Regisztráció  Belépés
horvathzsoka.blog.xfree.hu
"Lehet úgy érzed, hogy elvesztél a rengetegben, nem látod a kiutat, de ha az elképzeléseidet követed, nem mondasz le róluk, az mint egy láthatatlan ösvény ... Én Zsóka
1950.10.22
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Emily Bronte
  2017-06-20 08:27:46, kedd
 
  Emily Bronte

A rab /töredék részlet/

Tudják meg kínzóim, nem kell várnom, amíg
év év után kétség s magány közt eltelik,
a Remény hírnöke áttör az éjszakán
s rövid életemért öröklétet kínál!

Nyugati széllel jő, az este áramán -
sötét lapály az ég, sűrű csillag-had áll -
szinte tünődik a szél s lágy az égi tűz,
látomások kelnek s vágyuk halálra űz.

Vágy azután, amit nem ismertem, mikor
örömöm rettegés volt, félő fájdalom,
s ha dús, meleg szikrák lepték lelkem egét,
nem tudtam, a vihar mikor szülte e fényt.

Hull a béke csendje, nyugalma hangtalan,
a láz, a küzdelem enyhülő csendbe hal,
néma zene hűsít, szótlan harmónia,
amilyet szabadon nem álmodtam soha.

S kel a Láthatatlan, Igaza felragyog,
csak bensőm él, külső érzékem megfagyott,
szárnya már-már szabad, hazára, partra lel,
forr az örvény s végső ugrásra készül el.

Ó, iszonyú a gát, szörnyű a küzdelem,
míg újra hall a fül és újra lát a szem,
míg újra ver a szív, gondolkodik az agy,
lelkem érzi testét, testem a láncokat.

De nem kell irgalom, mely enyhít kínomon,
szent a szenvedés, ha heves kínpadra von,
borítsa pokol-tűz, mennyei fény-palást,
halálom hozza bár, gyönyörű látomás!

Ford:Orbán Ottó
 
 
0 komment , kategória:  Emily Bronte  
Emily Jane Bronte
  2017-05-22 07:38:37, hétfő
 
  Emily Jane Brontë

Ó istenem
Megszűnt ma végre

Ó, Istenem! megszűnt ma végre
a rémlátás, rémlátomás,
a szív nyomasztó szenvedése,
lidérces nap lidérces éjre,
az érzékelt kínáradás;

a folyton égő könnyek árja,
a könnyet csúfoló nyögés,
mely nem fér meg sivár honába,
mintha az élet elzihálna,
de tart a kétségbeesés;

a hányódás, az önemésztés,
csikorgó fog és méla szem,
a vívódó, pokoli érzés,
hogy vak sorsé a komor ég, és
nincs ott egy reményszikra sem;

a torz harag, a félig-eszme,
az alkudozva vállalás,
a lélek, mely töpreng örökre,
míg a természet elgyötörve
elhárítja a gyászt --

megszűnt! s én vagyok, szabad,
és az óceán szele simogat,
vad szél az elfutó habon -
nem hittem, hogy még láthatom.

Áldott légy, Tenger, drága dóm,
s világom, szellem-otthonom,
áldott, áldott - elnémulok,
s hangom nem bánat fojtja meg;
arccsontomon sós könny csorog,
mint hangára esőszemek.

Hányszor áztatta börtönöm
nyirkos, szürke padlókövét!
S én átzokogtam álmomon;
nap volt vagy éj volt, szörnyűség.

Zokogtam, ha a tél hava
beörvénylett a rács közén,
ám nyugtatóbb a kín szava,
minden sivár, akárcsak én.

Az volt keserves, az nagyon,
ha megláttam a nyári fényt,
zöldes csíkja a kőfalon
szebb, zöldebb rétekről beszélt.

Csak ültem a csupasz kövön,
néztem a ritka fénysugárt,
míg cellamély már nem gyötört,
s lelkem tisztább vidékre szállt.

Ott szállt az isteni ég ívén,
aranyfelhős, azúr egen;
s hol atyád háza s az enyém
úgy volt, amint emlékezem.

Ó, most is milyen iszonyat,
rám tor a láz, a hajdani:
nyelni kellett sírásomat,
arcom térdemre hajtani;

a kőre vetettem magam,
üvöltve, hajam tépve, és
hogy elmúlt az első roham,
legyűrt a kétségbeesés.

Hol imádság, hol meg szitok
rázta kiszáradt nyelvemet,
de közben szót sem szólhatok,
a hang a mellemben rekedt.

