Regisztráció  Belépés
jaksika.blog.xfree.hu
"Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok sok szeretet" J.I. Jaksika
1951.07.31
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
Te tudod
  2012-12-10 10:17:14, hétfő
 
  Te tudod

Nálam jobban tudod, mi nékem a jobb,
ami épp akkor kell, mindig azt adod.
Csupa jót, ha kérek, adsz próbát, betegséget,
küldesz rám koldust, hogy láss emberséget.


Adsz megaláztatást, szorongattatást,
így vizsgálod terhelt szívem alázatát.
Nehézségben a jót hamar feledem,
Péterként hagyna el téged a testem.


Szent próbádban égve megedződhetem,
s mind közel kerülhet tehozzád a lelkem.
Voltam véled már oly sokszor goromba,
köszönöm, hogy Te mégsem hagysz magamra.


Voltam elesetthez lehajolni képtelen,
hiába várta segítségem a védtelen.
Hiába várt engem a békére szomjazó,
más irányba menve voltam én hangadó.


Mindig csak kérek: sok jót, egészséget,
nagy sikereket, eredményességet.
S Te adsz: nyugalmat, csendes békességet,
szereteteddel átszőtt kegyes tisztességet.


Te tudod Istenem, mit s miért cselekszem.
Te látod énbennem, van -e még mentségem.
Oltsd el tüzem, ha csak rosszra változó!
Jöjj, s lelkemben Te légy az örök,
Te légy az állandó!






 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
A látható Isten
  2012-12-10 10:15:53, hétfő
 
  A látható Isten

Láthatatlan, s mindenben Ő látható.
Halhatatlan, s mindig hallható.
Megfoghatatlan, ám lelkeddel felfogható.
 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Minden
  2012-12-10 10:13:38, hétfő
 
  Minden

Minden, mit érzek, hogy az csak rossz,
amit én olykor csak rossznak gondolok:
bajok, betegségek, terhek és gondok,
sikertelen próbák, nehéz szolgálatok.

Az Evangélium, amikor megszólít,
eme rossz kedvemből azonnal kigyógyít,
s mikor néha kis bölcsességet kapok,
rájövök arra: a rossz, csak én vagyok.

S minden, mi jó: a szeretet, az öröm,
bajokra orvosság, betegségre gyógyítás,
mennyi, de mennyi jut hozzám e földön,
s mennyiszer érzem: Őt szolgálni öröm.

Boldogság, nevetés, őszinte szeretés,
tervein keresztül célomhoz vezetés,
a szép szavak, a hála, a köszönet imája,
minden, minden, mi az élet csodája.

A magot, ha elvetem, a magvető hitem,
mert Tőle tudom, hiszem: nemsokára terem.
Az éltető eső, a napmeleg levegő,
évezredek óta éltető őserő.

Minden próba, teher, mely sárga földbe bever,
ha nem tudom az okát, mért kaptam e próbát.
Minden küzdelemhez, próbához az erő,
a sárból kiemelő, gondon átemelő.

Szeretet forrása, az öröm kútfeje,
az örök reménység éltető ereje,
a hit tengere, az engem kereső,
minden, minden, csak Tőle jő.


 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Ott van az Úr!
  2012-12-10 10:12:26, hétfő
 
 
(Zsolt 55,23)
Vesd az Úrra terhedet, és Ő gondot visel rád!
Nem engedi sohasem, hogy ingadozzon az igaz.


Ott van az Úr!


Ha úgy érzed: már nincs semmi segítség,
s fölötted már soha sincs derült ég,
ha komor fellegek takarják el a napod,
s aggódó szívvel félted a holnapot,
még ott van az Úr.


Ha e fellegekből éltető esődet kapod,
amikor a felhők mögött is látod a napot,
amikor megérzed: bajodra is jön segítség,
és már nem kell félve szoronganod a holnapért,
már ott van az Úr!


Ha hajnalpirkadatkor kakasszóra ébredsz
napindításodhoz Isten szavát kérdezd!
Megnyitva Bibliád kérd az üzenetét:
szól hozzád, s egész napon át érzed vezetését,
mert ott van az Úr!


Ha nehéz utadon is reád mosolyognak,
úton-útfélen csak kedvesen fogadnak,
vadidegentől kap lelked melegséget,
szeretnéd átölelni az egész Mindenséget,
mert ott van az Úr!


De ha gondoddal-bajoddal csak befelé fordulsz,
szeretetet bárkitől is, és hiába koldulsz.
Se megoldás, se gyógyír nincs keserű szívedben!
Feloldozást csak egy adhat,... háborgó lelkedben
legyen ott az Úr!



 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Új napra
  2012-12-10 10:11:04, hétfő
 
  Új napra


Új napra ébredten még álmos vagyok.
Ernyedten nyújtóznak a lábak s a karok,
szemem még le-le zárul, de már fönt vagyok,
lassan ébredezgetnek a gondolatok.
Ekkor a nyitott ablakon betódulnak,
körül fonnak, cirógatva átkarolnak
a madárhangok, énekek. Turbékolnak.
Csivitelnek. Ilyen korán mit fecsegtek?
Üzenetet hoztak nékem: Keljél már fel
itt a reggel, vár az új nap sok örömmel,
új tervekkel, reményekkel, eleséggel.
Ne lustálkodj, kelj már fel e rigófüttyel!
Rázendít a madársereg. Csivitelnek,
énekelnek: rozsdás farkú a verébbel,
rigók meg a kis fecskékkel, rázendül a
galamb dala rákontrázva, turbékolva.
Kis madárka, mily jó kedved,
ki tegnap még a szarkát lested,
ki este még a macskát lested,
fiókáid bátor hősként védelmezted!
Megérezted Istennek új napját,
s már elfeledted a tegnap gondját?
S feledteted búját-baját,
annak aki meghall téged.
Példát mutatsz így most nékem,
te pihegő kicsiny lélek:

Így kell menni az új napnak,
hálát adni, kitől kaptad,
hátrahagyni a tegnapot,
áldjad, s éljed az új napot!








 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Ez az a nap
  2012-12-10 09:51:15, hétfő
 
  Ez az a nap


Ez az a nap, mikor minden pillanat Tiéd!
Nem az enyém, vagy övé, mégis: ...mindenkié,
mert Kegyelmedet mindnek, s egyformán adod,
használj fel Uram, ma minden szolgálatot.


Hozzád szálljon hangos vers, csöndes áhítat,
hogy általuk erősítsd azt a gyönge másikat,
ki testben úgy kimerült, s lelkileg is feszült:
önmagától oldhatatlan helyzetébe került.


Te gyógyíts meg Uram, minden beteget,
igéddel kötözd be a lelki sebeket.
Szent Lelked vezessen az utunkon tovább,
hogy mind együtt éljük meg ezt a Szent Csodát.


Ez az a nap, mikor minden énekünk Téged áld!
Dicsőítésünk szálljon hozzád a messzi égen át.
Megérdemelsz Uram, minden dics-éneket,
Szent Fiadért mondunk hálás köszönetet.


Most alázattal kérünk: nyisd meg szent igéd kapuját,
igaz szavaid nyissák meg minden szívnek ajtaját,
ürítsd ki belőlünk, mi nem helyénvaló,
s töltsd be beszédeddel, mely Örökkévaló!

......Ámen
 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Reggeli imádság
  2012-12-10 09:49:09, hétfő
 
  Reggeli imádság


Hálás vagyok jó Istenem, Bocsásd meg, ha gyarló testem
itt vagy velem e reggelen, botladozik a köveken,
véled indul az új napom, miket Sátán szór utamba,
tiéd minden gondolatom. hogy ne járjak nyomdokodba.


Tudom nincs oly bánat-öröm, Arra kérlek, segíts engem
mit ne tudnál ma e Földön, keresztemet is cipelnem,
bánatom lesz, megvigasztalsz, s Mennyet hozó legyen napom,
örömömben felmagasztalsz. urald minden gondolatom.


Vezess Uram, próbák során Mit a Mennyért meg kell tenni
érezzem, hogy a Golgotán ne legyek rest cselekedni,
nem hullt kárba drága véred, s hogy velem vagy, nagy oltalom,
s tisztán kövesselek Téged. boldog lesz így egész napom.

Ámen


 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Bonzóka és társai
  2012-12-10 09:47:24, hétfő
 
  Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon. (Zsolt 91,11)
Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. (Zsolt 139,3)

Bonzóka és társai

Siófokra utaztam, ahol a kezelésünkben lévő vállalati üdülőt át kellett adni leltárral mások kezelésébe. Előzetesen arról volt szó, hogy az üdülőt a gondnok házaspárral együtt veszik át tőlünk. Aznap reggel derült csak ki, hogy az üdülőt nélkülük üzemeltetik tovább. Amint az utolsó kiskanalat is leszámolva átvették tőlük, a gondnoknő és férje mehetett amerre látott.
Nagyon rossz, kellemetlen érzés volt, ahogyan elbántak velük. Sajnos, a mai való világban számtalan hasonló eset megtörténhet, és meg is történik.

Hosszú évekig gondoskodtak az üdülő fenntartásáról. A rájuk bízott ingatlant szinte magukénak érezték, oly gondosan kezelték, ápolták. Fenyőket, tujákat ültettek, gondoskodtak arról, hogy az oda beutalt vendégek pihenése, üdülése, minél kellemesebb, barátságosabb otthonosabb legyen. Turnusonként 78 vendéget fogadhattak. Nem vagyok a Balaton szerelmese, így vendégként nem volt szerencsém megtapasztalni vendégszeretetüket. De a vendégeiktől tudom, hogy akik egyszer ott nyaraltak, azok évek óta visszatérő vendégekké váltak. Szerettek ott megpihenni, mert ott jól érezték magukat, és mert tapasztalhatták a gondnok házaspár szolgálatát. Mert életükkel szolgálták, sőt kiszolgálták a rájuk bízott vendégeket. Aztán az adott napon szolgálókból kiszolgáltatokká váltak. Hiába végezték a megbízójuk által kirótt feladatokat szinte hibátlanul, megjutalmazásuk nem állt arányban az érdemeikkel. Nagyon sértve érezték magukat a dolgok ilyen fordultával.

Már napokkal előtte ott voltam az üdülőben, hogy a leltár-átadást előkészítsük.
Az üdülő és az ő életük a tulajdonosváltással törésmentesen folyhasson tovább a maga medrében. Akkor még úgy tudtuk, az üdülővel együtt őket is átveszik. Aztán megtörtént a szomorú valósággal az átadás, és a következő reggelen úgy ébredhettek, hogy amit évekre még tervezgettek, egyszerre szertefoszlott.
Pár nappal később harmadszor is leutaztam hozzájuk, hogy az utómunkákat elvégezzük. Miután az üdülőt és annak kulcsait már átadták az új használatban tartóknak, ezért a munkálatokat a lakásukon végeztük el. Az életük egy fejezete lezárult. E három együtt dolgozott nap alatt úgy éreztem, lelkileg közelebb kerültünk egymáshoz. Sokat beszélgettünk, s láttam, hogyan, milyen körülmények között élnek.

Vonattal jártam le, és az állomástól a férj vitt a gépkocsijukkal az üdülőig. Amikor az első napon kiszálltam a kocsiból, érdekes dolgot tapasztaltam. Egy elkerített udvarrészen egy szép középtermetű fekete kutya nagy zörgéssel tologatott, s a szájával, lábával rángatott egy tetejével lefele fordult piros vájlingot. Végre addig buzgólkodott, míg felborította azt, és a szájába véve boldogan a kerítéshez szaladt vele. Még ilyet sosem láttam: eközben nevetett a kutya. Elmondták, hogy abba az edénybe szokta kapni az eledelét, és akárhányszor, bármikor is jön a gondviselő gazda a nap folyamán, a kutya mindig így fogadja. Megismerve a történetét rájöttem, hogy nem azért hozza az edényét, hogy máris kapjon bele valami fogára valót. Ez nála a gazda iránti szeretet, hála legbelsőbb jele. Megtudtam, hogy ez a fekete kutya vak, és egy hónapja került arrafelé. Valahonnan, talán az állapota miatt kidobták, kitették, szívtelenül magára hagyták, vagy csak egyszerűen eltévedt. Az igazságot nem tudhatjuk, nem mondta el a kutyus, de nagyon leromlott, kiéhezett állapotban volt, amikor befogadták. Szeretettel óvták, készítettek neki egy számára biztonságos kifutót. A vak kutyus nagyon hálás. A legdrágább, legféltettebb kincse az az edény. Azért viszi nagy örömmel a gazdához, mert ő így mutatja ki szeretetét a mindennapi eledelért, a szerető gondviselésért.
Beléptünk a gondnoki lakásba. Bent két kis kutya szaladt, szinte gurult elébünk és ugrándozva, boldogan fogadott bennünket. A kutyák ismeretében nincsen gyakorlatom, a fajtákat sem nagyon ismerem. Az egyik sima szőrű, hegyes fülű fekete színű. A másik hosszú szőrű, zsemlye színű kis kutyus volt, melyet Bonzókának neveztek el. Kiderült, hogy ő is kóbor kutya volt. Itt az üdülőkörzetben a Balaton mellett a nyaralási szezon végeztével mindig sok a kóbor állat, kutya, macska. Úgy látszik, nem csak állatbarátok tartanak állatokat. Sajnos minden évben akadnak olyan emberhez szokott háziállatok, akiket szívtelen gazdájuk sorsukra hagyva egyszerűen ottfelejtenek. Elmondták, van otthon még egy nagy kutyájuk is, de mindegyik közül a leghűségesebb, a legszeretetteljesebb Bonzóka, az első befogadott kóbor kutya. Annyira nagyon örül nekik, hogy azt hiszem nincs semmi sem, amit meg ne tenne értük. Az ő kis mindenségével, hűséges életével folyvást megköszöni nekik a gondviselést. Bonzóka még másról is nevezetes. Azt mesélték, amikor a kutyáikkal járnak kint az udvaron, vagy az úton, a vak kutyát ő vezetgeti, irányítja, inti, nehogy nekimenjen valaminek. Megállítja, ha át kell menni egy úton, és csak akkor hívja tovább, ha körülnézve biztonságosnak látja a továbbhaladást. Egyszerűen ösztönösen úgy viselkedik, mintha egy erre a célra jól kiképzett vakvezető kutya lenne. Vajon honnan vette, mikor, kitől kapta ezt a tudományt? A nagy vak kutya úgy engedelmeskedik neki, mint hű hívő az ő Urának.

