Szomorú vagyok. Ma se sikerült
meleggé bűvölnöm a világot.
Fáj, hogy nem tudom elviselni
különvaló testem határát.
Bezárkózom. Kerengve járok.
Dobál a szoba négy fala.
S fejemben ők, a távoli mások,
kik elhagytak, akiket én
nem hagytam volna el soha.
Bozsányi Lászlóné küldte az IWIW-en...... ..............2009. május 23., 23:46 | 4010.
Fodor AndrásELŐSZÖR
Nem tudok elképzelni meghatóbbat,
mint amikor az anya gyermekét
először állítja a tárgyak
hatalmas tömbjei közé;
amikor a világot tetten érve
megélednek körül a dolgok,
a lét egymásra épült tornyai.
A felnőtt mintha értené,
ahogy az apró emberlény körül
a tér értelme újra megfogamzik:
gerincüket kinyujtják diadallal
a függőlegesek.
És ő csak áll fehéren. Két kezét
az ismeretlen párkányára téve.
Állát, szemét anyjára visszadönti.
Mosolyog és remeg.
Hunyorgó, távoli ég,
villámok hangtalan kovakő-cikkanása,
mit üzen csöndes haragod?
Megfér benned a változatlan,
megfér benned a változó.
Kigyúlt a rét felett egy mulató
üveggyöngy pagodája.
Meszes fehér cementhasábok
bordáin pezseg a homály
szépen és értelmetlenül.
És én még mindig ugyanaz vagyok,
ki rég itt járt a part alatt,
nézte a löszfal oldalán
az ősi tengerüledék
rejtélyes pántlikáit?
Nagy hajam volt és bánatos arcom.
Olyan akartam lenni, mint a költők.
Azóta láttam igazi tengert.
Nem akarok már hasonlítani
senkire, csak magamhoz.
Párzsa Magdolna küldte az IWIW-en...... ........... ........... ........... ......#7173.2013. május 8
Fodor András HOLTAK ÉS ÉLŐK
Görcsbevert lábbal fekszenek a holtak
az utca partján temetetlenül;
a romlott bűz az összeroskadt házak
omló porával arcomra terül.
Kitepert fák és összezuzott gépek
lárvái közt, a cafatokra lőtt
zászlók alatt, a mocsok iszonyával
ki állna meg a holttestek előtt?
Vonul tovább a könyörtelen élet,
nem jegyzi föl az érdemet, a bűnt,
nem őrzi már az arcok szövevényét,
amit a kín utólszor összegyűrt.
Magáért érző félelem vezényli
testük felett az élők menetét:
az asszonyt, aki elfordítja állát,
szájára kapva zsebkendős kezét;
a páncéltornyok ágyuit, melyekből
a büntetés gyanakvón fölmered,
a géppisztolyos rezzenő szemét is,
ha füttyöt hall az útról, vészjelet;
úgy áll a sarkon ravaszra vont ujjal,
mint a vad szorongás pallosa alatt...
És forr, tolong a fölzaklatott élet,
kapkodva menti azt, ami maradt.
Csak a holtak s atárgyak oly nyugodtak.
Az idő velük más nyelven beszél.
A horpadt fülke telefonkönyvében
egykedvű újjal lapozgat a szél.
Egy tojáshéj világít értelmetlenül.
A fák között égve maradt a lámpa.
Körötte lepkék, szúnyogok,
eget ostromló ostoba dalárda.
A madarak, az őrült madarak
az alsó csendet össze-vissza tépik.
Érzékeimben minden, ami volt,
s lehetett volna, visszarémlik.
Egy kéz, egy váll, a pad kettős keresztje
a tehetetlen űr partjára téve,
és tarkómon az ajkakra húzó
tenyerek édessége.
Hajfürt. Két egybelüktető halánték.
Titkok parancsa. Lábak.
Kerítő kulcsolásukban a vér
feszül a lét kapujának.
Füzéres fák és borzadó füvek.
Kavicsokon csörög a zápor.
A kitaszítottak szemén
neonok forgó üteme táncol.
Ajkak húsába harapott kétség:
ki tette, ki akarta?
És bűntudat, és szégyen tenyerébe
temetett fájdalom arca.
Esengő szárnyak, kerge bogarak.
Ég csarnokáig süvítő lárma.
Tegnapi tűzként hamuba csukódik,
a gondolat parázsa.
Marad a leszított harag,
az ösztönök fegyelme.
Belépek a dolgok zsivajával
viselhetővé lett őrületbe.
Elkeverem magam az út
porában lombokkal, falakkal,
míg a sínek halálhívó
acéltűin kisüt a nappal.
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem,
ne legyen adományod,
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés,
a sors bocsánata,
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak,
te nyitottad ki értem
magányosságodat,
és nem lopás, nem önzés,
ha magam rád fonom,
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg,
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal,
megalvadt csönd az éj,
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit,
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, - nekünk
már nem kell más világ.
Selymes, gyöngyház-színü tó
tapad a partok sarlójába.
Inog, remeg a víz szinén
a tükröződő hegyek árnya.
Az égig ér a tisztaság,
s az ég a csendnek boltozatja.
Az illat könnyű páraként
lebeg a szürkülő magasba.
És ő csak ül, a vízre néz,
a tó ringatja ráncos arcát,
de átható tekintetét
a víz redői sem takarják;
és zöld tükrében látja ő
a háttal elfödött világot,
hallja a föld neszét, amint
a nádasok közt átszivárog.
Akár a nyugalom köve,
a Badacsony úgy áll a parton,
szőlői közt bujkál az alkony,
s a lejtők forró útjain,
a fák lomját ezüstbe mártva,
a házak, pincék résein
folyik a fény, az égi láva.
És látja, ott a hegy mögött
a zöld öböl átlép a rétbe,
hegyek bocsátják hajlatuk
táruló, sima szőnyegére;
vonat kigyóz a síkon át,
szalad az út fehér szalagja,
s az Aranykagyló-völgy felett
a messzi víz hunyorog a napba.
Barázdált arca vízre néz,
de szeme egyre érzi, látja,
ahogy körötte tündököl,
csodákat ír a fény, a pára.
És tudja: nincs szilárd világ,
a föld, a hegy se mozdulatlan,
valami lelkes lendület
feszeng a sok nehéz anyagban.
Nem értik őt az emberek,
de ő az embert is megérti.
A kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a szinek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóviz ónos csillogása.
Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utólszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac világol.
És szúr az éles-szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
-- ,,Lehet, hogy elmegyek, de ti
nem tértek el az én utamról!" -
Elment. A nyári tó szinén
Gazdátlan ingnak most a fények.
De az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa.
Párzsa Magdolna küldte az IWIW-en...... ........... ........... ...........#7191..2013. május 30.
Fodor András NAGY ÉJJEL
Akkora éjjel volt, hogy alig
mertem fölnézni rá.
A csillagok fönt
szinte sisteregtek.
A fák árnyéka oly töményen
ütött át az úton,
hogy félnem kellett:
nekibotlom egynek.
A holdfény szélén túl
gyanúsan lapított a környék.
Azt hiszem, rajtam
tartotta szemét.
A tücskök mintha talyigákat
húztak-vontak volna, -
neszüktől csakúgy
nyikorgott a rét.