Regisztráció  Belépés
hilon.blog.xfree.hu
"Kinek-kinek az a szép,ami az ő szívét elgyönyöríti!" /Gárdonyi Géza/ Horváth Ilon
2016.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
Keszei István: Pilinszky Jánosnak
  2018-05-27 17:37:27, vasárnap
 
 
Egyetlen égő gyufaszál tüzében
hamuvá hull a pusztuló papír,
a kárhozattal bélelt néma éjben
betűk lángban enyésző lelke sír.

Csak a vérrel írt vers nem veszendő,
csak a velőmbe hasító szavak
élnek tovább; a többi a jövendő
mélyén elhal, árnyékuk sem marad.

Ha majd az évmilliók hamujában
hever mozdulatlan, némán a hátam,
velőmbe ivódott, csontomba vésett versedet

gerincemről olvassa majd az Isten:
minden szavad megőrzi hátgerincem
papírnál is hűbben a pusztulás felett.
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Kosztolányi Dezső:Ének Virág Benedekről
  2018-05-01 19:48:10, kedd
 
 

Jaj, hogy szerettem volna élni régen,
vén századok bús mélyein, korábban,
mikor a lélek nyílt, a jóság, s nem ma,
a buta "modern technika" korában.
Otthontalan bolyongok, hazavágyván,
és sírva vágyom vissza, ami volt már,
akkor a szemek föl az égre néztek,
s úgy állt a szív, mint liliomos oltár.
Az emberek akkor meghaltak őszen,
mosolyogván az aszú, édes őszben,
szívükbe hordták az örök szerelmet,
s mindég holdfényben mondták, hogy szeretlek.

Jó emberek között folyt volna éltem,
tán itt, ahol most élek észrevétlen,
köröttem - essős vízfestmény - Tabán,
nyugodt lennék, vagy boldog is talán.
Ülnék otthon az ablakmélyedésben,
sétálnék egy-egy régimódi, halvány
leánnyal a haldokló némaságban,
vagy bogarásznék a Gellérthegy alján,
és új boron, mikor habos rámpás -
kapukulcs a kezemben, kézilámpás -
korhely árnyékomat nyomomba húzván
mennék haza a kormos, süket utcán.
Aztán csak várni - az élet elröppen -
Horatius-t olvasni, esti ködben,
álmodni mélyen és álmodni resten,
s télen táncolni, túl, a kicsi Pesten.
Ma, hogy a föld vérünk, könnyünket issza,
szeretnék futni: vissza, vissza, vissza.

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt
a "szent öreg" élt, Virág Benedek.
Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,
s lúdtollal körmölt magyar éneket.
Akkor sem ismerték nálunk a költőt,
futó, szegény vad, elbújt reszketeg,
görcsös szókat gyalulva gyúlt szemekkel,
tág pupillával nézte az eget.
Sokszor megállok most hol ő lakott rég,
s alázatos és magamba szálló
lélekkel kérdem, mi maradt belőle?
Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.
De én gyakran elmentem volna hozzá,
hogy lelkemet szava beharmatozná,
piruló arccal néztem volna rája,
hogy mit mond papos és szigoru szája,
lobogó nyakkendővel és kalandos
fürtökkel, én, az ifju-ósdi lantos,
olvastam volna néki órahosszat,
versekbe szedve A' hazá-t, az Aether-t
és írtam volna Daphnis-ról, Chloé-ról
s "Magyar Jövőnk"-ről vagy száz hexamétert.
Ő meg bólintott volna a homályon,
s én lehajoltam volna, hogy megáldjon.
Zsinóros, régi atillát viselt még,
ráncos kezű és prédikáló bölcs volt,
szobája, mint az agg papok szobája,
a szekrényben égettbor s gyümölcs volt.
és dícsérvén a Poézis hatalmát,
átnyujtott volna versemért egy almát.
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt
  2018-02-08 05:56:31, csütörtök
 
 
Hazámtól távol,
Hozzád sírközelben
Tőled kérdezem,
mi végre hát?
S ha nem mondtad elégszer,
hiába mondtad,
hogy ezerszer jaj
a nyelvehagyottnak,
mert biccen a szó már
a száj szögletén.

Te sem is tudhatod,
ki vagyok én,
mert csak a kérdésre
kapcsol az agy:
,,Melyik nép
fogadott gyermeke vagy?"

Eleitől fogva
génjeinkben hordva:
anyaország, anyaöl,
anyatej, anyanyelv.

Mienk vagy!
Beszélünk fuldokolva,
ha fakad a sírás,
ha harsan az elv.

Makacs szánkra fegyelmet
izzó jogarral égess,
csak őrizz meg bennünket, édes,
édes anyanyelv!