Nemsokára újabb vendég érkezett, mégpedig négy lábon. Egy nagytermetű szép fajkutya. Leheveredett a vak kutya kifutójától néhány méterre, és sűrűn feléje nézve bánatos szeméből mély fájdalom sugárzott. Kérdeztem, hogy ez is kóbor kutya-e, ezt is itt hagyták a gazdái? Nem, nem az, ismerik a gazdáját is, aki most is ott lakik néhány utcával arrébb. Nem tudják, hogy miért, de ez a kutya itt szeret tartózkodni, itt szeret leheveredni. Mindig megtalálja az utat, hogy bejöjjön valahol, valahogyan az egyébként körbekerített üdülő udvarára. Akkor is ott volt, amikor az üdülőt átvevők megérkeztek. Az egyik hölgy nagyon félve jött be, mert mint felelevenítette rossz emlékeit, már háromszor is harapta meg kutya. Attól tartott, hogy ez őt meg fogja támadni. Mondtam neki, rokonlelkek vagyunk, mert már nekem is volt ilyenben háromszor részem, ezért én is félek a kutyáktól, de ettől nem. Ettől biztosan nem kell félnie. Ez a kutya itt senkit sem fog megharapni. Mert belenézve a kutya szemébe valami nagy bánatot látni. Később, visszaemlékezve erre a kutyára, azt gondolom, ez valamit tud, valami fájót, valami rosszat, vagy talán tragédiát is. Úgy tűnt számomra, hogy jól ismerte a vak kutyát, talán a barátja volt, talán ismerte a gazdáit, talán tudta a megvakulásának okát, netalán a gazdáinak tragédiáját? Sosem fogjuk megtudni, mert nem beszélt emberül. A viselkedése olyan nemes volt, olyan fennkölt, hogy biztos vagyok benne, ha beszélni tudna, szomorú és tanulságos dolgokat mondana el. Ezt mondta el számomra a bánatos szemével.

Hazafelé a vonaton sokat töprengtem a gondnok házaspár életén, a kutyák életén, viselkedésén, és furcsa párhuzamot találtam a hívő életemmel kapcsolatosan. Erzsike és férje hűen szolgálták a kenyéradó gazdát. A jutalmazásuk a keserű kóbor kutya sors lett. Ők befogadták a számkivetett, sorsukra hagyott, kóbor életet élő teremtményeket. Az ő sorsuk most hasonló lett a kóbor állatok előbbi sorsával. Most aztán ők is kivert kutyaként érezhetik magukat.

Jézus azt tanítja a Lk 12,6.-ban: ,,Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten." Isten óva figyeli minden kis teremtett élőlény sorsát, nem hagy egyet sem elveszejteni. Dávid azt mondja csodálatos igék környezetében a 36. zsoltár 7. versében: ,,embert és állatot megtartasz, Uram".

Sokszor imádkoztam értük. Hiszek abban, hogy akik a magukra hagyott állatokat ilyen szeretettel befogadták, és gondoskodtak azokról, nekik sem kell félniük, mert a gondviselő Atya majd mindent bölcsen elrendez az életükben.

Mi hívők, akik ha szolgáljuk megváltónkat, gondviselőnket, milyen jó hogy nem kell félnünk attól, hogy a jutalmunk elmarad.
Jézus mondja Ján.12.26.-ban: ,,Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya."

Milyen csodálatos ígéret ez.

Mégis elszomorodtam. Emlékeztem a befogadott kóbor kutyák viselkedésére. Milyen nagy örömmel szolgálják a gondviselőt. Életük minden percében csak azt lesik, miben tudnának kedvében járni. Bármikor bármit is kérne tőlük a gazda, hűségesen, örömmel megtennék. Azért lettem szomorú, mert be kell látnom, irigykedem a kóbor kutyákra. Miért nem tudom én is úgy szolgálni a Gondviselőt? Miért nem tudom oly sokszor megtenni, amit Ő kér tőlem? Miért nem tudom sokszor olyan nagy örömmel megköszönni, ha csak azt kapom Tőle, amit valóban megérdemelek!?
Miért nem vagyok olyan hálás Istennek, mint egy befogadott kóbor kutya? Istenem, adj nekem ilyen szívet!

Mint kóbor kutya

A Siófokon megismert kóbor kutyák sorsán elgondolkodtam hazafelé a vonaton. Párhuzamot vontam a kóbor kutyák élete és a régi életem között. Érdekes módon azonosságot is fedeztem fel. Mert milyen élete is van egy kóbor ebnek? Arra törekszik, hogy a mindennapra szükséges ellátást biztosítsa a saját számára. Szüksége van táplálékra és egy védett helyre, ahol éjszakára megbújhat, megpihenhet. A mindennapi eledele megszerzése nem könnyű feladat számára. Szerencsésebb napjában esetleg találkozik olyan állatbaráttal, aki odavet neki egy-egy jobb falatot. Nehezebb napjaiban igyekszik sokféle úton, számtalan módon elérni, hogy a napi szükségét kielégítse. Ez vagy sikerül neki, vagy nem.

Évtizedekig éltem a számkivetett kóbor kutya életet. Verődtem egyik csoporttól a másikig, egyik közösségtől a másikig, de igazából sehol sem fogadtak be. Ezek mind kedves barátaimból álló, valami miatt összetartozó közösségek, ahol egyébként nagyon sok barátra leltem, de valahogy, valamiért mindből kimaródtam. Az iszákosabb barátaimtól azért, mert nem tudták elfogadni, ha nem iszom velük. a dohányosoktól azért, mert nem bírtam a cigaretta füstöt. A családosoktól azért, mert egyre kevesebb közös témánk volt. Sok családos barátom érezhette, hogy kóbor kutya életmódomban szeretethiányom van, vágyom valamire. Vagy csak ösztönösen tették, de sokszor meghívtak családi ünnepségekre, vagy ünnepnapokon ebédre. Azután a család boldogan tovább ünnepelt én pedig elmentem haza egymagányimba, kóborkutya-sorsomba. Nagyon rossz érzés volt ilyenkor az üres szobámban egyedül ünnepelni például egy karácsony estét. Megéltem, és megértem az egyedülállók, a magányosok keserű sorsát, mert igazából csak az tud velük lelki közösséget vállalni, aki már volt abban a speciális élethelyzetben. Ekkor még nem tudtam, hogy van egy hatalmas erő, mely Jézus Krisztusban testesült meg. Aki minden bűnös emberért jött le a földre. Aki a nehéz sorsban élők, a magányosan, egyedül élők életét is meg tudja változtatni. Szeretetének melegével örömöt, boldogságot, reményt nyújt a megfáradt szívűeknek is.

Ezekben az évtizedekben a Bibliát csak úgy olvastam, mint egy regényt. Egy szép könyvnek tartottam. Nehezebb éjszakámon néha fohászkodtam az általam nem ismert Istenhez naiv, bárgyú imádságokkal, de Szent fejét Ő felém fordította, és ezeket is meghallgatta, és ha már meghallgatta, sorsomat szent kezébe vette. Megelégelte a távollévő évtizedeimet.
Alig-alig vettem észre beavatkozásait az életembe. Szinte árnyként követve, hol pedig észrevétlen előttem járva megváltoztatta azt.

Adott hű társat mellém, és elvezetett, befogadtatott olyan nagycsaládba, a gyülekezetébe, ahová bár nem tudtam róla, valójában mindig is erre vágytam. A csalódásokkal, szenvedésekkel teli kóbor életemet mindörökre megszüntette. A lelkem legmélyén, a tudatalattimban mindig is, vágytam kóborként is a Gondviselő Atyához. Elfogadott, bármilyen is voltam, befogadott, bármerre is kóboroltam. Áldott legyen az Úr érte!


Tükör

Amikor reggelente a fürdőszobában a tükörbe nézek, arra gondolok, hogy látom e most Istent. Ha itt van bennem, - a szívemben, lelkemben, a gondolataimban, mindennapomban, mennycélomban, - akkor ott kellene valahogyan lennie a tükörképemben. Hiába keresem a tükörben, csak az Ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus drága vére által megtisztított magamat látom, álmosan, borostásan, nehezen ébredezve. Látom ám az ó emberemet is, aki valahol itt ólálkodik bennem, ugrásra készen arra, hogy egy óvatlan pillanatban előtörjön a számomra ismeretlen rejtekhelyéről, és egy perc alatt porig romboljon akár olyan dolgot, amelyet esetleg hónapokig tartó kemény munkával, hittel, és gondoltam örökre maradandóan felépítettem. Hányszor nem tudtam megfékezni?

Vajon látni e rajtam, látszik e, hogy Isten munkálkodik bennem. Akikkel találkozni fogok a mai napon, akiket az Úr elébem hoz: - az utcán, buszon, vonaton, trolin, a munkahelyemen, - azok mit látnak rajtam. Látják e, hogy Isten bennem van, hogy Isten gyermeke vagyok?
A tükörbe pillantva minden reggel ábrándozva arra gondolok, hogy most látom az Istent. Csak be kell csuknom a szemeimet, mert lelki szemekkel hiszem és látom, hogy Isten itt van bennem. Minden reggel kérem, hogy az új napon, melyet nagy kegyelméből megadott számomra, végre teljesen Ő uralkodjon rajtam.

Azzal vágok neki mindig az új napnak, hogy ez az a nap, amikor végre csak olyanokat gondoljak, szóljak, cselekedjek, olyan ajándékokat gyűjtsek, amelyek nem a földi élethez, hanem majd a mennyeihez kellenek. Melyek maradandók, rozsda, enyészet nem fog rajtuk. Sokszor vizsgáztatom, tesztelem aznapomat, gondolataimat, kimondott, vagy kimondatlan szavaimat, cselekedeteimet, elvégzett, vagy hiábavaló, dolgavégezetlen feladataimat. Megpróbálok magamból kilépve, tárgyilagosan, minden szubjektivitástól mentesen egész napos önvizsgálatot folytatni, amelyet egyébként szeretettel ajánlok mindenkinek, hogy néha tegyen ilyen gyakorlatot, próbálja ki.

Vajon Isten, aki a röntgensugárnál is milliószorosan átvilágítva lát, aki előbb látja meg még a saját gondolataimat is, mintsem hogy kigondolnám őket, vajon naponta hányszor vonja össze szent szemöldökét rossz gondolatomat látván. Hányszor villan meg szent szeme villámokat szórva, mert rosszat cselekedtem, hányszor csóválja meg szent fejét, mert elmulasztottam egy jócselekedetre adódó lehetőséget.
Elkezdtem számolgatni Isten vélt reagálásait strigulákkal: 1.. 2 ... 3 - eddig még minden vizsgált napomon eljutottam- 4..5....15 és innen már nem is számolom tovább, csak szomorúan legyintek, mi van ma velem, ki van ma velem.

Este számadást készítek, és mindig találok legalább 3 rossz pontot, rossz gondolatot, rossz cselekedetet, egy-egy meggondolatlanul kimondott szót.
Jakab 1,19-ben hiába tanítja: Legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Sajnos hányszor megbántam, már a kimondás pillanatában azt a szót, melyet nem kelletett volna, melyet nem én, hanem az ó emberem szólt.
Hányszor hoz Isten elém lehetőségeket, hogy megvizsgáljon, és próbára tegye iránta való hűségemet. Ezeket sokszor nem veszem észre, nem látok meg, vagy kishitűen félek meglépni azt, amit Ő kér tőlem. Hányszor súg az ó emberem, hogy ezt-azt ne tedd, nem a te dolgod, nem a te feladatod, különben is most más sürgősebb dolgod, halaszthatatlan teendőd, elintéznivalód van. Amazt majd megteszi, megoldja más. Annyi ember jön még veled együtt az úton, Isten biztosan küld majd egy még alkalmasabbat erre a dologra.

Sugall az ó emberem még mást is. Azt búgja lelkem álmegnyugtatására, hogy ne aggódj, hiszen ma csak három rossz strigulád van, de ma tettél négy jó, Istennek tetsző dolgot is, és így összesítve jó napod volt.

Szabad-e így hinni az ó embernek? Lehet-e így megnyugodni. Az ige nem ezt mondja:
Jakab 1,22 szerint: Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.
Hiába tettem jót, akár olykor nagy dolgokat is, melyek Istennek nagyon kedvesek lehettek, ha valakinek odamondtam meggondolatlanul egy rossz szót, egy fájó tüskét szúrtam belé. Amelyet ő hurcol magával egész napon, netalán egy egész életen át is. A kis szellőnyi sértésem a nap végére akár egy erős szélviharrá erősödött a megbántottban. Cipeli magában, olyan lelkiállapotba kerülhet általa, hogy ő bánt meg akaratlanul másokat. Megfájdul a feje, gyomra, nem tud éjjel aludni tőle, őtőle meg a családja nem tud aludni, lebetegszik, és még számtalan negatív eredője lehet annak a parányi tüskének.

Vajon gondolunk-e ilyen következményekre, amikor akarva-akaratlanul megbántunk valakit?
Egyáltalán, van e annyi önkontrolunk, hogy észre vesszük-e, ha viselkedésünkkel, cselekedeteinkkel, rosszul formált, rossz időben mondott szavakkal megbántottunk valakit. Vajon hányszor fordult már elő velem, hogy még csak észre sem vettem, hogy két lábbal beletiportam valakinek a lelkivilágába, és gyanútlanul tovasiettem?

Jobban kellene figyelni magunkra, hogy ezeket észre vegyük és még csírájában, amikor még csak gyenge kis szellő, amit kavartunk, megállítsuk, kisimítsuk, lecsillapítsuk. Mennyivel könnyebb a szellőben megállni, mint egy szélviharban.

Sajnos sokszor előfordult már velem, hogy viselkedésemmel, óvatlan szavaimmal, tetteimmel megbántottam valakit, súlyosbító körülmény a szent ítélőszék előtt, hogy ha nem is rendeztem le, talán, mert nem is vettem észre az elítélendő, elkövetett vétkemet. Bizony hányszor kaptam már figyelmeztetést jóindulattal, segítő szándékkal feleségemtől, barátaimtól, vagy a testvérektől azért, hogy észrevétlenül ne mehessek el meg nem történtté téve lerendezetlen dolgok mellett.

