Nem akarok időt stílust visszahozni -
jó Arany János bá felé visszakozni;
lelkem falára rót sok szép szóvirágot
rég hevítik szívem bús magyar fohászok.
Nincs is előírva hol keresd a forrást,
de magadtól rájössz mihelyt megszomjaztál;
sivatag a világ síkagyú délibáb
hogy fogod túlélni ezt a hisztériát?
Segít a nyelv figyelj benne a logika
nem olyan mint majomnak a harmonika,
"ó de szépen hangzó pam-pam - esztétikus"
mindent elégetni ha csak poétikus!
A forrás a beszéd - annyit meríts bátran
adhass másnak is e pénzsóvár világban,
ne nyomja el a szenny - mert szeretet a lét
nyelvünk a hála nem pipogya álszentség.
Egykor a kisszéket aprócseprőn mászó
felfogtam sebtében ami, fülbemászó -
az még nem tiszta víz - elbódíthat bármi -
csak aki visszatér az tud megtisztulni!
Köszönök is mindent Arany uram - bátyám
vágom hogy idő nincs s ringunk eme bárkán
ám ha mindig az szól akié a sorrend
bárcsak most mégegyszer, szólhatna hzzánk kend..
Ernyedt kezek,
Mozdulatlan ujjak,
'Míg éltek
Megírták a múltat,
Hatalmas lélekkel
Muzsikát alkottak,
A Sors általi jó tettel
Legendához tartoztak.
Billentyűk ezreit
Érintették az ujjak,
Művészi tetteit
Ajándékozta a múltnak.
Megannyi partitúra
Avatott fejtője volt,
Mozdulatai súlya
A zene mélyére hatolt.
Oldotta a káoszt,
Összhang volt és rend,
A lélekbe írta a pátoszt,
Mosolyra késztette Istent.
Emlékezik Rá a jövő,
Győz a szív a formán,
Büszke lesz a múló idő,
Mert itt volt Kocsis Zoltán...
Mondjátok, ki viszi át majd az embert a túlpartra
a félelmek és növekvő gyűlölet tengerén?
És hitünk hajójának kormányát erősen tartva,
lesz-e majd, kinek fontosabb a társ, mint az önző Én.
Mondjátok, születnek-e majd holnapra is oly költők,
kik csendes szavaikkal világokat kötnek egybe,
és soraiktól az önelégült hatalom fölbőg,
s habár Ő futni sem tud: futnak előle remegve.
Mondjátok, lesz-e még oly igaz és szentlelkű ember,
aki mindenkit magához ölelve arcon csókol,
kinek egyetlen gondolata sem lesz soha fegyver,
s az elesettek, gyengék előtt: testvérként hódol.
Pálinka, fanyar alma s kenyér az asztalon.
Köztük sovány kezed emléke, mint a kés.
Önkéntelenül is pusztulást idéz
e zöldbeforduló, korláttalan napon.
Lásd, ez a csendélet maradt utánad, és a
mozdulatlan sár gyásza, amelyben lépkedek.
Drámád a föld alatt tovább nem élheted:
széthasadt koponyád a semmi buboréka.
Ahogy a szél mulandó, mulandó a halál.
Bűnös vagy, mert te tudtad ezt, s nem hagytál semmi álmot,
nem hagytad meg a látszat üdvét, ez arany szalmaszálat.
A fák részegségét csodálja egy madár.
Pálinkát innék veled vagy vért, míg föllángol egy rózsa
csonton is átderengő értelme s víziója.
I.
Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.
Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.
Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.
II.
Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.
Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.
Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.
III.
Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.
Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.
S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.
a parti sakkot lejátszotta
a sok bábu mind itt maradt
csak Ő a király ment el végleg
itt hagyva bástyát futót és lovat
mert magát áldozta fel míg élt
pedig csak megértést remélt
keserves sorsot játszott
feketén fehéren
ott mattol már hol nem gond
ha táblát cserél fent az égben
xMagazin
Offline
