Regisztráció  Belépés
marcyt.blog.xfree.hu
Napraforgó a legtöbb lány, ahogy a virág, a fényre vár.Megváltozott az új világ. Szív és lélek, háttérben áll.... forognak a nap felé, pedig felhős az ég. Jánoki Imre
1945.12.03
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
Jékely Zoltán: Idő-Isten
  2017-10-28 08:16:15, szombat
 
  Jékely Zoltán:

Idő-Isten


Idő-Isten járt ablakunk alatt;
szárnyas lovának lépte szörnyü tik-tak -
s amerre zengő lába elhaladt,
éjféli utcánk szellemei ríttak.

Az esztendők adóját szedte be:
a falakról pergett a vakolat,
s ki ezt, ki azt a zsákjába vete:
hullt hajból csokrot, pár kitört fogat . . .

Meg sem köszönte, s már loholt tovább.
Itt ifju isten volt még s haja fénylett;
de elaszott, jutván az úton át,
s már túlfelől tarkoponyáju vén lett.

Így lassitott az ablakod alatt.
Foga terád, kincsem, régóta vásott!
Bezörgetett - iszonyu pillanat! -
Még most is hallom rémült visitásod.

Pápa, 1932.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: A Templom.
  2017-10-08 08:05:42, vasárnap
 
  Jékely Zoltán:

A Templom.

I.

Legjobban tetszettek nekem
a földön: nők és templomok,
kikben szökellő láng lobog -
kikben halottas béke zeng.

S valahányszor megnézem este
ezt az országló templomot,
szivem erősebben dobog,
szemem mintha angyalt keresne.

Alkonyodik. Pár sárga folt ég
a nagy hajón, jön a sötét
s mintha a mester fia volnék,
úgy tisztelem roppant müvét.

Hatalmas mű! Hiába nő a város,
hozzá mindég méltatlan lesz hite;
lehet Kolozsvár Gyaluval határos,
e templomot csak vad hit tölti be.

Ma országunkban nem gyúl lámpa fénye.
E homályban nő meg csak igazán:
Ha baj támadna, tán egymásután
a város apraja-nagyja beférne.

Más templom lám,, hogy földbe süppedt,
hogy gunnyaszt és hogy darvadoz,
ellenben ez álmélkodtat bennünket:
zordságában is milyen harmatos!

II.

Igazán csak akkor szép a templom,
amikor az idő már összetörte,
amikor a körülötte körbekörbe
szaladó szél meggyötörte.


Legszebb tán egy perccel azelőtt, hogy összedőlne -

A bősz időtől nem csúful, de szépül,
s minél kopottabb, annál igazabb.
A letört fejű szent szobor-alak
még szebb főt kap szemünktől, kiegészítésül.

S így már olyan a Templom, mint a szikla,
amelyből ember-művel templom is lehet,
mint órjás kő, melyet a messzi síkra
valaha az Úristen görgetett.

III.

Reggel, midőn a nagyharang zokog,
kereken járom a Templomot.
S mikor alszik a nagyharang,
lelkem este is ott bolyong.

Illatoznak a bukszuszok,
fejem felett bagoly suhog
s csendben mállanak az öreg
szentéletü templom-kövek.

IV.

Szent kő-tömeg, emlék birodalom!
Város volna-e nélküled a város?
Békétlenségben büszke nyugalom,
fejed a magas mennybolttal határos.

Lábad öt méter mélyiben
talán titkos forrástól mosva-mosva,
kelta koporsók hűvösén pihen.
Felhőket csókolsz a magosban.

" Pap nélkül is templom a templom.
Nincs temploma? Nem város az a város.
A templom: templom, történelmi szent lom."
Így szólt Mátyás, az Igazságos . . .

V.

Egy nagy kövön ezt olvasom: Ego Sum -
S amit a só perc alatt megtehet,
a sok eső háromszáz hosszu-hosszu
esztendőben marta le a nevet.

Talán én írtam, vagy egykori másom,
hogy örökítsenek meg a kövek.
Ego Sum - nézem múltbeli írásom
s már nem lelem egykori nevemet.

VI.

8-kor megkondul az öreg harang.
A felhők tőle szépen pirosodnak.
Pillérek közt álmos galamb kereng,
a kövek szürkülnek és porosodnak.

Tatár seregével közeleg a sötét,
előőrsbe három kuvikját küldi szét,
lappancs szárnyukkal most kereken repülik,
aztán leszállanak s kövüket megülik.

Cseppkő barlangjából a hold is kiszállott,
hűséges lámpája világítja a várost,
a városkát, ki boldog, hogy magát a tiszta
templomos korokba révedheti vissza.