És hányszor, de hányszor előfordult már a jóindulatú figyelmeztetéseket dacos, konok büszkeségem által az ó emberem sugallatára sértésnek, felesleges kioktatásnak, nem pedig a mindent látó Isten figyelmeztetéseinek, intő jelének vettem. Igen. Van, aki mindig és mindent lát és hall, aki előtt nem tagadhatom le vétkeimet.
Eleinte önérzetemben sértve éreztem magam egy-egy ilyen figyelmeztetéstől, de ahogy araszolgatok Isten útján előre, egyre jobban észreveszem, hogy mennyire igazak és Őtőle jönnek, és azért, hogy megjobbítsanak.

Most már akarok megváltozni. A figyelmeztetéseket, amelyek egykor nem estek jól, később, - van, amikor napok, hetek is eltelnek közben, - higgadtan átgondolom: - kitől és miért kaptam ezt? Ha Ő küldte, miért, és mit teszek rosszul, miben kell, kellene változtatnom. Megkeresem, hogy az ige mit mond, mit tanácsol, tanít az esettel kapcsolatosan. Megpróbálok olyanná lenni, hogy mind kevesebb okot adjak az intésre. Mégis teljesen elégedetlen vagyok azzal a sebességgel, azzal a csigalassúságú haladással, amely tempóval a jóra változgatok. Az a szerencsém, hogy Ő még türelmes velem. Nem felejtem el sohasem, hogy 51 évesen adott számomra egy esélyt, arra, hogy még mindent bepótolhatok, amit addig elmulasztottam. Szeretném ezt az esélyt végleg megragadni. A zsoltáríróval együtt szólítom az Urat:
Zsolt 139,23-24: Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

Folyosói botlásom

Közel tíz éve annak, hogy új munkahelyre, új munkakörbe kényszerültem. Alig hogy oda kerültem, történt egyszer, hogy a helyettes főnökömet nagyon megbántottam. Az első emeleti folyosón valamelyik nagyobb fejessel beszélgetett. Az egyik osztályra kellett átmennem a munkámmal kapcsolatosan. Mindmáig előttem van a szűk folyosó. Alig volt hely, hogy a beszélgetők között elmehessek. Keresztülvágtattam közöttük, vigyázva, hogy ne zavarjam a beszélgetést. A helyettes főnököm később behívatott magához.

A nyugodt, higgadt emberként megismert főnököm kivörösödve a dühtől, nagyon letolt. Megérttette velem, hogy csúnyán viselkedtem, nagyon megsértettem őt, más főnök előtt lejárattam, hogy viselkedhetik így egy beosztottja, szinte levegőnek néztem őket. Tudom, úgy kelletett volna továbbhaladnom, hogy udvariasan elnézést kérve megvárni, hogy félreállva helyet biztosítsanak számomra. Siettem, figyelmetlen, udvariatlan, hebehurgya voltam. Semmi mentségem sincs. Annyira igaza volt, és hirtelen úgy lekapott a főnököm, hogy pipacsnál vörösebb lettem és szégyenemben szóhoz sem jutottam, s szinte a szőnyeghez lapulva kioldalogtam a főnöktől. Az irodámba visszatérve tehetetlenül ültem, és nem tudtam dolgozni. A kollégáim kérdezték, hogy mi történt. Elmeséltem nekik az egészet, és azt is, hogy bár nagyon szégyellem az egészet, de visszacsinálni már nem tudom, nem lehet, és tehetetlen vagyok. Az egyik kolléganőm azt javasolta, hogy később, ha már megnyugodtam és átgondoltam a történteket, menjek be a megsértett főnökhöz és beszéljem meg vele higgadtan az egészet.

Bementem hozzá, nagy félelemmel, mert nem tudtam, hogyan lehet ezt tisztára mosni. Elmondtam, hogy őt, akihez bármelyik beosztott, bármilyen ügyben fordulhat olyan bizalommal, hogy tudhatjuk róla, hogy mindent megtesz értünk, legyen az magánügy, vagy munkával kapcsolatos probléma, én őt soha meg nem sérteném. Ami történt, egy csúnya dolog volt, és nagy hiba a részemről. Alázattal esedeztem bocsánatáért, még férfiatlanul el is sírtam magam kétségbeesésemben előtte, annyira bántott az egész. Tüske került a szívembe, mert akaratlanul megbántottam azt, akit a legjobban szerettem az osztályon. Higgadtan megbeszéltük az egészet. Nem, mint főnök a beosztottal, hanem mint férfi a férfival, barát a baráttal, testvér a testvérrel. Megbocsátott.
Megkönnyebbülve jöhettem ki az irodából. Mint egyik kedvenc versemben, a Májusi legenda címűben Túrmezei Erzsébet írja: a régi tüske kicsúszott a szívemből.

Évekig volt a főnököm, azután szétváltak útjaink, de mindmáig nagyon jó a kapcsolatunk. Most is felkeresem, ha az ő részlegénél, vagy a közelében dolgozom, a szívem is odahajtja a lábam a küszöbéhez, mert vágyom találkozni a régi kedves kollégámmal.
Ő is megkeres, ha megtudja, hogy épp arra felé dolgozom. Ilyenkor jóbarátian megöleljük egymást, és várhat ránk ekkor bármilyen sürgős munka is, majd megvár. Bezárkózunk egy irodába és kibeszéljük magunkból, hogy mi történt velünk. Mindig megkérdi, hogy van család, hogy vagyunk, esetleg miben tud segíteni. Nagy élettapasztalata által sok jó tanácsot, segítséget kaptam már tőle. A régi esetet soha nem említjük. Nem tudom ő emlékszik e még rá, de biztos, hogy én azt sohasem fogom elfeledni.
Akkor még nem voltam megtérve, de úgy tíz éve már sűrűbben jártam Isten házába. Most mikor ezt írom, két évvel megtérésem után, már, mint Krisztus szolgája, követője vallom: így kellene kihúzni minden tövist. Hamarjában, hogy ne sokáig fájjon. Ne tudjon egyre mélyebben, egyre keményebben a szívünkbe hatolni a ,,tüske". Megtanultam ebből az esetből, hogyha lehetséges, még aznap be kell gyógyítani a sebeket. Bevallom, magamtól ez nem sikerült volna. Hálás vagyok a kolléganőnek, aki akkor beküldött a főnökhöz, mert magamtól be nem mentem volna hozzá. Hálás vagyok Istennek azért, hogy életutamon sokszor küld ily földi angyalokat elém, hogy általuk vezessen a helyes keskeny útra. Ha nem így történt volna, talán még mindig hordoznám a tüskét. Megtanultam ez esetből, hogy Ő bárhol, bármikor, bárkit tud használni eszközéül azért, hogy megigazítson, vezessen a helyes úton.

Kedves olvasóm, van-e, vannak-e ilyen tövisek a szívedben. Észre vetted-e, ha Isten küldött segítséget, megoldást számodra. Megragadtad-e a kapott lehetőséget, vagy fájó szívvel elmentél mellette? Hidd el, sosem lehet késő, még ma is ki lehet húzni azt a tüskét. Bátorítalak és biztatlak, hidd el csodálatos érzés tüske nélkül élni.(Ui: e volt főnököm 2008-ban elhunyt...)

Esküvői áldás

Esküvő volt délután ötkor az imaházban. Nem terveztem, hogy ott leszek. A szép esküvői ceremónia, az ünnepi szolgálatok, köszöntések megtekintése iránti vágyamat valahogyan elnyomta a szükség, nagyobb volt a készségem arra, hogy a sok elmaradt és sürgős házkörüli munkát elvégezzem.

Számba vettem, mi az a munka, amit ezen a szombaton el kellene végeznem. Elterveztem, milyen ütemezéssel, milyen sorrendben fogom elvégezni, és ha minden összejön, akkor talán mindezeket sikerül is befejeznem. Az esküvőt pedig majd biztosan megtartják nélkülem is.
A meteorológusok nagy esőt ígérnek, ezért a házi esővíz elvezető rendszert kellene befejeznem, ami 35 méter néhány helyen bonyolult csővezeték lefektetése, amit még soha nem végeztem eddig önállóan, csak a mesterektől lestem el, hogyan teszik a szakik. Azután a 60 méternyi árkot, melybe a csatorna, illetve a vízvezeték van helyezve, kellene betemetnem. El kell bontanom egy kéményt. Tartottam ettől, mert féltem, hogy a csatlakozó falakból sok tégla leomlik, rám esik. Ha mindezeket estig elvégzem meg leszek elégedve.
Nem vettem észre, - mert ezt soha nem lehet észrevenni, - hogy közben egy másik terv is készült. Isten terve, és mennyi minden várt reám abban.

A munkálatokkal gyorsan és pontosan haladtam. Az esővíz rendszer olyan lett, hogy bármelyik mester elfogadta volna magáénak. A kéménybontásnál egyetlen tégla sem omlott le, és a legjobb kőműves sem végezte volna el hamarabb. Olyan jól sikerült volt az egész napom. Végig érezhettem, hogy egy ,,mester" van velem, s az ,,Ő" segítségével sikerült nekem mestermunkát végeznem. A munkáknál a feleségem is segédkezett, aki három óra felé otthagyott, mondván, hogy elmegy az esküvőre, akár egyedül is. Hamarosan készen lettem az egész napra tervezett munkával, s e sikerélménytől még csak fáradt sem voltam. Mivel volt még időm is elkészülni, egy hirtelen, ám fentről jövő gondolattal, hogy ne menjen egyedül, elkísértem a kedvesemet az esküvőre.
Időben érkezve, még a karzat első sorában lévő megszokott helyünket is elfoglalhattuk. Szemeimmel végigszántottam a vendégek által elfoglalt első 10 soron. Mennyi számomra ismeretlen jött el e kedves alkalomra, gyönyörű ünneplőben. Ekkor, mint egy rögök közt megbújó tuskóban az eke, megakadt egy ismerős tarkóban a szemem tekintete. Izgalommal vártam ki azt a néhány, hosszúnak tűnt percet, amíg úgy fordult fejével, hogy ráismerhettem. Igen, ő az, akinek gondoltam, s akkor látom, hogy mellette ott van a felesége is. Megböktem Ani karját, nézd, azok ott nem a Sanyi és a Márti? Azt mondja, hogy ő is mintha Mártát látta volna, amikor beérkeztek a vendégek. Valóban ők voltak, 30 éve nem látott régi kedves munkatársaink, barátaink, kik a menyasszony rokonságához tartoztak. Sokszor van az életben, hogy rég nem látott ismerősökkel főleg szomorú eseményeken találkozik az ember. Nekünk most hála legyen érte Istennek, ilyen örömteli szép alkalommal adatott meg ez a ritka eset, hogy utunkat Isten ma egy pontra vezette. Nagyon örültünk egymásnak, sokat beszélgettünk a régi szép időkről. Kiderült, hogy a közelben laknak Maglódon.

Hálás vagyok az Úrnak ezért a napért, mert azon az esküvőn, ahová én nem is szándékoztam elmenni, Ő ilyen szép meglepetést készített nekem, s ezért vezetett úgy egész napomon. Olyan nagy áldást kaptam Tőle, e kedves baráti találkozó által. Milyen jó, hogy ez a nap Isten terve szerint alakult! Ebből azt a tanulságot kaptam, hogy ha bármikor, bárhol nem úgy történnek a dolgok, ahogy azt én, vagy mi eltervezzük, az is OKKAL történik. Isten semmit nem tesz ok nélkül. Bízzuk rá magunkat, s akkor járunk a legjobban, ha az Ő terve szerint járjuk utunkat.

Gyertyák

Zsolti testvér kedvesen mosolyogva, (ahogyan csak ő tud) e szavakkal adta át a Forrást: mikor olvashatunk benne tőled is. Magamban pironkodtam, mert én ugyan leírok mindig mindent, nehogy elfelejtsem, bizonyságaimat, megtapasztalásaimat, de eddig nem tettem egy cseppet sem a ,,Forrás"-hoz, mert úgy éreztem ezek, nem tartoznak a gyülekezetre.

Most, ahogy az első adventi gyertyára tekintek, egy másik gyertya fénye ötlött elém. Amikor az énekkar és a gyülekezet egy része Pesterzsébetre látogatott egy rendezvényre, az itthon maradottak részére egy szélesebbre nyitott ifjúsági istentisztelet volt hirdetve. A mindig mosolygós Merényi Zoltán testvér és a fiatalok tervezgettek, készülgettek, hogy szép ajándékot adjanak át nekünk ezen az estén. Féltő aggodalommal mentem az imaházba: sokan maradtak itthon, sokkal több az idősebb testvér is, mint más ifin. Vajon, hogyan érint bennünket, s milyen szeretettel tudjuk elfogadni Isten üzenetét tőlük, ha kicsit fiatalosabb ritmusú, s erősebb lesz a zene. A hangszerek, erősítők beállítása, hangolása kis csúszást eredményezett. Zovi köszöntötte a szép számú gyülekezetet, s elnézést kért a késésért, mondván mi már csak ilyenek vagyunk, néha kissé késlekedők. Aztán megszólalt a zene. Az első akkordokra hatalmas villámcsapással mennydörgés válaszolt. Megszűnt az áram is, teljes sötétség borult ránk. Később megtudtam, hogy Pécel többi területén hamar visszajött az áramszolgáltatás, itt az alkalom végéig nem. Kisvártatva, valahonnan egy gyertya került elő. Egyedül próbálta beborítani fényével a házat. Hamarosan újabb és újabb társa érkezett, s az egyre növekvő gyertyafény a kint dúló égzengés ellenére meleg hangulatot varázsolt közénk. Sajnálták a szolgálók az áramszünetet, mert annyira készültek, kivetítőről közösen sok szépet énekeltünk volna együtt idősek, fiatalok. Ám pillanatok alatt összeálltak, s a zenekar helyett briliáns zongora, és csendes gyertyakísérettel olyan hangversenyt kerekítettek csak úgy spontán, hogy néha még az ég is elfelejtett ámulatában zengeni. Büszke vagyok rájuk, mert nem ijedtek meg a nehézségektől. A bizonyságtevő fiataloktól megtudhattuk, hogy mennyi minden éri őket, milyen sok területen kell helytállniuk, s ez olykor nem mindig sikerül.
Már ifjú korban megtapasztalták, s rájöttek arra, hogy az a legmegfelelőbb, ha rábízzák magukat Istenre. Ezen az estén magam is megtapasztaltam, hogy ha szeretetéhséggel közeledünk egymás felé, akkor Istentől áldottan megkapja lelkünk, amire áhítozik, de ha szeretetlenség van bennünk, ne várjunk csodákat sem testvéreinktől, sem pedig Istentől. Szeretem a fiataljainkat, s elfogadom őket olyanoknak, amilyenek, hisz Isten is elfogadta őket. Lám az aggodalmaskodásomat is egyetlen villámcsapással lerendezte a Teremtő. Azt a gyertyás istentiszteletet sosem fogom elfeledni, s hogy valóban úgy legyen, az estén kapott lelki ajándékok hatására érzéseimet másnap versformában lerögzítettem.

