Regisztráció  Belépés
dorotea55.blog.xfree.hu
"Széttéphetetlen kötelék a szeretet, mi köztünk él. Életünk szépség és küzdés, összeköt bennünket a hűség." Gy Marcsi
1954.01.30
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
A hattyúfeleség
  2015-03-11 16:17:43, szerda
 
  A hattyúfeleség
(spanyol népmese)

Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tisztavizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tisztavizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tisztavizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak

Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tisztavizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg a szépséges hattyúlányt, haza nem viheti, feleségül nem veheti.

Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott az édesanyja szavára. A tisztavizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét.

Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a tó vizébe. Amíg ott lubickoltak, a lovag felkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, két idősebbik magára kapta a tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, míg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tisztavizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette az emlékeit is.

Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasló lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi estét, elővette hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó tollruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott és huss! - elszállt a nyitott ablakon át.

A lovag azontúl minden tavasszal elment a tisztavizű tó partjára, ott ült éjjel is, meg nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.





Link


 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 16:13:06, szerda
 
  Mese a tulipánról, a facipőről meg a füles fejkötőről
(Holland mese)

Élt egyszer egy kis holland halászfaluban egy gyönyörű halászleány. Szépségének hírére messze földről jöttek falujukba a legények, hogy megcsodálják és feleségül kérjék. A leányka azonban nagyon hiú és nagyon büszke volt. Kijelentette, hogy csak ahhoz a halászhoz megy feleségül, aki három kívánságát teljesíti.

Egyszer eljött a faluba a legszebb és legerősebb halászlegény, hogy megkérje a leány kezét. Ezt a legényt már nem volt szíve kikosarazni a hiú lánykának, elmondta hát neki első kívánságát: ültessen az ablaka előtti kis kertbe olyan virágot, amilyet még soha senki nem látott országukban.

Bánatos lett a halászlegény, mert nem tudta, honnét vegyen ilyen virágot. Beleült halászladikjába, kiment a tengerre, elővett egy kis darab puha deszkát, és faragni kezdte bicskájával. Faragta, formázta a deszkadarabot egész éjjel. Mire a nap felkelt, lefaragta az utolsó felesleges darab forgácsot is művéről, és íme, kezében ott volt egy deszkából faragott csodálatos, tölcséres virágocska. A halászlegény bemártotta a kis fa-virágot a tenger vizébe, hogy megtisztítsa, és lássatok csodát, a fa-virágocska életre kelt. Szárai átvették a tenger sárgászöld színét, virága pedig aranysárga lett a napfénytől. Nosza, kievezett a legény a partra, kiugrott a csónakjából, és sietett a büszke, szép lány háza elé, hogy elültesse a különleges virágot, mielőtt a lányka felébred. Rövidesen ott pompázott a csodálatos virág a halászlány kertjében, annak a virágágynak a közepén, mely éppen az ablaka alatt volt.



Felébred a lányka, kitárta az ablakát, kitekintett rajta, és meglátta a csodavirágot. Felöltözött és kisietett a partra és közölte a második kívánságát a fiúval. Ez a kívánság pedig így szólt: szerezzen a fiú olyan kendőt neki, melynek párját nem találja egyetlen lány fején sem az egész országban.

A halászlegény elindult szó nélkül, hogy a második kívánságát is teljesítse. Végigjárta az egész partvidéket, és eljutott egy öreg halászasszony kunyhójába. Meglátott a nénike fején egy bűbájos fejkötőt. Teteje kis kikeményített csúcsban végződött, és jobbról is, balról is két ugyancsak kikeményített, fölfelé hajló, csipkével szegett, hegyes is fülecskéje volt. A legény egy aranyat ígért a csinos kis fejkötőért, de a nénike nem fogadott el pénzt, mikor megtudta, hogy a legény ajándékba szánja egy szép lánynak.