Erdélyi Helikon 1941.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Zengő nevek
  2017-08-06 09:00:29, vasárnap
 
  Jékely Zoltán:

Zengő nevek


Hadrév,
Sáronberke,
Kalotaszentkirály -
Didergő fészkek az erdélyi rengetegben!
Neveteket ki ejthetné ki szebben,
Mint én az emlékezés áhítatában.

Zentelke,
Asszonynépe,
Szépkenyerűszentmárton,
S Detrehem, ki Betlehemet idézed -
hogyelszakított .tőletek a végzet,
lelkem térképén egyre pirosultok.

Régi vitézek lábnyomán kelt virágok,
hervadt bokréták kopjás, árva dombon -
valahányszor neveteket kimondom,
álmodozásom sólyomszárnyra kap.

Némelyitek mint húsvéti harangszó -
másban egy fejedelem csizmás lépte döng,
csillagfény csillan s ékes pártagyöngy,
ha felderengtek az őszi éjszakában.

Erdély lelkéből lelkedzett nevek,
ti maradtatok nekem e világon!
De. meghalljátok-é bús szólongatásom
s hívásomra jösztök-e közelebb?

Vigilia 1948.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Álom
  2017-08-05 07:50:10, szombat
 
  Jékely Zoltán:

Álom


Ki mondaná meg, mi ütött szíven?
Talán az ősz?
Tán múló életem?

Szememből egy könnycsepp kibuggyant:
a Tenger kínja benne volt.
Egy falevélre hullt
s én felragadtam megszállott-mohóan.

Három szent szót írtam reá:
az Ember kínja benne volt.

Jaj, jaj, hiába keresem
azt a három gyönyörű szót!

Vigilia 1948.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Kaland
  2017-08-02 08:28:34, szerda
 
  Jékely Zoltán:

Kaland


Hol jártam én? csaló, tünékeny álom
volt talán ez az erdei bolyongás?
Úgy kószáltam egy idegen határon,
mint garabonciás.

A völgyben, melyben elmerült a nappal,
szálldosott már az éjjeli korom,
de még lila, halkuló sugarakkal
ékeskedett egy lúcfenyős orom.


S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben
s a kéményekből szállt a rőzsefüst,
poszáta búcsúzott s rigó vegyest,
mikor egy régismert kastélyhoz értem.

S amint a rányíló tisztáson álltam,
fáradt vándornak éreztem magam,
ki célhoz ér s felsóhajt boldogan:
>amit kerestem, íme, megtaláltam!<

Megtaláltam, ki annyit kóboroltam,
közelségét érzem, ő itt lakik
s most énekem hallhatja hajnalig.
Aztán pedig meghalhatok nyugodtan.

>Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek,
mienk lesz ez a sárgafalú kastély.
Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek,
hiába, mint a meghalást Ahasvér.

A szemed szürke-kék, hajadnak bronza
bűvös visszfényeket villant a holdra;
esténként sírsz az élet elmúlásán,
vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám,

kit hajkurász utánad édes átok.
Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon,
hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott
ablakban, mint romantikus medaillon
s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot.<

De senki sem jött, csak kutyák ugattak,
árnyékomnak azt hitték: a halál,
a halál, aki ólálkodva jár
s gazdájukat lesi az alkonyatban.

Vasajtót zártak vinnyogó sírással,
egy kút ríkatta vizét valahol;
- Fiam, te tovább vándorolhatol -
szóltam s indultam a tisztáson átal.

Erdélyi Helikon 1937.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Aki Szent György napján született
  2017-07-27 08:00:14, csütörtök
 
  Jékely Zoltán:

Aki Szent György napján született


Ezer évig szeretne élni,
és a földön mindent szeret;
s mindég csupán az emberek,
az emberek az ellenségi.

Gonosz csillagoknak hatalma
küldte égő lelkét bele,
s ha jő az alkonyat szele,
szegény mindég szállni akarna.

Van bűne s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az ítéleten
jelen kell, hogy legyen az Isten.

Mert ki teremte ily gonosznak,
hogy éjjel jár, mint denevér,
hogy nem kell földi pályabér
s könnyei örömet okoznak?

Ilyen vásottnak ki teremte,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
de a szegénységtől sosem fél - ?

Ezer évig szeretne élni
s nem fáj, hogy tudja, nem lehet:
pedig az örökéletet
csak mécspislogásnyit reméli.

üresen kell neki a templom,
csak a koporsók s alakok,
mennyszínű, karcsú ablakok,
orgonaszó, sekrestye-limlom.

Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül,
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.

Nem jó, ahol van: messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul
s lelkéből egy darab leválik.

