Talán egy csókod is elég lesz,
ahhoz, hogy holtig bennem éghess.
Egy jó szód, egy simogatásod,
mosollyá szépült hallgatásod
elég lesz búcsúzóul nékem - -
Ó, küzdj ellene szívem, vérem,
hogy ilyen kevéssel beérjem
Őszön a lelkem úgy ödönködött,
mintha olgásznék lassan páldogálva.
a nagy időben csak eszem piroskált
és péteredvén hős dalra tassult.
Aligdorottyult bódogzón a lélek,
féligdömén a test már átmihálylott, -
gáspárszor mondtuk abbaákosulva,
hogy pistulásunk rég beandorult.
Sándortunk és józseftünk épp elégszer,
péterni pétertünk és pálni páltunk,
és nyiltan éltünk ájeren - rohanvást,
oly egyszerűn és egyszerin, akáregy
jónás meg jónás majd megintleg jónás,
s nem adtuk lent emilben egyre lennebb,
de egyre fönnebb adtuk fönt a tassban,
dőrén kérdeztük: tán töhötömebb,
s ki itt leóbb és jaj, ki leonórább,
ahelyett, hogy alfonzainkat féltnénk
és lőrincbéli lukréciaságunk!
Hiszem: henrikre jő majd henrietta,
és lesz majd út bertától fülöpig,
hisz böcsülhettünk újévig helénszer,
alig-alig vagy féligabigéltük,
mi szinte mintha s majdnem jonatános!
Antalzatán, tudom, hogy följenőül!
Levandalult? Majd föl-fölvendelül,
s repeshet már égigkornéliázva,
salamon-szép ivánzó Orsolyánk!
Segélj hát nékem gergős ondulásom,
terézkedőn s ha kell, hát áronulva,
edészkedjem imrintve - margitáson,
föl, föl szervácni, indulj bonifácni!
Szeretlek.
Most még igen, de holnap
lehet, hogy már égve gyűlöllek.
Leselkedik a lehetőség:
ellensége minden öröknek.
Páskándi Géza
Mint vezéremet, én - szerelmemet,
szívem pajzsára fölemeltelek,
hogy az emberek is megláthassanak,
s mert szépek vagyunk, megáldhassanak.
Páskándi Géza
Csodakék álmot
Csodakék álmot láttam az éjjel, aranyosom,
lázongó virágok suslatták fejüket haragoson.
Ibolyák sugara kés-kéken villogott ide s tova,
s szomorkás volt a rezeda-bimbó megszínesült mosolya.
Miért csak illatunk s színünk van?
Miért csak ízünk és szívünk van?
Miért nincs hangunk is, dalolni, csodaszép?
S mint színem, ibolya szólt, épp olyan sugarú csodakék?
Hogy énekelnénk csoda-színt, csoda-szagot!
Ó, a virágok mért olyan hallgatagok?!
Mért néma a szín s az illat: millió virág-torok?
Virágok nyelve daltalan kötésben mért hánytorog?
Virágok istene, fölséges virág-király,
meggyűrt derekú virág-nép esedez lábainál.
Virágok istene, hangokért esedezünk!
Virágok istene, énekért epedezünk!
Virágok istene, szép istenünk,
kevés a szín, kevés az illat,
hangot is adj, s mi énekelünk!
S hallottam ekkor harang-zenét,
pipacs dalára pirult az alkonyi ég,
kék bánatot lengetett dalában a kék ibolya,
s himnusz lett, himnusz a tökvirág jámbor és szép mosolya.
Virágok énekeltek!
Lengett a virágok hangja!
Zenét hintettek alkonyatra!
Jaj, istenem, gyönyörű volt már:
virág-ének, virágos zsoltár
hullott szívemre!
Csodakék álmot láttam az éjjel,
s hallottam csoda-zenét,
s hallom azóta, hallom örökre, -
s látom, virágnép tündér-képekre nyitja szemét.
