Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Kiss József
  2016-07-28 13:55:29, csütörtök
 
  Kiss József

Dalaim

Enyém a dal, mely költöző madárként
Kóvályog az égen,
Azok a tördelt, szomorú hangok
Oly kedvesek nékem.

Azok a tördelt, szomorú hangok
Egy élet átkáról regélnek,
De mig szól a dal, én magam sem hiszem
Többnek, mint regének.

II

Ó adjatok innom Léthe vizébűl,
Aludni szeretnék, oly álmos vagyok,
A mámoritalra lelkem kibékűl,
És pihenést lelnek e roncsolt tagok.

Kicsinylő mellőzés eltipró gúnyja,
S mit a bántó gőg tép: a milljó sebet:
Csak legyen e két szem egyszer behúnyva:
E bohó szív mindent megbocsát, feled.

De mégse, nem!...Aludni még korán van!
Álomra hajló pillák ti, ne még!...
Elébb hadd lássák északfény-pompában
Ragyogni lelkem mély költészetét.

Bódító virágból kötöm füzérem,
Munkába veszítek majd éjet-napot,
S rideg, száműzött királynál büszkébben
Odadobom nektek - aztán meghalok.
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-28 13:03:07, csütörtök
 
  Kiss József

Az erdő parancsol...

Mindegyre zordabb lett a tájék.
Sötétebb a fenyves, hűsebb a lég
És nesztelenebb a mély vadon.
Döcögve, lassan hatolt kocsink
A szakadékos hegysikátor
Csalit-övezte, patak átszabdalt
Utain le-fel, s mélyebben egyre,
Mig az ősrengeteg sötétje
Fölött a sziklatömör bástyák
Összehajoltak s az égből nem látszott
Csak egy parányi folt!

Noémi! ujongtam elfojtva, halkan,
Noémi! Noémi! - S lelkem aléltan
Belemerült a gyönyörök tavába, -
Világokat visszatündöklő
Szemeid fényébe!
Oly régen vágyva,
Soha sem remélve,
Tüneményes nyáréj álmának tetszik,
Hogy most itt ülünk együtt a
Ruganyos hintó dagadó párnáin.
Kezed a kezemben, szorosan együtt,
Nyomaveszetten, mintha elsüllyedve,
Ezer mérföldre az ismert világtól.
Idegen földön:
Idegen földnek védő vadonában
Kettesben egyedül!
S ólálkodó szemek sincsenek résen.
Nyelvelő ajkak nem fenik nyelvük.
Szentségtelen fül nem hallgatódzik.
Tanuk csupán az emberhangtalan,
Szomorúan nyájas,
Őszi fenyő erdő,
A mely el nem árul sem sóhajt,
Sem titkot, sem sziveink lázas,
Égő dobogását:
S még az ég is kegyesen szemet húny:
Nem látszik belőle több,
Csak egy parányi folt!

Száz félreértés tova lehelve,
Száz akadály agyontiporva,
Nincsen e drága percben közöttünk
Válasz egyéb, mint az a könnyű,
Kis csipkeszegélyű selyem mantilla,
Melyet Noémi negédes-kacéran
Panyókán vállára vetett.
Pajkos szellőcske kapóra lendül
S mint ügyes diplomata,
Ki finom szimattal
Megérez alkalmat
És sebten él vele:
Fogom az ártatlan áldozatot,
A tolakodó kis csipkeköpenykét
És óvó, gyöngéd gondoskodással
Beteritem véle
Noémi lábait,
Noémi térdeit
S a domború csodaszép kebel
Márvány idomait!

Pirkadó hajnal önti el az arcát.
Szemében mámoros fény cikázik,
És én válla hegyére hajtva fejem,
Suttogva tördelek édes szókat,
Lázasan össze-vissza beszédet,
A melynek örök-egy a refrainje
Egy dallamos, hárfazengzetü név,
Az ő imádott édes neve:
Noémi! Noémi!

