néhány nap elteltével bukkan a felszínre, semmiképpen sem több mint tíz hét múltán. Ha esetlegesen valamilyen csoda folytán mégis a víz alatt maradna mintegy 80 napig, az alatt a felismerhetetlenségig felbomlana, a vízben élő állatok táplálékává válna, megsemmisülne. S amennyiben egyfajta deus ex machinaként mégis viszonylagos épségben vészelne át a Tiszában áztatva ennyi időt, úgy a folyó gyors sodrása következtében - különös tekintettel az éppen április táján levonuló tavaszi árhullámra - semmiképpen sem a tetthelytől 10 kilométernyi távolságra kellene a felszínre kerülnie, hanem vélhetően valahol a Duna-delta táján, még valószínűbben a Fekete-tenger belső részein. Az pedig végképp a mesék fantáziavilágába tartozik, hogy az a bizonyos sárga csomagolópapír és kékfesték 80 nap elteltével is csodálatos épségben, jól felismerhetően megmaradt, s nem ázott el, nem olvadt szét, nem oldódott fel a Tisza vizében. Arról az ,,apróságról" se feledkezzünk meg, hogy teljesen logikátlan értelmetlenség és életszerűtlen, hogy bevásárlás után bárki a vett portékát a csuklójához kötözze. (Meglehetősen nehéz bűvészmutatvány is lenne.) A megoldás kulcsa nyilván abban rejlik, hogy a hazai és nemzetközi zsidó köröknek mindenáron ,,bizonyítaniuk" kellett azt, hogy a gyilkosság áldozatául esett tiszaeszlári gyermekleány valójában önkezével vetett véget az életének. S mindenekelőtt: olyan hullát kellett produkálniuk, amelyen semmiféle külsérelmi nyom nem volt, hogy ezáltal tisztázhassák magukat - az egyébként kizárólag zsidó személyek tanúvallomásaiban említett - vérvád megbélyegző, rituális gyanúja alól.

Természetesen a hullacsempészetet nem Tiszaeszláron vagy Tiszalökön ötlötték ki az ottani műveletlen zsidók. A gondolat Nyíregyházán, esetleg Budapesten, magasabb körökben születhetett meg. A csempészet végrehajtói azonban részben az eszlári, részben a máramarosi tutajos zsidók voltak: teljesen műveletlen, tudatlan és babonás emberek. Nagyon pontosan és élethűen akarták utánozni az eltűnt Solymosi Eszter egykor viselt ruházatát és annak állapotát, nem gondolva arra, hogy már önmagában a papír és a festék is kizárttá fogják tenni mindazt, amit el akartak hitetni az igazságszolgáltatással, nevezetesen, hogy egy holttest 80 napig a víz alatt lehet, s az Solymosi Eszter földi maradványa.

Ennél már csupán az tragikusabb, hogy a védelem a büntetőeljárás során egyik fő pillérként használta fel a tiszaeszlári sakterek felmentése végett a képtelen hullamesét, s végül a törvényszék majd fel is menti Scharf Józsefet és bűntársait. Persze a 21. század eleji gondolkodó már semmin sem hökken meg. Nagyon is jól tudja, hogy bizonyos kriminológiai és történelmi tények esetében (pl. 1933-1945 között Európa németek által uralt érdekszférájában) az egyetemes és örök természeti és fizikai törvények valamilyen rejtélyes, megmagyarázhatatlan ok folytán egyszerűen nem hatnak, nem érvényesülhetnek.

A bűntény a kor médiájában

Miként az a Solymosi Eszter zsidók által történt megöléséről szóló sorozatom korábbi részeiből kiderült, 1882. június végére a Bary József vizsgálóbíró által vezetett nyomozás eredményeképpen teljesen egyértelművé vált, miszerint a 14 esztendős Eszter gyilkosság áldozata lett, s az öngyilkossági verziót az orvos szakértői megállapítások, a tanúvallomások és a fizikai törvények alapján teljes egyértelműséggel ki lehetett zárni, továbbá az is bebizonyosodott, hogy a Solymosi-leány erőszakos haláláért a helybéli izraelita hitközségi elöljárót, Scharf Józsefet és saktertársait terheli a büntetőjogi felelősség.

