Regisztráció  Belépés
klementinagidro.blog.xfree.hu
Embernek lenni! Csak embernek lenni, semmi egyébnek, De annak egésznek, épnek, Föld-szülte földnek És Isten-lehelte szépnek. Gidró Klementina
1975.11.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
Móra Ferenc: Szépen szóló muzsika
  2015-04-21 00:20:26, kedd
 
  Móra Ferenc: Szépen szóló muzsika

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körte-muzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta.

Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körte-muzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körte-muzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban.

A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből.

Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:

- Nos, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Jano bácsinak? No, adok neked egy körte-muzsikát.

Szép volt az a körte-muzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Jano bácsinak, hogy van már nekem körte-muzsikám otthon.

- Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körte-muzsika ám, mint a többi - motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körte-muzsika sípján. - Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?

Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával az az ezermester tót, de egészen úgy tilliózott, mint a sárgarigó.

- Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! - tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját.

De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körte-muzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók, csikorgatni, mint a csíz.

Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt:

- Szép mucita! Fúadd méd, bátókám!

De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a húgicámhoz.

- Úgy, úgy, öcsikém - borzolta föl a hajamat a homlokomon -, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak.

A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház.

- Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon.

Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szőlőből, neki is be kellett mutatnom a tudományomat.

Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár.

Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körte-muzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg.

- Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék.

Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körte-muzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek.

Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet.

- Hát sajnálnád tőle, fiacskám? - kérdezte szomorúan.

- Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok.

Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje.

- No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét.

- Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá.

Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak.

- Tudsz-e te így, híres körte-muzsikás? - mintha csak ezt csattogták volna.

Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat.

Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala.

Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam.

- A körte-muzsikám! - motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna.

Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatóztam a tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat.

Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá.

- Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körte-muzsikát.

Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét.

Olyan fényesnek láttam és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám:

- Te jársz itt, fiam?

Én már akkorra fölmarkoltam a körte-muzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány!

Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet!

Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak.

Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságos könyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körte-muzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani.

- Vidd el, Marika, neked adom - súgtam neki.

Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét.

- Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután - ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem.

Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott.

Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körte-muzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem.

- Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle - szaladtam ki a temetőbe.

Az isten kertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú.

- Ide hallgass, testvérkém!

Azzal belefújtam a körte-muzsikámba, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körte-muzsika nem szólalt meg.

Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek.



 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
Az öregember és a pokróc
  2015-04-21 00:19:49, kedd
 
  Az öregember és a pokróc


Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg-öreg apjuk. Ez az öreg apjuk olyan öreg volt, hogy úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatalasszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt.
Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol elesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal takarózik, s úgy aludjon.
Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasszony nem tudta rávenni magát, hogy az öreget útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:
- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokrócot tedd a nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, s vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza.
Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, s kivezette az utcára, s azt mondta neki:
- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide nálunk haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs.
Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult egyfelé.
Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:
- Mi van nagyapáddal?
- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.
- Hogy?
- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.
- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá?
Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:
- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ahogy ő van, s utat kell adjak maguknak, akkor én ne kelljen, hogy vegyek pokrócot, evvel a pokróccal maga is menjen el.
S akkor összenézett az ember az asszonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, s ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette a kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Hogy hazaértek, mindig az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, s úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, vagy kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
Az öreg teáskanna - Hans Christian Andersen
  2015-04-21 00:19:17, kedd
 
  Az öreg teáskanna - Hans Christian Andersen


Piros volt. Egészen szemtelenül korallpiros. És tette mindezt egy olyan házban, ahol senki sem tűrte meg a piros színű tárgyakat. Lehetett ott valami barna, szürke, halványzöld, vagy bármi más, csak piros ne legyen. Szegény nagymamáé volt, akit még egészen másfajta kapcsolat fűzött a tárgyakhoz. Ő nem a színe miatt szerette őket, hanem azért, mert mindegyikhez rengeteg régi emlék kötődött. Ezért nem tudott megválni az öreg teáskannától sem, amiről ugyan itt-ott már lepattogzott a piros színű festék, de még mindig kifogástalan ízű teát lehetett főzni benne. Kamilla, menta, bodza és köménymag illata keveredett a konyhában, és bármilyen teafű került is bele, mindig érezni lehetett a friss főzeten nagymama kedvenc gyógynövényeinek aromáját.
Nagymama kis kamrájában tartotta a polcon, a befőttes üvegek mellett.
Az üvegek évről évre cserélődtek, egyedül az öreg teáskanna volt állandó lakója az éléskamrának. Az új befőttes üvegekkel azonban egyre kevésbé tudott szót érteni.
- Nem olyanok már a befőttek sem, mint régen! - sóhajtotta az öreg teáskanna, csak úgy magának. Jobb társaság híján gyakran folytatott hosszú társalgásokat önmagával, mintha a befőttek ott sem lettek volna. - Az ember mond nekik valamit, és csak néznek rá bambán. Nem értik. A régi befőttekkel komoly dolgokról lehetett beszélgetni: életről, halálról, háborúról, éhínségről, miegymásról. De ezekkel a mai fiatalokkal én már nem tudok beszélgetni. Áh... Lehet, hogy bennem van a hiba. Folyton cserélődnek, évről évre, és egyre kevésbé értem már, miről beszélnek.
Lassanként magába fordult az öreg teáskanna. A befőttek jöttek-mentek, ő meg csak állt ott a polcon, ridegen, barátságtalanul, és nem szólt senkihez egy szót sem.
Az egerek is messzire elkerülték, pedig régen az egérmamák köré gyűltek esténként kicsinyeikkel, és a meséit hallgatták. De az öreg teáskanna barátságtalan pillantásai elriasztották őket, és lassanként elfelejtették azt is, hogy valaha ismerték.
Egy napon azonban a teáskanna furcsa nyugtalanságot kezdett érezni magában. Már majdnem dél volt, a kamraablakon keresztül szikrázóan sütött be a téli napfény, és hosszú, vékony csíkokat rajzolt a padlóra. De hiába várta, hogy nyíljon az ajtó. Nagymama nem jött, hogy finom teát készítsen benne a reggelijéhez. És nem jött másnap sem, és harmadnap sem, és nem jött soha többé.
Az öreg teáskannát annyira megtörte ez az érthetetlen változás, hogy még a rideg távolságtartásról is egészen megfeledkezett. Kérdezgette a befőtteket, nem tudják-e véletlenül, hogy mi történhetett nagymamával? De a befőttek éppúgy nem tudtak semmit, mint ő maga. Őket nem is nagyon érdekelte a dolog, hiszen nem ismerték nagymamát.
Csupán befőzéskor találkoztak vele, úgyhogy nem hagyott túlontúl mély nyomot bennük.
De az öreg teáskannát egészen más kapcsolat fűzte hozzá.
- Ti ezt nem érthetitek...- mondta bánatosan a befőttes üvegeknek. - Ott voltam, amikor a gyerekeit nevelgette, és akkor is, amikor megszülettek az unokái. Én főztem finom bodzateát neki, amikor beteg volt. Hallottam nevetni, és sírni, sok éven keresztül voltam mellette! És most tudni akarom, hogy mi van vele, mindenképpen meg kell tudnom!
De a befőttes üvegek nem értették ezt a megmagyarázhatatlan kötődést, mert ők maguk sohasem éltek át ilyesmit. Így hát úgy tettek, mintha együtt éreznének a teáskannával, a háta mögött azonban megmosolyogták, és hóbortos vén bolondnak tartották.
Így telt el a tél, aztán a tavasz, és a kis kamrába senki sem nyitott be többé.
Egy napon azonban, nyár derekán, végre kinyílt az ajtó. Az öreg teáskanna izgatottan kapta tekintetét az ajtó felé. Szegény, elképzelni sem tudta volna, hogy valaki más is beléphet azon az ajtón, mint a nagymama. De nem ő volt. A nagymama már sohasem lép be többé azon az ajtón.

