Regisztráció  Belépés
klementinagidro.blog.xfree.hu
Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek. Gidró Klementina
1975.11.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Egy kutya meg egy bika
  2015-04-13 13:56:18, hétfő
 
  SZABÓ MAGDA: EGY KUTYA MEG EGY BIKA


Passzív iskolai emlékeim - tehát olyan időszakból valóak, mikor engem tanítottak, nem én oktattam - elég vegyesek. Az iskola intézményét szerettem, egészen kis koromtól fogva elragadtatott, hogy ott megtanítanak mindarra, amit nem tudok a világról, napról napra gazdagabb tudással térek haza. Jeles tanuló lévén, sose kellett tanulásra nógatni, a magaviseletemmel se volt baj, ennek ellenére kevés nevelőm tudott mit kezdeni velem: nem voltam tipikus gyerek, irányításomhoz több tapintat, humorérzék és fantázia lett volna szükséges, mint amivel legtöbb tanárom-tanárnőm rendelkezett.
Míg ötödikes gimnazista nem lettem, s új magyartanárom észre nem vette: van valami speciális és nem is szégyellendő oka annak, hogy az én magyar fogalmazásaim sose hasonlítanak az osztálytársaiméhoz, a magyar írásbeli dolgozataimmal örökké baj volt. Tanárnőm egyszer felhívatta anyámat, s közölte vele, van valami nyugtalanító az én fogalmazásaimban. ,,Ez a kislány mindig mást vesz észre, mint amit az osztálytársai, én néha már nem is tudom osztályozni a munkáit. Kérlek, kedves Lenke, hassatok oda, hogy megváltozzék - gyakoroljátok vele otthon a fogalmazást!" Anyám elképedt s azt felelte, gyakorlom én az írást épp eleget, egyebet se csinálok otthon, mint gyártom a regényeket. ,,Le kell róla szoktatni - mondta a tanárnőm -, de azonnal! Ez a kislány ne írjon regényeket! Micsoda butaság!"
Anyám búsan tért haza, elmesélte apámnak, mit hallott, apám a vállát vonogatta, azt mondta, M. néni a szakértő, ő tudja, mi az iskolai követelmény; a dolog mindenesetre meglepi, mert nem kétséges, hogy itthon állandóan csak írok, s családunkban több évszázadra visszamenőleg mindig irodalommal foglalkoztak az ősök. No de mindegy, úgy kell dolgozni, hogy M. néni meg legyen elégedve: mikor lesz a legközelebbi dolgozat? Rövidesen? Hát akkor csak ügyesen, bátran! Miről kell írni? Beszámolót egy múzeumlátogatásról? No, az bizonyosan menni fog. Álltam mellette boldogtalanul, hallgattam. Sem akkor, sem később, mikor már kollégája lettem M. néninek, s együtt tanítottam vele hajdani iskolámban, nem bírtam rájönni, milyennek kell hát lennie egy, az ő fogalmai szerint is jó dolgozatnak.
A múzeumlátogatás előtt kiderült, képnézni megyünk voltaképpen. Munkácsy Ecce homo-jához kell elzarándokolnunk, jól megnéznünk, s másnap egy dolgozat keretében beszámolnunk róla, milyen élménnyel gazdagodtunk. Ha nem akarjuk, mondta magyartanárnőnk, nem kell az egész festményről írnunk, elég lesz egy részlete is.
A gyerek számára, akárhogy szeressen is iskolába járni, minden alkalommal boldogító, mikor kilép az intézet falai közül, s elmegy kirándulni, képtárba, kiállításra. Én is teljes elragadtatással vonultam be a múzeumba, a híres kép elé. Sokáig gyanakodva szemléltem, s elborzadva érzékeltem: nem tetszik. Hogy fogok én erről írni? A szorgalmasabbak már jegyezték a látottakat, én meg csak lődörögtem egyik sarokból a másikba, s sorra néztem a festmény különböző figuráit, hátha sikerül találnom közülük valakit, akivel szívesen foglalkoznám. Annyira vágytam rá, hogy egyszer már én is a M. néni tetszésére dolgozzam! Várjunk csak... Pilátusról nem szeretnék írni, Jézusról pláne nem, a katonák nem érdekelnek, s a zsidók sem, ott egy néni éppen elájul, azt látni se szeretem. Hanem... Közelebb léptem, és megnyugodtam. Hát hiszen ezen a képen van egy nagyon kedves kutya is! Nem valami finom kutya szegény, sovány is, valahogy hiénaszerű, de hát én minden kutyát szeretek. Árva csontváz kutya, nyilván elkergette a gazdája, vagy talán meg is halt. Megtetszett még egy nő is, a kutya közelében, vöröses haja volt, két alsókarja meg két világos csontbuzogány. Ezek éppen jók lesznek az én dolgozatomba, még jegyzetet se kell készítenem, minek.
Hosszan, figyelmesen nézegettem a kutyát meg a vörös hajú nőt, a kutyát elmélyültebben, mert az jobban érdekelt.
Másnap megírtuk a dolgozatot, aztán egy hétre rá jött a javítás.