Miután Ónody Géza 1882. május 23-ai parlamenti felszólalását követően a tiszaeszlári ügy országos nyilvánosságot kapott, a hazai zsidó sajtó azonnal megkezdte a szerecsenmosdatást és a bűnügy eltussolását. Ebben élen járt egy fanatikus fiatal zsidó újságíró, Weinstein-Szabolcsi Miksa, a Debreceni Ellenőr munkatársa, aki, a ,,cél szentesíti az eszköz" elvét vallva, a kezdetektől a tiszaeszlári sakterek kiszabadításán fáradozott. Kezdetben Solymosi Eszter holttestének állítólagos előkerüléséről terjesztettek minden valós alapot nélkülöző meséket, majd Weinstein azt a hazugságot próbálta a köztudatba bevinni, miszerint az apjára terhelő vallomást tevő Scharf Móricot kényszerítették, és erre betanították a nyomozó hatóságok emberei. Ezen ,,értesüléseit" Weinstein megküldte a Pesti Hírlapnak, a Budapesti Hírlapnak és a befolyásos, német nyelvű Pester Lloydnak.

Összességében azonban a csonkafüzesi zsidó prostituált holttestének 1882. június 18-án történt felbukkanásáig a hazai sajtó elfogulatlan és tárgyilagos álláspontot képviselt a Solymosi Eszter-üggyel kapcsolatban. Hangsúlyozták, hogy a tiszaeszlári emberölést nem lehet az egész zsidóság ügyének tekinteni. S különösképpen nem szabad a hazai zsidóknak így értelmezniük. Ehelyett az történt, hogy a magyarországi zsidó közösség kezdettől fogva a magáénak tekintette a gyanúsított sakterek felmentését, velük szolidaritást vállalt, s követelte a keresztény magyarságtól is, hogy fogadja el Scharfék ártatlanságának elvét mindenfajta bírói vizsgálat nélkül. Ráadásul mindezt a nyilvánosság nemzetközi fórumain is hirdette. Akárcsak a későbbiekben, egészen napjainkig bármiféle olyan esetben, amikor zsidó származású, illetve identitástudatú személyek követtek, követnek el valamilyen bűncselekményt, miként legutóbb az ún. filozófus pályázatok és törvénytelen állami pénzosztogatások esetében. A hazai zsidó vezetők és fő véleményformáló publicisták egyúttal azt is megfogalmazták - ez a terhes örökség is él a mai napig -, miszerint önmagában az a tény, hogy büntetőeljárás indult a ,,választott nép" fiai ellen, az egész zsidósággal szembeni erőszakos fellépés és antiszemita megnyilvánulás, amely ellen minden zsidónak tiltakoznia kell, s egyúttal kötelességük az igazságszolgáltatás munkáját minden eszközzel megnehezíteniük és ellehetetleníteniük.

Jellemző és tipikus kórtünet, hogy rabbik különféle füzetecskéket szerkesztettek, melyekben azt bizonygatták, miszerint a Talmud tiltja a zsidóknak a gyilkosságot. (Legalábbis a másik zsidó megölését - L. Zs.) Bary József nagyon helyesen és találóan állapítja meg A tiszaeszlári bűnper című művében, hogy katolikus vagy protestáns papoknak soha nem jutott eszükbe, hogy védőiratot tegyenek közzé a keresztény gyilkos felmentése érdekében csupán azért, mert a tízparancsolatban benne van a tilalom: ,,Ne ölj!" A jelenkori toleranciabajnokok 19. századi szellemi-politikai elődeinek ármánykodásai ellenére a magyar közvélemény higgadtan és türelemmel várta a büntetőeljárás végkimenetelét, s nem bontakozott ki általános, antiszemita közhangulat az országban.