Hirtelen nagyot zökken a hintó
S megáll. A jámbor talián
Leugrik a bakról s jelenti álmos,
Egykedvü képpel:
Megugrott a kocsiút! Innen túl
Gyalognak áll csak a világ! -

Ekkor leszálltunk.
Mélázó, tétova andalgással
Néki indultunk hegypatak mentén,
Elhagyott ösvény halvány csapásán,
Mit fölvert a fű s a vadvirág!...
Oly csöndes az alkony!
Természet ős vadonában
A hangtalan magány!
S ahogy egymás mellett ballagunk szótlan
Noémi könyökig érő
Selyem keztyűit lassan lefejti,
Mintha egy titkos ösztön sugallná,
Hogy ide nem illő -
Imádság ez is!...

A sárguló avarban útlan
Elvész, enyész a vezető csapás
S utunkat állja a bolygatatlan,
Százrejtekű, irtatlan erdő,
Szabad hazája kéjnek, szerelemnek,
Szűz pompájában az ősrengeteg!
S pihenni hiv rejtett forrásánál
Cserfa tövében a selymes mohágy,
Perzsa szövetnél mesteribb szövésü,
Királyi trónnál kecsegtetőbb!
S igézetes tagjait lassan, lágyan
Lebocsájtja Noémi
A himes kerevetre
S a mint a könnyű kis úti kalap
Terhét lebontja, széjjel csapódik
Két felé két nehéz,
Csillámos hajfonata
S arcomho\' simúl lágyan az egyik,
Mint kedves régi ismerős!
"Noémi!" rebegem halkan esengve,
S szemére, a mint szemem belevillan,
Hamvas ködös fátyol árnyékolódik
S pillája lehúny.
Eltűnik az erdő!
Elsüllyed a világ!
Összecsapódnak fölöttem a lángok!
S kábultan hanyatlik
Noémi ölébe mámoros fejem!...

Ekkor halk zokogás ütődik
Fülembe. Noémi sir,
S midőn könnyes ábrázatáról
Remegő kézzel
Levonom bársonyos, keskeny ujjait,
Fuldokolva...töredezve suttog
S közben idegesen babrál,
Lázas homlokomból
Félresimogatva a kuszált hajat:
- Itt az erdő parancsol! - Hallgatni
Szavára oly könnyű, oly édes
És ellenszegülni ah, oly nehéz!
De lásd...a kocsi vár...
És holnap visszatérünk...
Saját világa
Elzárt, külön keretébe kiki.
Az én világom unott termekben
Unalmas népség, cifra hazugság!
Ó, de mikor e hazugság mégis
Lelk\'ismeretünk!...Akarod, hogy
Fülig piruljak vagy sápadozzam.
Mikor estenden a társaság majd
Zamatos mokkát szürcsölgetve
Emberszólással édesiti
A barbár földön termett italt
S célzással...jellel...elejtett szóval
Kivégzik a nő becsületét,
A másét ma s lehet, holnap az enyém!
Akarod reszkessek,
Mert a mit mondhatnának - igaz?
S ne merjek tükrömbe nézni ezentúl
Mert a ki onnan visszatekint rám,
Egy idegen asszony, a kit
Nem ismerek...ismerni nem akarok.
Jer! Jer! Siessünk, fussunk,
Meneküljünk innen...én félek itt...

Fölérzek olykor éjnek éjszakáján
Egy elmosódó kétes pillanatra,
Nem tart tovább egy jelenésnél,
Nem tart tovább egy gondolatnál,
S lehet, hogy ezt az ébredést is
Csak álmodom.
Látom a vadont, látom a sziklát,
Cserfa tövében a selymes mohágyat
S az égből fenn azt a parányi foltot.
Megcsap egy édes illat emléke
S fél-álomban ajkam ismétli lágyan
Mosolyba vesző titkos gyönyörrel:
"Az erdő parancsol, Noémi!
Az erdő parancsol!..."
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-26 11:42:31, kedd
 
  Kiss József -

Szeretném...

Szeretnélek megismerni,
Gyönyörű szemedbe nézni.
Szeretnélek megölelni,
Tested melegét érezni.

Szeretnélek megcsókolni,
Forró ajkadon eggyé válni.
Szeretném a titkaid megismerni,
Életedet boldoggá tenni.

Te vagy a legszebb csillag nekem,
Mely valaha ragyogott az égen.
Nincs is hozzád fogható,
Egyszerűen nincs is rá szó...
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-25 09:38:13, hétfő
 
  Kiss József

Visszapillantás

Az életből én oly keveset loptam,
A gyönyör körül csak ugy ácsorogtam,
S most jön, kemény marokkal jön a jeges bóra,
S megállit egy szóra.