Egyik unokája nyitott be, aki azért jött, hogy körülnézzen a kamrában. Végigjártatta tekintetét a polcokon, amelyek már kezdtek porosodni, majd egy dobozzal tért vissza, amiben nagymama holmija volt. Kesztyűk, sálak, kendők, régi fényképek.
Még egyszer körbenézett a polcokon, majd kiment, és bezárta az ajtót.
A kamrában újra hatalmas csend lett, mintha senki sem járt volna ott évszázadok óta.
A teáskanna izgatottan kémlelte a doboz tartalmát, mozdul-e benne valami?
De a dobozban aludt minden: a régi kendők, fényképek, öreg kötőtűk.
Hirtelen fészkelődni kezdett a teáskanna, és addig - addig fészkelődött, míg a polc széléről hatalmas koccanással le nem zuhant a földre. Fedele messzire gurult, és minden tagja sajgott. De arra azért jó volt a csörömpölés, hogy a dobozban lévő tárgyak felébredjenek.
- Te jó ég, micsoda poros kis kóceráj! - mondta nyújtózkodás közben finnyáskodva egy régi hajtű.
- Szeretném tudni, hova kerültem! Valaki mondja meg, mert én különben...
- Na, mit csinálsz különben, halljuk! Te nagyszájú piperkőc! - vágott oda a fésülködő tükörnek egy fogatlan öreg fésű.
- Különben apró darabokra fogok törni, és összeszurkállak benneteket! - fenyegetőzött fogvicsorgatva a tükör.
- Pszt! Mások is vannak itt! Viselkedjetek! - utasította rendre őket a nagymama kendője.
Hirtelen felkapták a fejüket, és körülnéztek a polcokon. A pillanatnyi zavart kihasználva az öreg teáskanna megköszörülte a torkát, és megszólította őket:
- A nagymamát várom. Nem tudjátok véletlenül, mi történt a nagymamával?
- De. Ha éppen tudni akarod, a nagymama meghalt.
- Mit jelent az, hogy ,,meghalt"? - kérdezte a teáskanna értetlen képet vágva.
- Azt, hogy meghalt. Punktum. - felelte a tükör.
- Ne legyetek már ilyen faragatlanok! - mondta a nagymama kendője. Elvégre mindannyian szerettük a nagymamát.
A teáskanna olyan fancsali képet vágott erre, hogy mindannyian megsajnálták.
Ott állt a poros kőpadlón, hajadonfőtt, megkopott piros ruhában, és olyan szerencsétlen és elveszett volt, hogy nem lehetett nem megsajnálni.
Kimásztak a dobozból, és mind odatopogtak hozzá.
- Na, ne vedd ennyire a szívedre! - kérlelték. - Nekünk is hiányzik, de azért igyekszünk túltenni magunkat rajta. Egy napon már neked sem fog ennyire hiányozni.
De hiába vigasztalgatták, az öreg teáskanna csak zokogott és zokogott egyfolytában.
Szegény, el sem tudta képzelni az életét a nagymama nélkül...
- Meg fogom keresni a nagymamát, akárhová is ment! - kiáltotta szenvedélyesen.
- Szegény, megháborodott bizonyosan...- suttogták a befőttes üvegek a polcon.
Hirtelen zajt hallottak kintről, és mindannyian gyorsan visszabújtak a dobozba.
Valaki belépett és felvette a földről a felborult teáskannát.
Néhány perc múlva már kint voltak az utcán, a langyos őszi napfényben.
Néhány másodpercnyi repülés után egy terjedelmes szeméthalmaz tetején találta magát, ütött-kopott régi edények és ruhák között.
- Látni sem bírtam már ezt a ronda, öreg, piros teáskannát! - jelentette ki fintorogva valaki. - Sohasem szerettem, de a nagymama nem akart megválni tőle. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodott hozzá ennyire... Tavaly karácsonyra vettünk neki egy elektromos teafőzőt, de sohasem használta. Mindig csak ezt az öreg vacakot!
Az öreg teáskanna csendben meglapult a szeméthalmaz tetején. Hát így állunk. Nincs szükség rá többé. Az egyetlen ember, aki ragaszkodott hozzá, meghalt, és többé nem kell senkinek. Ott feküdt napokig, arcát mélyen egy lyukas, régi asztalterítőbe fúrva. Látni sem akart senkit és semmit. Őt sem akarja látni senki és semmi.
Ha létezik olyan, hogy világfájdalom, akkor most egészen biztosan egy egész világfájdalom volt benne. Hogy történhet ilyesmi? Hogyan kerülhet valaki, akinek volt egy saját élete, önbecsülése, szerepe a világban, csak úgy az utcára? Nem, nem, ez lehetetlen. Ez csak egy rossz álom. Csípjél meg! Csípjél meg! Csípjél meg gyorsan, hogy felébredjek! Álmából arra riadt fel, hogy a mellette hanyagul heverő, kilyukadt sótartót lökdösi magából kikelve. A sótartó nem sértődött meg. Látott ő már ilyesmit. Mindenki így reagál először. Dühösködik, dühösködik, aztán csak megnyugszik. Így szokott ez lenni mindig...
A szemetes autó nagy robajjal fordult be a kis utcába. Mindannyian felkapták a fejüket, és egyesek cihelődni kezdtek. Az öreg teáskanna csak hevert tovább a szemétkupac tetején tompán, közönyösen. Nem érdekelte már semmi. Nem bánta akárhová viszik, akármit csinálnak vele. Felőle aztán történhet ezen túl bármi! - gondolta egykedvűen.
A munkások sorban felrakták az utca valamennyi szemétkupacát. Végül odaértek ahhoz a szemétrakáshoz is, amelyen az öreg kidobott teáskanna hevert. Szemeit lehunyta, és várta, hogy megragadják, és feldobják az autóra, a többi haszontalan szemét közé.
Az egyik munkás azonban véletlenül leverte a kupac tetejéről, ahol még úgy hevert, ahogyan tegnapelőtt kidobták. Meg sem mozdult azóta. Most azonban gurult, gurult lefelé megállíthatatlanul. Szeretett volna megkapaszkodni valamiben, de nem tudott. Minden ingatag és csúszós volt. Begurult egy oszlop mögé, várta, hogy rátaláljanak, és elvigyék őt is a többi szeméttel együtt. De a munkások nem vették észre a villanyoszlop mögé gurult teáskannát. Persze az is lehet, hogy észrevették, csak nem volt már kedvük utánanyúlni. Úgyhogy a szemétszállító kocsi továbbgördült, ő pedig ott maradt az oszlop mögött, egymagában.
Sokáig feküdt így, elhagyatottan, míg egyszer csak egy öreg hajléktalan rá nem talált.
- Te szegény, hát téged meg itt felejtettek? Csúnya dolog így itt maradni, igaz-e?
Persze, persze, tudom én, nem kell azt nekem mondani! Látod, én is itt maradtam, úgy, mint te. Valamikor nekem is jobb dolgom volt ám, nem is gondolnád, mi?
Na, de hagyjuk a múltat, és próbáljunk valamit kiokoskodni neked. Haza nem mehetsz, hiszen kidobtak. Ugye? A szeméttelepre sem tudtál eljutni, pedig akkor legalább vége lett volna a hányattatásnak. Marad az egyetlen lehetőség, az, hogy velem maradsz. Akarsz velem tartani?
Az öreg teáskanna szeretett volna valamit válaszolni, de nem tudott, úgyhogy csak biccentett a fejével.
- Jól van. Meglásd, jó dolgod lesz mellettem. Azt nem ígérem, hogy gyakran fogunk együtt teát főzni, de ünnepnapokon azért előfordul.
Azzal kopott szatyrába dobta a teáskannát. Sokáig mentek így, szótlanul, a teáskanna, meg az öreg koldus. Elhagyatott, szűk kis utcákon haladtak keresztül, mire nagy sokára megérkeztek a koldus tanyájára. Egy híd alatt lakott már évek óta; kevés berendezési tárgya volt, nehogy feltűnő legyen, mondta, mert akkor biztosan elkergetnék onnan.
- Egyszer már el akartak vinni innen valahová, ahol jobb lenne nekem. De én nem akarok innen elmenni. Nem akarom, hogy mások mondják meg, hogy hol lenne jobb nekem.
Jó nekem itt. Nem ázom, és mindig friss a levegő. Az igaz, hogy fázni szoktam néha, de meg lehet szokni, majd meglátod!
Túl sok dolga nem akadt a teáskannának az öreg koldusnál, de azért jól érezte magát.
Az öreg annyira megszerette, hogy mindenhová magával cipelte kopott szatyrában.
Napközben bóklásztak a város utcáin egy kis élelmet kutatva, estefelé pedig behúzódtak a híd alá aludni. Tüzet gyújtottak, és meséltek egymásnak az életükről. A koldus egykori otthonáról, családjáról, a teáskanna pedig a nagymamáról.
Így telt az élet, éveken keresztül.
Időközben a koldus nagyon megöregedett, és megbetegedett. Egy fagyos téli napon, amint a városban bóklásztak, az öreg koldus nem bírta tovább a fájdalmat, és összerogyott. A járókelők találtak rá, és kórházba vitték. Amint magához tért, azon nyomban keresni kezdte a teáskannáját. De a kórházba nem vihette be a kopott szatyrot, meg az öreg, maszatos teáskannát. Hiába könyörgött, megfogták a teáskannát, és a szatyorral együtt kidobták a szemétre.
Ott találta magát megint egy halom hasznavehetetlen holmi között, a fagyos hidegben.
- Elvesztettem a nagymamát, és most már az öreg koldust is elveszítettem...- sóhajtotta bánatosan. - Most biztosan rám gondolnak mind a ketten, és azt szeretnék, ha felkelnék innen, és tovább mennék valahogyan.
A menekülés azonban igen nehéznek ígérkezett, mert olyan fogcsikorgató hideg volt, hogy a teáskanna már-már kezdett odafagyni a szemétdombhoz.
Mégis nekirugaszkodott, és egy határozott mozdulattal lehengeredett a kupac oldalán.
Ebben már volt némi tapasztalata, nem vitás. Nagyot koppant a fagyos betonon, és alaposan megütötte magát. Hja, nem könnyű dolog egy ilyen szemét helyzetből kikecmeregni!
Ez így rendben is lett volna, de hogyan tovább? Gurulni tovább nem lehetett, az idő pedig nagyon sürgetett. Még talán egy félóra, és végleg odafagy a betonra.
A helyzet azonban ismét megoldotta önmagát. Egy régiségkereskedő settenkedett oda óvatosan a szemétkupachoz.
- Döbbenetes, hogy miket lehet ott találni, öregem! - szokta mondogatni egyik kollégájának. - Azoknál a koldusoknál mindig van valami különlegesség. Nem tudom, hogy találnak rá ilyen csalhatatlan érzékkel. Ha te keresnéd, sosem találnál ilyeneket. Aztán minden a szemétre kerül, amikor félholtan kórházba kerülnek.
A régiségkereskedő felhúzta a gallérját, és sapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy senki se ismerjen rá. A kupachoz érve azonnal észrevette a különleges formájú korallpiros teáskannát. Felkapta, és egy gyors mozdulattal a kabátja alá csúsztatta. Neki is volt már némi gyakorlata az ilyesmiben...
Kisietett a kórház udvaráról, és pillanatok alatt eltűnt a hosszú utcán.
Amint beért a boltba, azonnal hozzálátott a teáskanna rendbehozatalához.
Nem volt túl régi darab, de ebből a típusból nagyon keveset gyártottak annak idején.
Régóta vadászott már egy ilyen darabra, és most elégedetten dörzsölgette a tenyerét.
Pár óra múlva teljes pompájában csillogott a teáskanna. Szebb volt, mint újkorában.
A régiségkereskedő előkelő helyet keresett neki a polcán, és várta, hogy valaki megvegye végre. De teltek a napok, hetek és hónapok, és az öreg teáskanna senkinek sem kellett.
Kinek a különleges formája, kinek a színe, kinek a szaga nem tetszett.
Hamarosan a régiségkereskedő is megfeledkezett róla, és lerakta a legalsó polcra, hogy ne is lássa a hálátlan szerzeményt.
Egy napon azonban egy fiatalasszony lépett be a boltba, három kicsi fiacskájával. Teafőzőt kerestek, olyat, amilyen réges - régen nagymamának volt. Pirosat, különleges formájút, bodza, kamilla és menta illatút. A régiségkereskedőnek eszébe jutott a piros teáskanna, és megmutatta a vevőknek.
- Éppen ilyet akartunk! - mondták, és meglepetésükben összecsapták a kezüket.
- Tudja, a nagymamának volt ilyen teáskannája, de egyszer régen, amikor még gyerek voltam, a szüleim kidobták a lomok közé. Senkinek sem tetszett, csak nekem, meg a nagymamának. Úgy örülök, hogy találtam egy ugyanolyat! Mennyi finom teát főzött nekem abban a piros teáskannában a nagymama! - ábrándozott el a régmúlton a fiatalasszony.
Lassanként a teáskannában is feléledtek az emlékek: nagymama tüzet gyújt, hogy teát főzzön az unokáinak. Finom bodza, kamilla, menta és köménymag illat tölti meg a konyhát. És beszaladnak a gyerekek, köztük egy pici, copfos kislány. Hát persze! Ő az! Ugyanazok a meleg barna szemek, hullámos hajzuhatag, és szégyenlős mosoly, ami mindig ott játszadozott az ajkai körül. Ő nagymama unokája, aki mindig éppolyan kedves és finom volt, mint nagymama. Mély, meghatott boldogság öntötte el. Hát hazatalál végre...
A régiségkereskedő óvatosan becsomagolta a teáskannát, és mivel ízig-vérig kereskedő volt, dupla árat számolt fel érte. Elvégre, ha már családi ereklyéről van szó, biztosan sokat megér nekik!
És így történt, hogy a piros teáskanna hosszú-hosszú évtizedekig tartó vándorút után visszakerült abba a házba, ahol régen csak nagymama szerette a piros színű tárgyakat.
Ki tudja, talán mégis van valami varázserejük...

 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
A karácsonyfa története
  2015-04-21 00:18:25, kedd
 
  A karácsonyfa története

Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.
És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva.
A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.
Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:
Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt.
Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt.
Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.
"De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben."
"Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata.
Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését."
"És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!"
E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel."
A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.
"Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni - panaszkodott búsan Fenyőke.
Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől.
Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?
Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.
De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.
Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.
Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének!
Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.
Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.
Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés.
Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte.
A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének.
De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.
Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.
Teljesüljön hát a vágya
Legyen ezüst minden ága.
S legyen a jó emberek
Szép karácsonyfája.
Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.
Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt.
Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást.
S akkor még egyszer megszólalt a kisded:
Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.

Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.
A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet.
Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is.
Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.
Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező.
És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt.
Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.
Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
Pánov bácsi karácsonya
  2015-04-21 00:17:40, kedd
 
  Pánov bácsi karácsonya



Élt egyszer, valamikor réges-régen, egy messzi orosz falucskában egy öreg cipészmester.
Pánov volt a neve, ám senki sem nevezte Pánovnak, vagy Pánov úrnak, de még csak Pánov ci-pésznek sem. Bárkivel találkozott, mindenki egyszerűen Pánov bácsinak szólította. Pánov bácsi nem volt túl gazdag. Egyetlenegy piciny kis szobával rendelkezett, melynek ablaka az utcára nézett. Ebben a szobácskában élt, és itt készítette, foltozgatta, javítgatta szorgalmasan a cipőket.
Azonban azt sem állíthatjuk róla, hogy szegénységben élt, hisz voltak szerszámai, volt egy ütött-kopott tűzhelye, amelyen megfőzhette ebédjét, amely mellett melengethette meggémberedett tagjait; egy nagy fonott széke, melyben néha-néha megpihent, sőt olykor el is szundikált; egy jó erős ágya férctakaróval, na meg egy kis olajlámpája, amelyet akkor gyújtott meg, amikor ráköszöntött az esti sötétség. És az emberek állandóan jöttek hozzá. Hol új cipőt rendeltek nála, hol foltozni, talpalni, esetleg új sarkat rakatni hozták régi lábbelijüket. Így aztán Pánov bácsinak mindig volt elegendő pénze, hogy kenyeret vásároljon a péknél, kávét vegyen a szatócsnál, vagy beszerezze a káposztát kedvenc leveséhez.
Az öreg cipészmester boldog volt. Kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szeméből mindig vidám fény sugárzott. Szeretett énekelni, szívesen fütyörészett, és az utcán mindig jókedvűen köszöntötte ismerőseit.
Ezen a napon azonban másként alakultak a dolgok. Pánov bácsi szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és lányai, akik rég elhagyták a családi fészket. Karácsony előestéje volt, családi ünnep, amikor együtt van a család, csak neki kell egyedül töltenie ezt az estét. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny cipészműhelybe.
,,Istenem, Istenem" - mondta szomorúan, fejét csóválva Pánov bácsi.
,,Istenem, Istenem" - ismételgette, miközben szemében kialudt a vidám fény.
Aztán egy nagyot sóhajtott, meggyújtotta az olajlámpát, oda-sétált a magas polchoz, és leemelt róla egy régi, megsárgult könyvet.
Lesöpörte munkaasztaláról az ott maradt kis bőrdarabokat, kávét tett föl a tűzhelyre, majd kényelmesen helyet foglalva nagy fonott székében olvasáshoz kezdett. Mivel soha életében nem járt iskolába, csak nagyon-nagyon lassan tudott olvasni. Ujjával gondosan kísérte a sorokat, s minden egyes szótagot hangosan mondott ki.
A történet karácsonyról szólt. Arról, hogy egy Jézus nevű kisfiú nem meleg szobában született, hanem istállóban, mivel szülei nem kaptak szállást a vendégfogadóban.
,,Lám, lám" - dünnyögte Pánov bácsi a bajszát pödörgetve. ,,Ha ide jöttek volna, nálam megalhattak volna. Betakartam volna a kisgyermeket fércpaplanommal, és eljátszadoztam volna vele."
Pánov bácsi fölkelt székéből, és megpiszkálta a tüzet. Odakint sűrűbbé vált a köd, a szobára is vastagabb sötétség borult, így hát felerősítette egy kicsit a lámpáját. Töltött magának egy bögre kávét, majd visszatért a könyvhöz.
Most a három gazdag emberről olvasott, akik sivatagokon keresztül utazva vitték ajándékaikat - aranyat és illatos fűszereket - a kisded Jézusnak.
,,Édes Istenem... - tört fel belőle a szó -, de hisz ha eljönne hozzám Jézus, nem tudnék mit adni neki!" Aztán hirtelen elmosolyodott, szemében ismét ott bújkált a vidám fény, fölkelt az asztaltól, odalépett a magas polchoz, és leemelt róla egy spárgával át-kötözött, poros dobozt. Felnyitotta s kivett belőle egy pár apró cipőt. Ez a két kis cipő volt élete legjobb munkája.
,,Ezeket adnám neki, ha eljönne hozzám látogatóba" - mondta határozottan, majd visszahelyezte őket a polcra, ő maga pedig ismét helyet foglalt fonott székében, és sóhajtva hajolt könyve fölé.
Talán azért, mert a szoba kellemes melege elbágyasztotta, vagy talán, mert későre járt már, Pánov bácsi csontos ujja lecsúszott a könyv lapjáról, és kis, kerek szemüvege az orrára ereszkedett. Álomtündér szállt a szemére.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző ár-nyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg cipész nem látta őket. Halkan hortyogva aludt székében.
Egyszerre csak egy hang hallatszott a szobában: ,,Pánov bácsi!" Az öregember felpattant székéből. Szürke bajsza remegett, amikor megkérdezte: ,,Ki az? Ki van itt?" Senkit sem látott, mégis úgy érezte, rajta kívül még valaki van a szobában.
,,Pánov bácsi" - szólt ismét a hang. ,,Azt szeretnéd, hogy meglátogassalak. Ajándékot akarsz adni nekem. Holnap erre fogok járni. Figyeld hát az utcát hajnalhasadástól szürkületig, és találkozni fogsz velem! De vigyázz! Nem fogom megmondani, ki vagyok! Neked kell felismerned engem!"
Ismét csend telepedett a szobára. Pánov bácsi a szemét dörzsölgette, de nem látott senkit. A faszén lassan égett a tűzhelyben, az olajlámpa már alig pislákolt. Kintről harangszó hallatszott: megérkezett a karácsony.
,,Ez csak Ő lehetett" - dünnyögte bajsza alatt az öreg cipészmester. ,,Ez Jézus volt. És ha csupán álom volt az egész? Akkor is... Egész nap várni fogom és remélni, hogy meglátogat engem. De hogyan ismerem majd fel? Hisz nem maradt mindörökre kisded. Férfi lett belőle, király. Azt mondják, Isten volt."
Az öregember lehajtotta fejét, s elmélázott: ,,Nagyon jól kell megfigyelnem az utcát, nehogy észre-vétlenül elmenjen mellettem!".
Pánov bácsi nem feküdt le ezen az éjszakán. Fonott székében ült, szemben az ablakkal. Éberen figyelte, mikor köszönt be a hajnal.
Lassan megjelentek az első nap-sugarak a domb felett, és bevilágították a hosszú, kanyargós, macska-köves utcát. Járókelő azonban még nem jelent meg a házak között.
,,Készítek magamnak egy csésze finom kávét karácsonyi reggelimhez" - gondolta jókedvűen Pánov bácsi. Befűtött a tűzhelybe, föltette a jókora adag kávét, de fél szemmel állandóan az ablakot figyelte, nehogy a várva várt látogatója észrevétlenül továbbmenjen.
Végre megjelent valaki. Egy közeledő emberalak volt kivehető az utca végén. Pánov bácsi dobogó szívvel a jégvirágos ablaküveghez szorította orrát. Talán éppen Jézus érkezik, gondolta magában izgatottan. Aztán kiábrándulva visszalépett az ablaktól. Nem Jézus volt az, csak a minden héten errefelé járó öreg utcaseprő haladt háztól házig talicskájával és seprűjével.
Pánov bácsi rosszkedvűen bámult ki az utcára. Aztán elfordult az ablaktól. Fontosabb dolgom van nekem, gondolta magában, semhogy egy öreg utcaseprőt figyeljek. Fontos vendégre várok: Istenre, a királyok királyára, Jézusra. Csak akkor fordult vissza, amikor már úgy vélte, az utca-seprő elhaladt a ház előtt. De az öregember még mindig ott volt az utca szemközti oldalán. Talicskája mellett átfagyott kezét dörzsölgetve fázósan toporgott a hidegben. Pánov bácsi hirtelen megsajnálta: a szerencsétlen ember szemmel láthatóan nagyon fázott, és ráadásul éppen karácsony napján kellett dolgoznia.
Kikopogott neki az ablakon, de mivel az utcaseprő nem reagált, kinyitotta hát az ajtót, és onnan szólította:
,,Hé! Barátom!" Az utcaseprő félve emelte fel tekintetét - az emberek gyakran durván bántak vele munkája miatt -, ám megnyugodott, amikor észrevette Pánov bácsi arcán a széles mosolyt.
,,Gyere, térj be hozzám egy csésze kávéra!" - invitálta barátságosan a cipészmester. ,,Úgy látom, csontig átjárt a hideg."
