Belépés
klarika47.blog.xfree.hu
Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét. Kiss Tiborné
1947.10.29
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 45 
Gyerekszáj
  2021-04-13 17:48:00, kedd
 
  - Anya! Miért öregszünk meg?
- Mert elfárad a testünk.
- Miért fárad el?
- Talán azért, mert nem jól szeretünk.
- Hogyan kell jól szeretni?
- Magam sem tudom, csak sejtem.
- Szerintem Te jól csinálod.
- Gondolod?
- Igen. De Messzi mama nem jól csinálja, mert mikor
Messzi papa kér valamit tőle, akkor Messzi mama
mindig sóhajt egyet és felnéz az égre.
Látszik, hogy fárad a szeretetben.
- Tudod, Messzi mama nagyon régóta szereti már Messzi papát.
- Igen, de Te is régóta szeretsz engem. Már hat éve!
És soha nem sóhajtasz, ha kérek valamit. A múltkor sem sóhajtottál,
mikor kiöntöttem a kakaómat és újat kellett csinálnod.
- Mert nagyon szeretlek!
- Na, látod! Te soha nem fogsz megöregedni, ha így folytatod!
És ha majd megnövök, akkor cserélünk és én fogok Neked
kakaót készíteni és nem fogok hozzá sóhajtani soha. Így aztán
egyikőnk sem öregszik meg és örökké fogunk élni.
- Hát jó. De én nemigen szeretem a kakaót.
- Akkor majd kávét kapsz. A kedvenc, pöttyös bögrédbe.
- Az jó lesz.
- Na, ezt megbeszéltük.

Forrás:Andrássy Réka





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Az ördög levele
  2021-01-21 06:10:32, csütörtök
 
  78 évvel ezelőtt írták, és mintha ma lett volna.

Egy fiatal ördög megkérdezte az öreget: Hogy sikerült ennyi lelket a
pokolba juttatnod.
Az öreg ördög így válaszolt:
Félelmet keltettem bennük! A fiatal így válaszolt:
Nagyszerű munka! És mitől féltek? Háború éhség? Válasz a férfinak:
Nem, féltek a betegségtől!
A fiataloknak: ez azt jelenti, hogy nem lettek betegek? Nem halottak?
Nekik nem volt vadember?
Az öregember így válaszolt: de nem, betegek lettek, meghaltak, és a
mentés ott volt.
A fiatal ördög meglepve válaszolt: akkor nem értem???

Az öreg így felelt:

Tudod, hogy elhitték, hogy az egyetlen dolog, amit bármi áron megtarthatnak,
az az életük Többé nem ölelkeztek, üdvözölték egymást. Eltávolodtak egymástól.
Feladtak minden társasági kapcsolatot és mindent, ami emberi volt! Később
elfogyott a pénzük, elvesztették a munkájukat, de ez volt a választásuk, mert
féltették az életüket, ezért léptek fel úgy, hogy nem is kenyerük van.
Vakon elhitték mindazt, amit az újságokban hallottak és olvastak.
Feladták a szabadságukat, a saját otthonukat szó szerint sehol sem hagyták el.
Többé nem látogatják meg a családot és a barátokat. A világ ilyen
koncentrációs táborrá változott, anélkül, hogy fogságba kényszerítette volna őket.
Mindent elfogadtak!!!

Csak még egy nyomorult napot túlélni. És ahogy élnek, minden nap meghalnak!!!
És így volt nagyon könnyű nekem a pokolba vinni nyomorult lelküket.