Te bölcsnek balga, te álmok vitéze,
Elmult az élet s alig vetted észre,
Mikor még fogad volt, nem volt kenyér -
Most az egész mit ér!

Tekints a távol, messze kék hegyekre,
A te ifjuságod ott van eltemetve,
Bár nem tudtad, de ott volt számodra a bér -
Most már mit ér!

Álmodtál nyájas, csöndes alkonyatról,
De az Isten haragja im közbeszól,
Amerre szemed ellát, mind csupa vér -
Az élet mit ér!
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-25 09:13:26, hétfő
 
 

Kiss József

Mese

Volt, hol nem volt - volt egyszer egy lovag,
Gyalog járt, mert nem kaphatott lovat,

Pedig ő lóra, nyeregbe született,
S gyalog bandukolta át az életet.

Két balkézzel az ember mit csinál?
Nem lehet avval csak koldus vagy király.

S a jó lovagnak két balkeze volt,
És mindegyikről egy sor rege szólt.

Állt egy csodavár felhők magasán,
Hová a villám is lovon járt talán.

S makacsul a lovag gondolt nagyot,
Hogy elmegy ő oda is, elmegy gyalog.

Zsebe üres volt, cókmókja semmi -
Hogy fog ez a lovag oly messzire elmenni?

És ment: vadon éj, magas ég a sátra -
Egy lépést előre és kettőt hátra.

Boronaszegeken, borotva-élen -
Mezítláb nyáron, bocskorba télen -

Gurult mint a gnóm, kúszott mint az inda,
Éren át, lápon, amely csalafinta.

S rongyosan, ócskán a lovatlan lovag
Megtette mégis a kegyetlen utat.

És mire térdig elkopott a lába,
Följutott végre a fenséges várba. -

De szóltak az urak: ,,Eb ura fakó!
Ez a lovag nem közibénk való.

Ez a lovag rozsdás!" Nagy, öreg hiba,
S támadt a dologból szörnyű galiba.

Rozsda mindenen fog - a rozsdán semmi,
Ha mondják: rozsda - rozsdának kell lenni.

Próbált mosakodni, mosott szerecsent,
A rozsda ott maradt, s többé ki se ment.

Lúgozták, nyúzták, súrolták szegényt,
És mártogatták, mint borba a lepényt,

Hiába minden, megmaradt a folt,
És látni nyomban, hogy az rozsda volt.

És káromkodott a lovag nagyot.
,,Kiheverem, hisz fiatal vagyok."

De hogy véletlen a tükörbe nézett:
Ime megszállta a fehér igézet.

Deres volt a feje, hó a szakálla,
S őszi avarban botorkált a lába.

Fölszisszent a lovag: ,,Csalás! csalás!
Még szüret se volt, nem volt aratás.

Még rózsa se nyílt, pacsirta se szóla -
És mindeneknek már vége is volna?..."

Felült a lovag a kemence-padkára,
És ríni kezdett istenigazába.

Ekkor eljöttek a csitri leányok,
Süldő menyecskék, édes tündérálmok,

És békítették mézes-mázos szóval,
És jól tartották minden földi jóval.

S megállt előtte egy rózsás babona,
Csintalan, édes, a tavasz mosolya.

Barackot nyomott a feje búbjára,
S menten a lovag felocsudott rája:

,,Ismerlek téged óperencián túl
Édes nagymamád fiatal korábul.

Te ő vagy, ne tagadd - szakasztott mása,
Nem is foghatnálak senkire másra.

Mert sose láttam hozzá foghatót - -
- Ó, bezzeg akkor drága volt a csók!

Aki epedt, azt hagyták csak epedni -
- Ó, nem oly könnyű volt akkor szeretni!

Minden kis kegynek felszökött az ára,
Nem pocsékolták álmok lovagjára.

Ki merész nem volt, az hoppon maradt,
A szerencse előle elszaladt...

- Ó, szomjúságok bűbájos kora,
Te nekem vissza nem térsz már soha!"

