Regisztráció  Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
x
  2013-09-27 18:10:57, péntek
 
  Spenser, Edmund: Amoretti: 15. szonett (Amoretti: Sonnet 15 in Hungarian)

Amoretti: Sonnet 15 (English)


Ye tradefull Merchants, that, with weary toyle,

Do seeke most pretious things to make your gain,

And both the Indias of their treasure spoile,

What needeth you to seeke so farre in vaine?

For loe, my Love doth in her selfe containe

All this worlds riches that may farre be found:

If saphyres, loe, her eies be saphyres plaine;

If rubies, loe, hir lips be rubies sound;

If pearles, hir teeth be pearles, both pure and round;

If yvorie, her forhead yvory weene;

If gold, her locks are finest gold on ground;

If silver, her faire hands are silver sheene:

But that which fairest is but few behold:--

Her mind adornd with vertues manifold.




Link -




Amoretti: 15. szonett (Hungarian)


Szorgos kalmárok: sorsotok robot,

hogy dús kincsen szép hasznotok legyen,

két Indiát akár kifosztotok;

de mit űztök oly messzi tengeren?

Lám, én szerelmesemben meglelem

távol-közel mi kincs csábítana;

zafír kell: zafír szemét nézhetem;

ha rubint: vér-rubint az ajaka;

ha gyöngy: fehér szemelt gyöngy a foga;

ha elefántcsont: áldom homlokát;

ha arany: haja arany korona;

ha ezüst: keze színezüst kis ág.

De legdicsőbb, mit szem nem lát sosem:

lelke, sok szép erénnyel ékesen.

Tandori Dezső


Link -


 
 
1 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2013-09-25 15:55:33, szerda
 
  Spenser, Edmund: Amoretti: 8. szonett (Amoretti: Sonnet 8 in Hungarian)

Amoretti: Sonnet 8 (English)


More then most faire, full of the living fire

Kindled above unto the Maker nere,

No eies, but ioyes, in which al powers conspire,

That to the world naught else be counted deare!

Thrugh your bright beams doth not the blinded guest

Shoot out his darts to base affections wound;

But angels come, to lead fraile mindes to rest

In chast desires, on heavenly beauty bound.

You frame my thoughts, and fashion me within;

You stop my toung, and teach my hart to speake;

You calme the storme that passion did begin,

Strong thrugh your cause, but by your vertue weak.

Dark is the world where your light shined never;

Well is he borne that may behold you ever.



Amoretti: 8. szonett (Hungarian)


Te legszebbnél is szebb, élő tüzed

a mennyben gyúlt ki, Teremtőd előtt,

örömet ontsz, szem, oly tündökletest,

a föld nem hordhat hozzád mérhetőt.

Sugarad nem vak íjász lőtte ki,

s nyomán nem hitvány szenvedély fakad;

a gyarló lelket angyal vezeti:

égi szépséghez tiszta áhitat.

Elmém és lelkem te formálod át,

szám helyett szólni tanítod szivem,

ha vad hullámként tornyosul a vágy,

s megtörne mégis, rajtad elpihen.

Sötét a föld, minek sugárt nem adsz,

s aki csak megpillanthat, boldog az.

N. Kiss Zsuzsa

 
 
0 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2013-09-25 10:57:28, szerda
 
  Spenser, Edmund: Amoretti: 34. szonett (Amoretti: Sonnet 34 in Hungarian)

Amoretti: Sonnet 34 (English)


Lyke as a ship, that through the ocean wyde

By conduct of some star doth make her way,

Whenas a storm hath dimd her trusty guyde,

Out of her course doth wander far astray,

So I, whose star, that wont with her bright ray

Me to direct, with cloudes is over-cast,

Doe wander now in darknesse and dismay,

Through hidden perils round about me plast.

Yet hope I well that, when this storme is past,

My Helice*, the lodestar of ray lyfe,

Will shine again, and looke on me at last,

With lovely light to cleare my cloudy grief.

Till then I wander carefull, comfortlesse,

In secret sorrow and sad pensivenesse.


Amoretti: 34. szonett (Hungarian)


Mint hajó, mely a tág tengereken

egy csillag vezérletével haladt,

ha vihar jő, s elfödi hirtelen,

pályát tévesztve, nem talál utat,

úgy én, kinek csillaga nem mutat

fényével irányt, s felhőbe merül,

sötétben bolygok, vészes ég alatt,

míg rejtett félelmek vesznek körül.

Mégis hiszem, ha a vihar elül,

Helice, életem vezércsillaga,

rám néz megint, és új fényre derül,

hogy gond-felhőm oszoljon általa.

Addig csak bolygok enyhülettelen

sötét búm titkos útvesztőiben.

Somlyó György

 
 
1 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2013-09-24 07:32:44, kedd
 
  Spenser, Edmund: Amoretti: 75. szonett (Amoretti: Sonnet 75 in Hungarian)

Amoretti: Sonnet 75 (English)


One day I wrote her name upon the strand,

But came the waves and washed it away:

Again I write it with a second hand,

But came the tide, and made my pains his prey.

Vain man, said she, that doest in vain assay,

A mortal thing so to immortalize,

For I myself shall like to this decay,

And eek my name be wiped out likewise.

Not so, (quod I) let baser things devise

To die in dust, but you shall live by fame:

My verse, your virtues rare shall eternize,

And in the heavens write your glorious name.

Where whenas death shall all the world subdue,

Our love shall live, and later life renew.





Amoretti: 75. szonett (Hungarian)


Homokba írtam kedvesem nevét,

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam ujra minden betüjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve

a lány - megfogni a pillanatot,

hisz magam is így omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! - feleltem -; híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölirom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megujul.

Szabó Lőrinc

 
 
2 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2013-09-22 05:01:31, vasárnap
 
  Spenser, Edmund: Amoretti: 68. szonett (Amoretti: Sonnet 68 in Hungarian)

Amoretti: Sonnet 68 (English)


Most glorious Lord of lyfe! that on this day

Didst make thy triumph over death and sin,

And, having harrowd hell, didst bring away

Captivity thence captive, us to win,

This ioyous day, dear Lord, with ioy begin;

And grant that we, for whom thou diddest dy,

Being with thy deare blood clene washt from sin,

May live for ever in felicity;

And that thy love we weighing worthily,

May likewise love thee for the same againe,

And for thy sake, that all lyke deare didst buy.

With love may one another entertayne!

So let us love, deare Love, lyke as we ought:

Love is the lesson which the Lord us taught.




Amoretti: 68. szonett (Hungarian)


Élő nagy Isten! most, hogy felvirul

a nap, mikor halált és bűnt kezed

lebírt; s pokolból vontad fel rabul

a rabságot, hogy minket megszerezz:

e víg napot, Uram, vidulva kezdd;

és tedd, hogy mind, kiket halálod váltott

Jobb létre, s bűntől véred fürdetett,

éljünk örökre immár jó világot!

Szeretteidnek, tudván drágaságod,

azonképp add, hogy téged is szeressünk;

s érted, mert lettünk megvett földi másod,

szerelmes társul egymással lehessünk!

Szeretnünk hát, szerelmesem, szabad:

szerelmet ró ránk szent parancsolat.

Géher István

 
 
2 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2013-09-20 08:00:28, péntek
 
  Spenser, Edmund: Amoretti: 3. szonett (Amoretti: Sonnet 3 in Hungarian)

Amoretti: Sonnet 3 (English)


The soverayne beauty which I doo admyre,

Witnesse the world how worthy to be prayzed!

The light wherof hath kindled heavenly fyre

In my fraile spirit, by her from basenesse raysed;

That being now with her huge brightnesse dazed,

Base thing I can no more endure to view:

But, looking still on her, I stand amazed

At wondrous sight of so celestiall hew.

So when my toung would speak her praises dew,

It stopped is with thoughts astonishment;

And when my pen would write her titles true,

It ravisht is with fancies wonderment:

Yet in my hart I then both speak and write

The wonder that my wit cannot endite.




Amoretti: 3. szonett (Hungarian)


Királyi szépséget magasztalok,

tanú a világ, mily méltó e tett:

gyarló lelkem, hol égi tűz lobog,

az undok mélyből felemelkedett.

A becstelent nem tűröm, ahelyett

fényében bódultan őt bámulom:

e csodás, égi látomás felett

bűvkörbe vonva nő csodálatom.

S ha dicsérni őt jő az alkalom,

döbbenten áll a nyelv s a gondolat;

s míg igaz arcát zengené dalom,

a képzelet csodája elragad.

És mégis feltárom szivemen át,

mit szellemem nem ér el, a csodát.

Bárány Ferenc

 
 
0 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2011-10-28 09:38:50, péntek
 
  Spenser, Edmund: Epithalamion (Epithalamion in Hungarian)

Epithalamion (English)


Ye learned sisters which have oftentimes

Beene to me ayding, others to adorne:

Whom ye thought worthy of your gracefull rymes,

That even the greatest did not greatly scorne

To heare theyr names sung in your simple layes,

But joyed in theyr prayse.

And when ye list your owne mishaps to mourne,

Which death, or love, or fortunes wreck did rayse,

Your string could soone to sadder tenor turne,

And teach the woods and waters to lament

Your dolefull dreriment.

Now lay those sorrowfull complaints aside,

And having all your heads with girland crownd,

Helpe me mine owne loves prayses to resound,

Ne let the same of any be envide:

So Orpheus did for his owne bride,

So I unto my selfe alone will sing,

The woods shall to me answer and my Eccho ring.