Az utcaseprő otthagyta talicskáját, és belépett az öreg műhelyébe. ,,Köszönöm" - mondta. ,,Nagyon kedves tőled. Igazán nagyon kedves."
Pánov bácsi megkeverte a tűz-helyen levő edényben a kávét.
,,Ez a legkevesebb, amit tehetek" - mondta anélkül, hogy megfordult volna. ,,Utóvégre karácsony van."
Az utcaseprő szipákolva válaszolta: ,,Ez minden, amit én a karácsonytól kaptam." Átvette Pánov bácsitól a csésze kávét, majd odacsoszogott a tűzhelyhez, hogy egy kicsit felmelegedjen. Nyirkos ruhájából fanyar illatot terjesztő pára szállt fel.
Pánov bácsi visszasétált az ablakhoz, és az utcát bámulta.
,,Vendéget vársz?" - kérdezte az utcaseprő komoran. ,,Úgy értem, rendeset, nem olyant, mint én vagyok."
Pánov bácsi lehajtotta fejét: ,,Hát... Hogy is mondjam? Hallottál Jézusról?" - kérdezte.
,,Jézus ugyanaz, mint Isten. Nem?"
,,Nos, Őt várom ma" - mondta Pánov bácsi.
Az utcaseprő meglepődve pillantott fel, aztán lassan beletörölte orrát kabátja ujjába.
Pánov bácsi ekkor elmondta neki az egész történetet.
,,Ezért lesem állandóan az utcát" - fejezte be. ,,Várom, mikor érkezik meg." Az utcaseprő a tűzhely szélére helyezte kávés-csészéjét. ,,Hát akkor, sok szerencsét" - mondta, és már indult is az ajtó felé. ,,Egyébként... köszönöm a kávét" - fordult vissza, miközben arcán első ízben jelent meg mosoly. Odakint fogta a talicskáját, és tovább indulva folytatta munkáját.
Pánov bácsi addig nézett utána műhelye ajtajából, amíg alakját elnyelte a messzeség.
A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Megjelentek az első járókelők. Néhány részeg az éjszakai mulatozás után támolyogva kereste az utat otthona felé, ünneplő ruhába öltözött családok indultak rokonaik meglátogatására. Sokan udvarias főhajtással köszöntek Pánov bácsinak, aki cipészműhelye ajtajában állt.
,,Boldog karácsonyt, Pánov bácsi!" - mondták neki. Az öreg nyájasan viszonozta a köszöntést, azonban senkit sem állított meg. Hisz mindannyiukat ismerte. Akire ő várt, az nem falubelije.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas. Karjaiban kisgyermeket tartott.
Éppen vissza akart térni szobácskájába, amikor valaki fölkeltette a figyelmét. Egy fiatalasszony botorkált a házak tövében. Sovány volt, arca fáradt, ruhája kopottas, karjaiban kisgyermeket tartott.
Már-már elhaladt a cipészmű-hely előtt, amikor Pánov bácsi megszólította:
,,Jó napot, fiatalasszony! Gyertek be, melegedjetek fel egy kicsit nálam!" Az asszony ijedten rezzent össze a hangra, s indult is volna tovább, csakhogy a jóindulatú fény Pánov bácsi szemében bizalmat ébresztett benne az öreg iránt.
,,Köszönöm, nagyon kedves magától" - mondta a fiatalasszonyka, miközben belépett a cipészműhelybe.
Pánov bácsi azonban csak vállat vont. ,,Semmiség" - felelte. ,,Úgy látom, alaposan átfáztatok. Messzire mentek?"
,,A szomszédos faluba" - válaszolt nyíltan a fiatalasszony. ,,Négy mérföldet kell még gyalogolnunk. Ott lakik a rokonom, akit meg szeretnék kérni, hogy fogadjon be bennünket. Ahol eddig laktam, nem maradhatok, mert nem tudom fizetni a lakbért. Ugyanis férjem elhagyott."
Pánov bácsi közelebb lépett hozzá. ,,Van kenyerem, főzök levest, és megebédelünk, jó?" Ám a fiatalasszony büszkén megrázta a fejét.
,,Rendben van, de ennek a kicsinek azért adunk egy kis meleg tejet" - mondta az öreg, és azzal máris kivette a kisgyermeket édes-anyja kezéből. ,,Ne aggódj, nekem is voltak gyermekeim!" - tette hozzá csillogó tekintettel. Melegített egy fazék tejet, majd megetette a kisdedet, aki egész idő alatt vidáman gőgicsélt, és jókedvűen rugdalózott az öregember ölében.
,,Ni csak!" - kiáltott fel Pánov bácsi. ,,Hát nincs neki cipője!"
,,Nem volt miből venni neki" - tört fel a keserűség a fiatalasszonyból.
És Pánov bácsi agyát erősen ostromolni kezdte egy gondolat. Megpróbált nem figyelni rá, de a gondolat csak nem hagyta békén. Végül is felállt, s megint levette a polcról azt a dobozt, amelyben élete legszebb művét - a két kis gyermekcipőt - tartotta. Felpróbálta őket a kisded lábacskájára, és azok furcsa módon tökéletesen megfeleltek neki.
,,Hát akkor, használja őket egészséggel!" - mondta gyengéden. A fiatalasszony nem tudta elrejteni örömét. ,,Hogyan hálálhatnám meg jóságát?" - kérdezte örömtől reszkető hangon.
Pánov bácsi azonban nem is figyelt rá. Megint az ablaknál állt, s az utcát nézte árgus szemmel. Remélem, gondolta, nem haladt el Jézus, miközben én a gyermeket etettem.
,,Történt valami?" - kérdezte a fiatalasszony.
,,Hallottál Jézusról, aki karácsonykor született?" - fordult vissza hozzá az öreg cipészmester.
A fiatalasszony bólintott.
,,Őt várom" - mondta Pánov bácsi. ,,Megígérte, hogy ma meg fog látogatni."
És elmesélte neki álmát, ha egyáltalán álom volt az, ami az éjjel történt vele.
A fiatalasszony figyelmesen végighallgatta. Aztán, bár tekintetéből látszott, nem veszi komolyan az egészet, kedvesen megérintette az öreg kezét, és így szólt hozzá: ,,Remélem, az álom valóra fog válni! Megérdemli, hogy valóra váljon, már csak azért is, amiért ilyen jó volt hozzám és gyermekemhez."
És ezzel ő is folytatta útját.
Pánov bácsi becsukta utánuk az ajtót, nagy tál káposztalevest főzött magának ebédre, majd visszatért az ablakhoz.
Múltak az órák, az emberek jöttek-mentek az utcán. Pánov bácsi figyelmesen fürkészte az arcokat, ám Jézus nem volt közöttük.
Lassan szorongás vett erőt rajta. Lehet, hogy Jézus már elhaladt erre, csak ő nem ismerte fel! Lehet, hogy éppen akkor haladt el az ablak előtt, amikor ő egy pillanatra elfordította tekintetét, vagy fölkelt megpiszkálni a tüzet! Nem volt türelme a fonott székében ülni, fölkelt, megint kiállt az ajtó elé.
Különféle emberek jártak az utcán: gyermekek és öregek, koldusok és nagymamák, jókedvű és komor arcú emberek. Egyesekre Pánov bácsi rámosolygott, másoknak biccentett, a koldusoknak pénzt vagy kenyérszeletet adott.
De Jézus csak nem érkezett meg.
Amikor beesteledett, Pánov bácsi elveszítette minden reményét. Sűrű decemberi köd ereszkedett alá, a járókelők ritkulni kezdtek, és felismerhetetlen, homályos árnyakká váltak.
Az öreg cipészmester szomorúan gyújtotta meg lámpáját, rakott a tűzre, és készített magának vacsorát.
Utána elővette könyvét, beletelepedett nagy fonott székébe, de szíve túlságosan bánatos volt, szeme túl fáradt ahhoz, hogy olvasni tudjon.
,,Csak álom volt az egész" - motyogta bánatosan. ,,Pedig nagyon akartam hinni benne. Nagyon szerettem volna, hogy meglátogasson engem!"
Szemüvege mögött két nagy könnycsepp homályosította el tekintetét.
Egyszerre, mintha megváltozott volna a szoba. Könnyein át Pánov bácsi menetelő ember-áradatot vélt felfedezni kicsiny műhelyében.
Ott voltak: az utcaseprő, a fiatalasszony a gyermekével és mind a többiek, akiket aznap látott, mindenki, akit aznap köszöntött.
S ahogy elhaladtak mellette, ezt suttogták neki: ,,Hát nem láttál engem? Tényleg nem láttál engem, Pánov bácsi?"
,,Kik vagytok?" - kiáltott az öreg cipészmester. ,,Mondjátok meg, kik vagytok!"
Egyszerre ugyanaz a hang töltötte be a szobát, amelyet előző éjszaka is hallott, de hogy merről jött, azt Pánov bácsi most sem tudta megfejteni.
,,Éhes voltam, és adtál ennem. Szomjas voltam, és adtál innom. Nem volt ruhám, és felruháztál. Amikor ma segítettél az embereken, nemcsak rajtuk segítettél, velem is jót tettél."
És megint csend telepedett Pánov bácsi szobácskájára.
Szemében a könnycseppek felszáradtak. Tiszta tekintettel szétnézett, ám senkit sem látott.
,,Lám, lám" - szólt akkor csendesen, hosszú, szürke bajszát pödörgetve. ,,Szóval mégis itt volt."
Elgondolkodva csóválgatta a fejét, majd elmosolyodott, és kicsiny, kerek szemüvege mögött megbújt szemében ismét felvillant a megszokott, vidám fény.
 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
A festményfeleség
  2015-04-21 00:17:07, kedd
 
