Regisztráció  Belépés
evavicus.blog.xfree.hu
,,Jőjj pihenni, szabad perceidben, gépek, számok fáradt embere! A barátság meghitt otthonába hív a költő, - beszélgess vele." /Veress Ferenc/ Szuhanicsné Bencsik Éva
2001.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
A hold és a tiszafa
  2017-03-10 15:02:57, péntek
 
  Sylvia Plath

A hold és a tiszafa

Ez az elme fénye, bolygófény, hideg.
Feketék az elme fái. Kék a fény.
Lábamhoz füvek hordják kínjuk, mint Isten elébe.
Bokám csiklandozzák, alázatról motyognak.
Füstös szellemködök lakják ezt a helyet,
A házamtól egy sírkősornyira.
Egyszerűen nem is látom: innét - hova.

A hold nem ajtó. Öntörvényű arc,
Porc-fehér és iszonyú feldúlt.
Sötét bűnként vonszolja a tengert; szája
Végső, kétségbeesett Ó. Itt élek.
Harangok rettentik az eget vasárnaponta kétszer -
Nyolc nagy nyelv feltámadást tanusít.
Végül, józanul elkongatják a nevüket.

A tiszafa fölfelé mutat. Gótikus.
A szem követi, és rálel a holdra.
A hold az anyám. Nem édes, mint Mária.
Kék köntöse kis baglyot-denevért röptet.
De boldogan hinném, hogy van gyengédség -
A szobor-arcot gyertyafény nemesíti,
És rám hajol, csak rám, a szelíd tekintet.

Hosszan zuhantam. Felhők virulnak
Kéken, titkosan a csillagok arcán.
A templomban minden szent kék lesz. Úsznak
Kecses lábbal a hideg padok felett,
Szentségesen merev a kezük, arcuk.
A hold mindezt nem látja. Letarolt, vad.
S a tiszafa üzenete sötétség - sötétség és csend.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Tulipánok
  2017-03-10 14:58:16, péntek
 
  Sylvia Plath

Tulipánok

A tulipánok túl nyugtalanok, itt tél van.
Nézd, milyen fehér minden, csöndes, hófödte.
Tanulom a békém, fekszem egyedül, csöndben,
Mint a fény e fehér falakon, az ágyon, e kézen.
Nem vagyok senki; robbanásokhoz semmi közöm.
Nevem, ruhám leadtam a nővéreknek,
Történetem az altatónak, testem a sebésznek.

Fejemet párna és paplanhuzat közé felpolcolták:
Lehúnyhatatlan fehér szemhéjak.
Buta pupilla, be kell fogadnia mindent.
Jönnek-mennek a nővérek, nem zavarnak,
Fehér bóbitás sirályok a parton,
Sürgő-forgó kezek, egyik olyan, mint a másik,
S így lehetetlen megmondani, hányan.

A testem kavics nekik, ápolják, ahogy a víz
Símítgatja kavicságyát, melyen átfolyik.
Tompultságot hoznak fényes tűkkel, álmot.
Most hagyom magam, a csomagokból elegem -
Kis lakkbőröndöm fekete gyógyszerdoboz,
Férjem-gyerekem családi fényképről mosolyog;
Mosolyuk bőrömbe akad: apró, mosolygó horgok.

Hulljanak szét a dolgok, a harmincéves teherhajó,
Mely makacsul nevemhez-címemhez kötődik.
Lesikálták rólam az érzelmi szálakat.
Riadtan, csupaszon, a zöld műanyagpárnás tolókocsin,
Néztem: teáskészletem, szekrényem, könyvtáram
Süllyed, már nem is látszik, a víz átcsapott rajtam.
Most apáca vagyok, még nem voltam ilyen tiszta.

Nem akartam virágokat, csak azt, hogy
Fekhessem kitárt tenyérrel, teljesen üresen.
Micsoda szabadság, nincs róla fogalmunk -
Békességébe belekábulunk,
S csak egy név-flepni kell hozzá, apróholmik.
Erre csukódnak végül a halottak; elképzelem:
Szájuk mint áldozótablettát, körbezárja.