A helyzet akkor változott meg, amikor nyilvánosságra került a holttestcsempészet története. Amikor bizonyossá vált, hogy a tiszaeszlári gyilkosok felmentése végett a zsidók egy idegen holttestet öltöztettek fel az általuk eltüntetett Solymosi Eszter ruháiba - így akarván elhitetni az öngyilkossági verziót -, a keresztény magyar közvélemény toleráns magatartásának is vége szakadt. Amint a bírói szemle és az igazságügyi szakértői vizsgálat teljes bizonyossággal megállapította, hogy közönséges csalásról és az igazságszolgáltatás félrevezetéséről van szó, a hazai lapok többsége egyszerűen közölte a tényt, miszerint Solymosi Eszter ruháit egy idegen holttest viselte. Egyúttal felhívták a zsidóság vezetőinek a figyelmét arra, hogy a tűzzel játszanak. A Függetlenség című újság 1882. június 21-ei számában ez olvasható: ,,Valóban nem tudjuk, mit csodáljunk jobban, az ostobaságot-e vagy a vakmerőséget, melyet a zsidók ebben az egész ügyben tanúsítanak. Vagy nem veszik észre, hogy ha ők minden nap hol elevenen, hol holtan felderítenek egy Solymosi Esztert, csupán a különben is óriási izgalom fokozásához járulnak. Tegyék önök kezüket a szívükre, s feleljenek nyíltan: képzelhetni-e izgatást, mely veszedelmesebb hatású legyen, mint az önök vakmerő, ügyetlen, de mindenkor gyanúsítgatásokra alkalmas kísérletüknek láncolata. (...) Az önök fanatikusai, akik seregesen rontanak a gyászoló anyára, az önök lapjai, melyeknek minden sorából kirí az elsimítási szándék, ezek csinálják, ezek növelik nagyra az izgalmat. Itt az ideje, hogy belássák eljárásuk helytelenségét. Nagy a magyar ember türelmének pohara, de ha annyit rázogatják, annyit töltögetik, mégis csak megcsordulhat. Ez pedig nem kívánatos egyikünkre sem, legkevésbé azonban a zsidókra nézve". A Budapesti Hírlap 1882. június 22-én megjelent ,,A zsidókérdés veszedelme" című vezércikkében pedig a következő higgadt és bölcs megállapítást olvashatjuk: ,,Nagy hiba volt kezdettől fogva sokaktól, de kivált a megrémült zsidóktól, hogy a bírói eljárást félrevezetni, az igazság gyors és teljes kiderítését feltartóztatni akarták, hogy Solymosi Eszter anyját megvesztegetni próbálták, s hogy folytonos álhírek gyártásával igyekeztek a közönséget megnyugtatni. Ezzel csak növelték a gyanút, az izgalmat, az ellenszenvet. Nekik egyáltalán tartózkodni kellett volna minden beavatkozástól. A vizsgálatot egészen ráhagyni a bíróságra, s megtagadni minden szolidaritást a bűnesettel és a vádlottakkal. Történt-e gyilkosság vagy sem, ki a gyilkos és mi okból, vallási fanatizmus követte légyen el a gyilkosságot rituális formaságok között vagy nem, a bíróság feladata kideríteni. Senki a bűntényért nem felelős, csak a bűnös". Ugyanezen a napon közölték a Magyar Korona című lap publicisztikájában a következő részletet: ,,A tiszaeszlári állítólagos rituális gyilkosság miatt senkinek eszébe sem jutott az összes zsidóságot vádolni. Az országos közvélemény úgy tekintette, mint valamely szűk körre szorítkozó fanatikus szekta borzalmasságait".

Hiába volt azonban a józan, mérsékletre és jogkövető magatartásra figyelmeztető hang, a zsidóság vezetői között ekkor már nem akadt egy sem, aki őket a helyes és a józan belátás útjára terelte volna. Sőt, az ál-Eszter holttestének hivatalos vizsgálata után, amikor a bírói szemle és a szakértői vélemény is ismert volt már, a Pester Lloyd 1882. június 21-ei, reggeli számában ez a durván hazug állítás jelent meg: ,,Anya, nővér, nagynéni és két szomszédasszony felismerték a hullában Solymosi Esztert". S mennyire ismerősen hangzanak napjainkban is az efféle tudósítások, amelyek az említett lap enapi, esti kiadásában arról adnak hírt, miszerint Tiszaeszláron és környékén a nép a gazdagabb zsidók házát felgyújtotta, a községet pogromot hirdető plakátokkal árasztották el, s a zavargások megfékezésére katonaságot rendeltek ki, Nagyszombatban pedig falragaszok hirdetik, hogy június 25-én a zsidók pusztulása fog bekövetkezni. E Heller Ágnes-i magaslatú és igazságtartalmú közlésekből természetesen egyetlen szó sem volt igaz. Voltaképpen már 1882 nyarán az történt Magyarországon, ami az 1990. évi csillagcsere (értsd: rendszerváltoztatás) óta nap mint nap zajlik: a zsidó vezetőknek és elitnek nagyon is jól jött volna egy kis antiszemita zavargás, néhány helyen pogromokkal feldúsítva, hiszen ennek következtében az egész tiszaeszlári bűnügyet az antiszemiták találmányának tüntethették volna fel, s a liberális kormányzat aktív közreműködésével az ügyet elrendezhették volna oly módon, hogy hitsorsosaik ne kerüljenek bitófára, illetve börtönbe. A Magyar Korona című hírlap 1882. június 23-ai számának lényegre törő megállapítása szerint ,,minő diadallal hívnák Európát a barbár magyar nemzet ellen segítségre, ha az agent provokatőröknek (beépített, titkos provokátor - L. Zs.) sikerülne Nagyszombatban vagy másutt egy kis zsidó heccet inscenálni (színre vinni - L. Zs.)". Az Ellenőr és a Hon végül azt a - szintén minden valós alapot nélkülöző - hazugságot is lehozta 1882. június 25-én, miszerint Kozma Sándor királyi főügyész új nyomozást rendelt el Solymosi Eszter eltűnésének ügyében, hiszen amennyiben a csonkafüzesi holttest valóban nem a tiszaeszlári leányé, úgy egyetlen képtelen feltevéshez lehet folyamodni, nevezetesen, hogy a zsidóság az antiszemita mozgalomtól megriadva, félre akarja vezetni az igazságszolgáltatást. (Miképpen ez a ,,képtelen feltevés" volt a vegytiszta igazság - L. Zs.) Az említett sajtóorgánumok két nappal később szégyenkezve cáfoltak, s elismerték, hogy az új ügyészi vizsgálatról általuk korábban közölt hír hazugság volt.