  A festményfeleség
(kínai népmese)


Réges-régen, még az ősök idejében, de hogy melyik császár uralkodásakor, azt már senki sem tudja, élt egyszer egy legény, akinek Csu-ce volt a neve. Jóravaló, erős, izmos legény volt ez a Csu-ce; és noha húszéves már régen elmúlt, még mindig nem volt felesége. S bár nem panaszkodott soha senkinek, lelke mélyén nem volt boldog. Édesanyja is tudta, mi jár egyre a fia fejében.
Egy nap így szólt hát hozzá:
- Fiam, mi bizony szegények vagyunk. Földünk van, de köves, terméketlen, és kevés is, az adó meg rengeteg a dézsma miatt, amit az úrnak fizetünk. Látod, alig marad annyi ennivaló, hogy ketten jóllakjunk belőle. Ugyan, ki adná hát hozzád a lányát feleségül?
Nem sokkal a beszélgetés után eljött az Újév.
- Egész évben egyéb sem került az asztalunkra, csak lósóska meg korpakenyér - mondta Csu-ce édesanyja. - Legalább Újév napján együnk ünnepi gombócot! Ha búzalisztünk nincs is, boldogulunk sirokliszttel; ha káposztára nem telik is, legalább répával tömjük meg a gyomrunkat.
Elküldte tehát Csu-cét az újévi vásárra azzal az utolsó tíz garassal, ami a házban fellelhető volt. Csu-ce kiballagott a piactérre. Amint a kiabáló kalmárok között jobbra-balra nézelődött, szemébe tűnt egy öregember, aki festményeket árult. A sok kép közül egy különösen megtetszett Csu-cének, egy fiatal lány képe.
Olyan szép volt az a lány, hogy szóval el se lehetett mondani. Minél tovább nézte Csu-ce a képet, annál inkább hatalmába kerítette a varázsa. Egyszerre csak odalépett az öreghez, és megkérdezte tőle, mennyiért adná neki a képet.
- Tíz garas, de csak azért, mert látom, hogy te is szegény ember gyereke vagy - mondta az öreg reszkető hangon.
Csu-ce leszámolta az öreg kezébe a tíz garast, aztán egyenesen hazament a kincsével.
Amikor édesanyja meglátta a különös vásárfiát, nem szólt semmit, csak sóhajtott egy nagyot. Csu-ce pedig rögtön kiakasztotta a képet a falra.
Alighogy lefekvéshez készülődött a legény, és meggyújtotta a mécsest, szokatlan neszre lett figyelmes. Nem tudta mire vélni a hangot, mert még a levegő sem mozdult a szobában. Tekintetét körüljáratta a falakon, és szeme megakadt a képen. Csudák csudája! A gyönyörű lány kinyitotta a szemét, bájos kezecskéje megmozdult, nyújtózkodott, és se szó, se beszéd, lelépett a pergamenről. Csu-ce alig tudott hová lenni rémületében meg örömében.
A lány pedig leült vele szemben, és mosolyogva beszélni kezdett. Hamarosan megbarátkoztak, és Csu-ce már nem félt tőle többé.
Amikor a kakas megszólalt, a lány visszalépett a képbe, de minden este újra lejött; és így ment ez jó sokáig. Egyik este azonban, már amikor lelépett a képről, igen szomorúnak látszott. Nagyot sóhajtott, és lehajtott fejjel így szólt Csu-cé-hez:
- Csaknem beleszakad a szívem, amikor látom, hogy ilyen szorgalmas emberek, mint ti, nap nap után étlen maradtok. Volna nekem egy tervem, hogy megszabadítsalak benneteket a szegénységtől, de attól félek, bajt talál hozni rátok.
- Ameddig mi ketten együtt vagyunk - felelte Csu-ce -, engem baj nem érhet.
- Nem élhettek tovább ilyen nyomorban - válaszolta a lány. - Adok neked húsz garast, eredj ki ezzel holnap a piacra, és vegyél annyi selyemfonalat, amennyit csak adnak. De senki emberfia meg ne tudja, hogy én a világon vagyok.
Csu-ce boldogan megígérte, és másnap megvette a selyemfonalat, ahogy a lány kívánta.
Aznap este, amint a lány szokás szerint lejött a képről, rögtön kezébe vette a fonalat.
- Feküdj csak le - mondta Csu-cének. - Nekem van még egy kis dolgom.
Pitymallatkor, kakasszóra Csu-ce felnyitotta szemét, és mit lát, mit nem lát: tele volt a szoba selyemmel, bársonnyal, de két egyforma színűt még a legjobb szemű kalmár sem talált volna közöttük.
Mikor édesanyja besietett a szobába, alig hitt a szemének. És mikor Csu-ce elmesélte, honnan került ide mindez, édesanyja nagyon csodálkozott, nagyon örült, de egy kicsit félt is.
Csu-ce összeszedte a selymet és a bársonyt, kivitte a piacra, és annyi pénzt kapott érte, hogy három nap és három éjjel számolta, de még akkor is maradt számolatlan. Boldogan, jólétben éltek ezután.
Nemsokára, egy délelőtt, amikor Csu-ce kint dolgozott a földeken, öreg, vándor taoista szerzetes kopogtatott az ajtón. Alighogy meglátta Csu-ce édesanyját, rémülten felkiáltott:
- Az arcodon látom a fekete varázslat jeleit!
Az öregasszony nagyon megijedt, a szerzetes pedig folytatta:
- Ha azonnal ki nem adod nekem a menyedet, aki azokat a gyönyörű selyem- és bársonyvégeket szőtte, házad, földed elpusztul, ti pedig halállal lakoltok!
Csu-ce édesanyja gondolkozott, gondolkozott, s egyre jobban erőt vett rajta a félelem. Beszaladt fia szobájába, levette a képet a falról, sebtében összegöngyölte, és máris sietett vissza a kapuhoz.
A festményfeleség sóhajtva megszólalt:
- Ha Csu-cének eszébe jutnék még valaha, mondd meg neki, hogy Nyugat-Juban megtalál.
Mikor az öregasszony ezt meghallotta, még jobban megrémült. Amilyen gyorsan csak tudott, az ajtóhoz tipegett, és a képet a taoista kezébe nyomta, aki tüstént eltűnt.
Csu-ce majd az eszét vesztette kétségbeesésében, amikor hazatért, és megtudta a történteket.
Édesanyja orvost hívatott, herbateát főzött neki, de mindhiába. Csu-ce csak fogyott, már a halálán volt. Anyja éjjel-nappal ott ült az ágya szélén, és sírt, sírt keservesen.
- Ó, Csu-ce - sóhajtott. - Rajtad kívül senkim sincsen, te vagy az egyetlen fiam. Megtettem mindig mindent érted, most is mindent megtennék, csak szólj, mit akarsz?
Könny csordult ki Csu-ce szeméből.
- Nem hallgatok én el semmit teelőled, jó anyám. Ha csak még egyszer látnám őt, tudom, meggyógyulnék.
- Csu-ce, drágám - felelte édesanyja -, nagyon megbántam már, amit tettem. Amikor a képet levettem a falról, azt mondta súgva, hogy Nyugat-Juban megtalálhatod. De ki tudja, hol van, merre van Nyugat-Ju?! Különben is, hogy indulhatnál keresésére, mikor betegen, ágyban senyvedsz?
No, tüstént jobban lett Csu-ce, hogy meghallotta anyja szavát, és meg¬értette, hogy van még remény. Felkelt a betegágyból, s máris útra készülődött.
Édesanyja összeszedte a maradék aranyat, amit a selyemért és bársonyért kaptak, és beletette egy zsákba. Csu-ce pedig elindult napnyugat felé a zsák arannyal. Csak egy ló volt az útitársa, az vitte a zsákot a hátán, előtte ballagott.
Ment, mendegélt Csu-ce, hogy hány napig, azt maga sem tudta, egyszer azonban elfogyott az aranya: fölemésztette az élelem meg a temérdek szállásbér; de Nyugat-Jut még mindig nem lelte meg. Már eladta a lovát is, hiába, céljához mégsem közeledett. Végül vállalnia kellett minden útjába akadó munkát, hogy pénzhez jusson, s útját folytatni tudja nyugatnak.
Hej, de sok-sok napnyugtát látott, míg lassan-lassan megváltozott körülötte a vidék, a falvak elmaradoztak az út mellől, gyakorta tanyázott az isten szabad ege alatt, mert nem akadt szállásra. Ám Csu-ce rettenthetetlenül tört célja felé. Gyomrát marta az éhség, torkát a szomjúság kínozta. Egyik este ismét az úton szakadt rá az éjszaka. Pitymallatkor legnagyobb örömére egy vizesárkot pillantott meg a párás reggeli fényben, de ugyancsak lelohadt 10jókedve, mikor futva elérte az árkot, és a szomjat oltó víz helyett repedezett agyag sárgállott az árok mélyéből. Elbúsulva követte a kiszáradt vizesárkot, és nemsokára egy icipici tóra talált, fenekén kevéske poshadt víz csillogott. Hasra feküdt, és szomjúságában mohón hajolt a víz fölé, de hirtelen visszahőkölt: a vízben egy apró fekete halacska úszkált. Csu-ce elgondolkozott, zavarba jött:
- Szegény halacska - szólalt meg hangosan -, ha kiiszom ezt a maréknyi vizet, bizony szárazra kerülsz, és el kell pusztulnod, de ha nem iszom ki, én pusztulok szomjan. Ám ha nem iszom ki a vizedet, szegény halacska, akkor is csak a pusztulás vár rád, mert ez a pocsolya egy-két nap, úgyis kiszárad.
Tépelődése közben hirtelen eszébe ötlött a megoldás. Megmártotta kendőjét a tavacska vizében, vigyázva begöngyölte a halacskát, és becsúsztatta a zsebébe. Aztán jóízűen kiitta a maradék vizet, és folytatta vándorútját nyugat felé.
Temérdek mérföldet hagyott már maga mögött, de aznap délután váratlanul egy hatalmas folyam zárta el útját, amely északról hömpölygött dél felé.
Olyan sebes volt a víz árja, hogy Csu-ce még azt sem tudta megfigyelni, milyen mély lehet. Nekibúsulva letelepedett hát a partra, tehetetlenül. Amint így búslakodott, egyszer csak eszébe jutott a halacska. Belekukkantva nedves zsebkendőjébe, nagy örömmel látta, hogy a kis jószág még életben van.
- Hogy velem mi történik, azt nem tudom - mormogta félhangosan -, de rólad legalább gondoskodom.
Beleeresztette hát szépen a vízbe a halacskát, az rögtön meglebbentette a farkát, és eltűnt a hullámokban. Aztán elindult Csu-ce, és gázló után nézett, de hiába, nem látott mást, csak a végtelen folyót. Sehol se híd, se csónak. Hogy juthatna át a túlsó partra?
Amint így emésztette magát a parton, váratlanul egy hang szólalt meg mögötte:
- Csu-ce!
De amikor ijedten hátrafordult, közel-távol egy teremtett lelket nem látott.
- Ki is szólhatna hozzám ezen az elhagyott vidéken? - mormolta, és visszafordult újra a víz felé.
Alighogy megmozdult, megint csak a nevén szólították. És ahogy körülnéz, látja ám, hogy egy hatalmas, fekete alak áll mellette.
- Át szeretnél kelni a folyón? - kérdezte az ismeretlen.
- Ó, nagyon szeretnék - kiáltotta Csu-ce -, de hogy juthatnék által?
- Várj csak egy szempillantásnyit, tüstént hidat verek a két part között.
Azzal az egyik parti fűzhöz lépett, letörte ágát, és a vízbe dobta. S lám, a fűzfaág rögtön keskeny bürüvé változott, és Csu-ce habozás nélkül átmasírozott rajta. A túlsó partról aztán visszaintett, de sem a híd, sem a fekete alak nem volt már sehol. Egyetlen élőlényt látott csupán, a kis halacskát, amint pajkosan fickándozott lába előtt a vízben.
Útnak eredt hát ismét, átvergődött a parti hegyeken, és váratlanul egy falu szélére érkezett. Az út egyik oldalán, hatalmas torkú kapun át, tornyos palotára látott. A kapufélfa mellett öreg taoista pap állt ünnepélyesen. A nap már álmosan pislogott a dombok mögött, ezért Csu-ce a taoista elé járult, és szállást kért éjszakára. A taoista arca egy árnyalatnyit elborult, de beleegyezően bólintott, és bevezette Csu-cét a palotába, egy jókora, tágas szobába.
A tapétás falú szobában egyetlen ágy és egy árva, üres asztal állt.
- Itt maradhatsz - mondta a taoista, mielőtt Csu-cét magára hagyta volna. - De annyit mondok, semmihez se nyúlj.
Mikor a taoista elment, Csu-ce fáradtan ledőlt az ágyra.
- Ugyan mihez nyúlhatnék - tűnődött -, hiszen jóformán semmi sincs itt a szobában.
A kíváncsiság azonban ébren tartotta, és hamarosan különös érzés fogta el. Maga se tudta miért, bontani kezdte a falról a tapétát. Legnagyobb meglepetésére a papír mögött nem téglafalra, hanem egy kis ajtóra bukkant, amelynek repedésein holdfény ömlött a szobába. Kinyitotta az ajtót. A hold tündöklő fényében egy kertre látott, melynek közepén kétemeletes pagoda emelkedett, kivilágított ablakokkal. Nemsokára egy nőalak jelent meg a lépcsőn, lefelé tartott. Csu-ce már éppen arra gondolt, hogy eltűnik az ajtóból, de örömében földbe gyökerezett a lába.
- Végre! Megtaláltalak!
A holdvilágnál Csu-ce olyan tisztán felismerte, mintha fényes nappal lett volna. A nő, aki a lépcsőn jött lefelé, nem volt más, mint akiért a nagy útra vállalkozott: a festményfeleség.
A lány ujjával csendre intette, és amikor melléje ért, a fülébe súgta:
- Nyugat-Juban vagyunk. Elloptam az öreg taoista kardját, most aztán meneküljünk, amilyen gyorsan csak tudunk.
Így szólt, azzal lehasított egy darabot a szoknyájából, és megparancsolta Csu-cé-nek, hogy álljon rá! A szoknyadarab azon nyomban szivárványszínű felhővé változott, és felröppent az égbe. Csu-ce úgy érezte, mintha hintaszékben ülne, és nagyon élvezte az utazást. Ugyanakkor a lány számolni kezdett valamit az ujján.
Töprengett, vakarta a feje búbját, aztán újra megszólalt:
- Nyomunkban van a taoista! - kiáltott föl.
Alighogy kivonta a kardot hüvelyéből, megdördült az ég, forgószél meg jégeső kerekedett.
- Nyakunkon a taoista! - kiáltott a lány. - De semmitől se félj. Csak a szemed hunyd be.
Csu-ce iszonyú égzengést hallott, mintha az ég és föld összeomolna körülöttük, de nem tudta kitalálni, mi történik.
Úgy érezte, végtelen idő múlva ült el a lárma. A lány pedig így szólt:
- Most már kinyithatod a szemed!
Csu-ce csodálkozva látta, hogy közben észrevétlenül földet is értek. Előttük pedig holtan hevert egy hatalmas szörnyeteg, a hajdani taoista pap.
A fiatalok ezután boldogan indultak hazafelé, hogy Csu-ce anyjának is megvigyék az örömhírt.
 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
Gárdonyi Géza: Micó
  2015-04-21 00:16:05, kedd
 