(1984)
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Csoóri Sándor:Sarkadi imre halálára
  2018-02-02 21:12:46, péntek
 
 
Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
Önkéntelenül is pusztulást idéz
e zöldbeforduló, korláttalan napon.
Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
széthasadt koponyád a semmi buboréka.
Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.
A fák részegségét csodálja egy madár.
Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
csonton is átderengő értelme s víziója.
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Áprily Lajos: Tetőn
  2017-10-30 03:22:42, hétfő
 
  Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Szabó T. Anna: Kányádi Sándor születésnapjára
  2017-05-11 16:10:18, csütörtök
 
 

A vers betölti a tüdőnket,
lendületet ad, tágasságot,
felemelkedni, szárnyas fényben
tapasztalni meg a világot.

Belátni fentről a mezőket,
határtalanságát a tájnak,
szabadságát, mit nem ismernek,
akik mindig a sárban járnak.

A tágasságból mégis-mégis
visszavágyik a test a földre,
az esőszagba, fűbe, vérbe,
apa karjába, anyaölbe,

házat-hazát lentről szeretni,
tüskék, ostorok, emberek közt,
az ide-oda lökdösésben,
ahol a szándék is csak eszköz,

de mikor levernék cöveknek,
ő lombot hajt, gyümölcsöt érlel,
fiókát ringat, és örökké
az égre ír lágy ág-kezével,

új énekesmadarat röptet,
tanít minket az égben lakni,
fénnyel tölti be a tüdőnket —
miatta fogunk megmaradni.
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Tóth Árpád: Ady Endrének
  2017-04-30 14:08:08, vasárnap
 
 

Mester, egy ifjú ember szól ím köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven,
S mert egykor, úgy beszélik, ült a térdeiden,
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig,
Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen...

Csodállak, aki jöttél e víg Kánába, s készítsz
Setét, erős bort nékünk könnyeid szent vizéből,
S áldlak, mert újra zengő s ámbrás csókod izétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis,
Áldlak, mert csodát mívelsz... bénák s vakok között,
Míg gőggel megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött...

Áldlak, mivel szilaj vagy s szelíd, mint ama Másik,
Kinek kemény kezétől a templomi kufár-had
Üvölt vala... s ki szólt: Ha ki szivében fáradt,
Énhozzám jöjjön el, s lel megnyugasztalást itt...
Áldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan
Szólok hozzád, a lelked, ó, hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos térdeim vonszoltam, és az aszfalt
Furcsán kongott... s az éjben verseid mondogattam...

Elébed szőke szűzet ma százat küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb szavakra nyíl fel,
S kiknek meghajló törzse szebb alázattal ível,
Mint szóm s e könyvrehajló, bús férfiú-derék.
Ma, ó, áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok, s hogy nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek félszegen,
Félénk apostola az én erős uramnak...

De lásd, ős Debrecenben él, s kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász, kit szerettél, s ki nagyokat akart ott,
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt,
S ki estve, szomorún most nagyokat borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére és teste,
S tört lelke jut eszembe, míg könnyel hirdetem
Te tört lelked nagyságát s míg érzem: int nekem,
S vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este...
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Tóth Árpád: Arany János ünnepére
  2017-03-26 20:49:04, vasárnap
 
 
1917. március

Ó, költőnk! Jajjá feketül a szó,
Mit ünnepedre piros dalba fontunk,
A szárnyas íge tört s akadozó:
Sóhaj a szünjelünk, s könnycsepp a pontunk!
Ó, most, emléked templomába térve,
Bár áhitat szelíd keze vezet,
S bár ajtó csukva és ablak betéve,
Vért szűr keresztül fönn a mennyezet...

Most a világ künn egy bibor mocsár,
Fölötte a Végzet vas csőre villog:
Szépség s Igazság hullájára vár,
S arany fényű szemük már törve csillog;
Véres mocsár, vak babyloni tenger!
Mellette a lélek zokogva ül,
Hárfáját - ó, hogy zengjen tört ütemmel? -
Csüggni akasztja reménytelenül...

Mit zengjen ünnepedre? - hull a vér,
Csak zuhog, omlik, árad egyre, árván,
Március bús esője! át nem ér
Rajta sugár, át nem töri szivárvány;
Ó, nem él igazán már, aki él is,
Március napja bíbor éjbe vész,
Fáj már nekünk az édes, ifju szél is:
Kilehelt lelkek terhétől nehéz...

És mégis! hadd nézzen ma rád szemünk,
Inni fényed e körül-komor éjben;
Éltél te is kort, melyben nemzetünk
Szíve már lassult tépett kebelében;
Te is "tapintád üterét" idődnek,
A "messzi lüktetést" lesvén busan,
S hit és remény szelíd fái kidőltek,
S vak lombu gyász burjánzott fel dusan...

