"A szépség csupán tűnő szivárvány,
Megfogó, de nem maradandó látvány.
A lélek sugárzása örökké marad,
Nem számlál éveket, s nem hervad."
/Nemes Andrea/
"Mert mi az, ami emlékként megmarad az emberben?!... Nem egy elszáradt virág, vagy egy megsárgult könyv... Hanem a szívben felejtett szeretet! Mert amíg élsz, ott dobban benned!... "
/Nemes Andrea/
"Milyen különös is tud lenni az élet!...
A testet megöregíti, megcsúnyítja, de a szívet és a lelket fiatalon hagyja...
Mekkora csatákat vívunk önmagunkkal, majd legyőzzük azt, ami még járna nekünk!... Eldöntjük, már nem kell, korosak vagyunk hozzá!...
Közben érezzük, hogy a szívünk ugyanúgy szeretne, táncolna, mint egykor... a lelkünk is szabad, szárnyai is megvannak, mint valaha..."
/Nemes Andrea/
Ködfátyol homályból ébredő reggel,
Álmodik a nyárról kisírt szemekkel.
Szél borzolta kinyílt pipacsok éneke,
Szoríts magadhoz, mielőtt ősz lenne.
Elfogyó zöld, bronzba mártódzó táj,
Világban rekedt kimondhatatlan fáj.
Mikor ágya volt kezemben kezednek,
Annyiszor élted, suttogtad: Szeretlek.
Aranyló sűrű fátyol választ el tőlem,
Át nem láthatok, el sem téphetem.
Ez volt a nyár?! Már semmi nem él,
Úgy múlt el, egy percig sem szerettél.
Egy hang, egy arc, egy pillanat,
Egy szó, egy mosoly, egy mozdulat.
Testen átfutó érzelem, egy dobbanás,
Szív csatájának mezején egy vallomás:
Hajnalodik, hiányod fut át az ágyamon,
Érintenélek, nem vagy itt, csak a sóhajom.
Hűvös a lélegzetem, az éj nem perzselt
Nélküled ébredek, a szívem kettészelt.
Az utcai lámpások beszűrődő fénye simogat
A szürke éj fakul, a reggeli ébredés alatt
Indulnom kéne, lassan a nap is felkel
Elrakom az álmom, várjon míg itt leszel.
Az álmok várnak, mert tudnak várni,
Nem kérnek szárnyat, csak téged szeretni.
Nem kérnek várat, gazdag üres életet,
Csak szívet, azt nagyon, tiszta érzelmeket.
"A szépség csupán tűnő szivárvány,
Megfogó, de nem maradandó látvány.
A lélek sugárzása, örökké marad,
Nem számlál éveket, s nem hervad."
/Nemes Andrea/
Vágyakozás
Mikor lángot olt veled az éj,
Vetett mezőkön csend a tél,
És a mindenség belepihen,
Jegesedett széle sem reccsen.
Mikor büntetlenül ölel a kar,
Zajtalan a dobbanó szívudvar
Összezárt kezek közt a kulcs,
Ujjaiddal ujjaimra simulsz.
És akkor vágyom meghittségre,
Puha karcolatú kristályfényre,
Amibe elpirul minden fagyöngy,
És léket tör szemeimen a könny.
/Nemes Andrea/
Az ölelésről...
" Az egyik olyan emberi érintés nő- férfi között, amikor a szív és az elme összhangban vannak. Nem dacolnak, nem viaskodnak egymással. Az ölelés hatására összeér két szív, két elme... dobbanásává, tudatává válik egyik a másiknak.
Ilyenkor a lélek külső szemlélő marad, mert hagyja, hogy az elme kibéküljön a szívvel. "
/Nemes Andrea/
A szeretet nem évszak, hogy változzon,
Hogy aléltan, sárgultan földre hulljon,
A szív sem dobja dobbanása koronáját,
Ne tedd avarrá a tőlem kapott lángját.
Az igaz szeretetnek egyetlen színe van,
Nem koldus ő, holmi didergő lombtalan.
Ha majd meghalok és nem leszek többé,
Keresd a helyet, hol várni foglak, örökké.
/Nemes Andrea/
Október...
Sokáig vártalak, messze mentem.
A magány útjai közt eltévedtem.
Most megállok egy pillanatra,
Hagyom, hogy utam ősz takarja.
Míly fáradtak a vén park sóhajai,
Mindenhol hörgő leveleket hallani.
Elaludt a nyár, ne ébresszük fel,
Napkorong sem izzik szerelemmel.
xMagazin
Offline
