Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
Déry Tibor: Julia szép asszony
  2015-08-01 06:42:59, szombat
 
  Déry Tibor: 

Julia szép asszony


Szél ringatja a fákat. Nyugalom a szívben és a tó tükre fölött,
hold kemény sugarán köszörülöm késemet
távoli kaján ugatás szaggatja a lágyan zsongó levegőt
a végtelen éji árnyékban habozva közeledik már.

Szeretőd karjaiba repülsz?... hahaha vigyorog a hold!
szeretőd tó fenekén vár, hideg tőrömet öleli már
sulyos víz fojtja belé az áruló szót, végsikolyát hogy meg ne halljad
arcod ha arcomhoz ér majd... nem ő vagyok én édes!

Csitt! sötétben siető lépteit... hallom, hát mégis igaz?... mégis?
árnyéka felémfut a holdsütötte mezőn... jaj elér! el innét, el!
árnyékát ha ölöm, őt meg nem ölöm. Csendesen! Kutatva néz körül,
tó tükre törik, fenekén a halott lihegve ordítja: vigyázz!

Zörög a bokor... felneszel, szeme rebben, karja ölelésre tárva
várlak... már régóta várlak... susogva lejt hangom: Julia
sötét az ég, de láng lebben peremén, veres láng
eltorzulva arca arcomba mered, karomban teste megrándul... ki az?

Ki az?... ki az?... loccsan a víz, röhög a szél, vérével habzik a tó.
Igy végeztetett! Vallom eskü alatt: igazat tettem. Hol a vádló?
Jogom volt, a magam dolga, táncoló árnyékok nem rémítenek
vihartól hajladoznak a fák, hiába a szó! jogom volt

Fodros a tó, dühtől remegő, tiszta nyugalmát zavartam tán?
mi az?... fenekén... a víz alatt!... a víz alatt... mit tettem? Segítség!
emberek segítség! megretten az ég!... egymást ölelve! Megtiltom!
összeölelkeznek!... segítség, égig csap a végnélküli szégyen.

Összeölelkezve a tó zöld fenekén!
körbe futok, körbe, elég... elég! megtiltom!
arcomba vigyorog a hold - hát engem nevetett? Segítség!
 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Az elfeledett táj: 3.
  2015-02-10 05:32:50, kedd
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Az elfeledett táj: 2.
  2015-02-09 05:41:04, hétfő
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Az elfeledett táj: 1.
  2015-02-08 07:20:30, vasárnap
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Farkas
  2014-09-26 06:15:52, péntek
 
  Déry Tibor:

Farkas


Lágyan dereng már a messzi csúcsok körül,
már az első hajnali fuvallat zihálva
lefordul a vasravert völgy fölé s a vad ezüst
fenyők zúgva lövöldöznek nyilaikkal
a fűben lapuló
farkasra, az őszhomlokúra

már felröppennek a lomb közül a madarak
bomló csokrai s a sötétség bozótjából
im, égő torkát tátva kitör a nap és hosszú
sörényét megrázva széttekint: ott lenn
négy lábát megveti
s üvöltve köszönti őt a farkas

s most leszegzett fejjel loholva megindul
alatta, az úton, mely a magányba vezet,
a csillagtalan térbe - oda, hol fáklya
nem világit, csont nem zörög, elfagy a virág
s a szabad mezőnyön
süketen fujnak a híg szelek.

Rohanj fölöttem, üvöltő égi társ
- te neveltél fel! - rohanj aranyszőrű anyám!
Ki csattogó fogakkal vivódom idelenn
s a tompa csordából magamat kimartam
most őszülő szüggyel
lankadtan ügetve fényedben

im elhagyom én is az átkozott vidéket,
mely dögszagon hizik s ebszivek lármájától
hangos, ahol az utolsó remény is
elbukott: az óllá szükült világot elhagyom,
nyüzsgő férgeinek
hadait elrúgva magamtól,

most a szabadság hona felé tartok.
Homlokomon sebek vörös koszoruja
s meredező nyilakból nyakam körül
farkasörvemet csörgetem. - Sötét a világ.
Harapj a szivembe
anyám, innét kiváltani!
 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Ki beszél?
  2014-08-29 08:02:38, péntek
 
  Déry Tibor:

Ki beszél?