Early before the worlds light giving lampe,

His golden beame upon the hils doth spred,

Having disperst the nights unchearefull dampe,

Doe ye awake, and with fresh lusty hed,

Go to the bowre of my beloved love,

My truest turtle dove,

Bid her awake; for Hymen is awake,

And long since ready forth his maske to move,

With his bright Tead that flames with many a flake,

And many a bachelor to waite on him,

In theyr fresh garments trim.

Bid her awake therefore and soone her dight,

For lo the wished day is come at last,

That shall for al the paynes and sorrowes past,

Pay to her usury of long delight:

And whylest she doth her dight,

Doe ye to her of joy and solace sing,

That all the woods may answer and your eccho ring.



Bring with you all the Nymphes that you can heare

Both of the rivers and the forrests greene:

And of the sea that neighbours to her neare,

Al with gay girlands goodly wel beseene.

And let them also with them bring in hand

Another gay girland

For my fayre love of lillyes and of roses,

Bound truelove wize with a blew silke riband.

And let them make great store of bridale poses,

And let them eeke bring store of other flowers

To deck the bridale bowers.

And let the ground whereas her foot shall tread,

For feare the stones her tender foot should wrong

Be strewed with fragrant flowers all along,

And diapred lyke the discolored mead.

Which done, doe at her chamber dore awayt,

For she will waken strayt,

The whiles doe ye this song unto her sing,

The woods shall to you answer and your Eccho ring.



Ye Nymphes of Mulla which with carefull heed,

The silver scaly trouts doe tend full well,

And greedy pikes which use therein to feed,

(Those trouts and pikes all others doo excell)

And ye likewise which keepe the rushy lake,

Where none doo fishes take,

Bynd up the locks the which hang scatterd light,

And in his waters which your mirror make,

Behold your faces as the christall bright,

That when you come whereas my love doth lie,

No blemish she may spie.

And eke ye lightfoot mayds which keepe the deere,

That on the hoary mountayne use to towre,

And the wylde wolves which seeke them to devoure,

With your steele darts doo chace from comming neer,

Be also present heere,

To helpe to decke her and to help to sing,

That all the woods may answer and your eccho ring.



Wake, now my love, awake; for it is time,

The Rosy Morne long since left Tithones bed,

All ready to her silver coche to clyme,

And Phoebus gins to shew his glorious hed.

Hark how the cheerefull birds do chaunt theyr laies

And carroll of loves praise.

The merry Larke hir mattins sings aloft,

The thrush replyes, the Mavis descant playes,

The Ouzell shrills, the Ruddock warbles soft,

So goodly all agree with sweet consent,

To this dayes merriment.

Ah my deere love why doe ye sleepe thus long,

When meeter were that ye should now awake,

T'awayt the comming of your joyous make,

And hearken to the birds lovelearned song,

The deawy leaves among.

For they of joy and pleasance to you sing,

That all the woods them answer and theyr eccho ring.



My love is now awake out of her dreames,

And her fayre eyes like stars that dimmed were

With darksome cloud, now shew theyr goodly beames

More bright then Hesperus his head doth rere.

Come now ye damzels, daughters of delight,

Helpe quickly her to dight,

But first come ye fayre houres which were begot

In Joves sweet paradice, of Day and Night,

Which doe the seasons of the yeare allot,

And al that ever in this world is fayre

Doe make and still repayre.

And ye three handmayds of the Cyprian Queene,

The which doe still adorne her beauties pride,

Helpe to addorne my beautifullest bride:

And as ye her array, still throw betweene

Some graces to be seene,

And as ye use to Venus, to her sing,

The whiles the woods shal answer and your eccho ring.



Now is my love all ready forth to come,

Let all the virgins therefore well awayt,

And ye fresh boyes that tend upon her groome

Prepare your selves; for he is comming strayt.

Set all your things in seemely good aray

Fit for so joyfull day,

The joyfulst day that ever sunne did see.

Faire Sun, shew forth thy favourable ray,

And let thy lifull heat not fervent be

For feare of burning her sunshyny face,

Her beauty to disgrace.

O fayrest Phoebus, father of the Muse,

If ever I did honour thee aright,

Or sing the thing, that mote thy mind delight,

Doe not thy servants simple boone refuse,

But let this day let this one day be myne,

Let all the rest be thine.

Then I thy soverayne prayses loud will sing,

That all the woods shal answer and theyr eccho ring.



Harke how the Minstrels gin to shrill aloud

Their merry Musick that resounds from far,

The pipe, the tabor, and the trembling Croud,

That well agree withouten breach or jar.

But most of all the Damzels doe delite,

When they their tymbrels smyte,

And thereunto doe daunce and carrol sweet,

That all the sences they doe ravish quite,

The whyles the boyes run up and downe the street,

Crying aloud with strong confused noyce,

As if it were one voyce.

Hymen io Hymen, Hymen they do shout,

That even to the heavens theyr shouting shrill

Doth reach, and all the firmament doth fill,

To which the people standing all about,

As in approvance doe thereto applaud

And loud advaunce her laud,

And evermore they Hymen Hymen sing,

That al the woods them answer and theyr eccho ring.



Loe where she comes along with portly pace

Lyke Phoebe from her chamber of the East,

Arysing forth to run her mighty race,

Clad all in white, that seemes a virgin best.

So well it her beseemes that ye would weene

Some angell she had beene.

Her long loose yellow locks lyke golden wyre,

Sprinckled with perle, and perling flowres a tweene,

Doe lyke a golden mantle her attyre,

And being crowned with a girland greene,

Seeme lyke some mayden Queene.

Her modest eyes abashed to behold

So many gazers, as on her do stare,

Upon the lowly ground affixed are.

Ne dare lift up her countenance too bold,

But blush to heare her prayses sung so loud,

So farre from being proud.

Nathlesse doe ye still loud her prayses sing,

That all the woods may answer and your eccho ring.



Tell me ye merchants daughters did ye see

So fayre a creature in your towne before?

So sweet, so lovely, and so mild as she,

Adornd with beautyes grace and vertues store,

Her goodly eyes lyke Saphyres shining bright,

Her forehead yvory white,

Her cheekes lyke apples which the sun hath rudded,

Her lips lyke cherryes charming men to byte,

Her brest like to a bowle of creame uncrudded,

Her paps lyke lyllies budded,

Her snowie necke lyke to a marble towre,

And all her body like a pallace fayre,

Ascending uppe with many a stately stayre,

To honors seat and chastities sweet bowre.

Why stand ye still ye virgins in amaze,

Upon her so to gaze,

Whiles ye forget your former lay to sing,

To which the woods did answer and your eccho ring.



But if ye saw that which no eyes can see,

The inward beauty of her lively spright,

Garnisht with heavenly guifts of high degree,

Much more then would ye wonder at that sight,

And stand astonisht lyke to those which red

Medusaes mazeful hed.

There dwels sweet love and constant chastity,

Unspotted fayth and comely womenhed,

Regard of honour and mild modesty,

There vertue raynes as Queene in royal throne,

And giveth lawes alone.

The which the base affections doe obay,

And yeeld theyr services unto her will,

Ne thought of thing uncomely ever may

Thereto approch to tempt her mind to ill.

Had ye once seene these her celestial threasures,

And unrevealed pleasures,

Then would ye wonder and her prayses sing,

That al the woods should answer and your eccho ring.



Open the temple gates unto my love,

Open them wide that she may enter in,

And all the postes adorne as doth behove,

And all the pillours deck with girlands trim,

For to recyve this Saynt with honour dew,

That commeth in to you.

With trembling steps and humble reverence,

She commeth in, before th'almighties vew:

Of her ye virgins learne obedience,

When so ye come into those holy places,

To humble your proud faces;

Bring her up to th'high altar that she may,

The sacred ceremonies there partake,

The which do endlesse matrimony make,

And let the roring Organs loudly play

The praises of the Lord in lively notes,

The whiles with hollow throates

The Choristers the joyous Antheme sing,

That al the woods may answere and their eccho ring.



Behold whiles she before the altar stands

Hearing the holy priest that to her speakes

And blesseth her with his two happy hands,

How the red roses flush up in her cheekes,

And the pure snow with goodly vermill stayne,

Like crimsin dyde in grayne,

That even th'Angels which continually,

About the sacred Altare doe remaine,

Forget their service and about her fly,

Ofte peeping in her face that seemes more fayre,

The more they on it stare.

But her sad eyes still fastened on the ground,

Are governed with goodly modesty,

That suffers not one looke to glaunce awry,

Which may let in a little thought unsownd.

Why blush ye love to give to me your hand,

The pledge of all our band?

Sing ye sweet Angels, Alleluya sing,

That all the woods may answere and your eccho ring.



Now al is done; bring home the bride againe,

Bring home the triumph of our victory,

Bring home with you the glory of her gaine,

With joyance bring her and with jollity.

Never had man more joyfull day then this,

Whom heaven would heape with blis.

Make feast therefore now all this live long day,

This day for ever to me holy is,

Poure out the wine without restraint or stay,

Poure not by cups, but by the belly full,

Poure out to all that wull,

And sprinkle all the postes and wals with wine,

That they may sweat, and drunken be withall.

Crowne ye God Bacchus with a coronall,

And Hymen also crowne with wreathes of vine,

And let the Graces daunce unto the rest;

For they can doo it best:

The whiles the maydens doe theyr carroll sing,

To which the woods shal answer and theyr eccho ring.