  Gárdonyi Géza: Micó


Egy vasárnap reggel, hogy rajtam volt már az ünnepi ruha, siettem ki, hogy lássanak. De korán találtam fölkészülni: nem mutatkozott egy gyerekpajtásom se. Pedig volt nekem jócskán: úr, paraszt egyformán. Valamennyi közt legkedvesebb a Csordás Andris. Andris annyi idős volt, mint én: hétesztendős, de sokkal okosabb. Mindennap talált ki valami újat. Ha egyebet nem, madárfészket újságolt. S ha éppen nem akadt még madárfészek se, akkor Micóval játszottunk.
Micó az ő kis cirmos macskájuk volt. Sok mindent tudott az a macska. Ha Andris fütyült neki, előjött még a kertből is. Ha Andris négykézlábra állt és tovább fütyült, akkor Micó fölugrott a hátára és dagasztott ottan, mint ahogy az asszonyok dagasztják a kenyeret.
Hát hogy senkit se találtam a házunk közelében, futottam egyenesen Andrisékhoz.
Egy alacsony kis nádtetős házban laktak. A ház oldalára akkoriban oda volt írva veres krétával: 1 ló, 1 ember. Mert huszárok tanyáztak a faluban. Az udvart hordódongákból készült kerítés környezte. Hátul egy vályogistálló, a teteje meg a fala kissé meg is dőlt, mintha át kívánkozna telepedni a szomszédba. Meg egy rossz kút is állt az udvar közepén, s abban mindig uszkált egypár kis béka.
Ahogy futok a ház felé, visítást hallok onnan.
Meghökkentem.
Andris visított.
- Verik? Vagy mosdatják? - gondoltam ijedt tűnődéssel, ahogy a gyerek szokott.
De mért verik, ha verik?
Tegnap kővel hajigáltuk a kútban a békákat. Hátha azért bűnhődik most Andris?
Az ember sohase tudja abban a korban, hogy miért bűnhődik?
Óvatosan lépdeltem a kerítésig és beleselkedtem a parajjal benőtt dongakerítésen. Hát mosdatták Andrist. Ott görnyedezett szegény a pitvarajtó előtt. A földön mázatlan cseréptál. Szappanozza a képét az anyja irgalmatlanul.
Őszintén szólva magam se szerettem mosdani. Nincs is abban semmi jó, hogy hideg vízzel dörzsölik az embert, és csípős szappannal habozzák be a szeme világát. Csakhogy engem már régen magamra bíztak, és hát én meg is mosdottam becsületesen - kivált ha rajtam állt valakinek a szeme.
Ahogy ott visított-hörkölt az én Andris barátom, mély részvéttel szemléltem őt a kerítésen át. Nem sajnálta más senki.
A katona az istálló előtt ült. Pipázott és nevetett.
- Leszel még kutyábbul is! - mondotta a pipáját a csizmája sarkához ütögetve. Tudod-e, hogy mivel mosdatnak, ha katona leszel?
Hogy erre Andris nem válaszolt, az nemcsak azért történt, hogy nem tudta, hanem mert az anyja keze a száján habzott.
- Téglával - felelt rá maga a katona.
És végigsimította a kezét a maga olaszosan barna orcáján. Lehet, hogy a visszaemlékezés akaratlan mozdulata volt az. De az is lehet, hogy csak a bajuszát kereste meg. Csak egynéhány szál kis bajusza volt. Hegyesre szokta pödörni.
Végre is a nagy Juli leány szabadította ki Andrist az anyja vasmarkából. Kijött a szobából felibe fonatlan, felibe öltözetlen. Elkapta az Andris fejét és körüldörzsölte a törülközővel.
- Ne ríj, Andriskám! - mondotta vigasztaló hangon.
És ahogy törülgette, megcsókolta az orcáját jobbról is, balról is.
A hófehér ingből előduzzadtak gömbölyű karjai, és ahogy akkor rám is rámpillantott, olyan volt nekem a szeme, mint a Micó macskáé.
De lehet, hogy csak én gondoltam ezt. Gyerekkoromban úgy vélekedtem, hogy minden kutyában, macskában van valami annak a családnak a vonásaiból, amelyikhez tartozik. Lehet, hogy az öreg jegyzőéknél ötlött belém ez a gondolat. Az öreg jegyzőnek buldogg kutyája volt, s neki is, a kutyának is mindig vicsorgóra állott a képe.
- Így, virágom, így! - mondotta Juli, gyöngéden törülgetve az öcsikéje fejét -, látod, a kis ifiúr milyen tiszta! A Micó is mosdik, nézd, milyen szépen.
Andris még egyet brümmentett, aztán a könnyein át Micóra mosolygott. A macska csakugyan ott mosdott a kút káváján. Megnedvesítette a talpát és végigvonta a fején, a fülén. Szakasztott úgy tett, mint a katona szokott az istálóajtóban, mikor a kis gömbölyű tükörben kétfelé választja a haját.
A tiszttartó Cigány kutyája dugta be a fejét a kerítés dongái között, s átvonaglott a résen. Borzkutya volt a jámbor, különben átugorhatta volna a kerítést. Mintha megirigyelte volna a Juli dicséretét, fölágaskodott a kút kávájára és ádáz gyűlölettel vicsorgott a Micóra.
Micó persze nem várta meg a következő pillanatot. Mikorra a kutya fölágaskodott, ő is állt már. A szemét a kutyára meresztette, ráfújt, és ráköpött. Közben pofon is teremtette.
Cigány majd eldőlt megbotránkozásában.
No, szoros is lett volna a Micó macskának egyszerre! De Micó abban a pillanatban felszökött a kútágasra. Ott nyalogatta a talpát, és gúnyos hunyorgással nézett alá a magasból.
Mink aztán az Andrissal nagy játékba kezdtünk: töklevélből vágtunk dudát magunknak és azon trombitáltunk. Utánoztuk a katonákat.
Csak a második harangszóra ocsúdtunk föl a játékunkból. Indulnunk kellett a templomba. Juli is felöltözött már akkorra. Cifrán, pántlikásan, rózsásan fordult ki a szobából, és ringatódzó járással lépegetett el a templom felé.
A katona az egyik kerítéscölöpön könyökölt. Hosszan nézett utána, és pödörgette a bajuszát.
Azt mondja egy őszi napon az Andris gyerek:
- Kell-e kis macska?
- Hol van?
- Az istállónk padlásán.
- Sok?
- Sok.
Futva futottunk odáig.
A katona már régen nem lakott nálok. Eltakarodtak azok. Csak a ház falán maradt meg az emlékük, a fakó vörös írás: 1 ló, 1 ember. Az udvar is megváltozott azóta: köröskörül óriás napraforgók nőttek a kerítés mellett és lefelé lógatták sárgacsipkés fekete fejöket. A kertek is sárgák voltak már akkor, sárgák, vörösek, tarlottak.
Fölsiettünk a létrán az istálló padlására. Hát csakugyan ott mászkált egymáson a sok kis macska. Micó közöttük ült és nyalogatta hol az egyiket, hol a másikat. Micó volt az anyjuk. Milyen furcsán nézett ránk a Micó!
- Miau! Miau!
Mintha azt kérdezte volna, hogy: mi jó hozott bennünket? Aztán tovább mosdatta a gyermekeit és halkan brúgózott nekik. Mink az Andrissal csodálkozva néztük.
- Melyik kell? - kérdezte Andris.
- A vörös!
Mert csak egy volt a vörös. A többi cirmos volt, mint az anyjuk.
A házból akkor nehéz és erős beszéd hallatszott: síró és átkozódó hangok.
Megdöbbenve kandikáltam le a padlásról. Julit láttam, a szép nagy Juli leányt, ahogy kifordult az ajtón. Leült a földre az eresz alá. Az arcán könnyek görgedeztek. Sápadt volt, mint a falevelek.
- Mi lelte a nénédet? - kérdeztem halkan.
- Nem tudom - felelte Andris vállat vonva. Beteg vagy mi.
A szóváltásból, amit azután hallottam, semmit sem értettem. Csak arra emlékszem, hogy Juli mindegyre azt hajtotta:
- Nem igaz! Nem igaz!
De valami nagy baj lehetett ottan!
A faluban nemegyszer van nagy baj. A gyerek látja, hallja és elfelejti. Én se gondoltam volna rá soha, ha negyednapra meg nem jelenik ott két zord fegyveres pandúr.
Juliért jöttek.
Juli az erdőben bujdosott. Onnan hozták elő megbéklyózottan.
A gyerekek nagy csoportban követték őket. Én is köztük. Mögötte az anyja ődöngött sírva, a kezét tördelve. Juli nem sírt. Sápadt volt, még sápadtabb, mint máskor. A felső szoknyája a fején, mintha eső esne. Csak vánszorgott búsan, a szemét lesütve két pandúr között. Vitték a községházára.
Az ügy előbözsdítette az egész falut. Az asszonyok a becsületről beszéltek. Juli a becsület ellen vétett. Mikor meglátta a pandúrokat, beleugrott az erdei kútba. Szerencse, hogy a kút száraz. Kihúzták.
Mennyi szörnyűség egy nap alatt.
De még ez nem volt minden. Egy óra múlva hazaérkezett a csordás. Darabig ott rázta-döngette a kaput a községházán. Aztán hazament a fejszéért: agyon akart vágni mindenkit, bírót, jegyzőt, pandúrokat, még a feleségét is. Hogy aztán a fejszét elvették tőle, befordult a kocsmába és ivott. Pálinkát ivott, részeg akart lenni. A kocsmából kihallatszott, hogyan veri az öklével az asztalt, és hogyan átkozza a császárt, a feleségét, a katonákat, a pandúrokat, az urakat, mindenkit, aki eszébe jutott.
Végre kilódult. Fenyegetődzött, hogy újra fejszét fog és bosszút cselekszik a leányért. De már akkor állani is alig bírt a lábán.
Leült a sárba az utca közepén. Ott káromkodott, beszélt összevissza:
- Itt az én helyem a sárba! a sárba! Itt a becsületem a sárba! a sárba!
A felesége húzgálta föl és vezette haza. Az Andris gyerek ott maradt a községháza előtt. Fölkapaszkodott a kerítésre és sápadtan, szótlanul bámult be a rácson.
A csordás másnap és harmadnap is itta a pálinkát. Nem akart kijózanodni. Talán így részegségében történt, hogy meggyújtotta a házát.
A lángok akkor csaptak föl, mikor én hazafelé mentem az iskolából. A faluban nagy szaladgálás, kiabálás. A harangot félreverték. Az emberek kantákkal, sajtárokkal rohantak a tűzhöz. De a csordás háza egy-láng volt már akkor. Közel se lehetett menni.
A másik percben már az istálló tetejére is fölfutott a láng. Én mindent láttam. Az udvar sarkán álltam az utcán a jajveszékelő asszonyok között.
Az istálló tetején az ajtó az udvar felől nyitva volt. Úgy szokott állni, hogy szabadon rakhassák be a szénát. Azon az ajtón egyszer csak megjelenik a Micó macska. Abban a pillanatban jelent meg, amikor a láng a tetőre futott. A szájában az egyik kölyke lógott.
Aggodalmas szemmel nézett széjjel. A kis kölyökmacska szétterpesztette a négy lábát, ahogy lógott. És az is lefelé nézett. Micó háttal ereszkedett le a falon. Letette a kölykét elénk a földre.
Azután újra felszökött a Micó a falon és megint megjelent egy kis kölykével. Azzal is lekúszott.
A láng akkor hirtelen elborította az egész tetőt. Recsegett, ropogott, pattogott a tető. A levegő szinte forrt az udvaron is.
De Micó mégis csak megint fölfutott a falra. Az ajtó akkor már nem is látszott. Micó keserves nyávogással ugrált ide-oda a lángok közt a fal peremén. Aztán egyszer csak egy nagy szökemléssel beugrott a lepedő nagyságú nagy vörös lángok közé.
Vártuk, hogy előjön-e?
De nem jött elő többé.

 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
Kőleves
  2015-04-21 00:15:10, kedd
 