A hazai zsidó média másik - már akkor általánosan elterjesztett és azóta is rendre alkalmazott - kedvelt manipulációs fogása volt a bűnügyben eljáró hatóságok és hivatalos személyek morális és szakmai értelemben való lejáratása és hiteltelenítése, ellehetetlenítése. Sajtópiaci zászlóshajójuk, a Pester Lloyd Bary József vizsgálóbírót és az orvos szakértőket állította fedélzeti ágyújának célkeresztjébe, minthogy nem sikerült őket a Csonkafüzesnél ,,csodás" körülmények közepette felbukkant csempészett női hullával megtéveszteniük. A lap rendre kétségbe vonta a vizsgálóbírói szemle és a szakértői vizsgálatok törvényszerűségét, illetve objektivitását, s mindenféle hitelt érdemlő bizonyíték híján azt a feltételezését közölte tényként, hogy a tiszaeszlári zsidók ellen elfogultan, tendenciózus irányban vezették az illetékes igazságügyi testületek a vizsgálatot.

Miután a hazai zsidó szellemi elit egyhangúlag kiállt Scharf Józsefék mellett, sőt kontinensekre szerteágazó kapcsolatrendszere révén Tiszaeszlárból nemzetközi botrányt kavart, valóban sikerült az antiszemitizmus politikai lángját felszítania. A Függetlenségben 1882. június 23-án ,,A zsidók és a közvélemény" címen Verhovay Gyula írt egy hosszabb, elemző cikket. Írásában Verhovay mindenekelőtt azt rója fel a magyarországi zsidó vezetőknek, hogy kezdettől fogva az igazságszolgáltatás félrevezetésének szándékával a bűnösök pártjára álltak, pusztán azért, mert zsidók. Amennyiben ezt nem teszik, és hagyják, hogy az arra illetékes hatóságok szabadon működjenek, s nem azonosítják magukat sem a fanatikusokkal, sem a gonosztevőkkel, úgy az antiszemitizmus nem éledt volna fel Magyarországon. Majd így folytatja a cikkíró a gondolatmenetét: ,,És már most itt az elvetett mag gyümölcse. Az átalakulás általános, minden társadalmi kört, a napszámostól a legfelvilágosodottabb emberig magával árként ragadó s ellenszenvtől és gyűlölettől terhes. És a szerencsétlenség nem annyira az áradatban van, mint inkább abban, hogy a zsidóság hangadói körei nem akarják felismerni és azt hiszik, a régi taktika, mely a kezében levő sajtóval s más eszközökkel elhallgattatta, agyonhallgatta a véleményt, még ma is biztos hatást elérő eszköz".

Korántsem véletlen, hogy a korábban függetlenségi párti, liberális világnézetű Verhovay Istóczy Győzővel éppen a tiszaeszlári per hatására, s annak következményeként (miként a soron következő részben majd látni fogjuk, a gyilkos saktereket egytől egyig felmentik) 1883. október 6-án megalapította az Országos Antiszemita Pártot.