Ring ye the bels, ye yong men of the towne,

And leave your wonted labors for this day:

This day is holy; doe ye write it downe,

That ye for ever it remember may.

This day the sunne is in his chiefest hight,

With Barnaby the bright,

From whence declining daily by degrees,

He somewhat loseth of his heat and light,

When once the Crab behind his back he sees.

But for this time it ill ordained was,

To chose the longest day in all the yeare,

And shortest night, when longest fitter weare:

Yet never day so long, but late would passe.

Ring ye the bels, to make it weare away,

And bonefiers make all day,

And daunce about them, and about them sing:

That all the woods may answer, and your eccho ring.



Ah when will this long weary day have end,

And lende me leave to come unto my love?

How slowly do the houres theyr numbers spend?

How slowly does sad Time his feathers move?

Hast thee O fayrest Planet to thy home

Within the Westerne fome:

Thy tyred steedes long since have need of rest.

Long though it be, at last I see it gloome,

And the bright evening star with golden creast

Appeare out of the East.

Fayre childe of beauty, glorious lampe of love

That all the host of heaven in rankes doost lead,

And guydest lovers through the nightes dread,

How chearefully thou lookest from above,

And seemst to laugh atweene thy twinkling light

As joying in the sight

Of these glad many which for joy doe sing,

That all the woods them answer and their echo ring.



Now ceasse ye damsels your delights forepast;

Enough is it, that all the day was youres:

Now day is doen, and night is nighing fast:

Now bring the Bryde into the brydall boures.

Now night is come, now soone her disaray,

And in her bed her lay;

Lay her in lillies and in violets,

And silken courteins over her display,

And odourd sheetes, and Arras coverlets.

Behold how goodly my faire love does ly

In proud humility;

Like unto Maia, when as Jove her tooke,

In Tempe, lying on the flowry gras,

Twixt sleepe and wake, after she weary was,

With bathing in the Acidalian brooke.

Now it is night, ye damsels may be gon,

And leave my love alone,

And leave likewise your former lay to sing:

The woods no more shal answere, nor your echo ring.



Now welcome night, thou night so long expected,

That long daies labour doest at last defray,

And all my cares, which cruell love collected,

Hast sumd in one, and cancelled for aye:

Spread thy broad wing over my love and me,

That no man may us see,

And in thy sable mantle us enwrap,

From feare of perrill and foule horror free.

Let no false treason seeke us to entrap,

Nor any dread disquiet once annoy

The safety of our joy:

But let the night be calme and quietsome,

Without tempestuous storms or sad afray:

Lyke as when Jove with fayre Alcmena lay,

When he begot the great Tirynthian groome:

Or lyke as when he with thy selfe did lie,

And begot Majesty.

And let the mayds and yongmen cease to sing:

Ne let the woods them answer, nor theyr eccho ring.



Let no lamenting cryes, nor dolefull teares,

Be heard all night within nor yet without:

Ne let false whispers, breeding hidden feares,

Breake gentle sleepe with misconceived dout.

Let no deluding dreames, nor dreadful sights

Make sudden sad affrights;

Ne let housefyres, nor lightnings helpelesse harmes,

Ne let the Pouke, nor other evill sprights,

Ne let mischivous witches with theyr charmes,

Ne let hob Goblins, names whose sence we see not,

Fray us with things that be not.

Let not the shriech Oule, nor the Storke be heard:

Nor the night Raven that still deadly yels,

Nor damned ghosts cald up with mighty spels,

Nor griesly vultures make us once affeard:

Ne let th'unpleasant Quyre of Frogs still croking

Make us to wish theyr choking.

Let none of these theyr drery accents sing;

Ne let the woods them answer, nor theyr eccho ring.



But let stil Silence trew night watches keepe,

That sacred peace may in assurance rayne,

And tymely sleep, when it is tyme to sleepe,

May poure his limbs forth on your pleasant playne,

The whiles an hundred little winged loves,

Like divers fethered doves,

Shall fly and flutter round about your bed,

And in the secret darke, that none reproves,

Their prety stelthes shal worke, and snares shal spread

To filch away sweet snatches of delight,

Conceald through covert night.

Ye sonnes of Venus, play your sports at will,

For greedy pleasure, carelesse of your toyes,

Thinks more upon her paradise of joyes,

Then what ye do, albe it good or ill.

All night therefore attend your merry play,

For it will soone be day:

Now none doth hinder you, that say or sing,

Ne will the woods now answer, nor your Eccho ring.



Who is the same, which at my window peepes?

Or whose is that faire face, that shines so bright,

Is it not Cinthia, she that never sleepes,

But walkes about high heaven al the night?

O fayrest goddesse, do thou not envy

My love with me to spy:

For thou likewise didst love, though now unthought,

And for a fleece of woll, which privily,

The Latmian shephard once unto thee brought,

His pleasures with thee wrought.

Therefore to us be favorable now;

And sith of wemens labours thou hast charge,

And generation goodly dost enlarge,

Encline thy will t'effect our wishfull vow,

And the chast wombe informe with timely seed,

That may our comfort breed:

Till which we cease our hopefull hap to sing,

Ne let the woods us answere, nor our Eccho ring.



And thou great Juno, which with awful might

The lawes of wedlock still dost patronize,

And the religion of the faith first plight

With sacred rites hast taught to solemnize:

And eeke for comfort often called art

Of women in their smart,

Eternally bind thou this lovely band,

And all thy blessings unto us impart.

And thou glad Genius, in whose gentle hand,

The bridale bowre and geniall bed remaine,

Without blemish or staine,

And the sweet pleasures of theyr loves delight

With secret ayde doest succour and supply,

Till they bring forth the fruitfull progeny,

Send us the timely fruit of this same night.

And thou fayre Hebe, and thou Hymen free,

Grant that it may so be.

Til which we cease your further prayse to sing,

Ne any woods shal answer, nor your Eccho ring.



And ye high heavens, the temple of the gods,

In which a thousand torches flaming bright

Doe burne, that to us wretched earthly clods,

In dreadful darknesse lend desired light;

And all ye powers which in the same remayne,

More then we men can fayne,

Poure out your blessing on us plentiously,

And happy influence upon us raine,

That we may raise a large posterity,

Which from the earth, which they may long possesse,

With lasting happinesse,

Up to your haughty pallaces may mount,

And for the guerdon of theyr glorious merit

May heavenly tabernacles there inherit,

Of blessed Saints for to increase the count.

So let us rest, sweet love, in hope of this,

And cease till then our tymely joyes to sing,

The woods no more us answer, nor our eccho ring.



Song made in lieu of many ornaments,

With which my love should duly have bene dect,

Which cutting off through hasty accidents,

Ye would not stay your dew time to expect,

But promist both to recompens,

Be unto her a goodly ornament,

And for short time an endlesse moniment.





Epithalamion (Hungarian)


Ti bölcs nővérek, engem már sok éve

segéltek ékesgetni másokat

kecses rímekre méltóknak itélve,

nagyok se bánták hódolástokat,

ha nevük zendült szegény dalotokban,

kedvük telt benne gyakran;

ha soroltátok önnön bajotok,

halállal, vággyal, balsorssal rakottan,

hamar bánatra váltott húrotok,

sírni tanított erdőt, patakot,

veletek gyászolót;

de most a jajt hagyjátok messzire,

míg virág koszorúzza fejetek,

szerelmem himnuszát segítsetek

visszhangzani, s ne légyen irigye:

mint orpheusi nász-zene,

leszek én is magányban szólaló,

erdő felel nekem, halld, visszacseng Echo.



Korán, mielőtt a világ lámpája

hegyekre hinti arany sugarát

s az éj kedvetlen árnyát szétkuszálja,

ébredtek, ti, friss kedvvel fonva át

a hajlékot, hol él szerelmem, én

leghívebb gerlicém;

keltsétek őt; hisz Hymen éberen

készül maszkját levetni könnyedén,

fáklyája szikráz, lángol fényesen,

nyomában lásd az ifjak csapatát,

sok új s illő ruhát.

Keltsétek, jó ha öltözni siet,

mert ím, a várva várt nap ideért,

mely régi fájdalomért, bánatért

hosszú gyönyör kamatjával fizet;

s míg nincs rajt öltözet,

vígság s vigasz a dalolni-való,

erdő feleljen, és csendüljön fel Echo.



Hívjátok, jöjjön nimfák serege

a folyamból s a zöld erdő alól

s a tengerről mely szomszédos vele,

mind virág-füzérrel kápráztatón.

De hozzanak kezükben is azért

másik virág-füzért

kéklő selyem szalaggal kötve át

páromnak, rózsa-pírt, liljom-fehért,

és halmozzanak csokor-garmadát

szép jegyesemnek, még sok más virágot,

borítson nászi házat.

S végül a földet, mert érinti lába,

hogy lágy talpát a kavics meg ne sértse,

illatos virág mindenütt behintse,

mint tarka mező szirom-sokasága.

Most ajtaját hagyjátok messze mind,

mert már ébren tekint,

és míg daloltok néki, hallható:

az erdő ráfelel, és visszacseng Echo.