Attól a gyertyafényes estétől most Adventi üzenetet kaptam. 1983 óta minden adventen s karácsonyon részt vettem itt Pécelen. Úgy tizenöt évig hiábavaló volt a várakozásom, nem volt igazi a karácsonyom, hisz Krisztus nem érkezett meg a szívembe. Nagyon megkeményedett szívem tele volt szeretetlenséggel. Rájöttem, persze nem magamtól, hogy csak ha mindenre kiterjedő szeretetéhség van bennünk, akkor lehet csak reményünk, hogy akire várunk Adventkor, Ő számunkra is megérkezzen. Hálás vagyok Istennek, hogy sok hibám ellenére már reménnyel várhatom a Megváltó Krisztust. Sokan vannak, akik Karácsonykor templomba mennek. Ilyenkor megtelik minden pad szinte az összes templomban, de nem mindenkinek teljesül be a várakozása. Az ünnepek után újra megszaporodnak az üres padok. Azokért a hiányzókért imádkozom, legyen minél előbb igazi Adventjük.

A világ a bűn sötétségében élt megfertőzve. Isten azért, hogy mindenkit megmentsen Szent Fiát küldte le a Földre. Amint az a szál gyertya fénye igyekezett bevilágítani, s fényt hozni az imaházba, úgy világított Isten Fia a bűntől sötét világba. Ám amint a gyertyáknak is egyre több társa akadt, egyre javult az arány a sötététség kárára. Segítsünk mi is egyre többen Jézusnak, legyünk az Ő világító gyertyái, hogy a bűn sötétségétől oldjunk föl minél több lelket. Mindenkinek őszintén kívánok Áldott Adventet.

Úttévesztő

A Keletibe járok be vonattal, ahonnan, ha az aluljáróban jobbra megyek, trolival érek be az irodámba. Sokszor a metróval kell mennem ki a munkahelyekre, oda az aluljárón át egyenesen kell haladnom. Vannak napok, amikor az aznapi munkahelyemet villamossal érem el, ekkor az aluljáróban balra kell térnem. Munkám sokszor olyan, hogy hol erre, hol arra tér a mindennapi utam.

A Keletibe, és a többi nagy pályaudvarra érkező hajnali munkásvonatok napjainkban is zsúfoltak. Van, amikor egyszerre több irányból is érkeznek be a végállomásra. Az ajtók nyitása után, mint hatalmas lávafolyam hömpölyög a füstölgő tömeg. A füstölgését a füstmentes rendeletnek köszönheti, miáltal a vonatokon tilos dohányozni. Így aztán e szenvedély rabjai, kik már a vonaton a szájukba kapják, s idegesen rágcsálják a füstölgésre szolgáló eszközeiket, azon versengenek egymással, hogy ki gyújt rá előbb. Van, aki már az első lépcsőnél meg tudja gyújtani, a legtöbbnek azonban csak a peronra lépés pillanatában sikerül, ám hogy e káros szenvedély rabja-e, néhány méteren belül ez mindenkiről kiderül. Kétség sem fér hozzá, ebben a versenyben az nyert, aki már fent a vonat folyosóján okádja úgy a füstöt, mint régen a 424-es gőzmozdony. E győztes jutalma, hogy aznap érte imádkozom, mert aki már kora reggel szándékosan így felbosszantja a körülötte állókat, nem törődve azzal, hogy az amúgy is kevés tiszta levegőre még sok utastársának szüksége lett volna, szerintem ő az emberiség ellen bármire képes lehet.
E füst-bűzös tömeg áradatától egy-egy kisebb folyam jobbra-balra, fel-alá kiválik. Attól függően, hogy kinek-kinek merre visz az útja, merre van a célja. Van, amikor irányt változtat, de hömpölyög a tömeg napestig.

Ahogy ma reggel beleolvadtam az emberfolyamba, ahonnan szinte kitörni is képtelenség, hagyom magamat vinni a jobbra kanyarodó áradattal a troli felé. Ekkor váratlan dolog történik. Az előttem haladó középkorú nő váratlanul megtorpant, megfordult, és az ellenkező irányt vette szaporára. A mögöttünk ömlő folyam hirtelen kettétörik. Óemberem, aki olykor nem visel biztonsági övet, most a hirtelen megállástól előugrott rejtekéből: - na, ez sem tudja, hogy hová akar menni! - gondoltam, még szerencse, hogy hangosan ki nem mondtam. Ám jobbik énem sem maradt adósa: - bocsáss meg Uram, hogy e hölgyről szinte kárörvendőn ilyesmit gondoltam, hiszen velem is megtörtént nem egyszer, hogy eltévedtem. Például már többször is néhány aluljáróból másik lépcsőn mentem fel, s nem oda jutottam, ahová szándékoztam menni.
E néhány másodpercig, míg ezek a gondolatok így replikáztak bennem, lábaim még vittek tovább, majd egy pillanat alatt megálltam, legyökerezett a lábam. Az tény, hogy a megállás pillanatában még nem tudtam, miért álltam meg. Nem tudatos volt, nem az én akaratom állította meg lábaim járását. Valami Isteni erő, s akarat volt az. - De hiszen én is eltévedtem, nem jó felé megyek. Ma Dombóvárra utazom a Déliből, s a metróhoz kellene mennem. E gondolatok után szégyenkezve fordultam meg, és helyes irány felé vettem lépteimet. Az előttem visszafordult hölgy már rég messze járt, elnyelte a hömpölygő áradat. Nekem pedig volt rá időm, s így aztán Dombóvárig töprengtem azon, hogy mi volt ez, mi történt velem, mit kell tanulnom ebből, s mindezeket így lejegyeztem. Isten volt, ki így megalázott, s helyreigazított. Ő tudja csak, hogy mikor mivel, vagy kivel akar megigazítani. A következőket vontam le tanulságul:

Nem biztos, hogy az az út, amelyre lépteimet viszem, a jó irány felé tart! Elvezet-e engem az üdvösség felé, a célállomásra.

Nem biztos, hogy az a helyes, ha mindig csak azt cselekszem, amit a többség, s arra járok amerre a legtöbben. A többség helyes úton jár-e, helyes cél felé tart-e?

Ha elágazáshoz érek életem útja során, legyen az csak bármilyen kicsit is más irány, alaposan gondoljam át, és Istennel beszéljem meg, Tőle kérjek tanácsot, eligazítást, hogy merre, hogyan legyen tovább.

Soha nem tudhatom utamon, hogy Isten mikor, hol, kivel fog a helyes irányba állítani. Az Ő útján akarok! járni. Éppen ezért minden kis nüansznyi jelzést, intést, figyelmeztetést észre kell vennem, nehogy elmenjek az Ő jegye mellett a helyes útról.

Az ó emberemre sokkal több figyelmet kell fordítanom, s önakaratomat kell ráparancsolnom, mert nehéz belenyugodnia, hogy háttérbe került, hogy már nem ő vagyok én. Bármikor, bárhol, váratlanul előbukkanhat, előtörhet, és számomra gondokat, s nagy károkat is okozhat.

Van olyan szenvedély, amit tulajdonosa nem tud letagadni, hamar kiderül róla, ilyen a dohányzás is. E szenvedély rabjait hamar felismerni. De vajon mi miknek vagyunk rabjai? Vannak-e szenvedélyeink, rossz szokásaink, melyek távol tartanak, rosszabb esetben távolabbra visznek Istentől. Lehet, hogy ez nem látszik meg rajtunk, embertársaink, testvéreink, sőt, akiknek példaképek szeretnénk lenni, ők nem látják meg rajtunk. Embertársadat, testvéredet, sőt akár még a lelkipásztorodat is félre tudod vezetni, de ne feledjük el sohasem, hogy van, aki mindent lát, tud, ismer. A zsoltárossal együtt kérjük,
Zsolt 139,23-24: Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

Egyszer mindenért meg fog ítélni. Ne bízz abban az utolsó ítéletében, ne legyél abban biztos, hogy az számodra kedvező lesz. Addig, amíg még tart a kegyelmi idő, addig változzunk, változtassunk azon, amikre Ő figyelmeztet szinte naponta bennünket.


Géza bácsi Pécelen ( id. Kovács Géza tv. 2006. IV. 30.)

Géza bácsi tanításai szíveinkhez szólóak voltak. Amit reá bízott az Úr, azt ő mind átadta nekünk. Csak rajtunk múlik, hogy tanításait megfogadjuk-e, vagy nem. Kapunk-e majd koronát, vagy nem. Hálás vagyok Istennek ezért a napért, hogy így megáldotta Géza bácsi szolgálatát. Bízom benne, hogy a hallottak a hétköznapjaimba is beépülnek. Vágyom arra, hogy az az öröm, az a szeretet, amit Krisztus iránt érzek, láthatóvá váljék az életemben.

Köszönjük ezt a kedves, mindent elmondó éneket, melyet itt hagyott számunkra. Azóta nem másznak ki fülünkből e kedves strófák, köszönjük, hogy megláthattuk Géza bácsi örömét.

Örülök én, örülök én, örülök én,
mert Jézus enyém, Jézus enyém!
Honnan tudom, hogy Jézus enyém?
Onnan tudom, hogy szívemben él, szívemben él.
Honnan tudom, hogy szívemben él?
Onnan tudom, hogy örülök én, örülök én.

Janó Pécelről

Olvastam az interneten, hogy Pécel már tíz éves város, s erre az alkalomra különféle aktuális irodalmi írásokat kérnek. Eszembe jutottak, miket mondott nékem Janó Pécelről, s mindezeket most papírra vetettem, nem irodalmi célból, csupán érdekességként. Így egy egyszerű kisember véleményét legalább egyszer valakik megtudják, elolvassák.

Janó mindig egy fővárosi peremkerületi polgár volt, bár erről a tényről, mármint a polgárságról a rendszerváltásig fogalma sem volt. Előtte elvtárs volt, most polgár, ám ő mindig csak Janó szeretett volna maradni. Mindegy, most már megtanulta, hogy ő polgár, mégpedig nagyon is fontos polgár, legalábbis négyévenként egyszer. Nos e peremkerületi kis polgárunk Pécelről még mit sem tudott, kivéve a Füles rejtvényújságból szerzett műveltségének köszönhetően rímhányó Romhányi eme ferdeségét: ,,Nem messze van ide Pécel, jaj de finom ott a pacal". Ennyi péceli ismerettel élt harminc szűk esztendőn át. Ám egy kis fehér, kerek kaucsuklabda egyszer elhozta őt Pécelre.

Történt pedig. úgy a hetvenes évek vége felé, hogy a vállalati amatőr pingpongcsapatot valaki benevezte valamilyen bajnokságba. Gondolták, ha már e csapat tagjai a nagyvállalatnál mindenkit cipóra vertek e kis labdát ütve, akkor már hagy verjék végig az egész világot is. E világhírnévhez vezető úton Pécel nyugdíjasokból álló veterán asztaliteniszezői állták útjukat. De ne vágjunk elébe a történteknek.

Elindultak Pécelre, hogy az összes tudásukat megmutassák e nevezetes községben. A fővárosból, többszöri átszállással, egy afféle falusi házakból álló kacskaringós út végén, a buszvégállomással szemben lévő kocsmában érdeklődtek, hogy itt Pécelen, hol van a kultúrház. Nevetve megkapták a választ, hogy ez a falu még nem Pécel, hanem a budapesti Rákoskeresztúr. Morfondíroztak rajta, hogy milyen lehet akkor az a Pécel, ha errefelé már Budapest is falunak tűnik. Onnan Pécelre még egy tömött, izzadtszagú buszra fölfurakodva tudtak eljutni egy zötyögős, kacskaringós úton keresztül. Azt is gondolták tán, hogy e sok ember csak azért utazik arra, hogy az ő meccsüket megnézze.

Végre egyszer aztán megérkeztek. A község nem tűnt sem gazdagabbnak, sem pedig szegényebbnek az általa addig megismert községek közül. Nos lényeg a lényeg, a kultúrház nagytermében felállított zöld asztaloknál aztán örökre megtanulta a Pécel nevet. E kedves péceli, idősebb sporttársak úgy verték nullára őket, hogy összesen egy szettet tudtak nyerni, azt pedig Janó nyerte, de az is lehet, hogy e szettet könyöradományként, alamizsnaként kapta, emlékbe. Janónak ez volt az első személyes találkozása Pécellel, s ez volt az ő első részsikere Pécellel szemben. Búfelejtőként a meccsre, a szemben lévő kisvendéglőben megkóstolták azt a híres péceli pacalt, nem tévedett Romhányi, valóban nagyon finom volt.

Hosszú évek teltek el a második találkozásig. Amikor is a szíve Pécel felé dobbant, s örökre bevésődött oda valahol belülre, legbelülre. Hamarosan Pécelről nősült. Feleségét elvitte Pécelről Pestre, egy peremkerület csendes, falusias, kedves részére, s csökkentette a község létszámát eggyel. Ez volt a második részsikere Pécellel szemben.
Ettől kezdve sűrűbben járt Pécelen, látogatva a házassága révén megörökölt, s hamar megszeretett kedves rokonságot. Gyakran jártak kirándulgatni a község csendes ligeteibe, erdeibe. Hangulatos tisztásokon gyönyörködött a természet helyi csodáiban. Látott például vadászó rókákat, s az ágakon szorgoskodó mókusokat, akik varázslatos ügyességgel nyitották s ürítették ki a diókat, mogyorókat. Megfigyelt számtalan madárfajt s hallhatta azt a csodálatos madárkoncertet, melyek a pesti utcákon ebben a formában, így sohasem voltak hallhatóak. Ezeket az állatokat egyáltalán nem zavarta meg a békésen pihengető emberek társasága, s mondhatni, hogy emberszámba, illetve állatszámba vették őket, mintha ők is csak a természethez tartozóak volnának. A természet efféle nyugtató varázsa mély érzelmeket keltett a mi Janónkban.