...
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-24 20:04:11, vasárnap
 
  Kiss József

Két hajó

Felhőtlen, nyájas, tiszta délután
Végighajóztam a pesti Dunán.
Cirkálni kedves, hogyha céltalan,
S a fáradt embert vonzza a folyam.
Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,
Ütemre csattant a hajókerék,
Magasra szállt a gyárkémények füstje,
És csillant-villant a Duna ezüstje.
Hajófödélen nyomtalan a lábnyom -
Ki magányt keres, az hajóra szálljon.

A végső megállón, Újpest alatt,
Leadtuk rendre az utasokat,
Helyükbe jöttek, begurulva mások,
A föld göröngye: parasztok, munkások,
Kofa és fűszeres, mesterlegény,
Cselédlány, babos kendővel fején,
Kocogva rótták végig a hidat,
Egyik se nézte nagyon a másikat. -

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam.
Az őszi fény körüllengett lágyan,
Friss szellő lendűlt, a Dunát borzolta,
A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt darúk árnyékában
Ácsok ácsoltak lenn a hajógyárban,
Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:
Új hajó vázát rovogatták össze,
S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,
Megakadt szemem egy rozoga bárkán,
Otromba, ócska, elzüllött, fakó,
Kiszolgált s vízre többé nem való.
Teste csupa seb, bordája csupa lék,
Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép,
Kormánya letört, kereki elnyűttek,
Bizony ennek is már elhegedűltek!
S amint még jobban szemügyre veszem,
És farán az írást összegezem,
Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:
- Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-23 12:36:59, szombat
 
 
KISS JÓZSEF.

HONFOGLALÁS

I.

Divatba jöttek most az igricek,
Süldő költőknek rokonszenves téma.
Arról hazudik s tesz hamis hitet,
Akit birizgál a költői véna.
Idézek én is hát ily igricet,
Ha megsegít a mennyei Camoena:
De enyém élt s kilestem a titkát,
A nagyapám volt: Reb Mayer Litvák.

Se don, se von, se pán, se sir - csak reb,
Művelt füleknek tiszta gaudium.
Lehetne hősnek tán érdekesebb,
De meghatóbb nem, bízvást mondhatom.
Pogrom elől oldott ő kereket
S bujdosva jött át vad országokon:
Aprópénzét is, futván, odahagyta,
Zsebében nem maradt egy árva batka.

Csillag varázsa nem vonzotta őt,
De kergeté a cárok kancsukája.
Úgy járt, mint sok honfoglaló előd:
Foglalt, mert nagyon szorult a kapcája.
Vizet, fűt, földet nem kóstolt előbb,
Gondolta: jobb, ha vakon akceptálja:
Be így vonult zimankós éjszakán
A történetbe az én nagyapám.

Kaftános ősöm, nem röstellek én,
Ki a páncélt se mód fölött imádom.
A dalt tetőled örököltem én,
S az mégis legszebb ezen a világon.
Idővel nem dacol csak költemény,
Legalább én, a rongyos bárd úgy látom:
A rozsda dőzsöl a nagy lakomán -
Te élsz tovább kaftános nagyapám.

A lelket nyügző, lelkeket feloldó
Melódiákban zengesz te tovább,
Templom-homályban, ahol nincs sorompó,
Ostromlod büszkén az egek honát.
Dalod a fáradt, kimarjult, bolyongó
Hazátlanoknak hont és hangot ád:
És öröklőd én - a kicsi a nagynak
Im folytatom, ahol te abbahagytad



II.

De lassan csak a testtel, jó barátom,
A mesét mondd: Ó szép csak a mese!
Litvániából jött, de nem lóháton,
Híni se hitta soha senkise.
Litvánia az ott van a határon -
Hol is van csak? Eh, bánja a fene!
Bogárka bőven, de a szappan ritka,
Ez ama földnek féltve őrzött titka.

Szép szál legény volt, nem mint unokája,
Jó muszka vér, nagy, csontos ivadék.
Útközben elkallódott családfája,
Tudj' isten, vajjon megkerül-e még?
Nevető bölcs, de rossz maga-sáfárja,
Homloka gránit és a szeme kék:
Így láttam őt, mikor a dér, a lomha,
Mózes-fejét már alkonyfénybe vonta.

A vándorösztönt sivatagból hozta,
A vándorsaru lábához tapadt
És sehol semmi őt nem marasztotta,
A föld alatta mindig csak szaladt.
De minden új rög új dalra bogozta
Lelkén a zengő, húros szálakat:
Rejtély a költő, titkos jel a zára
S azt soha senki meg nem magyarázza.