Visszaérkezett a legény a faluba, és félve kopogtatott be a lányos házhoz, mert nagyon fájlalta volna, ha visszautasítják ajándékát. Annyira tetszett a bolondos kis fejkötő a lánynak, hogy kijelentette, többet ér a világ legszebb kendőjénél. Ezzel azonban még nem ért véget a halászlegény megpróbáltatása, mert a lányka ragaszkodott harmadik kívánságának teljesítéséhez is: hozzon a halászlegény egy pár olyan papucsot, mely szebben kopog minden más cipőnél, és amelynek a kopogására mindenki utána fordul az utcán.

A szegény halászlegény azt hitte, hogy a büszke leány valami különleges bőrből készült, aranyos papucsot akar, amit ő semmiképpen sem tudna megszerezni. Kiment hát a vízpartra, beült ladikjába, és újra csak fúrt-faragott, mint amikor a csodatulipánt készítette. Addig fúrt-faragot, míg egyszerre csak egy pár hegyes orrú fapapucsot tartott a kezében. És hogy a szép lány ne csalódjon s a fapapucs még szebb legyen, tarka virágot festett az orrára.

A lány gyönyörködve húzta a szép, virágos fapapucsot a lábára, és valóban mindenki utánanézett az utcán. Ilyen szépet, ilyen különlegeset még soha sem láttak. A csodaszép halászleány ezután boldogan lett a fiatal halász felesége.

A falubeli lányok pedig elkérték a különleges virág magját, lemásolták a kis főkötő formáját, és ők is elkészítették maguknak a virágos facipőt. Hollandia azóta híres tulipánjáról, a lányok és asszonyok különleges fejkötőjéről meg a fapapucsokról.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 16:04:04, szerda
 
 

Móra Ferenc
A fecskék

Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját. és közben ébresztgetett bennünket:
- Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka! Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket!
A tornácról a hajnali csendességben élesen csicsergett be a köszöntő.
Megjöttek a fecskéink.
Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket maguk gyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőművesmester, aki fürgében dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simították, gömbölyítették, minden mozdulatuknál mondtak valami:
- Vakolat van-e még?
- Van elég.
- Add errébb!
- Fuss szalmáért, picike!
- Hozom én ízibe!
- Hocc ide!
- Cvikk, cvikk, cvikk!
- Mi tetszik?
- Jó ebéd tetszenék.
- Mi legyen az ebéd?
- Bogaracska, legyecske.
- Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere!
Azzal huss! - ki a kertbe, ahol igazán terített asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztították őket egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülük. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár. olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.



Link



Forrás: Wikipédia
 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:55:37, szerda
 
 
Mese az eltévedt kisverébről

A fészekben kikeltek a tojások: öt verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.
Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp...- mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp...- mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú...buk...buruk...- turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú...buk...buruk...- mondta a galamb.
A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig.
Átdolgozta: Bartócz Ilona
(Angol mese)



Link



Forrás: Wikipédia
 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:40:51, szerda
 
 
A nyúl meg a tavaszi hó
(burját-mongol népmese)


Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:
- Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.
Azt felelte a nyúl:
- Alighanem olvadsz az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!
Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.
- Sajnállak hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.
Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.
- Mi is lesz velem nélküled? - kesergett tovább a nyúl. - Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled?
Aztán gondolt egyet:
- Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!
El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat. Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.
Azt mondta neki az erdő ura:
- A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, ne itasd az egereket!
Megvígasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.





Link


 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:35:34, szerda
 
 

Móra Ferenc: A radnóti fecskék


A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahír virágok arany szeme nevetett fel rájuk. Harangvirágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!

Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok, meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek. Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak. Nekik sincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriás kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak kelnek az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalkavirágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba, meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
- Jobb lesz nekünk elbújdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az Isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan. Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a radnóti fecskék. Mégpedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a húnyó nap sugaraiban és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujokból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak s muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
Adjon Isten, fittyfiritty,
Szép jó éjszakát,
Virrassza ránk, fittyfiritty,
Rózsás hajnalát.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:33:54, szerda
 
 


Mentovics Éva: A kiskacsa és a pillangó barátsága




Klotild, a kacsamama egy napon elhatározta, hogy elvezeti gyermekeit a közeli tóhoz, és beavatja őket az úszás rejtelmeibe.
- No, ide is érkeztünk - mutatott körbe lelkesen.
- Látjátok ezt a csodálatos tavat? Nincs is annál jobb dolog a világon, mint megmártózni a hűs habok között - lelkendezett vidáman.
Az egyik kiskacsa odatotyogott a vízhez, majd óvatosan beledugta a lábát.
- Még hogy víz? Csak nem azt akarod mondani, hogy ebbe még bele is kell mennünk? Fúj! A múltkor is alig tudtam bemenekülni az ólba, amikor eleredt az eső. Csurom víz lett tőle a tollacskám. Mondhatom, nem volt túl kellemes. Én aztán biztos, hogy nem megyek bele. Még hogy hűs habok... és abban még meg is mártózni? Brrrrr... - háborgott morcosan.
- De hát Tóbiás! Milyen kacsa az, amelyik nem tud úszni? Olyan, mintha egy sas nem tudna repülni - győzködte lelkesen a mamája.
- Jaj, jaj, jaj... segítség, segítség, sas! - kiabálták rémülten a kiskacsák, és már szaladtak is a mamájuk szárnyai alá.
- Ó jaj... ne haragudjatok, nagyon rossz példát mondtam. Szerencsére nincs itt semmiféle sas. Bújjatok csak elő nyugodtan - nyugtatgatta a gyermekeit.
- De hát milyen szégyen lenne egy kacsának, ha nem tudna úszni?
- Nem bánom. Inkább szégyenkezem, de én abba a vizes micsodába még a lábamat se lógatom bele - szipogott durcásan Tóbiás.
- Jól van, no. Ne pityeregj! Ha nem szeretnél, akkor ne gyere. De el ne mozdulj innen, a partról! Ha meg netán meggondolnád magadat, csak szólj, azonnal érted jövök - cirógatta meg szárnya végével Klotild a makacs kiskacsát.
Tóbiás szomorkásan sétálgatott a part közelében.
- Elég unalmas itt egyedül. Senki sem játszik velem, pedig olyan jó lenne egy kicsit fogócskázni! - motyogta félhangosan.
- Ez meg mi? - pillantott a közelben lévő fűzfa törzsére.
- Meg kellene kóstolni. Biztosan finom lehet - hápogta, és már nyújtotta is érte a csőrét, hogy felcsippentse.