C.S. Lewis - Öreg ördög levelei fiatalnak 1942 Könyv





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Oltás
  2021-01-06 16:53:16, szerda
 
  Bözsi néni egy tanyán élt, messze a várostól.
Tévéje, rádiója, telefonja nem volt.
A 100 db. csirkéje vidáman szaladgált, kapirgált
a tanya udvarán.
Egy nap eljött hozzá az állatorvos.
-Bözsi néni! Be kell oltanom a csirkéit madárinfluenza ellen!
-De hát az én csirkéim nem influenzásak!
-Nem baj, ez az utasítás, muszáj beoltanom az összeset,
hogy ne kaphassák el a vírust!
-Hát akkor oltsa...
Ezután az állatorvossal összefogdosták az összes csirkét,
majd a doki egyenként beoltotta őket.
Amikor végzett, beült a kocsijába, és elhajtott.
Másnap reggel Bözsi néni kiballagott a tanya udvarára és
megdöbbenve látta, hogy a 100 csirkéből 70 elpusztult, a
többi 30 meg csak gubbaszt a földön, nem kapirgál, nem
futkározik.
Délre elpusztult még 15...
Délután újra megérkezett az állatorvos.
-Doktor úr! 85 csirkém elpusztult mára!
-Látja, Bözsi néni! Ezért kellett beoltanom mindet!
Gondoljon bele, mi lett volna, ha nem kapnak oltást!?
Elpusztult volna mind a száz!





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Karácsonyi ajándék
  2020-12-22 07:11:52, kedd
 
  Három fiú, miután befejezték felsőfokú tanulmányaikat, elhagyták a szülői házat, mert úgy gondolták, hogy itt az ideje, hogy saját lábukra álljanak. Kitartó munkájuknak, hozzáállásuknak köszönhetően magas fizetést kaptak, a pénz egyikőjüknek sem jelentett különösebben gondot, sőt volt, mikor azt sem tudták, mire költsék.

Karácsonykor úgy döntöttek, hogy külön-külön ajándékot küldenek édesanyjuknak, de még Szenteste találkoztak egy étteremben, a családjukat is magukkal hozták, és szóba került az ajándékozás is.

Ennek a apropóján a legnagyobb fiú azt mondta:

Én egy nagy házat vettem édesanyánknak. Pont egy öregotthon mellett van, így ha már nem tudja vezetni a házat, beköltözhet az intézménybe.

A második fiú a következőkkel rukkolt elő:

Én vettem édesanyánknak egy gyönyörű, legújabb gyártású autót, amelyhez sofőr is jár.

A harmadik fiú pedig mosolyogva a következőket mondta:

Én sokkal jobb ajándékot vettem neki, mint ti. Emlékeztek, hogy édesanyánk mennyire szerette olvasni a Bibliát? Nos, mivel mostanában nem lát túl jól, ezért beszereztem egy papagájt, aki az egész Szentírást kívülről fújja, egy papnak 12 évében telt, míg megtanította a madárnak. Édesanyánknak így csak annyi lesz a dolga, hogy megmondja a papagájnak, hogy melyik részt szeretné hallani, a tollas barátja pedig felmondja azt.

Miután elküldték az ajándékaikat, pár napra rá, mindhárman levelet kaptak anyjuktól. Ugyanazt írta mindhárom fiának az idős asszony.

Édeseim. Köszönöm szépen az ajándékokat. A ház olyan nagy, hogy néha elveszek benne. Nekem már csak egy szobára van szükségem. Köszönöm az autót is, de tudjátok ti is, hogy ebben a kis faluban nem kell kocsi, hogy elmehess valahova. És én nem is szoktam senkihez sem járni. A papagájt is köszönöm, de nem tudok sokra menni vele, mikor szomorúság gyötör. Sajnálom, hogy nem tudtatok meglátogatni idén sem, hiszen már 5 éve nem találkoztunk, így nem is tudom, hogy rátok ismernék-e az utcán. Értem, hogy elfoglaltak vagytok, sok a dolgotok, de azért remélem, hogy húsvétkor meglátogattok. Hiányoztok, és még azelőtt szeretnélek látni benneteket, mielőtt meghalnék. Ne feledjétek, mindennél jobban szeretlek titeket.

A három fiú nagyon szomorú lett a levél elolvasása után, és elhatározták, hogy húsvétkor hazamennek hozzá. Azonban egy héttel a levél kézbesítése után értesítettek őket, hogy édesanyjuk elhunyt.

Most találtam rá. Nagyon megérintet!

Sokan vagyunk ebben az esetbe!

Tanúlság:
Bármilyen elfoglalt is légy, szakíts időt a szüleidre, hiszen nekik te vagy a mindenük!