Az sem mellékes tanulsága a tiszaeszlári per körül kibontakozó sajtópolémiának, hogy a korabeli lapokba beletekintve egyfajta déja vu érzése támadhat jelenkorunk olvasójának. Ami a manipulációs technikák alkalmazását, valamint a hírgyártást illeti, 129 év alatt nem változott itt semmi. A közvélemény félrevezetésére, a zsidóság kivételezett, választott népi státuszának és privilégiumainak fenntartására - megerősítve ezt a 20. század közepe táján a holokauszttal - lényegében véve minden eszköz és informatikai bűvészmutatvány megengedett, sőt, alkalmazandó. Ennélfogva, a kétségkívül ma is létező, s erősödő nemzeti média felelőssége történelmi léptékű: mindenféle kommunikációs trükköt, manipulációs szándékot, hazug hírt erkölcsi és szakmai, hivatásrendi kötelessége leleplezni, pellengérre állítani és nevetségessé tenni.

Lipusz Zsolt (Kuruc.info)


Forrás : Link
 
 
0 komment , kategória:  Lipusz Zsolt tanulmányai  
Lipusz Zsolt Kölcseyről nemzeti imánk születésnapja kapcsán
  2016-01-22 14:06:24, péntek
 
  "A haza minden előtt" - Lipusz Zsolt Kölcseyről nemzeti imánk születésnapja kapcsán

Kölcsey az 1820-as évek elején súlyos lelki válságon ment át. ,,Lelkem sötét volt... örömmel választottam volna klastromot is - írta később, 1833-ban ezekről az évekről önéletrajzi levelében. Kölcsey apátiájának több oka volt. A politikai élet reménytelennek tűnt, a nemzet újjászületéséhez szükséges reformok (ekkoriban még a szó jelentése az eredeti értelemében vett 'megújulás', 'átalakulás' volt, nem pedig a ma használatos 'rombolás', ' káoszteremtés') megvalósítására halvány remény sem volt, ráadásul az uralkodó, I. Ferenc (1792-1835) 1812 óta össze sem hívta az országgyűlést, noha ezt megtennie háromévente alkotmányos kötelessége lett volna. Kölcsey 1815-től haláláig (1838) a Szatmár megyei Csekén élt, s a vidéki magány, a hozzá hasonló emberek hiánya, a műveletlen földesúri társaság is elkeserítette, ehelyett művelt emberek közé vágyott, a városi élet vonzotta, ám birtokainak ezernyi gondja és csekély jövedelme nem tette lehetővé, hogy elköltözzön Csekéről.





A reménytelenség írathatta vele néhány évvel korábban a következő sorokat is: ,,Ha lelkemnek, minekelőtte Hadeszből felvezettetvén ide plántáltatott, választás lett volna engedve, bizonyosan nem választottam volna a hont, melyben születtem." Az 1820-as évek közepére azonban gyökeresen megváltozott e tekintetben a Kossuth által ,,catói karakternek" nevezett költő felfogása. A Himnusz írása idején már minden nemzetnek egyedi értéket tulajdonít, s magától értetődően sajátjához, a magyar nemzethez fűzik a legerősebb, eltéphetetlen érzelmi szálak. Mohács (1826) c. tanulmányában már elkerülendő veszélyként írt annak a lehetőségéről, hogy az emberiség egyetemes fejlődése a nemzetjellemekben rejlő gazdagság eltűnését eredményezheti. (Kölcsey ezen műve - bár nem könnyű olvasnivaló - ma: kötelező olvasmány.)

Kölcsey 1823. január 22-én befejezett saját kéziratán a cím így olvasható: ,, Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból".Vagyis a mai alcím eredetileg a cím szerves tartozéka volt. Ez a költemény megértése szempontjából nagyon fontos, hiszen a szerző visszahelyezi a versbeli történéseket a múltba, a 16-17. századba, s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő szerepébe. Így válik érthetővé a Himnusz sajátos történelemszemlélete, illetve az imaforma és a nyelvezet biblikus ódonsága. A versben megszólított Isten a történelem, az egyes események és az emberi életek irányítója. Választott népeként tőle kaptuk meg a csodálatos szépségű és mindenféle természeti kincsben bővelkedő - Zrínyi által a Szigeti veszedelemben ,, tejjel-mézzel folyó szép Pannóniának" nevezett - Kárpát-medencét. Ezen kívül Isten megáldotta a hun-magyar nemzetet szent királyokkal, jeles törökverő hadvezérekkel, a Hunyadiak dicső nemzedékeivel, a Bécset is hódoltató Mátyás királlyal. E választott nép mégis hálátlan volt a rá megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal tekintő Mindenhatóhoz, mivel feslett erkölccsel, súlyos bűnök elkövetésével viszonozta az isteni jótéteményeket. A bűnök következménye lett a török hódítás, a nemzeti függetlenség elveszítése, a megmaradt ország Habsburg uralom alá kerülése. A Himnusz keresztény Istene azonban befolyásolható az emberi bűnbánat és könyörgés által, így Kölcsey szerint megvan arra az esély, hogy végre szebb napok köszöntenek e sokat szenvedett nemzetre, hiszen mi, magyarok még az el sem követett bűnöket is levezekeltük már.