És így ott fönn lejárt a nap,
sötétbe fúlt a sugár,
s lidérces, furcsa álmokat
mért rám a balszerencse már
s a rémkép-formákba koholt
legmélyebb emberi nyomort -

de mindez elmúlt, s mért haszon
rágódni gyászos múltakon?
Törjön le lánc, hulljon bilincs,
élj és szeress, nevess megint.

Az elszórt héj, az ifjúság
levált a börtön mélyivel;
hirtelen könny, önmardosás -
felejts - ó, felejtsd mindet el.

1837.

Ford:Gergely Ágnes
 
 
0 komment , kategória:  Emily Bronte  
Emily Bronte
  2017-02-06 07:54:55, hétfő
 
  Emily Bronte

Sötét éj: A tél sóhaja

Sötét éj: a tél sóhaja
lágyan jár Gondal partjain:
s bár sír a szél bús jajszava,
nem torlad hó a vízre kinn.

Lovam meddig kalandozott
a pusztamélybe, nem tudom:
de kaphat jószót, abrakot:
nem megy tovább a járt uton.

A kantárt meglazítva hát
hű társam szélnek engedem:
hullámzó domb, tág rónaság,
s a fáradt ló már nincs velem.

A felhőraj bús tömböt alkot,
s a borús láthatárra tart,
de biztos jelet még nem ad, hogy
ónos esőt hoz vagy vihart.

Lesújtva, kábán állok itt,
testem a hangarétre dül,
várja, hogy végre álmodik,
szemhéj és szív ellenszegül:

s egyszerre, úgy éjfél fele
a csillagtalan ív tövén
a hegymagasból kúszva le
ködös kisértet lép elém.

Dús haja leng, s a válla fent
ragyog, mint felhők hold alatt:
és zajtalan kis lába van:
fehéren izzó pillanat.

"Ki vagy, te leány, ki az ingovány
martjára lépsz, s már nem élsz a mennyben?"
Így szólok én, míg könnyedén
fekvőhelyemre hajlik a szellem.

"Honom a forgószél hona,
ösvényem egy a hófúvással.
sok év, hosszú év szállt tova,
hogy találkoztam már lakással.

Mikor szélvész dúl, hogy a hang elfúl,
s a vadász a síkon ottmarad,
ha csak gyengülök, mikor orkán bőg,
ne lássam többé a dombokat.

Te is énrám vársz, halott juhász,
hegy lejtőjén kisegítelek:
a rejtekút mindig célba jut,
hogy visszakapd a te völgyedet.

Jön a vihar, s a part kihal,
hinárból jeltüzet gyújtok, és
szétfut a fény a vak éj közepén,
és boldog a rémült tengerész.

S a szétszórt nyáj, mely e tájon jár,
csak gyöngéd test, mely vonzza a bajt:
de bűbájt tudok, s a sok juhot
varázserőm megvédi majd.

Hű lovadon a magányos alom
halált szimatolt búcsútok után:
odatérdepelek, hol csüng a nyereg,
s fény éled a ló holt szembogarán.

De nem ér a nevem, ha elfeledem,
irgalmamból mi hull ma rád:
csak nélkülözés, nem csüggedés:
nem legyőzetés, csak szolgaság.

Az a halk hajlék, hova lábad lép,
megtelik jövőd keservivel:
de itt ég e könny, s én esküszöm,
kit szeretnek, az tűzhelyre lel."

Ford.: Gergely Ágnes
 
 
0 komment , kategória:  Emily Bronte  
Emily Bronte
  2017-01-28 12:37:16, szombat
 
  Emily Bronte

Nem érhet kétségbeesés

Nem érhet kétségbeesés,
míg csillag gyúl az éjben,
míg harmatos az alkony és
reggel arany nap ég fenn.

Kétség nem győzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél, nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?

Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
kettőzi szél nyögése,
s bús tél hint sápadt zúzmarát
az őszi, holt levélre.

Mégis száz friss virág virul:
sorsod a sorsuk, hidd el.
Menj hát tovább. Járj szótlanul,
de soha megtört szívvel.


Csengery Kristóf fordítása
 
 
0 komment , kategória:  Emily Bronte  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2017.05 2017. Június 2017.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 8 db bejegyzés
e hónap: 238 db bejegyzés
e év: 1698 db bejegyzés
Összes: 4833 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2807
  • e Hét: 2807
  • e Hónap: 68479
  • e Év: 294544
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.