Mulla nimfái, kik oly gondosan

óvtok pisztrángot, ezüst-pikkelyest,

és csukát, mely fölfalja csúfosan

(ily csuka, pisztráng: jobb nincs, ne keresd);

s kik lakjátok a zsombékos tavat,

hol egy se fog halat,

fogjátok omló hajfürtjeitek,

s vízben, hol tükröződik az alak,

kristályban vizsgáljátok képetek,

hogy majd elérve párom ajtaját,

ne láthasson hibát.

S könnyűléptű lányok, kik őrzitek

az őzet, a havas hegy állatát

s vad farkasra irányoztok dzsidát,

és prédájától messze űzitek,

ti is segítsetek

felékszerezni őt, sok dúdoló

s az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Kelj föl, szerelmem, kelj föl, ideje,

Tithonus ágyából Hajnal kilép,

készen áll, várja ezüst szekere,

Phoebus emeli glóriás fejét.

Figyeld, madár zendül, dús ária

a szerelem dala.

Vidám pacsirta reggelt énekel,

felel rigó kisérő szólama,

vörösbegy-trilla ékesíti fel,

egyetértőn, összhangban hirdetik

a nap szépségeit.

Mért szunnyadsz, kedvesem, mélységesen,

illendőbb lenne, ha már készen állnál,

boldog mátkád érkezésére várnál,

hallgatnád a madárdalt édesen,

nedves lomb mélyiben,

mind örömről s gyönyörről csattogó,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Szerelmem felébredt álmaiból,

és szép szeme, csillag, mit árnyba vont

a felhő, most ragyog lángjaitól,

fényesebbet még Hesperus sem ont.

Segítsetek, ti gyönyör szűzei,

ruháit ölteni,

s először ti, szép Hórák, akiket

vágy édes édenében isteni

Nap s Éj nemzett, s felosztva éveket

szakokra, mind a földi kellemek

hadát segélitek.

Cypria három szolgálója, ti

a szépek szépét ékesítitek,

eközben kegyesen segítsetek

arámat is felékesíteni,

így lészen mennyei.

Mint Venusnál, daloljatok, hahó,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Szerelmem most már kész az útra, ti

szüzek, hűségesen őrködjetek,

s ti fickók, vőlegény inasai,

mindgyárt jön ő is, készülődjetek.

Illendő szép rendben minden ragyogjon

ily boldog napra méltón,

kezdettől örökig legboldogabbra.

Nap, hívd elő sugarad, oltalmazzon,

életadó heved csak simogassa,

meg ne égesse Nap-fényű orcáját

és meg ne rontsa báját.

Legdrágább Phoebus, Múzsák atyja te,

ha valaha méltón tiszteltelek,

ha énekemmel derítettelek,

hallgass szolgád halk kérelmeire,

ez egy napot ha nékem engeded,

a többi mind tied.

Vagyok uralmadat magasztaló,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



A Minstrelek zenéje jólesik,

távolból hangzó víg zenevihar,

a dob, a rezgő hegedű, a síp,

mind egyetértő, nincsen zűrzavar.

De legfőképpen a kisasszonyok,

kis kézzel dobolók

táncolnak és dalolnak édesen,

minden érzéket elkápráztatók;

míg a lurkók az utcán hevesen

fel-alá futva lármáznak sokan,

zagyván, egyhanguan:

Hymen io Hymen — kiáltanak,

harsány szavuk felszáll az egekig,

tán a mindenséget betölthetik;

népes csoportozatban férfiak

álldogálva tapsolnak lelkesen,

áldják hűségesen,

dicséri Hyment a sok daloló,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Tekintsd! ott lejt előkelőn, akár

napkeleti házából Phoebe kél,

hogy nagy pályáját végigfussa már,

s mint szűzhöz illendő, talpig fehér.

Olyan jól illik neki, hiheted,

talán angyal lehet.

Dús szőke tincsei aranyrugók,

gyönggyel s gyöngyös virággal ékesek,

fátylát s palástját bearanyozók,

zöld füzér koronázza fényesen:

szűz királynő, igen!

És szende pillantását leszegi,

hány bámulója, hódolója van,

de ő csak földre néz ájtatosan,

tekintetét fölvetni nem meri,

csak elpirul, hallván dicséretét,

nincs benne büszkeség,

de annál inkább magasztalja szó,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Árus-lányok, hát áruljátok el,

volt-é e városban ily báj-alak,

ki édesen, szelíden ünnepel,

kellem s erény lehet-e gazdagabb?

Szép szeme, mint zafír, fényt sugarazva,

s pirosló alma-orca,

és homloka elefántcsont-fehér,

férfiakat csábít cseresznye-ajka,

keble mint friss tejszínnel telt edény,

s két lilioma kél,

nyaka márvány torony meredeke,

teljes teste szépséges palota,

dicső lépcsőfokok magaslata,

tisztaság és szemérem székhelye.

Mért hallgattatok el, kedves szüzek,

csodálva nézitek,

hirtelen elnémult a nótaszó,

az erdő nem felel, vissza nem cseng Echo.



De ha látnátok, mit nem lát a szem,

élő lelke benső szépségeit

égi adományoktól ékesen,

hát még jobban elámulnátok itt,

megállva meglepetten, mint ki lát

Medusa-koponyát.

Édes vágy, állandóság lakja mélyét,

szeplőtlen hűség, lágy asszonyiság,

tisztelettudás és szelíd szerénység,

királynőként erkölcs uralkodik

és törvény tartatik,

őnéki enged minden szenvedély

s mindnyája szolgálja akaratát,

nem viszi kísértésbe a szeszély,

illetlen gondolat nem járja át.

Ó, ha látnátok égi ékességét,

rejtett gyönyörűségét,

ámulnátok, csak dicsérni való,

erdő felelne, és visszacsengne Echo.



Tárjátok ki a templom kapuját,

szélesre nyissátok, rögtön belépjen,

lássa méltóságos oszlopzatát,

pilléreket csupa virágfüzérben,

méltó tisztesség várja e szüzet,

ki mostan érkezett.

Remegő léptekkel és hódolón

a Mindenható elé lépeget.

Tanuljatok alázatot bizony,

lányok, kik a szentélybe jöttetek,

legyen hű szívetek:

a nagy oltárhoz vezessétek őt,

hogy a szent szertartásban részt vegyen,

mely házasságba vezet tisztesen,

s az orgonán zúgjon az Úr előtt

Isten-dicséret ünnepélyesen,

kórista-nyelveken

legyen az öröm-ének áradó,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Lássátok őt most az oltár előtt,

hallgatva hozzá beszélő papot,

ki boldogító kézzel áldja őt,

s orcáján piros rózsa kél legott,

mint tiszta hó, skarláttal szinezett,

kárminnal erezett,

hogy az angyalok is, kik szűntelen

ott lebegnek a szent oltár felett,

szolgálatuk felejtik hirtelen,

csak arcát lesve, hogy mindegyre szebb,

nézéstől kedvesebb.

Komoly szemét földre süti a jó,

szende szerénység a kormányosa,

rossz gondolat nem követi soha,

a sanda pillantástól zárkozó.

Miért pirulsz, míg kezedet adod,

házasság-zálogot?

Angyalok, itt alleluja való,

s az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Minden kész; a menyasszonyt vidd haza,

vidd haza győzedelmi koronád,

a dicsőséget elnyerted vala,

boldogan vidd, s vígan öleljed át.

Ember nem ért még ilyen szép napot:

menny-áldással rakott.

A teljes áldott nap ünnep legyen,

örökre szent, Istennek áldozott;

öntsetek bort hamar, bőkezűen,

korsóval, ne kupával mérjetek

körben mindenkinek,

öntsetek borral oszlopot, falat,

izzadjanak bortól mámorosan,

Bacchust koronázzátok ittasan,

s Hymen fején legyen szőlő-fonat,

s a Gratiák oly táncot lejtsenek,

mit csak ők értenek;

míg lányok ajkán zengve kél a szó,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



Kondítsátok meg a harangokat,

legények, félre munka ily napon,

írjátok: szent e nap és szent marad,

emlékezzék rá idegen s rokon.

Ma délben a Nap-állás óriás:

a fényes Barnabás,

honnét naponta hanyatlani fog,

fénye, heve már nem olyan csodás,

hátranéz, s látja a Rák csillagot.

Most az egyszer rosszul rendeltetett

év leghosszabb napját választani

s legkurtább éjét; megfordítani

jobb volna: lassú éjjet, gyors delet.

Zendítsétek meg a harangokat,

máglyák lángoljanak

s táncoljátok körül, sok harsogó,

erdő feleljen, és visszacsengjen Echo.



Végződik-é a gyötrő hosszu nap,

és szerelmemhez végre beereszt?

A percek mért ily lomhán múlanak?

A bús idő szárnyat mozgatni rest.

Igyekszel már, ó, legszebb csillagom,

tengerbe nyugaton,

fáradt minden lovad, már elpihen.

Alkonyul, bármi lassan, láthatom,

fénylő Venus arany sisakja lenn

tűnik föl keleten.

Szépség lánya, szerelem mécse te,

égi vendégek sorát vezető,

szeretőknek éjben útjelölő,

ránk égi derűvel tekintve le,

pillogó fényed szinte nevető,

látván örvendező

sokaságot, mind kedvvel daloló,

az erdő ráfelel, halld, visszacseng Echo.



A mulatságnak vége, hölgyeim,

elég, hogy az egész nap tietek volt,

a napnak vége, éj közelget ím,

vigyétek nászi lakba a menyasszonyt.