És te álltad a keserű zimankót,
S bár összezúzva, csak zengtél tovább,
Szent rímeket faragtál, drága mankót,
Bénult lelkeknek meghitt gyámolát;
Vastag üvegek lencséi mögül
Gyenge szemed és erős lelked fénye
Mint gyujtópontba: a szivekbe gyűlt,
Versedben lélegzett a lét reménye...

Törékeny testben nagy lélek, szilárd -
Veszélyes volt bár férfias dal s eszme,
Zengtél, azért is, büszke "velszi bárd",
Nehogy jobb érzésünk végképp kiveszne;
Ó, lobogj nékünk most is, drága lélek,
Te adj erőt, dalunknak lelke légy,
Tüzes lángnyelve tavasz ünnepének,
Szálld meg a költők csüggedt kebelét...

Bántják ma is a költőt, hogyha szíve
Túlcsordul a szörnyű kínok között,
Lészen, mint ősi mondánk csodagíme,
Magyar Meótisz lápján üldözött!
Örök sors! fut a bús gím, fedve vérrel,
S nyomán a nyilas Hunor és Magyar
Önkénytelen is szebb tájakra ér el,
Miket előle még vakság takar...

Ó, mesterünk, ma nincs erőnk kimérni
Szent nagyságod minden elemeit,
De szívünket mint élő delej éri
Verseid lelke s megelevenít:
Varázsos áram, vérünkké kereng,
És új dalt kezd a költők csüggedt céhe,
Dalt, mely mély vágyak ütemére zeng,
Jajdulva benne szebb jövendők éhe!

Ó, zúgd dalod lelkünkbe, drága áram! -
Míg rá őrült világunk felfigyel,
S mellét szelíd sohaj emelve lágyan,
A fegyvert megborzadva ejti el;
Harsogjanak szent, bátor zengzetek,
Míg minden szemből hő könnyek ömölnek,
S a vérvesztéstől bágyadt nemzetek
Zokogva egymás kebelére dőlnek...
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Babits Mihály: Jókai
  2017-03-20 07:52:14, hétfő
 
 
Úgy emlegetünk, mint a nagyapát:
fehér szakáll, jóságos szem... s amint
kivetted a pipát fogad közül
s ajkcsucsorítva s arcod trombitások
tréfás módján dagasztva - óh öreg
gyermek! - fujtál a könnyű levegőbe
egy pelyhet... Árkon, bokron, vízen át,
a fák fölött, a ház fölött, magassan,
símán a kék szép síma levegőben
szállt a pehely... s e pehely volt a lelkünk!

*

Lenn apró hangyák másztak lassan, únt
rögök fölött; és minden rög nekik
hegy volt, és minden kavics szikla volt.
Óh jaj, egy esőcseppbe belefultak!
Óh jaj, mennyi vesződség és veszély
rágta és nyelte egyre terhes útjuk
kanyargó vonalát, míg megszegett
egymás után... De könnyü diadallal
szállt fönn, símán a síma levegőben
az elröpített pehely... ami lelkünk!

*

...Nézd, nézd, mivé lett a szegény pehely!
Nézd, földre hulltunk, ajkad messze már!
S jött a viharok vízömlése, jött
a sár, jöttek a tipró talpak - óh nézd!
mászni se tudunk, mint a hangya! Jaj!
Magyarország! Hol van II. Árpád,
jövő század regénye s álmaink? -
Te oly helyütt élsz, mely örökre védett
minden vihartól - és kinek az ajka
röpít el még?... Tiprott pehely a lelkünk!
1925
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
Somlyó György: József Attila
  2017-01-29 18:58:39, vasárnap
 
 

Így látlak, ahogy egyszer láttalak:
nagysietősen bújva köpenyedbe
s kalaplengetve búcsúztál, te hetyke,
mint akit vár a kósza pillanat.

Pedig már rég mázsás magány alatt
torzult lágy arcod szögletes-merevre,
és nem várt senki más, csak a sinekre
tétován tolató tehervonat.

Mert nem alkudtál! soha fel nem adtad
a boldogság jogát, bármily nehéz lett.
Nem szolgáltál nyomorító hatalmat,

se öncsonkító, zord képzelmeket.
Mint árulást, szégyelted szenvedésed -
ráborítottad hetyke köpenyed.
 
 
0 komment , kategória:  Költő költőnek,költőről  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 27 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 27 db bejegyzés
e év: 205 db bejegyzés
Összes: 2262 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 260
  • e Hét: 260
  • e Hónap: 7644
  • e Év: 88963
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.