Kölcsey egész irodalmi és politikai munkálkodásának középpontjában a magyarság szellemi és anyagi felemelkedésének ügye és jövőbeni sorsa állott, miképpen azt Emléklapra (1833) c. epigrammájában lényegre törően megfogalmazta: "A haza minden előtt." Életfilozófiáját legátfogóbban az unokaöccséhez írott Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1834) c. értekezésében fejti ki. Az egyetemes kozmopolita emberszeretetről, mely Kölcsey számára egyszerűen érthetetlen, a következőképpen vélekedik: ne higgyük "mintha Isten bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök s a föld minden tartományainak egyforma polgáruk legyünk. A nap temérdek égi testeket bevilágít, de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki..." Néhány sorral lejjebb így folytatja: "Soha nem tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony világítással állandóúl boldogíthassuk."

Kölcsey politikusként is catói jellemnek bizonyult. A "közdolgokba avatkozás" első lépéseként 1829-ben Szatmár vármegye aljegyzőjévé választották, majd 1832-ben megyei főjegyző lett, végül ez év novemberében Szatmár megye országgyűlési követévé jelölték. A haza szolgálatának szent célja irányította minden lépését pozsonyi tartózkodása alatt, s elszántan küzdött - a követutasítás és saját lelkiismereti meggyőződése szerint is - a jobbágyfelszabadításért. (1848 előtt a megyei közgyűlés által elfogadott követutasítás szabályozta, hogy a követeknek hogyan kell szavazniuk az országgyűlésen. Ma elvileg a képviselő lelkiismerete szava szerint dönt, valójában pártja frakcióvezetésének utasításai alapján nyomkodja a szavazógombot.) Amikor 1834-ben a Szatmár megyei közgyűlés olyan új követutasítást fogadott el, amely szembefordult a jobbágyfelszabadítással, Kölcsey azonnal lemondott követi megbízatásáról, nem tudván összeegyeztetni lelkiismeretével azt, hogy egy olyan politikai álláspontot képviseljen, amely szemben állott egész politikusi életpályájának elveivel és meggyőződésével.

Amennyiben ma is ilyen elhivatott, önzetlen és nemes jellemek ülnének a parlamentben, mint amilyen Kölcsey volt, akkor aligha agonizálna politikailag ez a jobb sorsra és vezetőkre érdemes haza immár két évtizede. A mai (saját érdekeiket) képviselők azonban csak pénzforrásnak tekintik parlamenti tevékenységüket, úgy szavaznak meg az ország szuverenitását megszüntető stratégiai szerződéseket, nevezetesen a lisszabonit, hogy még csak el sem olvassák azokat. Nemzetünk felemelkedését és életenergiáinak megújulását csak abban az esetben remélhetjük, ha a mai megélhetésiek helyett ismét Kölcsey-kvalitású, nemzetük iránt önzetlen szeretettel elkötelezett "a haza minden előtt" krédóját valló államférfiak kerülnek döntéshozó pozícióba.

Lipusz Zsolt


Link


Lassan már egy éve, hogy Lipusz Zsolt meghalt, de írásai örökre
megmaradnak az igaz magyarok emlékezetében.