Az én munkámat - ilyesmi is szokás volt az én iskolámban - ünnepélyesen ki kellett tépni a füzetemből, és azon nyomban újra megírni, még a javítási órán, mert ahogy rémült fülem valahogy kihallotta a tanári szózuhatagból, iszonyú vétket követtem el. Ki tételezett volna fel ilyen elvetemültséget egy kislányról, hogy mikor azt hallja, az Ecce homo egy részlete, egy kutyáról ír és Mária Magdolnáról, nem pedig a Megváltóról? Minden normális embernek, aki azt hallja, az Ecce homo egy alakja, Jézus jut eszébe. Nézzem csak meg - sikoltott M. néni, s mint a legyezőt, szétnyitott baljában egy fél tucat dolgozatot -, itt mindenki, aki csak írt, Jézusról számolt be, ez felekezeti iskola, ahol tisztességes nevelést kapnak a tanulók, itt nincs senkinek ilyen elképesztő fantáziája!
Álltam előtte megsemmisülve, aztán ki kellett tépnem a dolgozatomat, s kezdhettem az egészet elölről. Írtam, félvakon a könnyektől, a szégyentől, és nem értettem, hogy ha egy részlet szabadon választható, mért van a felnőttben mégis egy előre elképzelt megoldás, amit, úgy látszik, minden épelméjű ember tud, csak az ilyen szerencsétlen nem vesz észre, mint én. Most mindenkit megsértettem, nyilván Jézust is, és minek is írok én mindig regényt meg novellát otthon, ez is milyen átkos szenvedély; nem tudok én se írni, se semmit, nekem sose sikerülnek a dolgozataim.
Aztán az évek szálltak, M. néni elmaradt mellőlem, s P. tanár úr meg S. tanár úr helyreállították valahogy az önbizalmamat. Mindig tanár akartam lenni, az is lettem -, hamarosan elkerültem szülővárosomból, s a nagy pesti intézmény, ahol dolgoztam, bőven adott alkalmat kísérletezésre, rögzítő munkára egyaránt. Adminisztrálni nem szerettem, dolgozatot javítani igen. Minden írásbeli feladat átnézése élmény volt a számomra, meg se bírtam várni, míg hazaérek a dolgozatokkal, már a villamoson nyitogatni kezdtem a füzeteket. Ugyan, mit írtak az én gyerekeim, hogy közelítették meg tételük megoldását?
Nem sokkal azelőtt, hogy abbahagytam a tanítást, a Toldi-ból írattam dolgozatot. Néztem a tanmenetet, az egység a Toldi valamelyik énekének feldolgozását kívánta, szabadon választható szempont szerint. A bika epizód mellett döntöttem, s előkészítéskor elmagyaráztam az osztálynak, hogy az események elbeszélésének idejére bárki szereplőbe beleköltözhetnek, annak a szájával mondják el, mi esett valamikor Pesten. Gyerekeim lelkesen láttak munkához. S. G. különösen sokáig töprengett, mielőtt írni kezdett volna. S. G. nem volt szabályos jó tanuló, igazán csak magyarból tűnt ki, ott is az irodalmi, nem nyelvtani órákon, nagyon szerettem fura, megható, kiválóan komponált dolgozatait. Néztem a lehajló fejeket, s gondolkoztam, melyiknek mi járhat az eszében. Nyilván mindenki Miklós lesz a dolgozat idejére, mind szeretik a fiatal Toldit, egyesek egy kicsit még szerelmesek is belé. Lesz nyilván egypár vágólegény-dolgozat, egy-két öregasszony, talán Bence...
Mikor elkezdtem javítani, rájöttem, hogy tévedtem. Se Bence, se semmiféle öregasszony nem jutott senki eszébe, vágólegény sem óhajtott lenni egyikük sem. Volt egy budai polgárlány, aki ablakából nézte végig az eseményeket, volt egy rendőr (!), akit segítségül hívtak, egy árus, aki ládikájával a tömegbe keveredik, és persze rengeteg Miklós-beszámoló. Dolgozatot mindig névsor szerint javítottam, mert értékelés után azonnal írtam is be kinek-kinek az osztályzatát a minősítő füzetembe, aránylag későn került a kezembe S. G. dolgozata. Mikor kinyitottam a füzetét, megrezzent a kezemben a piros golyóstoll. A dolgozat tételét a következőképpen írtam fel a táblára:
A bika epizód
(...... ...... szempontjából)
A pontok azt jelezték: oda kell beírni annak a személynek a nevét, akinek a nézőpontjából és érvelésével ábrázolni fognak. A cím alatt S. G. kedves csúnya írásával ez állt:
(A bika szempontjából)
Ahogy tanulta, illedelmesen kihagyott egy sort, s a füzet levegős jobb vállán, vázlatpontjai alatt kezdte, nem feledkezve el az idézőjel feltételéről sem: ,,Szervusz, tehén, kistestvérem, ezek az én utolsó soraim tehozzád..."
A dolgozat a bika búcsúlevele volt, húgához, a tehénhez; kiderült belőle, hogy a bika önként adta meg magát a vágólegényeknek, mert miután át kellett élnie, hogy egy ember - Toldi - erősebbnek bizonyult nála, úgy érezte, nincs tovább célja vagy értelme az életének. Szívfájdítóan tárgyilagos, okos levél volt, egyszerre elbúsító és felemelő. Aláírtam a nagy ötöst, aztán odamentem az ablakhoz, kibámultam a Vérmezőre.

