Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Állóvíz
  2017-09-06 13:53:19, szerda
 
  Sylvia Plath

ÁLLÓVÍZ

Mint gyónás közben szûnő hangerő,
mely szûntében belül emelkedik,
úgy apad a tenger, dagad belül
tarajtalan, a lélek mit sem ér,
ha meg nem merül a lelketlenekben,
haltetem és állóvizek szaga,
apályos, torkolattalan halál
ha meg nem kísérti, úgy el se veszne,
meg se maradna, mint a bûn a tömjén
szellőzetlenül feloldó, zsolozsmás
illatában is kirojtosodik
csak - ne hallja senki, gyónom, ne hallja,
vétkeimnek hangja meddő - kivárom,
amíg a fülkagylón belül dobog
a folyni vágyó tenger vagy a vér.
Fordította G. István László
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Pupilla
  2017-09-06 13:52:21, szerda
 
  Sylvia Plath

PUPILLA

Fénynél tágasabb lesz a te kutad -
mint egy szemmé öltözött éjszaka
hullámgyûrûi közepén a kő,
megszólítanak, de választalan
hagyod, nézel, ha bokorban levél
közötti rés nézni tudna, a fénynél
tágasabb lehetne - vízcseppeket
tart egyben a víz, és csöndet a gyász.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Születésnapi ajándék
  2017-09-06 13:50:37, szerda
 
  Sylvia Plath

Születésnapi ajándék

Mi ez itt, fátyol alatt, rút, szép?
Átdereng; melle van, éle van?

Biztos páratlan, biztos épp ilyet akartam.
Míg fő a tésztám, érzem, hogy néz rám, s így gondolkodik:

,,Hát ennek kell itt megjelennem,
Ez lesz a kiválasztott? karikás szem, sebhely.

Méri a lisztet, leszedi, ami fölösleg,
Ahogy a szabály, a szabály, a szabály.

Ezé lesz a kinyilatkoztatás?
Úristen, kész röhej!"

De csak dereng egyre, azt hiszem, kellek neki.
Bánom is én, ha csontváz, ha gyöngyház.

Egyáltalán, az idén nem kell nagy ajándék.
Végső soron véletlen, hogy még élek.

Boldogan megöltem volna magam ezúttal, akárhogy.
Most meg ezek a fátylak, ez a függöny-derengés,

Januári ablak áttetsző szaténja,
Kiságynemű-fehér, halott lélegzet-csillámos. Ó, elefántcsont!

Mert agyar lesz, kísértet-oszlop.
Hát nem érted, nekem mindegy, micsoda.

Nem adhatod oda?
Ne restelkedj - nem számít, bármilyen kicsi.

Ne útálatoskodj, felkészültem minden rémségre.
Üljünk le, kétfelől, csodáljuk fényét,

Tündöklő tükör-tarkaságát, költsük el
Utolsó vacsoránk, mintha kórházban lennénk.

Tudom, miért nem mered odaadni.
Rettegsz, hogy

Sikoltva szétmegy a világ és vele a fejed,
A domború, ókori bronzpajzs,

Ükunokák is csodájára járnak.
Ne félj, szó sincs erről.

Csak átveszem, és csöndben félrehúzódom.
Nem hallod, ahogy kinyitom, nem lesz papírzörgés,

Szalaghullás, felkiáltás a végén.
Mintha nem hinnél ilyen tapintatosnak.

Tudnád csak, hogy ölték napjaim e fátylak.
Neked átlátszóak, persze, mint a levegő.

Pedig, úristen, a felhők: mint a gyapot.
Sereglenek, szénmonoxid-ármádák.

Belélegzem édesen, édesen,
Ereim megtölti a láthatatlan, milliószám

Feltehető porszem, s leütik életem éveit.
Ezüst-öltönyben vagy, alkalomhoz illőn. Ó, számológép -

Hát semmit se tudsz elengedni, de úgy, mindenestül?
Mindent le kell pecsételned lilával,

Meg kell ölnöd, amit bírsz?
Itt ez az egy dolog, amit ma akarnék, s csak te adhatod oda.