A tulipánok túl pirosak, kezdjük ott, sértenek.
Hallom a díszpapíton át is, lélegeznek,
Könnyedén, mint egy fehér pólyás bébiszörny.
Pirosuk sebemhez szól, megfelel neki.
Ravaszok: mintha lebegnének, s lenyomnak,
Zaklatnak gyors nyelvükkel és szinükkel,
Nyakamnál tucatnyi, vörös mérőón.

Eddig senki se figyelt, most figyelnek.
Néz a tulipáncsokor, s mögöttem az ablakot,
Melyben a fény naponta lassan szétterül, és fakul,
S látom magam: nevetséges kartonpapír-árny
A nap szeme s a tulipánok szeme közt,
S nincs arcom, azt akartam, ne legyen.
Az élénk virágok eleszik előlem az oxigént.

Míg nem jöttek, a levegő nyugodt volt, járt
Lélegzetről lélegzetre zavartalan.
A tulipánok betöltik most, mint egy zaj.
A levegő most kavarog körülöttük, ahogy a folyó
Kavarog egy elmerült, rozsdaszín gép körül.
Összpontosítják figyelmem, mely addig
Boldogan játszott, s pihent rögzítetlen.

S mintha a falak is fölmelegednének.
Rács mögé a tulipánokat, veszélyes ragadozók;
Úgy nyílnak, mint egy nagy, afrikai macska pofája,
S felfigyelek szívemre: nyitja-csukja
Vörös virágkelyhét, merő szeretetből irántam.
A víz, melyet ízlelek, meleg és sós, mint a tenger,
S ahonnét jön, messze, mint az egészség.

Tandori Dezső fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
A börtönőr
  2017-03-10 14:51:44, péntek
 
  Sylvia Plath

A börtönőr

Éji verejtékemtől zsíros a reggelije.
A kék köd-plakát szokott helyére gördül,
Folyton fákat, sírokat mutat.
Ennyi telne tőle csak,
A kulcs-csörgetőtől?

Gyógyszerekkel altat, úgy erőszakol meg.
Egy csapásra kába, hét órára
Szutykos zsákba zárt
Magzattá, macskává ernyedek,
Hogy kiváltsam kéjes álmait.

Valami eltűnt.
Altató kapszulám, piros-kék léghajóm
Irtózatos magasról ejt le.
Páncélom összeroppan,
Csipkedő csőrök elé terülök.

Pici fúró csavarok,
Papír-napomra hány lyukat fogtok ütni még!
Ő cigarettavéggel éget, és azt képzeli,
Rózsaszínű mancsos néger nő vagyok.
Önmagam vagyok. Az nem elég.

A láz lecsordul, és hajamba dermed.
Bordáim látszanak. Mit ettem?
Mosolyt, hazugságokat.
Az ég színe nem lehet ilyen
A fűnek fodrozódni kellene.

Álló nap, míg gyufaszál-templomom ragasztom,
Helyére mást, akárkit, képzelek.
De ő, e csendes lázadás miatt,
Sérteget,
Ő, ki tettetéssel vértezett,

Ki gőgös, hideg felejtés-maszkokat visel.
Idáig hogy jutottam el?
Mint bűnözőt, ha kétes, miben vétkes,
Várnak különféle kivégzés nemek:
Kötél, karó, máglya, éhhalál.

Néha azt hiszem,
Erőtlen, mint a távol dördülő vihar:
Árnya rám vetült, míg ettem kísértet-jussomat.
Bár halna meg, vagy menne el.
Talán ez az, amelyre képtelen

Bárki, bármi. Hogy szabad legyen. Mit tenne az éj,
Ha nem falhatna lázat?
Mit tenne a fény,
Ha nem döfhetne tőrt a szembe, ő mit tehetne
Nélkülem, mitévő lehetne?
Gálla Edit fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Kékszakáll
  2017-03-10 14:48:24, péntek
 
  Sylvia Plath

Kékszakáll

Itt a kulcsod, visszajár,
mely szobádat nyitja, Kékszakáll;
szerettél és szorongattál,
itt a kulcsod, visszajár;
szemed sötétkamrába zár,
röntgenez, felboncol, megvizsgál:
itt a kulcsod, visszajár,
mely szobádat nyitja, Kékszakáll.