 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
Angyali mese
  2015-04-13 13:55:29, hétfő
 
  KOMÁROMI JÁNOS: ANGYALI MESE


Kicsi angyal könnye pereg,
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon,
értéke nem kincs vagy vagyon.

Holdsugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!

...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most? - kérdi ríva,
társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
- Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.

Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!

- Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
- így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja.
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja.
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
- Meséld el a gondjaidat!

- Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám...
fejemen a szép glóriám!

Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?

Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
- Ne sírj édes, kicsi angyal!
Megbirkózunk minden bajjal!

Én megóvlak, megvédelek,
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!

Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz, megtalálod
sorok közt a tanulságot.

Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
ki hozza a boldogságod.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
Krumplis mese
  2015-04-13 13:54:42, hétfő
 
  KRUMPLIS MESE



Volt egy szegény ember meg a felesége.

Krumplit ettek minden áldott nap ebédre.

Ebédre még hagyján, reggelre se volt más.

Hogy még a tövét is járná meg a rontás.

De bizony ne járja, vette védelmébe

a krumplit a szegény ember felesége.

Ha krumpli se volna, fölkopna az állunk.

Így hát, édes uram, krumplit vacsorázunk.

Okos egy menyecske volt a szegény asszony,

tudta az urára, hogy s miképpen hasson.

Nem árt, édes uram, kendnek is azt tudni,

hogy Burgundiából jött hozzánk a krumpli.

Hát ezért legalább ünnep- és vasárnap

nevezzük illendőn mi is burgonyának.

Hétköznap, amikor sok az ember dolga,

akkor kérdezheti: - Kész-e a pityóka?

Nyár elején a még zsenge, friss gumókat

becézte az asszony földimogyorónak.

Nemcsak eszes asszony, ügyes is a lelkem,

minden étkezéskor mással traktál engem.

Ha nem tudnám, észre se venném, hogy krumpli;

nem tudnám a főztjét sohase megunni.

Levesnek, tokánynak, sültnek, körítésnek,

ahogy ő készíti, meg nem enni vétek.

Így beszélt az ura, az egész környéken

nincsen olyan asszony, mint a feleségem.