Lobogni, szállni mámorokban égve -
Minden bölcseség ebben kimerül,
Az ember fessen szivárványt az égre
És akkor nem lesz soha egyedül.
Az ember rakjon várat vár hegyébe,
Ah, olyan mindegy, ha sorra bedül:
A romok tovább élnek, mint a várak,
Ezt hirdeti a sok lezajlott század.

Szerette a bort mind körömpróbáig,
Mit érnék vele, ha letagadom?
Ivott száztornyu Moszkvától Vilnáig
Egy tourban végig egész vonalon.
Ivott estétől hajnalpirkadásig
Örök derűben, örök szomjason:
Ily dőzsölők haj, manapság már ritkák -
Tisztelet néked, rabbi Mayer Litvák!

Ó gáncsom nincs, én értelek egészen,
S csak egyet veszek tetőled zokon,
Hogy megcsonkítád az én jogos részem
Az öröködben lemenő fokon.
Hogy zengö húrod rám hagytad merészen,
De elittad előlem a borom:
Ó legalább - én jámbor nagyapám!
A szomjuságod hagytad volna rám

III.

Szent Moszkva látta őt híre nőttében,
Varsó és Bród, Kiev hódolt neki;
S amely mosakszik tenger kék vizében:
Riga, a szép, ma is emlegeti.
Vilnát meg forrongásba ejti épen,
Hogy isten házát megremegteti:
Mióta Dávid oltára elmállott,
Áhitat olyan magasan nem szállott.

A kinor, síp, a hárfa, cimbalom,
A nagy zsoltáros minden hangszere
Felujjongott e bársony ajkakon
És szívet, elmét megejtett vele.
Aki hallgatta bőjt, hosszú napon,
Annak kitelt itala, étele.
S szólt a szeráf, ki égben kart vezet:
,,Reb Mayer ma kivágta a rezet!"

Rigában szépek s szőkék az asszonyok,
Rigában a menyecske kikapós,
Egyik se zsörtöl és egyik se dohog,
S dalosnak csókkal nem marad adós,
A csók meg olyan, hogy nem marad titok,
Kipattan bizton, nem kell ahho' jós.
Haj, haj, nagyapám, tudom volt szüret -
Mit pironkodtok pieri szűzek?

Ó csábító a dal és veszedelmes,
Hogyha legény a talpán a legény,
Párája édes illatokkal terhes,
Mint égő ámbrával rakott edény.
Irigylem, aki a dal révén nyertes:
Egy asszonyszív a legszebb nyeremény!
A nagyapám, nálamnál szemesebb -
Egyszerre mindjárt százat szeretett.

Hamar a vének nagy tanácsba gyűlnek
És csapnak szörnyű nagy patáliát,
Hogy az idők ím, monstrumokat szülnek
S nem példák többé a tisztes anyák.
Leányok buknak, asszonyok elzüllnek,
Ezt tűrni így már nem lehet tovább:
És minden bajnak csak egy az oka -
Ó szégyelje magát az unoka!

S panasz esik a szőke haj ügyében:
Ó barbár nép, a haj az fáj nekik.
S irgalmat nem nyer akkor se ha ében,
Illata, éke él alá esik.
Nászéj előtt egy ős törvény nevében
Könnyezve bár, de tövig lenyesik:
E törvény ellen - isten ne virrasszon! -
Szállt síkra most és támadt fel az asszony.

Testével védi feje koronáját,
Vérizgató szent kincsét: a hajat.
Inkább ne érje férfi-csók a száját
És lelkét soha nászi gondolat.
Olvastam Riga régi krónikáját,
Sok háború volt, ilyen nem akadt,
Mióta férfi, nő: két ádáz ellen,
Egymásra törnek gyilkos szerelemben.

,,Az énekes pusztuljon, - szólt a végzés,
A nagy tanácsnak bölcs arany szava, -
Asszonynak nem való a sok misézés:
Oltár és ének - tapló és kova.
A lányok várják be a virágérést,
És béketűrés az asszony joga!"
S egy szép napon a várkaput kinyitták,
Hogy sétáljon ki rabbi Mayer Litvák.