  Kőleves


Egyszer Mátyás király addig kergette a vadat a budai hegyekben, hogy utoljára ő maga tévedt el köztük. Mentől jobban igyekezett ki az erdőkből, annál jobban közéjük keverődzött. Pedig már a napocska is lefelé csúszkált az égről, s a vacsoracsillag is ott nevetgélt a János-hegy tetejében.
No, az éjszakától meg nem ijedt Mátyás. Aludt ő máskor is harmatos derékaljon, takaródzott ő máskor is a csillagos éggel. Hanem annál jobban bántotta az éhség. Kifog ez a leghatalmasabb királyon is, ha akkora darab sárarany húzza is a tarisznyája sarkát, mint a Mátyás királyét.
Bezzeg neki is örült Mátyás, mikor nagy sokára rátalált az országútra. Nem bánta ő, Pomázra viszi-e vagy Kalázra, csak vacsorához jusson.
Az országút meg egyenesen Kalázra vitt, ott is éppen a bíró házának. Kalázról ma se lehet azt mondani, hogy ott van a világ közepe: akkor meg éppen csak akkorácska falu volt, hogy ha az innenső végén elmiákolta magát a macska, a másik végén is hideg rázta az egereket. A kalázi bíró háza se volt valami kacsalábon forgó kastély, hanem volt igenis olyan alacsony kis gunyhó, hogy lehajolva is belevágta a király a fejét a szemöldökfába. Csupa szerencse, hogy a koronáját otthon hagyta.
- Adjon isten jó estét! - köszönt be illedelmesen.
- Edd meg, ha jó! - mordult rá mérgesen a kalázi bíró, aki éppen azon szorgalmatoskodott, hogy görbe szögeket kalapált egyenesre az ablakdeszkáján.
- Meg is enném én, atyámfia, akármi jót - fűzte tovább a szót a király -, mert dél óta nyelem az éhkoppot.
Erre már a kalázi bíróné is megszólalt, aki a padkán üldögélve valami rongyos gúnyából szedegette ki a cérnát, hogy kárba ne vesszen.
- Ejnye, ejnye, jó ember, de kár, hogy tegnap ilyenkor nem jöttél! Akkor ettük meg annak a kenyérkének a haját, amelyiknek a béle tegnapelőtt fogyott el vacsorára.
"No, Mátyás, te se jártál még ilyen zsugori népnél életedben" - gondolta magában a király, de szólni semmit se szólt, csak körül-körül hordozta szemét a szobában.
- Mit vizslálkodsz, földi? - kérdezte tőle a bíró ijedten. Attól félt, hogy valami kenyérmorzsa maradhatott az asztal alatt.
- Azt nézem, találnék-e valahol egy darab követ - mondja a király.
- Már mire mennél te azzal a kővel, atyámfia?
- Főznék belőle kőlevest. Azzal is beéri a magamforma szegény vándorlólegény.
De már erre a bíró úr is letette a görbe szögeit, bíróné is a rongyait.
- De már azt magunk is megtanuljuk, hogy kell kőből levest főzni.
- Hamar hozzatok hát levesnekvalót - azt mondja a király, s előkereste a tarisznyájából a szegedi halbicskáját.
Hozott is az asszony a kamrából akkora káposztáskövet, hogy csak úgy nyögött bele a jámbor. Hanem a gazda megrántotta a kötője sarkát:
- Hohó, hékám! Nem lehet csak úgy prédálni az eleséget ebben a drága világban. Kisebb kővel is beéri ez a jó ember.
Azzal keresett az udvaron egy szép kerek kavicsot, amivel a verebeket szokta hajigálni, hogy ne koptassák a palánkot, s azt nyájasan letette Mátyás elé.
- No, szegény ember, ne mondd, hogy sajnáljuk tőled a betevő falatot.
- No, ezt az isten is levesnek teremtette - örvendezett a király, csak most már melegítsetek egy kis vizet, amiben megfőzzem.
Pergett a bíróné, mint az orsó, mert majd megette a kíváncsiság, s egy-kettőre olyan tűz lobogott a bogrács alatt, hogy ökröt lehetett volna nála sütni.
Mátyás pedig megkaparászta a bicskával a követ, és belehajította a bográcsba.
- Egyéb se hibádzik már, asszonynéném, csak egy kis lisztecske meg egy-két tojás meg egy tenyérnyi szalonna. Az adja meg az ízét a kőlevesnek.
Ki se mondja Mátyás a szíve kívánságát, már akkor ott volt az asztalon a szép fehér liszt, a pompás, húsos szalonna meg három friss tojás. Gyúrt is belőlük Mátyás olyan szalonnás gombócot, hogy olyant nem látott a kalázi bíró.
- Forr már a kőleves - jelentette ki a bíróné, mire Mátyás beledobálta a vízbe a gombócokat.
- Lehet már teríteni, asszonynéném!
A kalázi bíróné előszedte a ládafiából a legfehérebb abroszát, leakasztotta a szögről a legrózsásabb tányérját - abból kanalazta le Mátyás király fakanállal a kőlevest.
- No, gazduram, gyere velem - kínálta nagy emberségtudóan a gazdát is. De az váltig szabódott feleségestül együtt.
- Jó lesz annak a köve is!
- Az még puhul egy kicsit, mert igen nehéz fövésű - biztatta őket a király.
Mikor aztán az éhit elverte, odahajolt a bogrács fölé, kivette belőle a kavicsot, s becsúsztatta helyette azt az öklömnyi sáraranyat, amelyik a tarisznyája sarkát húzta.
- Úgy nézem, megpuhult már. Meg is dagadt a nagy fövésben, bele se fért már a kanalamba.
Mikor aztán a kalázi bíróék odaszaladtak nagy tamáskodva a bográcshoz, Mátyás király kiosont az ajtón, s nyomtalanul eltűnt, mint a füst. S a kalázi bíróéknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy utánaszaladjanak.
- Nini, apja, csupa színarannyá változott a kavics, majd kiveri a szemem a ragyogása! - lelkendezett az asszony.
A kalázi bíró akkorára tátotta a száját, hogy majd elnyelte a bográcsot katlanostul, s akkorát jajdult, hogy elhallatszott a hetedik határba.
- Mi lelt, ember? - kérdezte ijedten a bíróné:
- Az lelt, hogyha a káposztáskövet főzte volna meg a vándorló legény, most akkora aranyam volna, hogy nem férne a szobában!
Azzal kapta magát a kalázi bíró, mérgében úgy kihajította az aranykavicsot az ablakon, hogy tán meg se állt Pomázig. Szaladtak is utána eszük nélkül, tűvé tették érte az egész határt, de máig se találták meg.
Hanem a szalonnásgombóc-levest máig is kőlevesnek hívják Kalázon.
 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
A gyevi törvény
  2015-04-21 00:14:36, kedd
 
  A gyevi törvény


Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sült tököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész.
Kérdezem tőle, hová való, ezt feleli rá:
- Leginkább csak Gyevibe.
A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg mindenféle dézsmaszedők.
No de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne a király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. ("Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja!" - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)
Elég az hozzá, hogy Mátyásra egyszer ráestellett a szegedi határban, ahol nyulászni járt, amihez akkor még nem kellett az Eselovics-Palacsivinyi őrgróf engedélye. (Mert így könnyebb kimondani a Pallavicini nevét, mint ahogy az urak mondják.) Valahogy eltévelyedett a kíséretétől, nem volt vele senki az ispánján kívül, aki alatt a nádor értendő, azt ijesztgette tréfás szóval:
- Na, cselédem, hová bújjunk éjszakára, hogy el ne kapjon a réztollú bagó?
- Itt van Gyevi egy miatyánkra - emelte meg a süvegét az ispán -, ott meghálhatunk, reggel aztán megkereshetjük a többieket.
- Okos embernek adsz kenyeret, ispán - biccentett rá Mátyás a tanácsra.
- Csak adnék, királyom, ha volna - mutatta mosolyogva az ispán az üres tarisznyát.
- No, annál szaporábban mehetünk, legalább nem viszünk terhet - nevetett a király.
Mentek is szaporán, gyertyagyújtáskor be is értek Gyevibe. Tücsökmuzsikás nyári este volt, bujkáló holdvilág úszkált az égen, ráérő emberek beszélgettek a leveles kapukban. A fejedelem délceg alakján mindjárt megakadt az asszonyok szeme, mondták is fönnhangon:
- Ott is nagy eső járt, ahol ez termett. Hét határban nincs ilyen szép szál legény.
- Hallod-e, ispán? - húzta ki magát büszkén a király.
Az ispán még meg se mukkanhatott, mikor valaki alázatosan megszólalt:
- Kivéve a gyevi bírót.
Szép, fehér hajú öregember volt, aki mondta, még a sapkáját is megemelte hozzá. Összenézett a király meg az ispán, de csak elnevették magukat. Ballagtak tovább, be a falu közepére, ahol nyitott ajtajú ház ajtófélfáján forgácscégért lobogtatott a szél. Ott is ácsingózott egy-két ember, odafordult hozzájuk a király:
- Csárda ez, atyafiak?
- Az ez.
- Van-e benne fehér cipó?
- A váci püspök se eszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - mondták ketten is egyszerre.
- Hát piros bor?
- A török császár se iszik olyant.
- Kivéve a gyevi bírót - kapkodták le a népek a fejrevalójukat.
Az ispán meg akarta kérdezni, miért kell mindenből kivenni a gyevi bírót, de Mátyás húzta befelé.
- Gyere, gyere, mert éhes vagyok, mint a farkas!
Hát elverték az éhüket hamar, rántottát ettek kakastejes kenyérrel, ittak rá piros bort is, meg is köszönték a vacsorát a csárdásnak illendően.
- Ilyen jóízűt se ettek ma Buda várában - ütött a vállára a király barátságosan.
- Váljék egészségére, vitéz uram - dörzsölgette össze a kezét a gazda, de neki is mindjárt eszébe jutott hozzátenni, hogy: - kivéve a gyevi bírót.
- Én bizony nem veszem ki a gyevi bírót se - nevette el magát a király.
- Hej, dehogynem, vitéz uram, dehogynem! - kiáltotta ijedten a csárdás, s kézzel-lábbal, szemmel-orral egyre integetett a sarok felé. A király azonban most már bosszúsan vont vállat.
- Ejnye, de fura falu ez a Gyevi, vigye el a markoláb!
- Kivéve a gyevi bírót - kottyant bele a gazda, de olyan sebesen ám, hogy a királynak megint csak nevetésre szaladt a szája.
- De bizony azt vigye el legelőbb!
- Márpedig azt nem viszi! - csikorgott ki valaki a sarokból, mint a kenetlen kerék. S nyomban ki is gurult a szoba közepére egy kis duda formájú ember, akinek szép nagy szélfogó füle volt, mint a szentesi korsónak, s azt annál sebesebben mozgatta, minél jobban elfutotta a méreg.
- Gyeviben az a törvény, hogy a bírót mindenből ki kell venni.
- Ejnye, kutya meg a mája! - csodálkozott el a király. - Hát aztán ki hozta ezt a gyevi törvényt?
- A gyevi bíró! - lengette a füleit a dudaember.
- No, szeretném azt a jeles bírót látni! - kacagott a király.
- Hát csak nézzen meg kend - szuszogott a dudaember -, én vagyok a gyevi bíró!
- Hát akkor kendet vigye el a markoláb - mutatott rá a király -, ezt meg Mátyás deák mondja kendnek.
Az lett ebből, hogy a gyevi bíró mindjárt előrikkantotta a kisbírót, és hűvösre tetette a két diákot.
- Ki nem ereszted őket, míg meg nem tanulják a gyevi törvényt!
Ment is a két diák engedelmesen, de kisvártatva lelkendezve futott vissza a kisbíró, mutogatva az összeszorított markát, mint az égett sebet.
- Hát te tán parazsat szorongatsz a markodban, hé? - meresztett nagy szemet a bíró.
- Jobban süt ez annál is - nyitotta ki a markát a kisbíró. - Ezt küldik a csárdásgazdának a garabonciások.
Vadonatúj aranyforint volt. Szent László képe az egyik felén, gyűrűs holló a másikon, addig csak hallomásból tudtak ilyenről Gyeviben.
Meg is szeppent a bíró egy kicsit, hogy mégse lehetnek ezek a deákok valami csiribiri emberek. Hazamenet a faluháza felé került, bekukucskált a kulcslyukon a két deákra, de nem csináltak azok semmi különöset. Papirost szedtek elő a tarisznyából, arra irkáltak-firkáltak, a nagyobb mondta, a kisebb írta.
- Mégiscsak deákfélék lesznek - nyugodott meg a bíró. - Majd számon veszem, mire pazarolták a mécsest.
Kürtriadásra, lódobogásra ébredt reggel. Cifra ruhás urak sürögtek-forogtak a háza előtt, középen a két deák. Fogja az ákombákomos papírt a kisebb, adja neki a parancsot a nagyobb:
- Olvasd, ispán, olvasd!
- Gyevi derék népét szívébe fogadja a király őfelsége! - olvassa a kisebb deák.
- Kivéve a gyevi bírót! - mondja a nagyobb.
- Nincs köztük tökkel ütött fejű ember.
- Kivéve a gyevi bírót!
- Azért elrendeli a király, hogy Gyeviben többé senki porciót ne fizessen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Ezüsttálból aranykanállal egyen!
- Kivéve a gyevi bírót!
- Tíz arany útravalót kapjon! - hajtogatta össze az ispán az írást.
- Kivéve a gyevi bírót! - mondta rá a király, s odafordult nevetve a dudaemberhez. - No, gyevi bíró, ugye, hogy jól megtanultam a gyevi törvényt?
Azzal megsarkantyúzta a lovát, s egyszerre porba veszett a kíséretével. (A por nem is változott azóta se.) A gyevi bíró pedig nyekkent egyet, mint a megszúrt duda, betakarta magát a fülével, s világéletében ki nem bújt többé alóla.
Ezt pedig annak a bizonyságára írtam, hogy a tekintélytiszteletet nem most találták ám ki Magyarországon!
 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
Móra Ferenc: Szeptemberi emlék
  2015-04-21 00:14:08, kedd
 