Kivált a paprikást ahogyan csinálja,

arra még a síri holt is hazajárna.

A harangozónak sincs minálunk dolga:

az illattól kondul a harang is szóra.

Egyszer a király is, akinek szakácsa

beteg volt, megjelent krumplipaprikásra.

Megnyalta az ujját őfelsége, s nyomba

ültette az asszonyt urastól hintóba.

Azóta a király, s az udvari népek

burgonyát, pityókát, krumplit pecsenyéznek.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
A három lusta
  2015-04-13 13:54:08, hétfő
 
  A HÁROM LUSTA



Volt egyszer egy szegény ember meg a felesége. S volt nekik három szép szál, de semmirevaló legény fiuk. Szépek voltak, daliásak, és olyan lusták, hogy még a nap is elálmosodott, ha rájuk sütött. Márpedig minden áldott reggel rájuk sütött, ott hengergőzött a hasukon, míg maga is el nem szenderedett a háromszéles paplanos ágyban. Ott szundított a nap a három lusta legénnyel, míg a harangozó, aki hiába várta, hogy delet húzhasson, mérgében meg nem rántotta a harangkötelet. Erre aztán a nap talpra ugrott, s felsietett a delelőre, hogy nekilásson az ebédjének. Ilyenkor a három lusta legény is feltápászkodott, és úgy, ingben, gatyában odaültek az asztalhoz, hogy megegyék a nagy tál paszulylevest, amit az édesanyjuk, ha zúgolódva is, de minden reggel ott hagyott nekik, hogy azért éhen ne vesszenek. Így ment ez napról napra. A falu dolgos emberei jókat nevettek az álmosan delelőre siető napon. - Eszik már a lusták a fuszulykát - mondták, és nekilátott ki-ki a maga ebédjének. A két szegény öreg szülő meg ilyenkor majdnem hogy föld alá süllyedt szégyenében. Fogadkoztak is magukban, hogy holnaptól aztán, törik-szakad, munkába állítják a legényeket is. De csak a fogadkozásnál maradtak, mert sem szép szóval, sem szigorúval, de még fenyegetőzéssel, veréssel sem tudták rávenni a három mihasznát, hogy valamit is dolgozzanak. - Legalább a munka temetésére mennétek el, ti három semmirekellő! - Hát oda, látja-e, szívesen elmennék - mondták egyszerre mind a hárman. - Még a sírját is megásnám - mondta a legnagyobbik. - Én még a sírját ki is falaznám, hogy kényelmesebben nyugodhassék - vállalkozott a középső. - Én olyan koporsót csinálnék neki, hogy még az ítélet napján se tudjon kibújni belőle - fogadkozott a legkisebbik. - Hát akkor úgy legyen! - mondta az apjuk. - Itt a csákány, a lapát meg az ásó - adta kezébe a nagyobbiknak. - Ott a kert végében el is kezdheted a sírásást. Kőmíveskalapácsot, vakolókanalat vett elő, s odaadta a középső fiának. - Téglát, meszet, meg ami kell még, találsz a fészerben. A kisebbiket meg a gyalupad mellé állította, megmutatta a szerszámokat s a koporsónak való deszkát. - Amikor elkészültök, szóljatok, hogy annak rendje-módja szerint papot is hívjak - mondta az apa, s azzal otthagyta őket, s kiment a mezőre aratni. A három lusta meg nekilátott, de serényen, a munkának. Azaz csak látott volna, de azt se tudták, hogyan fogják a szerszámot. A nagyobbik már az első nekirugaszkodásra saját magát kólintotta főbe a csákánnyal. A középső a tégla helyett az ujjára koppintott. A kisebbik meg fordítva fogta a gyalut. A fűrésszel, szerencsére, már nem is próbálkozott. - Hívhatom-e a papot? - jött haza estefelé az apjuk. Szégyenkezve álltak a legények. Szemlesütve vallották meg, hogy hozzáértés nélkül még eltemetni sem lehet a munkát tisztességesen. Éppen ezért megállapodtak, hogy megtanulják: egyik a földmunkát, másik a kőmívességet, harmadik az asztalosságot, de csak azért, hogy ha már szavukat adták, akkor el is tudják temetni a munkát. Így is történt. Másnap már a nagyobbik a kútásók mellett, a középső a kőműveseknél, a kisebbik meg az asztalosoknál inaskodott. S három esztendő múlva, amikor fölszabadultak, már csak nevettek a régi vállalkozásukon. Dehogyis akarták ők eltemetni a munkát. A nagyobbik máig is a legjobb kútásó a környéken. A középső olyan házakat épít, hogy csodájára járnak. S a kisebbiknek még álmában se jut eszébe, hogy koporsót csináljon, amikor olyan ajtókat, ablakokat, no meg bútort tud fabrikálni, hogy még a volt mestere is leveszi a kalapot előtte.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
Találd ki a végét
  2015-04-13 13:53:29, hétfő
 