Édes szülő aki az életét adta nekünk.





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Hajnali rorátéim
  2020-12-08 06:32:19, kedd
 
  Schäffer Erzsébet

Hajnali rorátéim

Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...
Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.
Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...
Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.
- Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...
Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.
Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.
És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.
Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.
Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:
-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!
Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.
Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...
A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.
Meg kell tanulnunk vágyakozni...
Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...
Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.
Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.
De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.
Én gyerekkorom hajnali rorátéira.
Ott ülök télikabátban, kis csizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek...
(Schäffer Erzsébet: Pókfonálon c. könyvéből)





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Hihetetlen
  2020-11-18 18:39:15, szerda
 
  Kiskunhalasról Soltvadkert irányába, Pirtón van egy benzinkút, szomszédságában
egy fatelep. Tankolás után kérdeztem a kutast, hogy mi van nyitva, ahol enni lehet,
persze elvitelre. Egy munkásruhában lévő férfi, akiről később kiderült, hogy a kút és
a fatelep tulajdonosa, megkérdezte, hogy szeretem-e a zsíros kenyeret. Mondtam
neki, persze. Nem értettem, mit akar. Közölte,, hogy kövessem őt a fatelep jól befűtött
étkezdéjébe. Mondtam neki, hogy kollégám is van. Hát akkor ő is, felelte. Elmondta,
hogy Márton napra, kemencében libát sütöttek egy hatalmas, mély tepsiben, majd a
megsült libát kiszedve, beleforgattak májat. Reggeli gyanánt pedig, úgy tepsistől
behozta a munkásainak, akik már bent voltak az étkezdében. Mindenki szívélyesen
fogadott. Kiraktak friss, ropogós kenyeret, lila hagymát, savanyúságot. Ekkor már
nem tudtam megszólalni. A harmadik nagyon finom, különlegességet majszolva,
megkérdezte tőlünk, hogy kóla vagy narancs. Elakadt a lélegzetem, majd töltött.
Kiment az étkedéből, mert vevője érkezett, az ajtóból még visszaszólt, hogy addig
együnk, ameddig látunk és becsukta maga mögött az ajtót. Kollégámmal egymásra
néztünk, nem értettük mi történik velünk. - Közben még írok, beérve egy faluba, egy
kendős nénike áll a zebra előtt. Nem látja hogy lassítunk ezért finoman dudálva
jelezzük neki, hogy keljen át. Ránk nézett és egy hatalmas puszit dobott nekünk.
Úr Isten, milyen nap ez ? - Folytatom. Visszajött a jószívű vendéglátónk, akinek
meg a nevét sem tudom. Kérdeztem tőle, hogy mivel tudnánk meghálálni jóindulatát.
Közölte, hogy a Jó Isten majd meghálálja és ha arra járunk, szívesen lát minket.
Félelmetes és egyben felemelő, mit tud produkálni az élet. Az élet, amiben érdemes
most egy picit megállni, elgondolkodni, hogy mivé vált ? Elgondolkodni azon, hogy
mit tudnánk tenni azért, hogy jó, jobb legyen és persze, hogy mit tudnánk tenni
egymásért? Ehhez ma elegendő volt pár szelet zsíros kenyér ! Vissza fogunk térni
vendéglátónkhoz, de akkor már mi viszünk neki valamit.

Ez a jóember példát mutatott emberségből vendégszeretetével, amire most sem
találom a szavakat. Talán rövid írásom címe a megfelelő szó, mert ami ma történt
velem, az valóban Hihetetlen.