Amikor még Pécelen autócross versenyeket rendeztek, bizony azok Pesten is nagy eseményeknek számítottak. Külön buszok szállították a hatalmas tömeget a község végében lévő crosspályához. Janónak is kedvencei lettek, s ilyenkor mindig ott szívta a tucatnyi feltuningolt autó őrületes versenye közben felkavart benzingőzös, poros levegőt Pécel lankás dombjai között, a mindegy hogy mi, csak már ,,valami történjen"-re kiéhezett tömegben. Soha, semmilyen drága tengerparton nem barnult le annyira, mint ezeken a versenyeken, a tűző napon. Azután, mint ahogy egy nyári zápor a semmiből megjelenik, kicsit felüdít, majd eltűnik a semmibe örökre, úgy jött és ment a crossverseny is Pécelről.

Aztán teltek az évek, s a régi keresztúri falusi házsor helyén hatalmas panelváros épült szép városközponttal. Ám Pécel is egyre komfortosabb, szebb lett, talán még városiasabb lett még a főváros peremkerületének a peremén élő Janó lakóhelyénél is. Sok régi kis ház eltűnt, s helyükön hatalmas korszerű, szemre is mutatós házak ezrei épültek fel. Évről évre új utcák, új városrészek nőttek ki a semmiből. Janó ebből arra következtetett, hogy a Péceliek nem szegény emberek, de hogy dolgosak, szorgalmasak, az biztos. Janó gyakran járt Pécelen, s látta, megtapasztalta a változásokat, és biztató fejlődést látott.

Történt aztán, hogy úgy hozta a sors, meg aki a sorsot irányítja, hogy immáron hat éve Janó is Pécelre költözött. Idevonzották, a lelkénél fogták meg őt a város rejtett értékei. Ezáltal a város létszáma két fővel növekedett, így a Janó és Pécel közötti verseny jelenleg döntetlenre áll. Megkérdeztem, megszokta e már itt az életet, milyennek ítéli meg a kívülről jött szemével a város életterét.

Azt dünnyögte: szokja, szokja, de még pár évtizednek el kellene telnie, hogy végleg megszokja Pécelt. Látni rajta, hogy nem szívesen ismeri be, hogy legyőzte őt Pécel. Azt mondja, ennek a kisvárosnak csodálatos ,,eszközei" vannak. Kertjében, a ligetekben megcsodált madárvilág között él, s ezek befogadták, családtagnak tekintik. Nyugodtan megfigyelheti életüket, küzdelmüket, vidámságukat, fiókáik nevelését. A főúttól távolabbi mellékutcába, ahol él, nem szűrődik be az egyre növekvő forgalom zaja, megszűrik a fák, és elnyomják a madárcsivitelések is. Kérdésemre, hogy milyennek látja Pécelt, a tízéves várost, a következőket mesélte el:

Él egy tízéves gyermek, a neve Péter, kit Péterkének becéznek. E gyermeknek jók az adottságai, lehetőségei szinte végtelenek. Sok minden majd a szorgalmán, akaratán múlik, valamint azon is, hogy az életében adódó körülményekhez, felmerülő problémákhoz hogyan fog viszonyulni. A családjának adottságai, lehetőségei is bizonyos határt szabnak az ő kis életének, sorsának, jelenének, jövőjének.

E város is tízéves korában még gyermekkorát éli, s ezért becézi olykor Pécelkének is. Akit becézünk, azt általában azért tesszük, mert szeretünk. Csodálatos lehetőségei részben öröklődtek: a természeti adottságok, a város elhelyezkedése, fekvése, a dombok, völgyek változatos szépségei, a történelmi öröklődések, a nevezetes épületek, a város nevezetes személyeinek emlékei, és még hosszasan lehetne ezeket sorolni. Ilyen például a főváros közelsége, gyors elérhetősége, a közlekedés folyamatos fejlesztése által. Autóbusz közlekedés a tágas, kényelmes csuklósokkal. Vonatközlekedés az egyre korszerűbb és sűrűbb járatokkal. A Keleti pályaudvar elérése csupán 26 percbe kerül a napközben félóránkénti, reggeli órákban az ennél még sűrűbb menetrendszerinti vonatokkal. Egyre bővülnek a helyben végezhető vásárlások lehetőségei, kínálatai. Az egészségügyi ellátásban folyamatos a javulás, bővülés, gyarapodás. A régi utcák összközművesek, aszfaltozottak. A vasúti átjárók, fénysorompók biztonságosak, gyorsabb lett a közlekedés így a két városrész között. Pécelinek lenni egyre könnyebb lesz.

Ezt mások is észrevették, mert százával épülnek az új városrészekben, az új utcákban a korszerű, és olykor szemre is tetszetős lakóépületek. Ez azzal is jár, hogy a lakosság a beköltözők által korban is megfiatalodik. Ez a megváltozó lakosság nagy érték lehet, ha kellően bánnak majd vele. A város jelene biztató, a közeljövő, s a távolabbi jövő reményt keltő, mondja Janó, s ekképpen folytatja:

Jártam az MO-ás menti kis községekben az MO-ás előtti évtizedekben is. Azok akkor nem voltak ilyen jó helyzetben, mint Pécel manapság. Az MO-ás kínálta lehetőségeket jól kihasználva azok a kis községek hamar gazdag városokká váltak. Ez a régi álom már szinte itt van Pécelen, a kertek alatt.

Ekkor Janó szinte beindult, és hosszasan sorolta vágyait, hogy milyennek látja itt a jövőt:
Egyszer majd ezrével keletkeznek helyben munkahelyek, s nem kell majd ezrével beutazni a lakosságnak megélhetésért a fővárosba. Egyszer majd nem kell fedetlen buszmegállókban várakozni szakadó esőben. Egyszer majd megoldják, hogy a buszokon a hátsó ajtókat is lehessen használni. Egyszer majd biztonságosan, s rendezetten lehet parkolni a vasútállomás környékén. Egyszer majd nem kell a felüljáró lépcsőinek megmászása nélkül szabálytalanul bujkálva a síneken átugrálva közlekedni a túlsó parton élőknek. Egyszer majd megépül egy aluljárórendszer is a vasútállomáson, amin keresztül akár még mozgólépcsővel is lehet közlekedni, s így az öregek is könnyedén tudják majd a vonatot megközelíteni, mindegy, hogy melyik oldalán laknak a vasútnak. Egyszer majd elkészülnek az új lakónegyedek útjai is, remélhetőleg esővíz-elvezető rendszerrel együtt. Egyszer majd az egyre gazdagodó lakosságtól egyre több befizetett adóból egy ingyenes, kényelmes, helyi buszközlekedési hálózat is létesül. Egyszer majd az MO-ás után egy várost elkerülő utat is készítenek, s örökre megszűnik az átmenő forgalom. Akkor majd végleg meg lehet javítani az utakat, mert azokat nem a péceliek autói teszik tönkre. Egyszer majd a környező zöldterületek nem csökkenni, de növekedni fognak, s azokon sétautak, játszóterek, pihenőhelyek létesülnek. Egyszer majd elkészül a csodálatos látványt is nyújtó, modern, új iskola, s épülnek majd új óvodák, bölcsődék a lakosság igényeinek megfelelően. Egyszer majd a melegvizes fürdő is valósággá válik, s a sokszor remélt fürdővárosból legalább fürdőző város lesz. Egyszer majd lesz rá pénz, hogy a történelmi múltat idéző épületeket mind olyan állapotba hozzák, hogy büszkén lehet mutogatni az idelátogató sok-sok érdeklődőnek.

Lehet, hogy úgy járunk majd, mint a régmúltban Dávid, a zsidók nagy királya. Ő szerette volna megépíttetni a jeruzsálemi templomot, de ez nem adatott meg neki, csak a következő nemzedéknek, s fiának Salamonnak. Ám Dávidnak nagy felelőssége, feladata, s érdemei lettek a megfelelő előkészületek, a megfelelő tárgyi és lelki szükségletek biztosításában a nagy munkához. Lehet, hogy Pécelt is az új nemzedék fogja készre építeni, de a jelennek a kötelessége, hogy ami a mán múlik, megtegye a szebb jövő érdekében. Hiszek abban, hogy Péterkéből egyszer Péter lesz úgy, mint Pécelkéből is egyszer patinás Pécel lesz. Ebben bízom, ezt hiszem, remélem, különben nem is költöztem volna ide. Fejezte be Janó.


Egyik imaóra vezetésem

Mózes 2.24-25 Isten meghallotta panaszkodásukat (fohászkodásukat) és visszaemlékezett Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek.

Az előzményekből tudjuk, hogy Isten a hitetlenkedése miatt Izráel népét négyszáz éves egyiptomi szolgasággal sújtotta. Nagy teher volt ez Isten választott népének. Keserves évszázadok voltak. Közvetlenül a felolvasott igék előtt olvashatunk egy igen lényeges eseményt. ,,Izrael fiai pedig sóhajtoztak (fohászkodtak) a szolgaság miatt kiáltottak, és a szolgaság miatt való jajgatásuk feljutott Istenhez."

Miről van itt szó. Isten terheket rakott az Ő választott népére, de nem azért, hogy tönkre tegye őket, ellenkezőleg, hogy közelebb kerüljenek hozzá, hogy mindnyájan őszintén higgyenek s bízzanak Őbenne. Lám most már az egész nép egységesen fohászkodott Istenhez, könyörgött a szabadításért
És Ő meghallotta fohászkodásukat és gondja volt rájuk.

Azt mondja az Úr Mózesnek 2Móz. 3,9-ben: ,,Bizony eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása látom is, mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. 3,16: .."számon tartom mindazt amit ellenetek Egyiptomban elkövettek és elhatároztam, hogy elviszlek benneteket az egyiptomi nyomorúságból a kánaáni tejjel és mézzel folyó foldre."
Isten nevelő célzattal rakott terheket az övéire. Nem tönkretenni akarta őket. Minden nyomorúságukat számon tartotta. Azt akarta, hogy egységesen, benne, s az Ő
szabadításában őszintén bízva igaz hittel imádkozzanak hozzá a nagy terhektől való szabadításért. És Isten a Kánaánba vezette a népét.

Ezekből a régi ószövetségi igékből mit akar az Úr ma mondani nekünk, péceli hívőknek. Mindannyiunkra terheket, próbákat rakott az Úr. Kire kisebbet, kire pedig nagyobbat. Csak Ő tudja, kire-kire miért pont annyit tett. Azt akarja, hogy közösségben legyünk, élő kapcsolatban legyünk egymással, hogy egymás terhét hordozzuk. Egyenlítsük ki a különböző teherbírást.

Honnan ismerhetjük fel, hogy kik is a túlterheltek. Talán az idősebb testvérek? Akik mégiscsak fizikailag egészségileg már gyengébbek. Bizony ellentmond ennek, hogy sok idős testvérnél példamutató, ahogyan hordozza nehéz keresztjét.
Bizony a fiatalokon is nagy terhek vannak. eleget tenni az iskolában, a gyülekezetben, a pályaválasztás, a párválasztás, a családalapítás keserűbb-édesebb terhei.
Kik a megterheltek, akik sírnak? Lehet, de mennyi mosolygós arc takarja el a mögötte lévő hatalmas terheket, mígnem beleroppan.

Nehéz felismerni, nagyon kell egymást ismernünk ahhoz, és figyelnünk arra, hogy ki az akiért az adott napon nagyon kell imádkoznunk, ki az akit segíteni kell kihúzni a gödör mélyéről. Közös teher van a gyülekezeten is. Ebben is egységesen ki-ki a teherbírásának megfelelően kellene, hogy kivegye a részét. És nem félreállni, hogy majd csak valaki elvégzi, vagy majd a vezetőség elvégzi. Kellene evangélizálni, missziózni, gyermekeken, fiatalokon, de idősebbeken keresztül is. Hogy a gyülekezet lélekben, hitben, és létszámban is növekedésnek induljon. És ehhez még pásztorunk sincsen.

Észrevették a testvérek, hogy hol vagyunk?
Az ószövetségi Egyiptomban. Kánaántól távol.

Mi a teendőnk ma az igék alapján.

Egységesen, alázattal fohászkodni, könyörögni a megváltásért, a szabadításért. Egymás terheit hordozni. Mindenki tegye meg azt, amit az Úr elvár tőle.
Isten számon tart mindent. Kérjük, hogy tekintsen rá Pécelre, legyen gondja ránk Istennek.


Vendégszolgálatok

Most, amikor látom, milyen lelkesen, szorgalmasan készül énekkarunk az angliai vendégszolgálatra, gyakran jön elém ez a szó. Talán nem is maga a szó, hanem a tartalma. Többféle vendégszolgálatot észleltem. Úgy érzékelem, hogy nekünk is vannak olyan vendégszolgálóink, akiket nagyon jó hallgatni, látni, de nem értem, hogy miért csak akkor látom őket a gyülekezetben, amikor szolgálnak. Sajnos sok rossz tulajdonságom van. Ezekből az egyik az, hogy ilyenkor nem egy bennem tátongó űrt tölt be a csodálatos szolgálat, hanem egy még nagyobb űr keletkezik, és csak az bánt, és foglalkoztat, hogy vajon miért nem jönnek közénk gyakrabban, máskor is. Milyen hiba van bennem, bennünk, miben kellene változnom, változnunk, változtatnunk?
Istennek legyen hála érte, hogy idén már két gyülekezet, a kiskőrösi és a József utcai gyülekezetek énekkarának és különféle szolgálócsoportjainak áldásait is élvezhettük. Nagyon jó volt megismerni, s bepillantani más gyülekezetek életébe, melyből egy-egy tarka csokornyit elénk tártak. Jó volt látni a fölkészültségüket, tetszett az összhang, mely viselkedésükben és öltözködésükben is megnyilvánult. Az a jó vendég, amelytől lehet, és kell is tanulni. Elhozzák házunkba a szokásaikat, kedvenc, jellemző szolgálataikat. Én hátradőltem, és nyitott füllel, és befogadásra megüresítetten hallgattam őket.
Jólesett a hallgatásuk, olyan érzés fut át rajtam ilyenkor, mintha ilyen szépet még nem is hallottam volna soha. (Pedig a péceli testvéreim szolgálatainál számomra nincsen szebb!) Megerősített, lelkileg felemelt, és tanított. Igen, én szeretek tanulni és szívesen tanulok a szolgálatokból. Tudom, hogy ez mind Istentől jön, és van benne valami, amit ma nekem szánt. Nekem nagyon bejött a kiskőrösi férfiak éneke, és a József utcai furulyazenekar szolgálata. Ez utóbbiban az fogott meg, hogy együtt fújták kicsik, nagyok. Ahogyan kezeli a gyülekezet ezt a szolgálatot. Valahonnan elindultak, és mi is láttuk, hallottuk meddig jutottak el, de nem állnak meg. Már képzik a kis utódokat, hogy mindig legyen utánpótlás. Az együtt szolgálás öröme sugárzott róluk.
Milyen tanulságokat vontam le magamnak a vendégszolgálatokból?