Kinek a szava az én szavam?
s amely ég felé mordulva átkozódik és kiált,
szájam kinek a szája? s mely a sorból kiállt
erős lábam kinek a lába

s könnyeim kinek a könnyei
s kinek panaszát hol dobolják? Kinek imáját
őrzöm ajkamon s sziklaágyamon kinek máját
tépetem a vad keselyűkkel

s kinek halálával lakozom,
ha majd meghalok s csörgő kezekkel lefordulva
a mélybe hullni küldetek? Éltemből kicsordulva
mint megloccsant pohárból az olaj

elfolyt a szerelem s nyomában
füstölögve ellobbant a lélek. Az üres
tetemből mégis továbbeszél egy hang. Az Úr is
elhallgatott már bennem s mégis

beszél szájamból e hang s körömként
továbbnő s belekap a nagy szolgaorcába,
mellyel a világ ágyam fölé hajlik, koncába
harapni kész fogakkal

s lapos tekintettel. Ki beszél
tetemem nyelvével, hogy a föld sok állata is
mind felágaskodik iszonyú dühében, kavics
elgurul, elpirul az ég

s szégyenében a víz gőzölög
s megrázza sörényét - amott füléhez emeli
kezét a hegy s mind engem hallgat, ki nem leli
se égen, se földön nyugalmát

s most a beszélő szavában
felismeri önnön szavát, a sóhajokat,
mik titkon nyögettek, a jajokat s hajokat,
kik a teremtés néma nyelvéről

nyelvemre peregnek s visszapattanva
kőzáporként verik volt gazdáik. Köröskörül
sóhajt az enyhe lég s a fák gyenge lombja közül
csillanó könnyek hullanak

szemembe, mely töretlenül
néz a keserü elembe. - És miként a föld
az égből leszálló lágy vizet örökzöld
tájaiba befogadván

összegyűjti és elringatja
sötét mélyében, majd dörögve újra kilövi
a fényre - úgy gyűlik örök tetemembe a földi
jaj s szüntelen úgy tör ki belőle.
 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Hajnal
  2014-07-30 07:43:54, szerda
 
  Déry Tibor:

Hajnal


Felemeli botját a vándor és vastag lábakkal
kifut az éjből. Sipkáját magas ivben
felhajitja a sötéten derengő mezőre.
A csucsokon
már sárgán forog a hajnali fény

s éled és sustorog a felmerülő fü
s a föld örvendve melegszik. Oszlanak a felhők.
S ahol a sapka lassan forogva lehullt
egy felriadt bokrocska
zsémbesen leguggol, izgatottan

zörög egy levél, ijedten ásit a fürj és felszáll
s duzzogva pusmog a szélben billenő lomb.
Világosodik már! S a szeliden zajongó táj mögött
felszáll a madárarcu
nap és hosszu szárnyai közé

fogja a csipogó világot. No ballagj, kis vándor!
Csendesek még az utak. Borzong a meleg sziv.
A könnyü köd varázstavában uszik a vidék
lágyan himbálva
a zsibongó szürke habok között,

melyeket tünődve figyel a képzelet.
Nohát előre! Suhannak az árnyak:
Vastag lábakkal csoszog el köztük a vándor
sipkátlan feje fölött
a madarak forgó koszoruival

és kiált és ugrik a ködbe és bucsuzik
a régi világtól. Isten veled kis családom!
Isten veled, szerelmem! Isten veled esendő táj!
Dudol s kenyeret rágcsál
s elszáll a csirrenő fürj után.
 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Egy öregedő férfinek
  2014-07-24 04:29:37, csütörtök
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Vers
  2014-07-17 08:17:29, csütörtök
 
  Déry Tibor:

Vers


Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betüit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólitottak.

S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorutok
csörögve széthull mint az őszi lomb.

A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.

Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékitsük - szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.
 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
Déry Tibor: Férfiének
  2013-09-28 08:13:01, szombat
 
  Déry Tibor:

Férfiének


Kiment a szobából s a hosszú folyóson
- melynek falain mint ősz haj nő a por -
lassan eltűnt a sötétben. Így búcsúzott el
tőlem az ifjúság. Fekete kenyér és bor
maradt asztalomon. Fekete pamuttal
szegett kendő, verejtékemet törlendő.
Ime, én többé már nem pihenhetek.