  TALÁLD KI A VÉGÉT!



Volt egyszer egy ember, aki maga se tudta már, hogy miért, de nagyon megharagudott a szomszédjára. De nemcsak a szomszédjára, hanem annak minden állatjára is. A kutyáját elkergette, a macskáját elsiccegte, ha véletlenül az ő udvarára tévedt. S bedugta a fülét, amikor a szomszéd kakasa kukorékolt. A szomszéd meg egyáltalán nem haragudott, még csak nem is bosszankodott. Mosolygott magában. És ilyeneket mondogatott:



Aki haragszik, harapja a hasát,



ha nem éri, nyújtsa a nyakát.





Ettől még haragosabb lett a szomszéd. Bosszút forralt. Volt egy közös ösvényük a kertjük végében. Az ösvényt egyik éjszaka mély veremmel keresztbe vágta. A vermet zöld ággal, fűvel befödte. Még az ösvényt is a régi helyére visszaügyeskedte. ,,Ember legyen, aki észreveszi, hogy itt verem van." S már szinte látta, hogy mekkorát nyekken majd benne a szomszéd. Szedte szaporán a szerszámait, s indult a házba. Nagy jókedvében észre se vette, hogy a frissen egyengetett ösvényre vitte a lába. Zsupsz! Már benn is volt a veremben. Jajgatott. Kiabált. Jött a szomszéd. Létrát hozott. A veremásó azon kimászott. De fogta erősen a derekát. Kezet fogtak. Attól kezdve igazi jó szomszédokként éltek örökké, míg meg nem haltak. Egy közmondásban fönnmaradtak. Melyikben?

 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
Ki mint vet,úgy arat
  2015-04-13 13:52:51, hétfő
 
  KI MINT VET, ÚGY ARAT


Élt egyszer, még a régi világban, két szomszéd. Az egyiknek nagy háza, kertje, udvara s akkora darab földjei, hogy azzal szokott volt dicsekedni, le se kell lépnie a sajátjáról, ha a falut meg akarja kerülni.

- Határ földem van, szomszéd, határnyi földem! - szokta dicsekedni a szomszédjának.

- Bárcsak eszed is volna hozzá, szomszéd! - válaszolt vissza a szomszéd, akinek kicsi háza, kertje, udvara s annyicska földje volt, hogy a gazdag szomszéd még a tyúkjait sem tudta volna eltartani akkoráról. Pedig nem is volt olyan sok tyúkja. De bezzeg volt a szegény szomszédnak annyi gyereke, hogy más helyen tyúknak is sok lett volna. Mégis megvoltak, jól voltak valamennyien. Megesett nemegyszer, hogy nyár elején a határnyi földes szomszéd kénytelen volt átkullogni a szegény szomszédhoz egy-két véka lisztért.

- Aratáskor, az újból meghozom - mondta pironkodva.

- Megkapom, nem veszünk össze.

Így ment ez évről évre. Míg aztán egyszer aratáskor, de még csépléskor sem tudta meghozni a gazdag szomszéd a szegénytől kért véka lisztet. Hiába volt határ földje, nem termett azon annyi sem, amennyivel bár a tyúkjai jóllakhattak volna. A szegény meg akkora asztagot rakott, hogy az átalhasasodott a szomszédba. Araszos feje volt a búzájának.

- Arany van a földedben, szomszéd - sopánkodott irigyen a szomszéd.

- Ki mint vet, úgy arat! - válaszolta vissza a szomszéd.

- Hiába vetettem, annyim se lett, amennyit elvetettem.

- Ki mint vet, úgy arat - mondta megint a szomszéd.