Ha még a Lélek indít arra, hogy szolgálattal a gyülekezet elé álljak, lehetőleg mindig legyek akkor is ott, amikor mások szolgálnak. Nem tudhatom, az Úr mikor, kinek a szolgálatán keresztül akar szólni hozzám. Nehogy lemaradjak valami fontos, nekem szóló üzenetről. Úgy érzem, csak így lehet hasznos és kedves az én szolgálatom is az Úr előtt.
A ,,vendég" szent, úgy kell őket kezelni, mintha Krisztus járna köztünk. Kedves ajándékkal jön, a lehető legjobbat akarja adni. Az Ő üzenetét tolmácsolja számunkra. A vendégnek mindig mindenből a legjobbat adjuk, hogy nálunk érezze otthon magát. A vendégnek mindig, s mindenben igaza van. Ő hozza az Üzenetet! Véletlenül se bántsuk meg, és sose szégyelljünk tanulni tőle.
A szervezettség, fegyelmezettség nem láthatatlan eleme a szolgálatoknak. Nagyon is látható és lehet gyakorolni.

A vendégszolgálatok erősítették fel egy jól megbújt hiányérzetemet. Lelki szemeim előtt megjelentek a mi fúvósaink szolgálatai. Hová lettetek aranyos vitézek? A furulyazenekart hallva elém jött a számomra egyik legszebb kép, legkedvesebb szolgálat, amit láthattam Pécelen. Amikor egy nagy, összevont zenekar játszott. Kicsikből, nagyokból, fúvósokból, vonósokból, a szemünk láttára felcseperedett, felnőtt péceli gyermekeinkből. A mi zenekarunk volt. A sajátomnak is érezhettem.
Hol vagytok? Ezek a vendégszolgálatok nem bizsergettek meg bennetek semmit? Az együttszolgálás öröme nem hiányzik nektek? A nehéz próbák áldozatos óráit feledtetné bennetek az a csodálatos érzés, ahogyan akkor is felpezsdítettétek a gyülekezetet, és hosszú percekig közelebb hoztátok hozzánk a Mennyországot. Nem vettétek észre, milyen kedves volt ez Isten előtt? Nekem hiányérzetem van. Egyre gyengülő emlékezetemben csak egy-egy kedves zongoraszólót, fuvolaszólót találtam a közelmúltból. E vendégszolgálatok felvidítottak, de a szép emlékeken hiábavaló kesergés megszomorított. Pedig én nagyon szeretek vidám lenni. Szeretek csak hallgatni és nézni, tanulni és növekedni kicsiktől, nagyoktól egyaránt. Péceli szolgálatokon is! Szedjétek le a pókhálót a zeneszerszámaitokról! És most ne nézzetek másra, nézzetek egymásra, cselekedjetek, lépjetek és lepjetek meg! Engemet, egymást és a gyülekezetet.

Kedves, angliai vendégszolgálatra készülő testvéreim!

Teljes szívemből kívánom nektek, legyetek áldások a vendéglátók részére. Vigyétek Pécelről Isten üzenetét. Olyan vendégek legyetek, hogy tudjon tanulni tőletek a vendéglátó gyülekezet, és sose féljetek, az itthon maradtak imája mindvégig veletek lesz. Isten áldjon meg benneteket!


Temetésen Erdélyben

Karácsony másnapján, a finom ünnepi ebéd közben kaptam a hírt telefonon: kedves barátom, Krisztusban testvérem nagyfia, a 12 éves Sámuel már az Úrnál van, jó helyen van. E jó hír hallatára mégis gyarló emberként, megkeseredtek az ízek a számban, s e testvéremmel történt beszélgetések jutottak az eszembe. ,,- Gyertek el már egyszer hozzánk, megmutatom a családomat, három szép gyermekemet!" Így hívott nem egyszer. Miközben az édes grillázs megkeseredett falatjait nyeltem, az járt az eszemben, hogy tudnék a másnap déli temetésen ott lenni. Hogyan mondjam el a feleségemnek, én tartozom barátomnak ezzel a látogatással. Ekkor Ő a szemembe nézett és odasúgta: ugye elmegyünk a temetésre? De hogy jutunk el oda? Az ünnepi asztalt otthagyva a szomszéd szobában néhány telefonhívás és máris minden akadály elhárult.

Odaértünk, 2005. december 27-én a temetésre, valahol Erdélyben. Az utcán, s az udvarban ezernyi feketébe öltözött sokaság várt néma gyászban a csepergő esőben. A belső kis szobát szinte betöltötte a gyermek nyitott koporsója, s körötte a gyászoló család. A kis Sámuel úgy nézett ki, mint aki csak ledőlt egy békés kis szundikálásra, s szája sarkában egy kis mosoly is volt, mintha a karácsonyi foszlós kalácsról álmodna. Testvéremet átölelve átadtam a péceli testvérek, barátok, munkatársak őszinte együtt érzését. Látod itt fekszik a nagyfiam, mondta barátom, miközben a sírást egy pillanatra sem hagyta abba.

Az udvar végében gyülekező nagy énekkarba olvadtunk be, amely csak Isten tudja, hogy hány gyülekezet tagjaiból állt össze. Megérkezett egy gyülekezet fúvószenekara, akik a zenei szolgálatot adták. Az udvar közepén felállított ravatalnál négy beszédet hallhattunk. Az élők számára sokat mondó volt. Sok mindent megtudtunk az utolsó hónapokról.

Ez a gyermek, aki fél éve még egészséges volt, fél éve még gyermek volt, karácsonyra lelkileg már teljesen felnőtté vált. Elhozták Magyarországra is a gyógyítás reményében, de a földi orvosok tehetetlenek voltak. Vitték volna Bukarestbe és más városba, de Sámuel azt mondta, nem akar oda menni, mert ott meghal, itthon akar maradni mindvégig. Az édesapa, aki Pécelen dolgozott, az utolsó hónapokban a családjával volt. Azt mondta a kis Sámuel neki: apuka menjél vissza Magyarországra dolgozni, hogy legyen pénzünk! Nem tudom, miből érezte meg, hogy most szűkösebb a kamra, nem tudom, miből éltek hónapokig, s miből élnek most, és miből rendezték a temetés költségeit. Az édesapa azt felelte: nem kisfiam, én itt maradok veled. Elmondta egyszer szüleinek, hogy minden bűnét, rosszaságát megvallotta Istennek, aki megbocsátott neki. A feltámadás is érdekelte, hogyan fog feltámadni, kérdezte, ha egyszer földet raknak rá. A karácsonyt nagyon várta a gyermek, s Isten megadta neki a Szent éjt. Karácsony első napján, kilenc órakor, mikor az imaórák kezdődtek, édesapja ölében a kis Sámuel az Úr akarata szerint befejezte földi kis életét.
Nagyon tanulságos volt számomra az ige, Sámuel első könyve 3. rész, melyből az első igehirdetést kaptuk. Isten szólítgatta az ifjú Sámuelt, aki nem tudta, hogy az Úr szólítja. Ám ott volt Éli, aki segítette, mit tegyen. A kis Sámuel is meghallotta az Úr hívását, és megértette az elhívását is. Engem vajon hányszor szólított meg, hányszor hiányzott mellőlem egy Éli. Isten türelme, kegyelme végtelen. Ő annyiszor szól, míg meg nem hallod.

Egy temetés, ha lehet szép. ez az volt. Két és fél óráig tartott. Messze volt a temető a szülői háztól. Kettő kétlovas szekér vitte fel a falu fölötti dombon lévő temetőbe a koporsót, s a rengeteg koszorút. A végeláthatatlan, feketén kígyózó gyászmenet a fúvósok zenéjére kísérte a falun át a kis Sámuelt utolsó útjára. Máig bennem vannak a ravatalnál tartott négy beszéd, s a sírnál tartott búcsúztató mondanivalói, melyek az elmúlhatatlan örök életről szóltak. A borongós, csepergős égből, amikor éppen az örök életről prédikáltak, egy félpercnyit előbukkant a nap is, áttörte a borút a derű. Számomra úgy tűnt, Isten jelezte, az élet nem szűnt meg, az élet megy tovább. VELE!

Sokat gondolkodtam azóta is testvéremen, aki sokszor járt Pécelen is a gyülekezetbe, amikor itt volt munkája. Az édesapa gyásza nagy, hisz a fiát családból ő látta a legkevesebbszer, hiszen azért, hogy családját eltartsa, szeretteitől messze talált csak munkát, és bizony ritkán tudott hazautazni hozzájuk. Ezekről a dolgokról sokszor beszélgettem testvéremmel, ő a családjáért boldogan vállalta ezt a terhet. Azt kívánom kedves testvéremnek, nyugodjon bele Isten akaratába. 11 éves fiának, 7 éves leányának, feleségének nagy szüksége van az édesapa gondoskodására, és Isten gondviselésére. Mindig imádkozó lelkülettel gondolok erre a családra.
Utóirat. 2011.10. 3.-án Csak most hallottam arról, hogy Isten csodálatos kegyelméből adott, az akkor még gyászoló családnak nagy örömre okot. Másfél évvel ezelőtt adott nékik még egy kislányt. Újra három gyermek van a családban. Egyébként az édesapa, e kedves testvérem, már évek óta nem dolgozik Pécelen. Úgy ,,döntött", gyermekei mellett van naponta a helye, látni akarja növekedésüket, fejlődésüket, amíg iskoláikat el nem végzik, ott nem hagyja őket, naponta szükségük van az édesapára, mellettük marad, jusson bár kevesebb az asztalra, a család melegsége, sokkal fontosabb az anyagiaknál. Isten kegyelme pótolja a hiányt. Isten szemmel láthatóan is megmutatta adakozó kegyelmét e kedves családnak.

Tükör 2004 szavakban, ahogyan én láttam
Reménykedés, restség, kevés alázat, kevés szolgálat, fellobbanások, szalmalángok, szolgálat- dömping, egészséges szolgálat, sértődés, másra mutogatás, magamutogatás, szeretetlenség, betegség, gyógyulás, meghívás, visszautasítás, meghívás, szavazás, elutasítás, várakozás, várakozás..., semmit tévő várakozás, önevangélizáció, aratásra érett péceli mező, kevés munkás, megtéretlenség, magábazártság, szeretetéhség, áldások, esküvők, gyermekszületések, új családok érkezése, keresés, választás, reménykedés, új pásztort küld az Úr, fellendülés, pangás, telt padok, üres helyek, bűnös lelkek, letett bűnök, Baptista Gyülekezeti Énekeskönyv, ROLAND, Forrás,
HIT, REMÉNY, SZERETET: ERŐ, ISTEN: JŐVŐŐŐŐ....!

Szilveszteri komolytalan és komoly apróhirdetések
bontásból visszamaradt kövek nagy mennyiségben, elszállíthatóak /Jerikó/ jeligére

négy helységből álló szív kiadó, beköltözéskor teljesen ki kell takarítani /tudodki/

nagy hatásfokú illatosító szert keresek /Jónás/

utaskísérőt felveszek a gázai utamhoz /etióp főember/

azok akik a damaszkuszi úton vannak, fokozottan óvatosak legyenek, mert bármikor várható pálfordulás /lélekinform/

élettársat keresek, lehet saját bordámból való is /Ádám/

,,Ha már lehullt a hó, s fekete földünket befödte" (Túrmezei: Adventi emlék), akkor hólapáttal várom a testvéreket az imaház útjaira /gondnok/

álomfejtést vállalok / ........./ jeligére, melyeket kérünk bedobni a bejáratnál lévő ládába

Közhírré tétetem, hogy mindenkinek, mindent megbocsátok, mert az én Atyám is
megbocsátott nekem mindenért!

Kórházban

Miért vagyok itt? Hogy megláthassam, milyen leszek, vagy lehetek, ha Isten kegyelméből, még hosszabb ideig élek. Látom, mennyire magára hagyatott lehet az ember, ha beteg, ha a szervezete már nem jól működik. Látom, mint szenvednek egy-egy csepp vizelet ürítése érdekében betegtársaim.

A kórteremben mellettem fekszik a 87 éves Ulrik bácsi, aki néhanapján ki-ki kapcsol, kevés neki a levegő. E bácsi nappal aludt, éjjel pedig mászkált, kiabált, s azt hitte, nappal van. Mikor két napja még oxigént kapott, jobban volt, de nincs oxigén, kifogyott a palackból, s nincs is a raktárban, hallottam meg véletlenül az illetékestől. Most az ágya mellett áll az üres palack, melyet otthagytak, ottfelejtettek pont azon a helyen, ahová a bácsi naponta többször is leesett az ágyáról. Kíváncsian vártam, mikor cserélek ki, vagy viszik el onnan, vagy gyógyítsanak vele, vagy szüntessék meg a balesetveszélyt. Az üres oxigénpalackba és tartójába a bácsi, naponta többször is beütötte magát. A harmadik nap végén aztán mi betegek félrehúztuk a terem másik üres részére. A nővéreknek ilyesmi eszükbe sem jutott, még talán az is lehet, hogy meg tiltották nekik, hogy hozzányúljanak. Csak nézegették, hogy miért van a bácsi keze, lába leverve, összetörve, tele sebekkel. Most a harmadik nap éjjelén végre tettek egy rácsot az ágya köré az éjszakai nővérek, hogy ne kóboroljon éjjel, ne törje össze magát, s adtak neki altatót is. Ennek az eredménye az lett, hogy a harmadik éjjelen végre mi a szobatársak is tudtunk végre egy pár órát aludni.