- Jaj, ne egyél meg, kedves Tóbiás! - hallatszott egy halk kis hangocska.
- Beszélő ennivaló? Na, ilyent se láttam még - pislogott meglepetten.
- Ha nem eszel meg, szívesen leszek a barátod. Akkor majd nem kell egyedül unatkoznod. Fogócskázhatunk, és akár bújócskázhatunk is együtt - könyörgött megszeppenve az a kis színes, szőrös valami.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? Hogyan tudnánk mi fogócskázni?
- Igazad van. Most tényleg nem tudnánk, de ha várnál rám néhány napot... Hidd el nekem, akkor már nagyon sokat tudunk együtt játszani - kérlelte szívhez szólóan a kis hernyó.
- Na jól van. Azt ugyan én sem tudom, hogy miért, de hiszek neked. De addig is mit csináljak? Annyira unatkozom így, egyedül.
- Azt hiszem, igaza van anyukádnak. Az egész baromfiudvar kinevetne, ha nem tanulnál meg úszni. Hidd el, az úszást legalább olyan jó mókának fogod találni, mint a fogócskázást. És ne feledd, néhány nap múlva találkozunk. - Szerinted is olyan nevetséges egy úszni nem tudó kacsa? Na jó, akkor kipróbálom. De ha becsaptál, akkor visszajövök, és bekaplak.
Azzal letotyogott a vízpartra, és zsupsz... beletoccsant a tóba.
- Nahát! Ez nem is olyan rossz dolog. Sőt, egyenesen szuper. Anya, anya, úszok, úszok! - hápogta hangosan.
- Ugye mondtam én neked, hogy nincs is az úszásnál remekebb dolog a világon - mosolygott vidáman Klotild mama.
Ettől kezdve a kiskacsák naponta többször is elsétáltak a tóhoz. Tóbiás annyira belefeledkezett az úszásba, hogy eszébe sem jutott a kis hernyó ígérete.
Egy napon, amikor szintén a tóhoz tartottak, ismerős hangra lett figyelmes.
- Tóbiás! Tóbiás! Fogócskázol velem? - kérdezte valaki.
A kiskacsa a hang irányába fordult, ám ott csak egy csodálatos színekben pompázó pillangót látott.
- Megígértem, hogy leszek a játszópajtásod, emlékszel? - kérdezte a kis lepke.
- Nahát! Te vagy az? Ezt meg hogyan csináltad? Amikor a fűzfánál találkoztunk, valamilyen szőrös öltözéket viseltél, és szárnyaid sem voltak - álmélkodott a kiskacsa.
- Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor hernyó voltam, azután bebábozódtam, néhány nap múlva levetettem a bábruhámat, és most itt vagyok. Nem is értem, hogy mit találsz ezen olyan furcsának, hiszen úgy tudom, hogy te meg nem is olyan régen még csak egy tojás voltál.
- Látod, erre nem is gondoltam - kacagott önfeledten a kiskacsa.
- Igazából neked köszönhetem, hogy megtanultam úszni. De most, hogy itt vagy, akár fogócskázhatnánk is egyet.
- Igazán remek ötlet - szólt a kis pillangó, és csalogatóan lebbentette meg a szárnyait Tóbiás felé.
Ettől a naptól kezdve a kiskacsa és a pillangó elválaszthatatlan barátok lettek. Vidáman kergetőztek és bújócskáztak a színpompás vadvirágokkal tarkított mezőn és a mézillatú, hófehér, fodros ruhába öltözött bodzabokrok tövénél. Persze azért Tóbiás gyakran útba ejtette a szélben fodrozódó tavat, ahol pihenésképpen úszott néhány kört a családjával.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:31:55, szerda
 