- Becsaptad a földet, a föld is becsapott téged. Hogyha idejében fölszántottad volna s trágyával a földet megzsíroztad volna, akkor most téged vetne föl a búza. Így meg, látod, én csak azt mondhatom újra:

- Ki mint vet, úgy arat!

Fönn is maradt az okos szomszéd bölcs mondása, s azóta is, ha valaki rossz munkától vár jó eredményt, mi is azt mondjuk rá a csalódottan orrát lógatóra:

- Ki mint vet, úgy arat!




 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
A falu esze
  2015-04-13 13:52:09, hétfő
 
  A FALU ESZE



Élt a mi falunkban - az öregebb rendűek talán még emlékeznek rá -, élt egy hipp-ide, hopp-oda, hamari-habari ember, aki ha belefogott a beszédbe, négy bivallyal se lehetett volna elhúzatni a helyiből. De kiváltképp tanácsokat szeretett osztogatni. A kovácsnak azt tanácsolta: addig üsse a vasat, amíg meleg - mintha azt a kovács nélküle nem is tudta volna. Harmaton jár jól a kasza! - oktatta ki a kaszásokat. Ha megköszörülik, akkor vág a fejsze - világosította fel a favágókat. Ilyen és ehhez hasonló bölcsesség dőlt belőle állandóan, mint a kéményből a füst tél idején. Nem így, hanem úgy! Ez volt a szavajárása, meg az, hogy: ezt én másképpen csinálnám. De nemigen csinált semmit, csak a száját járatta. Addig-addig járatta, míg egyszer csak, csodák csodája, nagyeszű ember hírébe került. - Ritka jó esze járású ember, annyi bizonyos - bizonygatták itt is, ott is. Hát, váltani vált az esze - ismerték el, még azok is, akik nem sokat adtak rá. - S mi mindenhez ért! - álmélkodtak. - Ács is, kovács is, kaszás is. - Kár volna ekkora nagy tudományt parlagon hagyni - suputyálták mind sűrűbben a hívei, akik egyre többen kezdtek lenni. - Több esze van a kisujjában, mint másnak a fejében. - Mint az egész falunak együttvéve - tódította meg valaki. - Akkora az esze, hogy nem is fér a fejibe. - Tölthetne akkor a tietekbe is belőle - mordult közbe egy valóban okos öregember, s otthagyta őket, hadd dicsérjék a falu eszét, mert már úgy kezdték emlegetni. Aztán, hogy az észnek méltó hajléka legyen, megtették a falu fejének. Megválasztották bírónak. Meg is bánták nemsokára. De elcsapni már szégyenletükben sem csaphatták volna el. Csak szítták a fogukat, s tűrték, hogy a falut fenekestől felforgassa. Hogy ezt ne így, hanem úgy. Ide ne ezt, hanem azt. Egyszer ilyen, máskor amolyan adót, büntetést, bírságot, illetéket eszelt ki. Így aztán a saját bőrükön tanulhatták meg, hogy: Aki minek nem mestere, annak hóhéra. S hogy egy-két mondással, szófitogtatással hozzáértés, igazi tudás nélkül nem lehet előbbre jutni. Dolgoztak hát látástól vakulásig, s tűrték, amíg tűrhettek. De egyszer aztán betelt a pohár, mert amikor zúgolódni kezdtek az egyre növekvő terhek miatt, azt találta tanácsolni a falu esze, hogy aludjanak kevesebbet. - Két szemnek két óra éppen elég - mondta. - Hát elég! Azt mondjuk mi is, hogy elég! - és rázták az öklüket. A falu eszének annyi esze azért volt, hogy még idejében odébbálljon. Úgy ment ki állítólag a faluból, mint annak idején Samu Gyurka Martonosból, aki juhász ember létére úgy lépett meg a gazdákkal való számadás elől, hogy befogta a lovait, jól bevert közéjük az ostorral, s lehúzódott a szekér derekába, hogy még a füle se látszódjék ki. A lovak pedig mint a zúgó szél, kivágtattak vele Martonosból. Samu Gyurkáról legalább ez a mondás fönnmaradt. De a falu eszéről még ennyi se. Talán már nem is emlékeznek rá. Nekem is véletlenül jutott eszembe.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
A szilvás gombóc
  2015-04-13 13:51:19, hétfő
 