Bukdácsol s nem tanul a kárán,
hol szűkség van rá, nincs jelen.
Lézeng a végtelen határán,
mint őszi légy az üvegen.

Erdélyi Helikon 1941.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Apátlan éjszakák.
  2017-07-26 07:45:08, szerda
 
  Jékely Zoltán:

Apátlan éjszakák.

I.

Tar lett a fa az út legelején,
amely csörömpölőn a parkba fut.
Már nem nyithatjuk ki a vaskaput,
halomba gyűlt előtte a levél.

Csend-lábu macskánk is csörögve jár,
itt is, ott is nagy levél-hekatomba;
meghengeredik benne a betyár,
akárcsak én nemrég, gyerekkoromban.

Akkor jöttek nagy halálfejü lepkék,
peregve, mint szélvert falevelek,
megtelepedtek az ajtó felett,
hogy sohase felejtsük el az estét.

Kattogva zárták lenn be a kaput,
hogy nyugovásunk istenes legyen,
egyet lobbant a lámpa s elaludt.
Sírt-rítt az ősziféreg a hegyen.

II.

Fasor-csatornáján a hold-kanú
ilyen mélyen valaha kóborolt-e?
Szinte fejjel éri a halkszavu,
park útjain járó Stefan George.

Üres szeme kútmélyekből világít,
táltos macskánk látja és megriad.
Borzolt sörénnyel ablakon bemászik
s kurrogva tűnik el az ágy alatt.

A szekrényben széltelenül zizegnek
régi sírokról tépett levelek,
holt bútorok testében megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.

Az aragonit váza öble búg
madárhangon: hupupa, hupupa,
Dante odvas fejében altatók
szólnak, úgy mint valaha apuka.

Déd tükriben egykorú asszonyok
keresik viruló arcuk hiába,
foszló köntösük utolsót suhog,
mikor kivágódnak az éjszakába.

Nagymama itt maradhat hajnalig.
Milyen sokat áldoz még mindig értem!
Most is mit tesz: miért, miért nem,
szedegeti hajam hullt szálait.

III.

Fák öbliben lábbog a hold-kanú,
a mi apánk künn a világba jár.
Néha meginti ujjal halszagú
gót piacok ködében a halál.

És akkor sorra kiejti nevünket,
hadd tudják meg az idegen falak,
s úgy gondol ránk idegen ég alatt,
mint kik időben is nagymessze tűntek.

IV.

Egyik országocskából másba: hipp-hopp,
s tengerre száll, mint bátor kapitányok;
Kastélyok mélyiből csak hallja: kip-kop:
Hamlet, a halfejfl királyfi jár ott.

Zuzmó-bozontos éjjeli fenyők
hárfáznak rá, úgy mint pogány korukban;
Langelinie táncol a hold előtt
és megriadva lila mélybe cuppan.

Sebeslő viz boltíves kőhidán
jámbor halakat néz és meg-megáll.
Az alkonyból, mint nagy, görcsös madár,
feléinog Andersen Krisztián.

V.

Mi aluszunk, arcunkkal napkeletnek,
mint kalotaszegi kopjás halottak.
Ilyen nyugtalanul csak az aludhat,
kit a messzeségből nagyon szeretnek.

Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek
fejünk felett, lepkék pillanganak.
Ledögönyözve feküszünk a tespedt
sötétségben, akár föld alatt.

Az óra baktat, űzi az idő,
üget a kis lovacska benne, klik-klak,
az ajtó alján kibúvik és itthagy,
az idő itthagy s vissza sose jő.

A kapuban nagymama hívogat,
a háznép hallja és elébe fut.
De nem bírjuk kinyitni a kaput!
Vissza viszi a fekete fogat.

VI.

Villák víg népe mind az ablakoknál.
Előttünk zúg vitézlő iramú,
kéklő patak s lehorgonyozva ott áll,
ihol, kapunkban áll a hold-kanú!

Ki a határon túl még nem jutottál:
szegény fejem, most nyitva áll az út!
Hold-csolnakon Sindbád ha utazott.
Szökj fel hamar, indulj, láss, okosodjál.

Ó, hány patak vár, hol még nem fürödtél,
Ó, hány fa, melybe nem vésted neved,
hány ismeretlen színű s ízü köd, szél,
s micsoda nagy, idegen lányszemek!

Villák víg népe mind az ablakoknál,
hajnalos szélbe száll búcsúszavuk -
de kilenc kígyó őrzi a kaput:
megfojtanának, ha kilopakodnál.