Bólint az ákác: ‘csés utat, ó mester:
Ez a szerelmek, a világ sora:
Félisten, hérosz, amikor lefekszel,
Filkónak ébredsz s neved ostoba.
Egy vén professzor, aki régen ment el,
E témán össze is gabalyoda.
Elmélet volt és enmagát csalá,
A kerékről, mely hol fel, hol alá.

IV.

Szöges botját és gyalog saruját
Vilnának vitte vígan fütyörészve,
Ment ködön, felhőn, szakadékon át
Sötét viharba', vidám napsütésbe',
Kisérték édes, új melódiák,
Amiket költött, alig vette észre.
Mire elért és Vilnát megtalálta,
Mint a mesében, övig ért szakálla.

Komoran áll fönn a Jagellók fészke,
Romokban persze s benne zsibong a nép,
Több ott a kaftán, mint egy világrészbe,
És emberszámnál több a csőcselék.
Belésüppedt a trón a dús penészbe
És a Jagellók eltemetve rég.
Az ősi nagyság jár mezítláb télen -
Elég. Ezt láttam. Ennyivel beérem.

Vilnában várta dicsőséges éra:
Elébe szállt a vén harangozó,
Ki kalapáccsal zörget rórátéra
S jelenti, ha van prédikáció.
Nyakigláb férfi, száraz mint a kréta.
Mestersége csiszlik vagy szabó.
Elébe szállt és üdvözlé szerényen
Az egész P. T. publikum nevében.

És átnyújtott, mint illik és korrekt,
Egy szégyellős kis nemzet-ajándékot,
Vadonatúj kaftánt és süveget,
Prémes jószágot, ami van elég ott.
És új erszényt - a régi elveszett,
S beléje egy kis csengő tartalékot;
De mert osztozni kelletett azon,
Úgy sejtem, nem volt rajta nagy haszon.

Oztán bevitték a szanhedriumba,
Holott tudósok éj-nap bibliáznak.
Meddő vitában felporlik a bunda,
S csodavirágot hajt a magyarázat.
Sok ezer éve folyik már e munka.
Beillik dühnek és beillik láznak:
Reb Mayer Litvák szippantott nagyot,
S egypár papot már helyben is hagyott.

De Riga kéklő, szép ege után,
Mely annyi jóval, édessel kinálta,
Nem izlett néki már a tudomány
S a bölcseséget pokolba kivánta.
Rébuszt nem fejtett, maradjon talány,
Az hoz derűt a vénülő világra.
Mi volt elébb: a tyúk-e? a tojás?
Firtassa más, keres-kutassa más.

V .

Únott, nyomott, komor, bizonytalan
S nehéz párával telített a lég,
Elrejti, kinek elrejtője van,
És mozgolódni kezd a csőcselék.
Sürgetnek bőjtöt, bűnbánást sokan,
De süket és vak is akad elég;
Morajlik lenn a mélyben valami,
Amit csak földrengéskor hallani.

Szent Kázmér-dómban szól az orgona:
Goszpodi pomiluj... S jön egy muzsik:
- ,,Bátyuska hé! Tudod ez micsoda?
Jer, nótás ember! mondok valamit.
Üzent a cár... hogy mostan vagy soha...
Értsd meg: ma nektek muzsikálnak itt.
Piros verejték csillámlik előre -
De neked én nem kivánok belőle.

Pusztulj, eridj! Huj! Huj! Emberpatára
Kész a patkó s izzik a zablavas -
Lovacskát játszunk még ma éjszakára,
Nem várunk, mig a szalonna avas.
Érett a bosszú, fonnyad már a szára,
Berzenkedik már a vörös kakas:
Eridj és pusztulj! Hordd el magadat,
Míg jó dolgod van és az út szabad.

Mert csapra verjük itt ma a világot
És gőzben, vérben, szeszben jóllakunk.
Szeretném látni én azt a kovácsot,
Ki olyan pántot rak, mint mi rakunk.
És azt a pallért, aki még zabál ott,
Hol az asztalról mi lerakodunk:
Ha van kis pénzed, csat, gyűrűcske, lánc
Add, add. Egy óra s kezdődik a tánc!