Ablakomban áll, akkora, mint az ég.
Ágyamból lélegzik, hideg középpontból,

Ahol a sok szétlötykölt élet alvad-dermed történelemmé.
Ne add postára, kézről kézre.

Ne szóval üzend meg: hatvanéves leszek,
Mire az egész ideérne, már mire használnám.

Csak vedd le a fátylat, a fátylat, a fátylat.
Ha ez ott a halál,

Csodálnám mélységes komolyságát, szeme időtlenét.
Tudnám, nem tréfálsz.

Az nemes dolog lenne, az - születésnap.
Nem nyiszatolna a kés: metszene,

Mint pőre, tiszta csecsemőkiáltás,
És a mindenség elválna tőlem.

Tandori Dezső fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
A hold és a tiszafa
  2017-03-10 15:02:57, péntek
 
  Sylvia Plath

A hold és a tiszafa

Ez az elme fénye, bolygófény, hideg.
Feketék az elme fái. Kék a fény.
Lábamhoz füvek hordják kínjuk, mint Isten elébe.
Bokám csiklandozzák, alázatról motyognak.
Füstös szellemködök lakják ezt a helyet,
A házamtól egy sírkősornyira.
Egyszerűen nem is látom: innét - hova.

A hold nem ajtó. Öntörvényű arc,
Porc-fehér és iszonyú feldúlt.
Sötét bűnként vonszolja a tengert; szája
Végső, kétségbeesett Ó. Itt élek.
Harangok rettentik az eget vasárnaponta kétszer -
Nyolc nagy nyelv feltámadást tanusít.
Végül, józanul elkongatják a nevüket.

A tiszafa fölfelé mutat. Gótikus.
A szem követi, és rálel a holdra.
A hold az anyám. Nem édes, mint Mária.
Kék köntöse kis baglyot-denevért röptet.
De boldogan hinném, hogy van gyengédség -
A szobor-arcot gyertyafény nemesíti,
És rám hajol, csak rám, a szelíd tekintet.

Hosszan zuhantam. Felhők virulnak
Kéken, titkosan a csillagok arcán.
A templomban minden szent kék lesz. Úsznak
Kecses lábbal a hideg padok felett,
Szentségesen merev a kezük, arcuk.
A hold mindezt nem látja. Letarolt, vad.
S a tiszafa üzenete sötétség - sötétség és csend.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Tulipánok
  2017-03-10 14:58:16, péntek
 
  Sylvia Plath

Tulipánok

A tulipánok túl nyugtalanok, itt tél van.
Nézd, milyen fehér minden, csöndes, hófödte.
Tanulom a békém, fekszem egyedül, csöndben,
Mint a fény e fehér falakon, az ágyon, e kézen.
Nem vagyok senki; robbanásokhoz semmi közöm.
Nevem, ruhám leadtam a nővéreknek,
Történetem az altatónak, testem a sebésznek.

Fejemet párna és paplanhuzat közé felpolcolták:
Lehúnyhatatlan fehér szemhéjak.
Buta pupilla, be kell fogadnia mindent.
Jönnek-mennek a nővérek, nem zavarnak,
Fehér bóbitás sirályok a parton,
Sürgő-forgó kezek, egyik olyan, mint a másik,
S így lehetetlen megmondani, hányan.

A testem kavics nekik, ápolják, ahogy a víz
Símítgatja kavicságyát, melyen átfolyik.
Tompultságot hoznak fényes tűkkel, álmot.
Most hagyom magam, a csomagokból elegem -
Kis lakkbőröndöm fekete gyógyszerdoboz,
Férjem-gyerekem családi fényképről mosolyog;
Mosolyuk bőrömbe akad: apró, mosolygó horgok.

Hulljanak szét a dolgok, a harmincéves teherhajó,
Mely makacsul nevemhez-címemhez kötődik.
Lesikálták rólam az érzelmi szálakat.
Riadtan, csupaszon, a zöld műanyagpárnás tolókocsin,
Néztem: teáskészletem, szekrényem, könyvtáram
Süllyed, már nem is látszik, a víz átcsapott rajtam.
Most apáca vagyok, még nem voltam ilyen tiszta.