Lipusz Zsolt történelemtanár tanulmányai igaz történelmünkről,aktuális helyzetünkről:


Link


Videó : A magyar történelem oktatásáról


Link
 
 
0 komment , kategória:  Lipusz Zsolt tanulmányai  
Lipusz Zsolt : Karácsonyi hagyományok és népszokások
  2015-12-20 20:25:31, vasárnap
 
  Lipusz Zsolt : Karácsonyi hagyományok és népszokások

Jézus Krisztus születésének napjára ősi katolikus hagyomány alapján a családi otthonokat örökzöld növényekkel díszítették fel, amelyből a későbbiekben a fenyőfaállítás szokása állandósult. A magyarságnál karácsony dologtiltó nap volt, azaz csupán a ház körül lehetett serénykedni, az asszonyok süthettek-főzhettek és takaríthattak, a férfiak pedig a portán tettek rendet. Ezen túlmenően Krisztus születésének ünnepéhez számos népi hagyomány, szokás és konvenció kapcsolódott.







Karácsonykor nem volt szabad semmit sem kölcsönadni, sőt a kölcsönadott dolgokat vissza kellett kérni, hogy a házigazda a következő évben nyereséges legyen. Az ünnepi asztal is jelképes jellegű, a bőséges lakoma, a finom ételek azt jelzik a ház lakói számára, hogy a következő évben jómódban, bőségben fognak élni. Néhol az elhunytak részére is szokás volt megteríteni. Az ünnepi abroszterítőnek is megvan a maga szimbolikus jelentősége, különösen, ha a piros szín uralkodik rajta. Ez ugyanis az öröm színe. Az ünnepi terítők varázserővel is bírtak, ezért használták ezeket egyes vidékeken a gabona vetésénél, illetve ezekkel takarták le a betegeket a gyógyulás reményében.

Elterjedt szokás szenteste ünnepi lencselevest és mákos gubát, mákos és diós bejglit enni, hogy sok pénze legyen az embernek. Sok háznál esznek halászlevet, kalácsot, mézet, néhol az ünnepi vacsora előtt fokhagymát fogyasztanak, hogy egész évben egészségesek maradjanak. Karácsony első napján dívik a pulykasült, másnap pedig a baromfi és a rétes. Illetlenség és rosszat jelent az ünnepi asztal mellől felállni, még a gazdasszonynak sem volt szabad, mert aki ezt megteszi, annak kotlósai nem keltik ki a tojásokból a kiscsibéket, vagy elpusztulnak a csirkéi. Ha a gazda áll fel, akkor a méhei elszállnak.

A szentestei vacsora után elterjedt az almaevés és a diótörés szokása, akinek a diója egészséges, az a következő évben nem lesz beteg, viszont a rossz dió gyengélkedést, betegséget jelez. Az ünnepi abrosz kenyérmorzsáit a szőlőtőkékre szórták, hogy sok bor legyen, a palócok pedig rontás elleni védekezésként, a zacskóba összegyűjtött morzsákat felakasztották az istállóban. Több vidéken a karácsonyi morzsákat megőrizték, hogy betegség elleni orvosságként használják. A karácsonyi gyertyáknak szentestétől karácsony reggelig kellett égniük.

Másutt a betlehemi jászolra emlékezve és emlékeztetve a karácsonyi asztal alá szalmát szórtak, de tettek oda búzát, ásót, kapát és gereblyét a bőséges termés reményében, s hogy egészségesek maradjanak a háziállatok. Az ünnepi asztalra azért is került széna vagy szalma, hogy ott szülessen újra a kis Jézus. A jószágok, hogy jól szaporodjanak, eledelként lencsét kaptak. A szenteste éneklő gyerekek ugyancsak jó termést kívántak. Ha az éjféli mise idején szép csillagos volt az ég, úgy a következő évben sok kukoricatermés várható. Az éjféli misére vitt Luca-székre állva meglátták a falu boszorkányait. Parádon az éjféli mise ideje alatt az istállókban felvillanó fény jelezte, hogy megszületett a kis Jézus. A göcseji néphit szerint az állatok szenteste emberi hangon beszélgetnek, és kitárgyalják a ház népének viselt dolgait.

A fentieken túl a magyar népi hiedelemvilágban számos halálra, szerelemre, időjárásra, termékenységre vonatkozó jóslat alakult ki. Például rossz ómen karácsony és újév között mosni, mert akinek a ruhája a padláson szárad, hamarosan meghal. Az sem jó, ha a kimosott ruhát rúdon szárítják, mert az állatok közül elpusztul egy szarvasmarha. Az a lány, aki egy kakast hall kukorékolni, hamarosan megházasodik, viszont pártában marad, aki egy tyúk kotkodácsolását hallja. Karácsony ünnepén rossz előjelnek számított: kivinni a házból a szemetet, mert a szeméttel együtt a szerencsét is kidobják; a karácsonyi betlehemeseket üres kézzel elengedni, még ha hamisan is énekelnek. Vannak azonban jócskán szerencsét hozó karácsonyi műveletek, előjelek is: ha zoknikat akasztanak a ház kéményei mellé, bőséges újesztendő ígérkezik; fagyöngy alatt csókolózni szerelmet jelez előre. Az időjóslások legismertebbje pedig a ,,fekete karácsony, fehér húsvét" prognózisa, azaz ha karácsonykor nem esik a hó, húsvétkor fog havazni.