Oly könnyen tudok már szeretni
és talán tudom is miért:
úgy vagyok, mint az évszakokkal,
meglátom mindben, ami szép
Télben a metsző frissességet,
nyaraknak tűnő illatát,
az új tavaszban a szerelmet
s az őszben azt, hogy megadja magát:
a bölcs erőt, hogy duruzsolva
viseli el a szép halált.
Oly könnyen tudok már szeretni,
a szívem tágas, olyan ép:
én mindenkiben megkeresem,
és meg is lelem, ami szép.
"Az igazi verseskönyvet éppolyan izgalommal lehet olvasni,
mint egy bűnügyi regényt. A bűnügyi regényben a tettest fogják meg,
az igazi verseskönyvben a lélek legmélyét érjük tetten."
/Páskándi Géza/
"Sose szeresd annyira, s úgy önmagadat, mint amennyire téged mások utálnak
Légy kíméletes magaddal, ha mindenki bánt
Szenvedj, ha mindenki dicsér
Ne szaladj az után, amit lehetetlen kikerülni
Körülötted minden lényegesebbnek más és más a
keresztneve, de egyetlen családneve van: "Jön ő magától".
/Páskándi Géza/
Változatok virágénekre...
Virág vagy te, virág,
valótalan világ,
verdeső kín-szemérem,
arcodba szállt a vérem.
Szirom szíved az űrt ez
illattal átrepülte.
Virág vagy te, virág,
csókolatlan jövőm,
szagolatlan virág.
Virágok világa, világok virága,
megálmodott tenger hús-vér hableánya,
egyetlen hiányom, jövendő asszonyom,
orgona-zengésű májusi dallamom.
Anyácskám, pajtásom,
angyali bajtársam,
derűs játszótársam,
papást-mamást játszó
életemnek fele.
Bájfűvel cirógatlak,
itallal megitatlak,
bűvölve hívogatlak,
- Jaj, várj meg engem, bájolt virágom.
Virág-öbölre vár uszályom.
- Jaj, gyere hozzám,
aranyos rózsám,
viola-ágam,
gyöngyös virágom,
sorsom csokrába,
koszorújába,
fekete kertbe
fehér virágnak.
Áldott ágyamba hívlak, -
magamnak leszakítlak, -
Kicsi sikolyod, remegésed
a boldogság lészen, mely eléget:
a nekem szentelt élet.
S boldogság lesz menésed-maradásod,
az én átkommal jajong majd átkod,
s te, ki most még annyi férfira nézel,
csak velem törődsz majd, csak engem nézel.
Gondolatodat én majd betöltöm.
S csak utánam futsz, csak az én hűségemért,
s ha öregszem, velem sírsz minden elhullott évemért,
s velem zokogsz majd az eljátszott édes édenért.
Szeretlek! Légy híve hívednek, kedves,
Szeretlek! Légy szívvel szívemhez kedves.
S jaj, ne taszíts el, nem teheted,
hogy lerázd válladról szegény fejemet.
Szerelem hite kell, szerelmes szeretet,
az kell e főnek. Anyámtól kenyeret
kérhettem így, ahogy most tőled
kérem: ne hagyd el jövendőmet.
Szeretlek s ha rólam leveszed szemed,
én nem nézek kutakkal farkasszemet,
nem keresek sem golyót, se kötelet,
üldözni se foglak szavaimmal,
csak nézni, boldogan s boldogtalanul,
s bárhová lépsz, e szempár sugara mindig arcodra hull,
s el fogsz hervadni, halovány aranyom,
maradék kincsem, boldogtalanom.
Ó, Júliám, szeretlek nagyon.
Ez az örömöm s ez a bánatom.
Homlokod hűs horizontja röpíti s rántja le képzeletem,
homlokod ívét, mint nap-pályát futja be tűzlángú szemem,
s megbújni, rejtezni, megvallani s ocsúdni zokogva
én csak hajad ősrengetegében tudok már,
mint a legutolsó
szerelmes betyár.
xMagazin
Offline