Van a teremben két velem egykorú beteg is, s mintegy igazolva azt, hogy a betegség nem feltétlenül kortól függő, a fiatalság is képviselve van egy 23 éves fiatalember személyében. Ő Viktor, aki ha nem beteg, a Pólus Centerben computer menedzser. A kórteremben fekvő betegtársak közül ketten cukorbetegek, de mindegyiküknek összetett, sokféle betegségeik is vannak. Aki panaszkodna, hogy a párja úgy horkol, hogy nem tud tőle aludni, az ilyen kórházi próbát érdemelne. Amikor négy beteg egyszerre horkol, ezt hallván az ötödik felébred, s nehezen tud e fúvószenekartól elaludni.

Ulrik bácsi éjjel furcsa dolgokat cselekszik a betegségétől. Olykor óránként felkiált, ébresztőt fúj valami látomásával. Néha beszélget egy odaképzelt valakivel, máskor pedig elzavarja az általa látott alakokat. Volt olyan éjszaka, mikor sétatérnek képzelte a kórtermet és a folyosót, megállás nélkül járkált. Ha éjjel valami kopogást hall, amit ő okoz valamivel az ágyában, ekkor többször hangosan kiabálja, hogy -tessék, tessék!-, és mivel nem jön be senki sem, le akar mászni az ágyából, hogy beengedje a képzelt látogatót. Ebből persze mindig csak az ágyából való leesés lett. Sokszor óránként is kiugrott a szoba közepére azzal, hogy fáj a szíve, gyomra, töke, és mindig más része. Így hívja éjjel a nővért, aki megnyugtatja, visszateszi az ágyára, és ahogy éppen elszenderegnénk, máris kezdődik az előadása újra. Nagy nehezen elalvás, ami annak jó, aki először alszik el, mert akkor még senki sem horkol, innentől kezdve egyre nehezebb elaludni a keletkező horkolási hangviharban.
Mindezeket Ulrik bácsi az éjszaka bármelyik órájában képes előadni. Látjátok kedves fiatal olvasóim, bizony ilyen is lehet a betegség, ilyen is lehet az öregség, de persze csak akkor, ha Isten engedelmével megéritek ezt a kort. Ulrik bácsi egy talpig úriember, amikor magánál van, elnézést kér a szobatársaktól a viselkedéséért. 3 agyembólia, 1 tüdőembólia a betegsége sorolja szégyenkezve. Pedig büszke lehet rá, mert Isten nagy terheket adott rá, s nagy terheket is bízott reá. Erre majd később visszatérek.
A szomszéd szoba az étkező, ahol pont a fejem mögött van a hűtőszekrény. Mintha fal sem lenne közöttünk, úgy hallom mikor az öreg hűtő kompresszora sűrűn bekapcsolgatva adja az ütemet a négy horkolónak. Rendszerint így én voltam az utolsó elalvó.

Az osztályon dolgozik egy nagyon lelkes takarítónő. Azt kérdeztem tőle, hogy ő nyugdíjas-e.
Abból gondoltam erre, mert a néni szinte óránként járta a kórtermeket, és mindig talált magának valamilyen munkát. Csak akik becsülettel végigdolgozták az életüket, azok nem tudnak így a munka mellett elmenni. Kiderült, hogy nyugdíjas pedagógus, akinek nem a munkájáért kapott pénzre van szüksége, hanem, hogy elfoglalja magát, tegyen valami hasznosat. Bár négyórás munkaidőre van szerződése, szinte mindennap nyolc órát is ott dolgozott az osztályon, a szó legszorosabb értelmében. Sajnos a fiatalabb korosztályra már nem ez a jellemző, persze tisztelet a kivételnek. Egyik nap egy igen kedves, fiatal nővérke sűrűn bejött a szobánkba, s valószínű, hogy a többi kórterembe is. Hol egy asztalon tett rendet, hol egy pohár vizet adott egy betegnek, a függönyt igazította meg, egy vizsgálaton lévő beteg ágyát tette rendbe, gondosan kisimítva a lepedő minden ráncát. Mindezt olyan természetes kedvességgel, alapossággal végezte, hogy közben minden beteghez is volt néhány kedves szava. Megtudtam, hogy ő nővérgyakornok, most jár iskolába, és ide jár gyakorlatra. Megörült a lelkem, mert e nővérgyakornokban láttam, hogy az egészségügyben a képzés magas fokon van. Örült a lelkem, mert láttam, e leány olyan pályát választott, amelyre született, amelyre tálentumot kapott Istentől. Arra gondoltam, bárcsak én is tudnám ilyen lelkesen hasznosítani azokat a tálentumokat, melyeket én kaptam.

Az egyik nagyvizitkor olyan dolog történt, mely úgy megihletett, hogy versben is megírtam ,,MÁV kórházi óda" címmel. Ulrik bácsi megkérdezte a vizitet vezető főorvostól, hogy őszintén mondja meg neki, lehet e reménye, hogy betegségei ellenére van-e még két éve. Mert pont ennyire lenne még szüksége. Nem neki, hanem unokáinak, akiket a szüleik helyett nevelnek, iskoláztatnak. Úgy fogalmazott, az unokáknak még két évig lenne szükségük a nagyapára. A meghatottság látszódott a sok furcsaságot megélt, megtapasztalt orvosokon is. A főorvos úr bátorította, reményeket ébresztett benne. Sokszor imádkozom érte, hogy Ulrik bácsi mindenképpen nyugodt legyen az unokái sorsa felől. Bármi is van megírva őneki a nagykönyvben, Isten gondoskodjon a családjáról. Mikor kikerültem a kórházból, akkor nagyon rossz állapotban volt a bácsi, s életének társa a felesége sokszor volt szomorú, azt gondolva,, már nincs sok ideje a bácsinak. Amikor néhány nap múlva bementek a kezelőorvoshoz ellenőrzésre, találkoztam még e kedves idős házaspárral. E szentendrei nagyapa éppen készült hazamenni, életvidám volt, nagyon jól nézett ki. Felesége nagyon boldogan csomagolta össze a ruháit. Nagyon boldog volt a lelkem, s hálát mondtam Istennek érte, hogy még terve van velük. Őrült a lelkem attól is, hogy egy kedves testvérem meglátogatott, és jólesően hallottam tőle, hogy a gyülekezete imádkozott értem, egy másik kedves testvérem pedig telefonon érdeklődött állapotomról. Nem is hittem volna hogy ott benn, mennyire jól esnek az ilyen lélekgyógyító történések. Mert bár azt mondja egy mondás, ép testben ép lélek, ám ha a lélek erős, a test is erőt nyer belőle. A kórházból nem csak egészségesebben tértem haza, hanem hiszem, hogy bölcsebben is. A tanulságokat igyekszem megfogadni és hasznosítani, hogy e hét ne egy elvesztett, hanem megnyert hét legyen az életemben.
Egy nappal közelebb a Mennyhez

Hálás vagyok Istennek, mert lehetőséget adott számomra, hogy 2008 december 14-én elkísérhettem a csömöri gyülekezet zömmel fiatalokból álló szolgálócsoportját Erdélybe, a szalárdi idősek otthonába és a nagyváradi belvárosi gyülekezetbe.

Egy kis lépéssel, egy nappal előttük utaztam oda Eszes Zoltán lelkipásztor testvérrel. Alkalmat kaptam arra, hogy a vasárnap délelőttöt a biharszentjánosi gyülekezetben tölthettem. E gyülekezetből jó néhány testvért már jól ismertem, kik már évekkel ezelőtt meghívtak az imaházukba, mondván, ha arra járok, szeretettel várnak. Ki lépteim, s utam irányítja, most vezetett el ide. Istennek ebben a házában ritkán szokott üres szék maradni. Most is telt ház volt, s örömmel mondták a testvérek, hogy a hétköznapi alkalmakon is a 35 jelenlévő ugyanígy itt van. Jó hallani, hogy így vágynak itt a testvérek Isten házába. Azzal fogadtak a testvérek, hogy itt az a szokás, ha vendég érkezik hozzájuk, az szolgál. Örömmel tettem eleget e kedves szokásnak. Már az imádkozásoknál boldog volt a lelkem. Még soha nem vezettem úgy le imaórát, hogy minden jelenlévő imádkozott az Úrhoz. Az igehirdetésnél Eszes Zoltán testvér egy meglepetéssel szolgált. Pontosan húsz éve történt, hogy itt az imaházban a 25. zsoltárt mondta el, s akkor még aznap este jöttek át Magyarországra. E ,,furcsa" jubileumon ismét ezzel a zsoltárral szolgált a testvér, s ha 25. zsoltár akkor Zoltán testvér este mindig Magyarországra megy. (Ugye mennyire más körülmények között!) Az adventi tanítás sokakat könnyekre fakasztott, nem sok szem maradt szárazon. Az adventi érzést, adventi hangulatot bizonyságtétellel és négy verssel bátorkodtam megerősíteni. A megerősítés fordítottra sikeredett Isten által, mert én kaptam nagyon sok megerősítést, nagyon sok áldást ettől az alkalomtól, s ettől a gyülekezettől. Az itt tölthető idő hamar elfogyott, s a mielőbbi viszontlátás reményében búcsúztunk el a gyülekezettől.

Csatlakoztunk a Cinkotáról, Csömörről, Pécelről érkezett szolgálócsoporthoz, és Szalárdra mentünk. Itt egy szemre is gyönyörű imaházhoz érkeztünk. Mellette egy hatalmas kastély, tágas parkkal, s óriási sokat látott fákkal, kedves sétányokkal. Be szép lehet itt a tavasz, mikor minden zöldell. Az imaház szép, tágas rendezvénytermében gazdag ebéddel vártak bennünket.
Sóhajtoztam, Uram, de jó lenne, ha nekünk Pécelen is lenne egy ilyen termünk. Az ebédet jó étvággyal költöttük el. Énekekkel köszöntük meg a gazdag asztalt. A fiatalok, mintha csak Csömörön lennének oly felhőtlenül, vidáman énekeltek.

De...,- miután megköszöntük a finom ebédet, kimentünk az udvarra, s a cinkotai, és a csömöri gyülekezetek által adományozott, s gondosan elkészített ajándékcsomagokat szedegettük ki a kocsiból, s mindegyikőnknek tele lett mindkét keze, ...- már óriási volt a csend. Nem tudom van-e a csendnek egyáltalában fokozata, kis csend, nagy csend, szent csend. Itt már érezhető volt a fiatalokban a felnőtté váltás komolysága, s minden súlya.
Az eligazításon elhangzott, nem tudjuk mi vár reánk odabent. Megértik-e, megérzik-e az adventi üzenetet, melyet hoztunk nekik? Ebben az állagában elhanyagolt kastélyban a holland református testvérek támogatásával idős, segítségre szoruló testvéreink élnek. Testi és lelki értelemben is segítségre szorulnak. Hármas csoportokban menjünk szobáról szobára, és tegyünk bizonyságot, erősítsük őket, imádkozzunk velük és értük. E hirtelen felnőtt,
Krisztus-harcossá vált csoport libasorban ment be a megfáradt, sok küzdelmeket átélt, olykor kitaszított, egészségileg meggyengült testvérekhez. Minden kézben ott piroslott az adományokkal telt, szeretettel telt, imákkal telt, áldásokkal telt, s az ittenieknek akár az életet is jelenthető ajándékcsomag. Az otthon lakóiból néhányan a folyosókon tartózkodtak, a többiek a szobákban pihentek. Látszatra az várt reánk, amit előzetesen hallottunk.
Testileg összetört, jónéhány mankó s bot segítette, megfáradt lábú, a múlt gondjaitól barázdált arcú ácsorgott egy szűk folyosón. Egy kiszélesült előtérben megálltunk, s elkezdtünk énekelni.

- Mint kemény tél utáni langyos tavaszi napsugár hatására, a hó és jég alól fejükkel egymás után utat törő hóvirágok kinyílnak, s köszöntik az életet. Itt vagyunk, élünk! Jöjj, áldott, éltető napfény! - Úgy dugták ki fejüket, s jöttek elő egyre többen. Az életunt, elcsüggedt, fáradt tekintetű, szomorkás szemek kíváncsian lesték, kik azok, akik ily szép énekkel törik meg a már megszokottá vált csendet. Egyre többen jöttek elő, s a kiszáradt, öreg, ráncos ajkak énekelni próbáltak. Mozogtak a szájak, bár hang nem nagyon jött elő belőlük. S az imént még kíváncsi szemekben egyszerre láttam mosolyt és könnycseppet.

Szolgáló csoportunk még ilyen körülmények között nem énekelt, de úgy éreztem, ennyire odaadó szívvel sem. A bátorító, erőt sugárzó igék, az ádventi igehirdetés, az elhangzott szép versek, s a sok-sok szép ének, szemmel láthatóan életet lehelt az idős testvérekbe. Az öt román testvér részére anyanyelvükön is elhangzott az igehirdetés. Nagyon szerették volna, ha románul is énekelünk, de ezt az egyet sajnos nem tudtuk teljesíteni.
Az ajándékok átadása mindannyiunk számára igazi bizonyságtétel volt, s igazi felnőtt próba a fiatalok részéről. A meghallgatás, a vigasztalás, a bátorítás, az imádkozás, a körülményeket figyelembe véve nem volt egyszerű.

Mellettem mankókkal nehézkesen odacsoszogott nénike ült. Őt választottam az ajándékkal, ám inkább ő választott ki engem. Megsimogatta karomat, amikor odaült. Róza néni Szentimréről. Nincs senkije sem. A házát eltartás fejében ráíratta valakikre, de volt, hogy napokig csak vizet kapott tőlük. Visszacsinált mindent, eladta a házát, s ideköltözött.
Neki is, mint többeknek az ajándékozottak közül, az volt a dilemmája, miért kell neki még itt élnie, mit akar tőle még az Úr. Megérttettem Róza nénivel, az Úr szándékát mi emberek nem tudhatjuk. De hinnünk kell benne, bíznunk kell benne, mert még e szorult helyzetében is használni tudja őt az Úr.
A tervezetnél sokkal hosszabb lett a szolgálat, s láttam a fiatal testvéreimen, még bírták volna.
Ám a hatás is látszott rajtuk. Kíváncsi lettem volna rá, miket beszélgettek a buszon Szalárdtól
Váradig, de én másik kocsiban utaztam. Valamit azért megértettem az Úr szándékából. Miért is tarthatja még itt ezeket a kedves idős testvéreket? Mire tudja használni így még őket? Hát erre. Miket szent igéiből, a Bibliából tanít bennünket, lehetőséget kapunk arra, hogy megcselekedjük, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet. A fiatalabb generáció tanítása, nevelése érdekében küld utunkba rászorultakat, hogy lemérje, cselekedeteink által alkalmasak vagyunk-e az Ő követésére.
Indultunk, mert még egy szolgálat várt ránk Nagyváradon. Úgy éreztük, láttuk. a beszélő idős szemekből, hogy mit Isten tőlünk várt, ránk bízott, azt itt Szalárdon elvégeztük. Isten adjon áldást az otthon lakóira, s minden dolgozójára!