...Mért oly fehér az asszonyaik teste?
S férfia mért tompa, zárt kapu?
Mit sugdolóznak, dugdosnak megette?
Mért életük oly mély titokzatu?
Az izmunk egy - egy isten teremtette,
De lelkük más, oly fanyar, szűkszavu,
Oly mord, mikéntha nyomná szörnyű vétség -
Megcsaltok minket, nincsen abba kétség!..."

S a kapun, merre távozott az ősöm,
Nagy infernalis pompával belépe
- Ki tort ül gyengén és tort ül erősön -
Sátán, az úr, ő pokoli felsége!
Mily jó, hogy irháját féltette hősöm,
Különben ide irhatnám, hogy Vége -
És nagyapámról nem szólna más ének
Mint az, amelyet a szelek regélnek.

Ti szép leányok, rózsás asszonyok!
Fületek én a szörnyűségtől óvom.
Még azt hinnétek, hogy hazudozok,
Mikor a véres bestiát leszólom.
Vörösbe én nem festek pogromot,
Mikor van enyhébb színt fölrakni módom:
Valeur a fő s a dal peregjen lágyan -
Ó más volt egykor, hajdan a becsvágyam.

A ballada a csókgyilkos anyárul - -
Ó ifjú kornak színes láza te!
Hogy horpad, hül az érverés magátul,
Ős gerjedelmed szinte csak mese.
Amint látásod horizónja tágul,
Képzelmed csappan s szárnyát szegi le:
A pathoszt érzed unalmasnak, fádnak
És gyönyöreid más berkekben várnak.

Mikor az életét vitte a hátán
Hősöm, vagy ősöm, amint jól esik,
Egy égő várost mutatott a Sátán,
Hogy kápráztassa bamba szemeit.
Mint amikor a vetés ég a lábán
Vijjogni hallott - hangok ezreit -
Aztán elnyelte, mint valami fátyol,
A jelenést az üdvözítő távol.

Leült a földre, köntösét megtépte -
Szikes pusztán egy árva sirató.
Az ezrekért - kik fönn a trón elébe
Járulnak most, mint bizton várható.
A legyilkoltakért - ő vére, népe,
Fohász-, ima- és véres könny-adó!
Aztán lerázta e rút föld porát
És ment hazátlan, földetlen tovább.

VI.

A gránicon egy őr berdót kiáltott -
Egy puska elsül, egy varjú esik,
És megmozdul a fekete nagy árok -
Nini! A nagyapám cserkészik itt.
Vagy megfordítva, tán reája mások,
Ő itt a vad és őtet kergetik.
Reb Mayer Litvák, édes nagyapám!
Bizony kend jobban vigyázhatna rám.

A barna éjbe hómező világít,
Ez itt a Tátra! egy világcsoda!
A sík mezőről púpja égbe mállik
És csillagok fején a korona.
Túl a gerincén messze rónaságig
Virág - rogyásig, szépségek hona:
Mit ér, hogy oda rövid út vezet,
Akinek tiltva és be nem mehet!

Körülállják vad, morcos alakok,
Vasvillás nép s határkerülők hadja,
Megmotozzák a gyűrött alakot.
Úgy érzi, itt a végitélet napja.
Visszaforduljon? Nem; inkább halott,
El nem földelve és meg nem siratva:
De inni egyet, bár tátong az örvény,
Talán nem tiltja semmiféle törvény.

S a ronda csapszék fenyő-asztalánál
Letelepszik a kaftános legény -
Beljebb egy szál cigány egy szál gyertyánál
Rozsdás cimbalmát próbálja szegény.
Körül az őrök - - Ha az ihlet rám száll
S ecsetem volna, ezt megfesteném:
Rikító fények, nagy fekete árnyak,
Nyűgös lelkemhez úgy hozzá találnak.

S amint a pintes kupa ajkát éri,
Kuruc világból horpadt cínedény,
Mit hajtogattak Rákóczi vitézi,
Egyszerre csak fölenged a legény.
Rágyújt egy dalra - cimbalom kiséri
És potyogó könny mind a két szemén:
Mikéntha kataraktok zengenének,
Úgy szakad föl a lelkéből az ének.

Összébb szorulnak a kicsi szobába'
És álmélkodva hallgatják, lesik -
Ily hangokat nem hallott még a Tátra,
Mióta kúpját jéghavak lepik.
Mint mesekönyvből kiollózott ábra,
Egy jelenés az idegen nekik,
Talány, igézet, rejtelem, varázs.
Talán maga a garabonciás!