Erdélyi Helikon 1937.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Geneviéve
  2017-07-25 07:59:58, kedd
 
  Jékely Zoltán:

Geneviéve


Elátkozott leánya a halálnak,
a szerelemnek s más veszedelemnek,
a csókjaid megint reámtaláltak!

Kettő közül egyik, aki a sírig,
nemlétezés küszöbéig kisértesz,
minek akartad mondani a hírit?

Szépséges voltál, suttogtál, kacagtál,
reámvillant fogadnak hosszú, nedves
sora s aztán végkép magamra hagytál.

Hát élsz-e? Élsz? Nemcsak emlék-anyagnak
lelkemben lévő rezgése idéz fel,
de szánt s akart sugárzása magadnak?

- Vagy már rég nyugszol bús Franciaország
földje mélyén, viharral vert madárka,
a lelked jár, s jelenti: van mennyország,

s hogy egy napon találkozik az árva
lélek-pár, ki egymást nagyon szerette
s harmadikért maradt szörnyen magára . . .

Erdélyi Helikon 1941.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: A szépség pusztulása
  2017-07-19 07:09:30, szerda
 
  Jékely Zoltán:

A szépség pusztulása

(Vers-ciklus)


SOHA TÖBBÉ.

Délben langyos gyepágyon heverésztem,
fürdőruhában, perzselő napon.
Ő jégteremben, talpig hófehérben
pihent a fekete ravatalon.

Rágondoltam: húszéves életére,
hogy annyi szépség most már csak a Földé,
hamu lesz a csontja, por lesz a vére,
ruhája is s nem látom soha többé.

Ő nem gondolt már akkor semmire.
Melle alatt egymásba kulcsolódott
márvány-keze: fehér márványszobor volt,
a nagy mester hamar-porló műve.

A NAP ELFELEJTI.

Alkonyodik. Az idő hét felé jár.
Másfél órája már, hogy eltemették.
A földben éri már meg ezt az estét . . .
A Nap a Hárshegy oldalán lesétál,

sírjára egy utolsó fényt hajít.
Ma meghatódva látta temetését,
de elfelejti biztos hajnalig,
amint már elfeledte annyi szépét . . .


ÉJSZAKA VAN.

Éjszaka van. Már egy hete halott.
Tán oszlik is. Eltikkadt sárgöröngyök
felitták a könnyet, mit akkor öntött
koporsójára anyja s rokonok ;

súlyuk alatt a deszka majd bezúdul!
homloka, melle horpad, mint papír.
Ősz jön, levél hull ; tél jön, rá a hó hull
s fejemnek való párna lesz a sír.


KÖNNYEKKEL ÖNTÖZÖM.

Nagy szárazság van, halnak a vetések.
Alig nyílt ki, hervad s hull a szirom.
De tenyészik buján és vészt nem érez
hetes palántám: késő bánatom.

S míg künn a Nap lassan mindent kivégez,
a bú nő bennem, mint tisztás-füvön
magányos genciána s amíg élek,
esténként hűs könnyekkel öntözöm.


FESSÉK MEG A KÉPÉT!

Művész urak, Szőnyi, Aba-Novák,
siessenek hát, fessék meg a képét!
Hogy csak a földé legyen annyi szépség,
urak, ne hagyják: tegyenek csodát.

Lopják őt vissza az örök időnek
- maguk iránt is hálás lesz a zsarnok,
ha állványuk mellől egyszer kidőlnek -
Hadd őrizze üvegtetejű csarnok

s időtálló, szútálló drága ráma,
hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy,
verjen a földbe gyökeret a lába.
Buggyanjanak szemébe ott a könnyek
s öntse versbe, szoborba, vagy imába!

Napkelet_1934.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
Jékely Zoltán: Pihenés
  2017-06-22 06:17:12, csütörtök
 
  Jékely Zoltán:

Pihenés


Mint kőkoporsón fiatal király
csukott szemhéjú, hosszúlábú szobra,
fekszem az ágyon mozdulatlanul,
hideg kezem kegyesen összefogva.

Valami rejtett forrásból a fény
fölém, a Holtak szigetére hull.
Látom a lelket: lelkemet, szegény
most köt ki gyámoltalanul.

Még visszafordul, rámnéz s így beszél:
én most talán örök partokra szállok,
nyomorú test, te ott maradsz alul
s a földbe jutsz, hol madarak, királyok
s kutyák porladnak, mint a falevél.

Nyugat 1935.
 
 
0 komment , kategória:  Jékely Zoltán  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 58 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 169 db bejegyzés
e év: 3026 db bejegyzés
Összes: 29455 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 390
  • e Hét: 40145
  • e Hónap: 110453
  • e Év: 1686278
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.