 
Lázár Ervin: Szabad-e gólyát lőni?



Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott. - Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas ... van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast - már szinte csak magának beszélt -, sólymot, császármadarat... Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem.
- Melyikeket? - kérdezte suttogva Jozsó.
- Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el se megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatalkoromban egyet se láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni... amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni... - Legyintett. - Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniök. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: ,,Megjött a szerencsém!" S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik a ,,ronda szakállast, aki gólyát lőtt". Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát.
- Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát?
- Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik.
Jozsó felkiáltott:
- Ott egy gólya!
A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt.
- Nem gólya az. Gém - mondta Gyuszkó.
- Honnan tudod? - kérdezte Öregapó.
- Nem tudom - mondta Gyuszkó -, de nem gólya.
- Jól látod - bólintott Öregapó. - Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is.
Lent a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet.
- Hová lettek vajon?
- A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak.
- Kár, hogy nem láthatod őket - mondta Jozsónak Gyuszkó -, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!

(Lázás Ervin: Öregapó madarai című könyvből)




Link


 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:30:19, szerda
 
  Devecsery László: Katica Kata



Katica Kata a ribizli egyik levelén lakott. A felső ág negyedik levelét szerette a legjobban. Napsütésben ha nem volt semmi dolga mindig ott napozott. Amikor esett az eső, a levél aljára húzódott.
Hárman voltak testvérek: Kata, Évi és Lali. Kata volt a legidősebb, s nagyon büszke a négy pettyére. Évi egypettyes, Lali kétpettyes... Ne gondoljátok ám. hogy a katicák mindjárt hét pettyel jönnek a világra! Úgy kapják a pettyeiket, akár a katonák a csillagokat. Szorgalmasan dolgozni kell érte: el kell pusztítani a levelek apró élősködőit, segíteni kell a gyümölcsösben, s ha egész évben becsülettel dolgoztak, akkor kapnak egy-egy pettyet.
Katica Kata tegnap, amikor elrepült a diófa mellett, furcsa beszélgetést hallott. A füstifecske családot meglátogatta városi rokonuk, a molnárfecske. Emeletes házakról, autókról, szökőkutakról, csodálatos fényekről, nagy folyóvizekről mesélt a vendég. Kata elcsodálkozott, s elhatározta: elmegy a városba.
Korán reggel megszólalt a dongó-csengő-óra, ébresztőt zümmögött a lánynak.
Mielőtt Kata elindul, gyorsan elmesélem, milyen különleges szerkezet ez a dongó-csengő-óra.: mákgubó a külseje, rajta egy ajtó, benne a dongó, aki egy lassan forgó szélkeréken üldögél. A kerék alatti lyukakon fúj be a szellő, s ahogy forog körbe, egyszer csak a csápjával hozzáér az időpálcikához, s akkor aztán dongani és bongani kezd, amíg Kata fel nem ébred. Dongó Tóni csorgatott mézet kap cserébe a szolgálataiért, amit Katica a méhektől vásárol, s Tóni legközelebb is szívesen jön ébresztőórának.
Szavamat ne felejtsem: Katica Kata útra kelt. Repült, repült, repült. Amikor elfáradt, megpihent az útszéli jegenyén. Rövid pihenő után haladt tovább. Mintha ködbe került volna. Trüsszögni és prüsszögni kezdett. Majdnem nekiütközött egy toronynak, s ekkor vette észre, hogy valami furcsa gyárkéményrengetegből száll felfelé az a ködfüst, akarom mondani: a füstköd. Örült, mikor távolabb kerülhetett.
Az a valami, amire letelepedett, hamarosan meglendült alatta. Azt hitte, megsüketül, s hozzá még le is zuhan. A harangozás szerencsére hamarosan abbamaradt. Szédelegve repült tovább. Később lepillantott:
- Micsoda fura áradat! Füstölnek, zörögnek, morognak, tülkölnek. Levegőt is alig kapni tőlük.
Autót a faluban is látott, de ennyit! Végre valami zöldet pillantott meg. Odaszállt. Az erkélyládában virágok, s csodák csodája az egyik levélen egy katicát pillantott meg. Csodálkozva pillantottak egymásra. Kata törte meg a csendet:
- Szia! Engem Katica Katának hívnak.
- Szia! Az én nevem Katica Karcsi! Ne haragudj, de egy kicsit szédülök. A testvéreim is így haltak meg: elszédültek és lezuhantak.
- Ezen egyáltalán nem csodálkozom. Azt mondom, gyere velem! Ahol én élek, ott mindig tiszta, friss a levegő, s táplálék is van elég!
- Nem bánom, menjünk!
Óvatosan, magasabban repülve keltek útra. Hamarosan meg is érkeztek. Újabb lakója lett a ribizlibokornak.
S azóta biztosan boldog hétpettyes katicabogár Kata és Karcsi...




Link


 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
Mese
  2015-03-11 15:28:42, szerda
 
 

A hóvirág (Zelk Zoltán meséje nyomán)


Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani?
Erre elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál.
- Jó reggelt - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
- Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! - kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. - Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik füvecske -, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom.
A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.





Link


 
 
0 komment , kategória:  Mesék a tavaszról...  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 50 db bejegyzés
e év: 693 db bejegyzés
Összes: 9209 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1075
  • e Hét: 5866
  • e Hónap: 43016
  • e Év: 603243
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.