Gálla Edit fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Függőles vagyok
  2017-03-10 14:46:41, péntek
 
  SYLVIA PLATH

FÜGGŐLEGES VAGYOK

De inkább vízszintes volnék.
Nem vagyok fa, gyökerem nem fogja a földet,
Nem szív ásványi sókat, anyai szeretetet,
Márciusban nem hozok új levelet,
Nem vagyok virágágyak szépe,
Nincsenek láttomon Ah!-ok, nem kerülök
mutatós festményre,
Tudatlanul kell nemsoká ellhulnom,
Hozzám képest egy fa halhatatlan,
S egy virágfej nem nagy, de megdöbbentőbb,
S én azt a sok évet, ezt a vakmerőséget akarom,
együtt.


Ma este, csillagok elenyésző fénye alatt,
Fák és virágok szórnak hűs illatot.
Járok köztük, és egyik se vesz észre.
Olykor azt gondolom: ha alszom, éjjel,
Tökéletesen hasonlítok rájuk -
Agyam ájult.
Nekem a fekvő helyzet természetesebb.
Akkor az éggel nyíltan beszélhetek,
És hasznos leszek, ha lefekszem végleg:
Akkor a fák egyszerre megérintenek, és a
virágok rám érnek.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
A vízen át
  2017-03-10 14:44:48, péntek
 
  SYLVIA PLATH

A VÍZEN ÁT

Vaksötét tó, csónak, két kivágott papír-alak.
Akik a vízből isznak, a fák, hova mennek?
Sötét árnyékuk átéri Kanadát.
Valami kis fényt a vízivirág átereszt.
Levélhangjában semmi sürgetés:
lapos, kerek, mint minden sötét tanács.
Jéghideget csap fel az evezőlapát.
Elárad a sötét a testben és a halban.
Sápadt, búcsúzó kezét felemeli a cölöp.
A liliomokból kifénylik egy csillag.
Üres szemû szirén, vajon elvakít-e?
Lelkekbe tompult a döbbenet.
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
Varjú esős időben
  2017-03-10 14:42:08, péntek
 
  Sylvia Plath

Varjú esős időben

Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,

Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki -
Hulljon a sápadt levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.

Bevallom azért, néha kivánom,
Hogy választ adjanak
A néma égből, s kapok is valamit:
Egy asztal, egy szék a konyhában
Be-belobbant egy ígéretet,

S az olcsó tüzet megtalálom -
Mintha olykor a legostobább dolog
Kapná kölcsön az ég lángjait
Megszentelve átabotában
Összefüggéstelen perceket

Azzal, hogy nagyság-, becsület-, álom-,
Mondhatni szerelem-közelbe ér. Mindegy, ballagok

Fásultan (mert hátha itt
Talál rám a puszta tájban),
Óvatos, szkeptikus leszek;

Nem tudom, milyen angyalra vágyom,
Hogy megemelje könyökömet; a varjú mocorog,

Mutogatja sötét tollait,
Rátágul minden érzék, hogy lássam
Az üres közöny helyett

Legalább rövid távon
A fényeket. Ha szerencsés vagyok,
Kitrappolom fáradalmait
Az évszaknak, talán majd
Összetákolok, lehet,

Valami lényeget. A csodákon,
Ha fel-fellángolások azok,
Majd túl leszek. És várom, míg beborít
Az újabb angyal szárnya,
Ha ritkán, eljön egy.

[ford. G. István László]
 
 
0 komment , kategória:  Sylvia Plath versei  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 28 db bejegyzés
e év: 965 db bejegyzés
Összes: 7432 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1270
  • e Hét: 17080
  • e Hónap: 62510
  • e Év: 354804
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.