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
A tilalom
  2020-11-11 06:00:20, szerda
 
  - Te gazdi, majd be sz@... akarom mondani majd bekakilok! Tudom, nem szereted, ha csúnyán beszélek .... Ugye, így szépen fejeztem ki magam?
- Kiskutyám, nyolc óra van, tilos az utcára menni. Kérlek szépen végezd a nagy dolgodat oda, arra a szép piros szíves plédre, direkt odakészítettem!
- Figyelj gazdám, van egy ötletem, mi lenne, ha én vinnélek sétálni Téged!? Akkor is megbüntetnek?
- Fogalmam sincs, de a törvény az törvény!
- Figyelj, ha én kiviszlek kakilni, nem létezik, hogy megbüntetnek! Én is felveszem a maszkot és messziről csóválom a farkam, ha jönne valaki. Különben meg jelentsd be az arra szakosodott rendvédelmi szervnél a szándékunkat! De gyorsan, mert összecsinálom magam!
- Idefigyelj te erőszakos kutya, talán akkor tényleg sikerülhet, ha fordítva csináljuk.
- Mit?
- Hááát ....fogd a szádba a pórázt, én lemegyek négykézlábra, akarom mondani utánozlak, ahogy te szoktál trappolni és, ha megbüntetnek azt te fizeted.
- Rendben van Uram-Parancsolóm, de aztán az utcasarok az enyém és, ha jön az egyik rend őre, akkor együtt csináljuk magunkat össze. Hahaaa, hiszen rajtunk maszk lesz ... és akkor nincs az az ember, aki a közelünkbe merészkedne! Mert bizony a sz@rnak van szaga és ezt ők is tudják!
Vagy ...?





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Amikor elmennek
  2020-10-20 06:41:23, kedd
 
  Amikor elmennek a gyerekeid. Amikor kicsit meghalsz.
Amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni.
Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs,
felkapod a fejed: talán megjött.
De nem jött meg. Száz, vagy ezer kilométerre van tőled.
Lassan megszokod. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég
hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová
leteszel valamit, azt ott fogod találni.
Természetessé válik az, hogy interneten, telefonon beszélsz velük.
Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Nem mindig.
Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved.
Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát.
Csak nem érte baj valamelyiket? Alig várod, hogy jelentkezzenek,
hogy beszélhess velük. Hogy lásd: minden rendben.
Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid.
Mert félted őket. Mindig. Aztán mondják jövünk haza!
Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek.
Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni, de az nem olyan.
Izgatottan készülődsz. Hamarosan átölelheted őket.
Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem
lenne abban, hogy megjöttek. Nem mondod el, hogy végig aggódtál.
Itt lesznek és újra zajos lesz a ház.
Zaj van, nevetés és mindenki mondja a magáét. Annyira jó így.
Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott
tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra.
Már most készülsz a fájdalomra. Mert fájni fog újra.
Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad
már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit
elvették tőled őket. Aztán iskolások. Gimnazisták. Még érzed a frissen
fürdetett baba-illatukat, amikor másik városba költöznek, mert ott van
az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Az már kicsit nagyobb halál.
Végül elmennek, mert így kell lennie. Ez a természetes. Élik a maguk
életét. Örülsz, hogy sikerült, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha
az a hely messze van attól, ahol Te vagy. Legalább sikerült.
Biztonságban vannak. Van jelenük és van jövőjük.
Jönnek és elmennek , de belőled egy darabot elvisznek. Akkor is, ha
talán nem is tudják. De! Tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak.
Jó emberek, te nevelted őket ilyenné. Fájni fog, de megszokod majd
újra a hiányukat. Nekem talán könnyebb így, hogy elmondhatom.
Az internet annyi mindent elbír. Örömet, fájdalmat. A fájdalom várhat
most boldogság van.





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
A magányos férfi
  2020-10-16 17:14:01, péntek
 