S e perc az utolsó. Mintha a hulló kő
megállna - fölöttem megáll egy madár s fütyül
s rámnéz ragyogó arccal. S a szív még megfelel.
Még süketség, vakság, némaság kívül ül
portámon s csak integetnek. De aztán lehull
a dal, kővé válva fejemre. Bealkonyul
s a kinyílt ajtón át látni a sirkeresztet.

Ám most még szól az ének. Ifjúság s múlás közt
egy perced van még Elbukol! egy rövid perc
a két part közt, kik a távolban összefutnak
s eltűnnek a sűrű köd alatt. Egy habzó perc,
felcsap a folyamból s hátára vesz. Az útnak
közepére értél, mutasd fel szívedet
beváltotta-e a régi ígéreteket?

Zuzmara lepi be az ismert tájat
s a nyitott ablakon behúz az őszi szél
a túlsó partról. Ne nézz a tükörbe, gyáva!
s kendőkbe ne burkolódzz! Mint fényes kaszaél
ha kettévágja a szálat, két részre ugy vágja
életemet e perc s ha egyik fele szalma,
a másikból majd kiömlik a magja.

Rosszul éltem. Szivemet elvesztegettem
apránként, boldoggá senkit, anyává
asszonyt nem tettem, magam meg nem öltem
a szabadságért. Száradó fa ágán
kopasz madár himbál, ahogy a szél fúj
s egyszerre elbukik. Nyelvem hegyén a dal
fáradtan így ül s ma holnap lefordul.

Milyen ünnep fénye aranyozta be arcom
s kinek angyalhangja döntött le trónusomról
a sár bugyraiba? Harminchat évig estem
forogva földfelé s nem mondtam le jussomról
hogy bűntelen legyek. - Imre megérkeztem
gyűrt arccal, szétfujt hajjal, verejtékes ajkkal
hogy egy alázatos perc hátára vehessen.

S most vissza-visszanézek a múlt katlanába
mint egykor Orpheus nézte az alvilágot
a szelid könnyszínű dombról. Ám virágot
árnyékáról nem ismersz meg, sem múltat
emlékeiről. A drága Eurydice
szétfoszlott mint a füst hogy visszanéztél,
integető kezét porrá fútta szét a szél.

S kiket felneveltem, ifjú gondolataim
féluton megcsuklottak. A csapkodó szív,
a merészen felszálló, megállt a viharban
s gyáván vijjog a táj fölött. Arcom aranyszin
fénye elsötétült. S kik eldűltek a porban:
a nyomor könnyrojtos veres zászlait
győzelmes zendülésbe vinni gyenge voltam.

Mihez volt hát erőd? bajra, jajra, kudarcra
fényes hajadat hullatni? - Hagyd a merengést!
Kint zuhan a nap s már az esti fellegek
a nagy angyalok talpai alá gyűlnek,
hogy fujják el az altatót. S fellobog a tűz
vén kályhádban s fordul fényében már a perc,
melynek csúcsáról ifjuságod arcába versz.

S ez legyen búcsúd tőle! Csend lesz majd szívedben,
a havas puszták csendje. S ha olykor e csendben
loholva feltűnik majd egy merész gondolat,
futtában megfagy mint az égről lefutó víz
s még hidegebb lesz szíved kis teteme alatt,
s még idegenebb a föld, amerre a szél visz
s melegebb a sír, ahol majd elalhatsz.

Csend van. De én e tűrő és csendes világot
tagadom, ahogy Júdás tagadta az Urat.
Én harminc sima ezüstpénzért az Urat
magamban, eladom s a felfeszítettet
le nem oldom s a spongyával arcomat
le nem törlöm s magamat megütlegelem
s megköpdösöm s kezemet magamra emelem -

én az ítéletet nem türöm. Itt az útszélen
gyökeret vertem s míg nem pusztulnak a latrok
föl nem támadok és lógó tetememet
el nem takarítom. A szél tépi hajamat
mint varjút a keresztfán s vagdossa szememet.
Hét sebem kifakadt. Az elvonuló nép előtt
a havas mezőn így káromlom magamat.
 
 
0 komment , kategória:  Déry Tibor  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 189 db bejegyzés
e év: 3046 db bejegyzés
Összes: 29475 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6614
  • e Hét: 6614
  • e Hónap: 123448
  • e Év: 1699273
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.