Éj van, vetkőztessétek hamarost,

dugjátok ágyba most,

ibolyák és liliomok közé,

terítsetek rá selymet, szép habost,

illatos gyolcsot, hímzést is fölé.

Nézzétek, milyen bájosan pihen,

büszkén, készségesen;

Maia, mikor Jupiter érte jött

Tempébe vinni, virág közt hevert

álom s ébrenlét közt pihenve, mert

Acidalia-habban fürödött.

Mehettek, hölgyeim, az éj delel,

már őt hagyjátok el

s a dalt is, énekelni nem való,

erdő némuljon, és ne csendüljön Echo.



Légy üdvözölve, éj, te várva várt,

hosszú napok baját megenyhited,

minden bút, mellyel a szerelem árt,

egybegyűjtesz s végképp megszűnteted;

széles szárnyad kettőnk fölé terítsd,

szemektől elkerítsd,

takarjon bennünket sötét palást,

s veszély vagy rémület nem háborít.

Háríts el rólunk csalfa árulást,

aggály helyett adj óvó mély sötétet,

nyugodt gyönyörűséget:

teljék az éj békésen, biztosan,

hol vihar, félelem le nem teper,

mint mikor Alcmenával Jupiter

Tiryns nagy ifját nemzé titkosan;

vagy mikor véled hált, ó, Éjszaka

s Phoebus lőn magzata.

Lányok, fiúk, már elnémulni jó,

erdő ne szólhasson, ne csenghessen Echo.



Ne légyen gyászos könny, se jajgatás,

itt bent, vagy kintről, egész éjszaka,

enyhe álmot ne sértsen susogás,

sokféle rejtett félelem oka.

Ijesztő rémkép, ál-veszedelem

ne keltsen hirtelen

aggályt, se tűzvész, se villámcsapás,

se Puck vagy más ily szellem-rejtelem,

se boszorkány bűvölés-báj olás,

se Hobgoblin, látatlan itt-levő

gonosz nem létező,

kuvik vagy gém ne hujjongasson itt,

se éji holló, baljós károgó,

se kísértet varázsa, moccanó,

se keselyű ne nyissa szárnyait,

se rusnya békakórus brekegése

alvásunkat ne sértse,

mindegyik kellemetlen daloló,

ne feleljen erdő, ne csendüljön Echo.



De őrködjék a csend, hű őriző,

és béke, biztonság uralkodik,

s álom-idő ha jő, álom-idő

szép tájra téríthesse lépteit,

míg kis szerelem-szárnyak százai

mint gerlék, játszani

szállnak keringve nászágya fölött,

s a jó árnyban, mert jobb nem látszani,

mint kedves tolvajok, csapda-vetők

működnek, gyönyör-foszlányt csenni el,

mit elfed éj-lepel.

Venus-fiak, töltsétek kedvetek,

mert ily játékot nem bán a gyönyör,

míg a boldogság édenébe tör,

mit bánja, jó vagy rossz a művetek.

Egész éjjel csak szórakozzatok,

mindjárt nappal ragyog,

most senki se gátol, se dal, se szó,

erdő se válaszol, vissza se cseng Echo.



Ki az, ki ablakon bekandikál,

a fényesen sütő szép tiszta kép?

Ez Cynthia, ki sose szundikál,

éjjel a magas mennyen lejtve lép.

Ne irigyeld, istennő fényvilága,

szerelmem kandikálva,

hiszen te is szerettél, s feleded:

a latmoszi pásztornak adománya

a gyapjú, melyért szíved szeretett,

páros kéjt élvezett.

Légy hát megértő, vágyunkat tudod:

vajúdó asszony kínját enyhited,

s te növeled a nemzedékeket,

javunkra fordítsad akaratod.

Az anyaméhet majd terméssel áldd,

növelje magzatát,

boldogságunkról nincs több mondható,

az erdő nem felel, nem visszhangoz Echo.



S te, nagy Juno, ki szörnyű hatalommal

még mindég a házasság őre vagy,

és megtanítád szentelt rítusokkal

pecsételni a fogadalmakat,

gyakran hívott művészeteddel ódd

a kínnal vajudót,

s add, hogy a frigy-kötés örök legyen,

és áldd meg a két eléd-járulót.

S te Genius, kinek kezeiben

a nászágy és a menyegzői lak

szűztiszta, szent marad,

szerelmi kéjek édes örömét

titkos segítséggel támogatod,

míg megterem gyümölcsként az utód,

időben add a termő, magvas éjt.

te szép Hebe, s te szabad Hymen,

engedd, hogy így legyen,

míg áldó énekünk elnémuló,

az erdő nem felel, vissza nem cseng Echo.



S te magas menny, istenek temploma,

hol ezer fáklya fényesen lobog,

általad szegény földi rög fia

homályban látja: vágyott fény ragyog;

s kegyes hatalmak, felülmúlva mind

halvány reményeink,

ránk árasztjátok áldásaitok

s küldtök szerencsét, hogy utódaink

sokan legyenek, mint a csillagok,

földet sokáig birtokoljanak

és boldoguljanak,

palotátokig emelkedjenek,

s dicső érdemeik jutalmaként

elnyerhessék a szentek örömét,

fenn szentélyeket örököljenek.

Párom, pihenjünk, reményt ád az ég,

addig mai kéjt zengnünk nem való,

erdő már nem felel, vissza nem cseng Echo.



Dal, készültél sok ékesség helyett,

illőbb lett volna elhalmoznom őt,

ám akadályoztak véletlenek,

így nem vártad meg a kellő időt,

de igéred, hogy még jóváteszed,

hát te légy az ő ornamentuma,

örökké tartó monumentuma.

Weöres Sándor
 
 
0 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2011-09-11 19:34:39, vasárnap
 
  Spenser, Edmund: A tündérkirálynő II. könyv 12. ének (részlet) (The Faerie Queene: Book II. Canto XII. (detail) in Hungarian)

The Faerie Queene: Book II. Canto XII. (detail) (English)


Etfsoones they heard a most melodious sound,

Of all that mote delight a daintie eare,

Such as attonce might not on liuing ground,

Saue in this Paradise, be heard elswhere:

Right hard it was, for wight, which did it heare,

To read, what manner musicke that mote bee:

For all that pleasing is to liuing eare,

Was there consorted in one harmonee,

Birdes, voyces, instruments, windes, waters, all agree.



The ioyous birdes shrouded in chearefull shade,

Their notes vnto the voyce attempred sweet;

Th'Angelicall soft trembling voyces made

To th'instruments diuine respondence meet:

The siluer sounding instruments did meet

With the base murmure of the waters fall:

The waters fall with difference discreet,

Now soft, now loud, vnto the wind did call:

The gentle warbling wind low answered to all.



There, whence that Musick seemed heard to bee,

Was the faire Witch her selfe now solacing,

With a new Louer, whom through sorceree

And witchcraft, she from farre did thither bring:

There she had him now layd a slombering,

In secret shade, after long wanton ioyes:

Whilst round about them pleasauntly did sing

Many faire Ladies, and lasciuious boyes,

That euer mixt their song with light licentious toyes.



And all that while, right ouer him she hong,

With her false eyes fast fixed in his sight,

As seeking medicine, whence she was stong,

Or greedily depasturing delight:

And oft inclining downe with kisses light,

For feare of waking him, his lips bedewd,

And through his humid eyes did sucke his spright,

Quite molten into lust and pleasure lewd;

Wherewith she sighed soft, as if his case she rewd.



The whiles some one did chaunt this louely lay;

Ah see, who so faire thing doest faine to see,

In springing flowre the image of thy day;

Ah see the Virgin Rose, how sweetly shee

Doth first peepe forth with bashfull modestee,

That fairer seemes, the lesse ye see her may;

Lo see soone after, how more bold and free

Her bared bosome she doth broad display;

Loe see soone after, how she fades, and falles away.



So passeth, in the passing of a day,

Of mortall life the leafe, the bud, the flowre,

Ne more doth flourish after first decay,

That earst was sought to decke both bed and bowre,

Of many a Ladie, and many a Paramowre:

Gather therefore the Rose, whilest yet is prime,

For soone comes age, that will her pride deflowre:

Gather the Rose of love, whilest yet is time,

Whilest louing thou mayst loued be with equall crime.



He ceast, and then gan all the quire of birdes

Their diuerse notes t'attune vnto his lay,

As in approuance of his pleasing words.

The constant paire heard all, that he did say,

Yet swarued not, but kept their forward way,

Through many couert groues, and thickets close,

In which they creeping did at last display

That wanton Ladie, with her louer lose,

Whose sleepie head she in her lap did soft dispose.



Vpon a bed of Roses she was layd,

As faint through heat, or dight to pleasant sin,

And was arayd, or rather disarayd,

All in a vele of silke and siluer thin,

That hid no whit her alablaster skin,

But rather shewd more white, if more might bee:

More subtile web Arachne can not spin,

Nor the fine nets, which oft we wouen see

Of scorched deaw, do not in th'aire more lightly flee.



Her snowy brest was bare to readie spoyle

Of hungry eies, which n'ote therewith be fild,

And yet through languour of her late sweet toyle,

Few drops, more cleare then Nectar, forth distild,

That like pure Orient perles adowne it trild,

And her faire eyes sweet smyling in delight,

Moystened their fierie beames, with which she thrild

Fraile harts, yet quenched not; like starry light

Which sparckling on the silent waues, does seeme more bright.