  A férfi magányosan élt, hatalmas házában senki sem várta este. Amikor
azt kérdezték, miért, cinikus nevetéssel válaszolt:
- A nővel csak baj van, ráadásul olyan, mint a meztelen csiga: csupaszon jön,
amikor meg megy, viszi a házat. A gyerekeket pedig nem szeretem. Amíg kicsik,
büdösek és sokba kerülnek, amikor már nagyobbak, állandóan nyavalyognak
és ne mondd, hogy olyan aranyosak! Ez csak az ostobák közhelye! Az arcukra
már óvodáskorukban rá van írva, hogy milyen ostoba és rosszindulatú felnőtt
lesz belőlük.
Úgyhogy a férfi egyedül élt. Igazgatta a vállalatait, golfozott, sokat olvasott és
utazott, ám egyszer, amikor a város szegénynegyedén hajtott keresztül, defektet
kapott. Káromkodva szállt ki az autóból, ám miután telefonon segítséget hívott,
elégedettsége visszatért, mert örömmel töltötte el a tény, hogy minden problémát
képes megoldani.
Ekkor vette észre a gyereket.
A kisfiú - aki még öt nyarat sem élt meg - egy kerítés vasrácsába kapaszkodott
és némán figyelte őt. Apró testét rongyok fedték, s noha a kéregetők jellegzetes
kisugárzását árasztotta, nem szólt egyetlen árva szót sem. Csak nézett.
A férfi nem hatódott meg, ezer ilyet látott már. Sőt, még csak el se fordult.
A legtöbb ember gyenge, hogy őszinte nyugalommal fogadja egy koldus
közeledését, ám őt más fából faragták: rezzenéstelen arccal állta a rászegeződő
tekintetet, mi több, még bele is merült a gyermeki szempárba.
S akkor megszédült.
Erővel vágta mellbe valami, pedig a fiú pillantásából hiányzott minden emberi:
pici lelke nem sugárzott haragot, dühöt, félelmet vagy örömöt, egyszerűen nem
volt benne semmi. A férfi nem bírta elfordítani a fejét, pedig a kölyök szembogara,
mint két feneketlen üreg, a halál ürességével dermesztette szívét. Azok néznek így,
akik a kelleténél többet láttak az élet mocskából.
Egész nap ez a pillanat járt a fejében. Hiába golfozott a ragyogó napsütésben, a
semmi hűvöse vele maradt; hiába döntött magába nemesebbnél nemesebb borokat,
szájában csak por és hamu íze fakadt. Nem tudott aludni, forgolódott a hatalmas
ágyban és a plafonra szerelt tükörben nem látott mást, csak egy halott szempárt.
Amikor másnap a kormány mögé ült, eleinte még győzködte magát, hogy nem
érdekli a gyerek, és csak azért megy arra, mert úgy rövidebb, aztán egyszer csak
lélekben vállat vont, és nem színészkedett tovább önmaga előtt. Igenis látni akarta.
A kisfiú pontosan ott állt. A férfi csak nézte a merev szempárt, a mozdulatlan testet.
Meg akarta szólítani a gyereket, de amikor ki akart szállni az autóból, elkezdett
izzadni a tenyere. Ahogy az ajtó felé nyúlt, görcsbe rándult a gyomra, és elhajtott.
A felkelő nap újra a vasrács mellet érte. Még most se tudott megszólalni, de egy
doboz tejet már a fiú kezébe tudott nyomni. Másnap egy fürt szőlőt hozott,
harmadnap egy hatalmas szendvicset, negyednap pedig...
Amikor a férfi húsz esztendővel később haldoklott, halálos ágya mellet egyedül
a fiú állt.
Nemcsak hogy jóvágású fiatalember lett belőle, de kivételes intelligenciájának
hála, az élet dzsungelében is megállta a helyét. Együtt töltött éveik alatt igaz
barátokká váltak, több szeretetet és figyelmességet adtak egymásnak, mint a
legtöbb vér szerinti család.
A fiú szemében őszinte könnyek ragyogtak, ahogy fogta a férfi ráncos kezét.
Mindenét odaadta volna, hogy a sok jót meghálálhassa nevelőapjának, de a
halállal szemben tehetetlen volt. Nem tudta megmenteni.
Ebben a pillanatban a férfi kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:
- Ne gyötörd magad. A halál elől nincs menekvés, de most, a kapuban már
látom, hogy ez nem elmúlás, hanem születés. Egy új kaland kezdete. S tudod,
azért szállhatok most fel az égbe, mert a VALÓDI haláltól Te, akkor ott,
a kerítésnél megmentettél.