  A SZILVÁS GOMBÓC


Egyszer egy gazdag ember házánál nagy dínomdánom volt, s meghívott erre két híres hazugot is. Nosza, amint asztalhoz telepedtek, megeredt a hazudozás.
- Hiszen, amit eddig hallottatok - mondta az egyik hazug -, az mind semmi, most jő csak az igazi. Hát tegnap is vendégségben voltam egy régi jó barátomnál, s ott akkora gombócot láttam, amekkorát még soha életemben. Akár hiszitek, akár nem, ehhez a gombóchoz száz métermázsa liszt kellett meg ötven métermázsa szilva. Tíz nagy asztalt toltak össze, úgy fért el a gombóc. Húszan voltunk vendégek, egy nap s egy éjjel folyton-folyvást ettünk, s még csak felét sem tudtuk megenni. Hát egyszerre csak mi történt? Két vendég a nagy lakmározás közben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el őket. Tűvé tettük az egész házat, nem találtuk sehol. Már egy jó órája kerestük őket, amikor egyszerre csak halljuk, hogy a gombóc közepéből kiabálnak: - Ej, de jó, de pompás!

Bezzeg hogy belebújtak a gombócba, csakhogy annál többet ehessenek!
- Hát hiszen - mondta a másik hazug -, elég nagy gombóc volt, szent igaz, de ez csak kölyke lehetett annak, amit én láttam egy vendégségben. Ott akkora gombóc volt, hogy bár lehettünk vagy ötvenen, három éjjel s három nap folyton ettük, s még csak feléje sem jártunk a tölteléknek. Na, mondtam én a barátaimnak, pihenjünk egyet, hogy újult erővel láthassunk neki. Pihentünk egy fél napot, akkor újra nekifeküdtünk a gombócnak, s hát uram, teremtőm, megakad a villám valami keménységben. Gondoltam, bizonyosan szilvamag, de nem az volt, hanem mit gondoltok, mi? Egy nagy útmutató kőoszlop! Az volt ráírva: Innen a töltelék még három kilométer!
- Hiszem - mondotta a másik hazug -, de hol készült az a rettentő nagy üst, amelyikben ez a gombóc főtt?
- Az bizony ott, ahol az az üst, amelyikben a te gombócodat főzték!

népmese
 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
A nyúl,mint tolmács
  2015-04-13 13:50:43, hétfő
 
  LÁZÁR ERVIN: A NYÚL, MINT TOLMÁCS



A tisztás szélén egy kerek képű Úritök vigyorgott. Nagyon tehetséges volt ebben a műfajban. Istenien tudott vigyorogni. Persze ez nem túlságosan lényeges. Mivelhogy a tisztáson éppen a Kecske reggelizett. Ő sem túl lényeges, de róla akarok mesélni.

A mese kezdetén, tehát most, egyidőben a nem túl lényeges Úritök mesteri vigyorgásával, a Kecske azt mondta:

- Mek-mek.

Nos, ha tudnék kecskéül, ezen nyomban mondanám is, mit jelentett ez a mek-mek. A bökkenő az, hogy nem tudok kecskéül. Így hát jelenthette azt is, hogy: ,,Hej, de jó ez a friss réti csenkesz!", de azt is, hogy: ,,Mindig csak ez a vacak réti csenkesz! Unom." Ez azonban most már sohasem derül ki, már csak azért se, mert az erdőből kilépett a Ló, megállt a tisztás szélén, és jó hangosan azt mondta:

- Nyihaha.

A Kecske fölkapta a fejét, egy darabig bámult a Lóra, mint borjú az új kapura. Aztán olyan nemtudomformán széttárta a két első lábát, jelezvén, hogy ebből a nyihahából egy kukkot sem ért.

- Mek-mek - majd kis gondolkozás után még hozzátette -, mek.

A Ló megrántotta a vállát, egyúttal a fejét is rázta, s azt mondta:

- Nyihaha.

Ami jelenthette azt is, hogy ,,nem értem", de esetleg azt is, hogy ,,jó napot". Nem tudom. Sajnos, nem tudok lóul. Nagyobb baj, hogy a Kecske sem tudott. Közelebb léptek egymáshoz.