The young man sleeping by her, seemd to bee

Some goodly swayne of honorable place,

That certes it great pittie was to see

Him his nobilitie so foule deface;

A sweet regard, and amiable grace,

Mixed with manly sternnesse did appeare

Yet sleeping, in his well proportiond face,

And on his tender lips the downy heare

Did now but freshly spring, and silken blossomes beare.



His warlike armes, the idle instruments

Of sleeping praise, were hong vpon a tree,

And his braue shield, full of old moniments,

Was fowly ra'st, that none the signes might see;

Ne for them, ne for honour cared hee,

Ne ought, that did to his aduauncement tend,

But in lewd loues, and wastfull luxuree,

His dayes, his goods, his bodie he did spend:

O horrible enchantment, that him so did blend.





A tündérkirálynő II. könyv 12. ének (részlet) (Hungarian)


S hallottak ott oly édes dallamot,

mely az értő fül legfőbb öröme,

amilyet még soha nem hallhatott

földi tér, csak az édenek köre:

s bármi lénynek szólt, megítélnie

bajos volt, miféle zene lehet:

együtt a fül megannyi gyönyöre

szólt benne, ékesen illeszkedett,

madárdal, énekhang, szél, vizek, hangszerek.



Víg madarak kedves lombok alatt

daluk összhanggá édesen keverték;

angyali-lágy, remegő szavukat

hangszerekével mennyei kecsesség

egyesítette, ezüstös, remek-szép

kórus csendült vízesés morajába:

s e mély zúgást hol megszeliditették,

hol erősítették, szél susogása

járt köröttük, felelt kiük-kiük szavára.



Ahol mintha szólt volna a Zene,

a szép Boszorka ott töltötte kedvét

új Szeretővel: varázsereje

bűvölte oda, messzi idegenjét,

ki most mellette szendergett, pihent még

titkos árnyban, pajzánságok után,

s szép Hölgyek s pajkos fiúk énekelték

köröttük dalukat, s ennek során

el is játszottak, féktelenkedőn, buján.



S a nő végig a férfira hajolt,

hamis szemét látványára szegezte,

mintha gyógyulna, hol sebezte-volt

a kígyó, vagy mohón gyönyört legelne:

s gyakorta könnyű csókokkal lehelte,

föl ne ébressze, ajkát harmatozta,

szemén át szívta eleven szerelme

tüzét, kéjes vágyába máris oldva,

és sóhajtozva, mintha ellenére volna.



Míg valaki e szép dalt énekelte:

Ó, te, ki vidulsz ékes képeken,

lásd, ha virág nyit, Nap Tükre a kelyhe;

ah, nézd a Szűz Rózsát, mily ékesen

nyit s pillant, szerényen, szemérmesen,

s mintha úgy volna szebb, ha rejtezik;

de íme, már bátran s készségesen

tárul, bimbó-keblet meztelenít,

s hamar elmúlik, ó, nézd, veszti szirmait.



Igy tűnik, mint a nappal, a levél

s a rügy s virág halandó élete;

hanyatlik, s nincs, hogy új, friss nedve kél,

egyszer volt dísz, csak így virult vele

sok Hölgy s Lovag szerelmes nyughelye;

hát addig tépd a rózsát, míg virul,

mert jő s fonnyasztja rút vénség szele;

gyűjtsd Vágyad rózsáját, míg pirosul,

szeress, míg hasonló szép bűn vár válaszul.



Ekképp szólt. S a madarak kórusa

rákezdte újra, mintha helyeselne,

s példája lenne kellemes szava,

melynek a makacs pár mindjét figyelte,

míg haladt fáradatlan, nem pihenve,

ligetet bújt és bozót sűrejét

kúszta át, végül ama helyre lelve,

hol a kéjenc Hölgy fogta kedvesét,

ölén nyugtatván a Vadóc álmos fejét.



Rózsaágyon hevert a Nő, akár ha

hőtől alélna, vagy bűn mámorától,

bízó bájait tárta fel ruhája,

selyemszál- és ezüstszál-szőtte fátyol,

nem fedvén bőre alabástromából

szinte semmit, sőt, így volt az fehérebb;

Arachne készít ilyet fény-fonálból,

vagy maga a Nap, harmatos-ledéret,

mely mégis szűzi-tisztán szállva vág a légnek.



Hókeblét kedvre falhatták az éhes

szemek, s nem tudtak volna telni véle,

ám friss emlékű fáradása édes

méznél különb cseppeket csalt hegyébe,

s ezek gyöngyökként gördültek elébe;

szemén futkostak boldog mosolyok,

nedves tűz-sugárral átjárva, mégse

ölve gyönge szíveket: csillagok

tündöklőbbek így, ha fényük vízen ragyog.



Az ifjú, aki mellette aludt,

bizony, nemes sorból származhatott,

s így fájó látványt nyújtott, mire jut

a jeles erény, mint éri mocsok;

szép tisztelet és kedvesen konok

figyelmesség védte így is az arcát,

férfias báj, álmán nem bágyadott;

gyöngéd ajka alatt a fiatalság

szakálla sarjadt, selymes-friss szálú bodorság.



Fegyverzete, a szunnyadó dicsőség

renyhült tára, ott függött egy faágon,

a derék pajzs titkolta régi hősét,

rozsdállott, diadaljel egy se látsszon;

de néki jó hírnél már több e mákony,

csak tékozol, más üdvét megveti,

fetreng buja, fényűző orgiákon,

így züllik teste, tűnnek napjai;

ó, rettentő varázs, mely rontással veri!

Tandori Dezső

 
 
0 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2011-09-03 10:58:46, szombat
 
  Spenser, Edmund: A tündérkirálynő VII. könyv 7. ének (részlet) (The Faerie Queene: Book VII. Canto VII. (detail) in Hungarian)

The Faerie Queene: Book VII. Canto VII. (detail) (English)


So, forth issew'd the Seasons of the yeare;

First, lusty Spring, all dight in leaues of flowres

That freshly budded and new bloosmes did beare

(In which a thousand birds had built their bowres

That sweetly sung, to call forth Paramours):

And in his hand a iauelin he did beare,

And on his head (as fit for warlike stoures)

A guilt engrauen morion he did weare;

That as some did him loue, so others did him feare.



Then came the iolly Sommer, being dight

In a thin silken cassock coloured greene,

That was vnlyned all, to be more light:

And on his head a girlond well beseene

He wore, from which as he had chauffed been

The sweat did drop; and in his hand he bore

A boawe and shaftes, as he in forrest greene

Had hunted late the Libbard or the Bore,

And now would bathe his limbes, with labor heated sore.



Then came the Autumne all in yellow clad,

As though he ioyed in his plentious store,

Laden with fruits that made him laugh, full glad

That he had banisht hunger, which to-fore

Had by the belly oft him pinched sore.

Vpon his head a wreath that was enrold

With eares of corne, of euery sort he bore:

And in his hand a sickle he did holde,

To reape the ripened fruits the which the earth had yold.



Lastly, came Winter cloathed all in frize,

Chattering his teeth for cold that did him chill,

Whil'st on his hoary beard his breath did freese;

And the dull drops that from his purpled bill

As from a limbeck did adown distill.

In his right hand a tipped staffe he held,

With which his feeble steps he stayed still:

For, he was faint with cold, and weak with eld;

That scarse his loosed limbes he hable was to weld.



These, marching softly, thus in order went,

And after them, the Monthes all riding came;

First, sturdy March with brows full sternly bent,

And armed strongly, rode vpon a Ram,

The same which ouer Hellespontus swam:

Yet in his hand a spade he also hent,

And in a bag all sorts of seeds ysame,

Which on the earth he strowed as he went,

And fild her womb with fruitfull hope of nourishment.



Next came fresh Aprill full of lustyhed,

And wanton as a Kid whose horne new buds:

Vpon a Bull he rode, the same which led

Europa floting through th'Argolick fluds:

His hornes were gilden all with golden studs

And garnished with garlonds goodly dight

Of all the fairest flowres and freshest buds

Which th'earth brings forth, and wet he seem'd in sight

With waues, through which he waded for his loues delight.



Then came faire May, the fayrest mayd on ground,

Deckt all with dainties of her seasons pryde,

And throwing flowres out of her lap around:

Vpon two brethrens shoulders she did ride,

The twinnes of Leda; which on eyther side

Supported her like to their soueraine Queene.

Lord! how all creatures laught, when her they spide,

And leapt and daunc't as they had rauisht beene!

And Cupid selfe about her fluttred all in greene.



And after her, came iolly Iune, arrayd

All in greene leaues, as he a Player were;

Yet in his time, he wrought as well as playd,

That by his plough-yrons mote right well appeare:

Vpon a Crab he rode, that him did beare

With crooked crawling steps an vncouth pase,

And backward yode, as Bargemen wont to fare

Bending their force contrary to their face,

Like that vngracious crew which faines demurest grace.



Then came hot Iuly boyling like to fire,

That all his garments he had cast away:

Vpon a Lyon raging yet with ire

He boldly rode and made him to obay:

It was the beast that whylome did forray

The Nemaean forrest, till th'Amphytrionide

Him slew, and with his hide did him array;

Behinde his back a sithe, and by his side

Vnder his belt he bore a sickle circling wide.



The sixt was August, being rich arrayd

In garment all of gold downe to the ground:

Yet rode he not, but led a louely Mayd

Forth by the lilly hand, the which was cround

With eares of corne, and full her hand was found;

That was the righteous Virgin, which of old

Liv'd here on earth, and plenty made abound;

But, after Wrong was lov'd and Iustice solde,

She left th'vnrighteous world and was to heauen extold.



