Meg-megreccsen a bútor az éjben.
Csapból víz csöpörész valahol.
Ilyenkor az ember, a gond fia végre
Nappala terheitől szabadul.
Emberi lelket kapnak a tárgyak
Ilyenkor, az éjközepen,
S szótalanul,
vakon
és süketen
Szétszélednek a házban.
Küldi ilyenkor az óraütés
Erre
meg arra
a perceket, és
Sántifikálnak a tárgyak
az éjben,
Szállnak a liften fölfele élve,
Alig élve,
talán nem is élve,
Megtorpanva, ha víz cseperész,
Poharaznak, ügetnek, a táncot
Szaporázva, akár a cigányok,
Vagy lesekednek, akárcsak a vész,
Ajtót, lakatot feszegetnek,
Szakadozgat a sok vezeték,
A világ, amit ők hiteleztek
Minekünk, ma megint az övék,
Benyújtva a számla.
Aludnál,
S vergődsz csak a fekhelyeden,
Nem tudsz elaludni -
nem ad már
Nyugalmat az éjszaka sem.
Kék ég alatt, a hóban,
a zöldesen derengő
Fenyők közt állva, szótlan
vártuk, mit ád az erdő.
Csapatnyi cinke rebbent,
csendítve furcsa lármát,
Mint görög étteremben
csengő ezüstkanálkák.
Úgy tetszett most, a tenger
viharkavarta kékje
Csapott ki vad dörejjel
a partszegély kövére.
A szolgáló lelökte
a tálcát megriadva,
S dühöngve szedte össze
kanalait a gazda.
Szerettem én a cafatokra tépett,
Szélkorbácsolta éjhomályt s szelíd,
Röptükben hamvadó csillagait,
Melyek a nyirkos szeptemberi kertek
Egén mint vaksi pillangók lebegtek,
S a cigánybőrû, olajos folyó
Hídján a lassú árra hajoló
Asszonyt, ki vállkendőjét visszafogva
Nézett a bajt hömpölygető habokra.
S úgy tetszett, tegnap éjjel újra élt,
Mint egykoron, de - bár hozzám beszélt -
Lágy L-eit nem lengte át a bánat,
És szavait se boldogság, se vágyak
Nem fûzték többé mondattá, melyet
Halandó földiek megértenek.
Szavai égtek, mint a szélcibálta
Mécsláng, s kihunytak, mert a gyönge vállra
Az öröklét magánya nehezült.
Jött mellettem, de üröm-keserû
Földünk színét nem érintette lába.
S nem élt már, visszalépett a halálba.
A földi nép nevét sem ismeri.
Betör szobámba a szeptemberi
Szél -
zörgeti a zárat minden éjjel,
Vagy a hajamba túr hideg kezével.
Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyû voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsőn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.
Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettős szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: "Légy ezerszer áldott!" -
Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.
S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És - istenem! - enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat - a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályu víz.
Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárt
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Előttünk még a mennybolt is kitárult.
A sors már őrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.
Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.
Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.
S ha ez csak ámitás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?...
Erről álmodtam én, és erről álmodom,
És egyszer még talán álmomban újra látom,
Mert minden körbejár, s megmutatja az álom
Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.
Ott, messze-messze, túl a földgömb hajlatán,
Hullám hullám nyomán ront part felé a tenger,
S hullámokon lebeg csillag, madár s az ember,
S álom, való, halál - hullám hullám nyomán.
Voltam, vagyok s leszek - a napokat se mérem,
A létezés csoda, s a lét csodás ölében
Világ árvája, én, bizton megülhetek,
Tükrök közt, egymagam - s mámor ködébe tűnnek
A fénylő városok s a kéklő tengerek,
S mint síró gyermeket, anyám ölébe ültet.
xMagazin
Offline