  Móra Ferenc: Szeptemberi emlék


Az a nyár is ilyen telt kalászú, tömött gerezdű volt, mint az idei. Fára almát, tőkére szőlőt aggatni se lehetett volna többet.
- No gyermekem, lesz ám szüretre új könyv, új ruha! - veregette meg Péter-Pálkor édesapám a vállamat. - Lesz ám! Még aranygombos kislajbi is! Ezüsttel futatott, arannyal szalajtott.
Esztendő óta hazajáró szégyen pirította meg a képemet. Elsős gimnazista koromban én is szerettem volna pünkösdre kicifrítani magamat, mint a Stross szomszéd gyerekei. Persze nekik könnyű volt, mert ruhásboltja volt az apjuknak, olyan hercegnek öltözhettek, amilyennek akartak. ( Sárga bugyogó, piros mándli és zöld kalap árvalányhajjal.) Nekem azonban magamnak kellett ékességeimről gondoskodnom. Szerencsére nem kellett értük messze mennem. Hetedhét ház ellen lakott Hollós koporsós, kint szárította a frissen festett koporsókat az udvaron, azokról leloptam az aranypapírból lévő betűket és fölvarrtam őket a kabátom elejére, jobbrul-balrul. Nagyon szép volt az, és az Úristennek bizonyosan több öröme telt bennem, mint akármelyik császárban, akinek érdemcsillagok tejútja kanyarog a mellén. De a nagyoknak sohsincs olyan szépérzékük, mint a gyerekeknek. Édesanyám leparancsolta rólam az ordókat és aggóskodva csóválta meg a fejét:
- Mi lesz belőled ,édes fiam, ha még elsős gimnazista korodban is ilyeneket cselekszel? Hát a te eszed már sohase érik meg?
No, másodikos gimnazista koromra megért. Végigolvastam az egész nagy bibliát, ó- és újtestamentumot, beleértve az Énekek énekét is, meg az apokalipszist is, és az a sok zsidó király rendkívül komolyítólag hatott rám. Ha Stross Olgával összevesztem a túrós bodagon, mindig Jezabelnek neveztem és kijelentettem neki, hogyha elveszem feleségül, kutyákkal nyalatom föl a vérét.(Ez szép fametszetben volt meg a bibliában.)
A Daru utcában táltos hírében álltam, és jelességeimet hivatalosan is méltányolták. Húsz pengő stipendiumot kaptam bizonyítványosztáskor, a legnagyobbat az iskolában és azt számoltam le az asztalra, mikor apám jókedvében fölidézte múltam sötét foltját, a koporsós kreációt.
- Rá se hallgass, kisfiam - nézett be anyám a konyháról - apád csak az eszit járja. Mást mondok én teneked. A pénzecskédből tíz pengőt odaadunk apádnak, kifizeti belőle a tavalyi porciót. Tíz pengőt meg kölcsön adsz nekem, abból diófakeresztet csináltatunk az öregapádék sírjára, meg veszünk két malackát. Te legelteted őket a szőlőben nyáron, szüretre fölpendülnek, az egyiket eladjuk az őszi vásárban, abból veszünk neked harmadikos könyveket. Jó lesz-e így?
Hát hogyne lett volna jó? Az apám csak úgy nem értett a pénzhez, mint én nem értek, az anyámnak kellett kézben tartani a pénzügyi impériumot. Ez volt az első-utolsó jól megalapozott költségvetése az életemnek. Hogy a jó Istennél nem nyert felsőhatósági jóváhagyást, arról mi nem tehetünk.
Szent István délutánján elverte a jég a szőlőt. Azaz dehogy elverte: széthasogatta még a tőkéket is.Még másnap reggel is marékszámra lehetett szedni a jeget a laposokon, ahol a víz összesodorta. Ez a Szent István nap azóta a mi családunkban történeti dátum. Ez az ab urbe condita, innen számítunk mi mindent.
A mennyei parittyakövek fültövön verték a két malackát is. Ha az apám római császár lett volna, a csillagászok bizonyosan föltették volna őket legelni valahova a sarkcsillag mezejére, ahol a többi csillagállatok is találhatók. Így csak elástuk őket az orgonabokor tövébe. Segítettem én is s nagyon elbámultam rajta, hogy az édesapám a szeméhez emelgeti a kezefejét. Felnőtt embert én addig nem láttam sírni. Minálunk meg különösen nem. A mi fajtánknak befelé szokott folyni a könnye, ahogy azóta megtanultam.
Csak most sejtettem meg, hogy itt valami nagy baj van. De hogy micsoda, azt csak szeptember elsején tudtam meg. " A fehér kezek napján."
Iratkozni az anyám vezetett föl az iskolába. Az anyák oroszlánok, ha gyermekük csimpaszkodik a szoknyájukba. Nem ijednek meg a tekintetes uraktól se.
No, Zólyomi tanár úr, az inspekciós nem is volt valami megijedni való ember. Drága jó mézeskalács ember volt, úgy tudom, ma is az még, élte napáldozatán. Még le is ültette az anyámat, ahogy a másodikos bizonyítványomban meglátta a tiszta jelest.
- No, szüle, nagy öröme lehet ebben a kis vászonzacskónban - ütögette meg a léniával az ijedt-fehér arcomat.
Az édesanyám kora szerinti lánya lehetett volna a tanár úrnak. De a hajába már huszonötesztendős korában beleragadoztak a bikanyálak, amiket a gondpókok fonogatnak. Nem is szoktunk mink azért haragudni, ha öregeknek néznek bennünket. A büszkeség lobbantotta őszibarackvirág színűre az én mindig bánatos szülőm arcát, nem a sértett hiúság. Ellágyulva nézett rám, de mindjárt erőt vett magán. Előkapta a tarka kendőjét a kebeléből.
-- Mivel tartozok, tekintetes tanár úr? - csomózta ki a kendő sarkát.
- Hat forint ötvenhárom krajcár, lelkem.
Olyan lett a barackvirág, mint a meggyfavirág.
- Nekünk csak egy forintunk van, tekintetes úr. Nem adott többet a cigányasszony a selyemkendőmért. Úgy mondta az uram, szegény gyerektül egy pengő jár..
- Jó, jó, lelkem, csakhogy akkor szegénységi bizonyítvány kell - nézte elkomolyodva Zólyomi tanár úr a rubrikás papírost. Most már ő kivakarja onnan, amit beleírt? Jaj, mennyi bajt csinálnak ezek az értetlen asszonyok!
Anyám összetette a fakéreg formájú, eres két kezét.
- Tekintetes tanár úr, szegények vagyunk mi bizonyítvány nélkül is, tessék azt meghinni minékünk.
Zólyomi tanár úr hirtelen elkapta rólunk a szemét és lesütötte a fejét.
- Látom én azt, lelkem, hiszem is, de látja, nekem is a törvény parancsol. Hozzon írást a városházáról.
A városháza csak miatyánknyira volt az iskolához, mégis nagyon messze volt. Hogy tudhatná ott a járást az olyan asszony, aki csak mezítláb-papucsban jár? A Dobos baktert ismeri, aki az adóintőt ki szokta hozni, de az süket, meg a Csajka végrehajtó urat, de az goromba.
Bizony ránkharangozták a delet, mire a tetthelyre taszigáltak bennünket. Csakhogy ott akkorára be volt zárva az ajtó. Az írnok úr átment sörözni a Koronába. Most már mit csináljunk? Az anyám életében kocsmában nem volt. Az írnok urat sem ismeri. No, leülünk itt a küszöbre, kivárjuk szépen. Az előfogatos megkérdezte, mi járatban vagyunk, s megmondta, hogy az írnok egy sánta ember, azt szólítsuk meg. Délelőtt csak az egyik lábára sánta, de sörözés után mind a kettőre, könnyen megismerhetjük.
Meg hát, meg is ismertük úgy két óra felé. Először nagyon jó kedve volt, mindenáron meg akarta csókolni édesanyámat, de ahogy nekitántorodott a kerékvető kőnek, egyszerre fölmérgesedett:
- Mit reszel a fene ilyenkor benneteket? Aztán úgy tudom, nektek szőlőtök is van?
- Van. Két lánc. Egy lánc belőle egészen puszta föld.
A bicebóca ember most már ordított.
-Nahát! És még szegénységi bizonyítvány kellene nékik! Bitangok! Csalók!
Már a piac másik végén bukdácsolt, de még akkor is hallottuk a káromkodását. A hajdú peckesen szalutált neki, aztán belénk döfte a szemét.
- Oszoljunk, oszoljunk, asszony, még szépen vagyunk!
Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk. Nagyakaratú asszony volt az anyám.
- Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el a Bajáki tanító úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk.
Bajáki tanító úr tanított engem ábécére s azóta minden szüretkor eljött megnézni, hogy nagyot nőttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ő se segíthetett.
- Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány.
Azt se tudtam eddig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen homok. Ha agyagföld volna, amiből sár lesz, azóta rég elhordtuk volna az egész birtokot a lábunkon.
A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor a legszebben vágni a dohányt a városban s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt a jövendőbeli életírom kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a híresség nem velem kezdődött.) Minden városi úr vele vágatta a dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragad abból egy gyújtatnyi se.
Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott:
- Látja, Márton, nem kellett volna annyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember.
Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább tanáccsal szolgált.
- Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és mint. Azt azután be kell adni a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis mindig azzal áztatnak, hogy bujtogatom a népet.
Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban. Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam. Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt.
Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött éa szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan kérdezte tőlem:
- Látod-e, milyen szép a szép csizma?
- Látom - dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés.
- Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk?
Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya nyílik meg öreg koromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ!
Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítőt, minden luxustárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél legyen. Még a kétesztendős húgom bölcsőjét is föltekintettük - nagy gyerek az már, vackolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, miből győznénk a könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és a sógorokat is.
De hát azok is mind jégverte emberek voltak - hogy segíthetne vak a világtalanon?
Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombeli könnyektől.
Akkorra az apám kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig odabujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett.(Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbujnék oda én is!)
Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel.
- Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki!
Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt.. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas szép nagy bálvány és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost és anyámat is mindjárt a nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta.
- Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak,
hodzs vannak a Daru uccsában? Kerestölő lesz-e, vadzs haláleset?
Mosolygott a nagy tányérrózsa képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jó ember, mint a kőbálvány.
- Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hodzs mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hírivel!
De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóba is csak megcsókoltatta velünk a jószagú kezét.
Most már csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni? Istenem, hát mit mondhattam volna mást, mint azt, hogy "könyvkereskedő". Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnap délután az árokparton.
Ranezay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Ettől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzkedett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se. Ranezay bácsi megnézett gyalogszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek - és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta.
Sohase felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváró hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára.
De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctera és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést és bekiabáltak a kapu hasadékán:
- Ferkó! Ferkó!
Ezt Dante kifelejtette a poklából!
Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én is utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam, míg odahallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát , először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az!
Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, amikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb futni lehet.
Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat:
- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?
Mély csönd.
- No, senki sem meri megpróbálni? Nagy Mátyás?
Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektórnak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra:
- Egy vagy Isten.
- No, nem egészen. Micsoda szórend ez?
Nagy Mátyás észbe kapott.
- Vagyis hogy: egy Isten vagy...
Megint a tanár úr hangját hallottam:
- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?
Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom:
- Egyedül te vagy az Isten...
Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből?
Az lett, hogy a latin tanár ölben vitt be az iskolába és többet azután sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus.
Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni...
De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok...

 
 
0 komment , kategória:  Kedvenc mesék és novellák  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 209 db bejegyzés
e év: 1198 db bejegyzés
Összes: 77185 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 313
  • e Hét: 25691
  • e Hónap: 149894
  • e Év: 2127205
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.