Next him, September marched eeke on foote;

Yet was he heauy laden with the spoyle

Of haruests riches, which he made his boot,

And him enricht with bounty of the soyle:

In his one hand, as fit for haruests toyle,

He held a knife-hook; and in th'other hand

A paire of waights, with which he did assoyle

Both more and lesse, where it in doubt did stand,

And equall gaue to each as Iustice duly scann'd.



Then came October full of merry glee:

For, yet his noule was totty of the must,

Which he was treading in the wine-fats see,

And of the ioyous oyle, whose gentle gust

Made him so frollick and so full of lust:

Vpon a dreadfull Scorpion he did ride,

The same which by Dianaes doom vniust

Slew great Orion: and eeke by his side

He had his ploughing share, and coulter ready tyde.



Next was Nouember, he full grosse and fat,

As fed with lard, and that right well might seeme;

For, he had been a fatting hogs of late,

That yet his browes with sweat, did reek and steem,

And yet the season was full sharp and breem;

In planting eeke he took no small delight:

Whereon he rode, not easie was to deeme;

For it a dreadfull Centaure was in sight,

The seed of Saturne, and faire Nais, Chiron hight,



And after him, came next the chill December:

Yet he through merry feasting which he made,

And great bonfires, did not the cold remember;

His Sauiours birth his mind so much did glad:

Vpon a shaggy-bearded Goat he rode,

The same wherewith Dan Ioue in tender yeares,

They say, was nourisht by th'I[d]oean mayd;

And in his hand a broad deepe boawle he beares;

Of which, he freely drinks an health to all his peeres.



Then came old Ianuary, wrapped well

In many weeds to keep the cold away;

Yet did he quake and quiuer like to quell,

And blowe his nayles to warme them if he may:

For, they were numbd with holding all the day

An hatchet keene, with which he felled wood,

And from the trees did lop the needlesse spray:

Vpon an huge great Earth-pot steane he stood;

From whose wide mouth, there flowed forth the Romane floud.



And lastly, came cold February, sitting

In an old wagon, for he could not ride;

Drawne of two fishes for the season fitting,

Which through the flood before did softly slyde

And swim away: yet had he by his side

His plough and harnesse fit to till the ground,

And tooles to prune the trees, before the pride

Of hasting Prime did make them burgein round:

So past the twelue Months forth, & their dew places found.



And after these, there came the Day, and Night,

Riding together both with equall pace,

Th'one on a Palfrey blacke, the other white;

But Night had couered her vncomely face

With a blacke veile, and held in hand a mace,

On top whereof the moon and stars were pight,

And sleep and darknesse round about did trace:

But Day did beare, vpon his scepters hight,

The goodly Sun, encompast all with beames bright.



Then came the Howres, faire daughters of high Ioue,

And timely Night, the which were all endewed

With wondrous beauty fit to kindle loue;

But they were Virgins all, and loue eschewed,

That might forslack the charge to them fore-shewed

By mighty Ioue; who did them Porters make

Of heauens gate (whence all the gods issued)

Which they did dayly watch, and nightly wake

By euen turnes, ne euer did their charge forsake.



And after all came Life, and lastly Death;

Death with most grim and griesly visage seene,

Yet is he nought but parting of the breath;

Ne ought to see, but like a shade to weene,

Vnbodied, vnsoul'd, vnheard, vnseene.

But Life was like a faire young lusty boy,

Such as they faine Dan Cupid to haue beene,

Full of delightfull health and liuely ioy.

Deckt all with flowres, and wings of gold fit to employ.



When these were past, thus gan the Titanesse;

Lo, mighty mother, now be iudge and say,

Whether in all thy creatures more or lesse

CHANGE doth not raign & beare the greatest sway:

For, who sees not, that Time on all doth pray?

But Times do change and moue continually.

So nothing here long standeth in one stay:

Wherefore, this lower world who can deny

But to be subiect still to Mutabilitie?



Then thus gan Ioue; Right true it is, that these

And all things else that vnder heauen dwell

Are chaung'd of Time, who doth them all disseise

Of being : But, who is it (to me tell)

That Time himselfe doth moue and still compell

To keepe his course? Is not that namely wee

Which poure that vertue from our heauenly cell,

That moues them all, and makes them changed be?

So them we gods doe rule, and in them also thee.





A tündérkirálynő VII. könyv 7. ének (részlet) (Hungarian)


Az évszakok forgását nyitja a

virágos és leveles kikelet,

aminek bimbói közt fészkel a

csicsergő, szerelmes madár-sereg,

a szeretőjét híva édesen.

Kezében dárdáját kell fognia,

s fején, hogy küzdelemre kész legyen,

sisaknak fénylik vésett aranya,

van, aki szereti s rettegi másika.



Aztán a vidám nyár jött díszesen,

áttetsző selyem ruházata zöld,

mi béleletlen, hogy könnyebb legyen.

S a fejére virág-girlandot ölt,

mely alól sűrű verejtéke dőlt,

mint akit megsikáltak. Keze tart

íjat és dárdát, mögötte a zöld

hol elejtve a borz és leopard,

s a felhevült test most hűvös fürdőbe tart.



Az ősz jött most, ruhája színarany,

mint aki magtárában vigadott,

gyümölcs-halomból nevet boldogan,

hogy elhessentette az éh-koppot,

mi gyakran a hasába mardosott.

A feje körül koszorú, mibe

búza- és rozskalászt tűzött, rakott.

És görbe sarlót tartott jobb keze,

mit termett éven át, így takarítja be.



Végül a tél jött, öltözéke fagy,

a fogvacogó, borzongó hideg,

deres bajszára lélekzete fagy.

Veres csőréről lassan cseppre-csepp,

akár lombikból alá csepereg.

A jobb kezében girbegurba bot,

erőtlen teste ránehezedett,

mert fagytól ájult, s kortól gyenge volt.

És majd minden tagja a helyéből lazult.



A négy évszak sorjában elhalad,

majd hónapok bikán, rákon, lovon,

először Március, zömök alak

talpig fegyverben azon a koson,

mi átúszott a Hellespontuson.

Kezébe mégis ásót is ragad,

szütyőjében sokféle mag szorong,

mit földre szórt, amerre elhaladt,

s a földnek méhiben gyümölcs reménye hajt.



A friss Április folytatta a sort,

vidám mint rügyező szarvú gidák.

Ugyanazon a bikán lovagolt,

ki Európával tengerre szállt.

Az arany-gombokkal ékes bikát

övezte füzérével ékesen

legfrissebb bimbó és legszebb virág,

mi földön nyílt, hullámtól nedvesen

gázolt szerelmesével át a tengeren.



Majd Május jött, a legszebb földi nő,

az évszak dísze az ő dísze volt,

öléből virágokat hintett ő:

ki fivérei vállán lovagolt,

az ikerpár Léda két fia volt;

szolgálták őt, mint királynőjüket.

Nevetett minden teremtmény, mikor

ugrálva, táncolva rá nézhetett,

és maga Cupido köröttük repkedett.



És utána a csupa zöld levél-

ruhájú Június, oly figura,

ki nemcsak játszik, de dolgosan él,

ekevasát nem kell nógatnia.

Egy ráknak hátán lovagol tova,

s a rák oly görbén tapicskolva lép

hátrafelé, mint hajó inasa,

ki nem szembe feszíti erejét,

csak színlel a kelletlen szolga-nép.



Aztán a forró Július, a tűz,

ki minden öltözéket levetett.

Egy oroszlánon ült, kit dühe űz,

s az erőnek engedve lépeget,

a nemesi vad, aki elesett

Heraklesnek csapásai alatt,

ki oroszlánbőrt vállán átvetett.

Mögötte sarló, és ahogy halad,

suhogó kaszája nagy rendeket arat.



Augusztust szép öltözet díszitett,

egy földig érő színarany palást,

nem lovagolt, de szép lányt vezetett,

fehér kezűt, kit kalász koronáz,

és kezében is bőven van kalász.

Az igaz szűz, ki arany korba rég

a bőség volt s az ajándékozás,

mert jó a rossz s jogot kapsz pénzedért,

a földet elhagyva a csillagokba tért.



Közel hozzá Szeptember gyalogolt

az aratás terhétől nehezen,

akit a kincseitől megrabolt,

a föld bősége hasznára legyen.

Szürethez illőn egyik keziben

egy kést tartott, másikban mérleget

egyensúlyzott, hogy igazság legyen;

hát hibát és érdemet mérlegelt,

kinek-kinek osztott illő ítéletet.



Október víg, mert jól beállitott,

feje a musttól most is tele van,

mit a szüreti kádban taposott,

s az olajtól, mi olyan finoman

ízlik, s amitől életkedve van.

És lovagolt egy szörnyű skorpión,

mely tanúja volt, mily igaztalan

sújtotta Diána nagy Oriont.

Oldalán ekevas és csoroszlya vagyon.



Aztán November, nagy kövér barom,

most is jól látszik, hogy zsírral tömött,

mert hízókat hízlalt ő egykoron,

szemöldje most is gőzöl, füstölög,

csipős, rideg a hónapok között.

Nagy öröme, ha fát ültethetett.

Min lovagol, az eszed sohse törd,

rettentő Centauron közeledett,

Saturnus ivadéka szolgál ló helyett.