És viszi őket, ragadja magával
A színes, édes szilaj forgatag,
Körülbecézik szóval, parolával.
És a jövevény végül itt marad.
Mire dereng a hajnal keskeny sávval,
E föld egy újabb őssel gazdagabb.
És nem is puszta véletlen talán,
Hogy ez az ős ép az én nagyapám...

...Fönn a bozótban megriad egy csorda,
Tekergő szarvú, komor ősbölények.
Sziklát tördelve, sudarat tiporva
Nekivágtatnak csárdának, fenyérnek.
Tüzeket szántott az iramuk sodra,
Szemük golyója mint a kénkő égett:
És egyszer csak megálltak makacson
És bambán néztek be az ablakon...
 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
Kiss József
  2016-07-22 10:05:48, péntek
 
  Kiss József

Tüzek

Ismeritek a vidám rőzselángot
S ropogását a vályog-tűzhelyen?
A nyílt arcokat, a nyájas világot,
Hol tréfa és dal önként megterem?
Recsegő gallytól, pattogó szilánktól
Lestem el egykor a dal ütemét.
Hol az a tűz? Mi lett a rőzselángból?
Nekem elhamvadt - talán másnak ég.

S hova lett, aki játszva élesztgette
Kis tarka köténnyel, a gyermekleány?
És hova tűnt a fiu méla kedve,
Ki ott lebzselt a leány oldalán?
Együtt dobáltuk a háncsot a tűzre,
A redveset úgy, mint a nyirkosat,
És találgattuk, boldog álmot fűzve,
Hogy a siró fa vajjon kit sirat?

Szálló időnek suhogó fövénye -
Minek bolygatni, amit betemet?
A rőzselángra más tüzek jövének,
Emésztőbb láng ragadta lelkemet
Hírért lobogni - istenem, mi dőre!
Az igazságért - ó, mily elfogult!
S míg örök lázban törtettem előre,
Hajam megszürkült, lelkem elborult.

Az én mezőmön nem értek kalászok,
Az én aratásom egy marék virág,
Az én gyönyöröm az álomlátások,
Az én világom egy álomvilág.
Kialvó lángok pernyéje szitálva,
Szürkén, szomorún csak esik, esik -
Félek, hogy álmaim összezilálja,
S elhagynak, mire beesteledik.

Hideg van... Fázom... Friss szenet a tűzre!
Gyilkos melegét hadd fújja reám,
Mint macska teszi, a madarat űzve,
Akit felvert gyanútlan éjszakán.
Ó milyen tűz ez! Mi más, mint a régi!
Nem erdőn termett, a mélység dobta ki:
Világforrongás volt az anyja néki
És forradalmak az ő fiai.

Hogy zúg, hogy dohog, hogy kattog, hogy lármáz,
Hogy mormol, veszekszik a kürtő alatt!
Mintha rab démonok az ajtót ráznák,
Hogy börtönükből szabaduljanak.
Haragvó isten! Mi lesz a világból,
Ha egyszer a kőszén öntudatra jut,
S a buta rög megindul magától
S a sistergő katlan majd egyszer kifut.

Ha összeomlik mindaz, ami korhadt,
Mi évezredek véres bálványa volt,
És oduikból elővánszorognak
A rászedett, a megcsalt milliók...
Látom mozdulni, - látom keveredni -
Egy új Marseillaise gyujtó hanginál,
Az ócska tetőkbe üszköket vetni...
Míg az utolsó is véres lángban áll!

- S amíg lelkemmel káprázatok játsznak
S jövendő tüzek délibábja von,
Amelyek távol ég alján cikáznak -
Valamikor - beomlott síromon,
Itt ülök némán, magamba rogyva,
Míg száll az óra, mint egy pillanat,
És félig ébren és félig álomba'
Piszkálgatom a húnyó parazsat.

 
 
0 komment , kategória:  Kiss József  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2017.02 2017. Március 2017.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 249 db bejegyzés
e év: 849 db bejegyzés
Összes: 3984 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 508
  • e Hét: 3329
  • e Hónap: 47432
  • e Év: 111776
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.