Ami a fenyőfaállítás motívumát illeti, itt is egy ősi szokásról van szó. A téli örökzöld ágak ősidőktől az élet örök körforgását, a folytonos újjászületést reprezentálták. Ezen kívül úgy tartották, hogy azok elűzik a boszorkányokat, a szellemeket, a gonosz lelkeket és távol tartják a betegségeket. Mindezek már a germán, a római, az egyiptomi és a kelta kultúra hagyományvilágában is ismertek voltak. A mai karácsonyfa-állítás szokása Németországból terjedt el, régebben a téli napforduló alkalmából állítottak fákat. Eredetileg a fenyőfa az édenkerti fát jelképezte, amelyet Ádám és Éva ünnepén, december 24-én piros almákkal, ostyákkal, süteményekkel és gyertyákkal díszítettek fel. Elterjedt hagyomány volt német földön a karácsonyi gúla állítása is. A gúlát örökzöldekkel, gyertyákkal, csillaggal díszítették fel, és karácsonyi szobrokat helyeztek rá. Valószínűleg Luther Márton volt az első, aki égő gyertyákkal díszített fel karácsonyfát. A német reformátor éppen hazafelé tartott egy téli estén, mikor az egyik fenyőn egyszer csak ragyogó csillagfényekre lett figyelmes; Luthert annyira magával ragadta a látvány, hogy mikor hazaért, mindenáron be akart számolni családjának a jelenségről, s jobb ötlete nem lévén, elővett egy fát és gyertyákat helyezett rá. A karácsonyi gúlát és a paradicsomi fát a 16. században egyesítették karácsonyfává, s két évszázad elteltével vált közismertté, majd szokássá feldíszítése Európa-szerte. Ami a karácsonyfa szimbolikáját illeti, a fenyőre aggatott gyümölcsök bő termést ígérnek, illetve nap-, hold- és csillagszimbólumok, a csillogó papírláncok, fémgyöngyök pedig az édeni kígyót jelképezik.

A fenyőfaállítás és díszítés szokása Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok körében is dívott a szokás. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezerédy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. Az 1860-as években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először. Végül, a 20. század első évtizedeitől a karácsonyfa állításának és díszítésének szokása meghonosodott az alsóbb néposztályok körében is és általánossá vált. Ezt még a kommunista időszakban sem tudták megszüntetni, bár hadat üzentek a kereszténységnek, az egyháznak és a keresztény ünnepeknek egyaránt. Rosenfeldék és Csermanekék kísérlete azonban korántsem volt teljesen eredménytelen, hiszen - szerencsére elhalófélben - még olykor ma is hallunk ,,fenyőünnepről" és ,,kellemes" karácsonyról, noha mint a Megváltó Krisztus születésének szent ünnepe, az csak áldott és kegyelemteljes lehet.


Lipusz Zsolt


Link

 
 
0 komment , kategória:  Lipusz Zsolt tanulmányai  
Lipusz Zsolt tanulmányai igaz történelmünkről
  2015-06-07 23:38:37, vasárnap
 
  Lipusz Zsolt történelemtanár tanulmányai igaz történelmünkről,aktuális helyzetünkről:


Link


Videó : A magyar történelem oktatásáról


Link


A Magyarok Házában Lipusz Zsolt történelemtanár beszél Klebelsberg Kunó
munkásságáról, jelentőségéről, a mai történelem és irodalom oktatásról
Farkas Hoffmann Mártával.


NYUGODJON BÉKÉBEN ! LEGYEN ÁLDOTT ÖRÖK ÉLETE AZ ÖRÖK HAZÁBAN!




 
 
0 komment , kategória:  Lipusz Zsolt tanulmányai  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 59 db bejegyzés
e év: 1392 db bejegyzés
Összes: 22840 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4584
  • e Hét: 10692
  • e Hónap: 77939
  • e Év: 2207467
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.