Fagyos December jött legközelebb,

mégis ő lakomákkal, mit csapott,

s hogy Megváltója ekkor született,

örömtüzekkel feledtet fagyot.

Kócos szakállú kecskén baktatott,

azon, kitől a gyermek Juppiter

apró korában tejet szophatott.

S egy mély ivó-edényt ragadva fel,

ivó-társaira telt serleget emel.



Majd Január jön, öreg bugyolált,

ezer condrában, ne érje hideg,

s hogy elfojtson borzongást, vacogást,

körmére fú meleg lehelletet.

Ujja, keze fejszétől dermedez,

mivel az erdőn fát dönt, hasogat,

és gallyat tördel, rőzsét gyűjtöget.

Min megpihen, nagy forrás-boltozat,

minek kőszájából folyik az áradat.



Végül a hideg Február csücsül

öreg szekérben, mert lóhoz nem ért.

A lova hal, illendő címerül,

az előbbeni árból partot ért.

Mégis, ha lelne szerszámot, ekét,

hát feltúrná a fagy-kemény talajt,

és metszene, ha kéznél lenne kés,

a heves tavasz mielőtt kihajt.

Tizenkét hónap elrendelt helyére tart.



Ő utánuk a Nap jött és az Éj,

mind a kettő lépésben ügetett,

egynek lova sötét, másik fehér,

de az éj arca fátyollal fedett,

és kezében buzogányt lenditett,

minek tüskéin hold és csillag ég

álomtól, sötétségtől övezett.

A nappal jogarán a nap, a szép,

fényét, tüzét sugár-füzérben szórja szét.



A Hórák jöttek, Zeus lányai

s az Éjjelé, az oly szépségesek,

hogy vágyakat gyújtanak bájaik,

mégsem szabad szerelmet keltsenek.

Mert atyai parancsot szegne meg

a szűz, ki őrzi a menny kapuját

(amelyből minden isteni ered).

Őrzik nappal, virrasztják éjen át,

nem hagyhatják sohsem uruk szolgálatát.



Majd Élet jő és végül a Halál,

borzongató szörnyűnek láttatik,

holott csupán a lélegzet eláll,

nem látható, csak árny, amit gyanítsz,

test, lélek, hang és látvány nélkülit.

Az élet gyerkőc, mindennek örül,

ahogy Cupido királyt képzelik,

egészség, kellem jutott részeül,

virág borítja és arany-szárnyon repül.



Hogy ezek mentek, jött egy nő-Titán.

Nos, ősanya, ítélj pártatlanul,

teremtményid nem regnálja talán

a Változás, nincs, aki szabadul.

Ki nem látja, hogy az Idő az úr?

De változik az Idő szüntelen,

így mi sem állhat mozdulatlanul,

nem kivétel ez alól senki sem,

hogy a Forgandóság alá vetett legyen.



Ez szín-igaz, szól Juppiter, ki jő,

őket s az ég alatt mindenki mást

a létéből forgat ki az Idő,

de hol van az, aki a Változást

mozgatja s kényszeríti a futást,

ne szűnjön? Az, ki mindenek felett,

az égi cellából áraszt tudást,

ki mozgat s változtat mindeneket.

A bennük téged is kormányzó istenek.

Károlyi Amy

 
 
0 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
x
  2011-02-03 12:55:13, csütörtök
 
  Spenser, Edmund: A tündérkirálynő IV. könyv 10. ének (részlet) (The Faerie Queene: Book IV. Canto X. (detail) in Hungarian)

The Faerie Queene: Book IV. Canto X. (detail) (English)


Thus hauing past all perill, I was come

Within the compasse of that Islands space;

The which did seeme vnto my simple doome,

The onely pleasant and delightfull place,

That euer troden was of footings trace.

For all that nature by her mother wit

Could frame in earth, and forme of substance base,

Was there, and all that nature did omit,

Art playing second natures part, supplyed it.



No tree, that is of count, in greenewood growes,

From lowest Iuniper to Ceder tall,

No flowre in field, that daintie odour throwes,

And deckes his branch with blossomes ouer all,

But there was planted, or grew naturall:

Nor sense of man so coy and curious nice,

But there mote find to please it selfe withall;

Nor hart could wish for any queint deuice,

But there it present was, and did fraile sense entice.



In such luxurious plentie of all pleasure,

It seem'd a second paradise to ghesse,

So lauishly enricht with natures threasure,

That if the happie soules, which doe possesse

Th'Elysian fields, and liue in lasting blesse,

Should happen this with liuing eye to see,

They soone would loath their lesser happinesse,

And wish to life return'd againe to bee,

That in this ioyous place they mote haue ioyance free.



Fresh shadowes, fit to shroud from sunny ray;

Faire lawnds, to take the sunne in season dew;

Sweet springs, in which a thousand Nymphs did play;

Soft rombling brookes, that gentle slomber drew;

High reared mounts, the lands about to vew;

Low looking dales, disloignd from common gaze;

Delightfull bowres, to solace louers trew;

False Labyrinthes, fond runners eyes to daze;

All which by nature made did nature selfe amaze.



And all without were walkes and alleyes dight,

With diuers trees, enrang'd in euen rankes;

And here and there were pleasant arbors pight,

And shadie seates, and sundry flowring bankes,

To sit and rest the walkers wearie shankes,

And therein thousand payres of louers walkt,

Praysing their god, and yeelding him great thankes,

Ne euer ought but of their true loues talkt,

Ne euer for rebuke or blame of any balkt.



All these together by themselves did sport

Their spotlesse pleasures, and sweet loues content.

But farre away from these, another sort

Of louers lincked in true harts consent;

Which loued not as these, for like intent,

But on chast vertue grounded their desire,

Farre from all fraud, or fayned blandishment;

Which in their spirits kindling zealous fire,

Braue thoughts and noble deedes did euermore aspire.



Such were great Hercules, and Hylas deare;

Trew Ionathan, and Dauid trustie tryde;

Stout Theseus, and Pirithous his feare;

Pylades and Orestes by his syde;

Myld Titus and Gesippus without pryde;

Damon and Pythias whom death could not seuer;

All these and all that euer had bene tyde,

In bands of friendship, there did liue for euer,

Whose liues although decay'd, yet loues decayed neuer.




A tündérkirálynő IV. könyv 10. ének (részlet) (Hungarian)


Ím szertefoszlott minden baj, veszély,

kies sziget határa rejteget,

földjére űzött vágy és szenvedély,

e földre, melynél nem volt édesebb,

mit eddig vándor-lábam illetett.

Természetünk amit mint jó anya

felépített, mit ág ölünkbe ejt,

itt megterem, s mit mégse nyújtana,

pótolja majd a Múzsák tágas temploma.



Mindaz, mi erdőn és ligetbe nő

borókacserje, roppant cédrusok,

virággal ékes, illatos mező,

futó, mely ágat ággal összefont,

alkotja mind e tág, csodás vadont.

Túlzott szemérem, szépség kincseit

nem lelni meg, de szép a porszem ott,

s mit megkivánnak kapzsi szíveink,

vendégmarasztalón a föld itt megterít.



Minden gyönyörnek ily busás helye,

hinném, az újra meglelt Éden ez?

Természetünk pazarló rejteke,

melyet ha látna mind, ki átevez

Elysiumba s üdvössége lesz

örök örömben élni életét,

kívánná, lenne sorsa oly kegyes,

hogy újra éljen itt, hol nem remélt

vidám világot lel s boldog lehetne még.



Ha tűz a nap, árnyék takargat el;

évszakra évszak sző friss pázsitot;

forrás vizében nimfa énekel;

patak mormog, míg véred nem zsibong;

hegyet ha látsz, óriásnak gondolod,

sok törpe-völgy ölükben szendereg;

minden lugas szerelmi enyhet oszt;

megannyi út, csalárd és téveteg:

Természetünk magáról zeng dicséretet.



Más-más ruhát ölt minden út, fasor,

törzsük szabályos, élő oszlopok,

lombjuk nehéz, a föld felé hajol,

alattuk árnyas gyep, virágsorok,

hol megpihennek fáradt vándorok

szerelmeseknek ezre jár-kel itt,

ki istenének mind hálálkodott,

s bár szó, szerelmes, szerelmet hevít,

a buktató tilosba még egyet se vitt.



Kart karba öltve szórakoznak ők,

mind boldogok, szerelmük tiszta, szép,

mig távolabb, hol más az út, a föld,

szerelmeseknek más csoportja élt,

kik mást szeretve élnek másokért;

szerelmük vágya tiszta és nemes,

feledve minden kedves színlelést,

felizzó lelkük nyugtot nem keres

eszmék, erő meg ész s a tett szerelme ez.



Ilyen volt rég Heracles és Hylas,

sokat próbált Dáviddal Jonathán,

hős Theseus is Pirithus, igaz

Pylades ás Orestes oldalán,

szelíd Titus, Gesippus, mindahány,

s a halhatatlan: Pythias, Damon -

ők élnek itt barátság asztalán,

s azok, akiknek nem volt irgalom,

csupán szerelmük él tovább a sírokon.

Tarbay Ede

 
 
4 komment , kategória:  Edmund Spenser 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 14 
2018.03 2018. április 2018.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 1 db bejegyzés
e év: 10 db bejegyzés
Összes: 68304 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 6754
  • e Hét: 42277
  • e Hónap: 273421
  • e Év: 1064285
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.