Nem akartam virágokat, csak azt, hogy
Fekhessem kitárt tenyérrel, teljesen üresen.
Micsoda szabadság, nincs róla fogalmunk -
Békességébe belekábulunk,
S csak egy név-flepni kell hozzá, apróholmik.
Erre csukódnak végül a halottak; elképzelem:
Szájuk mint áldozótablettát, körbezárja.

A tulipánok túl pirosak, kezdjük ott, sértenek.
Hallom a díszpapíton át is, lélegeznek,
Könnyedén, mint egy fehér pólyás bébiszörny.
Pirosuk sebemhez szól, megfelel neki.
Ravaszok: mintha lebegnének, s lenyomnak,
Zaklatnak gyors nyelvükkel és szinükkel,
Nyakamnál tucatnyi, vörös mérőón.

Eddig senki se figyelt, most figyelnek.
Néz a tulipáncsokor, s mögöttem az ablakot,
Melyben a fény naponta lassan szétterül, és fakul,
S látom magam: nevetséges kartonpapír-árny
A nap szeme s a tulipánok szeme közt,
S nincs arcom, azt akartam, ne legyen.
Az élénk virágok eleszik előlem az oxigént.

Míg nem jöttek, a levegő nyugodt volt, járt
Lélegzetről lélegzetre zavartalan.
A tulipánok betöltik most, mint egy zaj.
A levegő most kavarog körülöttük, ahogy a folyó
Kavarog egy elmerült, rozsdaszín gép körül.
Összpontosítják figyelmem, mely addig
Boldogan játszott, s pihent rögzítetlen.

S mintha a falak is fölmelegednének.
Rács mögé a tulipánokat, veszélyes ragadozók;
Úgy nyílnak, mint egy nagy, afrikai macska pofája,
S felfigyelek szívemre: nyitja-csukja
Vörös virágkelyhét, merő szeretetből irántam.
A víz, melyet ízlelek, meleg és sós, mint a tenger,
S ahonnét jön, messze, mint az egészség.

Tandori Dezső fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
A börtönőr
  2017-03-10 14:51:44, péntek
 
  Sylvia Plath

A börtönőr

Éji verejtékemtől zsíros a reggelije.
A kék köd-plakát szokott helyére gördül,
Folyton fákat, sírokat mutat.
Ennyi telne tőle csak,
A kulcs-csörgetőtől?

Gyógyszerekkel altat, úgy erőszakol meg.
Egy csapásra kába, hét órára
Szutykos zsákba zárt
Magzattá, macskává ernyedek,
Hogy kiváltsam kéjes álmait.

Valami eltűnt.
Altató kapszulám, piros-kék léghajóm
Irtózatos magasról ejt le.
Páncélom összeroppan,
Csipkedő csőrök elé terülök.

Pici fúró csavarok,
Papír-napomra hány lyukat fogtok ütni még!
Ő cigarettavéggel éget, és azt képzeli,
Rózsaszínű mancsos néger nő vagyok.
Önmagam vagyok. Az nem elég.

A láz lecsordul, és hajamba dermed.
Bordáim látszanak. Mit ettem?
Mosolyt, hazugságokat.
Az ég színe nem lehet ilyen
A fűnek fodrozódni kellene.

Álló nap, míg gyufaszál-templomom ragasztom,
Helyére mást, akárkit, képzelek.
De ő, e csendes lázadás miatt,
Sérteget,
Ő, ki tettetéssel vértezett,

Ki gőgös, hideg felejtés-maszkokat visel.
Idáig hogy jutottam el?
Mint bűnözőt, ha kétes, miben vétkes,
Várnak különféle kivégzés nemek:
Kötél, karó, máglya, éhhalál.