Megérkeztünk Nagyváradra, a Belvárosi gyülekezet nagy imaházába. A nyáron már szolgáltam itt egyszer, mégis nagyszerű érzés volt Istennek ily nagy és szép házába újra belépni. Hát még a fiataloknak, akik lelkesen próbáltak erre a nagyon áldottra sikeredett szolgálatra. Nyolcszáz váradi testvér előtt tettek hitet arról, hogy szívükben ,,igazi" ádvent van Elmondhatatlanul jó érzés ennyi ember előtt Istent dicsőíteni. Feladatot kaptam én is egy verssel e csoport szolgálatában. Igyekeztem hozzájuk fiatalodni. Az istentisztelet méltó volt adventhoz. Meghallhattuk a váradi testvérek szolgálatát, s az énekkaruk gyönyörű énekeit. Az igével s a tanítással Eszes Zoltán testvér szolgált. Bízom benne, hogy nyitott szíveket talált.

A szolgálat után még sokáig beszélgettünk, ápoltuk a testvéri kapcsolatot. Terített asztalokkal vendégeltek meg bennünket a helyi nőtestvérek. A jó szívvel adott finom falatokat jó kedvvel fogyasztottuk, s kívánjuk, az Úr adja vissza gazdagon a testvéreknek.
Örülök, hogy a fiatal testvérekkel együtt szolgálhattam az Urat. Soha nem felejtem el, s áldom Istent, hogy a mai napon mind, együtt, eszközei lehettünk.


 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Ma Jézus hív!
  2012-12-10 09:42:09, hétfő
 
  Ma Jézus hív!

Ma Jézus hív, nyisd meg szíved, hallgasd meg a szavát.
A bűneid elé vigyed, szeretve vár reád.

Ma minden bűnös hallja!
Ma minden ember áldja!
Ma minden ének, minden Ő róla szól:
a Szeretet-forrásról.

Ma Krisztus szól: bűnös kövess! Fogadd el e kegyet!
Mit Krisztus ad elnyerheted, kapsz örök életet.

Ma minden bűnös hallja!
Ma minden ember áldja!
Ma minden ének, minden Ő róla szól:
a Szeretet-forrásról.

Szeretetét ontja reád, benne vigaszt találsz
Szeretetét adjad tovább, sugározd jóságát.

Ma minden bűnös hallja!
Ma minden ember áldja!
Ma minden ének, minden Ő róla szól:
a Szeretet-forrásról.

Ma minden bűnös hallja!
Ma minden ember áldja!
Ma minden ének, minden Ő róla szól:
a Szeretet-forrásról.

Ma Jézus hív, jöjj és kövesd, fogadd el irgalmát!
Ma Jézus hív, jöjj és kövesd, fogadd el irgalmát!
fogadd el irgalmát.
 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
Bonzóka és társai
  2012-10-28 15:53:50, vasárnap
 
 

Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon. (Zsolt 91,11)
Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. (Zsolt 139,3)

Bonzóka és társai

Siófokra utaztam, ahol a kezelésünkben lévő vállalati üdülőt át kellett adni leltárral mások kezelésébe. Előzetesen arról volt szó, hogy az üdülőt a gondnok házaspárral együtt veszik át tőlünk. Aznap reggel derült csak ki, hogy az üdülőt nélkülük üzemeltetik tovább. Amint az utolsó kiskanalat is leszámolva átvették tőlük, a gondnoknő és férje mehetett amerre látott.
Nagyon rossz, kellemetlen érzés volt, ahogyan elbántak velük. Sajnos, a mai való világban számtalan hasonló eset megtörténhet, és meg is történik.

Hosszú évekig gondoskodtak az üdülő fenntartásáról. A rájuk bízott ingatlant szinte magukénak érezték, oly gondosan kezelték, ápolták. Fenyőket, tujákat ültettek, gondoskodtak arról, hogy az oda beutalt vendégek pihenése, üdülése, minél kellemesebb, barátságosabb otthonosabb legyen. Turnusonként 78 vendéget fogadhattak. Nem vagyok a Balaton szerelmese, így vendégként nem volt szerencsém megtapasztalni vendégszeretetüket. De a vendégeiktől tudom, hogy akik egyszer ott nyaraltak, azok évek óta visszatérő vendégekké váltak. Szerettek ott megpihenni, mert ott jól érezték magukat, és mert tapasztalhatták a gondnok házaspár szolgálatát. Mert életükkel szolgálták, sőt kiszolgálták a rájuk bízott vendégeket. Aztán az adott napon szolgálókból kiszolgáltatokká váltak. Hiába végezték a megbízójuk által kirótt feladatokat szinte hibátlanul, megjutalmazásuk nem állt arányban az érdemeikkel. Nagyon sértve érezték magukat a dolgok ilyen fordultával.

Már napokkal előtte ott voltam az üdülőben, hogy a leltár-átadást előkészítsük.
Az üdülő és az ő életük a tulajdonosváltással törésmentesen folyhasson tovább a maga medrében. Akkor még úgy tudtuk, az üdülővel együtt őket is átveszik. Aztán megtörtént a szomorú valósággal az átadás, és a következő reggelen úgy ébredhettek, hogy amit évekre még tervezgettek, egyszerre szertefoszlott.
Pár nappal később harmadszor is leutaztam hozzájuk, hogy az utómunkákat elvégezzük. Miután az üdülőt és annak kulcsait már átadták az új használatban tartóknak, ezért a munkálatokat a lakásukon végeztük el. Az életük egy fejezete lezárult. E három együtt dolgozott nap alatt úgy éreztem, lelkileg közelebb kerültünk egymáshoz. Sokat beszélgettünk, s láttam, hogyan, milyen körülmények között élnek.

Vonattal jártam le, és az állomástól a férj vitt a gépkocsijukkal az üdülőig. Amikor az első napon kiszálltam a kocsiból, érdekes dolgot tapasztaltam. Egy elkerített udvarrészen egy szép középtermetű fekete kutya nagy zörgéssel tologatott, s a szájával, lábával rángatott egy tetejével lefele fordult piros vájlingot. Végre addig buzgólkodott, míg felborította azt, és a szájába véve boldogan a kerítéshez szaladt vele. Még ilyet sosem láttam: eközben nevetett a kutya. Elmondták, hogy abba az edénybe szokta kapni az eledelét, és akárhányszor, bármikor is jön a gondviselő gazda a nap folyamán, a kutya mindig így fogadja. Megismerve a történetét rájöttem, hogy nem azért hozza az edényét, hogy máris kapjon bele valami fogára valót. Ez nála a gazda iránti szeretet, hála legbelsőbb jele. Megtudtam, hogy ez a fekete kutya vak, és egy hónapja került arrafelé. Valahonnan, talán az állapota miatt kidobták, kitették, szívtelenül magára hagyták, vagy csak egyszerűen eltévedt. Az igazságot nem tudhatjuk, nem mondta el a kutyus, de nagyon leromlott, kiéhezett állapotban volt, amikor befogadták. Szeretettel óvták, készítettek neki egy számára biztonságos kifutót. A vak kutyus nagyon hálás. A legdrágább, legféltettebb kincse az az edény. Azért viszi nagy örömmel a gazdához, mert ő így mutatja ki szeretetét a mindennapi eledelért, a szerető gondviselésért.
Beléptünk a gondnoki lakásba. Bent két kis kutya szaladt, szinte gurult elébünk és ugrándozva, boldogan fogadott bennünket. A kutyák ismeretében nincsen gyakorlatom, a fajtákat sem nagyon ismerem. Az egyik sima szőrű, hegyes fülű fekete színű. A másik hosszú szőrű, zsemlye színű kis kutyus volt, melyet Bonzókának neveztek el. Kiderült, hogy ő is kóbor kutya volt. Itt az üdülőkörzetben a Balaton mellett a nyaralási szezon végeztével mindig sok a kóbor állat, kutya, macska. Úgy látszik, nem csak állatbarátok tartanak állatokat. Sajnos minden évben akadnak olyan emberhez szokott háziállatok, akiket szívtelen gazdájuk sorsukra hagyva egyszerűen ottfelejtenek. Elmondták, van otthon még egy nagy kutyájuk is, de mindegyik közül a leghűségesebb, a legszeretetteljesebb Bonzóka, az első befogadott kóbor kutya. Annyira nagyon örül nekik, hogy azt hiszem nincs semmi sem, amit meg ne tenne értük. Az ő kis mindenségével, hűséges életével folyvást megköszöni nekik a gondviselést. Bonzóka még másról is nevezetes. Azt mesélték, amikor a kutyáikkal járnak kint az udvaron, vagy az úton, a vak kutyát ő vezetgeti, irányítja, inti, nehogy nekimenjen valaminek. Megállítja, ha át kell menni egy úton, és csak akkor hívja tovább, ha körülnézve biztonságosnak látja a továbbhaladást. Egyszerűen ösztönösen úgy viselkedik, mintha egy erre a célra jól kiképzett vakvezető kutya lenne. Vajon honnan vette, mikor, kitől kapta ezt a tudományt? A nagy vak kutya úgy engedelmeskedik neki, mint hű hívő az ő Urának.

Nemsokára újabb vendég érkezett, mégpedig négy lábon. Egy nagytermetű szép fajkutya. Leheveredett a vak kutya kifutójától néhány méterre, és sűrűn feléje nézve bánatos szeméből mély fájdalom sugárzott. Kérdeztem, hogy ez is kóbor kutya-e, ezt is itt hagyták a gazdái? Nem, nem az, ismerik a gazdáját is, aki most is ott lakik néhány utcával arrébb. Nem tudják, hogy miért, de ez a kutya itt szeret tartózkodni, itt szeret leheveredni. Mindig megtalálja az utat, hogy bejöjjön valahol, valahogyan az egyébként körbekerített üdülő udvarára. Akkor is ott volt, amikor az üdülőt átvevők megérkeztek. Az egyik hölgy nagyon félve jött be, mert mint felelevenítette rossz emlékeit, már háromszor is harapta meg kutya. Attól tartott, hogy ez őt meg fogja támadni. Mondtam neki, rokonlelkek vagyunk, mert már nekem is volt ilyenben háromszor részem, ezért én is félek a kutyáktól, de ettől nem. Ettől biztosan nem kell félnie. Ez a kutya itt senkit sem fog megharapni. Mert belenézve a kutya szemébe valami nagy bánatot látni. Később, visszaemlékezve erre a kutyára, azt gondolom, ez valamit tud, valami fájót, valami rosszat, vagy talán tragédiát is. Úgy tűnt számomra, hogy jól ismerte a vak kutyát, talán a barátja volt, talán ismerte a gazdáit, talán tudta a megvakulásának okát, netalán a gazdáinak tragédiáját? Sosem fogjuk megtudni, mert nem beszélt emberül. A viselkedése olyan nemes volt, olyan fennkölt, hogy biztos vagyok benne, ha beszélni tudna, szomorú és tanulságos dolgokat mondana el. Ezt mondta el számomra a bánatos szemével.

Hazafelé a vonaton sokat töprengtem a gondnok házaspár életén, a kutyák életén, viselkedésén, és furcsa párhuzamot találtam a hívő életemmel kapcsolatosan. Erzsike és férje hűen szolgálták a kenyéradó gazdát. A jutalmazásuk a keserű kóbor kutya sors lett. Ők befogadták a számkivetett, sorsukra hagyott, kóbor életet élő teremtményeket. Az ő sorsuk most hasonló lett a kóbor állatok előbbi sorsával. Most aztán ők is kivert kutyaként érezhetik magukat.

Jézus azt tanítja a Lk 12,6.-ban: ,,Ugye öt verebet adnak két fillérért: mégsem feledkezik meg közülük egyről sem az Isten." Isten óva figyeli minden kis teremtett élőlény sorsát, nem hagy egyet sem elveszejteni. Dávid azt mondja csodálatos igék környezetében a 36. zsoltár 7. versében: ,,embert és állatot megtartasz, Uram".

Sokszor imádkoztam értük. Hiszek abban, hogy akik a magukra hagyott állatokat ilyen szeretettel befogadták, és gondoskodtak azokról, nekik sem kell félniük, mert a gondviselő Atya majd mindent bölcsen elrendez az életükben.

Mi hívők, akik ha szolgáljuk megváltónkat, gondviselőnket, milyen jó hogy nem kell félnünk attól, hogy a jutalmunk elmarad.
Jézus mondja Ján.12.26.-ban: ,,Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya."

Milyen csodálatos ígéret ez.

Mégis elszomorodtam. Emlékeztem a befogadott kóbor kutyák viselkedésére. Milyen nagy örömmel szolgálják a gondviselőt. Életük minden percében csak azt lesik, miben tudnának kedvében járni. Bármikor bármit is kérne tőlük a gazda, hűségesen, örömmel megtennék. Azért lettem szomorú, mert be kell látnom, irigykedem a kóbor kutyákra. Miért nem tudom én is úgy szolgálni a Gondviselőt? Miért nem tudom oly sokszor megtenni, amit Ő kér tőlem? Miért nem tudom sokszor olyan nagy örömmel megköszönni, ha csak azt kapom Tőle, amit valóban megérdemelek!?
Miért nem vagyok olyan hálás Istennek, mint egy befogadott kóbor kutya? Istenem, adj nekem ilyen szívet!


 
 
0 komment , kategória:  X. Sáfári János  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2017.03 2017. április 2017.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 6 db bejegyzés
Összes: 16346 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 422
  • e Hét: 2334
  • e Hónap: 21369
  • e Év: 97480
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.