Gabor Braun






 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
Meseleves
  2020-09-26 06:54:54, szombat
 
  Mi lesz ma az ebéd? - érdeklődik a négyéves kislány.
- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.
- De én azt nem szeretem - görbül sírásra a kislány szája.
Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:
- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.
Máskor alkudozott vele:
- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti.
Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált. Végül dühében elzavarta a kislányt az asztaltól. Utána persze bánta, de már nem volt mit tenni. Azt is elhatározta, hogy szigorú lesz:
- Addig nem mehetsz játszani, amíg el nem fogyott az ebéd!
Mindegy. Akármit főz, akármit mond, a kislány nem eszik. Pár falatot ugyan sikerül beleimádkozni, de minden étkezés nyűg.
Aztán egy nap zellerkrém levest küld a nagymama kóstolóba. Nagyon finom, de anyuka tudja: a kislány megkóstolni sem lesz hajlandó. Aznap délelőtt annyi a tennivaló, hogy nincs idő külön főzni a gyereknek. Ha nem eszi a levest, hát éhen marad. De amikor kiszalad a kislány a konyhába, hogy megkérdezze, mi lesz az ebéd, az anyja hirtelen ötlettől vezérelve azt mondja:
- Meseleves.
- Az mi? - tátja el száját a kis copfos.
- Olyan leves, hogy ha szépen eszed, mesélek közben.
- És mit mesélsz?
- Majd meglátod. Nagyon izgalmas lesz.
Bár még csak tizenegy óra múlt, a kislány nyafogni kezd:
- Éhes vagyok. Mikor ebédelünk már?
Mire eljön az ebédidő, a kislány már könyörög, hogy egyenek végre. És csodák-csodája, amíg anya halkan mesél neki fejből, fogy a zellerkrém leves. Utána a második fogás is eltűnik a tányérból.
- Ma nagyon finomat főztél! - dicséri anyját a kicsi. - Mikor lesz megint meseleves?
- Ma zellerből készült a meseleves. Holnap paradicsomból lesz. Jó?
- De mesélsz hozzá? - aggodalmaskodik a kislány.
- Hát persze.
- Nem vagy normális - mondja a szomszédasszony, amikor a kislány édesanyja elmeséli, hogyan eteti a gyereket. - Csak elkényezteted. Én már rég odacsaptam volna, ha a gyerekeim nem ennék meg az ebédet.
A kislány anyja nem válaszol. Ő nem tud odacsapni. Hetek-hónapok múlnak el, és a kislány egyre többféle ételt hajlandó megkóstolni. Zeller krémlevest már mese nélkül is eszik. Néha, vészhelyzetben azért előkerül a mesevarázslat.
- Kóstold meg a szilvás lepényt - kínálja a nagymama.
- Nem szeretem. - húzza el száját a kislány.
- Kóstoltad már?
- Nem. De nem szeretem - makacskodik a kicsi.
A nagymama sóhajt. Igaza van. De a kislány anyja már tudja, mit kell tenni:
- Mesélek neked a pásztorfiúról, aki úgy szerette a szilvás lepényt, hogy nem is akart mást enni.
- Jó - egyezik bele a kislány, és boldogan hátradől.
A mese végén elgondolkozik, majd a nagymamához fordul:
- Teszel nekem porcukrot a szilvás lepényemre?
Néhány nap múlva anyukának gyanússá válik a csönd a gyerekszobában. Nagyobb zsivajhoz szokott. Aggodalmasan lép az ajtóhoz, bekukucskál. Négyéves kislánya a babaágy mellett ül kötényben, kezében fakanállal. Kedves, türelmes hangon magyaráz öt hónapos húgának:
- Akkor most mondok neked egy mesét a babáról, aki nem akart rendesen szopizni.
Anyuka csendben mosolyog. Lehet, hogy a kicsi jó evő lesz?

(Berg Judit: Meseleves vagy nyakleves?)





 
 
0 komment , kategória:  Mesék az életből 2.  
     1/5 oldal   Bejegyzések száma: 45 
2021.03 2021. április 2021.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 29 db bejegyzés
e év: 364 db bejegyzés
Összes: 30446 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1356
  • e Hét: 7112
  • e Hónap: 21755
  • e Év: 158025
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.