Néha azt hiszem,
Erőtlen, mint a távol dördülő vihar:
Árnya rám vetült, míg ettem kísértet-jussomat.
Bár halna meg, vagy menne el.
Talán ez az, amelyre képtelen

Bárki, bármi. Hogy szabad legyen. Mit tenne az éj,
Ha nem falhatna lázat?
Mit tenne a fény,
Ha nem döfhetne tőrt a szembe, ő mit tehetne
Nélkülem, mitévő lehetne?
Gálla Edit fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Kékszakáll
  2017-03-10 14:48:24, péntek
 
  Sylvia Plath

Kékszakáll

Itt a kulcsod, visszajár,
mely szobádat nyitja, Kékszakáll;
szerettél és szorongattál,
itt a kulcsod, visszajár;
szemed sötétkamrába zár,
röntgenez, felboncol, megvizsgál:
itt a kulcsod, visszajár,
mely szobádat nyitja, Kékszakáll.

Gálla Edit fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Függőles vagyok
  2017-03-10 14:46:41, péntek
 
  SYLVIA PLATH

FÜGGŐLEGES VAGYOK

De inkább vízszintes volnék.
Nem vagyok fa, gyökerem nem fogja a földet,
Nem szív ásványi sókat, anyai szeretetet,
Márciusban nem hozok új levelet,
Nem vagyok virágágyak szépe,
Nincsenek láttomon Ah!-ok, nem kerülök
mutatós festményre,
Tudatlanul kell nemsoká ellhulnom,
Hozzám képest egy fa halhatatlan,
S egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb,
S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom,
együtt.


Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt,
Fák és virágok szórnak hűs illatot.
Járok köztük, és egyik se vesz észre.
Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel,
Tökéletesen hasonlítok rájuk -
Agyam ájult.
Nekem a fekvő helyzet természetesebb.
Akkor az éggel nyíltan beszélhetek,
És hasznos leszek, ha lefekszem végleg:
Akkor a fák egyszerre megérintenek, és a
virágok rám érnek.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
A vízen át
  2017-03-10 14:44:48, péntek
 
  SYLVIA PLATH

A VÍZEN ÁT

Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak.
Akik a vízből isznak, a fák, hova mennek?
Sötét árnyékuk átéri Kanadát.
Valami kis fényt a vízivirág átereszt.
Levélhangjában semmi sürgetés:
lapos, kerek, mint minden sötét tanács.
Jéghideget csap fel az evezőlapát.
Elárad a sötét a testben és a halban.
Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp.
A liliomokból kifénylik egy csillag.
Üres szemû szirén, vajon elvakít-e?
Lelkekbe tompult a döbbenet.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Varjú esős időben
  2017-03-10 14:42:08, péntek
 
  Sylvia Plath

Varjú esős időben

Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,

Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki -
Hulljon a sápadt levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.

Bevallom azért, néha kivánom,
Hogy választ adjanak
A néma égből, s kapok is valamit:
Egy asztal, egy szék a konyhában
Be-belobbant egy ígéretet,

S az olcsó tüzet megtalálom -
Mintha olykor a legostobább dolog
Kapná kölcsön az ég lángjait
Megszentelve átabotában
Összefüggéstelen perceket

Azzal, hogy nagyság-, becsület-, álom-,
Mondhatni szerelem-közelbe ér. Mindegy, ballagok

Fásultan (mert hátha itt
Talál rám a puszta tájban),
Óvatos, szkeptikus leszek;

Nem tudom, milyen angyalra vágyom,
Hogy megemelje könyökömet; a varjú mocorog,

Mutogatja sötét tollait,
Rátágul minden érzék, hogy lássam
Az üres közöny helyett

Legalább rövid távon
A fényeket. Ha szerencsés vagyok,
Kitrappolom fáradalmait
Az évszaknak, talán majd
Összetákolok, lehet,

Valami lényeget. A csodákon,
Ha fel-fellángolások azok,
Majd túl leszek. És várom, míg beborít
Az újabb angyal szárnya,
Ha ritkán, eljön egy.

[ford. G. István László]
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 127 db bejegyzés
e év: 2551 db bejegyzés
Összes: 8948 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 144
  • e Hét: 10716
  • e Hónap: 34578
  • e Év: 854130
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.