- Nyihaha, nyihaha - magyarázta a Ló.

- Mek-mek - próbálkozott a Kecske. Jó lassan, tagoltan mondta, hátha így megérti a Ló.

De nem értette.

A Kecske búsan vakarta a feje búbját, a Ló meg minden erejét összeszedve gondolkozott. Ettől még a szokásosnál is jobban kétfelé állt a füle. Aztán felderült a képe. Rájött, hogy tud egy kicsit szamárul.

- I-ó, i-ó - mondta. A kiejtése nem volt ugyan tökéletes, de aki tud szamárul, azért megértheti.

A Kecske azonban szamárul sem tudott. De ha már a Ló idegen nyelven beszélt, ő sem akart szégyenben maradni, megszólalt birkául, azaz ahogy az előkelőbbek mondják: juhul.

- Beee - mondta.

A Ló rázta a fejét. Nem tudott birkául. Már-már úgy tűnt, sohasem vergődnek zöldágra. Ekkor az Úritök észrevette a Nyulat, és kiáltozni kezdett neki. Úritökül. Erre az időre még a vigyorgást is abbahagyta.

A Nyúl, tekintve, hogy a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben (lám, úritökül is tudott), azon nyomban megértette, miről van szó, és méltóságteljes léptekkel közelebb jött. Legszívesebben futott volna, de hát ilyen nagy tudású állathoz, ugye, nem illik az ugrifüles futkározás.

- Na, csak mondjátok - mondta -, szerencsére én minden nyelven beszélek.

Ebbe a mondatba kicsit belepirult, mert az az igazság, hogy őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem.

De azért rendes kis állat volt, legalább elpirult, ha hazudott.

A Ló meg a Kecske nagyon megörült neki.

- Nyihaha - mondta a Ló.

- Mik-mek? Mik-mek? - kérdezte izgatottan a Nyulat a Kecske.

- Azt mondja, hogy mek-mek - tolmácsolta a Nyúl.

A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:

- Mek-mek, mek-mek.

- Nyiha? Nyiha? - kérdezte most a Ló. A Nyúl fordított.

- Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha - világosította fel a Lovat.

A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját. Ezt a Kecske unta meg előbb. Karon fogta a Lovat, odaballagtak az Úritökhöz, és megették.

- Vajon jól fordítottam? - tűnődött a Nyúl, és a homlokát ráncolta.

 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
A mi pókunk
  2015-04-13 13:50:01, hétfő
 
  MÓRA FERENC: A MI PÓKUNK



Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elébem a lépcsőn Panka lányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel a búzavirágszeme, panasszal a pici szája:
- Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!
- Micsoda, szentem? - tudakolom tőle ijedten.

- Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?
- Jaj, nagyobb ez még annál is!
- Tán lehágta a sarkát a bádog huszár a porcelán királykisasszonynak?
- Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod! Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!
- Ejnye, söprű meg kefe! - mordulok el haragosan - ez már csakugyan nagy csúfság.
Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot! Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska is lesz, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen.
Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is ide hordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben.
- Édes lelkeim, hol vegyek én nektek pókot? Ha csak a padláson nem alszik valami zugolyban.
Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat; fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az Isten is pókistállónak szánta.
- Nézd-e - tartom oda a Panka kisírt szeme elé -, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz.
- Nem ér az semmit - eredt el a könnye megint a drágámnak - nem lesz már nekünk pókunk ebben az életben!

De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám:
- Apuka, van pénzed?
- Annyi, mint szőr a békán.
Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme.
- Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot.
- Hm - mondom -, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával.
- Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere.
Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke.
- Úgy vedd, mintha már le is volna - fogadkozott Panka, s lekapta a szögről a táskáját. Hát, ahogy ki akarja nyitni - uramfia, ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.
- Mi az, drágám? - ugrok oda sebesen.
- Semmi, apuka, csak egy legyecske - vörösödött el Panka a feje búbjáig.

- Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre.

Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak!



vissza a címoldalra
 
 
0 komment , kategória:  Mesék prózamondó versenyre  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2017.04 2017. Május 2017.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 45 db bejegyzés
e év: 237 db bejegyzés
Összes: 76228 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1283
  • e Hét: 20485
  • e Hónap: 242221
  • e Év: 1154177
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.