"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ...
Szemed zöld, puha bársonyán
- mint a festő színes vászonán -
a fény, fut s ragyog.
Pilláid hozzám küldi azt,
mint ragyogását a Nap
és az űrbéli csillagok.
Szemed zöld, puha bársonyán
- a lélek-tükör átlátszó fátyolán...
látom azt,
melyet rejt a hús, a test,
de a lelked félszegen felfed,
- hogy ki vagy.
Szemed zöld, puha bársonyán
- a vágyak merengő álomán...
látom éned
azt, aki méltó e címre: “Ember",
kit a ritkábbak közül valónak rendelt
mellém ez a furcsa élet.
Ahogy elém toppant szépséged
könnyű eleganciája,
ahogy átcsapott felettem lényed
egész Óperenciája,
úgy hulltál húsomba, szívembe
vöröslőn, mint a meggy,
hallod-é, s érted-é, Te egyetlenegy?
S én azóta minden nap felöltlek
mint az ajakpírt,
sőt, magamba veszlek, mint ostyát,
templomos papírt.
És csodás világod fodrozó göndör
lankás táján,
benned gázolok, s mégis nélküled, árván.
Benned dereng fel minden hajnal,
ébredve puhán kócos hajjal.
És belőled süt, csábít, igéz
incselgő lelked, mely égig ér!
Olykor bágyaszt, csitít, vagy réveszt
jaj-hozó eredetiséged,
máskor ledőlt fétisek romján
csókodban fuldoklom gorombán.
Talán furcsa vagy? Nem, csak igaz!
Vadvirág is, és hálátlan gaz!
De énem szaggasd csak bitorlón,
bátor, sorstépő konok módon!
Mert én úgyse futok el másig!
Csak ölelj, szoríts, - ájulásig!
Azután szép csendesen szeress,
mint esti napfény lágy felleget.
Még mindig benned görgetem időim.
A törékeny árnyakat, a foszló múltat,
és hamvadt emlékeimet hozzád igazítom.
Reggelente ifjú-félszeg szóként várlak,
s mikor nagyra nő bennem a "Te", tétován
csordul szívem hívó kényszered szavára.
Mint sóhajtó táj új hajnalok nyomán
föllélegzem ekkor, akár gyönge ág,
mit gazdátlan lét gyökérhez kulcsol.
És már látom: megannyi mosolyból
merülsz fel, s én, lényed hason-sorsú mása
falánk bozótként fölébed hajolok, hogy
értselek, emésszelek és szeresselek!
Te vagy a lényeg önmagammal szemben.
Te vagy az egyensúly, veled teremtve
bennem.
Jó és rossz vagy, rejtélyes másik véglet;
szép vidék, mély vihar, mindig épp az
ellentétem.
Lényed, mint sarki fény az étert, úgy vonz!
Te vagy az egyetlen aki mellett nem
unatkozom.
Mert a sok permanens-bárgyú lélek kába
sekélye közt lánggal ég lelked furcsa
dialektikája.
Mint fény az árnyékkal sosem békélve,
bilincsként viszlek, - sebződve, botolva,
de szeretve téged!
Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet,
és mennyit vártalak...!
Szépeket gondoltam felőled;
egész lényed belengte enyémet.
Ébredtem, s eszembe jutottál.
Jártamban-keltemben a szívemben voltál.
Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!
Messze jársz már,
de nem messzebb, mint mindig.
Én pedig közel, hozzád,
ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.
Csak a csend kell.
Mert minden mi több ettől,
rosszabb.
Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket.
A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.
Olykor álmodom is.
Álmomban belépsz lelkem kapuján,
rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott
tenmagaddal.
Rácsodálkozol szépségére.
Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam.
Én meg csak nézlek titeket.
...
xMagazin
Online
